Update Required
To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.
További képekGúth Zoltán 1929. november 1-jén született Maglódon. Apja felső kereskedelmit végzett, anyja titkárnő volt. Édesanyja korán meghalt, apja 1935-ben újra megnősült. A család a harmincas évek végén Vecsésre költözött. Az elemi és a polgári iskola elvégzése után kereskedelmi iskolába járt Budapesten, azt azonban már nem fejezte be. A második világháború végén mozgósították, légvédelmisként szolgált. 1948-ban Szibériába került kényszermunkára, két évet töltött a gulagon, majd négy és fél évet száműzetésben. Szibériában házasságot kötött, két gyermeke született, családja hazatérése után követte őt Magyarországra. 1955-ben munka közbeni lázításért négy hónap börtönbüntetésre ítélték – akkor a pécsi István bányában dolgozott. A forradalom idején a felkelők oldalán vett részt a harcokban. Családja 1956 után visszatért a Szovjetunióba. Megpróbálta követni őket, kétszer kísérelte meg átlépni a szovjet határt, mindkétszer elfogták, és elítélték. Szabadulása után Borsod megyét jelölték ki számára lakhelyként, Tiszaszederkényben (Leninváros, majd Tiszaújváros) telepedett le. Szovjet feleségétől elvált, újra megnősült, második házasságából három gyermeke született. Festőként dolgozott a városban, illetve szerte az országban. 1989-ben nyugdíjba vonult.
Gúth Zoltán
Maglódon születtem 1929. november elsején mindenszentekkor Gúth Zoltán Károly néven. A keresztapám volt Károly, így lettem Gúth Zoltán Károly. A családom történetéről a múltkorjában olvastam, mondjuk, amik papírok, iratok a kezembe kerültek, azok apámnak az iratmásolatai. Tudniillik 1940–41-ben minden magyar családnak igazolnia kellett, hogy az őseik között nincsenek zsidók. Jöttek a zsidótörvények stb., és apám elment Romániába, mert ott született, nem Romániában, az akkor még Magyarország volt, Sikulán, Arad mellett, Arad megyében. Nagyapám ott élt, Gúth Ádám, ő ott született. Nagyanyám, Sproch Mária, szász származású volt. Nagyapám Bajorországból való volt. Az ősei már az 1700-as években bekerültek. A nagyanyám szász volt, azok is Erdélybe keveredtek le, aztán jött Trianon, akkor visszajöttek, átjöttek Magyarországra. A család később költözött Maglódra. Az már egy másik ügy. Az anyai ágról nagyon keveset tudok, mert édesanyám hamar meghalt, még ötéves se voltam. Az édesanyámat Fodor Gizellának hívták. Hogy az ő szülei hova valósiak voltak, fogalmam sincs. Az édesanyám Mezőtúrban lakott.
Apám gyönyörűen írt, rajzolt, festett. Én is. A fiam meg a gyerekeim is meg az unokám is. Nálunk mindenki festett, ez egy ilyen családi vonás. És apám gyönyörűen írt, rajzolt.Mivel az apám fölső ipari iskolás volt, neki automatikusan járt a karpaszomány, tehát a tiszti rang. Azt hiszem, főhadnagy volt. Egy géppuskás szakasznak volt a Kárpátokban a parancsnoka. Egyszer ment ki valahova szétnézni a vezérkar, mindig velük van egy tolmács is, ugye, írnok meg stb., és úgy valahonnan egyetlen gránát elég, lőnek ugye vaktában, én is voltam katona, tudom, hogy mi van, mindig van… hogy nevezik ezt? …ellenőrző lövés, nehogy aludjanak. Puff egy akna, elmegy. Vagy talál, vagy nem, nem érdekes. Ilyen akna volt millió. Ezrével szedik össze a föl nem robbantakat. És egy repesz eltalálta az ezredírnokot, és meghalt. Az pedig kell, ezredírnok. Cenzor van, ugye, minden hadseregnél. Rögtön utasította a vezérkari tiszt – Vörös János volt – a cenzort, hogy a három legszebben írót azonnal rendelje be. Na, őt is a géppuska-állásból lekérték, mindhármukat megvizsgálták. Apám írt a legszebben, őt tették meg ezredírnoknak.
Vannak fényképek: tiszti ruha, akkor még, ugye, csákó volt a tiszteknek. Ezeken rajta van apámon a piros szalag. Hát nem színesben van. Tudniillik ők átálltak aztán mind a Tanácsköztársasághoz. Nem ő, ő mint írnok volt csak velük. És emiatt, mint kommunista, sehol nem tudott elhelyezkedni, ahogy vége lett. Másfél évig bujkált Romániában összevissza.Az apai nagyapám mezőgazdasággal foglalkozott meg gépész volt, cséplőgépe is volt. Vállalkozó volt. Volt valami tíz-tizenkét holdjuk ottan Gyulán. Kis szőlő meg ez, az, amaz, de annyira nem tudok róla beszélni, mert én tizennyolc évesen kerültem ki Szibériába. Ő azalatt, ’59-ben, azt hiszem, meghalt. Elvettek tőlük mindent ’58-ban, mind a két nagyapámtól, és mind a második évben meg is halt. Az édesanyám apját nem ismertem, a nevelőanyámnak a szüleit, azokat jobban ismertem. Azoknál nem voltam soha, ők se nálunk. Apámék nem Trianon miatt jöttek át. Ők már előtte átjöttek. Mezőberénybe, aztán Gyulára, ott végezte a felső kereskedelmit is. A családban apám nagyon jól beszélte a románt, elég jól a németet. A bátyja perfekt német volt, de az apai családban nem németül beszéltek, hanem magyarul. Jellemző, hogy nagyanyám tizenhárom gyereket szült, és az első hat evangélikus volt, mint a németek, a többit meg katolikusnak keresztelték. Úgy változott az asszimiláció, ugye. A mi családunkon is lemérhető az, a mi famíliánkon, hogy alakult a környezet miatt a család. Édesanyám Mezőtúron lakott gyerekkorában, négyen voltak testvérek, az apja már tiszt volt, ő meg, amikor apámmal megismerkedtek, Mezőtúrról járt föl Pestre, hetente egyszer, és akkor ott lakott albérletben. Apám meg Gyulán tengett-lengett, alkalmi munkákon, nem kapott fix állást, senki nem alkalmazta. Pedig nagyon jó munkás volt, vannak papírjai, hogy kiváló munkás stb., ajánlják mindenkinek. Híres gyulai vállalkozó, gazdag ember volt, aki alkalmazta apámat. Cséplőgéphez, mert több gépe volt, és nem volt gépésze, így apámat alkalmazta gépésznek. Na, csak az, hogy apám is aztán nem tudott elhelyezkedni, az öccse viszont a Ganz gyárban volt főművezető. Akkor az egy atyaisten volt, egy főművezető a Ganzban. És neki volt egy miniszterhelyettes ismerőse, apám öccsének, és annak a segítségével el tudták helyezni apámat Pesten a Fővárosi Villamosvasútnál, a BESZKÁRT-nál. Váltóőrnek. Bódé, benne ücsörgött. Egyik kocsi a másik után, fölső ipari végzettséggel. Így el tudott helyezkedni a BESZKÁRT-nál. Előtte másfél évig nem is volt Magyarországon. Ploiestiben volt, meg összevissza. Segített olajfúrásokon meg mindenhol, hát értett ugye hozzá, artézi kutakat fúrt. Én magam is megtanultam az artézi kút fúrását. Gyulán még artézi kutakat tisztítottam tizennyolc évesen. Kettőt. Édesanyám egyidős apámmal, ’98-ban születtek. Nem tudom, hogy milyen iskolát végzett édesanyám, csak érettségije volt. Fölkerült Pestre, és a Belügyminisztériumnál volt valamilyen titkárnő. Hát volt ott sok titkárnő. Na, csak az, hogy őt férjhez akarták adni, egy elég szép nő volt állítólag, vannak régi fényképek. Na, csak az, hogy egy ezredeshez akarták feleségül adni, az udvarolgatott neki, és akkor egy ezredes egy kegyelmes úr volt. Meg volt szabva, hogy a menyasszonynak mi kell: ennyi bugyi, annyi kombiné stb. És milyen anyagból! Pehelypaplan, pehelydunna, tehát minden pehelyből. Nem toll, hanem pehely. Anyámnak mindene megvolt. A vonaton megismerkedett apámmal, és ő bejelentette a szüleinek, hogy ő a kegyelmes úrhoz nem megy férjhez, tizennégy évvel volt nála idősebb, nem megy férjhez, ő ehhez akar férjhez menni. Elhívta apámat, elment apám Mezőtúrra, leutazott napijeggyel és hazakísérte, és a szüleivel beszélt. Megmondták, hogy mit képzel, egy iparosnak a gyerekéhez fogják hozzáadni a lányt, akit egy kegyelmes úr kérne! Hazament. Apám pedig azt mondta, hogy ő pedig feleségül veszi, és ő meg hozzámegy, megmondta, nem érdeklik a szülei. Kitagadták mindenből, úgyhogy én nem is ismertem őket. Először akkor láttam a nagyszüleimet, anyai ágon, amikor a temetés volt. Nemsokára utána meghaltak ők is. A kauciót odaadták, meg mindent elvihetett magával, a holmijait, de semmit nem adtak neki. Az apai nagyapám pedig azt mondta: „Ha neki egy iparos gyereke nem jó, akkor te se kapsz semmit!” Volt vagy nyolc-tíz mázsa gabonája a nyári cséplésből, mert a cséplésnél mindig apám is részt vett, mint gépész, azt megkapta. Gyulán kivettek egy lakást, és ott kezdték az életet.
Édesanyám ’34. augusztus 30-án halt meg, öcsémnek pont akkor volt a kétéves születésnapja. Ezeket apám húga mondta el. Így aztán nem tudtam velük fölvenni a kapcsolatot. Mezőtúrban sokat tartózkodott öcsém, a katonaságtól, fölkereste őket, és néha beszélt is velük, mármint a leszármazottaikkal, nekik a gyerekeikkel, de amúgy én nem tartottam a kapcsolatot. Semmit nem tudtam róluk, ők se rólam. Na, csak az, hogy fölköltöztek Maglódra, ott vett ki egy lakást, és onnan járt be dolgozni Pestre. Az nem is volt messze, csak egy óra hossza volt.
Amikor a szüleim fölköltöztek Gyuláról Maglódra, akkor született egy gyerek, ’24-ben, egy kislány, de pár nap után meghalt. Emlékszem rá, a temető nem messze volt a lakásunktól, két temető van Maglódon, a templom melletti benn a községben, ott volt eltemetve. És a szomszédasszonyé is, mert egy konyha, két szoba, és ott is lakott egy család, erre meg mi laktunk, egy szobában. Közös konyha volt. És őneki is volt egy kislánya, egy gyerek, aki meghalt, és ott voltak egymás közelében eltemetve. Akkor sok gyerek halt meg. Neki négy gyereke született, mind a négy meghalt. És voltunk kinn a temetőben, vittünk virágot, harmadik éves voltam, az öcsém, az otthon maradt, még pici volt, egészen. Na, csak az, hogy utána aztán ’26-ban született a bátyám, ’28-ban a nővérem, januárban, ’29 novemberében meg én, ’32-ben pedig a másik öcsém.Aztán apám visszajárt néha vendégségbe Mezőberénybe, és ott megismerkedtek a nevelőanyámmal. ’35-ben volt az esküvő, tehát mikor letelt a gyászév. Tudom, mert már tél volt, mikor volt, esett talán. November lehetett, azt hiszem, vagy december, így valahogy. Tulajdonképpen olyan igazi családi kapcsolat közöttünk soha nem volt a nevelőanyámmal, ő nem bánt úgy velünk, mint a... Sőt, saját gyerek is lett. Apám meg ő a gyerekkel laktak az egyik szobában, mi négyen a másik szobában. Tehát mi egy szobában soha nem laktunk.Én és a testvéreim nem nagyon részesültünk vallásos neveltetésben, imákat édesanyám tanított, de templomba nem jártunk soha, nevelőanyámmal se. De elsőáldozó voltam, negyedik osztályban pedig apácák tanítottak engem, így az iskolai keretek között kaptam inkább vallásos neveltetést. Még ministráltam is. Egyszer korán mentem, beöltöztem, ugye, aztán kis kancsó is volt, miseborral, a felit meghúztam. Úgy berúgtam tőle, hogy leestem a lépcsőről, amikor csöngetni kellett volna. Apácák tanítottak, ugye pénteken áldozni kellett mindig stb. A padláson, ha kaptam ostyadarabot, akkor elkapartam, Isten szent testét. Szóval én nem voltam vallásosan nevelve.
A piacon, mikor segítettem, nem kaptam pénzt, csak árut, azt vittem haza. Hát heten voltunk, apám majdnem mindig katona volt akkoriban. Nem éltünk rosszabbul, mert azelőtt se éltünk valami nagyon jól. Voltak kecskéink, kecsketejen nevelkedtünk. Néha öt kecskénk is volt. Abból csak egy volt fejős, a kicsiket mindig én vágtam le. Volt, amikor három kiskecske volt. A legnagyobbat meg, amit megcsapott az akna, agyonvágta, a Sárit. Nagy volt, volt vagy hetven kiló. Pedig a húsa jó lett volna, de hát sajnálta apám. Mi szerencsére nem Vecsés szélén laktunk, hanem Andrássy-telepnek jó a közepén. Kertes ház volt, mert apám mindenképpen kertes házban lakott, mindig. Háziállatokat tartottunk, voltak angóranyulaink, vagy negyven darab, tyúk, kacsa, liba. Ötven, száz darab mindegyikből.
Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt. A beteg lovakat, a Lóvásár téren, Pesten, ahol van a Mester utca, ott, az iskolánk közelében volt. Nagy, hatalmas tér, ma is megvan, ott a Fradi-pálya mögött volt. Egy hatalmas nagy terület, ott lovak voltak mindig. Ott volt a lókórház, volt néha 200-300 ló is. Így amelyik lesántult vagy megbetegedett, az mindegyik ott volt. A háborúból gyerekként is érzékeltünk sok mindent. Apám majdnem mindig odavolt. Meg volt például a Ferencvárosi pályaudvar, a legelső bombatámadás, nem akarom mondani azt az egy-két kisebb bombatámadást, ami ’42–43-ban volt, az nem volt érdekes. Azokat is elmentem megnézni, azokat a nagy bombatölcséreket, akkora volt némelyik, mint két ilyen szoba. Akkor én már bejártam iskolába, és Ferencvárosba jártam iskolába. A legelső nagy bombatámadás volt április 3-án, ’44-ben. Csepel, Ferencváros. Olyan ötmázsás, tízmázsás bombák voltak ott leszórva, hogy volt, akinek a bele, tüdeje, mindene kiszakadt belőle. Ilyen kockagránát átvitte, rendőr volt az illető, és a három méterrel arrébb lógott az akácfán. Másnap is olyan büdös volt, mint a fene. Mindennap volt bombatámadás akkor, éjjel-nappal. Nappal volt egy-kettő, délután is. Éjjel megint. Akkor gyúlt ki a Fanto, a Soroksári utat végigbombázták. Aztán szinte majdnem mindennap volt bombázás. Hát fönnakadás annyiban volt az még életben, hogy elkezdett bejönni a jegyrendszer, és már ’42-től napi húsz deka kenyeret lehetett kapni. Húsz deka kenyér járt egy diáknak. ’43-tól már csak tizenhat, ’44-től már csak tíz. ’44 végétől már csak nyolc deka. Hát az probléma volt. Nem volt zsír, nem volt semmi, jegyre adtak mindent. Adták azt a margarint zsír helyett. Szóval nagy probléma volt. Nagy bombázást kapott Vecsés ’44. augusztus elején, augusztus, azt hiszem, 12. volt, vasárnap. Akkor a Ferihegyi repülőteret nagyon megbombázták, ott van másfél kilométerre, ugye, és egy csomó bomba Vecsésre is átszóródott. Én akkor éppen Budán voltam, mert vízicserkész voltam, és ott volt egy ilyen terepünk nekünk, egy vízicserkész telep, egy cserkésztelep. Voltak hegyek, a sziklamászást gyakoroltuk stb., és onnan néztük végig Budapest bombázását, Csepel meg stb. Onnan néztük az egész bombázást. Potyogtak ránk a légvédelmi repeszek, olyan iszonyú valami jött lefelé, hogy azt hittem, bennünket végiggyilkol. Volt, akit így megölt. Egy lánynak itt ment be a repesz, aztán itt jött ki, meg is halt azonnal. A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola.
Akkor tizennégy évesen elmentem, kiváltottam a munkakönyvet, és elmentem dolgozni. Apám is tudott róla. Elmentem a Braun Likőrgyárba, az Üllői úton, és ott lettem segédmunkás. Ott van a laktanyától egy megálló, szemben a Tátra mozi. Odamentem a Braun Likőrgyárba segédmunkásnak, és már a harmadik hónaptól tizenkét óráztam. Mindent hazaadtam, az utolsó fillérig hazaadtam a pénzt mindig. Hát, a likőrgyárban több volt a mellékes, nem volt már csak a fizetésem. Én az ecetgyári részlegnél dolgoztam eleinte. Amikor aztán már nem volt alkohol, az ecetet alkoholból csinálják, akkor átettek a többi helyre, mert már nem volt alkohol, amiből csinálják a dolgokat. Tehát nem kellettem ott már. És akkor a spanyolviaszt meg kellett olvasztani, rá a spanyolviasz-lapra, majd vették le a pecsétet a vízjegyhez. Az üveg nyaka meg mindene, hogy nincs megsértve a dugó, lehetett róla látni, ha meghúzom, akkor széttörik a pecsét. És a fináncok, hát, ismerősök voltak, ugye, bent – a likőrgyár úgy volt, hogy itt be lehetett menni az irodába, körülmenni és ott kimenni az irodából, megkerülve a kijáratot. És mondja nekem a finánc, hogy: „Szemlész úr! Azt az ötliteres demizsont – új demizsont, úgy jöttek százával a demizsonok –, ezt és ezt!" Mert mindig mentek Egerbe, Tokajba. A konyakokat a legjobb borokból csinálják, nem akármiből azért, hülyeség, hogy szar borokból csinálják, a legjobb borokból, és akkor hozták hatalmas német Opel Blitzekkel, hadiüzem volt a likőrgyár. A tömegcikkek többségét a német hadseregnek küldték. Nagyjából havi ötezer hektót adott a likőrgyár a német hadseregnek. Már az állam pénzén. Hozomra. Majd a győzelem után megfizetik. Persze elúszott az is. Zsidó volt a tulajdonosa egyébként, Belatini Braun Rudolf. Úgy ismerkedtem meg például ezzel a Zwack Péterrel, tizenhét éves volt, én tizennégy, hogy mintákat kellett átvinni a Zwack gyárba. Mi voltunk az Üllői úton, ők a Soroksári úton. Átvittem, és úgy megismerkedtünk. Néha mentem velük, vittek teniszezni, vittek mindig labdaszedőnek, kaptam húsz fillért. És hát a legjobb borokból, menjek és tegyek le a portán kívülre. Ő megírta a papírokat, mindent. Persze fiktív papír volt az egész. Én meg mentem, akkor ott főleg nők voltak, elvettem, letettem. Rájöttem én egy hét múlva, hogy vihetek én kettőt is, de nem mertem. Lapos üvegek voltak, kétdecisek. Zsebben elment, de ez már csak akkor, amikor mentünk este, én mindig túlóráztam, mert heten voltunk az ecetgyárban. A végén ketten maradtunk. Katonának ment, katonának ment, katonának ment. Akkor jött Szeged meg a többi, hát jött a szovjet hadsereg, nem tudtak már visszajönni, akik ott dolgoztak, hetente jártak haza. Egyre kevesebben voltunk, munka meg volt – ha kevesebb is volt már munka, mert nem volt áru. Nekem csak két-három ember helyett kellett dolgoznom, és akkor túlóráznom kelletett, mert ugye a hordókat áztatni kelletett. Tehát ha olyan munkát csináltam, akkor az összes hordót, ami másnapra ment, be kellett áztatni előre. Ott voltam, beleslagoltam. Készült az ecet, ott fölforrósodott a víz, és a meleg vizet engedtük a hordóba bele. Át kell rakni, át kell rakni, ugye húsz-harminc hordót. Két-három óra hossza. Tehát ha ötig volt a munkaidő, este nyolc-kilencig ott kelletett maradni. Néha fél tízig is, épphogy elértem a tízes vonatot hazafelé. Akkor már jobban kerestem a mellékjövedelemmel tulajdonképpen, 4-500 pengőt egy hónapban, a fizetésem volt 200. Apám 4-500-at kapott ekkor, a családi pótlékkal együtt, mert gyerekenként kapott, akkor már kevesebbet, mert bátyám már akkor inas volt, és húsz pengő volt a családi pótlék, negyven pengő volt a feleség után a pénz. Hát így összejött valamennyi.
Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt. A beteg lovakat, a Lóvásár téren, Pesten, ahol van a Mester utca, ott, az iskolánk közelében volt. Nagy, hatalmas tér, ma is megvan, ott a Fradi-pálya mögött volt. Egy hatalmas nagy terület, ott lovak voltak mindig. Ott volt a lókórház, volt néha 200-300 ló is. Így amelyik lesántult vagy megbetegedett, az mindegyik ott volt. A háborúból gyerekként is érzékeltünk sok mindent. Apám majdnem mindig odavolt. Meg volt például a Ferencvárosi pályaudvar, a legelső bombatámadás, nem akarom mondani azt az egy-két kisebb bombatámadást, ami ’42–43-ban volt, az nem volt érdekes. Azokat is elmentem megnézni, azokat a nagy bombatölcséreket, akkora volt némelyik, mint két ilyen szoba. Akkor én már bejártam iskolába, és Ferencvárosba jártam iskolába. A legelső nagy bombatámadás volt április 3-án, ’44-ben. Csepel, Ferencváros. Olyan ötmázsás, tízmázsás bombák voltak ott leszórva, hogy volt, akinek a bele, tüdeje, mindene kiszakadt belőle. Ilyen kockagránát átvitte, rendőr volt az illető, és a három méterrel arrébb lógott az akácfán. Másnap is olyan büdös volt, mint a fene. Mindennap volt bombatámadás akkor, éjjel-nappal. Nappal volt egy-kettő, délután is. Éjjel megint. Akkor gyúlt ki a Fanto, a Soroksári utat végigbombázták. Aztán szinte majdnem mindennap volt bombázás. Hát fönnakadás annyiban volt az még életben, hogy elkezdett bejönni a jegyrendszer, és már ’42-től napi húsz deka kenyeret lehetett kapni. Húsz deka kenyér járt egy diáknak. ’43-tól már csak tizenhat, ’44-től már csak tíz. ’44 végétől már csak nyolc deka. Hát az probléma volt. Nem volt zsír, nem volt semmi, jegyre adtak mindent. Adták azt a margarint zsír helyett. Szóval nagy probléma volt. Nagy bombázást kapott Vecsés ’44. augusztus elején, augusztus, azt hiszem, 12. volt, vasárnap. Akkor a Ferihegyi repülőteret nagyon megbombázták, ott van másfél kilométerre, ugye, és egy csomó bomba Vecsésre is átszóródott. Én akkor éppen Budán voltam, mert vízicserkész voltam, és ott volt egy ilyen terepünk nekünk, egy vízicserkész telep, egy cserkésztelep. Voltak hegyek, a sziklamászást gyakoroltuk stb., és onnan néztük végig Budapest bombázását, Csepel meg stb. Onnan néztük az egész bombázást. Potyogtak ránk a légvédelmi repeszek, olyan iszonyú valami jött lefelé, hogy azt hittem, bennünket végiggyilkol. Volt, akit így megölt. Egy lánynak itt ment be a repesz, aztán itt jött ki, meg is halt azonnal. A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola.
Akkor tizennégy évesen elmentem, kiváltottam a munkakönyvet, és elmentem dolgozni. Apám is tudott róla. Elmentem a Braun Likőrgyárba, az Üllői úton, és ott lettem segédmunkás. Ott van a laktanyától egy megálló, szemben a Tátra mozi. Odamentem a Braun Likőrgyárba segédmunkásnak, és már a harmadik hónaptól tizenkét óráztam. Mindent hazaadtam, az utolsó fillérig hazaadtam a pénzt mindig. Hát, a likőrgyárban több volt a mellékes, nem volt már csak a fizetésem. Én az ecetgyári részlegnél dolgoztam eleinte. Amikor aztán már nem volt alkohol, az ecetet alkoholból csinálják, akkor átettek a többi helyre, mert már nem volt alkohol, amiből csinálják a dolgokat. Tehát nem kellettem ott már. És akkor a spanyolviaszt meg kellett olvasztani, rá a spanyolviasz-lapra, majd vették le a pecsétet a vízjegyhez. Az üveg nyaka meg mindene, hogy nincs megsértve a dugó, lehetett róla látni, ha meghúzom, akkor széttörik a pecsét. És a fináncok, hát, ismerősök voltak, ugye, bent – a likőrgyár úgy volt, hogy itt be lehetett menni az irodába, körülmenni és ott kimenni az irodából, megkerülve a kijáratot. És mondja nekem a finánc, hogy: „Szemlész úr! Azt az ötliteres demizsont – új demizsont, úgy jöttek százával a demizsonok –, ezt és ezt!" Mert mindig mentek Egerbe, Tokajba. A konyakokat a legjobb borokból csinálják, nem akármiből azért, hülyeség, hogy szar borokból csinálják, a legjobb borokból, és akkor hozták hatalmas német Opel Blitzekkel, hadiüzem volt a likőrgyár. A tömegcikkek többségét a német hadseregnek küldték. Nagyjából havi ötezer hektót adott a likőrgyár a német hadseregnek. Már az állam pénzén. Hozomra. Majd a győzelem után megfizetik. Persze elúszott az is. Zsidó volt a tulajdonosa egyébként, Belatini Braun Rudolf. Úgy ismerkedtem meg például ezzel a Zwack Péterrel, tizenhét éves volt, én tizennégy, hogy mintákat kellett átvinni a Zwack gyárba. Mi voltunk az Üllői úton, ők a Soroksári úton. Átvittem, és úgy megismerkedtünk. Néha mentem velük, vittek teniszezni, vittek mindig labdaszedőnek, kaptam húsz fillért. És hát a legjobb borokból, menjek és tegyek le a portán kívülre. Ő megírta a papírokat, mindent. Persze fiktív papír volt az egész. Én meg mentem, akkor ott főleg nők voltak, elvettem, letettem. Rájöttem én egy hét múlva, hogy vihetek én kettőt is, de nem mertem. Lapos üvegek voltak, kétdecisek. Zsebben elment, de ez már csak akkor, amikor mentünk este, én mindig túlóráztam, mert heten voltunk az ecetgyárban. A végén ketten maradtunk. Katonának ment, katonának ment, katonának ment. Akkor jött Szeged meg a többi, hát jött a szovjet hadsereg, nem tudtak már visszajönni, akik ott dolgoztak, hetente jártak haza. Egyre kevesebben voltunk, munka meg volt – ha kevesebb is volt már munka, mert nem volt áru. Nekem csak két-három ember helyett kellett dolgoznom, és akkor túlóráznom kelletett, mert ugye a hordókat áztatni kelletett. Tehát ha olyan munkát csináltam, akkor az összes hordót, ami másnapra ment, be kellett áztatni előre. Ott voltam, beleslagoltam. Készült az ecet, ott fölforrósodott a víz, és a meleg vizet engedtük a hordóba bele. Át kell rakni, át kell rakni, ugye húsz-harminc hordót. Két-három óra hossza. Tehát ha ötig volt a munkaidő, este nyolc-kilencig ott kelletett maradni. Néha fél tízig is, épphogy elértem a tízes vonatot hazafelé. Akkor már jobban kerestem a mellékjövedelemmel tulajdonképpen, 4-500 pengőt egy hónapban, a fizetésem volt 200. Apám 4-500-at kapott ekkor, a családi pótlékkal együtt, mert gyerekenként kapott, akkor már kevesebbet, mert bátyám már akkor inas volt, és húsz pengő volt a családi pótlék, negyven pengő volt a feleség után a pénz. Hát így összejött valamennyi.
Végül a kereskedelmi iskolát nem fejeztem be, hát, nem voltam jó tanuló. Részben nem volt időm, abba kellett hagyni az iskolát. Akkor, másodikba két hónapot jártam összesen. Mások már négy-öt hónapot jártak, én meg Vecsésről nem tudtam bejárni, nem volt közlekedés. Aztán csak bukdácsoltam, harmadikban megbuktam. Akkor már csak jártam a Teleki térre. Ó, annyi üzletet csináltam én! Éngem mindenki ismert. A háború végén, október 15-én volt a Horthy-puccs. Délután Szálasi átvette a hatalmat, ő lett a hadsereg főparancsnoka is. 18-án megjelent egy hadparancs: hadkötelezettség, nem harctéri szolgálat, tizenöttől hatvan évig. Ami éngem nem érintett, mert ’29-ben születtem ugyan, de csak november 1-jén voltam tizenöt. Azt megúsztam, ugye. Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Nagy plakátok voltak. Nekem van egy régi könyvem, abban volt olyan plakát is: Önként kell jelentkezni, mert fölkoncoltatik! Aztán csak kellett jelentkezni, mert nagybátyámmal elmentünk jelentkezni, az is le van írva. Kaptam egy sapkát, derékszíjat, egy bakancsot, azt kész. Légelhárítósokkal voltam már ’44 decemberében. Jártam a légelhárítósoknál, fönn a Gellért-hegyen voltak az állások, az ütegek, és onnan néztük hogyan jönnek a Duna fölött be a kétfedelű orosz kruzikok. Mint a kukoricadaráló, olyan volt a hangja. Po–2-es, kukoricadaráló, Po–2-es. Viaszosvászon, erős viaszosvászon volt a szárny, a törzse is, deszkafunér, minden, de príma gépek voltak azok. Voltak egész női ezredek, repülőezred-bombázók ezekkel a gépekkel. Lőttek rá, na de hát fölülről kell lőni lefele, a Gellért-hegyről. Nagy ágyúkkal meg nem is lőhették, ugye. Géppuskákkal meg igen, na de hát… Egy, egy – százan lőtték, senki nem találta el. Bejött a gép, fölrepült, kiszórt egy csomó röpcédulát, azt vissza is repült a Duna fölött Csepelre. Hát Csepel el volt foglalva. Onnan néztük. Persze mindig részegek voltunk, nem voltunk részegek, csak mindig bennünk volt az egy-két deci rum. És aztán átkerültem, a Városligetben volt négy üteg, oda kerültem aztán, de többnyire a tiszteknek a szobáját takarítottuk meg befűtöttünk. Ekkor nem jártam haza. A Nefelejcs utca és a Garay utca sarkán volt a garázs, a Keletinél. És a Garay utca 23-ban volt apámnak az öccse, mi ott laktunk náluk. Vecsést ott kelletett hagyni, mert kitelepítettek bennünket a németek. Egész Vecsést, a lakosság többségének onnan el kellett jönnie. Ott maradt minden. Máshol nem szolgáltam, mert január 18-án, mikor el kellett hagyni Pestet, többen nem mentünk. Tehát már sokan lemaradtak. Akkor már ment a lógás.
Aztán mentünk egyszer apámnak a munkahelyére, apám, az öccse meg én, ott szedték össze a népet. El voltak bújva ott a fal mögé, a másik ház mögé az emberek, el voltak bújtatva. Jön az orosz: „Állj! Papírokat stb.!” Apám egy hete nem borotválkozott vagy kettő, én meg gyerek voltam, lányos arcú voltam amúgy is. És: mehet, mehet!, apámat befogták, és elvitték fogságba. Úgy szedték össze a hadifoglyokat, civilben volt pedig. Hát, ő se volt katona, olyan volt, mint én. Vagy nyolc hónap után jött haza. Romániából szökött meg. Sikerült neki megszöknie Iasiból, onnan került haza.
Március valahányadikáig maradtunk a Garay utcában. Akkor kimentünk Rákospalotára, anyámnak a bátyjához, nevelőanyámnak a bátyjához. Nem volt gyerekük, volt egy nagy lakásuk, később el is vették a felét, beköltöztettek másokat. Az is a MÁV-nál volt tiszt. Aztán március 15-én, ez le van írva, elmentünk Vecsésre, gyalog. Nem volt közlekedés. A szomszédasszonnyal beszélgettünk stb., minden. Egy idegen család, nem idegen, a túlsarokról beköltöztek ide. Milyen egy család volt! Telihordták poloskával a lakásunkat, meg az ágynemű eltűnt, az étkészlet is. Sok minden eltűnt. A bútor egy része. Akkor mondtam, hogy mi jövünk haza, költözzenek el. Ki is költöztek, de a poloskák maradtak ott. Kivittük a ruhát az udvarra, petróleummal leöntöztük, nehéz volt petróleumot is szerezni. Na, csak az, hogy azt hiszem, március 13-án, akkor mentünk ki először, hogy majd a hónap vége fele szerez apám egy kiskocsit, négykerekűt a munkahelyéről, tíz kilométer, elhúzza oda, ott fölpakoljuk, amink van, és kijövünk Vecsésre.
És alighogy elmentünk, rá két óra múlva, mi gyalog mentünk újra, már túlvoltunk a repülőtéren, mikor vagy öt kilométerrel följebb hallottuk, hogy irtó dübörgés jön Vecsés felől, robbanások stb., minden, és repülőgépek mennek jobbra-balra. Két német bombázó berepült Vecsésre, és ott volt a bombaraktár Vecsésen, odáig már meg volt csinálva a vasút, odáig ment a vasút, ott vágták el ezrivel a bombák. Láttuk. 98 kiló, 105 kiló ráhullt. Nekünk nem szóltak, orosz őrség se volt. Ott volt vagy 300 méteren minden bomba meg lőszerek stb. És a bombaraktárt a németek kifigyelték repülőről, és két bombázó elindult. Na és ugye időben figyelmeztették őket, jöttek a vadászok, és elkezdték lőni őket. Majdnem el tudtak jutni a bombaraktárig, a zárda – pont a templom tornya kapott találatot, nem nagy torony volt. Akkor a mi házunk, és itt volt a Mitrovics néninek a háza… Ide kapott egy bombát, össze is dűlt az a része. Egy szoba maradt meg. A mi házunkon, onnan tizenöt méterre volt, megrepedt a fal, a tető lement, minden nyavalya. A falak fölfogtak sok mindent, de ki lehetett látni az égbe, meg az ablakok kimentek, a tető fele lement, de bent, amúgy, nem lett semmi a házban. Két órával hamarabb, mikor a Mitrovics néni háza is összeszakadt, meg minden ott a konyhában, ha ott vagyunk, mert mondta, hogy maradjunk ott, aludjunk ott, akkor meghalunk mi is.Voltak zsidó ismerősök, tőlük is vettek el vagyont. Hát a likőrgyárban, például, jelen voltam, amikor a Braun lakásából mindent vittek el. Ott volt Braun is, négy borotvája volt: elefántcsontnyelű, ezüstnyelű, minden fajta. Odaadták a nyilasok, hogy: „Vidd el apádnak, jó lesz neki!” Néhány könyvet is elvittem, mert azokat is dobálták kifele. Én aztán bejártam a gettóba, vittem nekik a kaját, miegymást, hátizsákban. Gyerek voltam, de néha jól seggbe rúgtak a nyilasok. Volt, hogy kaptam olyan pofont, majd elestem. Azt hitték, hogy zsidó vagyok. Elvitték Braunt is. Voltak zsidó osztálytársaim is: egy meghalt Mauthausenben, kettő életben maradt, hazajött. Rozmann Tibi, Rozmann Gyuri meg Forschner Gyula. A Forschner az meghalt. Mellettem ült az iskolában.
Nem minden testvérem költözött vissza Vecsésre. A bátyám megismerkedett egy lánnyal. Ott volt a házban az egyik lány, ott dolgozott, és Csurgóra költözött le vele. Nem ismerem őket. Tehát én lettem a családfenntartó, mert apám fél évig mankóval járt, tolókocsival. Apám olyan április végén kezdett el dolgozni újra, de akkor már nem a műhelybe került vissza, akkor már megtették fürdőt kezelni.Én mentem iskolába, újra, meg főleg a Teleki térre. Volt igazolványom, hiába volt igazoltatás, nekem van munkahelyem, én diák vagyok. Feketéztem. Vettem, eladtam mindent, amit csak el lehet képzelni. Mindent. Például: jöttek a bulgárok, Bulgáriából, uszályokkal hozták a higanyt. Egy félliter higany nyolc kiló. Hogy nehogy rám cseppenjen, így fogtam végig. A fogorvosoknak kellett a higany, amalgámosan tömni. Akkor ilyen fogorvosi készülékek közül is, amit lehetett. Akkor ventilátorok. Apámnak a nővére kalapos volt, kalapokat készített, kalapszalonja volt, a férjének meg elektromos szaküzlete volt. És csinálta a villanyrezsókat, akkoriban annak nagy keletje volt. Mondta, hogy ennyibe került, na adott nekem hármat, ki a Telekire, duplán eladtam. Mindennel foglalkoztam. Úgy értettem én a dolgokat. Villany, kis villanymotorok ventilátorokhoz stb., azért kellettek a villanymotorok. Árulták húsz pengőért, akkor már a pengőnek rosszabb volt az értéke, el tudtam adni negyvenért. Egy hónap múlva már ötvenért adták, eladtam százért. Megvették. Hogy az miért nem adta el?! Tudja a fene, eladhatta volna. Én meg megvettem, megálltam valakinél, már adtam is el, néha négy-öt is volt nálam. Már volt olyan is, ha megmaradt, kis haszonnal odaadtam annak, aki majd továbbadja. Nem kellett stand, csak jönni-menni kell, aztán… Menni kellett, kitől mit megvenni, tudom, hogy körülbelül ki akarja eladni, és aztán viszem a kezemben, és mászkálok. Megkérdezik, hogy mennyi, ennyi. Mondtam egy jó magas árat."Ó az sok." "Hát – mondom –, mennyi nem lenne sok?" "Ennyi." "Jó, vigye.” Tudtam venni kenyeret, magamat tápláltam megfelelően. Hát el kellett költeni majdnem mindennap az egészet, ahogy megkaptam, másnapra már a pénz tíz-húsz százalékkal kevesebbet ért. Volt olyan, hogy egyik nap a gyufa volt egy pengő, másnap már egy húsz, harmadnap egy ötven, ötödik nap már két pengő volt. Naponta a pénzt el kelletett költeni. A végén már 10 ezer pengősökkel gyújtottak rá, ott vitte a szél.
Még a családnak is tudtam juttatni belőle. Hát jegyre ment a kenyér, én meg egy kétkilós kenyeret vettem, kukoricakenyér volt, nem tiszta kukorica, de kukoricaliszttel, húsz-harminc százalékban kukoricaliszt volt, de öt pengő volt. Amúgy kettő–kettő ötven volt egy kiló. Amúgy meg öt pengő volt egy kiló! Tíz pengő volt egy kétkilós kenyér, és egy kilót, de néha kettő kilót is tudtam vinni haza. Tehát segítettem a családnak ilyen szempontból, meg mentem a likőrgyárba, megvolt az ismeretségem.A negyedik évben aztán már nem mentem tovább tanulni, és ’47-ben elhelyezkedtem apám vállalatánál. Mehettem volna pótvizsgára, de nem mentem el. Úgyse akarok én kereskedő lenni. Nem gondolkodtam azon se, hogy esetleg mást tanulnék, Nekem nem voltak ilyen ambícióim. Megélni kellett, túlélni. Akkor a túlélés volt a lényeg. Nem voltam még tizennyolc éves, nem vehettek föl villamoskalauznak. Viszont ott kapok munkaruhát, bakancsot, cipőt, kabátot. Ott mindjárt felöltöztetnek, ugye? És rendes fizetést kapok. De mivel apám ott dolgozott, kivételesen a vezérigazgató elintézte, hogy éngem tizennyolc éves korom előtt fölvehessenek. Kalauz voltam, villamoskalauz. A bátyám is villamoskalauz volt, a nővérem is, apám is ott dolgozott. Az egész família ott volt a Villamosvasútnál.
A BESZKÁRT-tól ’48 februárjában számoltam le, hogy majd valahol olyan munkát keresek, ahol jobban lehet keresni. Pesten szerettem volna elhelyezkedni, valami olyan helyen, ahol... Irodában jól tudtam volna dolgozni, viszont nem volt. Akkor már tömegben jöttek vissza, ugye, a hadifoglyok, itt volt a rengeteg ember, munkanélküliség volt. Csak Budapesten volt 150 ezer munkanélküli.
Végül semmit nem találtam, és úgy határoztam ott az utcabeli gyerekekkel, hogy elindulunk valahova a világ végire. Azt határoztuk el, hogy mi elmegyünk tengerésznek Vlagyivosztokba. Azért pont oda, mert Vlagyivosztoknak olyan szép neve volt. Olvastam róla sokat. Olvastam sok nagy utazót: gróf Széchenyit, akkor Kőrösi Csoma Sándort. Ezeket mind elolvastam, énnekem rengeteg könyvem volt. De például India engem nem érdekelt, éngem a tenger érdekelt. Szlovákiáig jutottunk el, és ott elfogyott a pénzünk. Hárman mentünk együtt. Az utazáshoz engedély ekkor nem kellett, hát határok se voltak. Aztán átmentünk Csapra, hogy majd onnan jövünk haza. Igen ám, de nem tudtuk, hogy melyik sín megy Csapra. Azt ott feküdt egy ingben, gatyában, hosszúgatyában egy férfi a napon, május elseje volt, délután volt már. És ott van egy vagon, rajta egy ilyen piros zászló, amivel szoktak integetni a vonatkísérők, ugye, és a töviben, az ajtón kívülről meg ott volt egy ingben, gatyában egy katona. Alszik. Odamentem, rákiabálok, semmi. Majd megrázogatom, fölkel: „Sto ti!? (na mi van!?) – oroszul. Tudtam valamennyit oroszul, egy pár szó rajtam ragadt, ugye, itt Magyarországon. Aztán mondtam, hogy Csapra akarunk menni. Berohant mindjárt a vagonba, kijött, gatya, tiszti zubbony, sapka, puska, diótörő, ugye. Szuronyos puska, az volt az, azt jelenti. Még gatyában telefonál: „Várjuk meg... Mindjárt intézkedik.” Húsz perc múlva jön egy lovastiszt, pár perc múlva odajön egy kiskatona is. Na mindjárt papírokat, igazolvány, mutatja, hogy mi van, na, jól van. Azt mondja, hogy majd a kiskatona elkísér bennünket, megmutatja, hogy merre kell menni. Elmentünk hárman a kiskatonával, volt még kajánk, fehér kenyér meg szalonna. Az egyik háznál az egyik gyerek a nagykabátját adta oda, kaptunk érte kettő nagy szalonnát, és kajáltunk, a katona is evett. Szomjasak voltunk, azt mondja: „Mindjárt ott leszünk.” Tizenöt kilométer volt, mire odaértünk. Na, ott aztán átadott bennünket, leültünk, ott már voltak vagy harmincan-negyvenen. Május elseje volt egyébként. Nem engedtek el, ugye akkor én tizennyolc éves voltam, bajuszom volt, miegymás, fekete voltam. Mondta is, hogy „legalább huszonkét éves vagyok, ne hazudjak”. Mondom: „Miért hazudok?! Miért hazudnék én magának?! Miért nem engednek bennünket el? Most jön a vonat, fölszállunk és megyünk.” „Nem lehet. Először majd Magyarországról érdeklődnek, hogy mi hogy van.” Táviratoztak. Tudja fene, hogy mit. Reggel átkísértek a határőrizeti szervekhez, ott aztán három vagy négy napig ott voltunk. Mindenkit lenyírtak kopaszra, hogy nincs-e tetoválva. Üzenet vagy térkép a fejünkre tetoválva. Hát így nem látja meg?! Tiszta röhej, mit csináltak velünk. Csak hogy megalázzák az embert, minél jobban. Aztán öt nap múlva átkísértek az ungvári börtönbe. Ott voltunk egy darabig, huszonnegyedikén már el voltunk ítélve. Délután háromtól fél négyig mind a hármunkat elítéltek. Hogy milyen okkal, azt nem tudom, nem magyarul folytak a tárgyalások. Viszont éngem ’46-ban tárgyalt a Népbíróság Pesten, de nem tudtak elítélni, vagyis a bátyámat, de én is ott voltam, és hasonlítunk a bátyámmal nagyon, öcsémmel is. És akkor a nő nem tudta megmondani, az a zsidó nő, hogy ki robbantotta föl az üzletét, mert senki nem robbantotta föl. A ruszki géppisztollyal belelőtt a zárba, fölment a roló, és dobáltak ki mindent, hadd vigye el a lakosság. Mindenki vitte, amit dobáltak kifele. Rövidáru üzlet volt. A nő azért mondta, mert azt mondta a házmester, ott a Garay utca 23-ban, hogy a bátyám robbantotta föl. Nem is robbantották föl. És akkor persze ez mind hamis vádnak bizonyult, így együtt fölmentettek mind a kettőnket. De emlékszek rá, hogy egy gyönyörű arany cigarettatárcája volt az ügyvédnek, Lendvay Győző megkínált bennünket, én is kivettem egy cigarettát, Virginia volt, a kedvenc cigarettám volt egyébként, illatos. És úgy megjegyeztem az arany cigarettatárcát, életemben nem láttam ilyet. Anyám öccsének volt ezüst cigarettatárcája, de az se arany. És Ungváron ismerős az a pasas nekem, egyébként zsidó volt, és úgy nézem, nem tudtam, hogy hova tegyem. A végén, amikor vége volt a tárgyalásnak, azt mondja: „Nem érdekes. Két év – azt mondja – az itt semmi. Egy évvel ezelőtt ezekért tíz éveket adtak.” És úgy is volt. A bátyámra egyébként azért terelődött a gyanú, mert a házmester azt mondta, hogy a bátyám intézte, hogy ne őrá tanúskodjanak, a nőnek meg csak ott volt neki bérelve az az üzlet. És ott volt egy oldalkocsis motorkerékpár. Kitolták, be is indult. Senki tudott erről, hogy el akarok menni Vlagyivosztokba, még a családomtól se köszöntem el, délután volt, elindultunk, azt mentünk.
Miután elítéltek az 58. paragrafus miatt, az ungvári börtönben voltam október elsejéig, május elsejétől. A határőrizeti zárkában voltam, azt hiszem, hat napot, a többit az ungvári börtönben október elsejéig. A két társammal voltam együtt meg még nyolcan-tízen, mikor mennyien voltunk a zárkában. A másik két fiúval egy utcában laktunk. Az egyiknek az apja meg apámmal együtt dolgozott. Az egyik tizenöt éves volt, a másik tizenhét, én voltam tizennyolc.
Hogy miért kelet felé és nem nyugat felé indultunk el? Hát először is semmilyen tájékozódási lehetőségem nem volt, mert oda senki nem ment, ez az egyik. A másik, azt se tudtam, hogy mi van ott. Fogalmunk se volt róla, azt se tudtuk, hogy hol és mi van. Vlagyivosztok az Vlagyivosztok, egy csodás élmény. Nem sokáig tartott a lelkesedés, úgyhogy nem volt érdekes. Ilyen gyerekes hogyhívják volt. Csak aztán úgy alakult, hogy ott ezt komolyan vették, és nem gyereknek, minket felnőtteknek tartottak. A szovjet rendszerben az volt a lényeg, hogy ha csak lehet, mindegy, hogy milyen, ha munkaképes, elkapni és vinni a Szovjetunióba. Minden jog és igazság nélkül.
A börtönben magyarországi magyar nem volt egy se, kárpátaljai magyarok voltak, bulgár volt benne, volt román, volt benne szlovák. Őket, csakúgy, mint engem, a határról vitték el. Le van írva, hogy amikor mi mentünk Csap felé, a határ felé, egy kissrác csörgő italosüvegekkel ment át a határon, nem volt sorompó, ment át a határon, a vasúton, és ott volt egy őrház, május elseje volt. És egy tíz perc múlva már jött is vissza biciklivel, üres üvegekkel. Megint csörömpölt, az üres üveg. Tehát vitte át a határon az italt a szovjeteknek. Tehát nem volt ott ellenőrzés semmi. Ott mindenki azért volt ott a börtönben, hogy majd elviszik őket valahova dolgoztatni, összefogták, majd valamilyen ürüggyel bezárták őket. A tizennyolc-húsz éveket úgy dobálták, mint a fene. Ingyen munkaerőnek. Gondolkodtam azóta, de nem tudom, mi alapján ítéltek el, pedig kaptunk végzést is, de nem beszéltem még akkor az oroszt. Még később se tudtam lefordítani, mert még a vagonban elvették tőlem és elszívták cigarettának. Mahorkát csináltak, hát nem volt újságpapír. Elszívták cigarettának, meg is vertek volna, ha nem adom oda. Miután öt hónapig az ungvári börtönben voltam, október elsején átvittek bennünket Lembergbe a volt német koncentrációs táborba. A németek kivonultak, a szovjetek tovább használták mint koncentrációs tábort. Voltak ott villanydrótok stb., minden, barakkok, akadályok. Egy 6x10-es helyiségben olyan 300-an voltunk. Ott talán tízen, ha voltunk magyarok, magyarországi magyar meg csak egyedül én voltam. Hogy a másik két fiú hova került, nem tudom. Amikor vittek bennünket Lembergbe, akkor még láttam őket, de utána már nem láttam. Lembergben szétválasztották minket. Lembergben egy tábor egy volt, hát város volt az a tábor, ezrek voltak ott. Barakkok voltak külön. Lembergben voltunk hét napot a koncentrációs táborban. Hát ott egy nagyon nagy zsúfoltság volt. Ez nekem mind le van írva, naprakészen, hogy melyik nap mi volt. Utána bevagoníroztak bennünket, és huszonöt napig voltunk a marhavagonban. Mi Lembergben őrökkel nem találkoztunk. Mindent magyarul intéztek, magyar elítéltek. Ők vitték a kaját, mindent. Az elítéltek intéztek mindent. Nem kaptunk rendes kosztot. Balandának hívták, abban benne volt nagyjából, ami a boltokban selejt áru volt. Ha a halat kivették, hát lehámlott a gerincről a hal. Büdös volt, mint a veszett szentség! Belerakták a bab közé, zöldbab közé, paradicsomot meg minden nyavalyát, összefőzték. Halleves. De Ungváron se volt jobb, tehát az étkezés az nagyon, nagyon gyenge volt. Sehol nem kapott el betegséget senki, akit ismertem. Ungváron, illetve Lembergben nem kellett dolgozni. Akkor csak úgy gondoltam, hogy a két évből ennyi már eltelt és majd egyszer elengednek. Miután nem engedtek levelet írni akkoriban, a család nem szerzett tudomást arról, hogy mi történt. Semmit nem engedtek. Semmit az égvilágon. És akkor huszonöt napig voltunk a marhavagonban.
Nagyjából már tudtuk, hogy Irkutszkba kerülünk. Úgy tudtuk meg, hogy a börtönben ott minden, meg a lágerben is minden elterjed előbb-utóbb. Vannak irodák, ott takarítanak, ott valahogy, a lágerben meg a börtönben is, valahogy mindenről mindenkinek előbb-utóbb tudomása van. Könyvekből volt valamilyen elképzelésen Irkutszkról: mongolok, burjátok stb. Valakinek a könyvében én olvastam róla, Tibetről is meg arról is, a mongolokról, olvastam róla. Irkutszkról is, de arról semmi sejtésem nem volt, hogy mit fogunk Irkutszkban csinálni. Én nem értettem semmihez. Lembergben, ugye, ott volt az irodaajtó meg minden nyavalya, és én mindent összerajzoltam, gyufaszállal meg mit tudom én, mivel, faszéndarabbal. Olyan csajokat rajzoltam, hogy a férfiak… olyan szépeket. Jól rajzoltam, csipp-csupp, csipp-csupp, már a csajszi kész is volt. Akkor más volt az irodán, bodor hajfürtöket csináltam neki, klassz ujjaim vannak, kis orr, szemet, mindent, villámgyorsan. És akkor kiverte a balhét az egyik tiszt. Hát én voltam. Mondtam, hogy hudozsnik (művész – orosz), mit tudtam én, hogy mi az, hogy művész, hudozsnik (művész – orosz). Most már tudom, akkor nem tudtam. A művész összerajzolta. Na, hoztak meszet, meszeljem le! Lemeszeltem. Másnap megint összerajzoltam. Megint összerajzoltam. Nem volt nekem semmi szakmám, a kalauz, az nem szakma.Akkor öt nap múlva jöttek különböző csoportok, vagy hat-hét helyről, köztük Irkutszkból is, listákkal, kinek 200, kinek 300, kinek 60 ember kell. Ilyen és ilyen korosztály, ilyen és ilyen egészségi állapotú, minimum, ennyi nő, ennyi férfi, lehetőleg ilyen szakmában, és akkor válogatták az embereket. Akkor mindenkinek fölírták a szakmáját, mi a szakmája. Mi a szakmám? – akkor mondták, hogy ez szpecialnoszty (különlegesség – orosz)). Hát, ugye, ez hasonlított a németre is, és azt hittem rá, hogy szakma. Mondom: „Nekem nincs szakmám, én most végeztem el az iskolát, tizennyolc éves vagyok, még nem volt szakmám." "Na, hát írja be, hogy hudozsnik (művész – orosz)" – a mellettem levő mondja. Mondom: "Az micsoda?" "Ne törődjek vele!” Irkutszkban nem a városban voltunk mi, hanem onnan egy harminc-negyven kilométerre idébb, vagy ötvenre. Az már Angarszk volt. Az építkezés területén tizenhat láger volt. Gorod, (város – orosz), város, magyarul, Gorod Irkutszk sesztnadcaty, tehát Irkutszk város 16, mert tizenhat láger volt. Ott a várost építettük. Gyárakat, üzemeket, mindent. Ott ma egy világváros van. Amikor leszálltunk a vonatból, azt se tudtuk, hogy hova érkeztünk. Semmi, egy kietlen táj, fenyőfák itt, ott, amott, ugye. Még akkor nem volt hó, és elindultunk. Nem, akkor már volt hó, hét-nyolc centi hó volt, és nyári ruha, félcipő. Nem kaptunk ruhát a börtönben. Nekem bakancsom volt, kitűnő bakancsom volt nekem, az a városi bakancs, a börtönben ellopták. Mentünk a fürdőbe, és ott eltűnt a bakancsom. Hát valamelyik szovjet katona… És kaptam egy ilyen vastag fatalpú cipőt, mint a német lágerekben volt. Aztán azt elcseréltem egy ócska csizmára, meg adtam oda még egynapi kenyéradagomat, és abban az ócska csizmában voltam, de… Körülbelül nyolc kilométert mentünk gyalog az 1-es lágerba, a hóban, és aznap éjjel lett egy piszkos nagy, hideg vihar, november 2-án éjjel. Nagy tüzet raktak ott az őrök, azok is összebújtak ottan mindannyian, mi meg ott álltunk a kapuban vagy húsz percet, mire jöttek értünk. Hoztak három asztalt, rajta iratokat, át kellett mindenkit venni, egyenkint. Ott kiabáltak, mire mindenkit átvettek, anyja neve stb., nézték a papírokat, akkor átvették, akkor álljon ide, álljon oda. És akkor, míg harmincat lent ott igazolnak, addig nem lehet menni, az körülbelül egy fél óra, a tízediknél, 300-nál már eltelt hat-hét óra hossza, és akkor, amikor van ötven darab, akkor beengedték, ötvenet megint beengedtek. Ott álltunk négy óra hosszat abban a viharban, összebújva, mint a birkák. Elmenni? Hát ki, hova ment volna!? El lehetett volna menni, de hova, minek?! Hát ott fagysz meg. Aznap éjjel tizenhét °C volt a hideg, ekkora hőmérők voltak a láger bejáratnál, a kapunál. Mínusz tizenhét volt és szélvihar. És elkezdett esni a hó, de bitangul. Úgy esett, hogy harminc centi volt reggelre. Ritkaság azért egyébként, és a szél meg fújja, hol elviszi, hol meg összerakja. Na csak a lényeg az, hogy mikor bekerültünk a lágerba, hajnali kettő volt, még világosban érkeztünk meg, ugye. Fél kettő felé érkeztünk meg, hát már, ugye, november 2-án fél ötkor sötét van ott, északon, és hajnali kettőkor érkeztünk be a lágerba tönkrefagyva. És le oda, egy rossz lépcsőn lefele, abba a barakkba, itt-ott egy-egy homályos égő, egy szál dróton, be volt fűzve úgy nagyjából. Hát ott a fűtéssel nem volt probléma azért, mert adtak szenet is meg fa is, ugye, volt, meg hát ott nem probléma a tüzelő. És reggel kaptunk kenyeret meg egy darab halat tíz órakor… Csak kétszer kaptunk enni a vagonban naponta, és akkor kaptunk egy félnapi adagot, utána csak hajnali kettőkor kaptunk egy tányér levest meg tíz deka kenyeret. A kenyér az a barna kenyér volt. És akkor kaptunk egy-egy tányér levest is, elég híg valami volt, mindegy, hogy milyen volt, csak meleg volt. Hát így alakult. Néhány nap múlva, két vagy három nap múlva aztán kaptunk ruhákat. Senki nem tudott ott semmit, csak annyit hogy építkezés lesz, mert hát azt már láttuk, amikor jöttünk este is, hogy ott már voltak három-négyemeletes házak is fölhúzva, a tégla vakolatlan, ablak nélkül. Tehát már ott folyt az építkezés. ’47-ben.
Hát ott minden érdekelt engem, mindent kérdeztem, később már.
Én tisztekkel voltam együtt, művészekkel, professzorokkal, mindenki tudta, hogy hoznak a lágerba egy hudozsnikot (művész – orosz), egy művészt. Néha kaptam művészi munkákat is, de hát itt, ott, amott. Volt egy rendes, bejáratott leningrádi festőművész a lágerban, politikai volt, az intézte az ilyen dolgokat, még színpadokat is festett néha segített ebben, abban, amabban. Aztán csináltam gyönyörű munkákat. Volt, hogy abbahagytam fél tizenkettőkor éjjel, éjjel-nappal dolgoztam, néztem, és masszírozom a nyakam: Na Gúth Zoltán, ezt te csináltad! Istenem, soha nem tudtam volna elképzelni korábban, hogy én olyanokat csinálok. Tetszett mindenkinek, a tisztnek is, mindenkinek. Tábornoknak a lakását is csináltam. Díszítőfestést csináltunk a lakásokba: selyembársony, toalettbársony. A bársonyfestés megrácsosodik vagy hullámosra összemegy, és három-négy színben legyen ez a bíbor-bársony hullám, ez a legnehezebb. Gyönyörű munkákat csináltam. Hát volt ott kitől tanulni, voltak perzsák… szóval volt kitől tanulni. Meg tanítottak bennünket, toborozták a szakmákat, hogy ki mit akar tanulni, hát kellett a szakember.
Egyre nagyobb volt építkezés, a végén 150 ezren voltunk elítéltek meg 100 ezren civilek. Hogy akkor, amikor odakerültem, mennyien voltak ott, nem tudom, azt senki nem tudta, de nem kevesen, sok ezren. Hát naponta érkezett egy-két szerelvény, 300-600 ember naponta. Volt legalább vagy 1500 kitelepített német, Engelszkből, Engelszk városából, német kitelepítettek. Később dolgoztam is egy munkahelyen velük.
Visszatérve az első néhány naphoz. Volt, hogy kivittek bennünket dolgozni, de nem csináltunk akkor se semmit. Kivittek az Angarára, rengeteg rönk volt ott az egyik öbölben, hatalmas rönkök, de be voltak fagyva a vízbe, voltak csörlők, de nem lehetett kihúzni se. Mi nem csináltunk semmit, azt kellett volna csinálni. Akkor kivittek egy-két kisebb-nagyobb ilyen munkára, de hát olyan szinten volt megerőltető, hát le voltunk gyengülve, huszonöt nap a vagonban. Olyan voltam, mintha a szél vitt volna. Se menni nem tudtunk rendesen, se állni, hát ha csak fekszik az ember huszonöt napot, semmi mozgás. Egyszer voltunk Novoszibirszkben fürdőben, se mosakodás, semmi nem volt a vagonban huszonöt napig. A szálláshelyünkön hármas priccs volt, 600-an voltunk egy barakkban. Ennyire látszott ki a földből a barakk teteje, a többi a föld alatt. Itt, az ablak alján ilyen vastag volt a kilélegzett pára odafagyva. Tehát alig jött be valami fény. A többi mind a föld alatt volt. Hiába volt ennyi ember egy helyen, ott nem ütötte fel a fejét bolha, poloska, betegség, mert ott a lágerekben még a fáknak a törzsét is másfél méteren tavasszal meszes klórmésszel kelletett lekenni, mindent. Minden évben volt festés. A barakkokat, jurtákat, aztán jurtákban laktunk, onnan jurtákba mentünk, azt is meszelni kelletett. Minden évben tisztasági meszelés volt, azt is sokszor mi csináltuk. A fürdés úgy volt, hogy tíznaponta mentünk fürdőbe, akkor vittük a lepedőt, mindent. Nagy helyiségek voltak, ott kint voltak ilyen hogyhívjákok, ilyen kőrakások meg vasrakások, abban tűz égett, az izzott, és akkor ilyen csöveken ráöntötték a vizet, és a forró gőz bement oda. Ott vannak fölakasztva a ruhák, minden, lepedők stb. És az bármit megölt. Aztán később lettek tetűk. A jurtában meg a barakkban sem volt hideg, mert annyi fát vittünk, amennyit akartunk az erdőirtásról, akkor már dolgoztunk az irtáson. Meg ott állandó munkák folytak, ugye, építkezések, rengeteg fahulladék van. Mindent építenek, ácsok, minden, hát ott minden sátortetős volt, rengeteg fahulladék volt. A barakkban mi csak addig voltunk, amíg ott voltunk, egy hat-nyolc napig. Télen is jurtákban laktunk. Meleg az nagyon. Harmincnyolc-negyven-negyvenhatan laktunk egyben, mikor mennyi volt, mennyi jurta volt kész. Rengeteg jurta épült ott, és azok úgy meg is maradtak a civileknek később. Tehát itt épült a lágerban minden. Étterem, kultúrterem, kórház, minden épült. Hatalmas épületek. Az egyik kórházban ott aztán Wallenberg volt fogva tartva, tehát ott volt betegen, oda vitték át Kolimáról. És ez mind ott maradt a végén. Amikor kész lett, akkor a rabokat elvitték, egy része fölszabadítottan ott maradt a szakmájában, és dolgozott tovább, csak nem engedték onnan el. Ott kapott letelepedési engedélyt, és kapott mindjárt lakást, mindent.
Ebben a lágerban, ez általános láger volt, vegyesen politikai meg köztörvényes, ott össze volt keverve minden. Hát ott főleg a szovjetek voltak, már a kárpátaljai magyar is szovjet volt. Aztán később, ’50-ben olyan lágerbe kerültem, ahol a többség nem szovjet volt, japánok, volt japán hadifoglyok, ezrével vitték el azokat is, akkor koreaiak, kínaiak, perzsák délről meg akit össze tudtak szedni. Voltak huszonöt évesek, húszévesek, tízévesek, kétévesek, mint én is, de nem számított ott a két év, úgyse engedtek el. Ugye én csak két évet kaptam, de nem engedtek el, hát nem jöhettem el onnan, hat és fél év után jöttem haza, amikor Sztálin már meghalt, utána. Hazudtak mindenhol, becsaptak mindenhol, minden lehetőséget megpróbáltam, hogy már két év után is hazajöjjek, nem engedtek. Elzártak előlünk mindent, jogtalanul. Hát eleinte nem nagyon alakult társaságom, barátság, mert jóformán egyedül voltam magyar, és akkor még nem tudtam olyan szinten beszélni oroszul. Értettem én már nagyon jól, csak beszélni nem nagyon beszéltem, meg kivel mit beszéljek!? Amellett olyan fiatal, mint én, a jurtában nem volt senki.
Egy idő után bevezették a fizetést meg azt is, hogy aki dolgozik, annak ennyi százalékra ennyi napot elengednek, két napot elengednek vagy három napot elengednek a büntetéséből. Másoknak engedtek is, nekem nem engedtek el. Akik velem együtt voltak, Gúzov Gyuri meg Kövi Feri, nekik már engedtek el. Aztán éngem is hívtak, csak egész másért. Éngem nem engedtek el, tehát nem kaptam meg a kedvezményt se.
Később már küldhettünk levelet. Mondtam a Kövi Ferinek, hogy: „Van valami lányismerősöd?” „Van – azt mondja –, Barkaszi Olga, ott lakik a Sumla utcában…” Egy magyar diáklány Kárpátaljáról. Avval levelezett, írtam neki levelet én is, kaptam választ, írtam még egy levelet, küldött nekem verseket, dalokat: „A rózsa azt jelenti, hű vagyok.” Leírta, hallgatta, ugye, a magyar rádiót, leírta nekem, és a dallamot már én költöttem hozzá. Majdnem olyan volt a dallam, mint a magyar, mikor hazajöttem, annyira adta magát a szöveg, hogy kilencven százalékban magyar dallamot énekeltem, annyira hasonlított a dallam a leírt szövegéhez. Ungváron lakott. Egyszer írtam neki, hogy küldenék a szüleimnek egy levelet, és azt mondja, ő azt átküldené nekik, postán. Hogy ne legyen baj, megírta, hogy neki van egy ismerőse, ottani magyar, aki a szovjetek alatt disszidált, Ungvárról Csapra, nem, Ungvárról Csapon keresztül Záhonyba. Ott lerakják, ugye, és hozzák vissza a szerelvényt, át kell mindent rakni, ugye, más a nyomtáv. És én írtam a szüleimnek egy levelet, Olgának meg a szüleimnek. Odaadta annak a mozdonyvezetőnek, az átvitte egy magyar mozdonyvezetőnek, az elvitte Pestre, és föladta apámnak Vecsésre a levelet. A levélben nem írtam meg, hogy mi van, úgy nem mertem megírni. Ha megtalálják, fölbontják, hát ez micsoda, a KGB, ugye a legszigorúbb… Ez ’49-ben volt. Egy hónap múlva kaptam választ, Olgáék küldték nekem a választ.
’50-ben vagy ’49 végén már elég tűrhetően tudtam oroszul. Jó, mondjuk azt, ami a szakmai meg a lágerzsargon, tehát nem szépirodalom, de akkor már olvasgattam is. Hát én már a börtönben is olvastam. Csak ott ukránul olvastam, és ott a lágerban is jutottam hozzá könyvekhez, több is volt. Ott a lágerban még könyvtár is volt!
’50-ben én is azt hittem, meg fogom kapni a plusz napokat és már szabadlábra fogok kerülni, de az másnál számított, nálam meg nem. Ezt Maruszkának az ezredes nagybátyja döntötte el. Maruszka volt az, akit hozzám akartak adni. A nagybátyja ezredes volt ott Irkutszkban. Behívtak, azt hittem, na, most én is kapok szabadulást, de nem. Kérdeztek ezt, azt, amazt, akkor eldöntötték, hogy engem kiszemelt ő a felesége húgának. És engem száműztek. Tehát nem engedtek el. Elvittek januárban, a legnagyobb telekben elvittek vissza oda, ahol voltam, a tizenhármas lágerban, és onnan felkerültem erdőirtásra. Totál olyan volt, mint a cárok alatt. A jó ruhákat elszedték tőlünk, azt láttam egy nagyon szép, csinos kis csajszikán. Szőke haj, kék szem. Prérisapka, cobolyprém, bunda, minden. És nézem, fehér csizmában volt. Olyan csizmája volt, mint amilyeneket mi kaptunk. Jó csizmákat kaptuk. És énnekem magas volt, kicsit levágtam belőle. Nézem, a csajszi lábán az én valjinkim, csizmám volt. Valjinki. Az a neve, valjinki oroszul a csizma. Az apja volt ott a táborparancsnok. Levetették a csizmám, adtak egy olyan rongyból készült vacakot. Olyan, mintha paplanból készítették volna, dupla volt. És akkor láttam, hogy ennek a csajszinak a lábán az én valjinkim van. Megismertem, de hogy mertem volna szólni. Mindenkitől elvettek minden jó holmit. Hát ott olyan szegénység volt. Ahol mi korábban voltunk, az egy kiemelt munkahely volt. Egy városépítkezés. Hát ott volt százötvenezer magamfajta, kitelepített Volga menti németek Engelszből meg mindenfélék. Kövér Ferit sem engedték el. Megvolt ott, hogy hol kellett tartózkodnia. Ő viszont később megkapta a pénzét, megváltott egy jegyet Kijevig. Onnan tehervonatokkal meg evvel-avval átment valahogy a határon, hazament és hónapokig bujkált. Nem volt neki szabad elmenni Kárpátaljára, vissza, ott kellett volna neki maradni, azért van a plusz öt év, hogy az a száműzetés. De nekem nem volt semmi, nekem elvették azt! Másik lágerba, egy olyan lágerba kerültem, ahol totál legatyásodtam. Erdőirtás… Se kaja, se semmi, a ruhákat leszedték rólunk, szóval… Elvittek oda, négy hónapig ott voltam, hogy teljesen tönkremenjek. Fizikailag, ruhában, mindenben. Teljes semmi. Nem mondtak nekem semmit. Betettek zárkába, és ott voltam akkor két napig. Harmadnap jöttek, hogy holnap egy őrrel, de már nem mint őr jön velem, mint szabad ember, mehetek. Elvisz a női lágerba, ott is volt női láger, és majd ott az orvos éngem megvizsgál. Nyolc, vagy tizenöt kilométerre volt? Nem is tudom, mennyire! Na, oda menjek, megvizsgál az orvos, megkapom a papírt, avval visszajövök. Megkapom a vonat… Pénzt kapok, mindent, akkor elengednek. De száműzetésről szó sem volt! Nekem lejárt a büntetésem. Nekem nem volt száműzetés. Tehát úgy gondoltam, hogy hazamehetek majd. Tehát elküldtek ebbe az erdőirtásba, Resotiba. A foglyok ugyanabban az épületben voltak elszállásolva, elfogva, ahol mi voltunk. Még a cárok alatt építették, abban még Benyovszky is volt. Ott mondták is nekem, hogy itt volt egy magyar, a Benyovszky. Ott más magyar nem volt. Miután megérkeztem ide, egy darabig ott voltunk, aztán vagonba, és elvittek minket vagy harmincöt kilométerre egy lágerba. Olyan kétszáznegyven-háromszázan voltunk. Főleg japánok, kínaiak, koreaiak. Akik ott voltak, többségben hadifoglyok voltak. Hiába dolgoztam jól, meg festő voltam, meg megbíztak kiemelt munkákkal, akkor azért nem alkalmaztak tovább festőnek, hogy engem totál tönkretegyenek. Se pénzem ne legyen, az egészségem is tönkrelegyen, lefogyjak, ruhámat elvegyék. Hogy mi volt a céljuk ezzel? Hogy totál tönkre tegyenek.
A hazatérésem később azért hiúsult meg, mert Bogatolban nem adtak semmilyen papírt. Nem is tudtak rólam. Nekem adtak egy ekkora kis papírt, hogy azt kell odaadnom a parancsnoknak. Megnézhettem volna, de nézte meg a fene, nem érdekelt éngem. Megkapom a papírokat, fölülök a vonatra, aztán megyek haza. Azt hittem, hogy a papírjaimat majd csak akkor fogom megkapni, mikor majd Moszkva leküldi nekik ide. De ide csak akkor jön meg a papír, ha őnekik éjfélig odaér, hogy én itt megjelentem. Abszurdum, hülyeség. Hogy őnekik megírják Moszkvából, hogy én élek, és itt meg itt jelentkeztem. És hogy tudják, hogy itt vagyok és küldjék a papírjaimat ide. Hazugság az egész. Egyetlenegy céljuk volt, hogy én oda abba a kolhozba, Puzanovóba odakerüljek. Tehát ne tudjak elmenni a lágerból, hogy ne tudjak kikerülni a lágerból. Akkor én mondtam, hát hogy menjek el? Se egy fillérem nincsen, semmi. Nem baj, ott majd mindent kapok. Most mivel tudok odamenni? Hát oda nincs semmilyen közlekedés, nem is volt, soha nem is volt oda közlekedés. Negyvenöt kilométer. Hát, messze van? Hát, nincs olyan nagyon messze. Itt kimegyek, két kilométer, az az út meg egyenesen megy. Későn, sötét éjjel értem oda. Étlen, szomjan. Még akkor volt a bokros részen hó, ahol összefújta a szél. Ott nincs por, piszok. Kikapartam, ettem egy kis havat, mentem. Akkor sötét volt már, mikor megérkeztem. Ez az irkutszki ezredes úgymond azért választott ki éngem, mert énrajtam látták, hogy milyen vagyok: művészlélek, egészséges vagyok, erős vagyok. Hát olyan hetvenöt kiló voltam a lágerben is, voltam én nyolcvanhat kiló is. Vannak olyan fényképeim. Sovány is voltam. De akkor nagyon lerobbantam. Mindig írom, hány kiló voltam. Ötvenvalahány kilóra fogytam le. Na, akkor ott szóba se álltak velem. Úgy tettek, mintha nem tudnának rólam. Vittem egy ekkora cetlit, odaadtam, megnézte, azt mondta, most nem tudnak velem foglakozni, mert a parancsnok nincs itt, mert ugye ünnep van. Még tartott az ünnep. Menjek át a szomszédba, ott az egyik rendőr odavan szénáért, a felesége ott van, most épp kisbabája van. Ott majd kapok enni-inni. Odamentem, éppen volt főtt krumpli, kenyér nem volt, meg adott egy fél liter tejet. Ő mindezekért pénzt kap, ő fölírja nekem a vacsorát, reggelit. Megfizetik neki. Padlón csinált helyet, ott voltak a bundák, szép hely, bundákon kell aludni, hát azt mondja: „Ágyon adna helyet, de annyi a poloska, nem tudnák tőlük aludni. Na, jó. Már reggel aztán megyek be a parancsnokhoz, irtó rosszul aludtam az éjjel. Irtó fáradt voltam, el lehet képzelni. Éhes is voltam, hát azzal a két szem krumplival nem laktam jól, de hát nem mertem kérni, nem is akartam kérni. Mit kértem volna, mikor kenyere sem volt. Vártam egy félórát, akkor megjött a parancsnok, s mondta, hogy igen, tudnak rólam. Majd ők Bogatolba megírják, hogy megérkeztem, és majd ha Moszkvában megkapják a papírt, akkor majd átkérik ide. Azt mondja, ez belekerül egy-két hétbe, lehet, hogy háromba is, mire ezt elintézik, mert lassú a posta, meg minden-minden lassú. És majd intézik, de addig is elküldenek éngem egy kolhozba, és ott leszek addig… Ott már tudnak rólam. Nem volt ez bonyolult terv! Elvinni éngem egy jó munkára, ott… kipihenem magam. Szóval ez meg volt csinálva. Jóképű gyerek voltam, erős voltam, ott meg nem volt férfi. Hát nem volt férfi. Nem kaptak még személyazonosságit se. El se hagyhatták a kolhozt. Hiába volt ezredes, nem tudta volna elintézni, hogy a rokona elhagyhassa a kolhozt. Akkor mindenkit el kellett volna engedni. Ki fogja megtermelni a kolhozban a kenyeret? A tizenöt éves lány úgy zsákolt, mind én. Nem volt férfi, aki dolgozzon. 8500 hektár gabona, azt meg kell termelni valakinek, az iszonyú mennyiség. A kolhoz Puzanovóban, Szibériában volt.
Magyarországon semmit nem tudtam én Sztálinról. Hát Németországról, a közgazdaságiba jártam, kereskedelmibe, tizenkét oldal volt, Oroszországról, ami tízszer akkora, két oldal volt. Mit tanultam meg? Volt a Bedo-rendszer, ugye, a munkarendszerben akkor volt a Sztahanov-rendszer meg a Ford-rendszer, a futószalag-rendszer, ezeket tanultuk ’43-ban, ’44-ben. Tehát ugye ezek a munkarendszerek, az orosz rendszer pedig a Sztahanov-rendszer, de arról nem volt több tíz sornál, míg másfél oldal volt a Ford- meg a Bedo-rendszerről. A Ford a futószalag-rendszer. A Bedo az meg az angol rendszer volt, a Sztahanov-rendszer meg a kinti. Én csak akkor kezdtem, amikor már iskolába jártam ’53-ban a Szovjetunióban, akkor kezdtem ezekre a dolgokra rájönni. Ott volt politikai foglalkozás, kitűnő voltam politikából. Egészen addig nem is találkoztam ilyesmivel, hogy politikai foglalkozás. Még a kolhozban se. A kolhozisták még annyit se tudtak a világról, mint én, még a lágerekről se, annyit se tudtak, mint én. Azt tudták, hogy vannak lágerek, de azt, hogy mi van ott, nem tudták. Hát jellemző, a kolhoztagok nem kaptak személyazonossági igazolványt. Nem volt személyi igazolványuk, ’64-ben kaptak először személyazonossági igazolványt, tehát a tanárnő, a tanítónő ott nem úgy volt, mint itt, hogy diplomakor oda megyek, ahova akarok, meg mehetek bármelyik országba dolgozni. Ott három évig meg sem kapta a diplomáját, aláírta, megmutatták, kész, megmondták, hogy hova mész, Szibériába, ide-oda. Azért igyekeztek minél előbb férjhez menni, mert akkor elviszi őket a férjük. Mindegy, hogy ki, hogy lakatos vagy egy traktoros vagy akárki.Hogy egy nap miből állt az étkezés a lágerban? Mindig főtt étel volt reggelire. Káposztaleves vagy borscs céklával vagy gerslileves, reggelire volt leves. Ebédre általában mindig volt kása, hajdinakása, rizs nem volt, azt később vehettünk, amikor már a gyárat csináltuk, a gyárnak ebédlője is volt, rendes étterem, ott lehetett mindent venni, beálltál a sorba a civilek közé, úgy kaptál kaját a pénzedért, mint bárki más, úgyhogy… Az sokkal jobb minőségű volt, mint amit kaptunk. Tejberizst, tejbegrízt lehetett venni, vagy amit kaptunk ugyan a lágerban is néha, köleskását, húst, sült húst, halat nem vettem, azt úgyis kaptam a lágerban. Lehetett venni jó húslevest, bármit meg lehetett venni. A lágerban a halon kívül is kaptunk húst, még füstölt tevehúst is ettem! Mindennap meg volt szabva, mennyi húst kelletett kapni, annak nagyjából a felét megkaptuk, de hát ugye a raktáros lecsíp belőle, a konyhás levesz belőle a konyhán, ha nem akarják súrolni a kondérokat, odaadja másoknak súrolni kis kajáért, a kivételezettek lecsípnek belőle, mire megkaptuk egyharmada nem volt. Egy nap tíz deka húst kaptunk meg mondjuk öt-hat deka halat, hatot. Halat legtöbbször heringet kaptuk, szkunbria volt meg lazac, nagyon ritkán kambala, lepényhal. A vacsora az mindig kása volt, kenyérrel. Inni teát kaptunk. Fenyőlevélből csinálták a teát. Volt egy bizonyos fenyőfajta, aminek zöldes színű volt a teája, sok C-vitamin is van benne meg minden, skorbut ellen volt, abból csinálnak, fenyőlevélből balzsamot is. Nekem arcvizem is volt fenyőlevélből. Vodkát vagy ilyesmit nem lehetett venni a boltban, semmilyen szeszt nem lehetett, de hozzá lehetett jutni, hát kijárt mindenki mindenhova… Én nem szereztem, azért nem adtam volna pénzt. Ha az étteremben beálltam a civilek közé és vettem valamilyen jobb minőségű kaját magamnak, a szakács vagy a többi civil nem tudott megkülönböztetni a civilektől, mert teljesen új honvédségi ruhákat kaptunk. A háborúnak vége, rengetegmillió katona leszerelt, a gyárak tovább dolgoznak, azokat a ruhákat kaptuk meg mi. De ha a katona leszerelt, a saját katonai ruhájában megy haza és azt viseli továbbra is, csak a jelvények nem voltak rajta, vagyis ugyanúgy jártunk, mint ők. Téli ruházatnak, a mínusz harmincöt fokban, kaptunk egy trikót, egy fehér, nyak nélküli inget, ilyen begombolósat, kaptunk vattanadrágot, pufajkát, buslátot. A pufajka az nyak nélküli, a buslát az meg hosszúujjú, vastag, belső zsebe is van, eddig ért, az volt a buslát. Téli kesztyűt csak később kaptunk, de aztán amikor dolgoztunk, akkor már kaptunk kesztyűt is és téli sapkát, kaptunk usankát, most is vannak orosz usankáim, van fekete is. Itt is azt használtam, amikor hidegek voltak, mostanában már nem, de amikor még dolgoztam, usankában voltam, nagyon szerettem, olyan szép díszesek voltak. Hát a lágerben, amit kaptunk, az mind honvédségi volt, tehát jó anyaga volt. Persze aztán leírom, hogy ’50-ben, mikor elkerültem, mikor erdőirtásra küldtek, ’50-ben a kotedzsékből, tehát amikor a lakásokat készítettük, akkor éngem elvittek vissza a lágerba, és onnan erdőirtásra, ott aztán mindent leszedtek rólam. A tisztálkodás az úgy zajlott, hogy tíznaponként volt fürdő. Volt egy nagy, közös fürdő, azt általában hamarabb fölépítették. Zuhanyzók nem voltak benne, hanem ilyen kis fakádak, olyanok, mint a dagasztóteknők, csak kicsik – nacsavka, úgy hívták. Abba öt liter forró vizet kaptunk, egy darab szappant, és volt egy akkora helyiség, amibe általában száz ember ruháját fogasokra be lehetett rakni. Voltak ilyen hatalmas nagy kövek meg vasak egymásra rakva, alatta fűtöttek, izzott, rálocsoltak egy fél vödör vizet, az a forró gőz aztán a tetőt, mindent megégetett, ruhát, fehérneműt, mert vinni kellett a fehérneműt, ágyneműt, mindent kelletett. Az ágyneműt cserélték, az inget minden tíz napban cserélték, az alsógatyát is. Aztán, amikor volt ismeretségem, akkor sorakozó helyett én mindig a fürdőbe mentem, úgyhogy mindennap fürödtem.
Visszatérve a kolhozhoz. Szóval elindultam a rendőrségről visszafele, amerről jöttem, Bogatol fele, és a tizenhármas kilométernél vezet egy út be, tehát Bogatoltól mintegy húsz-huszonkét kilométerre. Olyan harminckét kilométerre Bogatoltól volt egy új farm, azon én túlmentem, tizenhárom kilométert visszamentem, és azon az úton kellett bemenni, két út volt csak, két helyen, de mondták, hogy melyiken kell bemenni, elindultam. Egy kis erdőrész lett, aztán a nagy sík területek, szántók, de akkor még nem volt szántás, május nyolc-kilencedikén, akkor még nem volt szántás, akkor még ott sokfele hó volt, tizenöt-tizenhatodikán, akkor kezdődtek ott a szántások meg a vetés. Az előző évben sokat fölszántottak és látom, messze-messze-messze volt egy lovas, álló lovas, mint a Winnetou, na. Mondom, majd attól megkérdezem, hogy merre van Puzanovo. Közelebb megyek, látom, hogy megemeli a kezét, de akkor még több száz méterre volt, látni lehetett, hogy csak néz, közeledek, megfordult, elment, a kolhozelnök volt. Tudták, hogy mennem kell, megkapták papíron már előző nap, tehát én ott már el voltam adva, már Irkutszkban eladtak, ugye, hogy nekem már… Ott már elhatározták, hogy mit csinálnak velem.
Az első naptól kezdve ott laktam egy családnál, és egy lánnyal, Surával akartak összehozni. Sura tizenhét éves volt, egy szobában aludtunk mindig, néha föltálalta a fenekét ott, ugye. Alvás közben így volt az ő ágya, mondjuk, itt volt az ajtó, egy méter hézag, kis szekrényke volt ott, itt volt az ő ágya és akkor a másik oldalon meg az én ágyam. Bábuska meg a kisebbik lánya a kemencén aludtak, ott hárman is elfértek, mert nagy, akkora volt a kemence. Egész novemberig ott laktam. Dolgoztam is persze. A kolhozelnök azt mondta, hogy semmiről nem tud, ír, ha majd megjönnek a papírjaim, addig leszek itt, és addig Volkova, akinél laktam, minden napra kap utánam fél kiló gabonát. Volt kolhoz, ahol egy munkaegységre nem adtak fél kiló gabonát, ott egy kilót adtak egy munkaegységre, kapok egy fél liter tejet, havonta, nem tudom, mennyi húst leírnak, mert beadás volt, ugye. Szóval megvolt, hogy ezt én kapom, amíg nem kapok fizetést a kolhozban. Gondoltam, egyen meg benneteket a fene! Fizetést ott nem kaptam, a kolhoztagok sem kaptak, soha nem kaptam egy fillért se. A munkaegységeket is terményben kaptuk.
A faluban kilencvenkét ház volt, háromszázötven-négyszáz lakosa lehetett, pontosan nem tudom megmondani. Volt olyan település, amelyikben csak tíz ház volt. És sokkal többen voltak a nők. Hát jellemző, hogy százkét ház volt Puzanovóban a háború előtt, amikor odakerültem, kilencvenkét házban voltak lakók, a többi gabonaraktár, tartalékraktár zabnak, meg vetőmagraktár. És akkor Uszkov, a téeszelnök után volt még egy ház, de abban sem laktak, az is gabonaraktár volt. Kihalt a nép.
Volkováék házában volt egy kisebb szoba, ahogy bementünk, volt egy előtér, bementünk a konyhába, a konyha volt olyan négy és félszer négyes nagyjából vagy nagyobb. Két és félszer négy és feles szoba egy, ami az idősek hálója volt, de aztán raktárnak használták mind a hármukra, és itt volt egy nagyszoba, az olyan négy és félszer ötös volt körülbelül. A sarokban volt egy akkora fikusz, minden házban volt fikusz. Voltak mellékhelységeik, melléképületek is. Volt tejistálló, volt hely a disznónak, baromfinak.
Szinte mindenhol, minden háznál volt ilyen melléképület, mert tehenet kelletett tartani, mert beadás volt. Ott mindenkinek meg volt szabva, hogy mit kell beszolgáltatni. Az nem személyre volt szabva, hanem háztartásra, és ha van férj-feleség, akkor többet kell beszolgáltatni. Nagynak nem volt nagy a mennyiség, amit be kellett szolgáltatni, ez attól függött, hogy mit kaptak a kolhoztól, mennyit kaptak, tehát nem a beszolgáltatás volt sok, hanem a jövedelem volt kevés. És ha nem volt nekik hús beadnivaló, akkor összeálltak hárman-négyen, leadtak egy borjút, és akkor ők kifizették a részüket, mert ő is kapott pénzt a két gyerek után, az jár mindig a nőnek, anyasági segély, ott nem volt tartásdíj. Tehát a férj akárhány gyereket csinált, nem kellett tartásdíjat fizetnie, de a nő kapta a pénzt anyasági segély címen, itt a nagyanya kapta, mert a lánya meghalt. Hát nem tetszett ott a beszolgáltatás senkinek, de nem panaszkodtak, nem beszéltek erről soha, ott ez rázós dolog volt ilyesmiről beszélni. És ez úgy derült ki, hogy sosem beszéltek ilyesmiről, ez tabu.
Onnét nem mehettem sehova, mert semmi papírom, igazolványom nem volt. Semmikor nem kaptam papírt. Amíg kint voltam a Szovjetunióban, személyazonosító okmányként később állampolgárság nélkülit kaptam akkor, amikor elmentem önkényesen, és elintéztem a rendőrségen. Addig vertem a vasat, amíg oda nem adták. Ez ’52-ben volt.
Aztán, ’51 márciusában járunk, ugye, akkor elmentem egy újabb erdőirtásra. Ivanovkára, ez nekem mind megvan térképeken egyébként. Ott addig voltunk, míg ott kiirtottuk azt az egész erdőrészt, amit megvettek, akkor mentünk át máshová. A kirgiz állam vett ott egy erdőrészt, Kirgíziában nincs erdő, ott vett 200 hektár erdőt, azt irtottuk ki meg lett elszállítva. Az erdőirtáson erdőt irtottam, szállítás, rakodás. Hogy el tudjak menni erdőirtásra, nem a kolhozelnöktől, hanem a rendőrségtől kellett engedély, mert a kolhoznak semmi köze nem volt énhozzám.
Az erőirtáson már fizetést is kaptam, mint a többiek. Az attól függött, hogy dolgoztam. Ott meg volt szabva. Az első negyven norma, mindegy, hogy húsz nap alatt vagy két hónap alatt csinálja meg az ember, az ilyen és ilyen árban van. Utána minden húsz norma húsz százalékkal többet fizet. Tehát fél év alatt, fél évig tart, ugye, a tavaszi, fél évig a téli szezon. Tehát igyekezni kell minél hamarabb megcsinálni a normát, hogy minél több fizetést kapjon az ember. Tehát van, aki ugyanazért a munkáért ötven-hatvan százalékkal többet kapott, mint én, mert neki már sok normája volt ledolgozva. A fizetésből kijöttem ugyan, csak menni nem nagyon tudtam sehova. Kijönni kijöttem, tehát életben maradtam. De megcsináltuk a fusipénzeket. Eladtuk a fát, több fát rakodtunk fel az autókra, mint amennyi el lett számolva, de az mind elment cigarettára, ebédre, erre-arra. Húsz-harminc-negyven rubel. Hát nemcsak egyedül csináltam én ezt. Az erdőirtáson eleinte nem volt bolt, csak később lett bolt, de ott nagy ellátásunk nem volt, csak épphogy a minimum. Vettünk egy láda mézescsókot, egy láda heringet, egy láda vodkát, amikor fizetés volt. Ittunk-ettünk. Később, amikor már nyílt bolt Ivanovkán, ott csak a legminimálisabb dolgok voltak, soha nem láttam ecetet, pirospaprikát, ott ilyesmi nem volt. Tehát olyan ellátás ott nem volt, ott az ellátás iszonyú minimumszintből állt. Korábban a kolhozban nem volt pénzem, ott úgy tudtam ruhát venni magamnak, hogy mondtam, hogy adjanak előleget a fizetésemre. Kiírtak nekem egy mázsa rozsot, azt én megkaptam a tartalékból, levittem a vízimalomba, megőrölték, és bevittem, Surkáéknál laktam, Volkováéknál, a rokonnak, a párttitkárnak elvittem a lisztet, és olyan árban, amilyenben a piacon is megvehette volna, én házhoz szállítottam neki a lisztet. Persze olyan gabonát adtak nekem, ami a legjobb minőségű, és ő ezt nagyon jól tudta, és azért mondta, hogy oda vigyem. Jól van, mézet kaptam náluk, vodka, minden. Megkaptam az árát, elmentem Bogatolba, a szánszállítással, munka közben elmentem, és bevásároltam magamnak, ruhát, mindent, ami kelletett.
Sehol nem volt Tyuhtyet járásban áram, csak egyedül a járási központban volt egy kis vízi erőmű. Amikor volt elég víz vagy nem volt nagyon lefagyva, vagy nem volt nagyon nagy a tavaszi áradás, hogy nem lehetett működtetni az erőművet, akkor volt áram. Le is van nekem írva, hogy amikor megérkezek Puzanovóba, gyertyával világítottak a rendőrségen. De akkor már nekem semmi se volt furcsa, hát akkoriban olyan dolgokat átéltem ott, hogy az elképesztő. Hát el kell képzelni, hogy én belekerültem egy olyan helyre, ahol az após ilyen hogyhívjákkal őrölte a gabonát, egy óra alatt megőrölt három kiló búzát. Abból lett három kiló liszt, korpával együtt, ugye. Azt kiszelelték stb. Három kilót egy óra alatt! Hát az órabérért kaphatott volna három kiló lisztet, de hát neki az idő úgyis elmúlik, és lisztet meg nem kap. Vagy kap, de hát ahhoz meg pénz kell, pénz meg nuku. Na, mondjuk neki volt 120 rubelje havonta, a fia után. Tehát én belekerültem ott, amikor mentem legelőször Kocsik Bélához, átmentem a Kanda folyónál, és túl a Zimavjo, három ház, összesen három ház. Egyikben lakik az erdész első felesége, a másikban ők laknak, a harmadik egy barakk. Zimavjo, zima, tél, Zimavjo, telelő. Tehát az azért volt otthagyva, abban priccsek voltak, dupla priccs, lópokróccal, kimustrált katonasági lópokróc, tetű már nem volt benne, mert nem aludtak ugye benne emberek. Ott aludtam egy éjszakát, 125 kilométer, valahol aludni kelletett útközben egyszer. És amikor lenéztem a folyóra, úgy végignéztem... Ott valamikor nagy vihar volt, végigsöpört a vihar hat-nyolc kilométeren, és több száz méteren kidöntötte a fákat, mindent. Olyan fák, csonkok maradtak ott, két-három méteres csonkok, és egyszer – ugye hát ott a rengeteg levél –, egy nagy villám felgyújtotta. Vagy a vadászok dobtak el egy gyutacsot. Hát a gyutacs parázslik fél órát–egy óra hosszat, nem a gyutacs, hanem a fojtás, és akkor meggyulladt, leégett az egész, régen valamikor. Na most, ami megszenesedik, az a faszén. Tízezer éves faszénmaradványok vannak ott, a faszén nem oxidálódik. Az megmarad. Az ősrégi, megégett faanyag, a faszén itt is megmaradt. Ahogy elnéztem, jött egy nagy madár, a szárnya szétterítve, vannak ott ilyen nagy madarak, nagyok, és akkorát azóta se láttam, meg addig se, volt olyan két-három méteres, persze a szárnyaival, és szépen ment lefele. Ott se egy villanyoszlop, semmi. Mondjuk egy villanyoszlop volt az úton, két szál dróttal. Ennyi volt a kultúra, vagyis hát a technika, a civilizáció. Ment az úton a kocsi, mire odament, ott volt egy rendőr, egy szál rendőr, oda vezetett a telefondrót, oda-vissza. Ennyi volt az egész. Amúgy rádióval kommunikáltak mindenhol, a kolhozban, mindenhol. Rádiók voltak, meg is tanultam rádiózni. Hát ha ott vagyok száz kilométerre a gépállomástól és valami van. És minden pénteken brigádgyűlés, a járási brigádgyűlés. Én odakerültem olyan helyekre, ahol mintha tízezer évvel ezelőtt megállt volna az idő. A termelésben, mindenben. Maguk csináltak mindent, ők lőtték a szarvast, voltak különböző fák, nem magasak, ilyen négy-öt méteres bokrok, lehántották a kérgét, annak a kérgével cserezték ki a bőröket. Csináltak csizmákat meg mindenféléket, maguk csináltak mindent. A kenyeret ők sütötték, bolt nem volt. Mindent maguk csináltak az égvilágon! Az öltözetüket. Na, aztán vettek ugye pénzért is, de ott, ahol én éltem, mindenhol ott voltak az évszázadokkal azelőtti szerszámok, minden. Tehát én ott nem csodálkoztam semmin, amikor már megszoktam.
A főútvonal sóderos volt, sóder. Egyszer majd leírom, mert a tyuhtyeti szintén járási főútvonal, ugye, és azt minden évben javították, a nagy lukakat betömték sóderral, csak sóderral. Ráadásul náluk a sóder más, a legnagyobb kavics is csak ekkora volt, mert mi már a Szajáni-hegységtől mintegy harminc-negyven kilométerre voltunk. Ott valamikor tenger volt, és ugye a tenger az hullámzik, és csinálja a kavicsokat, de mi már vagy negyven kilométerre voltunk a Szajáni-hegységtől, tehát itt már a kőből alig jutott, de amit a folyó elvitt áradásokkor, az még itt is lerakódott rengeteg, de már csak apróbb, egy-két centisek meg három-négy milliméteresek, de mégse homok. És le van írva, hogyan jöttek oda különböző kolhozokból, minden kolhoznak meg volt szabva, melyik részt kell javítania, az állam ezért fizetett, és akkor szállították a lovakkal, ökrökkel a sódert az útra, ahova kelletett. Mi magunk, a kolhoz is bányászta ki, szedte ki a folyóból a sódert, az államnak. Az út földdel is volt keverve, de hát föld abban nagyon kevés volt, minimálisan. Mint ahogy itt is vannak a sóderbányák, hát azt a víz elmossa, a könnyebbet meg még messzebb viszi. Tehát a két-három milliméterestől a tíz-húsz milliméteresig volt. Ott kövezett utak nem voltak, hát a Moszkva–Irkutszk útnak az a része, amit én ismertem, az az 1500 kilométer, mondjuk Novoszibirszktől Vlagyivosztokig vagy ötezer kilométer a távolság, az sóderos volt.
Mentünk rajta kis kocsival, mert mikor vittük a motorokat javítani vagy kaptunk új motorokat, dízelmotorokat, kaptuk a dízeltraktorokat, hát ott már a háború előtt is voltak dízeltraktorok, csak nem tudták beindítani a sorozatgyártásokat. Ott minden technika megvolt, csak minden abbamaradt a háború miatt, és öt-hat-nyolc év után kezdett folytatódni. Én ’34-ben készült kombájnokon kezdtem, tanultam az iskolában. Hát ott az út hol kettő, hol négy-hat-nyolc-tíz méter széles volt, hát attól függ, hogy mikor hol volt eső, hol kellett arrább menni. Ott az út, mint Mongóliában, az ideális nyom függvényében változik. Tehát a nyomvonal megvan, de például, ha itt nagyon kitart az út, akkor megkerüli vagy tíz méterrel, és akkor ott megy. Senkinek nem volt személygépkocsija. 1952-ben elindítottak ott egy buszt, hogy majd lesz Tyuhtyetből busz Bogatolba. Na és a puzanovói földek környékén nagy esőt kaptak, el is akadt a busz. Két nap múlva elvontatták, megszűnt a tömegközlekedés, ez volt ott. Személykocsit nem is láttam. Azonkívül ott nem volt senkinek még autója, a lakosság döntő többségének nem volt hova, miért utaznia. Nem volt igazolványa se, minek, ha úgyse mehet sehova! Meg hova menne, minek menne, miből menne!? Vagyis a Szovjetunióban a fejlődés ilyen szempontból megállt, az előrelépés megállt. Utána olyan tömegben indult be mindenhol a hatalmas építkezés, hogy elképzelhetetlen, de nem volt szakember. Jellemző, én egy professzorral fűrészeltem a fát, egy észt történelemprofesszorral, majd nálunk dolgozott két mérnök, de mind a kettő villamosmérnök volt. A vizeket is használták közlekedésre, tehát hajózás is volt. Ahogy a Csulim így bemegy, ott mutattam is a térképen, és visszamegy 200 kilométert, de alig öt-hat-nyolc kilométerre a másik ágától. Ez mintegy 400 kilométer, de nem vágták át, mert minek hatvan-nyolcvan méteres árkokat kiásni, amikor ott akkor nem lesz víz. Meg hát minek! Arra se pénz nem volt, meg szükség se volt. Ott nem volt olyan, hogy most kevés a föld vagy kevés az erdő vagy kevés a hegy. Hát ott evvel nem volt probléma, ugye ott minden emberre tízszer annyi terület jut, mint Magyarországon. Tízszer, százszor! Amikor így távolabbra mentem el, mondjuk, az erdőirtás helyszínére, akkor gyalog mentem, hát a láger környékén vágták a fát, amikor elfogyott, tíz év alatt, ott maradt a láger, és tíz kilométerrel arrább mentek egy másik lágerba. Hát ezek a lágerek, ahol én voltam, még a cárok alatt épültek, akkor is irtották ott az erdőt elítéltek.
Nem tudtam, mennyi ideig leszek kénytelen ott lenni, de nem akartam önálló házat. Semmit nem akartam én önállót. Én haza akartam menni, de nem tudtam, hogy mikor kapom meg, én vártam mindig az irataimat, hogy egyszer majd megkapom. Hazudtak, mindenki hazudott! Akármit kérdeztem, csak hazudtak. Sehol egy papírt nem mutattak, sehol egy papírt nem kellett aláírnom, az égvilágon semmit. Egyszer hívtak csak be fényképet csináltatni, biztosan Magyarországról írt Moszkvába a Belügyminisztérium vagy valami, és csináltak fényképeket… Gyomka, a rendőrparancsnok behívott a tyuhtyeti rendőrségre, hogy fényképet kell csinálni az igazolványomhoz. Hát csak úgy bementem én, egy példánya meg is van, azt hiszem, a fényképnek. Úgy nézek ki, mint egy pionír az Egyesült Államok vadmezőin. Tehát ők akkor már tudták, hogy énnekem intézik az útlevelet, de nem mondták, és amikor megjött, aláírtam a papírt, azt mondták, elküldik Krasznojarszkba, nyilvántartásba veszik és mehetek. Elvitték, nem adták oda. És azt se mondták, hogy elmehetek máshova dolgozni, még akkor se mondták meg. Mehettem volna Krasznojarszkba is, csak nem mondták.
Addigra már egy nagyon keveset tudtam Sztálinról is, de hát az első hónapban volt csak néhány óra politikai foglalkozás, az csak az első órákon volt. Sztálin halálakor sírva mentek az emberek az utcán. Szesztilalom volt napok óta, már akkor beteg volt, napok óta eszméletlen volt stb., stb., és mondták, hogy a zsidók el akarták pusztítani, mert zsidó orvosok voltak főleg körülötte. És ki is nyírták volna a zsidókat, de azokat aztán amnesztiában részesítették, jött egy hatalmas amnesztia, később aztán engedték ezrivel naponta szabadon a lágerból az embereket. Ott le is írom, hogy hogy gyilkoltak, raboltak a vonatokon ezek az elítéltek, akik szabadlábra kerültek. Bementek öten-hatan a boltba, fölöltöztek stb., nem fizettek, leütötték az eladókat. Éjjelente nem lehetett az utcán járkálni. Hát, én nem sokat tudtam róla, de mint egy nagy hadvezért, akit úgy ismertem a háború alatt meg, hogy megnyerte a háborút, hát úgy sajnáltam bizony. Nem hogy sajnáltam, hanem az, hogy ki volt, és a végén úgy halt meg – az osztálytársam mondta is –, hogy már nem tért eszméletéhez, pedig milyen jó lett volna, ha még a halála előtt néhány mondattal az utókort tájékoztatja valamiről. Na, az nekem nem tetszett. Mit tud csinálni egy ember egypár mondattal?! Na de hát nem érdekes. Az az igazság, hogy a nép között, ahogy jártam, láttam, hogy mindenki sajnálja, mindenki sír, zokog. Nem mindenki, de úgy az utcán mennek sírva az emberek, és ezen senki nem rökönyödött ott meg. ’53. augusztusban fejeztem be az iskolát, és akkor szeptembertől elmentem a gépállomásra dolgozni. Elküldtek kombájnosnak. Minden kombájnon kettő kell. Elmentünk kombájnosnak, Sztyepannal voltam együtt kombájnos Szmirnovkában, ott, ahol volt az erdőirtás, a faluban, ahol laktam. Ugyanott laktam, és ott voltam kombájnos, de akkor még nem tartott a családom velem, mert elintéztem a lakást, miegymást, aztán odahoztam őket, ott voltam kombájnos, és közben a feleségem ott volt. A gépállomáson, mikor befejeződött az aratási idő, akkor bementünk a gépállomásra, és szétszedni a kombájnokat. Nekünk kellett kijavítani is, hát mi tanultuk a javítást is, magunknak kellett megcsinálni. És mindenkit még beosztottak valamire. Én például be lettem osztva a körmös és a hernyótalpas traktorok első futóművének javítására. Csak futóműjavítással foglalkoztam, ketten csináltuk. Egész télen ezt javítgattuk, hát volt vagy harminc körmös, volt vagy 120 darab hernyótalpas, különböző. Akkor jöttek divatba a dízelmotorok. A motorokat meg el kellett vinni Acsinszkba, messze nagyon, Bogatolon keresztül Acsinszkba, az új motorokat, mert az első évben kaptak akkor is vagy tizennégy első éves dízelt, Natyik traktorokat. Itt a gépállomáson végül is tél végéig dolgoztam, jóval tél végéig, mert az volt a helyzet, hogy énnekem tudniillik van egy útlevelem, ilyenkor én már rég haza akartam menni ezzel az útlevéllel, lett volna pénzem is, 6-700 rubelt kerestem a gépállomáson, annyit kapott a főmérnök.
Na mondjuk, általában 450-500, ott le van írva minden hónapban, hogy mennyit kerestem. És, mondom, itt van egy gyerek, a feleségem, legalább 1000 rubel kell, útiköltség, kaja, minden, tíz nap a határig. Tehát pénzt kell összerakni, de sehogy nem tudok pénzt gyűjteni, a feleségem nem dolgozik, ott van a gyerek, ugye, albérletet fizetek, ágybérletet. És akkor ha itt maradok télire, totál minden, meg nem tudok pénzt összerakni, még az utazásra sem, mert nekem is kell egy normális ruha, ugye, meg útiköltség, 365 rubel maga az útiköltség, az háromheti kereset átlagban, nekik is ugyanannyi. Tehát össze kell rakni a pénzt, hiába volt nekem 3-4-500 rubel megtakarított pénzem, az semmire nem elég, és ha itt maradok télire, téli ruha kell, minden, az legalább három havi kereset, tehát három hónap alatt egy fillérünk nem marad. Nagyon, nagyon nehéz volt. Megtudtam, hogy voltak, akik elmentek Krasznojarszkba dolgozni, jöttek látogatóba ismerősök, és akkor úgy beszéltem velük. Egy zsidó tanár volt, a felesége meg a gyereke is, de csak ő jött vissza, és akkor beszéltem velük. Akkor bementem a rendőrségre, és mondták, hogy mehetek Krasznojarszkba is. Mondtam, hogy ezt eddig miért nem mondták?! Na, akkor visszamentem a gépállomásra, le kell számolnom. Utána Tyuhtyetban találtam apró munkákat, hogy több pénzem legyen, azok se sikerültek, egyik se. Kaszálást vállaltam, a járás kaszáltatott rengeteg szénát, hát a járásban, ott mindenki lóval közlekedett télen-nyáron. Ott nem volt semmi más közlekedési lehetőség, a távolságok meg nagyok. Ott nem volt… mondjuk a rendőrségnek, még a rendőrségnek se volt gépkocsija! Csak lovak voltak. Ilyen alkalmi munkákat hónapokig, négy hónapig vállaltam. Elég jól kerestem azokra a napokra, aztán ha négy-öt nap nem volt semmi, akkor… De én azt hittem, hogy itt keresek annyi pénzt, hogy el tudok indulni, el tudom intézni a dolgaimat. Így el is indultam, és Krasznojarszkban kaptam olyan munkát, hogy meg tudtam keresni nem egész egy hónap alatt majdnem 600 rubelt. Krasznojarszkban festő voltam. Díszítőmunkák, festőmunka.
Aztán Krasznojarszkban elmentem a rendőrségre, hogy mi van a papírokkal, elmentem, hogy mikor kapom meg a papírokat. Azt mondják, hát a papír itt van, azt mondja, mondjam, hogy mikor akarok hazamenni, és már állítja is ki a papírt, csak mutassam be, hogy van pénzem a vonatjegyre vagy a vonatjegyet mutassam be, és már kapom is az útlevelet, írjam alá és mehetek. De hogy én vinni akarom a családomat is. Azt nem lehet. Azt kérvényezni kell a Verhovnij Szovjettől… Hogy van az magyarul? Szóval írnom kell a legfelsőbb vezetésnek Moszkvába, onnan kell kérvényeznem, és akkor, amikor ők összeülnek tanácskozásra, akkor ezt is megtárgyalják, de azt mondja, ez hónapokba telik. Mondom, megette a fene, két hónap múlva itt van szeptember vége, jön a tél, még téli ruhám sincs. Azt mondja, hogy ez hónapokba telik, mire el tudja intézni, az minimum két-három-négy hónap. Na csak az, hogy a végén akárhogy latolgattam, nekem innen mennem kell, mert ha most én nem megyek haza... Én akár rögtön mehettem volna már akkor, ha nincs család vagy ott akarom őket hagyni, de én vinni akartam őket is. Őket viszont nem tudom elintézni, ezt a telet én már nem tudom úgy kibírni, hogy… Egyáltalán, tavaszra se lesz semmi pénzünk, mert ő nem fog dolgozni. Egyedül dolgozok megint, lesz megint egy gyerek, végem van, soha nem tudok hazamenni. Gondoltam, elmegyek haza, megnézem, milyen ott a helyzet. Apám nem írt soha semmit, ha apám megírja, milyen itt a helyzet, soha nem jövök haza. Már a következő hónapban kaptam volna 4,50 órabért, meg is mondta az igazgató, amikor már mondtam, hogy haza akarok menni, amikor megtudta. Azt mondta, adok 50 kopejkát, tavasszal kap lakást, ha a felesége fölépül, ott volt a vállalatnak egy külön óvodája is, Krasznojarszk nagy város, minden volt. Azt mondja, utána a felesége is dolgozhat, de addig is lakást kapnak, mindent, és nem volt drága a lakás, már a lakbér. Harminc-negyven rubel lett volna egy kétszobás lakásnak a bére, falun fizettem húszat. Csak a lényeg az, hogy én megkapom a legmagasabb fizetést, csak maradjak itt, mert itt annyi díszítőmunka lesz, hát épült egy hatalmas város, ugye, és ott minden díszített. Olyan üzletek, olyan univermagok (áruház – orosz), ezek az általános, univerzális magazinok (bolt – orosz), hatalmas nagyok, mint a moszkvai Gum, azoknak olyan díszítése volt, mindnek. Gyönyörűen meg volt csinálva minden.
De akkor végül eldöntöttem, hogy hazajövök. Bementem a parancsnoksághoz, de azt mondják, hogy kell engedély, hogy a feleségem is jöhessen. Azt mondtam, hogy megbeszéltem vele, és mindenbe beleegyezett. Egy szót se szóltam. Mindegy volt, hát énnekem az elhiszi. Na, megkaptam a papírjaimat végül, hogy bementem, és mondtam az igazgatónak is, és akkor mondta, hogy az előző napig leszámolok. Csak nem tudtam másnap elutazni, mert nem kaptam jegyet. Csak az utána való napra lett helyjegy, mert nem adnak ki mást, csak ülőhelyet meg minden ülőhelyhez jár egy fekhely is. Távolsági vonat, én a Moszkva-Vlagyivosztokkal mentem, mert volt Krasznojarszk-Moszkva is, de a krasznojarszkira mindig előre lefoglalták a jegyeket. A feleségemmel ezt semennyire nem beszéltem meg, Moszkvából írtam meg neki, hogy utazok haza. Tehát ő nem is tudta, hogy én úgy döntöttem, hazajövök. Én úgy gondoltam, hogy egy-két hétig itthon leszek, megnézem, hogy mi van, ha jó, akkor idehozom őket, elintézem, az is beletelik egy évbe. Hazáig, vagyis Budapestig 6500 kilométert utaztam. Azt hiszem, hét vagy hat napig, hat-hét napig.
Az út elején kénytelen voltam vásárolni – vettem egy csomag papírt, ceruzát, vettem egy oldaltáskát a boltban, tiszti oldaltáskát, 120 rubel volt, bőr, a fényképen rajta is van, és vettem egy csomag lapot, füzetet, papírt, írtam végig az úton sok mindent. Mindent, ami a naplóban most is benne van. Benne volt az agyamban az egész, csak írni kellett. Rövidítésekkel, gyorsírással, sok mindent leírtam, egy lapra ráfért háromoldalnyi.
Mikor Moszkvában megérkeztem a Jaroszlavi pályaudvarra, akkor nekem át kellett menni a Kijevi pályaudvarra metróval. Le a metróba, de volt nyolc óra időm a vonatig. Addig utaztam a metrón összevissza, ott csak egyszer lemegy az ember, aztán átszáll, mehet, ahova akar, nem kell másik jegy. Öt kopejka volt a bedobó. Nem is jártam a felszínen, csak a metróban, de így is csak nyolc megállót volt időm végignézni. Hogy mit néztem a megállókon? A díszítést. Hát azt elmondani nem lehet, az olyan, mint egy Ermitázs, mint egy gyönyörű múzeum, millió festmény, millió szobor, némelyik fehér márvány, 200 méteren, hatalmas, mint egy bazilika. Ott olyan metróállomás van, hogy az iszonyú, harminc-negyven méterrel a föld alatt. Volt ott vörös márvány, szürkés márvány, volt, amelyik rózsaszínes, és márvány, tehát tiszta márvány. Gyönyörű dolgok vannak, és ugyanolyan szobrok, bronzszobrok, márványszobrok stb., gyönyörű festmények, azok a vázák, mint a művészeti alkotások. Gyönyörű! Maga a főpályaudvar is megcsinálva. Utána Moszkvában fölszálltam a vonatra, az ment Kijevig, Kijevben át kellett szállni, ott megismerkedtem egy sráccal meg fiatalokkal… Ott átszálltunk a másik vonatra, és avval lementem Lembergbe (Lviv, Ukrajna), nem kellett volna leszállnom, de ott már lehetett.
Lembergben bementem a borbélyüzletbe, lengyel volt ott a többség, hát Lemberg lengyel volt valamikor, és ami ott volt berendezés, az mind Lengyelországból maradt, de olyan volt, mint egy budapesti, a nagybátyám, Juci néni férje, az férfifodrász, férfiborbély volt, de ez bárhol elment volna a világon. Ilyen kölni, olyan kölni, minden, az arcomra kenőcs, minden nyavalya, úgyhogy húsz perc alatt úgy kicsinosítottak, hogy na. Aztán este fölültem és reggelre Csapon voltam. Csak át a Kárpátokon.
Ekkor gondolkoztam már azon, hogy milyen lesz hazajönni, benne volt az emberben, de olyan túlságosan nem, de mégiscsak hat és fél évet voltam távol. Hát igen. Örültem, hogy végre hazaérek. Bár ne jöttem volna. Egy hét múlva mentem be Andropovhoz, az akkori szovjet nagykövethez, hogy megyek vissza. Andropov azt mondta, hogy ezt nem fogják megengedni.
Csapnál szerettem volna átszállni, de közben a vonat elment, ugyanis bent voltak a papírjaim az irodában, minden papírom bent volt. Nem engedtek fölszállni arra a vonatra, ami átjött Magyarországra, mindent elvettek tőlem, mindent le kellett adni. Ott volt egy ezredes, egy főhadnagy meg egy százados, egy tolmács, az kárpátaljai magyar lehetett, mert elég jól beszélt magyarul. Négy óráig nézték az én irományaimat, volt vagy kétszázvalahány oldal. Amiatt tartottak ott. Végül aztán behívtak, összecsavarta, és előttem beletette a szemetesbe, a papírkosárba. Azt mondja: „Ez magának nem kell. Én e nélkül is megőrzöm, ez itt van a fejemben. Ez nem kell, ez itt marad.” Ezek a lágerélmények meg minden kinti dolog, ami volt. Elvették az egészet.
Amit ’54 elején kiállítottak nekem útlevelet, amivel hazajöttem, azt meg a magyarok vették el Záhonyban. Bevonták, ahogy ők mondták, csak hát reklamáltam. Ezt be kell vonni a határon – azt mondják. Egy ekkora stencilezett papírt állítottak ki arról, hogy hazatérek, de olyan szarul nézett ki, mint az a ruszki, aki adta. Egy tízszer tizenötös stencilezett papír, hogy én mint hadifogoly ekkor és ekkor kerültem haza. Nem mondtam, hogy nem hadifogoly vagyok, mit foglalkoztam én azzal! Csak mondták, hogy be kell mennem, adnak húsz forintot, mert az jár nekem mint hazatérőnek. Mindenkinek adták, aki hadifogoly hazatért. És akkor avval a papírral el kellett volna mennem Nyíregyházára, a katonai parancsnokságra. Ott kellett volna jelentkeznem. Sokan egy-két hónapig ott voltak, akik gyanúsak voltak, meg eleve beköpték őket, többet, hiszen a hazatért hadifoglyok közül két év alatt vagy hatszázhatvanat itt végeztek ki Magyarországon az ott elkövetett bűncselekményekért. Többsége nemcsak a civil lakosság ellen, hanem a magyar-magyar ellen is rengeteg bűncselekményt elkövetett. A hazatért hadifoglyok között mindenkit kihallgattak, ott voltak egy-két hónapig. Oda kellett volna még nekem elmenni, és ott kellett volna lennem nekem is egy-két hónapig. Jaj – mondom –, a holmim fönt van a vonaton, szaladok, aztán mindjárt jövök vissza – Egye meg fene a húsz forintotokat, megyek vissza a vonatra a tisztekhez. A vonat már fütyült is, indult is, de hát vittem a papírt magammal, hogy hadifogolyként jöttem haza. Nekem onnantól kezdve az volt a személyazonossági igazolványom, el kellett volna mennem oda, ahol a papírom van, Nyíregyházára, ott kaptam volna egy-két hónap után ideiglenes igazolványt, és avval mehettem volna haza. Így meg már fél tizenkettőre a Keletiben voltam. Pár nap múlva mentem el a katonai parancsnokságra a hét kerületben, mert sokáig ott laktam. „Tegnap jöttem haza Szibériából és valami ideiglenes igazolvány kell.” Ő ilyet még nem látott, és hogy és Nyíregyházán mit mondtak. „Én nem voltam Nyíregyházán.” „Hát pedig először oda kellett volna menni.” Mondom: „Elnézést, uram, nekem erről halvány fogalmam se volt.” Na, úgyhogy a katonai parancsnokságon voltam, kiállították azért, meg is van a katonai könyvem, kiállították ott a katonai könyvem, az volt az igazolvány. Na, aztán elmentem, biciklivel elmentem – megvolt még a biciklim, a régi –, elmentem Monorra, a Monori járásban volt Vecsés, és akkor ott adtak egy ideiglenes személyazonossági igazolványt fél évig.
Tehát fél tizenkettőre odaérkeztem a Keletihez, apáméknak halvány fogalma sem volt, hogy jövök. Akkor leszálltam a vonatról, és kimentem. Én kalauz voltam, de néztem a villamost, hogy itt nem jár 47-es, csak a 42-es, a 47-es nem jár. És akkor megkérdeztem ott az egyik asszonytól, aki ott állt a megállóban, fél tizenkettő volt éjjel, szerda, huszonegyedike, a napéjegyenlőség, nem fogom elfelejteni azt a napot meg az időt, szeptember huszonegyedike olyan nap, hogy azt nem lehet elfelejteni, egyszer van egy évben, és mondom, hogy: „Tessék mondani, melyik villamos megy a Bartók Béla útra?” – vagyis a Horthy Miklós útra, mert akkor át volt keresztelve Bartók Béla útra, a háború előtt meg Horthy Miklós út volt. És akkor azt mondja, hogy: „Nem értem, hogy hova akar menni!” Mondom: „Hát a Bartók Béla útra.” – Nem érti. Akkor állt még ott egy rendőr, nem volt szolgálatban, odament hozzá, azt mondja: „Itt van egy ember, nem értem, mit mond.” Odajött, azt mondja: „Tessék, állok rendelkezésére, mondja, mit akar!” Mondom neki. Azt mondja: „Uram, maga orosz?” Mondom: „Nem, magyar vagyok.” „Akkor miért beszél oroszul?” Atyaisten, akkor jutott eszembe, hogy én már Magyarországon vagyok, magyarul kell beszélni, és oroszul beszéltem, akkor kapcsoltam.
Akkor én fölültem a vonatra, irány Vecsés. Szálltunk lefele, és ismerős hangot hallottam beszélgetni. A Czanó Laci! Az apja még az első világháborúban katona volt, itt volt hadifogoly, megnősült, itt is maradt, Czanó Laci a fia volt. A Laci hangja, olyan érdekes hangja volt, és megismertem, öten-hatan voltak előttem, sokan mentek haza a munkából. Kiabálok neki: „Laci!” Hátranéz. Odajön, azt mondja: „Te kiabáltál?” Mondom: „Igen.” „Ki vagy te? Jaj – azt mondja –, te vagy a Gúth Zoli!” Egy utcában laktunk egyébként, egy évvel idősebb volt nálam. Azt mondja: „Te merre jártál, hol voltál? Azt mondták te odavagy valahol külföldön iskolában.” Úgy tudták, hogy én odakint voltam iskolában, és visszajöttem…
És akkor becsengetek. Abban a lakásban én voltam a háború alatt, abban a lakásban is voltam, ott laktak a tisztek meg volt közöttük egy angol tengerész is, az is a szovjetekkel valahol összekeveredett. Kifogták valahonnan és odahozták a kórházba mint sebesültet, angol volt. És akkor becsengetek, a nevelőanyám kijön, én mindjárt megismertem, egy idős ember nem sokat változik, ugye. Én sokat változtam, meg a ruha, minden egészen más. „Kit keres?” Mondom: „Gúthékat. Itt laknak?” Kinyitotta az ajtót, kertes ház volt, kinyitotta, rám néz. Mondom: „Anyuka, nem ismer meg?” „Hű!” – majd elájult. Azt mondja: „Te vagy, Zoli!?” – akkor ismert meg. Összeborultunk, zokogtam, amennyi a könnyeimből tellett, ott a kapu előtt, a verandán, aztán bementünk. Apám meg le lett százalékolva egy idegösszeroppanás miatt, de közben elhelyezkedett a zsidó templomban, a pesti nagy zsidó templomban – ilyen szalagos, hatalmas nagy, négyméteres szalagos kazán volt, amelyik a központi fűtést látja el az egész templomban. Mindent az lát el. A napi fogyasztása tíz-tizenkét mázsa szén volt, és akkor ott volt ilyen fűtő, tehát kazánkezelő, mint nyugdíjas, ott dolgozott az apám. Mondta, hogy délután jön, csináljunk neki meglepetést, hogy meg lesz lepődve. Akkor bementünk. Bementem, lefeküdtem. Olyan fél négy-négy óra fele jött haza apám. Baromfiudvar meg minden, anyám az kint tett-vett, apám meg jött be az ajtón. Én hallottam, hogy beszélgetnek, bejön a konyhába, leteszi a cuccokat, én a szobában voltam – kétszobás volt, előszoba, konyha, az előszobából nyílik, egyik szoba, a másik szoba, itt meg volt a nagy spejz. És akkor beszélgetnek, ez, az, amaz, azt mondja: „Készítek be tűzifát.” És akkor azt mondja anyám: „Apus, van számodra egy meglepetés.” „Mi?” „Menj csak be a szobába!” Nem tudta, mi az, bejön, mindjárt megismert apám. Hát így alakult a hazajövetel.
Senkinek nem mondtam, hogy kényszermunkán, táborban voltam. Senkinek, mert én ott aláírtam, hogy nem beszélek róla, nem is beszéltem. Nagyon sokáig nem is beszéltem róla, a gyerekeimnek se sokat mondtam el róla, ott van a naplóm, ott van a lányomnál. Azt mondja: „Apukám! Engem a nyomor nem érdekel.” Nem olvasta el, a másik fiam, az elolvasta, mind a kettőnél ott van, azok olvasgatják meg el is olvasták, azt hiszem, mind a kettő. A lányom az azt mondja, őt a nyomor nem érdekli, neki a jobb lét kell. Én nem tudtam, hogy itt mi a helyzet vagy milyen rezsim van itt, itten bárhova mentem irodába, úgy néztek rám, mint egy hazaárulóra, aki Szibériában volt, az már csak bűnös lehet. Hát énnekem itt több bajom volt a kommunizmussal, mint a Szovjetunióban. Ott a végén engem, de mindenhol, megbecsültek a munkámban, de itt! Ahol legutoljára dolgoztam, már a díszítőmunkákon, a legmagasabb fizetést kaptam, szinte már azonnal, és ha ott maradok, a legmagasabb fizetést kaptam volna, amit a Szovjetunióban el lehetett érni. Kaptam volna kilencszáz rubelt egy hónapban, egy kolhoztag évente keres annyit, és kaptam volna annyi privát munkát meg mindent. Szóval ott egész más volt ott, sokkal enyhébb volt a rezsim, mint itt, Magyarországon. Rákosi túl akart tenni Sztálinon, túl is tett.
Rögtön a régi munkahelyemre mentem, oda mentem vissza, ahol voltam. Simán visszavettek, hát ismerték az egész családunkat, apám, bátyám, nővérem, én, együtt dolgoztunk a villamosnál. Apám, mikor nyugdíjba ment, a nővérem már akkor nem dolgozott ott, mert átment a buszhoz, egy buszsofőr felesége lett, átment a buszhoz, és nekem minden papírom ott megvolt. Azonnal fölvettek. Vizsgára kellett menni, jelzem, többen kibuktak, akik mentünk. Nekem semmi probléma nem volt, simán ment minden, voltam villamoskalauz előtte fél évig. Nekem megvolt Budapest, le tudtam volna rajzolni minden utcát, meg kellett tanulnunk a megállók nevét, az összes villamosmegállónak. Sok minden megváltozott. Más képe volt Budapestnek, de hát azt könnyű volt megtanulni.
Aztán itt én sehogy nem tudtam beilleszkedni, mert a magyar mentalitás, ami itt volt már a háború után, egész más volt, más volt itt az a rezsim – svájcisapka, lódenkabát. Egy magyar csoport érkezett Csapra, úgy néztek rám, mint a nem tudom, kicsodára, biztos ki voltak oktatva, hogy senkivel nem beszélünk stb. Én meg – hú, magyarok! – megkérdeztem: „Honnan jönnek?” Egyik-másik-harmadik-negyedik, senki nem válaszol. Az egyik azt mondja: „Pestről jövünk, jutalomkiránduláson vagyunk, tíznapos” – már rászóltak. Ez a határon volt, mikor megérkeztem. Amikor a papírjaimat nézegették, nem tudtam elindulni és akkor jött egy magyar vonat, bejött a vonat, és akkor mentek az útlevél-vizsgálatra ki. Már akkor láttam, hogy itt valami nem stimmel, minden szín egyforma, csupa lódenkabát, svájcisapka, bakancsok. Hova csöppentem, ez Magyarország?! Meg én mindig gyanús voltam. Aztán egy szénbányába toborzás volt, és akkor mondták, hogy ennyit meg annyit lehet keresni, jó, akkor odamegyek. Kerestem a végén, kerestem az első hónapban annak a felét! Ez a bánya Pécsen volt, az István-bánya, a legveszélyesebb bánya volt. Előtte évben volt ott egy bányarobbanás, volt egy női bányász is, úgy megégett, hogy a melle helyén ott voltak a bordái, ott voltak a csontjai. Fényképen láttam. Meg mondták is, tizenkét halott volt egy robbanásnál, de akkor én még nem voltam ott. Nem sokkal később otthagytam, de nemcsak a pénz miatt. Negyvenöt fok volt, meleg van és csöpög a víz, sokszor izzadok, mint a dög, ingben, gatyában lehet lenni, de nem szabad levetkőzni, mert súlytörés van, az véd. És mondja az egyik srác, aki szintén ott dolgozott, szintén vecsési gyerek volt, ott dolgozott a bányában, levette az inget, és jött az ellenőrzés. Előző nap is volt ellenőrzés, és volt egy idősebb bányász, már régi bányász, és figyelmeztette, hogy tilos. Ott volt, akkor öt-hat méterre dolgozott, fölvette az inget vizesen, és dolgozott tovább, meleg volt. Énrajtam is mindenem vizes volt, leveszi az ember, kicsavarja, fölveszi, csak pont akkor ne jöjjön ellenőrzés. Ő meg levette és úgy dolgozott, és mondja a bányamester, hogy vegye föl, tudja, aláírta, hogy tilos. Kész, azonnal szedje a cuccát, a következő két csillével fönt van a lift. Ledobnak két csillét, följebb megy, megint két csillét, és a négy csille viszi, ugye, az kétszáz méteren megy, mint a veszett Isten, irtó gyorsan megy, és másodpercenként hat-hét métert tesz meg, és akkor mondtam neki, hogy: „Ne menj föl, maradj lent!” Mondom a bányamesternek: „Azt az embert miért nem küldte föl?!” "Ahhoz nekem semmi közöm." „Uram, ez is egy ember, az is egy ember, ha annak nem kell azonnal kitakarodni a bányából, akkor ennek se – mondom –, akkor engem is küldjön föl!” „Mehet, hogyha akar.” „Megyek is, majd azt én elintézem, hogy ne küldjék el a bányából.” De mire én felmentem a bányából a műszak végén, ugye, addigra már ő is fönt volt szegényem, dumál erre-arra, nyavalygott összevissza. A bányamester már ott van fölöltözve, a papírokat adják ki, neki meg valami elszámolást intéznek, másnapra nem is kell bejönni. Na szóval, ott vagyok, ez meg csak szövegel nekem. Mondom: „Emberek maguk?!” – beolvastam nekik. Erre egy másik elkezd szövegelni, azt mondja: „Ne szövegeljen, ne magyarázzon a demokráciáról!” Ő most volt három hónapig Moszkvában továbbképzésen. Ott képezték ki a bányamestereket meg a szakszervezetiseket, ez szakszervezetis volt. Mondom: „Ide figyeljen, uram!” „Ő nem úr, ő elvtárs.” „Ide figyeljen, uram. Én hat és fél évig voltam a Szovjetunióban továbbképzésen, most jöttem meg, tudom bizonyítani, nem három hónapig, annyit én is tudok, mint maga a Szovjetunióról. Nem az a lényeg, hogy járt-e a Szovjetunióban, hanem hogy ember vagyok-e vagy nem! Ezt a gyereket, itt van egy hónapja, és elküldi?” Elment. Megkaptuk a ruhát, csizmát, bakancsot, mindent, használtan, majd újat kapunk, ha letelik az egy hónap, aláírtuk a papírokat, kész. Egy hónapon belül voltunk, két-három nap volt a hónap végéig, még hatan leszámoltak. Az új toborzottak között adtak húsz forint toborzási pénzt mindenkinek, azt levonták, amikor egy hónap belül az ember elment. Amikor fölmentem a minisztériumba, ezt is végig elmondtam. Mondom: „Maguk erről nem tudtak, ennek már van vagy tíz éve, ezt maguk nem tudták, hogy minden hónapban nyolc-tíz ember elment?” A lényeg az, hogy annyi pénzem nem maradt, nem kerestem annyi pénzt, amennyit levontak az új ruhának a felére, mert úgy számolták, hogy újat kaptunk mindenből, és ötven százalékban veszik vissza. De használtat kaptunk, ragasztott gumicsizmát, ócska, vacak, koszos inget, szürke volt már a kosztól, mosástól, kabát, nadrág. 2700-at számoltak oda. Nekem 2000 a keresetem, abból 600-at levontak erre-arra, a maradék 1400-ból hétszázat levontak a ruhára, és még maradt több mint 1000 forint, amit nekem később fognak levonni a fizetésemből. Tulajdonképpen annyit se kerestem, amit már levontak, levontak mind a nyolcunknak, tehát ők nyolcunktól levonták nyolc bányásznak egy havi keresetét. Ezt valakik zsebre tették. Így van?! Szövegelt, dumált nekem. Én akkor már tudtam, hogy itt nagy probléma van. Odajön, és így meg akart fogni, én meg: „A kurva anyádat!” – bemaszatoltam neki egyet. Csúszott a kövön vagy három métert. A többiek kiszaladtak mindjárt a nagy üvöltözésre. Mondom: „Ide figyeljen, ha még egyszer – nem tegeztem –, ha még egy szót szól, beletaposom, kitaposom a belét! Addig hallgasson, amíg nem ütök még egyszer.” Na jó, leszámoltam, elmentem és másik hat is elment. Elmentem Sztálinvárosba, a bátyám ott volt vezető szerelő, hegesztő-lakatos, nagyon jól kerestek. Építették a vasművet. A munkakönyv az nem volt nálam, hogy ott festő voltam, azt a munkakönyvet nem hoztam el onnan, mert még egy napig kellett volna várni, hogy kiállítsák a papírokat, mindent. Mondom, nem kell nekem az a munkakönyv, írják ki a fizetést. A fizetést soron kívül kiírták egy jó fél órával később, még az igazgató is bent maradt, hogy ki tudja adni a pénztár, még alá tudja írni. Másnap adták ki volna a munkakönyvet, abban bent lett volna, hogy festő vagyok, nem is akár milyen kategóriában. Így fölvettek mint betanított festőt, mert nem volt papírom.
Mindjárt ismerkedtem a várossal, jártam szórakozni, evés-ivás, jól kerestem, de voltak problémák ott is. Munkásszállón laktunk a déli városban, az valamikor a háború alatt hadifogolytábor volt, élire rakott téglák, az volt a padló, alatta a föld, a víz fölszivárog, tiszta penész volt minden, millió patkány. Jellemző, hogy én írtam a naplómat folyamatosan, akárhol voltam, én írtam a naplómat tovább, újra ezt a naplót, újra írtam le. És egyszer, amikor odavoltam Vecsésen, volt egy bőrönd a szekrényemben, volt benne egypár munkáscucc, egy pár munkáscipő, két szódásüveg, egypár üres üveg, italos üveg meg ilyen apró-cseprő dolgok, nem nagy értékek. A lakatot leverte a srác, és mindent eladott tíz forintért, az üvegeket, a szódásüvegeket, azt a vastagot meg mást is, és úgy hagyta, és nekem ott voltak benn a papírjaim alulra letéve a polcra. Mikor jöttem vissza, látom, hogy nyitva a szekrényajtó ennyire, és előtte ilyen apró, dupla kör alakú papírok, ahogy a patkány harapta a papírt, az szétnyílt, ugye, de annyi, hogy vagy 200 oldalt összerágta a patkány egy szálig, ekkorákra. Oda is fialt három nap alatt, pénteken utaztam el, szombat, vasárnap, hétfőn tízkor lehetett kezdeni, fél tízre voltam ott, és láttam, hogy mi van, odafialt, csinált magának fészket abból a sok papírból. Haj, mit kínlódtam össze, írtam ezeket, cipelem, hurcolom magammal, hát nagy idő az, 240 oldalt leírni. Na, papírom nem volt, vettem újra mindent, és elkezdtem leírni ismét. Sztálinvárosban ilyen barakkokban laktunk, lakott vagy 1500 ember, nők is, férfiak is. Mindenki az építkezésen dolgozott akkor. Voltak villanyszerelők, voltak külön vállalatok, szóval minden, ott voltak a munkásszállók, annak a gondnoksága, és azok a cégek ott béreltek helyeket. De volt olyan munkás is, aki a városban máshol lakott, mert hát akkor már a városban voltak lakók, legalább 3000-4000 ember lakott a kész házakban, mert a házak épültek sorra. Mi is festettük a lakásokat, az északi városban. Akkoriban nem volt ágy- meg albérlet, mindenki hozta magával az ismerősét, akkor ott még nem volt annyi lakás, hogy tudjanak kiadni albérletet, és bátyám is ott lakott például egy konyhában, konyha, két szoba. Ő a konyhában lakott, ott volt neki ágya, lehetett sütni, főzni stb. Akik ott laktak még, szintén kaptak lakást, négyen-öten egy kétszobás lakást, de azt mind a vállalatok bérelték. A cégnek a déli városban lehetett csak embereket elhelyezni, de ott meg csak ilyen barakkok voltak, meg volt még egy közelebbi rész is, ott is csak ilyen barakkok voltak. Lakni a régi falusi részben se lehetett volna, mert amikor odakerültem, ott már két éve ment az építkezés, ott már minden hely foglalt volt. Hát dolgozott ott vagy 10 ezer ember, 12 ezer ember, építették a vasművet, építették a hajókikötőt… Amikor odakerültem, már legalább 10 ezer ember dolgozott ott, az Április 4. gyárban vegyészek dolgoztak, építőipari vállalat dolgozott, több száz lakás, iskola, kórház, vasút meg minden épült, vasmű épült, kokszolómű. Ott hatalmas építkezés volt. Aztán még voltam én ’56 után Sztálinvárosban, de akkor már csak rövid ideig. Végül is a bányabeli összeszólalkozás miatti eljárás, a bírósági tárgyalás miatt hagytam ott az építkezést. Megérkeztem, ülök a folyosón, senki. Majd jött valaki, bement a másik terembe. Éppen tíz óra volt, kiszólnak, hogy menjek be, bemegyek, azt mondja a bíró: „Álljon föl!” Ott egy ilyen gipszcímer, gipszből. Volt annyi pénzem, hogy futotta, ott volt a Nádor étterem, fölötte volt a bíróság, hét konyak kifutotta, megittam mind a hét féldecit, több nem is futotta volna. Minek, úgyis megyek a börtönbe! Nem érdekelt, fel voltam készülve, hogy megyek a börtönbe. Gondoltam, egy ilyen verekedés nem olyan súlyos, kapok egy évet-fél évet, nem bántam volna, ha börtönbe kerülök, nyugodtabb a börtön, ott nincs probléma, a feleségem ott, én itt kóválygok összevissza. Nem érdekelt semmi. Neve, minden, megkérdezték, hol lakik, ezt mindenkitől megkérdezték, semmi mást, fölolvasták a vádiratot: Ekkor és ekkor leszerződtem a bányához ide és ide, lázítottam a fiatalságot, és az én lázításom miatt nyolcan szintén leszámoltak. És a bányavállalat százötvenezer tonna szenet nem tudott kitermelni. Négy hónap börtönt adtak nekem, börtönre ítéltek. Ez már a Rákosi-rendszer utóhatása volt, ez még ’56 előtt volt. És akkor na addig-addig, ameddig, ez, az, amaz, majd bejött egy férfi, és azt mondja: „Elnézést, elkéstem.” Ő volt a védőügyvédem, a kirendelt védőügyvédem, de már majdnem vége volt a tárgyalásnak. Az egész tárgyalás folyt húsz percig, a hivatalos része, aztán folytatódott négyszemközt, többszemközt a beszélgetés. Na, később összedobták nekem a vonatjegy árát meg adtak húsz forintot, bementünk a Nádorba, mindjárt egy üveg pezsgő, minden stb., és azt mondták, hogy ők ilyen esettel még az életben nem találkoztak. Azt mondja: „De uram, értse meg – meg is mutatta –, itt van a papír, hogy magának négy hónapot kell kapnia!” Azt is ideküldték a vallomásommal együtt, de nem volt joga megmutatni, az akkori törvény szerint tilos volt. Megírták a papírt, hogy föllebbezzem meg. „Én nem föllebbezem meg – mondom –, megyek a börtönbe és kész.” Odaadták a pénzt, menjek nyugodtan haza, megírták a papírt, írjam csak alá, aláírtam, és átváltoztatták javító-nevelő munkára. Ott kellett letölteni, ahol dolgoztam, ott kell letölteni. Ott, Sztálinvárosban ugyanúgy dolgoztam még négy hónapig, nem számolhattam le. Ugyanott, ahol dolgoztam, ugyanannál a cégnél, ugyanazokkal az emberekkel dolgoztam, úgy elintézték, aztán a végén mondták is, hogy: „Sajnos – mutatták, azt mondja, nézzem meg, kinyitotta –, látja, magának négy hónapra el kelletett tűnni, ki volt adva, nem tehettünk mást.”
Vecsés volt az állandó lakhelyem, és akkor minden hónapban kaptunk egy ingyen utazást. Gondoltam, hogy elmegyek haza. Bemegyek a fülkébe a vonaton, ment a vonat Veszprémbe, Hajmáskérre, akkor nem tudtam, de ment Hajmáskérre is, ott volt a Déli Hadseregcsoport parancsnoksága, később Pesten volt, Mátyásföldön. Gluhov volt a hadseregparancsnok. Akkor jöttem visszafele, és az a vonat ment tovább, ugye, Veszprémbe, Veszprém előtt van Hajmáskér, és megcsapja az orromat a kellemes kölniillat, szovjet kölni. Ült két csajszi bent, megkérdezem: „Le lehet ülni?” „Mozsno (szabad – orosz)?” „Pozsalujszta (kérem – orosz)” – leültettek mindjárt. Az egyik az egyik főhadnagynak a felesége volt, a másik az egyik ezredesnek a felesége volt, orvosnő. Kérdezték, honnan tudok oroszul, így, úgy, amúgy, beszédbe elegyedtünk: „És mi a foglalkozása?” Mondom: „Festő vagyok.” „Festő! Ők épp most beszéltek a vezetőséggel, hogy kéne egy festőt fölvenni, aki a tiszti lakásokat tudná itten csinálni. És milyen jól beszél! Egyúttal tolmács is lehetne, mert keresnek ilyen embereket.” Fölvennének, gyöjjek el! Azt mondta, beszél Gluhovval, mert az a parancsnok. Volt Hajmáskéren vagy ötezer katona. Légvédelem, tankosok, páncélosok meg tüzérség, aknavetősök meg kiképzés, ugye. Kiképzés is volt. És akkor menjek oda hozzájuk dolgozni, ha akarok. „Hát – mondom –, nekem most úgyis május elsejével munkahelyet kell változtatnom.” Nem kellett volna, maradhattam volna ott továbbra is, éngem nagyon szerettek ott is, és… „És – mondom – hol lehet ezt elintézni?” Na, hogy biztos legyek, bementem Andropovhoz, és mondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy ide akarom hozni a családomat, már akkor elintézték ott a papírokat, ő intézte el egyébként, nem tudom, hogy hogy s mint, de már el volt intézve… Azt mondták, hogy a következő hónapban, április végén már a család itt is lesz. Addigra nekem jó munkahely kellett, több fizetés, mint amennyit itt kaphatok, lakás kellett, miegymás. Bementem Andropovhoz, írt egy ekkora papírt, behajtotta négy darabba, odaadta, ezt adjam oda Gluhovnak. Odaadtam, rögtön fölvettek, 3600 forint alappal.
Aztán megjött a család, én elmentem apámékhoz, levittem őket oda Hajmáskérre egypár nap múlva. Akkor láttam először a fiam, és fél év múlva a fiam, akár oroszul, akár magyarul beszéltünk neki, a kétéves gyereknek, az mindenre magyarul válaszolt, az anyjának is meg nekem is. Mindent megértett ő, de mindent magyarul válaszolt. A feleségem nem kezdett el magyarul tanulni. Hát miért beszéljek vele magyarul, amikor magyarul nem ért! Én nem akartam magyarul tanítani, mert még akkor is, ’56 előtt is azon gondolkodtam, hogy itt összeszedjük magunkat, rendbe, és ha nem látjuk olyannak a helyzetet, ha lehet, visszamegyünk Szibériába. Az ugyanis a helyzet, hogy az orosz nép lelkivilága egész más, mint a magyar nép lelkivilága.
Ott a lágerek stb., stb., az egy kényszerhelyzet volt. A rómaiaktól ki fogja számon kérni azt, hogy hány keresztényt égettek meg ezrével a szurokban, ugye. Ki fogja tőlük számon kérni? Vagy Napóleont, hogy végigharcolta fél Európát, és milliószámra pusztította el az embereket? Senkit nem érdekel. Száz év múlva csak azt fogják mondani az emberek, tanulni az iskolákban, hogy Sztálin volt az az ember, aki húsz év alatt, tehát 1920-tól... ’18-ban alakult meg a Szovjetunió, egypár területtel, és folyt a háború még ’22-ben is a fehérekkel, ugye ’23-ban is. Ez alatt a tizennyolc-húsz év alatt olyan államot hozott létre, olyan birodalmat, ami szétverte a német hadsereget. A feleségem a tiszti étkezdében kezdett el dolgozni. Nem illeszkedett be, sehogy nem illeszkedett be. Mi egy magyar családnál laktunk, mint férj és feleség, egy kislány és egy kisfiú, és szovjetek között dolgoztunk, csak velük találkoztunk, sehol nem jártunk, sehova nem mentünk, én magam se. Se egy mozi, se egy magyar film, se egy magyar újság, egyáltalán nem foglalkoztunk semmivel, én azt se tudtam, mi van Pesten. Csak aztán már mikor augusztus-szeptemberben kezdődtek a szóbeszédek, akkor kezdtem hallgatózni jobban a tisztek beszélgetéseire. Sokszor meghívtak éngem a tisztek, a feleségemmel együtt ritkán mentünk, ő a gyerekek miatt legtöbbször nem jött. Jellemző, négy tiszttel elmentünk Hajmáskéren a kocsmába, a kocsma az egyetlen szórakozóhely. Szórakozóhely?! A feleségem nem ellenezte ezt, hát miért ellenezte volna?! Szibériában jellemző, hogy a férfi iszik. Meg akkor olcsó volt az ital, ötvenkét forint volt egy liter pálinka. És kis híján ránk támadtak ott vagy húszan, akik ott italoztak a kocsmában. ’56. augusztus körül volt. ’56 augusztusának végén bementünk Várpalotára, ott van nem messze, a Korona étterembe. Lejtős mellette az út, ide beállt a kocsi, két tiszt volt meg én mint tolmács, meg a sofőr, bementünk az étterembe, közben eleredt az eső. Ott voltunk vagy két óra hosszat, ott táncoltak, szórakoztak, ittak, mi is ott iszogattunk ezt, azt, amazt, és mire kimentünk, mind a négy gumi ki volt szúrva, késsel. Három centiméteres lyukak rajta. Most azon a sáros úton, jó, hogy volt nálunk két faék, én is a Zsigulival mindig vittem magammal két faéket, hogy bárhol megállok, tudjak egyet rakni a kerekek alá. Meg amikor Vecsésen voltunk, amikor már elmentünk Hajmáskérről, november után, már a forradalom után, véresre verték a feleségem a hentesüzletben. „Rohadt kurva ruszki, menj haza!” – én meg hallgattam kint. Aztán berohantam, de akkor már folyt az orrából a vér. „Megzabáljátok a húst, azért éhezünk mi magyarok!” Aztán mondtam nekik: „Szerencsétlen asszony, hát ez a szerencsétlen szibériai lány a hibás, mert neked nincs hús?” „Maga ki!? Majd agyonverünk téged is, te rohadt ruszkibérenc!” – nekem. November után bementem újra Andropovhoz, de nem tudott fogadni, mert nem tudom, kik voltak nála, mondta, hogy jöjjek be másnap. Na jó, akkor másnap bementem megint. Vecsésre gyalog mentem vissza, nem volt közlekedés, szinte semmi közlekedés nem volt. A főbb vonalakon már úgy helyre volt állítva, ugye, egy hónap múlva már volt közlekedés, de nem nagyon. Leszakadva a vezetékek, kitörve az oszlopok, ugye a sín, a sínbe is bele volt lőve, de hát… akkor már volt közlekedés, de csak a főbb vonalakon. Úgyhogy onnan úgy három-négy kilométert már gyalog kellett mennem, a Fradi-pályától. És Andropov mondta, hogy a családnak megvan az útlevele, ők szovjet állampolgárok, még le sincs az útlevelük járva, de éngem ő nem tud javasolni, mert neki ebbe beleszólása nincs. Éppúgy, mint azelőtt, kell kérni útlevelet, abba kell kiutazási engedély, vízum. És nem adták meg a kiutazási engedélyt. Eltelt egy hónap, két hónap, vártam, semmi. Megint bementem, semmi. Telt az idő, kitavaszodott. Én közben elköltöztem Hajmáskérről, már tovább nem alkalmazhattak, minden magyart elbocsátottak, aki a szovjet hadseregnél volt polgári alkalmazott, megvan a bélyegző a személyazonosságimban, a munkakönyvemben. Nem alkalmazhattak, de amíg ott voltam és dolgoztam, tehát október 23-ig, utána már nem dolgoztam semmit, arra a három hétre megkaptam a fizetésemet, valami 3000 forintot. Abba is beletelt vagy két nap, mire megkaptam, mire elintéztük a papírokat, mindent, és akkor be kellett mennem Fehérvárra, Fehérváron beütötték a személyazonosságimba, hogy el vagyok bocsátva. Úgyhogy leszámoltam és kész. Amúgy senki nem tudta, a szüleimen kívül, hogy a szovjeteknek dolgozok, senki nem tudta. November 3-án mondtam a sógoromnak: „Értsed meg, hogy 4-én szarrá lövik Budapestet!” Persze nem helyeseltem, helyeselte a fene! Hát miért helyeseltem volna? Minden harcnak ellene voltam, nemhogy helyeseltem volna, csak tudtam, hogy milyenek az erőviszonyok, hogy Amerika le fogja szarni Magyarországot. Egy katona nem volt itt amerikai, egy angol nem volt itt, az ENSZ leszart bennünket, amikor már a harcok a vége fele voltak: „Csak még két hétig tartsanak ki” – hallgattuk a rádiót. „Csak még két hétig tartsanak ki, csak még egy hónapig tartsanak ki, december, tavasszal minden segítség megy, ejtőernyősök stb.” – így ment az amerikai propaganda. Az egész rokonság ott lakott Pesten, de azok nem érdekeltek, a nővéremhez mentem volna. És akkor 4-én olyan hét-nyolc óra fele indultam befele. A két gyerek is jött volna, de mondom, a kisebb öcsémet nem engedtük. Mondom: „Majd elmegyünk így, lemegyünk ezen az úton, mert arra jobb az út, itt aknák lehetnek, ugye, meg minden nyavalya.” Semmi nem lett, de tudtam, hogy hol vannak a szovjet tankok. Akkor azok már készenlétben voltak, azok nem mozdultak ki onnan az állásokból, akik védték a repülőteret, azok ott maradtak. Reggel mentem nyolc óra fele, persze ott az úton már nem engedtek be a szovjetek. Nem volt közlekedés, gyalog mentünk, leállt minden. Egy jó két és fél órába telt, mire beértünk. De csak a Kőbányai útig, nem a nővéremékig jutottunk, onnan már nem lehetett továbbmenni. Onnan már minden kihalt, senki nem ment sehova. Ott volt egy széttaposott magyar ágyú, mellette egy vippon, magyar katonasági vippon, rajta egy nagy, hatalmas doboz, teli cigarettával, bolgár cigaretta. Na, megtömtem a zsebeimet cigarettával, katonai oldalzsák is volt ott, benne egy tár, dobtár megtöltve, meg mellette egy nagy csomó töltény. Na, beleraktam a zsebembe egy csomó töltényt, ott volt egy géppisztoly egy dobtárral, föl a vállamra. Mentünk az öcsémmel a dohánygyár felé, a Könyves Kálmán körútnak van egy sarka, ahol van egy dohánygyár, onnan jöhettek ki, és itt aztán nem tudom, hova lettek, elszaladtak. Ott volt egy páncéltörő ágyú, egy 45 milliméteres, a tank széttaposta, ott volt széttörve, na, mindegy, mentünk tovább. Az úti cél még mindig a nővérem lakása volt, de aztán jobbnak láttam nem menni tovább. Akkor elindultunk visszafele. A Könyves Kálmán körútról fordultunk vissza. A Könyves Kálmán körút-Kőbányai út sarkáról, ahol a dohánygyár van. Visszafordultunk, vittem a dobtárast, mentem kifele Vecsés fele. Aztán már elmentünk a végállomásnál is tovább, mondom, tovább nem megyek fegyverrel, megállok, nézem, hogy hova tegyem, és akkor látom, hogy kihoztak egy közepes páncéltörőt meg egy légvédelmi gépágyút, oda a nyílt terepre, ahol a sóderbánya volt, az teljesen nyílt terep, ott lett kirakva vagy húsz láda lőszer, ilyen magosan, de se egy védősánc, semmi előtte. Ott van egy százados, én tudtam, hogy ott vannak a tankok a domb mögött, akkor megálltam, és mondom: „Százados úr, százados elvtárs, hát ott vannak a domb mögött a szovjet tankok!” „Miféle tankok?!” „Hát nem küldött ki megfigyelőt, hát csak föl kell menni a sorompóig, onnan mindent látni, és onnan önöket szintén nem látják most még, de ha egy tank fölmegy oda a sorompóig, csak épphogy kiemeli a csövet, akkor önöket látja. Az első lövésből, 6-700 méteres lövésből szétlő itt mindent! Eltalál egy ilyen rekesz lőszert, itt félóráig robbanni fognak a lőszerek.” Ez már kint volt, amikor mentem haza Vecsésre, már majdnem a tankokig elmentünk, a sorompóig. A sorompón túl, mintegy 300 méterre voltak beásva a tankok, mert a töltés ott volt, ugye, lejjebb, onnan ment megint föl Vecsésnek az út, és abban a völgyben, ott voltak a gyümölcsöskertben beásva a szovjet tankok. „Na, aztán akkor mit csináljanak?” Na, egye fene! Mentem én is vissza velük. Igen, de akkor már probléma volt, mert lövöldözések voltak, itt-ott becsapódások. Ott maradtam aztán velük, az öcsém is ott maradt egy ideig. Mentünk aztán befele gyalog megint, mondom, elmegyünk a nővéremékhez, és ha csak lehet, igyekszünk kihozni őket a városból. Megpróbálunk bemenni, de csak nem sikerült, mert a Határ útnál már teljesen le volt zárva minden, addig el se mentem, csak a Kossuth térig. Az öcsémmel mentünk visszafelé, de már akkor meg esteledett… Az 50-es végállomásánál a moziban aludtunk, az előtérben. Sokan voltak ott, nemcsak mi. Volt néhány fegyveres, nők is voltak, fegyver nélkül… Még mindig nálam volt a dobtáras, nehéz volt, a fene egye meg, a teli dobtár, a másik dobtár, tele a zsebeim lőszerrel. És akkor, miután fölkeltünk, mentünk volna el a nővéremékhez, de a harmadik vagy negyedik villamosmegállónál benézek az egyik utcába, és látom, ott van egy kisteherautó, másfél tonnás. Odamentünk, látom, hogy jó karban van, 540 kilométer van benne, megnéztem, a benzintartály teli van, senki a közelben, de se egy irat, se holmi, semmi, teljesen üres. Később megtudtam, a Ferencvárosi pályaudvarról vitték el, ott volt egy egész szerelvény, lerakták, elvitték, oda leállították, nem tudom, milyen célból, nem is érdekelt. Volt ott egy srác a közelben. Magyar katona volt, de át volt öltözve civilbe már, ment volna haza, otthagyták a laktanyát, mindent otthagytak a katonák, elmentek mindenhonnan. Mondom: „Gyerünk!” Na, jött is. Fölültünk, de csak a Kossuth térig jutottunk el, tovább már nem. 6-án a Kossuth téren voltunk, és jöttek oda hozzám, géppisztoly nálam, ugye, minden, hogy: „Gyöjjek már ide, hát itt van bezárva a tele üzlet! Nyissák ki és az élelmet adják el!” Sorba álltak mindenhol az emberek kajáért. Megnéztem a címet, szóltam az öcsémnek, odaadtam két fegyverest hozzájuk, menjetek, és a boltvezetőt hozzátok ide. Negyedóra múlva ott is voltak az asszonnyal, aki a vezetője volt annak a boltnak. Nagyon meg volt rémülve az asszony. Mondtam: „Hölgyem, semmi probléma nincs!” Voltak férfiak is, akik álltak a sorban, mondom: „Uram, ön ki?” Ő a kispesti pályaudvar igazgatója. Mondom: „Igazgató úr! Mindenféle ennivaló van, amit akar, megkapja, kifizeti, mint bárki más, ha segít az öcsémnek meg ennek a nőnek kiárusítani.” Valami két-három kiló kolbászt, zsírt, ezt-azt összevásárolt, ki is fizette, blokk, minden, kifizette. Az öcsém is odament, mondta, hogy olyan háromkilónyi kolbászt nekem is rakjál el, fizess be, papíron. Akkor még nem voltak magas árak. És akkor mintegy három óra alatt... Ott rendet kellett tartani, hát a nép tülekedett ám! Jött egy ürge, látom, hogy falfehér stb., tiszta lágertípus, börtönből szabadult, onnan is szabadult. Azt mondja: „Uram, én politikai voltam, most kerültem szabadlábra. Kéne egy kis ez, az, amaz.” Mondom: „Uram, én senkivel nem tehetek kivételt! Azt akarja, hogy mindkettőnket agyonverjenek?!” Probléma volt a kajával. Ott is állt vagy hetven-nyolcvan ember, ennél a boltnál, de mindenhol.
Aztán elmentünk Kispesten a tanácsházára. Bementünk, mondtam, hogy menjetek föl, és mondjátok meg, hogy itt és itt ezt tettük. Én nem mentem, rólam ne tudjon senki. Én szeretem az orosz népet, de gyűlöltem a Szovjetuniót, a szovjet rendszert, nem a Szovjetuniót. A tanácsházán leadták a papírt, átvették, kaptak elismervényt, miegymást 45 ezer forintról, akkor az nagyon nagy pénz volt, egy átlagembernek az három-négy évi keresete volt. Közben már hívtak amoda, egy másik utcából, a másik oldalról, ott a hentesbolt. Mondja: „Uram! Most vettem ezt a másfél kiló kolbászt, ez 2 forintos kolbász és nekem 3,60-ban adta!” Mondom: „Uram, és akkor mit tehetek én?!” „Hát jöjjek oda, és nézzem meg én!” Mondom: „Uram! Ehhez nekem semmi közöm, én csak itt segítek.” Belecsöppentem nyakig, hát, mondom, egye meg a fene. Ott voltak hárman is. Azt mondják: „Becsapott bennünket, átvert bennünket.” Egy olyan 300 méterre volt, odaértünk hamar. Bemegyek a boltba, két nagydarab segéd van benn. Az egyik inas volt, fiatalember, olyan tizenhét-tizennyolc éves, nagydarab srác, a másik is, az meg a hentes. Mondom: „Uram, mondja el a panaszát!” Mondta, és mutatta neki. Én meg mondom: „Nézze, uram, most cserélje ezt ki vagy adjon másikat, de még egyszer ne jöjjön senki értem oda.” Akkor odajött az a fiatal srác, lökdösött kifelé: „Menjen innen a fészkes fenébe!” Mondom: „Ide figyelj! Látod a gitárt? Leemelem, úgy fejbe váglak vele, hogy itt terülsz el!” Aztán jött mindjárt a mester is, csitította meg ilyesmi. Visszamentem, nem telt bele tíz perc, ott volt a papírokkal a mester, tudta, hogy hol vagyok. Letérdelt, úgy könyörgött, azt mondja, hogy itt van minden papír, minden rendben van, az inas volt a hibás, mert ő számolta el a 2-es kolbászt stb. Letérdelt, mondtam: „Uram, keljen föl! Én nem vagyok Isten, engem nem kell imádni, álljon föl! De örüljön, hogy ilyen olcsón megúszta.” Úgy hálálkodott ott. Na és eltelt a nap. Akkor már nagyon nagy harcok voltak Pesten, hatodikán volt ez, hatodikán este. Közben, ahogy mentünk, a Piros iskola előtt katonák meg minden, katonák, civilek, mindenféle népség. Ahogy megyünk, ott van egy közepes ágyú... Odahozták azt négy megállóval feljebbről, oda, ahol egy szabad rész volt, ott volt az iparvasút, oda beállították a közepes ágyút Vecsésre irányozva, de utána megfordították, hogy ha esetleg Pest felől jönnek a tankok, mert mondták, hogy a Határ úton is sok tank van meg ágyú. Megálltuk, mondom, mi ez a nagy csődület. Ugyanott állt ez az ágyú, ahol az előző ágyú volt. Azt elvitték onnan, és akkor egy újabb közepes ágyú volt ott, jó páncéltörő. Én megállok, éppen indulni akarunk, de jön ám nagy sebességgel egy autó lefele. Látom, hogy szovjet autó gyártmányilag, a rendszámot nem láttam. Megállítják, papírokat, ez, az, amaz, nézegetik, jó, mehet, pár perc. Semmi nem volt a kocsin, semmi nem volt a platón. Szovjetek voltak, fiatal szovjet katonák és alig mentek húsz métert, már a közepessel rá is lőttek. Igen ám, de ha csak egy centivel van följebb a cső, már elmegy fölötte, ugye, még egy lövés, de közben a kocsi ment. A katonák akkor rükvercbe rakták, kiugráltak a kocsiból, át a kerítésen, a telken, a másik kerítésen át. Elszaladtak, a kocsi meg ment magától hátrafele, nekiment a járdaszigetnek. Leállították, elvitték, átfestették, később avval furikáztak. A két katona meg elszaladt a házak közé. Gyerünk, keressük meg a katonákat! Akkor látom, hogy 300 méterre a két katona ott szaladgál az úton, elő a dobtárast! Egy rövid sorozat, még egy rövid sorozat, elesett. Na, mondom, majd ha visszajön a másik, oda is odapörkölök. A másodikra azonban már nem tudtam lőni. Én nem tudom, ki töltötte be a tárat, de az egyik golyó lazán lehetett benne, volt pár milliméter hézag, így tehát nem tudta beütni, mert ugye gyorsan kell, hogy a golyókat beüsse. Ott volt 300 méterre, nem vagyok vele szemtől szembe, háborúban ez így van, ha itt van öt méterre, nem lövöm le, de ha messzebb van, odapörkölök, vagy talál, vagy nem. A háború az ilyen. Nem jött vissza, meg se sebesült, csak elesett. Egy jó húsz perc múlva ott a közepes ágyúhoz jött egypár ember és mondják, hogy: „A szovjetek agyonlőttek egy férfit, fiatal férfit, ott sír a felesége két gyerekkel.” „Mikor?” „Pár perccel ezelőtt.” Ott csak én lőttem, és az az utca így volt, az Üllői út, az az utca így ment párhuzamosan, itt történt fél kilométerre a gyilkosság. Mondom, hogy én véletlenül se lehettem, mert én csak az utcába lőttem be, de oda a két szovjet katona se juthatott el, mert a civilek elfogták őket. Akkor én még ott voltam, és mindjárt agyon akarták ott helyben lőni őket, de azt mondtam, hogy: „Nincs agyonlövés, ez a két katona megadta magát, ne akarjál olyan bandita lenni, mint a többiek, akik gyilkolják az embereket.” Tizenkilenc évesek voltak, húszévesek, mind a kettő papírjait elolvastam, leveleiket stb. Hát a kiskatonának a zsákjában van mindene, ugye. Nagydarab srácok voltak amúgy, de meg voltak piszkosul rémülve, tízen nyüzsögnek ott körülöttük, hogy agyon kell lőni őket. Fölraktuk a kisplatóra a két katonát, az öcsém ott van pisztollyal, kopaszok voltak, sapka rajtuk, akkor még két civil is velünk jött, hogy biztosan leadjam őket. Mondom, ne adj Isten, hogy éngem igazoltassanak, a szovjet pecsét ott van a személyazonosságimban, magyar személyazonossági, de szovjet pecsét van benne. Onnan egy olyan másfél buszmegállóra ott a polgári iskola, akkor bementem oda. Nyüzsögtek vagy ötvenen, kivették a puskaszíjat nadrágszíjnak, madzagot kötöttek rá, úgy néztek ki, mint a szedett-vedett hadsereg, fiatal srácok is, mindenkinél fegyver, kinél géppisztoly, kinél puska, kinél pisztoly, kézigránát. Egy tizenhat éves srácnak mondom: „Hívd ide a parancsnokot! Ki a parancsnok? Itt van ez a két ember, fogságba ejtettük őket, szovjet hadifoglyok, ki kell őket hallgatni.” De már oda voltak állítva a falhoz, ott könyörögtek. „Na – mondom –, százados úr, én a két katonával tovább foglalkozni nem tudok, nekem más dolgom is van, önre bízom őket, át vannak adva, semmilyen papír nem kell, amit akarnak, azt csinálnak.” Közben kihagytam, hogy még hatodikán jött két tank Pestről befele. Ott is van egy Hősök tere, ott is volt egy közepes ágyú. Az rálőtt az egyik tankra, és kilőtte. Éppen emelkedett és pont a tartó-, tehát nem az első hordókereket, hanem az első tartókereket kilőtte, ki is repült belőle, de ment tovább, hát attól még megy tovább a tank. Előtte mondtam a srácoknak, ahogy ott izegtek-mozogtak. Mondom: „Lőttetek már ágyúval? Ha visszavág az ágyú, pláne itt, semmi alátámasztás nincs egy méterre, visszaver az egész, eltalálja valaki fejét, szétroncsolja.” Aztán rálőttünk a másik tankra, a tank meggyulladt, az egyik főhadnagy kiugrott a tankból, és elkezdte a köpenyével oltani a tüzet, persze lelőtték, lebukott a tankról. A tűz elaludt, a tank meg ment a földeken, most ott lakótelep van, de akkor nem volt ott semmi, ment a szántóföldön Kispest irányába. Én odamentem a lelőtt katonához, föl volt fordítva, elvettem az iratait, megnéztem a fényképeit: feleség, két gyerek stb. Közben Vecsés felől, lefele az ágyú felé jött egy nagy fekete személyautó, nagy fejesek jöttek, magyarok, nem tudom, kik lehettek, mentek Pestre, azt hitték, már tiszta a levegő. Mondtam nekik: „Lőjetek, barmok!” „Hát ez magyar!” „Tudom, de ez is szovjet gyártmány, ZIL, nyomás oda neki!” Az meg látta, hogy mi itt a helyzet, rükvercbe gyorsan, nem akárki lehetett, aki benne volt. Amikor elkezdtek lőni, az már jó 300-400 méterre volt, az emelkedőn ment fölfele a végállomásig, elmenekült. Aztán volt még pár eset, amikor lőni kellett. Nyolcadikán este már csendesedett a harc. Itt-ott egy-két ágyúzás, néha még egy-egy géppuskasorozat hallatszott, Csepel fele egy-két ágyúlövés, semmi más. Visszamentem a két kiskatonáért, civilben jött velünk a két csaj is, aki vigyázott rájuk, meg az öcsém. És amikor elmentünk aludni, a dobtárast letettem a lefolyóba, az árok mellé, a géppisztolyt is odadugtam. Vége volt, lehetett hallani a távolodó csata zajait. Nyolcadikán be is fejeződött, és akkor elindultam Pesterzsébet felé a Határ útra, a Határ útról pedig visszafele az Üllői úthoz. Akkor már nem voltak ott harcok. A lényeg az, hogy megálltam a szovjeteknél, volt ott egy főhadnagy meg egy százados. Odamentem hozzájuk. Nem magyarul mondom neki: „Százados úr, én hoztam önöknek ajándékot, meglepetést.” „Milyen meglepetést?” Mondom: „Százados úr, az egyik Szása, a másik Sura. Itt van ez a két katona, foglyul ejtették őket a magyarok, ki akarták őket végezni, én közbejártam és sikerült őket megmenteni.” Elmondtam neki az egészet. Azt mondta, én jól beszélek oroszul, megkérdezte, nem volna-e kedvem ott maradni, szükségük lenne egy tolmácsra. Mondom: „Uram! Nekem Vecsésen feleségem van és két gyerekem, szovjet állampolgárok, nem tudnak magyarul, menni kell haza.” Egy év múlva írtam a két címre, a két katona címére, jött a tízéves évforduló, megint írtam a két címre, megint, Moszkvába, válasz nincs. Pár hónap múlva reklamáltam, válaszoltak, ekkor és ekkor megkaptuk a levelét, ilyen és ilyen nevezetű katonák ott nem voltak, és végeztünk. Nyolcadikán értünk vissza Vecsésre az öcsémmel. A végállomásnál otthagytuk a kocsit, és elindultunk gyalog hazafelé. A feleségemnek nem beszéltem erről a pár napról. Akkor Vecsést is lőtték, a szélső házakat, a lövéseket ők is hallották, rohantak is le a pincébe. Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el. Akkor a másik is meghívott és mondtam az öcsémnek, hogy két csinos kalauzcsaj meghívott, gyere el te is! Eljött, bemutattam neki a Klárit, megismerkedtek, később ’56-ban is együtt voltunk. Ő kalauznő volt, és egyik éjjel ott aludtunk a kalauzszállón, volt egy kalauzszálló Kispesten, a dobtáras a fejem alatt, bebiztosítva, úgy aludtam, öcsém meg Klárival fönn az emeletes ágyon. És rengetegen disszidáltak, aki csak tehette, ugye, rengetegen elmentek. Klárinak a bátyja határőr főhadnagy volt, és amikor menni akartak, akkor ő segített nekik a határon.
Később aztán elhelyezkedtem Pesten. De aztán vissza kellett mennem, március tizenöt-tizenhatodika körül Fehérvárra, mert ott volt a parancsnokság és oda kellett elmennem, hogy bélyegezzék be a munkakönyvembe, hogy szobafestő, másképp sehogy nem tudtam volna elhelyezkedni. Szobafestő, hát az mindenhova kellett, felvettek. Nem tudom, hogy hányas számú építőipari vállalat volt, volt vagy tíz, ahol megfordultam. Mindegyik szélhámos banda volt, volt, ahol csak két napig voltam.
’56 decemberétől kezdtem dolgozni szobafestőként Pesten. Én mindig Pesten dolgoztam, illetve nem mindig, mert az Országos Szakiparnak az egész országban volt munkája. Küldtek mindenhova. Akkor csináltuk a Tőzsdepalotát, akkor lett átalakítva a TV-székház. Naponta hazajártam Vecsésre, Vecsés az ott van másfél kilométerre Budapesttől.
Nyugodtan mehettem volna Nyugatra, még előtte is. Kocsival is átmehettem volna, akkor nem volt határőrizet. Engem hiába igazoltattak volna ott a szovjetek útközben. „Én orosz vagyok” – mondtam volna. Nyugodtan mehettem volna, de hova menjek? Két gyerek stb., minden. Hogy kitegyem őket annak, mint sok magyart. Félsz amúgy nem volt bennem ’56 miatt, mert hát éngem sehol nem fényképeztek, és sehol nem írtam alá semmit, én erre gondoltam.
Aztán mindenhonnan elutasítottak. Dobinak is írtam, hogy kimehessek, a Legfelsőbb Tanács elnökének. Kaptam egy papírt, levelezőlapot, államit, hogy adjam be a kérvényt és támogatnak. Beadtam a kérvényt és elutasítottak. Majd fél évig jártam a hatóságok nyakára. Andropovot csak egyszer kerestem föl, mikor a feleségem a családdal elment, meg utána még egyszer, hogy nem tudom a kiutazást elintézni.
Akkor Sátoraljaújhelyre bevittek ezek a határőrtisztek, akik átvettek a szovjetektől. Volt sok zaklatás, de fizikai bántalmazás nem. Sokszor kihallgattak: ki küldött, miért küldött stb., merre voltam ’56-ban, mit csináltam. Tiltott határátlépésre hivatkozva ítélték el, és fél évet kaptam. Azt Sátoraljaújhelyen töltöttem le majdnem végig. Másodszor aztán, mint visszaeső, egy évet kaptam, de kilenc hónap után szabadlábra helyeztek. Akkor Királyhelmecen mentem át Szlovákiába, onnan akartam Csapra menni, de a határon nem tudtam sehogy átkerülni, nem tudtam a cseh-szovjet határon átmenni. Királyhelmecre még simán eljutottam, onnan akartam átmenni a szovjet határon. Olyan farkaskutyák voltak már mindenfele akkor! Mit volt mit tenni?! Jelentkeztem ott is önként, mint határátlépő.
Miután először kiengedtek, akkor megint visszakerültem Pestre egypár napra, egy másik céghez. Aztán leszámoltam, otthagytam a céget önkényesen. Nyolc évig önkényes kilépő voltam, nem érdekelt, pedig akkor büntették. Ott olyan munkát kaptam csak, hogy… szóval átvertek. Amit ígértek, annak a felét se kerestem volna meg, és olyan munkára küldtek, ahol régi, ócska, vacak házak voltak. Hatalmas ajtók, hatalmas ablakok, minden relés, rozsdás, vacak, aztán csináljuk meg szépre. Ugyan! Másnap leszámoltam, otthagytam önkényesen, ez azt jelentette, hogy nem kaphatok két évig munkaruhát, nem kaphatok annyi szabadságot. Másnap már mentem is át a határon. Elfogtak.
Aztán a Budapesti Szakipari Vállalatnál dolgoztam. Ott helyezkedtem el, mikor szabadultam. Az utána kettévált, az egyik rész lett Országos Szakipari, a másik Budapesti Szakipari. Odaszóltak, hogy éngem pateroljanak ki Budapestről. Így lehelyeztek ide, Borsod megyébe. Ózdra küldtek le. Akkor már Piroskával együtt jöttem. Ózdra küldtek le, szétnéztem, még aznap visszamentem Miskolcra. Távirat a főnökségnek: „Én oda nem megyek!” Visszamentem Pestre. Na, akkor hova akarok menni? Mondtam, hogy megyek Tiszaszederkénybe. A bátyám itt volt az erőműben. Előtte Sztálinvárosban dolgozott, aztán miután ott befejezték, átjöttek ide, és az erőműben vezető szerelő volt, és itt dolgoztak, mert a régi erőmű akkor épült. Elmentem a bátyámhoz, még Palkonyán lakott albérletben, lejöttem, és ide voltam helyezve hivatalosan a vállalattól. A vállalatnak itt rengeteg munkája volt. Épült a város, meg akkor csináltuk az erőműhöz a lakótelepet. Hát ’59-ben kerültem ide először, de aztán újra börtönbe kerültem, és ’61-től vagyok itt folyamatosan. A papírok alapján az első büntetésem 1957. június 21-től december 17-ig tartott. Akkor helyeztek szabadlábra, 179 napot voltam bent. Másodszor pedig 1960. július 9-től 1961. április 9-ig voltam benn. Piroskával, a későbbi feleségemmel már itt házasodtunk össze ’62-ben. Amikor Piroskával idejöttünk, még nem volt tizennyolc éves. ’62-ben volt a tizenkilencedik évében, tehát akkor múlt el tizennyolc éves. ’61. december 24-én. Tehát ’62-ben nősültem meg, februárban, akkor már elmúlt tizennyolc éves. ’58-ban ismertem meg Gyulán. Gyulán akkor kiküldetésben dolgoztam, a kórházban csináltunk felújítást. Lengyel Piroska a teljes neve, az anyja tizenhat vagy tizenhét évesen szülte, és az apjára nem is emlékezett, mert még egyéves se volt, amikor elvált az asszony. Nem gyulaiak voltak, de ott laktak Békés megyében. Őnáluk voltam nagyon sokszor. A nagyapja is ott lakott, tehát őt a nagyszülei nevelték, az anyja nem nevelte. Amikor megismertem, már legalább a hatodik vagy a hetedik apukája volt. Amikor megismerkedtünk, Piroska akkor járt iskolába, akkor végezte a nyolcadikat, és utána pedig elhelyezkedett egy gazdaságban, ugye mezőgazdasági szakon akart tanulni, és egy ilyen kertészetben dolgozott, nagy kertészetük volt. Vannak róla fényképek is. Amikor megismerkedtem vele, éppen cukorrépát kapáltak, kimentem, le is fényképeztem a cukorrépa-kapálásnál.
Közben az történt, hogy mikor én másodszorra is szabadlábra kerültem, megint írtam a hatóságoknak, hogy ki akarok menni a Szovjetunióba. Egyszer csak kaptam egy papírt, hogy ekkor és ekkor jöjjek be Gyulára a tanácshoz, és hozzak egy húszforintos okmánybélyeget. Vittem az okmánybélyeget, és el voltunk választva Annával. Nem tudtam, hogy miért kell jelentkezni, ott derült ki, hogy miért, amikor a papírokat aláírtam. Én mondtam, hogy vagy engedjenek ki vagy válasszanak el. Azért kértem ezt, mert én neki hiába írtam oda. Ha nem akart volna elválni, akkor minket nem választanak el, közös megegyezés kellett. Öt év eltelt, és ő nem volt hajlandó idejönni. A szovjet belügyminisztérium, az itteni Belügyminisztérium meg az ügyvédek nélkülem, hivatalból intézték el. Felszólították, hogy jöjjön ide, és ő azt válaszolta, hogy ő nem vándormadár. A lányom, mikor idejött, azt mondta, hogy ez nem így volt, hanem a párt mondta, hogy mit írjon, és a párt mondta, hogy ne jöjjön ide vissza. Ezt ’64-ben írta. Akkor már elváltunk, de én akkor írtam a feleségemnek, hogy elrontottad a saját életed is, tönkretetted a gyerekeid életét is, mert téged már senki nem fog ideengedni.
Amikor idekerültünk Tiszaszederkénybe, kint a faluban béreltem egy szobát. A bátyám akkor már itt lakott a városban. Itt én csak lakásokat festettem, az épülő lakásokat. A gyárban vasmázolás, hát azt megcsinálja akárki! Meg ott nincs is olyan pénz. Engem a vasmázolás nem érdekelt. Mindjárt, ahol a víztorony van, van a tér a fákkal, szemben van velük három épület, azt a három épületet kezdtük csinálni. Már el volt kezdve, ott kaptam én is egy szintet és másodmagammal dolgoztam. Eleinte, míg jól ki nem tanulta a szakmát, csak másodmagammal dolgoztam vele. Megbeszéltük a főnökséggel, hogy ha ketten csináljuk a munkát, ugyanannyit fog keresni, mint én, fele-fele. Így az itteni építkezésekben vagy tizenöt évig vettem részt, ha volt munka. Ez a tizenöt év nem volt folyamatos, volt, amikor abbamaradt, mert azt mondták, házgyári lakások lesznek csak. Akkor egy évig itt semmi nem épült, nem volt semmilyen munka.
A jobb festőket összeszedtem, elmentünk Pestre, a 43-ashoz, és megtanultuk a tapétázást, mert azt mondták, hogy tapétázva lesz minden. Akkor mi innen leszámoltunk, elmentünk a 43-ashoz, ott fölvettek bennünket, mert volt ott egy ismerősöm, egy építésvezető. Nyolc évig laktam albérletben, de nem végig a faluban, mert amikor már itt fölépültek lakások, kerestem egy lakást. Semmi bútorunk nem volt, de miért lakjak én a faluban? Szederkényben tartottam én nyulakat is. Vettem egy íróasztalt, valami irodákat számoltak föl, csináltam belőle egy nyúlólat. Olyan nyulaim voltak nekem, hogy! Vadas márkájú nyulaim voltak. Aztán amikor beköltöztünk a városba, akkor se szűnt meg ez a lehetőség, hogy nyulat tartsak. A cégtől száz forintért meg tudtam venni szekrényeket, két szekrényt meg két asztalt, megvettem 400 forintért, megcsináltam azokat nyúlketreceknek. Negyvenhét nyulam volt a végén! Földem? Most is vannak kiskertek, sokaknak van itt kiskertje, úgy volt nekem is kiskertem. Kiskertet akkor kezdtem el művelni, amikor megszületett a lányom. A lányom ’64-ben született. Azért pont akkor, mert akkor találtunk olyan albérletet, ahol a közelben ott volt a lehetőség, ahol most kollégium van, ott voltak konyhakertek, az oldalban. Akkor még albérletben laktunk, nyolc évig albérletben laktunk, csak később kaptunk lakást. Albérlet, munkásszálló. Fizetni kellett. Két család, kaptunk egy emeletet, ahol két lakás volt, és ott laktunk. Amikor megszületett a fiam, akkor is munkásszállón laktunk. Többfele volt munkásszálló akkoriban. A cégnek legalább 600 embere volt. Minden cég hozta ide az embereket, építőket stb. A TVK-t építették vagy ezren, azok mind munkásszállón laktak. Visszatérve a kertekhez, sokan műveltek itt kertet, csak állatokat nem tartottak. Időnként aztán ellopták belőle a termést, akkor abbahagytam. Amikor ideköltöztünk, akkor itt csináltam kertet, itt is abbahagytam két-három év múlva, mert itt is ellopták a termést. Csak saját részre termeltem, csak annyit, amennyi kellett. Kis zöldség, répa, zöldbab. Akkor már nem volt tervben, hogy elköltözzünk innen. Az a helyzet, hogy én erősen nyilvántartott voltam, tehát én akárhova mentem volna, nekem múltam volt: visszaeső politikai bűnöző. Semmi közöm nem volt a politikához. Később megsemmisítették, de ez engem egész életemben elkísért. Nem próbáltunk ezért máshová elmenni. Meg minek?! Magyarországon nem volt olyan helyzet, hogy nagyon ugrálhattam volna. Lakás nem volt sehol. Itt egy tanácsi lakást szerezni akkor, amikor az évi keresetem volt 40 ezer forint, és annyit kellett adni a tanácsnál dugipénzként? Minden építővállalat kapott évente három lakást. Én körülbelül a hatodik évben lettem bejegyezve egy kétszobás lakásra. Nem is, engem nem jegyeztek be! Kivertem a balhét. Akkor a feleségem egy másik asszonnyal fölment a Kádár-titkárságra, és kiverte a balhét. Akkor kiutaltak egy kétszobás lakást, de azt a kétszobás lakást a cég aztán nem nekem adta oda, nekem adott egy másfél szobás lakást, azt odaadta a párttitkárnak, a vállalati párttitkárnak. Piszkos dolog volt az nagyon. Az első lakás még máshol volt, ott, ahol a gimnázium van. Amikor megkaptuk, már megvolt a fiam, úgy ’70 körül volt. Utána már egyből ideköltöztünk, ’72-ig laktunk ott. Ezt a nagyobb lakást úgy tudtuk megszerezni, hogy akinek volt két gyereke, az kaphatott egy nagyobb lakást, és nekem jött a harmadik. Kiutalták az egy plusz két félszobást. Akkor így kellett már kiutalni a nagycsaládosoknak, akkor már ez törvényben volt. Itt még nem volt egyetlen épület sem, lehetett látni a tévétornyot, itt se volt semmi, csak a kiásott árkok, a vezetékek. Ez volt az első átadott ház. Amikor mi beköltöztünk, millió csótány volt, de minden lakásban. Millió csótány! Na, én két hónap alatt minden csótányt kiirtottam ebben a lakásban.
A ’80-as évek elején volt nálam egy házkutatás, de akkor nem voltam itthon, tehát nem tudom, hogy folyt le. Csak a lányom mondta, hogy volt itt négy rendőr, mindegyik máshol kutatott. Ők voltak a lakásban ketten a feleségemmel. Akkor előtte elmentem Gyulára, mert problémáim voltak a rendőrökkel, és hát az egyikkel naponta találkoztam. Úgyhogy nem csíptem már. Zaklatott a rendőrség. Volt egy összezördülés, amikor nekem estek a rendőrök, utána meg folyamatosan megbüntettek a bicikli miatt, meg voltak még dolgok. A házkutatást meg szerintem azért tartották, mert akkor már kijártam rendszeresen külföldre, és felfigyeltek erre a tevékenységre. Jártak is hozzám külföldiek, lengyelek, szovjetek, jártak hozzám rendszeresen, volt, hogy tizenketten voltak itt.
Volt, hogy itt volt az, aki azokat a platinákat hozta, hét év alatt hétszer volt itt, hétszer hozott egy-egy komplett platinát. Ennek a vámja a határon 150 dollár lett volna Lengyelországban. Rendszeresen kijártam. Mindent vittem, mindent hoztam. Például: ott olcsó a vodka meg a pezsgő, negyedrésze a benzin, mint itt. Meg hát jól beszéltem oroszul, a föllépés is számított meg a kinézet. A Lengyelországban feltöltött két tank benzinnel én el tudtam menni Bécsig. Egy példa, hogy mit lehetett csinálni: olajos hal, amit ott megkaptam két nejlonzacskóért, két nejlonzacskóért egy olajos halat, azt Bécsben el tudtam adni tíz schillingért, tizennyolc volt a boltban. A boltban tizennyolc volt ugyanaz a szovjet olajos hal, a sprotni. Vittem tízet. A magyar kenyérnek itt tíz forint volt kilója, az a csomagolt, a celofánba csomagolt kenyér olyan volt, mint az álom. Ott a péknek el tudtam adni tíz schillingért! Az huszonöt forint volt, vittem négyet, az száz forint. Az pénz volt, nyolc forint volt az órabérem. És ő azt kitette a kirakatba, de nem adta el, hanem a saját családja ette mindig meg. Vittem pezsgőt, vittem vodkát. Három-négy pezsgő, három-négy vodka, duplán el tudtam adni, de nekem itthon mindig volt, itthon is.
Volt egy eset, amikor Pestről vissza kelletett, hogy jöjjek, ott kellett hagynom a munkát. Részlegvezető voltam már. A legjobb szövetkezetnél voltam részlegvezető, a tizenöt kerületben. A feleségem nagybeteg lett, a gyerek iskolába járt, ott kellett hagynom, és fél pénzért eljöttem ide dolgozni. Muszáj volt, a gyerekek miatt. Ez már ’80 körül volt. Amikor Pesten vagy máshol dolgoztam, munkásszállón laktam, és ingáztam. Amikor hazajöttem Pestről, fölvettek négy hónapra, szeptembertől decemberig, hogy ha ledolgozom a hátrányt, azt a 74 ezer forintot behozom nullára, akkor kapok 10 ezer forint prémiumot a fizetésemen kívül. Ez itt volt a kesznyéteni termelőszövetkezetnél. Volt egy festőrészlegük, a vállalat intézte el a festőmunkákat, hogy lehessen az anyagokat lopkodni. Máz három van kiírva, kettő kell, egy anyag megmaradt, vitték. Egy gépészmérnököt tettek meg a festőrészleg vezetőjének, aztán amikor ment a nagy balhé, akkor meg is mondta: „Gúth elvtárs! Én ehhez nem értek, nyakamba akasztották ezt a részleget.” Olyan eltolt munkák voltak! Sok mindent újra kellett csinálni, az egész laktanyában. Öntötték rá a festéket, húzták el, ilyen hullámos lett, bezsírosodott. Akkor megnyomtam, alul nem tudott kiszáradni, följött az egész, azt mind lekaparni, lemosni. Olyan pénzek mentek el rá! Én négy hónap alatt helyrehoztam ezeket a munkákat, megcsináltam mintegy 145 ezer forint értékű munkát. Behoztam a lemaradást, és 1 millió 40 ezer forint tiszta bevételt értem el. Többet, mint az állattenyésztésben, nem kellett leszámolnom, maradhattam. Csináltam egy ideig, aztán mikor baleset ért, autóbaleset, abbahagytam. A TVK-nál is kitűnő munkát végeztünk, azt mondták, hogy az általunk végzett munka a legjobb minőségű. Mondtam már, hogy jártam én sokféle iskolába.
Mikor szabadlábra helyeztek, akkor idehelyeztek, és innen mentem középfokú festővizsgára is, ’62. október 24-én vizsgáztam. Magánúton tanultam, de Pesten kellett vizsgázni, október 24. napjára lettem beosztva, Király Ferenc volt a vizsgáztató. Csináltam még út- és hídépítő technikumot is, de az a helyzet, hogy soha nem végeztem el. Beírtam, hogy nincs érettségim, azért, hogy tudjak járni iskolába és kapjak több szabadságot. Ha lett volna érettségim, akkor nem mehettem volna iskolába. Soha nem végeztem el, és mehettem egy másikba. Ez is már Tiszaújváros volt, Miskolcra jártam be. Hetente egyszer kellett menni, útépítési technikum, levelező tagozat. Ez volt ’63-tól. Azért pont ezt a szakmát csináltam, mert nem mehettem volna a gépiparba, ha egyszer festőként dolgozok az építőiparban, csak az építőiparba mehettem. Három és fél évet jártam oda, és a negyedikben, amikor ismétlés volt, abbahagytam. Még azt a fél évet kellett volna kijárni, de nekem mindegy volt, én nem akartam út- és hídépítő lenni soha. Én nem akartam semmi sem lenni. Jellemző, hogy nekem hiába volt meg a… Már akkor hiába voltam negyedéves az út- és hídépítőben, a főnökömnek nyolc általánosa volt itt a városban, még technikusiban se volt. És ő volt a főnököm! Én még művezető se lehettem! Hiába volt meg a végzettségem, neki volt pártkönyve. Azt meg is mondta: „Én ehhez nem értek, engem ideállítottak.” Nekem telefonáltak Pestről, egy illető, hogy majd leküldenek egy ilyen embert, nagy párttag, de ha lehet, ne engedjem semmibe beleszólni, mert abból csak baj lehet. Egy-két év kihagyás után aztán mentem pénzügyre egy másik iskolába. Pénzügy, Miskolcra szintén. Közgazdaság és pénzügy. A pénzügyi végzettségem az megvan, ebből levizsgáztam, mert már akkor olyan idős voltam, hogy nem mehettem volna újra tovább, és akkor levizsgáztam. Itt van az érettségi, pénzügy, közgazdasági. Ez ’78-ban volt, akkor végeztem. ’73-ban kezdtem járni. Korábban azért nem fejeztem be, mert én tanulni akartam, hogy legyen szabadságom. Megcsináltam egy-két fusit, havi kereset. Hát rengeteg maszek munkám volt nekem itt a városban is, minden főnök velem csináltatta a lakását.
Politikával nem nagyon foglalkoztam a rendszerváltás előtt, de később ruszin képviselő lettem. Az a helyzet, hogy van itt egy asszony, ruszin, és jöttek ezek a kisebbségi dolgok, hogy kisebbséget lehet alakítani, ha összejön a harmincas létszám. Összetoborozta azokat, akikről tudta, hogy valami köze van a nyelvhez. Úgyhogy a ruszinok között most van tatár, zsidó, ukrán, de ő a ruszin egyedül. Van még egy kazah, szóval ilyen mindenféle népségek. És akkor éngem megválasztottak képviselőnek, három éve vagy négy éve voltam kisebbségi önkormányzati képviselő. Ez volt az első politikai szerepvállalásom, de egy év után leadtam. Egy évig jóformán semmit nem kellett csinálni. Fogadóórákat kellett tartani, azokat megtartottam, soha nem volt ott senki. „Zoli bácsi, találkozunk? Mikor megyünk az étterembe?” A ruszin pénzen, ugye, enni, inni, táncolni lehetett, hol a Főnixben, hol a Hollóban. Kaptunk pénzt erre, arra, amarra, kirándulni mentünk Kárpátaljára: Visk, Beregszász. Visszaugorva a szocializmushoz, említettem, hogy elismerték a munkánkat. Volt egy díj, amit Huszár Andor után másodiknak kaptam meg. Azt a várostól kaptam. Ez egy jelvény a város közösségéért, aranyjelvény. Ez ’62-ben volt. Aztán amikor nyugdíjba mentem ’89-ben, akkor kaptam egy kiváló dolgozó jelvényt. A kíváló dolgozó cím mellé járt valami minimum pénzjutalom is, valami nagyon kevés. Megtartottam egyébként, de az unokámnak se kellett. Kíváló dolgozó, annak adták, akinek akarták. A városért azért nem járt semmi. A pénzt mindig máshol kapták. A jelvényből csak hármat adtak ki összesen. Amikor ’89-ben nyugdíjba mentem, nagy kertünk volt Palkonyán, három kert, rengeteg-mindent árultam a piacon. Három kert volt! A legnagyobb póréhagymám egy méter nyolcvankét centi volt, a fiam is annyi, a folyosón le van fényképezve, kiló hetven volt az egy póréhagyma. Itt én kezdtem harmincvalahány éve először árulni a piacon póréhagymát, azt hitték, kukorica, nem is tudták, hogy mi az. A rendszerváltás egybeesett a nyugdíjba menetelemmel. Abszolúte nem örültem neki, de nem is érdekelt. Énnálam ez nagy változást nem hozott, nekem semmivel nem lett jobb, se rosszabb. Az már nem az a rendszer volt, ami börtönbe dugott kétszer, ami miatt el kellett válnom tulajdonképpen a szovjet feleségemtől, az egy egész más rendszer volt már. Az a rendszer állandóan alakult, változott. Voltak ugye a hatalmas visszásságok, amiket tapasztaltam, az a rengeteg nívótlan munka, az a torz szemlélet, de ugyanaz van most is. Ugye többpártrendszer alakult ki, de én mindig a szocialistákra szavaztam, és most is arra fogok, mindig is. Itt az egyetlen olyan erő, ami tényleg, ha csak látszatban is néha, de a munkásokkal van.
Az interjút Ispán Ágota Lídia és Kovács Csaba készítették 2012-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Kovács Csaba és Somlai Katalin.
