A nagyapámat vitézi címe és osztályidegensége miatt internálták, s vele együtt a legidősebb fiát is, de arról nem hallottam részleteket, hol és meddig voltak internálva. Nagyapám 53-ban meghalt, róla csak halvány emlékeim vannak. Győr egyik kerületében, Gyárvárosban laktak. Emlékszem a nyikorgó falépcsőre, nagy bajuszára, deres hajára meg katonás testtartására. Sok mindenről nem beszéltek, a családban nem volt szokás a régi, szomorú dolgokat felidézni, hogy valamilyen bizonyságot találjunk a jelen szerencsétlenségeire vagy nehézségeire. Anyám később a mi felnevelésünkkel bizonyította, hogy mindig emlékezve, de a napi gondokra, a jövőre, az elérhető dolgokra kell fordítani az energiát.
Nagyszüleim hat gyermeket neveltek. Négy fiuk és két lányuk közül édesapám volt a legfiatalabb fiúgyermek. A vitézi címet akkor sem örökölhette volna, ha az adományozottakat nem fosztják meg a cím viselésétől, 1957-ben, a tárgyalásán mégis következetesen vitéz Tihanyinak nevezték. Nem véletlenül, hozzátartozott a koncepcióhoz. Édesapám 1916. január 7-én született, a többiek pontos születési dátumát nem tudom. Feri bácsi volt a legidősebb, ő Téten maradt, és azon a kis területen gazdálkodott, amit az államosítás után meghagytak a birtokból. A következő fiúgyerek, Náci bátyám kereskedőnek tanult. Téten volt boltja, majd az államosítás után Győrben, az Agroker Vállalatnál dolgozott. Az idősebbik lány, Margit néném tanítónő lett, Irén nagynéném az áramszolgáltató vállalatnál dolgozott. Mivel a szüleik nem voltak gazdagok – nagyapám sokgyerekes családból származott –, a saját maguk erejéből jutottak arra, amire jutottak. Emellett nagy terhet rótt a családra a gyerekek taníttatása is. Édesapám a polgári iskola elvégzése után a győri tanítóképzőbe járt. Az utolsó évet a nagykőrösi tanítóképzőben végezte, mert ott élt a bátyja, Lajos, aki egy malom vezetője volt, és támogatta őt. Édesapám Győrszemerén kezdett tanítani 1940-ben, de Győrben lakott. Édesanyával 1941-ben házasodtak össze. Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését. Hazafelé Ausztriában, Paasdorfban töltött két hónapot egy osztrák családnál. 1945 végén került olyan egészségi állapotba, hogy hazajöhetett. Akkor a bátyám, Árpád már majdnem kétéves volt, 1944. március 15-én született. Amikor édesapa hazajött, bekerült Győrbe tanítani, először Gyárvárosban, majd a Liszt Ferenc úti iskolában lett tanító, azután a főiskola elvégzésekor magyar–történelem tanár. Mi is abba az iskolába jártunk. Később tanárképző főiskola lett az épületben, az Apáczai Csere János Főiskola.
Édesanyámék ketten voltak testvérek, a húga egy évvel fiatalabb, mint ő. Anyai nagyapám korán meghalt, nagyanyám beteges volt, nehezen nevelte gyermekeit. Édesanyám szakmát tanult, női szabó lett, és tizenöt-tizenhat évesen ő tartotta el a családot. A szüleinek öröklött vagyonuk nem volt, fiatal korukban szegényes lakásokban laktak, kemény munkával teremtették meg azt az otthont, amire én már emlékszem. 1944-ben már iparral rendelkező varrónő volt. A húga felsőkereskedelmi iskolát végzett, aztán egy vagongyári mérnök felesége lett.
1949. március 8-án születtem, öt évvel a bátyám után.
Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak. Édesapa a pedagógus-összejöveteleken általában hangot adott a véleményének, és még ha mértéktartóan tette is, a kedvezményekből mindig kizárták. Gondolom, édesapa is azt várta, hogy Nagy Imre hatalomra kerülésével valamiképpen jobbra fordul a helyzet – 53-ban volt is egy kis alapja a bizodalmuknak.Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk. Emlékszem rá, hogy édesapa egyszer a nyolcadikosoknál tartott magyarórát, és féktelen haragra gerjedt, mert az egyik tanuló nem tudta elmondani a Nemzeti dalt. Engem hívatott át az első osztályból, velem szavaltatta el. A hazafias megnyilvánulások jelen voltak a családban, de nem nevesítve, természetes volt, hogy annyi idős korban tudni kell a Nemzeti dalt és a Szózatot. Aztán később többször is el kellett mondanom Adytól a Csák Máté földjén-t. Szintén nem véletlenül. Édesapa ezt mondta el az utolsó szó jogán a másodfokú tárgyaláson. Az ő politikai és erkölcsi hitvallása olyan természetességgel sugárzott ki a családba, hogy észre sem vettük, egyszerűen így éltünk. Vasárnap templomba mentünk, körmenetkor körmenetre mentünk. Ezek számunkra természetes dolgok voltak, édesapának viszont mellőzöttséget hoztak, és sajnos nagy súllyal estek latba 56-os cselekményei megítélésében. Azt hiszem, nekünk is volt érzékünk és igényünk a versekhez. A későbbiekben, általános és középiskolában mindketten jártunk szavalóversenyekre. Szerettem a verseket. A középiskolában minden különösebb felszólítás nélkül megtanultam Petőfi Szeget szeggel című versét, csak úgy. Gyakran olvasgattam egy bizonyos Petőfi-kötetet. Sok könyvet elvittek a vagyonelkobzáskor, de ez megmaradt. Valami kellemesen furcsát éreztem, amikor lapozgattam. Amikor az osztály lehangolt volt az iskolában, kértem, hadd mondjam el, és mindenki felderült tőle. A bátyám még a keszthelyi Helikon Ünnepségeken is szavalt. Ő ott ért el eredményeket, én talán a versmondás folyamatosságában és állandóságában, ugyanis minden érettségi találkozón elszavalok egy verset. Igyekszem olyan költeményt választani, ami összhangban van az aktuális politikai hangulattal. 1987-ben volt az utolsó érettségi találkozónk, akkor Heltai Jenő Szabadság című versét szavaltam, aki odafigyelt, annak sokat mondott. Rendkívül mély igazságokat hordoz. Például: „Hiába őrzi porkoláb s lakat, / Az sosem rab, ki lélekben szabad. / Az akkor is, ha koldus, nincstelen / Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.” Borzasztó nehéz vers, tömör és magával ragadó, fantasztikusan gyönyörű. Nekünk soha nem kellett mondani, hogy fiam, olvass el egy könyvet, ahogyan az én fiamnak sem kell mondani. Ő antikváriumba jár, és a hamburger mellett a nagy élménye, hogy tizennyolc forintért vesz egy jó könyvet. Nem tanítottuk rá közvetlenül.
Az 56-ot megelőző időkben biztosan voltak barátaim az iskolában, de nincs sok emlékem róluk, nem emlékszem, mit csináltunk, hova jártunk. Több emlékem van a bátyám barátairól, hozzájuk próbáltam csatlakozni, ami általában úgy végződött, hogy a haverjai minduntalan el akartak zavarni – útban van a kiskölyök –, de a bátyám mindig megvédett. Van egy meghatározó élményem, amikor elsős koromban csomagot vittünk édesapámmal egy osztálytársam családjának, akik nagyon szegények voltak. Abban az időben a pedagógusok közreműködésével osztottak csomagokat szegény családoknak. Majdhogynem ez az egy emlékem van azokból az iskolai időkből. Simon tanító nénire emlékszem, őt nagyon szerettünk, de a gyerekekre kevésbé emlékszem.
A testvéremmel nagyon jól megértettük egymást. Ő vidám természetű, amikor beteg voltam, mindig bohóckodott, hogy megnevettessen. Amikor elvégezte az általános iskolát – ugyanabba az általános iskolába járt, ahol édesapám tanított –, elkerült otthonról. Nyolcadikos volt, amikor a tragédia történt. Édesapám a búcsúlevelében Náci bátyámat és a bencéseket jelölte meg, hogy neveljék fel a bátyámat. Ez azonban nem teljesült. Náci bátyámra nem szorultunk, mert az anyánk nagyon jól helytállt, a pannonhalmi bencések viszont helyhiányra hivatkozva nem vették fel. Kérdezem, hogy Győr megyéből vagy az országból hány olyan gyerek jelentkezett a pannonhalmi bencésekhez, akinek az apja jórészt a hitéért, a vallásáért adta az életét? Mert édesapát személyes bosszú miatt vitték el. Persze volt bizonyos tevékenysége a győri forradalmi eseményekben, de nem olyan mértékű, hogy így kellett volna felelősségre vonni, neki inkább ellenségei voltak. Többször figyelmeztették: Árpi, úgy is részt lehet venni a szentmisén, hogy megállsz hátul, nem kell előénekesnek lenni, a körmeneten nem kell feltétlenül neked vinned a baldachint. Azt válaszolta, hogy az alkotmány deklarálja a vallásszabadságot. Nagyon jól tudta, hogy az alkotmánynak ez a passzusa hogyan valósul meg a mindennapokban, de dac volt benne.
A győri bencésekhez viszont felvették a bátyámat. Aztán édesanyánk a maga józanságával belátta, ha elvégzi is a gimnáziumot, legfeljebb segédmunkásnak tud elmenni. Mivel az állatok nagyon érdekelték – mindig voltak nyulaink, galambjaink, kutyánk, a tyúk végelgyengülésben halt meg nálunk –, édesanya kitalálta, hogy a bátyám menjen mezőgazdasági technikumba. Tetszett neki is, és különbözetivel átment oda. Itt lép be a képbe Lombos Ferenc, az MSZMP megyei első titkára, akinek a felesége édesanyámnál volt segéd, vagy tanuló 1944-ben. Senki sem róhatja fel anyámnak, hogy elment Lombos feleségéhez, és elpanaszolta, milyen gondban vagyunk, a gyerek szeretne technikumba menni. Nem tudom, Lombos mi mindent csinált a korábbi funkciójában, de volt időszak, amikor igenis korrektül viselkedett. Azt mondta, ha valakit valamiért elítéltek, azt a családon nem szabad számon kérni, és elintézte, hogy a bátyámat felvegyék Csornára, a mezőgazdasági technikumba. El is végezte, utána az állatforgalmi vállalatnál dolgozott egy évet. Az állatforgalmi olyan hely volt, ahol kicsit másként gondolkodók dolgoztak, például korábban kulákként kezeltek gyerekei, és a bátyám nem ütközött ellenállásba, amikor a kaposvári felsőfokú technikumba jelentkezett, megkapta a munkahelyi támogatást. El is végezte, és visszament a régi munkahelyére. A gond akkor adódott, amikor az állatforgalmi egyesült a megyei húsipari vállalattal, és egy Katona nevezetű, valamilyen gyorstalpalón végzett jogász lett a vezérigazgató. A bátyámat a hatvanas évek végén egyszer kihagyták a jutalomosztásból, reklamált miatta, de úgy látszik, Katonának nem tetszett, kérdezte is, mit keres itt ez a Tihanyi, aztán olyan beosztásba tették, ami teljesen ellehetetlenítette. A bátyám felmondott, de sokáig nem tudott elhelyezkedni. Amikor jelentkezett egy mezőgazdasági üzembe, téeszbe, állami gazdaságba, mindenhol odavoltak, hogy hú, mezőgazdasági szakember, felsőfokú végzettséggel, de mire a munka felvételére került volna sor, közölték, hogy vezető beosztásba nem kerülhet, nagyon sajnálják, kapálni vagy a tehenészetbe viszont fölveszik. Ezt nem fogadta el. Nem kellett különösebb magyarázat, nagyon hamar rájöttünk az okára. Egy évig kocsikísérő volt a Mezőkernél. Közben Nagyszentjánoson is dolgozott, ahol egy irodista lánynak megígérték, ha férjhez megy, kap lakást és még valamilyen támogatást. A bátyám vette el, és az ígéret semmisé lett. Végül a régi állatforgalmis kollégái segítettek rajta, bejuttatták a Komárom megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalathoz. Ugyanazt csinálta, mint korábban, csak most nem nyugat felé, hanem kelet felé ment a motorbiciklivel. Viszont sok minden más megváltozott. Kikerült Győr-Sopron megyéből, és ott már nem volt vörös posztó a funkcionáriusok szemében. A közvetlen főnökei tudták, kicsoda, de nekik nem volt olyan személyes motivációjuk, amely a bátyám ellen sarkallta volna őket. Felvásárló volt, majd bekerült a központba osztályvezetőnek, aztán Tatára kirendeltség-vezetőnek, végül felvásárlási igazgatóhelyettes lett. A legnagyobb egyetértésben dolgozott mindenkivel. Most aztán igazgatóhelyettesből munkanélkülivé vált, mert a tatabányai húsgyár csődbe ment, pár száz dolgozót már elbocsátottak. Közben újra nősült, a második felesége is a húsgyárban dolgozott, ő is munkanélküli lett, de visszavették a megalakult kft-be. Két család van, egy kislány meg egy kisfiú, tizennégy és tizenhat évesek. Voltak rossz periódusok az életében, de nappali tagozaton elvégzett egy főiskolát, olyan szakmát tanult, amit szeretett, nem volt katona, egzisztenciálisan boldogult, a mostani állapotok viszont nagyon megviselik.
Édesapa jó kedélyű ember volt. Rendszeresen jártunk Náci nagybátyámékhoz. A lányok közül egy időben Margit nagynénémék jöttek gyakrabban, és mi is mentünk hozzájuk. Az apai nagyanyám kint lakott Révfaluban Irén nénémnél, oda inkább mi mentünk, meglátogatni a nagymamát. Édesanyám testvéréhez mentünk a legtöbbet. Az anyai nagynéném gyereke hasonló korú, mint mi, nagyon jól kijöttünk, együtt mentünk kirándulni és korcsolyázni. Ehhez a nagyon szoros viszonyhoz hozzájárult, hogy anyai nagynéném férje is 1957-ben halt meg. Náci bátyámnál is voltak gyerekek, akikkel szintén jól éreztük magunkat. A család mindig együtt járt, ha elmentünk valahova. Vannak olyan képek, amelyeken együtt vagyunk lefényképezve a strandon. Az exhumálás idején azon néztük például – amíg nem került elő a háborús naplója, nem voltunk egészen biztosak benne –, hogy melyik lábán volt a sérülés. Néhány kollégájával is összejártak édesapáék. Felsődiósiékra emlékszem és az igazgatójára, Antal Bandi bácsira, hozzájuk gyakran elmentünk. Szórakozóhelyre a szüleim nem jártak, nem is volt divat akkoriban. A rádió mindig szólt. Emlékszem, amikor lefeküdtünk – én egy szobában aludtam velük –, világított a varázsszem, és hallgattuk a rádiót. Elég nagy gyerek voltam, de még rácsos ágyban aludtam. Úgy bennem van: világít a varázsszem, én meg figyelek ki a rácson. Cirkuszban is voltunk néhányszor. Ilyen apróságokra emlékszem.
Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk. Gyerekfejjel megtanultuk, hogy önmagukért értékeljük az embereket. Szüleim idejét, ahogyan emlékszem, rendkívüli mértékben lekötötte a likócsi ténykedés. Rengeteget dolgoztak, szép gazdaságot hoztak létre. Ezt nem tudták a vagyonelkobzásnál elvenni, mert édesanyám nevén volt. Anyai nagyanyámnak lett véve, mert vágyott vissza a falujába, és azt mondta anyámnak, hogy nyugodtabb lenne, ha a lánya nevén lenne. Bár nem volt oka a bizalmatlanságra, édesapám azt mondta: ha Anyuska így akarja, legyen így. A példás családi szeretet és a gondviselés mentett meg bennünket a teljes kifosztástól, amikor a tragédia bekövetkezett.
1953-ban halt meg az apai nagyapám, ehhez kapcsolódik egy misztikus történet. Ahogy minden családban van nézeteltérés, a mi családunkban is volt, és azt hiszem, a szüleim jól rendezték el. Apám általában úgy zárta le a vitát: ugyan, hagyjad, Mária, ezt a pár évet még kibírod velem! Ennek az a magyarázata, hogy 53-ban, miután meghalt a nagyapám, édesapám vele álmodott, és álmában azt mondta neki a nagyapám: ne búsulj, fiam, négy év múlva találkozunk. Mindig így mesélték. És szegény négy év múlva, 1957. december 31-én meghalt. A szülő–fiú kapcsolatban náluk rendkívüli tisztelet volt a követelmény, amellett meg apám rendkívüli módon szerette az édesapját. Nem volt babonás ember, de ez az álom gyakran eszébe jutott. Apám búcsúlevelét is misztikus körülmények között találták meg. A ruhái – köztük egy bekecs –, miután kiadták, édesanyám nagynénjéhez kerültek Olaszfára, mondván, ott, falun még el tudják használni. Egyszer csak anyám nagynénje megjelent édesapám búcsúlevelével. Ő úgy mesélte el, hogy éjszaka azt álmodta, édesapám az ölébe tette a bekecset, mire ő fölriadt. Rögtön szólt Miklós bátyámnak: Miklós, hol a bekecs? Ment is az öreg ki az istállóhoz, és hozta be a bekecset. Fölfejtették, és ott volt édesapa búcsúlevele, összehajtogatott vécépapíron, tintaceruzával írva. Van egy másik levél, amit szeptemberben hivatalosan írhatott a börtönből az elsőfokú halálos ítélet után, azt ellenőrizték, de amelyik be volt varrva a bekecsbe, azt nem. Szegény, úgy tudott írni a halálos cellában, hogy sem formai, sem helyesírási hiba nincs benne.
Fantasztikus, ahogyan az életet látta. Tulajdonképpen ezt hagyta örökül. A búcsúlevelet az első pillanattól kezdve ismertük, annak minden betűjét tudtuk. Édesanya már a kezdet kezdetén sem óvott bennünket az események ismeretétől. A győri tárgyalásra is elvitt mindkettőnket. Én egyre emlékszem. A foglyoknak lehetett ennivalót adni, és édesanyám az akkoriban a Vöröskereszttől származó szardíniás szendvicset csinált. Nagyon megkívántam a szendvicset, jó lett volna megenni, de édesanya azt mondta, édesapának lesz. De ezután is olyan jó lett volna megenni azt a szendvicset. Azt szoktam ismételni magamnak, hogy hát kicsi gyerek voltam… Hátul álltam, előttünk sok magas ember, nem merem azt mondani, hogy láttam őket, azt sem tudom, hogyan jutottunk oda, csak a szendvicsre emlékszem. Mentünk a börtön melletti parkba is, hogy lássuk édesapát az ablakban – mindig egy kendőt láttunk –, a börtönrácson keresztül. Aztán észrevették, és átvitték egy másik cellába.
Amikor édesanya megtudta, hogy meghaltak, mi is megtudtuk rögtön. Arra nem emlékszem, rám hogyan hatott, csak arra, hogy nagymama ült a fotelban, és hátrahanyatlott, amikor meghallotta a fia halálhírét. Édesanya azt mondja, hogy alvászavaraim voltak, éjjelente többször fölsírtam, meg húzkodtam az orromat és a számat. Valahogyan rögtön tudtuk, hogy mi mások vagyunk, a mi családunknál egy kis sáncot kell húzni. Hogy sok mindenről nem lehet beszélni, ami másra nem tartozik. Nem kellett ezt külön a lelkünkre kötni, valahogyan megéreztük. Úgy magunkra voltunk hagyva, hogy még hasonlatot sem találok. És édesanyám nyilván azt a következtetést vonta le, hogy minden olyat el kell kerülni, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. Igenis megtanultuk, hogy csendben kell maradnunk, ha élni akarunk. Nem ragasztottuk a homlokunkra, hogy kik vagyunk. Nem járattuk feleslegesen a szánkat, így békén hagytak bennünket. Persze hozzásegítettek, hogy tudjuk, hol a helyünk. Egyszer az iskolában felszólítottak bennünket, hogy álljon fel, aki árva vagy félárva. Harmadikas voltam, édesapa már meghalt. Én felálltam, persze hogy felálltam. És akkor a tanító azt mondta, hogy én csak üljek le. Ez olyan élmény volt számomra, amely mélyen rögzítette bennem, hogy én más vagyok, mint a többiek, a mi családunk más.
Tulajdonképpen háromfélét érzékelt az ember. Volt a hivatalos emberek részéről a hivatalos megnyilvánulás, aztán hivatalos emberek részéről a magán-megnyilvánulás, a többiek pedig általában a legnagyobb megértéssel és részvéttel viseltetettek irántunk. Amikor a vagyonelkobzás volt, az anyai nagyanyám nálunk tartózkodott, télen sokszor bejött a likócsi kisházból. Volt otthon egy bödön zsír. A végrehajtó nő szólt, hogy ez több a megengedett mennyiségnél. Anyám azt válaszolta, hogy nem tudta. Erre a nő: én meg nem láttam. Ilyen is volt. És amikor mindent fel kellett venni a listára, ruhát, könyvet, bútort, megkérdezték anyámtól, nem tudja-e átvinni a legszükségesebb dolgokat valamelyik szomszédhoz. Abban a rettenetes gépezetben is dolgoztak az emberek, végezték a munkájukat, mindenkinek családja volt, léteznie kellett. Ezek a történések olyan véleményt alakítottak ki bennünk, hogy a hivatalokban is vannak tisztességes emberek.
Azok sem viselkedtek vadállatok módjára, akik édesapát elvitték. 1956. december 27-én éjjel vitték el. Felsődiósiéknál voltak a szüleink névnapot köszönteni, mi anyám anyukájával voltunk otthon. Amikor zörögtek az ajtón, nagyanyám azt mondta, legyünk csendben, mert aki ilyenkor jön, az nem jó barát. Erősen dörömböltek, és jöttek be a szobába, konyhába, mindenhova. Nem tudom, hányan voltak, de nagyon sokan, és benéztek a lakás minden zugába. Amikor a szüleink megjöttek, házkutatást tartottak. Édesanya rögtön áthívta a szomszédot tanúnak. Együtt figyelték a rendőröket, mire az egyik fiatal rendőr odaszólt: Ne tessék félni, nem viszünk el semmit! Anyám azt válaszolta: De olyan már volt, hogy hoztak. Erre a férfi rettenetes zavarba jött. Úgy vitték el édesapát, hogy ne aggódjunk, hamarosan hazaengedik.
A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette. Édesapám nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal, anyámtól tudom, akkor éppen vásárolni indultak, porszívót akartak venni. Az utcán találkoztak a szomszédasszonnyal, tőle hallották, hogy az orosz emlékmű felé mennek, le akarják dönteni. A városházától nem messze állt egy obeliszk, a tetején nagy, bronz ötágú csillaggal. Édesanyám mondta apámnak, hogy ő hazamegy a gyerekekért. Ismertek bennünket annyira, hogy hamar ott vagyunk, ahol történik valami. Azóta is emlegeti, mi lett volna, ha együtt mennek haza értünk. De nem, anyu hamar hazafutott. Persze a bátyámat már nem találta otthon, ő eltűnt a barátaival, hogy körülnézzen, mi történik a városban. Engem kézen fogott, és magával vitt. Amikor az emlékmű közelébe értünk, egy ismerős gratulált édesanyámnak, de ő nem tudta, mihez. Kiderült, hogy édesapát a munkások szinte föltuszkolták az emlékmű talapzatára, és ott elszavalta a Nemzeti dalt. Ez azért történhetett meg, mert a dolgozók iskolájában is tanított, és ismerték, szerették őt. Arra emlékszem, hogy amikor odaértünk, már egy jó hosszú kötél volt a csillagon, és húzták az emberek. Gondolom, le is esett. Utána, időben nem tudom hova tenni, de a városházáról is leszedték a vörös csillagot. Ott valami létrára emlékszem, és mintha arról szedték volna le. Ezek után – ezt már elbeszélésből tudom – a tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Jött egy ÁVH-s teherautó, valami fegyver is volt rajta, azon mentek az ávósok a börtönhöz. Percek múlva már hallatszottak a lövések. Három halott volt, és sok sebesült. Normális ember nem megy oda, ahol fegyvertelenekre lőnek, mi is hazamentünk.
Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült. Édesapa és még valaki – nem tudjuk, ki, mert erről később mindenki igyekezett hallgatni – fölment Szigethy Attilához, és elmondta, mit hallottak. Erre Szigethy Attila megkérdezte, ki menne el megnézni, mi történt pontosan, és ha kell, segíteni a helyzet normalizálásában. Édesapa jelentkezett. Soha nem volt párttag, de annyit tudok, mivel jó előadókészsége volt, 45-ben a barátai megkérték, hogy tartson kortesbeszédet, így néhányszor elment a Barankovics-párt gyűléseire a környező falvakba, de aktívan nem politizált. Érdekelték a történések, érzékenyen reagált rájuk, és amikor valakinek menni kellett elintézni valamit, vállalta. Nem volt tagja semmiféle bizottságnak, nem lett kinevezve, nem állítottak ki neki hamar egy igazolványt, őt a felelősségérzet motiválta. Egy katonatiszt felajánlotta, hogy adnak teherautót a laktanyából. Azon indultak, civilek is felkapaszkodtak rá. Édesanyám két közeli lányismerőse is azon a kocsin ment Óvárra, mint a többi érdeklődő. Édesapáék fehér zászlóval mentek, fegyver nem volt a kocsin, de fegyveres katonák követték őket egy másik teherautón. Földes Gábor is elindult egy Pobedában, Ökrös főhadnagy meg még néhány győri kíséretében, akik később disszidáltak. Öttevénynél beérték édesapáékat, és elkérték a fehér zászlót, mondván, ők előbb érnek oda. Földesék egyenesen a határőrlaktanyához mentek, oda, ahonnan a tömegbe lőttek.
Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént. Jegyzőkönyvet is fölvettek, ami aztán eltűnt, pedig később fontos lett volna, hogy meglegyen. Közben a tömeg követelte, adják ki a két tisztet. Annyira követelőztek, hogy többen is kiálltak a városháza erkélyére, onnan próbálták nyugtatni az embereket. Édesapát megkérték, mondja el, hogy Győrben nyugalom van, a rendőrség és a katonaság megadta magát. Édesapa kiment az erkélyre, de mivel nem ismerték, a tömeg fújolni kezdett, mire Ládi Károly gimnáziumi igazgató, aki Győrből ismerte, megvédte, mondván, szavahihető ember. Édesapa azt mondta, elég szomorú, ami történt, ki kell vizsgálni, meg kell keresni a felelősöket, és törvényes eljárás keretében kell felelősségre vonni őket. Más is beszélt, aztán szétoszlott a tömeg, a győriek pedig hazajöttek.
Nehéz a történtek kibogozása, különösen a visszaemlékezésekből. Amikor mi ennek komoly jelentőséget tulajdonítottunk, édesapa már nem volt itthon. Aki kapott két évet vagy tíz évet, miután hazatért, mesélhetett a családnak. Tőle már nem lehetett kérdezni. Azt tudom, hogy az óvári út után édesapa az átlagpolgár tevékenységén túl nem sok mindent tett. A pedagógusoknál is alakult valamilyen szervezet, amely főleg azt célozta, hogy a gyerekekkel tudatni kell, mi történik az országban, és a leghatározottabban meg kell akadályozni, hogy részt vegyenek a fegyveres harcokban. Talán 27-én történt, hogy több diákja felkapaszkodott egy teherautóra, hogy Pestre menjenek harcolni, de apu és még néhány pedagógus leszedte őket. Csak agyonlövették volna magukat.
Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe? Szigethy Attiláék beszéltek az osztrákokkal, hogy a Bayer Bund – az osztrák parasztszövetség – kész gazdasági segítséget nyújtani a Kisalföldnek, ennek kapcsán ment ki apám és három másik ember. Most tudtam meg, hogy amikor október 30-án megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, édesapa felszólalt, de senki sem tudja pontosan, mit mondott. Ott, az alakuló ülésen hallotta, hogy három küldött indul Ausztriába a parasztszövetséghez, és civilként csatlakozott hozzájuk, hogy meglátogassa az osztrák ismerőseit. Bécsben csak a három küldött tárgyalt a Bayer Bund képviselőivel, de az amerikai követségre sajnos édesapa is felment kíváncsiságból. Ennek ellenére ez utóbbi nagyon súlyosan esett a latba édesapánál, bár mindenki tudta, nem történt semmiféle amerikai segítség. A per idején édesanya bekérette tanúnak Idei László gépkocsivezetőt, aki Ausztriába vitte őket. A szerencsétlent abban a pillanatban elkapták, bedugták valami fogdába, majd azzal bocsátották el, jobb, ha elfelejti, hogy valaha is ismerte Tihanyit. Így nem is nagyon lehetett bizonyítani, mi történt valójában Ausztriában. Édesapa Idei Lászlóval elment Paasdorfba, ahol 1945-ben lábadozott, onnan aztán két héttel később gyalog jöttek haza. Tulajdonképpen hazaszöktek. Biztosan úgy gondolták, nyugodtan jöhetnek, hiszen – mint édesapa mindig hangsúlyozta – nekik csupán a hibák kijavítása volt a célja, amit az SZKP XX. kongresszusa is deklarált, és Győrben amúgy sem történtek olyan események, amiért súlyos ítéletre számíthattak volna. Utána a pártbizottságról azt üzenték édesapának, hogy ne bujkáljon, tanítson, mire ő visszaüzent, nem bujkál, tanít. 1956. december 27-én úgy vitték el édesapát, hogy csak egy-két napig lesz bent, amíg ellenőriznek valamit. Hát ebből elég hosszú bent tartózkodása lett szegénynek. Akkor még azt sem tudták, hogy mivel is vádolják meg édesapát. Végül az óvári ügyben a gyilkosságra felbujtást kutatták: Óváron ki vitte és hová. Összeszedtek tizenhárom embert ebben a perben, többen a tárgyaláson találkoztak először, korábban semmi közük nem volt egymáshoz. Meglepő dolgokat produkáltak a nyomozók, kiszámíthatatlan volt minden lépésük. Volt édesapának egy ügyvédje, aki nem az elvárásainknak megfelelően tevékenykedett. Mindenre bólogatott, mindenbe beleegyezett, mintha a rendszer védelmére kirendelt ügyvéd lett volna. Ezután bízta meg édesanya a házban lakó ügyvédet, Gidai bácsit. Vádiratot soha nem láttunk, és a halálos ítélet mindenkinek rettenetes megdöbbenés volt. A tanúkat megfélemlítették. Az egyik sofőr letagadta, hogy vitte volna édesapát Óváron. A határőrkerület parancsnoka azt vallotta, hogy apámat véres kézzel látta, pedig ő a lincseléskor közelében sem volt a laktanyának. A bíró azt kérdezte a tanútól: Nézze meg jól, nem téveszti össze Gulyás Lajossal? Annyiban hasonlítottak, hogy mindkettőjüknek elég erős bajsza volt, meg közel egykorúak voltak. Gulyás saját bevallása szerint is véres lett, amikor próbálták kihúzni a tömegből az egyik tisztet, mert azért menteni akarták ezeket a csirkefogókat. Erre a tanú se igent, se nemet nem mondott. Ilyen körülmények között az ügyvéd nem állhatott a helyzet magaslatán, ebbe sem kapaszkodhatott bele. Másrészről meg bizonyított volt, hogy a győri teherautók jóval későbben értek Óvárra. Egy másik vádpont szerint apám vezette a teherautót. Ezeket azért tisztázni lehetett volna. Vád volt ellene a Nemzeti dal elszavalása, de akkor többen is elszavalták. Anyám mindig oda lyukadt ki, hogy édesapát személyes bosszú alapján választották ki. Én nem tudok róla, hogy bárkivel is személyes nézeteltérése lett volna. Édesapa az alkotmányt szó szerint vette, úgy is viselkedett, ami a pártvezetők szemében irritáló lehetett. Mindig megmondta, mi nem tetszik neki. Kétségtelen, ha nem szavalja el a Nemzeti dalt, nem megy el Óvárra, nem megy ki Ausztriába, akkor nincs mit mondani rá. Azt hiszem, bűnbakokat kellett keresni, akiket aztán megvádolhatnak. A jelenlétük beleilleszthető volt a koncepcióba: ha ott voltál, csináltad is.
Weintráger Lászlót, Zsigmond Imrét, Kiss Antalt és Cziffrik Lajost lincseléssel vádolták. Az egyértelmű lincselés nem is aznap volt, amikor édesapa Óváron járt, hanem másnap. És még az sem bizonyított, hogy akit elítéltek, tevőlegesen részt vett a lincselésben, csak az a biztos, hogy ott volt, mert fénykép alapján azonosították őket. Az övékét klasszikus koncepciós pernek szánták, amelyben részt vett a revizionista kommunista Földes Gábor, a klerikális reakció Gulyás Lajos református lelkész személyében, és a horthysta vitéz, az apám. Pedig se horthysta, se vitéz nem volt. Katona volt, mint annyian, majdnem meghalt szegény. És ugye az egész úgy állt össze, hogy Földes, Gulyás és Tihanyi az eszmei kiagyalói annak, amiben vagy még, vagy már nem vettek részt. És a másik négy a gyilkos, a végrehajtó. Így állították föl a koncepciót. A négy lincseléssel vádoltról nem tudok nyilatkozni. Ők ott voltak a helyszínen, ez bizonyított, de több másik ezerrel együtt. Egy idős barátom azt mondta: öregem, a fénykép alapján, aki állt, az tizenöt évet kapott, aki mozdult, az meg kötelet. Ugye 57-ben azt nyilatkozta a belügyminiszter, hogy kevésnek tartja a fizikailag megsemmisítettek számát. Méltánytalan, hogy a dolgokat olyan nagy súllyal ítélték meg. Apám nem mondhatta, hogy nem szavalta el a Nemzeti dalt, de az méltánytalan, hogy ezt úgy rótták fel neki, mint a rendszer megdöntésére irányuló felkelés elindítását és vezetését. Ott voltak Óváron, és nekik köszönhető, hogy aznap nem történt több lincselés, mert csitították az embereket, ezt viszont gyilkosságra való felbujtásként értékelték. A bécsi utat másodfokon például hazaárulásnak vették, az első fokon nem is foglalkoztak vele.
A másodfokú tárgyalás, december 21-én, zárt tárgyalás volt, katonai bíróságot állítottak fel Budapesten. Édesanya és Náci nagybátyám ott voltak a tárgyalóterem előtt, de nem ott hozták ki őket, ahol várni lehetett, hanem valami hátsó kijáraton. Náci bátyámnak valahogyan mégis sikerült elkapni édesapa tekintetét, amikor éppen egy lépcsőn vezették fel őket, és annyit látott, hogy apu egy mozdulattal mutatta az ítéletet. Az indoklás változott, de az ítélet nem. Még az egyik életfogytot is halálosra változtatták. Akkor még reménykedtek a kegyelmi kérvényben. Nem tudtuk, hogy mikor hozták le őket Győrbe. Édesanyám húgának volt egy ismerőse a bíróságon, aki megtudta, hogy lehozták őket, másnap lesz az ítélet-végrehajtás. Meg is mondták a nagynénémnek, de édesanya akkor még nem tudta. Az ügyvédnél érdeklődött, de az nem beszélhetett. Ők akkor nem mondhatták meg, később aztán engedélyt kaptak a bíróságon, hogy közölhetik a hozzátartozókkal. Édesanyám akkor már tudta, mert amikor a húgának mondta, hogy ha eddig nem jött értesítés, biztosan élnek. Erre a nagynéném zokogni kezdett, és kiderült az igazság.
Akkoriban néha álmodtam édesapával. Jött felém, nagy bajsza volt, fölemelt és szúrt a bajsza. És akkor fölébredtem. Persze sok emlékem volt róla. Hogy elvitt úttörőtáborba a Balatonra, és borogatta a begyulladt szemem, azt hittem, valami belement, de árpa volt. Ő volt mellettem egész éjjel. Meg amikor Likócsra jártunk a motorkerékpárral. A bátyám kiment biciklivel, engem felültettek a tankra, anyám hátul, így mentünk ki. Ezek az emlékképeim megvannak. Meg amikor a disznóölést csinálták. Anyánk, amennyire lehetett, próbálta pótolni édesapánkat. Talán, mert már olyan régóta nem volt velünk, nem éreztem annyira a hiányát, mert anyám rengeteget dolgozott, szeretetből meg gondoskodásból megkaptuk anyánktól azt, amire szükségünk volt. A nagyanyám, az anyám meg a testvérem és anyám húgának családja igyekeztek érzelmileg kitölteni az életemet. Eleinte viszont voltak anyagi gondjaink is. A decemberi fizetését édesapa már nem kapta meg. Édesanya megreklamálta, és jött a válasz: a fennálló jogszabályok miatt nem áll módjukban folyósítani. A kollégái próbálkoztak valamilyen szakszervezeti segéllyel, de a Gárdonyi Géza nevezetű művelődési osztályvezető azzal állította le, hogy nem folyósítunk fehérsegélyt. Pedig az ügyvédet is fizetni kellett. Ebben a periódusban nem kaptunk segítséget, de édesapa halála után nem egészen egy évig – pontosan az sem derült ki, hogy személy szerint kik – orvosok adtak össze számunkra pénzt, Böjtösék szervezték, az evangélikus egyháztól. Pedagógusok is segítettek, azt Szabó György tanár szervezte meg. Olyan négy-ötszáz forintra jött ki havonta. Egy idő után aztán megszűnt ez a támogatás. Hogy féltek, vagy lecsengett a dolog a részükről, nem tudni. A vagyonelkobzáskor majdnem mindent – Likócs kivételével – elvittek, anyánk mégis olyan életet biztosított nekünk, amilyet sok helyen két szülő sem tudott, és az anyagi lehetőségek biztosítása nem ment az érzelmi dolgok rovására. De azért nem volt mindegy, hogy anyánk szombat-vasárnap falura ment parasztasszonyoknak szabás-varrást tanítani, és jött haza a teli cekkerrel: a tojással, a tyúkkal meg egyebekkel. Télen például, amikor kevesebb munka volt – nagykabátokat ugyanis anyánk nem varrt –, Mikulás-csomagokat festegettünk. Mindig volt, aki segített, és munkát adott. Nagy műanyag terítőket is festettünk. Akkor divat volt, hogy Mikulás meg nyuszi, meg nem tudom, mi volt rajta. Holeczki néni szerezte a munkát. Ilyenekből éltünk. Amikor anyánk nem volt otthon, tudtuk, hogy miértünk nincs otthon.
Lassan bele is nyugodtunk.
Most is édesanyánál van az a nagy Szűz Mária-szobor, amely előtt közösen imádkoztunk minden este. Érzelmileg összetartotta a családot, tudtuk, kiért, miért imádkozunk. Édesapa úgy szerepelt az életünkben, mintha ott lenne, mintha élne. Nem volt ő tabu amiatt, mert mi kicsik vagyunk meg gyerekek. Olyan szinten volt velünk, hogy anyánk ilyeneket mondott: apátokkal álmodtam, kértem, járjon közbe értünk, adjon tanácsot. Szinte úgy vettük, hogy köztünk él. Amiben biztos nagy része volt annak, hogy nem volt sírja, ahova kimentünk volna. Nem láttuk a koporsóját, nem vittünk virágot a sírjára, nem tudtuk, hol van eltemetve.
Eleinte sokan próbálták vigasztalni édesanyát, hogy biztosan elvitték őket Szibériába. De köztünk soha nem merült föl, hogy igaz lehet. Talán amiatt sem, mert a kivégzés egyik szemtanúja, szintén bírósági dolgozó, annyit elmondott, hogy 1957. december 31-én a négy közül édesapa volt az utolsó, és idézte a búcsúszavait is: Éljen Krisztus Király, ártatlanul halok meg, éljen a szabad, független Magyarország! Amit nem találhatott ki a szemtanú, mert a később megtalált búcsúlevélben is ez volt. A másik három halálraítéltet január 15-én végezték ki.
Édesanya nem omlott össze, amiben a búcsúlevélnek óriási szerepe volt. Olyasmire sem emlékszem, hogy a bosszúállás kérdése szóba került volna. Nyilván gyilkosoknak tartottuk őket, hiszen egyértelműen azok voltak, de fő gondolatunk nem a megtorlás volt. Az eszem azt mondja, azok az égbekiáltó bűnök, amelyeket 56 leverésével és a megtorlással elkövettek, nem maradhatnak büntetlenül. Az igazságosságnak érvényesülnie kell. Aztán fölteszem magamnak a kérdést: az én lelkem nyugodtabb lesz ettől? Arról nem is beszélve, hogy apám ettől nem támad föl, a mi elmúlt életünk nem lesz könnyebb, nem lesz jobb. A lelki megnyugvásomat sem hozná meg, ha ezekre akármit is kiszabnának. Hát akkor meg azt mondom, a fene egye meg őket, van magasabb bíró, feleljenek ott. Az is biztos: vallásos neveltetésünknek tudható be, hogy az ember nem azzal kelt-feküdt, hogy bosszút kell állni. Édesapa sem átkozta őket a búcsúlevelében. Ő is arra hivatkozik, hogy ezeknek az embereknek majd valahol felelniük kell a tetteikért, és hogy ő megbocsát mindenkinek, aki ellene vétkezett. Ez erőt ad az embernek. Ha ő meg tudott bocsátani, nekem nincs jogom feszítsd meg-et kiáltani. Másrészt arra gondolok, hogy ha ők nem akartak gyűlölettel a lelkükben meghalni, akkor az élőknek, az igazságszolgáltatásnak igenis kötelessége, hogy a helyükre tegyék ezeket a dolgokat. De máig sem vagyok tisztában vele, hogy mit kellene tenni, vagy mit szeretnék tenni.
Anyánk úgy nevelt bennünket: előre kell nézni, sem a bosszú, sem a múlt állandó emlegetése nem segít rajtunk. Édesanyám rendkívül gyakorlatias ember. Például az 56-os évfordulókon nem engedett ki bennünket a lakásból, nehogy valami gond származzon belőle. Ennek ellenére 1966. október végén a rendőrök elvittek engem is és a bátyámat is. Úgy tudom, a győri temetőben összepiszkították a szovjet emlékművet – amit én egyáltalán nem tartok intelligens dolognak –, de kiderült, hogy nekünk semmi közünk nem volt hozzá, és elengedtek. Egy kis lámpavillogtatással kérdezgettek, hol jártunk egy bizonyos napon, aztán másfél-két óra múlva elengedtek. Éjjel volt, azt mondták, elmehetünk. Bátyám a rendőrség (a régi ÁVH épülete, ahol apu is volt) közelében lakott, mi pedig a belvárosban. Csendesen azt mondtam, úgy szeretnék menni, ahogyan jöttem. Így aztán azzal a Volga autóval haza is vittek. Az is hozzátartozik, hogy mi nem hőbörögtünk, nem hívtuk fel magunkra a figyelmet. Anyánk útmutatása az volt: nem felhívni magunkra a figyelmet, csendben kell maradni, ha élni akarunk. Passzív ellenállás persze volt bennünk, a tanulmányaink során se kisdobos, se úttörő, se KISZ, ezekben nem vettünk részt. Nem is agitáltak, de gondolom, ha jelentkeztem volna, felvesznek. Nem is érdekelt bennünket, ennyire azért élt bennünk a múlt. Mindennel tisztában voltunk, alkalmasint játszottuk is a nagyokost, de hivatalos piszkálódásokra nem adtunk okot. Nem mondanám, hogy lapítottunk, éltük a magunk életét, de nem titkoltuk soha, kik vagyunk, mik vagyunk.
Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást. Az iparosnak még táppénz se járt, ha beteg lett. Tehát neki dolgoznia kellett, és a munkája attól függött, hogy a kuncsaftok elmennek-e hozzá. Győr kisváros volt, de aki nem a belvárosban lakott, ahhoz már nehezebben mentek ki. Később be is igazolódott. Tehát amikor édesanya megtudta a dolgot, elcserélte a lakást. Szép, háromszobás állami bérlakásban laktunk, kaptunk érte egyszobás, pici öröklakást, amit édesanyám nevére írtak. Odaköltöztünk, de nehézségei lettek az iparral, nem mindenki jött ki hozzá Nádorvárosba. Körülbelül egy év múlva édesanyának sikerült elcserélnie a kis öröklakást egy nagyon szép, kétszobás bérlakásra, a belvárosba, ahol tovább folytathatta az iparát.
Amikor jöttek a kuncsaftok, édesanya állandóan mesélt, hogyan történt, mint történt, min mentünk keresztül. Kisgyerek voltam, bent lehettem, és hallgattam a történeteket: mi történt, mit mondott édesapa, hogyan szavalta el az utolsó szó jogán Ady Csák Máté földjén című versét. Állandó téma volt a családban, hogy megtörtént ez a tragédia, de mégsem éltük meg tragédiaként. Ebben a nyíltságnak volt a legnagyobb szerepe, annak, hogy mindig beszéltünk róla. Mivel soha semmi nem volt titok, semmi olyasmi nem történt, hogy egy titokról hirtelen kiderül az igazság, és azt megdöbbenve veszi tudomásul az ember.
Továbbra is oda jártam iskolába, ahol édesapa tanított. A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebből nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályfőnököm, én meg sírva mondtam el neki, mit mondott Tamás. Szerencsétlen tanárnő, borzalmas helyzetben lehetett. A hivatalos verzió szerint azt kellett volna mondania, hogy Tamásnak igaza volt. Ehelyett vigasztalni kezdett, bizonygatta, hogy Tamás biztosan nem akart nekem rosszat, csak valakitől ezt hallotta. Aztán Tamás azt se tudta, hogy kérjen tőlem bocsánatot. Az egyház is segített. Egy volt apáca tanított bennünket németre. És annyi volt még, hogy ide, a győri bencésekhez fölvették a bátyámat, és körülbelül fél évig a bencések menzájáról kaptunk ebédet. Hogy miért maradt abba, nem tudom.
Kijártam a nyolcadikat, és erdészeti technikumba szerettem volna menni. Ám ott csak egyéves gyakorlat után dőlt el, hogy fölvesznek-e. Anyám azt mondta, egy évet ellébecolok, és lehet, hogy nem vesznek fel. Amikor egyszer beteg voltam, megcsináltam a rádiót, mire édesanya azt mondta, legyek villanyszerelő. Óriási szerencsémre a MüM 401-es Iparitanuló Tanintézete indított szakközépiskolát, ahol az érettségi vizsga is biztosítva volt, oda felvételiztem. Jó bizonyítványom volt, mégsem akartak fölvenni. Az igazgató, aki édesapa kollégája volt, tudta, ki vagyok, és nagyon félhetett. Édesanya elment hozzájuk, és sírva mondta a feleségének, hogy nem ezt várta a férjétől. Így aztán fölvettek. Jeles érettségim lett, és szakmát is kaptam. Nagyon karakán emberekkel ismerkedtem meg a szakközépben. Sőt, édesapám volt kollégái is tanítottak. Volt olyan történelemtanár, Kövér István – ugye 63–67 között jártam a szakközépbe –, aki a történelemkönyvből kihúzatott néhány dolgot, mondván, hogy az nem úgy történt. Végtelenül becsületes ember volt.
1967-ben végeztem, és ahol gyakorlaton voltam, ott kezdtem el dolgozni. Nem volt különösebb gond, mert póznamászó, mérőórás villanyszerelő lettem, amit nagyon élveztem. A munkásokkal is jó kapcsolatom alakult ki. Szerettem dolgozni, jó emlékeim vannak a melósokról is, de egy kicsit többet éreztem magamban, és jelentkeztem a főiskolára. A jellemzésemet a személyzeti osztályon lezárt borítékban kaptam meg. Megkérdeztem, mi van benne. Azt mondták, semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam. Akkor vissza akarták venni tőlem a borítékot, persze én nem adtam, sejtettem, mi van benne. Hazajöttem, felbontottuk. Édesapáról volt benne, hogy milyen ítélete volt, rólam meg az, hogy nem vagyok semmilyen szervezetnek tagja és nem olyan beállítottságú vagyok, hogy vezető beosztásra alkalmas lennék. Így javasolják nevezett felvételi kérelmét elutasítani. Ezzel a papírral nem mentem el felvételizni a főiskolára.
Ősszel elvittek katonának. Nagy szerencsém volt, mert nyáron jogosítványt szereztem. Négy vagy öt helyen voltam katona. Veszprémben azzal fogadott a százados: No, mit csinált az öreged? Megvontam a vállam, és azt mondtam: semmi különöset. Ezzel le volt zárva a dolog. Veszprémben stadiont építettünk. Jót tettek velem, mert a zsold mellé lett egy kis ellátmány. Aztán repülőgép-harcálláspontra hordtam a reggelit, ebédet, vacsorát, és mindennap fel volt írva a tenyerembe a belépési kód. Hogy ez figyelmetlenség volt-e a részükről, nem tudom, de támadás soha nem ért. Egyszer kerülhetett szóba a múltam. Parancsnoki sofőrnek szántak és már majdnem rendben volt minden, amikor azt mondták, ez mégsem megy. Lehet, hogy a legutolsó kontrollnál derült ki, hogy ki vagyok. Konyhai vételező gépkocsin voltam sofőr, a kocsiparancsnok szerzett egy malacot a szomszéd laktanyából, levittük Alsóőrsre, és betettük a többi közé. Azok persze nekimentek a fekete színű, általunk orosz disznónak nevezett jövevénynek. Oldalba lökött a főtörzs és azt mondta: Látod, ezek sem szeretik egymást! Amikor egy hadnaggyal Budapestre mentünk, meglátogattuk az édesanyját, aki Mátyásföld közelében lakott. Mire megérkezünk, a mama is hazaér a miséről és jót reggelizünk – mondta. Ilyesmit mással szemben nem engedtek volna meg maguknak.
Leszerelésem után otthagytam a vállalatot, elmentem a Közműépítőhöz villanyszerelőnek, és elvégeztem estin a villamosipari technikumot. 1974-ben felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára. Egy év után bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy három és fél év múlva végzek, van-e szükség üzemmérnökre. Korrektül megmondták, hogy nincs. Akkor mentem a megyei kórházhoz. 1975 februárjában kerültem ide, először műszaki ügyintézőnek. A kórházban a jelentkezésemkor biztosan nem tudták, ki vagyok. Az igazgató, akivel az angol nyelvkurzusom kapcsán jobb viszonyba kerültem, egyszer rákérdezett édesapám dolgára. És én ugyanazt mondtam, amit ma is: politikailag nem volt óriási szerepe, a lelkiismeretére hallgatva mindig kinyilvánította a véleményét, és megtette, amit szerinte kiszabott rá a sors. Mondtam, amit a különböző fehér könyvekben olvas, az nem történt meg sem Győrben, sem Óváron, sem máshol, és elmondtam, mi volt az apám szerepe. Koncepciós per volt.
Az igazgató normálisan fogadta, biztosított a védelméről, de hozzátette: Azzal természetesen tisztában vagy, hogy vezető beosztásba nem kerülhetsz. Erre én az ismeretség miatt megengedhettem magamnak, hogy csodálkozó arcot vágjak, és különböző párt-deklarációkra hivatkozzam, miszerint a szakmai felkészültség számít. Mire hátba veregetett: Ugyan már, ne marháskodj, gondolom, neked ezt nem kell külön magyarázni. Soha nem tapasztaltam rosszindulatot a részéről, sőt ahogy enyhültek a körülmények és beruházások is voltak, huszonnégy fős csoport vezetője lettem. Azt mondhatom, a munkám során nem ért kellemetlenség, problémát csak az jelentett, hogy munka mellett kellett tanulnom, ami nem volt könnyű. Most osztályvezető lettem, mert az egyik kollégánk elment, és mivel már tizenhét-tizennyolc éve dolgozom a kórháznál, ez természetesnek tűnt. Okot nem adtam rá, hogy ne én legyek, a végzettségem megvan hozzá, a területet jól ismerem. A vezetés részéről soha nem tapasztaltam határozott ellenintézkedéseket. Sőt, hat évvel ezelőtt, amikor még nem lehetett olyan könnyen külföldre menni, kimehettem Ausztriába. Ennek részben a nyelvtudás az oka, meg elektromos ügyben kellett valamit bonyolítani, és kétszer három-három napra kimehettem. Ez akkor óriási dolog volt.
A napokban megkérdezték, hozott-e valami jót nekem a rendszerváltozás. Erre azt kellett mondanom, hogy erkölcsileg, érzelmileg természetesen adott elégtételt, de a mindennapokban konkrét változást nem hozott, én ugyanúgy dolgozom. Hozzátéve, hogy tizenegy éve másodállásom is van, jó anyagi körülmények között élünk, de ez nem az elmúlt másfél évben alakult így. Előtte is embertelenül sokat dolgoztam. Nem természetes, hogy a napi nyolc óra után este a műhely-garázsomban, szombaton, vasárnap és szabadság alatt kórházakban, óvodákban kell villanyt szerelnem. Megtettem, mert egyrészt anyámtól azt láttam, hogy mindig csak dolgozott, másrészt voltak – meg vannak – olyan kulturális, anyagi és egyéb igényeim, amelyeket csak így tudok kielégíteni. Lehet, hogy mindezt külföldön könnyebben meg tudtam volna valósítani. Hogy nem mentem el, abba talán az is belejátszott, hogy az apám se ment el. Azt mondta, és a gyerekeinek is azt tanította: Itt élned, halnod kell! És olyan illúzióim sem voltak, hogy a határ túloldalán kolbászból van a kerítés. Azt pedig biztosan nem tudtam volna feldolgozni, hogy örökre ott kell maradnom. De abban az időben még útlevelet sem kaptam, az pedig meg se fordult a fejemben, hogy megpróbáljak kiszökni. Hogy jól tettem-e vagy nem, ezt nem tudom. Az biztos, hogy azt az időt, amit hasonló korú barátaim presszókban vagy kirándulásokon töltöttek, én tanulással. Még be sem fejeztem a főiskolát, amikor elkezdtem építeni ezt a lakást. Alighogy befejeztem, kiváltottam az ipart, és ott is dolgoztam.
Összegezve az egészet, a tragédián túl azt mondhatom: ez az egész pozitív irányba befolyásolta a személyiségemet. Amikor éreztem, hogy valami nehezen megy, illetve nem úgy engednek, mint másokat, az munkált bennem, majd én megmutatom ennek a sok gazembernek. Például akkor is megszerzem a diplomát, ha megpróbálnak elgáncsolni. Az ember nem látott más lehetőséget az elégtételszerzésre, mint hogy bebizonyítsa, akkor is előbbre tud lépni, ha bármit tesznek ellene.
Tizennégy-tizenöt éves voltam, a bátyám tizenkilenc-húsz, nyilvánvaló volt, előbb-utóbb elkerülünk a háztól. Egyszer megjelent nálunk Czéh Sanyi bácsi, régi ismerős, aki együtt tanított édesapával. Később is meglátogatta néhányszor édesanyát. Szóba került, hogy eljöhet-e máskor is. Édesanya megkérdezett bennünket is. Megértettük, hogy biztosan nem akar egyedül maradni, régóta ismertük őt, korábban evangélikus kántortanító – úgymond közülünk való volt. Hamarosan házasságot kötöttek. Százszázalékos rokkant volt, már akkor bottal járt, később tolókocsiba került. T iszteltük, szerettük, befogadtuk a családba, de a mi életünk ettől nem változott. Az megnyugtató volt, ha elmentünk csavarogni, anyánk nem maradt egyedül. Ez a házasság egymás tiszteletére épült és tulajdonképpen legalizálta Sanyi bácsi látogatásait. Sajnos állapota egyre rosszabb lett. Sclerosis multiplex betegsége volt, egészen fiatal korától. Megtettünk mindent, amit egy ilyen családban meg lehet tenni. Én a hátamon hordtam le kerekezni, hogy el ne essen a lépcsőn. Aztán közösen vettünk egy Trabantot. Amikor elvittük Balatonra, úgy nézett ki az autó, mint a karácsonyfa, fölpakoltunk és bezsúfolódtunk. Már nős voltam, Sanyi bácsi, az anyám, a feleségem meg még Gergő is a Trabantban, a csomagtartó megpakolva. Sanyi bácsi idővel nagyon rossz állapotba került. Egy-két hónapig én jártam föl édesanyához minden reggel – már külön éltünk –, hogy segítsek. Nehéz volt. Féltünk, hogy édesanyám rámegy. Próbáltak bekerülni nyugdíjasházba, ahol van orvosi ellátás, nővér, minden, de nem sikerült. Akkoriban igen nagy keletje volt a nyugdíjasházaknak. Nővért nem tudtak volna fogadni a nyugdíjukból, egy év után viszont Sanyi bácsinak sikerült bekerülnie a szociális otthonba; egyedül volt a szobában, jobban lett, később zenét és németet tanított, tanítványok jártak hozzá. Édesanya mindennap ott volt. Sanyi bácsi 1984-ben meghalt. Édesanya sokáig a régi lakásában élt, de aztán lakásfelajánlással sikerült kijárni, hogy bekerüljön a nyugdíjasházba. Még a telefont is el tudta intézni. Szeret ott lakni.
Leszerelésem után rossz emlékű cégemet otthagyva, a Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál dolgoztam. Ott ismertem meg a feleségemet, Zámori Brigittát, és jó másfél éves ismeretség után összeházasodtunk. 1976 augusztusában született meg a fiunk, Gergely, aki most elsős, villamosipari szakközépiskolába jár. Feleségem szülei a Graboplast gyárban dolgoztak, apósom villanyszerelőként, anyósom pedig a kollekcióban, ahol a kiállításokra kerülő anyagokat készítik elő. Egy húga van a feleségemnek, ő is ott dolgozik. A házasságkötés után szerencsésen rögtön külön kerültünk. Albérletben laktunk, családon belüli megoldással, 1976-ban pedig beléptünk egy meghirdetett szövetkezeti lakásakcióba, ami tulajdonképpen önerős építkezés volt, kedvező hitelkonstrukcióval. Évekig spóroltunk, édesanyám is támogatott bennünket. Ez az a lakás, ahol most is vagyunk. Sajnos majdnem négy évig épült, több ezer órát dolgoztunk segédmunkában, mert az építőanyagokon kívül teljesen önerős volt.
A feleségem munkahelye éppen privatizáció alatt áll, rendkívül bizonytalan a helyzete. Szóba került, hogy a dolgozók megveszik a vállalatot, akkor tulajdonosi részarányban kapnának jutalékot, és a munkahelyük is biztosítva lenne. Nem szólok bele, hogyan döntsön, az a fontos, hogy jól érezze magát a munkahelyén. Tizennyolc évi házasság alatt az ember megismeri a másikat, tudja, hol legyen megengedőbb, hol álljon ki határozottan a véleménye mellett, mert úgy érzi, abban ő a kompetens. A háztartással kapcsolatos dolgokba nem szólok bele, a pénzügyiekbe sem, inkább csak figyelemmel kísérem. Viszont azokba az egyéb pénzügyi dolgokba, ahol elő kell teremteni mindezek fedezetét, ő nem szól bele, ezt én vállaltam, én végzem, és nem is rosszul. Megfelelő anyagi biztonságot jelent a szakmám: odafigyelésemmel, lelkiismeretes munkámmal, az emberekkel kialakított kapcsolataimmal. Meg tudom ítélni, hol kössek olyan kompromisszumot, amely az elvek feladása nélküli megegyezést eredményez. A feleségem rögtön az elején megtudta, mi történt édesapával. Sőt, talán tudta már korábban is, mert a cégnél több olyan vezető beosztású ember dolgozott, akit édesapa tanított. Később kiderült, hogy apósom is tudta, ki volt édesapám.
Korábban sem tevékenykedtem politikai szervezetekben, pártba most sem léptem be. Vannak szimpatikus programmal rendelkező pártok. Például az MDF, amelyre szavaztam, vagy a kisgazdák, de emlékszem a FIDESZ meg az SZDSZ nagyon kemény, nagyon határozott állásfoglalásaira is, amelyek nagyon tetszettek nekem. Mindegyiknél találok nagyon rokonszenves elképzeléseket, programokat, de találok olyasmit is, ami nem tetszik. Bár talán egy egyszerű párttagtól nem is várnak el olyan mértékű párthűséget, hogy mindent feltétel nélkül elfogadjon, de a magam lelkiismeretével nem tudnám összeegyeztetni, hogy azok a dolgok, amelyek nekem nem tetszenek, és amelyeket szóvá is teszek, végül a többségi elv alapján megvalósulnak. Élem a magam életét, nyitott vagyok, sok mindenről alkotok véleményt, és ha konkrét dologról van szó, amiben úgy érzem, tehetek valamit, azt párttagságtól függetlenül is megteszem. Nem tudom, kik hozták létre a halálbüntetést ellenzők ligáját, de oda rögtön beléptem, és amennyire tudtam, anyagilag támogattam őket. Egyetértek velük, mert inkább fusson száz bűnös, mint hogy egyvalakivel olyat tegyenek, ami visszafordíthatatlan. Ugyanez volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságával, amikor meghallottam, hogy megalakult, csatlakoztam hozzájuk. Nem is tudom, honnan tudtam meg, vidékre sokkal nehezebben jutnak el ilyen információk. Halda Aliz címét adták meg, beszéltem vele telefonon, tőle kaptam meg a belépési nyilatkozatot. Nagy hatással van rám, amivel foglalkoznak, meg hogy nem pártként funkcionálnak. Támogattam az örményországi földrengés áldozatait is valamilyen összeggel. És tavalyelőtt nyáron, amikor az MDF szervezésében gyerekeket nyaraltattak, mi is vállaltunk Aknaszlatináról és Lészpedről egy-egy kisgyereket. Ha más párt szervezi, akkor is támogattam volna, de annyi fenntartás azért van bennem, ha a kommunisták vagy az utódpártjuk, akkor nem. Sok embert látok az MSZP-ben, akik emberileg még szimpatikusak is lehetnek, elismerem a jóindulatukat, de közösséget nem szívesen vállalnék velük. Van egy határ, amit nem szeretnék túllépni.
Mindenesetre sokkal simábban is alakulhatott volna az életem. Én azon már több ízben gondolkoztam, hogy mivel számunkra más elégtétel nem maradt, mint bebizonyítani a hatalomnak, akármennyire próbáltak elgáncsolni, csak megteremtettük magunknak a tisztességes körülményeket. Nekem például elsősorban azért kellett a diploma, hogy megmutassam, nem tudnak eltiporni. Jó érzés, hogy elértem. Ezeket próbatételként éltem meg, bár időnként megkérdőjelezem, érdemes volt-e felnőtt fejjel, gyerek és építkezés mellett, másodállást is vállalva tovább tanulni, amikor nem fizették meg az értelmiségi munkát. Jó anyagi helyzetben vagyunk, de nem a mérnöki fizetésemből, nem a főállásomból, mert ott nagyon szerény a kerestem, hanem abból, hogy megszerettem a szakmámat, a munka örömet okoz, a kreatív munka sikerélményt jelent. Végül is fizikai munkával, a villanyszereléssel tudtam előteremteni az elkölthető összegeket, nem a műszaki értelmiségi munkával, arra nem volt vevő a második gazdaságban senki, a munkákat pedig ingyenes tervezéssel nyertem el.
Gyerekkorunkban furcsa volt, hogy míg más a temetőbe megy az apja sírjához, mi nem mentünk. A Karmelita templom altemplomában van egy kis emléktábla, oda időnként tettünk egy koszorút vagy gyertyát gyújtottunk. Amikor kimentünk anyai nagyanyám vagy keresztapám sírjához, a családi sírhelyhez, úgy vettük, édesapa is ott van. A legelső információ, hogy hol lehetnek eltemetve, röviddel a haláluk után jött. A holttesteket az egyik Olaszfa melletti községből, Oszkóról való börtönőrök vitték ki Győrből Sopronkőhidára. Édesanya Olaszfán élő nagynénjén keresztül üzenték meg, hogy december 31-én négy, január 15-én pedig három koporsót vittek. Neveket nem tudtak, de biztosra vettük, hogy csak ők lehetnek. Abban az időben a soproni utazáshoz határsáv-engedély kellett, szóba se jöhetett, hogy odamenjünk. Nem láttunk rá esélyt, hogy eltemethessük. A vagyonelkobzás után, 58 májusában édesanyát hagyatéki tárgyalásra hívták, ott is elmondta, hogy nem kapott értesítést a férje haláláról. Elment a börtönparancsnokhoz a halotti anyakönyvi kivonatért, és megkérdezte, hová temették őket. Azt válaszolták, érdeklődjön a minisztériumnál. Azt hiszem, oda nem írt. Olyan volt a légkör, hogy nem láttunk reális esélyt a megtalálásukra, de mindig felszínen volt a kérdés: pontosan hol lehetnek? 1988. október 6-án a Magyar Közlöny 46. számában megjelent az 1988. évi 20. törvényerejű rendelet a közkegyelemről. Ebbe viszont nem tartoztak bele a hazaárulás, kémkedés és emberölés vádjával elítéltek, nekik november 30-ig egyéni beadványban kellett kérni az ügy kivizsgálását. Látszott, hogy recseg-ropog már a birodalom.
Édesapa győri ítéletében szerepelt három rendbeli gyilkosságra való felbujtás, amit Pesten, másodfokon elvetettek, de mi azt nem tudtuk. Bár ha tudjuk, akkor sem számított volna, mert mint később kiderült, másodfokon az ítéletébe betették a hazaárulást, amire szintén nem vonatkozott a közkegyelem. 1988. november 23-án írtuk az első kérelmet az igazságügyi miniszternek édesapa ügyének kivizsgálására. Édesanyámmal szerkesztettük meg, ő is és a bátyám is aláírta. Ugyanakkor írtunk a Belügyminisztériumba is. Berecz János azon kijelentésére hivatkoztunk, hogy aki Magyarországon született és halt meg, azt országunkban egy sírhely megilleti, valamint kértük, engedélyezzék az exhumálást és az újratemetést. Úgy döntöttem, az ügy intézéséből édesanyámat kihagyom, a koránál fogva sem akartam kitenni újra ezeknek a dolgoknak. Persze tudott mindenről, de a hivataloknál én jártam el. 1988. december 9-én a BM-től azt a választ kaptuk, hogy kérelmünket áttették az Igazságügyi Minisztériumba. Erre az átiratra 89 márciusában értesítést kaptunk az igazságügytől, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, július 1-je után sor kerülhet a munka megkezdésére. Az első levelünkre viszont nem válaszoltak, ezért 89. május 18-án újra kértem édesapa ügyének kivizsgálását.
1989. június 15-én a Soproni Ellenzéki Kerekasztal megemlékezést szervezett a sopronkőhidai rabtemetőben. Egy héttel előtte értesültem róla, hogy a soproni EKA – amelyben az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, a Független Kisgazdapárt és a TIB szerepelt – felderítette, hogy Szigethy Attilát és az óvári ügy kapcsán kivégzetteket a sopronkőhidai rabtemetőben temették el. Az általuk felkutatottakról és a sopronkőhidai börtön által is megerősítettekről elsőként az MDF-es dr. Magas Lászlótól és dr. Borbély Józseftől kaptam értesítést. A megemlékezésen ismertem meg az EKA másik agilis képviselőjét, az SZDSZ-es Szentkirályi Zsoltot. Csodálatos megemlékezés volt. A várkerületben tartották a fáklyás felvonulást, a nagytemplomban ökumenikus misét celebráltak, utána kimentünk a rabtemetőbe. Pár nappal később Szentkirályi Zsolt Borbély Józseffel együtt kivitt a börtönbe, és bemutatott a jogász végzettségű Pantali Zoltán őrnagynak, aki akkor szolgálatvezetői beosztásban tevékenykedett. Utánanézett, mikor temettek utoljára a rabtemetőben, kik voltak őrségben azokon a napokon, kiket rendeltek ki gépkocsival, egyáltalán, kik tudhatnak róla. Pantali rendkívül segítőkész volt. Később egy ismeretlen telefonáló megfenyegette, hogy megölik, és fenyegető levelet is kapott.
Mindenáron el akartuk érni, hogy mielőbb induljon el a feltárás, legalább az első temetési helyet nézzék meg, egyáltalán van-e nyoma. Mivel nem került elő semmiféle dokumentum, csak az emlékezetre lehetett hagyatkozni. Annyi év távlatából érthető, hogy nem jó ponton kezdtek. Egy Karakás nevezetű volt börtönőr vagy gépkocsivezető – hol ezt mondta magáról, hol azt – állította, hogy a rabtemetőben egy kollégájával ő ásta meg Szigethy Attila sírját, még külön pénzt is kaptak érte a börtöntől. Annyira biztosnak tűnt, el kellett hinni. Eléggé megbízhatóan mutogatta, hova temettek december 31-én, és hova januárban. Azt is állította, hogy egymásra tették a koporsókat. Majdnem ki is lépte, ha ide temették Szigethy Attilát, akkor a többieket hova. Az igazságügynek írt levelekben hivatkoztam is erre az információra. Később megtudtuk, hogy a koporsókat szállító börtönőrök már nem élnek. Volt olyan informátor, aki elbizonytalanodott, és volt, aki biztosan állította, hogy ott vannak.
1989. július 26-án az Igazságügyi Minisztériumból megkaptuk a levelet, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, de éreztették, nem lesz egyszerű, mert a temető nagy, pontosan nem behatárolható, hol keressék őket. Nem biztattak eredménnyel. 1989. október 15-én ezt írtam az Igazságügyi Minisztériumnak: Pantali Zoltán százados megerősítette a soproni EKA-tól kapott értesülésemet, miszerint az édesapám perében kivégzetteket, valamint Szigethy Attilát és Török Istvánt – a soproniaktól tudtam meg ennek a felkelőnek a nevét – a rabtemető egy jól elkülöníthető, mintegy harmincöt négyzetméteres területén temették el. A temetésnek vannak szemtanúi. Mivel a kihantolásnak, exhumálásnak, azonosításnak és végső nyughelyre szállításuknak jogi és gyakorlati akadályai megszűntek, az eljárások elvégzésére mielőbbi időpont kitűzését kérem. Erre Dornbach Alajostól, a TIB jogászától kaptam egy levelet, ami nagyon nem tetszett nekem. Amellett, hogy együttérzéséről biztosított, javasolta, vonjuk vissza a kérelmünket. Azzal indokolta, hogy ilyen sűrűn betemetett helyen csak akkor van értelme elkezdeni a feltárást, ha igen nagy bizonyossággal lehet valószínűsíteni, melyik sírhelyen van az eltemetett személy. Rájöttem, hogy Dornbachot az Igazságügyi Minisztérium kereste meg, mint a TIB jogászát. A TIB-től viszont azt vártam volna, hogy az asztalra vernek, és azt mondják, ameddig ásó van, addig ásnak – főleg azok után, hogy nagy valószínűséggel tudtuk, hol vannak –, nem pedig azt, hogy álljunk el a kérelmünktől.
A levelet 1989. november 4-én kaptam meg, éppen amikor a Sopronkőhidán felállított kopjafák avatására indultunk. Szörnyű dühös voltam és a sógornőmnek lediktáltam az ott vélhetően eltemetettek nevét, majd Sopronkőhidán a hozzátartozókkal aláírattam, hogy beleegyeznek a feltárásokba (ugyanis a levélben kegyeleti okokra is hivatkozott Dornbach ügyvéd). Ezt mellékelve küldtem választ az Igazságügyi Minisztériumnak címezve: „Alulírottak, az úgynevezett mosonmagyaróvári perben kivégzettek hozzátartozói, együttesen kijelentjük, hogy az 1957-ben, illetve 1958-ban kivégzettek exhumálását és azonosítását – kik a sopronkőhidai rabtemetőben lettek elhantolva – az Igazságügyi Minisztérium sorozatos akadékoskodása ellenére kérjük. A temetés helyszínét, illetve a sírok pontos helyét a soproni EKA felderítette, illetve ezen kívül a temetésen részt vevő személy Tihanyi Lászlónak megmutatta. A továbbiakban Tihanyi Lászlót tájékoztatták arról, hogy arra a helyre előtte és utána elhantolás nem történt. Nyomatékosan kérjük korábbi exhumálási és azonosítási kérésünk mielőbbi teljesítését.”
Korábban a többiekkel sem igen tudtunk egymásról, nem adhattunk fel hirdetést, hogy megtaláljuk egymást. Egyszerűen nem tudtam, hova menjek, kit keressek. Még csak az kellett volna, hogy megtudják, szervezkednek a kivégzettek hozzátartozói.
Aztán írtam egy levelet az Igazságügyi Minisztériumba, azt dr. Borics Gyula államtitkár kapta meg. Úgy indítottam, hogy a legutóbbi levelemre egyenes választ nem kaptam öntől. Nem mondhatom, hogy nem reagáltak a megkeresésre, de csak a TIB-en keresztül. Feltételezve, hogy ismerik az ominózus levelet, a lassan tengerikígyóhoz hasonlatos ügyintézést rövidítendő, közvetlenül önöknek válaszolok. Megírtam, mennyire megdöbbentem azon, hogy olyan szervezetet próbálnak befolyásolni, amelyiknek egészen más lenne a dolga. Aztán újra leírtam, mennyire biztos, hogy ők ott vannak. A végére ezt írtam: „Hangsúlyozom, hogy a tények ismeretében visszautasító indokot nem tudok elfogadni, továbbá véleményem szerint annak a rendszernek vagy jogutódjának, amely huszonhatezer embert börtönben tudott tartani, többszöri eljárásokat lefolytatni, és százakat kivégezni, legyen annyi anyagi és erkölcsi tartása ahhoz, hogy – amíg csak a remény egy szikrája is él – mindent megtegyen a végső tiszteletadás biztosítására. […] Önöktől csak azt kérjük: ássák ki halottainkat, akiket lopva, egy gyalázatos procedúra megkoronázásaként a temetőárokba löktek.”
Erre a levélre postafordultával jött válasz, hogy menjek be a titkárságra megbeszélni a dolgokat. A többieknek is írtak. November 21-én találkoztunk Borics úrral. A nejem jött el velem, a Gulyás lányok is ott voltak, ott volt Földesné, Irmi néni meg Zsigmondéktól valaki. Borics azzal kezdte, hogy kikérte magának a levél hangvételét. Emlékeztettem rá, hogy korábban nagyon udvariasan fogalmaztam, de csak nesze semmi, fogd meg jól választ kaptam. Igenis jogutódnak tartom őket, akik mindenről tudtak. Azt is megkérdeztem tőle, hogy koros ember lévén, mit csinált eddig? Nem az igazságügyben vagy a pártállam berkeiben dolgozott? Akkor hogy lehet, hogy nem tekinti magát senki utódjának sem? Meg kijött belőlem még olyan is, amit most nem akarok elismételni. Ő meg valami olyasmit is mondott, hogy mik derülnek ki ebben az országban. Alig tudtam uralkodni magamon, azt hittem, agyonütöm. De mondtam neki, tekintsünk el ettől, nem ezért jöttünk, mindketten tegyünk be egy szép fehér lapot a dossziéba, aztán írjuk le, ki mit és hogyan lép. Ezután mindent megígért.
Ez azért is érdekes, mert a Magyar Nemzetben megjelent egy cikk, Kertész Péter írta, és úgy állította be, hogy a lincselők Győrből mentek Mosonmagyaróvárra. Én aztán megírtam neki, le is hozta az újság, hogy óriási tévedésben van. Mert a Népbíróság mindent elkövetett, hogy győri illetőségű lincselőt találjon, és gondolhatja, ha nekik nem sikerült, nem is volt ilyen. A korabeli ítélet sem tartalmazta, de még a vád sem, hogy Győrből érkeztek volna lincselők Óvárra.
A feltárást elvben engedélyezték, de az exhumálási és az azonosítási eljárást minden kivégzett esetében a hozzátartozóknak kellett kérvényezni. Mivel a kilenc érintett közül egynek, Török Istvánnak a hozzátartozóiról semmit sem tudtam, írtam a Tér – Kép című újságnak, tegyék közzé felhívásban, hogy keresem Török hozzátartozóit. Ők aztán a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézetnél jelentkeztek. 1990. január végén elküldtem az Igazságügyi Minisztériumba a közös kérvényt, és áprilisban dr. Bajnóczky Istvántól, a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézet vezetőjétől kaptam levelet, hogy április 6-án megbeszéljük a dolgokat. Ettől kezdve elég sok megbeszélés volt, hogy mikor és hogyan kezdik a feltárást. 1990. április 17-én kezdték el. Enyhe tél lévén, ebben az értelemben szerencsénk volt. A feltáró csoportban egy győri régész házaspár, dr. Tomka Péter és dr. Szőnyi Eszter vett részt, a csoport vezetője Bajnóczky István volt. Bajnóczky doktort felületesen ismertem a kórházból, a régészeket korábban nem ismertem. Hamarosan kiderült, hogy Eszter édesapját az ötvenes években elvitték, négyéves „továbbképzésre”, ami hozzájárult, hogy ötvenegynéhány éves korában meghalt. Ezt csak azért mondtam el, mert nekünk ez garancia volt a hozzáállásukra.
Az első megbeszélésen, amit Bajnóczky doktor összehívott, bemutatta azokat az embereket, akik majd a feltárás anyagi és egyéb feltételeit fogják biztosítani. A bódétól kezdve az aggregátorig, a vizes bödönig, hogy ott mi mindent kell létrehozni. Szakmailag meghatározott rendszer szerint kezdték a munkát: kutatóárok satöbbi, amiben később egy kicsit kiokosodtunk. A kezdési pontot a temető északnyugati csücskében jelölték ki, hiszen Karakás emlékei szerint Szigethy Attilának ott kellett lennie. Nagyon sok sírt tártak fel, amit a feltárási napló rögzít. Találtak egy üres koporsót, amelyről többen úgy vélték, biztosan Szigethy Attila koporsója, és kilopták belőle a holttestet. Meg is jelent egy cikk, Az üres koporsó titka, mindenféle újságírói dolgokkal kiszínezve.
Azt hiszem, 64-ben temettek oda utoljára. A sírhelyeket egy bizonyos időpontig megjelölték, idővel viszont letettek erről a szokásukról, már senki sem tudta, milyen sorrendben és rendszerben temettek. Egyszer nagy izgalom támadt, mert két koporsó körvonalai jöttek elő a tisztítás során, nyilván egyszerre helyezték oda őket, ráadásul fejtől s lábtól voltak. Karakástól is hallottunk hasonlót. Akkorra ebben is megedződtünk, elég sok csontot meg koponyát láttunk, de ennek a két sírnak a feltárását másképp vártuk, azt hittük, hogy ők azok. Irmi nénit tudtam csodálni, ő volt kinn a legtöbbet. Volt olyan időszak, amikor később mentem ki, és Irmi néni azzal fogadott: Gyere, Lacikám, megmutatom neked! Lemásztunk a gödörbe, Irmi néni fölemelte a nejlont, és megmutatta a csontokat. Megrendítő volt, ahogyan tudott róla beszélni: látod a kis bajszát, szegénynek. Ahhoz is hozzászoktunk, hogy néztük a fogazatot, meg hogy volt-e bajsza. Mi azokat a jegyeket kerestük, amelyek alapján beazonosíthatók. Édesapának voltak olyan ismertetőjegyei, amelyek alapján egyértelműen lehetett tudni, hogy ő az. Végül arról a kettős sírról kiderült, hogy nem az övék.
Sehol sem volt egyetlen azonosító cédula és rabszám sem. Bajnóczky doktor az egyik sírban olyan támpontot adó jelzőkövet talált, amelynek megtalálták a nyomát a börtönben. Tehát abba a sírba egy ottani rabot temettek, a nyomokból pedig tudtak következtetni a temetés évére. Mivel összevissza temettek, ennek végül nem volt jelentősége. Egy másik azonosítási szempont volt, hogy a koponya fűrészelt-e vagy sem. Boncolásnál fűrészelt, kivégzetteknél nem. Egymás után tárták fel a sírokat, minden eredmény nélkül. Volt egy Zsuzsa nevezetű hölgy, aki annak idején a börtönben GH-s alkalmazottként dolgozott, illene tudnom a vezetéknevét, ő rengeteget segített. Földesné, Irmi néni korábbról ismerte. Zsuzsa közbenjárásával sikerült szóra bírni azt az embert, aki szavahihetőnek tűnt. Ez az a férfi, Kuslics István, aki sokáig nem akart beszélni. Róla az derült ki, hogy ő vezette azt a gépkocsit, amely a temetést végzőket szállította. Elmentünk a lakására, Zsuzsa kérlelte, aztán a felesége agitálta: Ugyan, mitől félsz már, miért nem mondod meg? Látod, itt van ez a gyerek, keresi az apját, a másik az urát, hát gondolkodj már! De az csak hajtogatta: nem emlékszik rá, nem tudja. A végén csak rávettük, és kimentünk vele a rabtemetőbe. A bizonytalansága volt meggyőző. Ő nem mutatott sehova, hanem azzal kezdte: úgy megváltozott itt minden, nagyon megnőttek a fák. Nem emlékszik a pontos sírhelyekre, de biztosan ide temették őket. Akkor éjjel már lefeküdt, az ágyból húzták ki, hogy induljon el a kocsival. Ilyen emlékei voltak, és mutatta, körülbelül hol lehetnek. Szerinte lejjebb történtek az eltemetések, mint ahol a feltárás tartott. Nagyon megörültünk az információnak.
Június elejéig tartott az első terminus, és szinte az utolsó napon találtak egy olyan holttestet, amelyen többszöri törésnyomok látszottak, az arcon meg egyéb helyeken is. Volt félig gyógyult törés, meg olyan is, amelyik nem gyógyult be. Nyilvánvaló volt, hogy Szigethy Attila csontjai, hiszen a vizsgálati fogságban egyszer felvágta az ereit, kétszer ugrott ki az ablakon, szegény az utóbbiba belehalt. A koporsóban a feje alatt német nyelvű orvosi újságokat találtak. Ezek úgy kerülhettek oda, hogy Szigethy Attila a kórházban halt meg, valahogyan a koporsóba kerültek ezek az újságok. Hála Isten, a kórboncnok segítőjének ilyen újság akadt a kezébe. Kiderült, az újság a győri kórházba járt, a soproniba nem. Szigethy Attila koporsója éppen az alatt a kőhalom alatt volt, amelyet 1989. június 15-én emeltek, mint Pro patria emlékhelyet.
És akkor abbamaradt az ásatás. Megdöbbentünk, pedig korábban is tudtuk, hogy a régészeknek az M1-es autópálya Győrt elkerülő szakaszának építéséhez kell menniük, programozott feltárási munkára. Szerződésük volt egy avar kori temető feltárására. Amikor Sopronkőhidán elkezdték a munkát, valószínűleg nem tudták, hogy ennyi ideig fog tartani. Mi felfokozott állapotban voltunk, bennünket csak az érdekelt, hogy mielőbb megtaláljuk a halottainkat, és akkor abbamarad. Bajnóczky összehívott egy megbeszélést, közölte, hogy felfüggesztik a munkát, de ha végeznek a régészeti feltárással, folytatják. Először nem akartunk belemenni, csűrtük-csavartuk mindenhogyan, mit lehetne tenni. Aztán úgy gondoltam, és megkaptam a többiek beleegyezését is, hogy hozzájárulunk a prolongáláshoz. Bajnóczky megígérte, hogy augusztus 20-a után folytatják.
A régészek rendkívüli emberséggel végezték a munkát. Bajnóczky doktornak voltak segítői is, két munkatársa felváltva járt ki. Az egyik Oltványi Éva kórboncnok. Ő elég nagy részt vállalt a munkából, majdnem két hétig kint is lakott ott egyedül. Változó létszámban voltak, akik ástak, főleg börtönőrök. Jól megvoltunk velük. Soha egyetlen számunkra nem tetsző megjegyzést nem hallottunk tőlük. Egy férfi pedig társadalmi munkában járt ki ásni Sopronból. Jólesett, amikor megtudtam. Mi is felajánlottuk, hogy tologatjuk a talicskát, de nem hagyták. Ott álltunk naphosszat, már nem tudtuk, hogy miről beszélgessünk. Őket nem akartuk zavarni. Jó is lett volna, ha az ember leköti magát a munkával.
Amikor édesanyának elmondtam, hogy két hónap múlva folytatják a feltárást, nem értett egyet vele. Azt mondta, ő nem volt ott, nem egyezett bele. Íratott velem egy levelet a minisztériumba, hogy ő ezzel nem ért egyet, és haladéktalanul meghallgatást kér a miniszter úrtól. Gondoltam, ha ez megnyugtatja, miért ne, végül is igaza volt. Olyan értelmű levelet írtam, hogy mivel az eddigi feltárások megkérdőjelezik a biztosnak vélt szemtanú emlékeit, kérjük – hasonlóan a Nagy Imre-feltárásokat megelőző időszakhoz –, rendeljenek el rendőrhatósági nyomozást. A két hónapig tartó leállás éppen elegendő lesz rá, hogy utána biztosra menjenek. Azért is szerettem volna, ha nyomoznak, mert abban meg kellett egyezni, hogy meddig folytassuk a feltárást. Mi sem akartunk minden halottat kiforgatni a sírjából. Azt mondtuk, hogy a rendezett sírok kezdetéig ássanak, ami még egyszer akkora terület volt, mint amit már feltártak. Főleg azért gondoltunk a nyomozásra, hogy akkor talán előkerül néhány dokumentum a temetésről, hiszen addig egyetlen papírt sem láttunk róla.
Június 22-én íródott ez a levél, és augusztus 6-án kaptunk választ, hogy szeptember 5-én menjünk föl a minisztériumba, dr. Isépy Tamás államtitkár úr fogad bennünket. Szeretek őszinte lenni, Isépy államtitkár úrnál is úgy indítottam, szeretnék hangot adni a véleményemnek. Nagyon fájlaljuk, hogy júniusi megkeresésünkre augusztusban kapunk választ, úgy, hogy az érdemi munka szeptemberben kezdődik. És hogy ez annál is inkább bánt bennünket, mert gondolható, hogy hova szavaztunk, és azok az emberek, akiknek az utósorsát kell intézni, nagyon is benne voltak abban, hogy ők kerültek kormányra. Többet érdemeltek volna, illetve valamilyen prioritást érdemeltek volna. Meglepődött. Nem akartam udvariatlan lenn. Aztán megbeszéltük vele, hogy folytatódik a feltárás, hiszen akkor már bizonyos volt, hogy Szigethy Attila holttestét találták meg.
Október 1-jén este felhívtak, hogy biztosan édesapáékat találták meg, mert négy koporsó körvonalazódik. Másodikán kimentem. Ez is olyan érdekes, normálisan az ember azt gondolná, korán fölkelek és kimegyek Sopronba. De nem. Nem féltem, hiszen a várakozásunknak ez volt a csúcspontja, de halogattam az indulást. Bementem a munkahelyemre, ott vacakoltam, kihúztam, betoltam a fiókot, és csak valamikor fél tizenkettőkor indultam el. Majdnem egy óra volt, mire odaértem, éppen akkor mentek ebédelni a dolgozók. Odamentem a sírhoz, amely akkor már meg volt bontva, de nem sok mindent lehetett látni. Szinte biztos volt, hogy ők lesznek, négy koporsó, fejtől s lábtól. Néztem, melyik lehet az édesapám. Az egyiknek a bal keze a feje fölött volt kitekerve, mint akit csak úgy belevágtak a ládába. Lehet, hogy ő az? – gondoltam. És ő volt. A koporsófedelek beszakadtak, nagyon rossz minőségű furnérból készültek, lemásztam, próbáltam nézni a fogakat, de az arci részt nem lehetett látni, és a lábakat sem. Az ottlévők közül mindenki nagyon emberségesen viselkedett. A régész, Eszter látta rajtam, hogy megviselt vagyok, magamra hagytak. Sejtettük, hogy milyen körülmények között temették el őket, biztosak voltunk benne, hogy az utolsó órájukhoz nem hívhattak papot. És akkor imádkoztam értük. Gondoltam, ez a legkevesebb, amit abban a percben megkaphatnak. Nem tudtam, ki a másik kettő. Apámról meg Gulyás lelkészről tudtam, hogy ők biztosan szerették volna. De mindegyikükért imádkoztam. A munkások visszajöttek az ebédből, folytatták a munkát. Azt figyeltük, mikor találnak olyan jegyet, ami édesapára vonatkozhat. Az elsőnél különösebb dolgokat nem találtak, később derült ki, hogy Gulyás Lajos az. A másodiknál az arci részt bontották ki először, és megtalálták a nagy sérülés nyomát, a bal oldalon hiányzott egy arccsont-darab. Bontották tovább, és a jobb lábon öt-hat centi hosszúságban egy megvastagodott rész látszott, az ő lábsérülése. Amikor kivették a koponyát, az aranykoronát is lehetett látni. Teljes volt a bizonyosság, hogy ő az. És az meg már lehetetlen lett volna, ha a többiek nem a társai. Aztán annak módja szerint ládákba rakták őket.
A hármas sírt is megtalálták, három méterre a négyestől. Az egyik kibontásakor a mellrészen zöldes valamit lehetett látni, meg zipzár nyomait. Földesné mindig mondta, hogy a zöld pulóvert, amit Gábor annyira szeretett, ő nem kapta vissza. Abban a zöld pulóverben temették el. Még egy vizsgálatnak is alávetették őket. Földesről például, színész lévén, sok felvétel készült, és videokamerás pozíciós vizsgálattal rávetítették a koponya képét a fényképre. A többieknél a fogazat, hiányzó ujjperc, görbe láb, rendkívül vézna alkat voltak az azonosság bizonyítékai. Egyértelműen beazonosítottak mindenkit. Ezekről a vizsgálatokról tudok.
Édesanyát fölhívtam telefonon, csak sírt szegény. Féltem egy kicsit, de jól fogadta, bizonyos értelemben megnyugvás volt neki, lezárult egy szakasz. Amint kiadták a csontot a sírgödörből, elvettük és tettük be a ládába. Bajnóczky doktor felesége is ott volt akkor, az ő kezébe adták a régészek édesapa koponyáját, én nyúltam feléje, de egy pillanatig még magánál tartotta így fejezte ki a részvétét. Aztán szegény Földes Gábor maradványait Zsigmond Imre fiával ketten vittük be a faházba.
Kezdettől egyértelmű volt, hogy hová temetjük. Bennünk föl se merült, hogy mindnyájukat egy helyre. Az egyik hozzátartozó azt mondta, a 301-esbe kellene őket eltemetni. Mi képtelen ötletnek tartottuk. Eddig nem járhattam a sírjához, ezután meg kétszáz kilométert utazzak, ha ki akarok menni hozzá. Végül mindenki maga döntötte el. Gulyás Lajost Levélen temették el, ott volt lelkész. Mi 1988 őszén, amikor már úgy nézett ki, hogy lehet valamit tenni, azt mondtuk, ha nem is lesznek meg, jelképes temetést tartunk, megrendeltük a síremléket, el is készült. A nagyanyám meg a keresztapám mellett két sírhely volt üresen.
Én a kórházban dolgozom, és a győri kórház proszektúrájára hozták be a maradványokat. Tudtam, hogy édesapáé egyértelmű, azt nem kell tovább vizsgálni, a többiekét igen, azokat tovább is küldték Pestre. Bementem a proszektúrára. Akkor tisztították, főzték a csontokat. Nem is tudom elmondani, milyen érzés, amikor az ember az édesapja fejét látja egy edényben. Dr. Bajnóczkyval megbeszéltem, hogy valami emléket szeretnék édesapától, valami maradandót, az arany fogkoronát szeretném emlékként eltenni. Bajnóczky doktor adott egy írást, és a boncmester fiúval le is vettük a koronát. Azóta őrzöm.
Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat. Én azt mondtam, megkeresem a holttestét, úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy a maga valóságában érezzem, és megfogalmazódjon bennem: ezek szörnyetegek. De hogy apámat nekem itt kell látnom a fazékban! Azt hiszem, azért kellett odamennem, hogy erőt gyűjtsek magamban a gyűlölethez. De hála Isten, ez se jött össze. Gondolom, az ember bizonyos határokat nem tud átlépni. Nekem még ez a szörnyűség sem volt elég ahhoz, hogy konkrétan tegyek valamit a gyilkosok ellen. Egyet viszont megtettem: a bírót, Gyepest fölhívtam aznap este, amikor megtaláltuk. Se nem átkoztam, se nem kívántam neki hasonlókat, azt viszont megkérdeztem: hogy érzi most magát a pizsamájában, a tv előtt, amikor én az apámat ilyen körülmények között láttam viszont. Mondta, hogy azok más idők voltak. Erre azt válaszoltam: Tudom, voltak hóhérok meg voltak akasztottak, és azzal fejeztem be, soha többé nem fogom keresni, tőlem nem kell tartania, mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével.
Édesapa Győrben lett eltemetve. Ő volt az egyedüli győri születésű győri lakos, akit 56-tal kapcsolatban halálra ítéltek. A győri önkormányzatnak nem volt gyakorlata az ilyen ügyek intézésében, teljes zavarodottság volt náluk, végül állták a temetés költségeit. Díszsírhelyet is felajánlottak, de nem éltünk vele, politikától mentes temetést akartunk, elsősorban az édesapánkat akartuk eltemetni. Megkértem a jelentkezőket, hogy ne pártok képviseletében legyenek jelen. Megkerestek az óváriak, mire azt mondtam, nem zárkózhatom el előle, hogy az óváriak nevében is megadják a végtisztességet. Takács István beszélt, azok nevében, akik tudják, mit köszönhetnek édesapa csitító beszédének, amit azon a 26-án tartott. Isten tudja, milyen indulatok szabadultak volna még el, ha nem teszi. Takács MDF-es, de megkértem, hogy ne olyan minőségében beszéljen. Korrektül tartotta is magát hozzá. Aztán egy régi kollégája, Szabó Gyurka bácsi, tanártársa ismertette édesapa életútját, illetve még Erdélyi Iván, a Szigethy Alapítvány kuratóriumi elnöke szólt. A ravatalozóban odajöttek hozzám, hogy Kolozsváry Ernő, szintén tanárember, akit azokban a napokban választottak meg Győrben polgármesterré az SZDSZ színeiben, szeretne szólni. Erre megint nem mondhattam nemet és hasonlót kértem tőle.
A temetés másnapján nagyon szép cikk jelent meg a Kisalföldben. A következő nap bevittem a szerkesztőségbe egy írást, amelyben mindenkinek megköszöntem a segítségét. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy felajánlották a díszsírhelyet, de nem éltünk a lehetőséggel, mert az apám magyar és keresztény emberként élt, élete utolsó percében megbékélt a teremtőjével, megbocsátott az elpusztítóinak, úgy gondolom, inkább keresztény emberként halt meg. A szellemiségének jelen kell lennie, de nem feltétlenül egy díszsírhelyen, hanem mindenütt. A hamvait ott akarjuk őrizni, ahol a családunk nyughelye van. Úgy éreztük, egy nagyon hosszú, szomorú történet zárult le a temetéssel. Később ugyan díszpolgár lett, de továbbra is a mi halottunk. Aki becsülte életében és tiszteli halálában, ha akarja, ott is megtalálja.
Régen agyonhallgatták 56-ot, nem beszéltek róla. És amiről nem beszélnek, azt könnyebben elfelejtik. Sok embernek ma már személyes emléke sem fűződik hozzá. A fennálló problémák, gondok megint más irányba viszik az emberek gondolatait. És azt hiszem, az új társadalmi rend sem értékeli megfelelőképpen 56-ot. Nemcsak édesapáékról beszélek. Megszűnt az euforikus hangulat, ami 89. június 16-án a Hősök terén érezhető volt. Bizonyos fokig természetes, de azért egy ilyen eseménynek tovább kellene élnie az emberek emlékezetében. 89-ben szépszámú megemlékező volt Győrben is, Sopronban is. Mosonmagyaróváron október 26-án, a gyásznapon mindig szép ünnepséget tartanak. 1989 óta Győrben a Szigethy Attila Alapítvány szervezi az október 25-i megemlékezést. A városi ünnepségre, október 23-án egyre kevesebben jönnek el. Október 25-én az Október Párt szervezésében a börtönnél lelepleztek egy kopjafát a kivégzettek emlékére, és csak negyvenen voltunk ott a kétszázezer lakosú városból. Ezeken keresztül látom, hogy valami nincsen egészen rendben.
A kárpótlásról kényelmetlen beszélni. De én kimondom, ez is felháborító. Nagyon jól tudjuk, mit jelenthetett akár egy napot is eltölteni ezeknek a börtönében. Csak egy kihallgatásra is elmenni. A börtönbe zártaknak viszont megvolt a lehetősége rá, hogy ki imádkozva, ki szentségelve, ki megtörve, ki dacosan mindennap úgy fekhetett le, ha tizenöt évet érzett is a vállán, hogy akkor is kibírjuk, akkor is vége lesz. Ezt egyedül azok nem mondhatták, akiket egy hajnalon bitóra húztak. Nyilvánvaló, hogy ők fizették a legnagyobb árat, és a családtagjaik. A kárpótlás viszont azzal kezdi, ki hány hónapot volt börtönben, hány évet kezdett meg, és ennek alapján rendezik a nyugdíját. Ezt jogosnak tartom, csak a sorrendet kérdőjelezem meg. Azoknak a családjával meg hozzátartozóival kellett volna kezdeni, ahol életet vettek el. És ez még a mai napig sincs meg. Már annyiszor mondták, melyik hónapban tárgyalják, mikor szavaznak róla, de én csak akkor hiszem el, amikor kézzelfogható lesz. És hozzáteszem: még azt se lehet pénzzel kárpótolni, aki egy évet vagy hat hónapot kapott, vagy éppen tizenkét évet ült le.
A győri TIB nyilatkozott az újságban az óriási végkielégítésekről. Munkásőr-parancsnokok meg a nem tudom kik, komoly végkielégítést kaptak. Erre volt pénz? Nem azt mondom, hogy egzisztenciálisan lehetetlenítsék el a volt pártfunkcionáriusokat. De ilyen óriási kedvezményeket biztosítani nekik! Az átlag, aki ezeket az évtizedeket megszenvedte, vállalkozhat. De mire a csupasz fenekével? A volt funkcionáriusok viszont, egyrészt a végkielégítésük, másrészt az éves keresetük alapján nagyon komoly anyagi tőkével rendelkeznek, arról meg nem is beszélek, amit elloptak a privatizálás meg az egyebek kapcsán. Lezüllesztik a vállalatot, olcsón megveszik és kft-t csinálnak belőle. Egyértelmű, hogy ellopták. Egyértelmű. Ki az Úristen tud vállalkozni, ha nem ők? A szomszédom, akivel eddig is kitoltak? Melós volt a Vagongyárban, neki nem mondhatják, hogy vállalkozzon. Hol tudna vállalkozni? Három műszakba járt, de már nem jár, lehetetlenné vált a helyzete, most kinn dolgozik Ausztriában.
Az interjút Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne készítette 1991–92-ben, a visszaemlékezést Molnár Adrienne szerkesztette.
További képek
