1989. március 29-én kezdték az exhumálást. Rettenetes emlék. Kiderült, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Az első nap föltárták Nagy Imrét, de a Nagy család a maradványok alapján nem fogadta el, hogy az Nagy Imre. Akkor a másik oldalon is kiástak egy sírt, ott egy fiatalember csontvázát találták. Ezután került sor a Gimes–Maléter sír feltárására. Két napig tartott. Ástak, ástak, egyszer csak jött a hír, hogy ott két maradvány van, és nem lehetett tudni, ki az első, és ki a második. Amikor a fent lévő holttestet feltárták, én azt úgy éltem végig, hogy nem tudtam, Pali-e, vagy nem. A végén a hozzátartozók egyöntetűen azt mondták, hogy valószínűleg Gimes Miklós. Ezután kezdtek hozzá az alul lévőhöz, és ekkor nekem nem volt már kétségem afelől, hogy ő Maléter Pál. Részben a magassága, ugye 197 centi magas volt, ez látszódott a csontozatban. Azonkívül a háborús sebesülése, a nyaki ütőér mellett ment be egy golyó, és a lapockacsontban akadt meg. Az orosz fogságban vették ki belőle a golyót. Fogászatilag is volt olyan tény, amit elmondtam, és egyértelmű volt. Ezt rettenetes volt végigélni. Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, mint egy régészeti feltárás, a tudósok fehér köpenyben dolgoztak, ami tompította az egésznek a szörnyű voltát. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátránypapír-maradványok, a drótok. A keze összedrótozva, a lába keresztbe téve, mert nyilván nem fért bele a ládába, a feje félrebillentve, és a lábán a cipő. A drótok és az a két cipő, az szörnyű volt.

Következő nyáron, 46-ban nagymama szívrohamot kapott, és pár nap múlva meghalt. Amikor megtudta, hogy Borbála meghalt, azon rágta magát, miért nem ő, akinek szívbaja van, miért az ártatlan kislány. Őt mindig bántotta, hogy az Erkelek elvesztették a vagyonukat Trianon miatt, meg az első világháborús hadikölcsön miatt, ezért lakott velünk. Büszke volt, és nehezen viselte, hogy papám tartja el. Volt anyámnak egy fuvaros ismerőse, stráfkocsin vitte le a koporsót Zsámbékra, mi is a kocsin ültünk, a koporsó mellett. Anyám meg tudta beszélni az apácákkal, hogy nagymamát Borbála mellé temessük.

45 októberében egy hétvégén Borbálát betegen találtuk, fájt a feje és magas láza volt. Az orvos diftériát diagnosztizált, és beadta az ellenszérumot. Ahogy a diftéria szó elhangzott, Borbálát elkülönítették, mamám maradt vele. Nagyon nyugtalanul aludtak, és hajnal felé, ahogy aztán a mamám elmondta, Bori fölült az ágyban, széttárta a kis karját, és azt mondta: mamikám, nem bírom tovább! És meghalt. A szüleimnek borzasztó lehetett, ennél borzasztóbbat átélni, azt hiszem, nem nagyon lehet. Az orvos nyálváladékot küldött a László Kórházba, és az a válasz jött, hogy diftéria negatív. Tulajdonképpen nem tudjuk, mi miatt történt. Zsámbékon temették el, az apácatemetőben.

Apám 1961 tavaszán halt meg, délutáni álmából nem ébredt fel. Annyira békésen halhatott meg, hogy a mellette alvó négyéves fiam nem riadt fel. Legalább szépen halt meg.

A húgom tüdőrákban halt meg a szabadulásomat követő évben, 1959 októberében. Nagy csapás volt számomra, pótolhatatlan veszteség, amit máig érzek. Olyan valakit veszítettem el, aki teljesen megértette a gondolkodásomat. Sokan voltak a temetésén, mondhatom, hogy nagy tömeg, ami fiatal korának és közéleti szereplésének is szólt. Olyanok is eljöttek, akiktől nekem akkorra már elváltak az útjaim, mert ellenforradalmárnak minősültem.

Édesanyám halála után, 93 tavaszán jöttem megint, azután pedig rendszeresen. Akkor az volt az érzésem, hogy valamit folytatok, amit azelőtt ő csinált, mintha átvettem volna tőle a hazalátogatásokat. 93-ban az urnájával jöttem haza, mert az volt a vágya, hogy itt helyezzék el a családi sírban.

A nyolcvankilencedik évében halt meg, 1984-ben. Végig remekül tartotta magát, és nagyon adott magára. Állandóan bridzseztek a barátnőivel. Amikor rosszul lett, még akkor is arról beszélt, hogy kinél is lesz a parti, és kért, hogy telefonáljak oda, mert nem tud elmenni. Stramm nő volt. Az egész élete, különösen az ostrom alatti, de a későbbi is, nagyon példás volt. Végezte a dolgát, példamutató, kemény asszony volt. Én csak hálás lehetek, hogy ilyen szüleim voltak, tisztelet nekik.

 50-ben meghalt az édesapám április 29-én. Engem a hivatalban hívtak, hogy menjek be a kórházba, mert nem sok ideje van már. És 29-én éjféltájban meg is halt. Április 29-e szombatra esett, és jött a május 1. Ki kellett volna vonulni, ez lett volna életem egyetlen május elsejei kivonulása, de hát édesapa közbeszólt. Bementem szólni, találkoztam a párttitkárral, Szadló elvtárssal, és mondtam, hogy ma meghalt az édesapám. Török elvtársnő! Magának nem kell kivonulni! – válaszolta. Mikor a házmesterünk, Káli néni megtudta, hogy Apa meghalt, kitette a vörös zászló mellé a feketét. Jött a rendőr: „Káliné, maga megőrült? Mit csinál?” Azt válaszolta, hogy egy nagyon rendes embert temetünk, ő bizony kiteszi. „Na jó, Káliné, már kint volt, most már vegye vissza!” – mondta a rendőr. Félt, hogy őt szedik elő.

Édesapám nyugdíjasként is dolgozott egy ideig, de a betegsége miatt abbahagyta. Öt éven át ápoltam, aztán segítség kellett, mert egyedül nem tudtam csinálni a munka mellett. Szerencsére apunak elég jó természete volt. Különböző kórházakban kezelték, ahol találtunk nővéreket, akik vállalták az otthoni gondozást. 84-ben halt meg, hetvenöt évesen.