pár nap múlva jött Rajk Laci, hogy a győri színházban bemutatják Hrabalnak a Bambini di Pragáját. Szikora a rendező, és az a díszletkoncepció, hogy minden jelenetet más díszlettervező készít. Erdély Miklós, Pauer Gyula, Haraszty István, Bachman Gábor, Szegő György, Rajk László – szóval elég brutális névsor volt. Kéne egy szcenikás, aki ebből az egészből előadást csinál. Elvállaltam, és két hónapra lementem Győrbe, amíg legyártották ezt az elképesztő díszletet, és betanítottam a műszakot. 1981. december 19-én volt a bemutató. Fantasztikus díszlet volt, őrületes dolgokat találtak ki. És hogy a színház akkor ezt megcsinálta és finanszírozta! Egy vasúti pályaudvar volt beépítve a színpadra, váltókkal, forgóval, mindennel, és a különböző jelenetek különböző vasúti kocsikon jöttek be a színpad központi terébe. Ez Bachmané volt. Pauer akkor csinálta a Pszeudót. És akkor a vasúti sínek között pszeudo zúzott kavicsok jelentek meg, meg behozott egy lovat a színpadra, amit ott megfestett a festő. Erdély Miklós csinálta a tánctermet, ahol krómozott vaslemezek voltak, mint egy tükörfal egy táncpróbateremben, amiben minden tükröződött, de persze minden torzítva tükröződött. És a tánc úgy zajlott, hogy a székeknek kereke volt, és tolták őket. Iszonyú jó dolog volt, nagyon-nagyon élveztem az egészet. Három vagy négy előadást ért meg, és bezáratták, levették a műsorról a darabot, mert a pártbizottság nem tűrte. Nyilván Laci meg az én jelenlétem verte ki a biztosítékot a megyei pártbizottságnál. Az előadásnak semmiféle politikai üzenete nem volt. Az egy igazán derűs, sok kacagást kiváltó történet. [Nulicsek, az őrült festő] 

Rajk Lacit nem rúgták ki az IPARTERV-ből, mert a Rajk-név nyomott annyit a latban. Mindenféle kellemetlenkedések voltak, de nem rúgták ki. És az IPARTERV egy elég fontos kulturális hely volt azokban az években, az a bizonyos nagyterem, ahol ha nem is a „tiltott”, de a „tűrt” kategóriából rengeteg dolog volt. Ott performance-ok, happeningek, kiállítások zajlottak, Erdély Miklóstól kezdve sokan mások. Az akkori nagy avantgárd generáció állított itt kis, Jovánovicsék. Szóval egy nagyon fontos, bejáratott hely volt. És volt benne zongora. És akkor kitaláltam, hogy legyen egy Kocsis-koncert. És elmentünk Lacival Kocsishoz, aki el is vállalta, de ez kitudódott, úgy, hogy engem őrizetbe vettek, és volt nálam ötszáz meghívó erre a dologra. Ez 80-ban volt, mondjuk. Természetesen az épületet bezárta a rendőrség, ott volt egy kétszáz fős tömeg előtte, akiket föloszlattak, és nem lett Kocsis-koncert. Viszont lett az aukció. Ami hát szerintem a legsikeresebb SZETA-rendezvény volt. Ottilia azt mondta, hogy ez a két Nagynak volt a produkciója, Nagy Andrásnak meg nekem. Merthogy én találtam ki ezt a dolgot, és végigjártam háromszáz képzőművészt, és iszonyú mennyiségű műtárgyat összeszedtem. De olyanokat, hogy Bálint Endre, meg Borsos, meg Barcsay Jenő bácsi, Vilt Tibor, meg aztán Erdély Miklós, meg Szenes Zsuzsa, meg a fiatalok… Gyakorlatilag alig volt, aki nemet mondott. Úgy volt, hogy ez is egy olyan lakásrendezvény lesz, mint a többi. De ott volt a háromszáz műtárgy! És Nagy Andrásnak Bereczky Loránd – aki akkor az MSZMP KB tagja, a képzőművészeti pártreferens – évfolyamtársa volt. És amikor megvoltak a műtárgyak, akkor András azt mondta, hogy ez így nem mehet! Elment, bejelentkezett Bereczkyhez, és elmondta, hogy ha mi lakáson kezdünk el árulni – és sorolta a művészeket –, akkor ebből botrány lesz. Ez nektek sem jó, nekünk sem jó. Találjunk ki valamit! Nyilván nem Bereczkyn múlott, hanem Aczél elvtárs volt fölötte, vagy lehet, hogy még följebb, ezt nem lehet tudni. (Aczél fölött már nem volt más, csak Kádár elvtárs.) Először elkezdtek sunyiskodni, első körben a Pataky téri Művelődési Házat ajánlották. Oda útlevél kell! Műgyűjtő nem jár a X. kerületbe, a Pataky térre, az nincs rajta a térképen. Ez számunkra nem volt elfogadható. De olyan erős volt a pozíciónk a mögöttünk álló művészek meg műtárgyak miatt, hogy azt tudtuk mondani, hogy nem. És addigra már elkezdtük szervezni a közönséget is, tehát a gyűjtőket. Végül a művészetbarátok klubja lett a helyszín a Kinizsi utcában, ahol a közönség otthon volt. Sőt megjelent az ÉS-ben meg a Népszabadságban is, rövid hírként, hogy ez lesz, de ott már nem szerepelt, hogy SZETA-aukció, csak hogy kortárs művészeti aukció, ami egyébként önmagában is fontos, mert ez volt az első kortárs művészeti aukció az országban. Az volt a másik kikötése a pártnak, hogy létre kellett hozni egy művészeti bizottságot, hogy azoké a pénz, tehát a SZETA nem szerepelhetett ebben a dologban. Abban Somogyi Győző volt benne, Bikácsi Daniela, Ábrahám Rafael, Bráda Tibor, Deim Pál, Melocco, Szemadán György, Váli Dezső. És akkor megcsináltuk a kiállítást. Jerger Kriszta szervezte, iszonyú jó volt. Persze minden ilyen gyűjtésnél vannak önjelölt művészek, akiktől itt is volt egy-két rémes dolog, de a jelentős része komoly mű volt! De nem lehetett ám tudni, hogy aznap mi fog történni, mert iszonyú mennyiségű titkosrendőr jelent meg a helyszínen. Ja, elfelejtettem, hogy még az is kérdés volt, hogy ki vezesse. Hogy annak is legyen reklámértéke, hogy fölkérünk valami tévés személyiséget. Horvát Jánost kerestük meg, de ő nem vállalta el. Nem azért, mert az ügyet nem akarta volna elvállalni, hanem, mert azt mondta, hogy ez egy szakma. És ebben tökéletesen igaza volt, úgyhogy fölkértünk két profit, akik briliánsan csinálták. Már nem emlékszem, hogy kik voltak. Valahol megvan az a füzet, amiben benne van a műtárgylista. Lehet, hogy ott van ez a két név is valahol. De nem biztos, mert sok mindent direkt nem írtunk le. És ott ült a közönség soraiban Károlyi Katinka meg Rajkné! És ami a legfontosabb: ott voltak a gyűjtők. Úgyhogy vagy százötvenezer forintot árultunk. Az akkor nagyon nagy pénz volt. Amikor befejeződött, és elment a közönség, akkor Bereczky meg egy csomó rendőr, meg nem tudom én, ki, még bementek az irodába tárgyalni a művészeti bizottsággal. Tehát még akkor is necces volt, hogy ráteszik a kezüket a pénzre. Nem ez történt. Hogy miért, azt nem tudom. Lehet, hogy három évvel később mindnyájunkat becsuktak volna emiatt, de akkor pont nem. Szóval, megmaradt a pénz. És méghozzá nagyon jól fialt a pénz, mert Demszky ezt zseniálisan csinálta. Volt egy házépítési ügy, valahol Szabolcsban, egy cs-lakás ügy – vagyis csökkentett értékű –, ahol egy cigánycsalád nem kapta meg a támogatást. És Demszkyék odamentek, és azt mondták, hogy akkor a SZETA kifizeti. Na, abban a pillanatban meglett a támogatás, nehogy a SZETA kifizesse! Úgyhogy így sokszorosan meg lett ez a pénz forgatva.

Egy ilyen vidéki felső-középfokú oktatási intézet maga a pocsolya. Ott vegetálnak az emberek. Jellemző, amit elmondtam már, hogy az évfolyamnak az ötven százaléka kényszerből járt oda. Tehát se az iskola, se semmi más nem érdekelte. Túl akart rajta lenni, meg akarta szerezni rá a pecsétet. Nagyon-nagyon kevés olyan ember volt ott, akik ambicionálták a világgal való ismerkedést. Igaz, nem is nagyon voltak információk. Az az információ volt, ami volt a televízióban vagy a rádióban. A Szabad Európát meg a Luxemburgot a zene miatt állandóan hallgattuk. Abban az időben még olyan volt a magyar rádióműsor, hogy minden szám be volt írva. Tehát az Ötórai teánál meg a Táskarádióban föl voltak sorolva a zeneszámok. És akkor előre aláhúztuk, hogy melyik számot kell meghallgatni. Oda becsúszott mindig egy-egy Beatles, meg néhány más jó szám. Fura, hogy ilyenekre emlékszem: becsúszott egy Lennon–McCartney, de egy zenekari földolgozásban, tehát szöveg nélkül. Akkor, ’65 őszén indult az Ifjúsági Magazin, amelyiknek volt egy poszter melléklete, és már egy Jimmy Hendrix megjelent. Tehát hatvanas évek legvégén, 69-ben, 70-ben, 71-ben már ezek voltak. A lehetőségekhez képest zeneileg naprakészek voltunk, politikailag biztos, hogy nem. És megállás nélkül moziba jártunk – azóta se teszem. Volt is egy ilyen reklám, hogy „Mozijegyet egyet vegyek? – Vegyél kettőt, veled megyek!” És akkor ez a kollégiumban úgy szólt, hogy „Mozijegyet egyet vegyek? – Vegyél negyvenet, mert mi is megyünk!” A közeli mozit, ahova rendszeresen jártunk, átalakították, úgyhogy csak a karzat volt, ott volt a közönség, és ott gyakorlatilag csak kollégisták ültek az előadások zömében. Mindent megnéztünk. Nem volt válogatás, mert az együttlét, a buli volt a fontos – amit ma nem tudok elviselni, hogy buli van a moziban, miközben én filmet szeretnék nézni. És valamennyit eljártunk a múzeumba. Ugye galériák még nem voltak. Tehát egy csomó dolog nem létezett, ami ma már szervesen hozzá tartozik egy fiatalember életéhez. Én ki nem állhattam a Munkácsy-trilógiát, de az ember csak megnézte évente egyszer, ha már ott volt. És elég jó képzőművészeti élet volt az iskolában. Mert az építészhallgatók között mindig van egy csomó olyan fiatalember, aki ambicionálja a művészetet, és akkor maga is csinálja.

Ezekben az években vettem részt egy nagyon érdekes publikációs sorozat szerkesztésében, ami a magyar korabeli irodalmi életben idővel reflektorfénybe került. Ez volt a Magyar tallózó, amelyet Mészöly Miklós koncepciójából kiindulva négyen – Szörényi Lászlóval és Lukács Sándorral – szerkesztettünk. A Magvető Kiadó számára először elkészítettünk egy közel háromszáz tételes sorozattervet. Ez az, amit a kiadó idővel ellopott, és ezt az emberek, az érdeklődő olvasók is tudták. Amit a Magvető aztán hosszú-hosszú éveken keresztül Magyar Hírmondó sorozatcímmel, a velünk való szakítás után kiadott, az lényegében a mi sorozattervünkön alapult. Pedig eleinte jól indult minden, legalábbis ez volt a látszata. Kardos György, a Magvető igazgatója, aki a Mészöllyel akkoriban jó viszonyban volt – a Mészöly-kötetet a Magvető adta ki –, látszólag pártolta a dolgot. Szerződést kötött velünk, négy szerkesztővel is, hogy ezt a sajátos irodalmi-kultúrhistóriai sorozatot szerkesszük. Kiválasztottuk az első tíz kötetet, megbíztuk ezeknek a köteteknek a szerzőit, szerkesztőit. Én egy Remenyik Zsigmond-kötetet szerkesztettem, válogatást az író emigrációban, Dél-Amerikában, Chilében és Peruban spanyolul írt avantgárd munkáiból, A képzelgő lámpagyújtogató címmel, majd az Ezer év című, az 1896-os millennium sajtóanyagából készített válogatást. Mikor a legelső kötetek megjelentek, kiderült, hogy a mi négyünk nevét elhagyták a kötetsorozat belső címoldaláról és szerkesztőkként a kiadó három munkatársát szerepeltették. Reklamáltunk a kiadónál, az igazgató nem volt hajlandó fogadni és magyarázatot adni. A sajtóban nyilatkozatot tettünk közzé, amire Kardos pökhendien válaszolt. Nyilván Mészöly neve volt a botránykő. Pert fontolgattunk és elmentünk Dornbach Alajoshoz, hogy lehetne-e mégis egy sorozati koncepció szellemi tulajdonjoga alapján szerzői jogilag bíróságra vinni az ügyet.

Visszatérek ehhez az OSZK Múzeum utcai épületéhez. Elég sok literátor, humán szakember dolgozott ott, érdekes egyéniségek. Az intézménynek volt presztízse, de tényleges hatalma, intézkedési jogköre nem. Igazában a művelődési minisztériumi könyvtári osztályának volt az egyik háttér-intézménye. Kénytelenek voltak támaszkodni az itt lévő emberekre. Az intézmény akkori szerepe kvázi kultúrpolitikai szerep volt, egy nem elhanyagolható, kulturális-információs területen. Egyik vezetője, pontosabban korábbi vezetője, Sallai István volt a könyvtári szakma egyik „szent öregje”. Akinek vezetéséve a szovjet, illetve moszkovita, pártszempontok szerint vezényelt népkönyvtári koncepció helyett egy angolszász, skandináv mintájú, úgynevezett public library koncepcióját képviselték a munkatársak a sajtóban, a konferenciákon. A szabadpolcos, nyitott, gazdag állománnyal rendelkező, mindenki számára sokféle dokumentumot, forrást és szabad hozzáférést kínáló könyvtár eszméjét. Ez a fejlesztési irány, amit a főhatósággal is sikerült elfogadtatni, unikális volt a táboron belül. Másutt is ezt az ideológiailag kevésbé ellenőrzött, az információk relatív gazdagságát és a hozzáférés relatív szabadságát jelentő magyar könyvtári modellt szerették volna utánozni. Az intézményen belül mindenki tudta, hogy ennek politikai tartalma is van. Bizonyos szakmai konferenciák csörtéiben ki is bukott a szög a zsákból: ez voltaképpen „fellazítási politika”. És hogy ez az intézmény kvázi ellenzéki társaság. A minisztérium a népművelés, a művelődési házak trombitáját fújta, mert a művelődési ház volt a rendszer kedvenc gyermeke. A könyvtár nem látványos, propagandisztikus intézmény.

Az OSZK Könyvtártudományi Intézete sajátos fekete báránya volt a kultúrpolitikának – ez hol élesebben, hol kevésbé élesen mutatkozott meg. Igen sok kiváló, tulajdonképpen háttérbe szorított ember alkotta a törzsgárdáját. Fodor András eléggé ismert, de ott dolgozott Vargha Balázs, a nagy formátumú irodalomtörténész, esszéista. Igen sokoldalú tehetség volt, közvetlen kollégám éveken keresztül. Ő volt a gyerekkönyvtárak felelőse, aki lényegében Karácsony Sándor pedagógiai eszméi jegyében szabad, liberális gyerekkönyvtári koncepciót dolgozott ki. Munkatársunk volt Szentmihályi János, aki műfordítóként is ismert, ő a tudományos tájékoztatás elismert szakértője volt. Sok olyan ember járt a Múzeum utca 3. szám alatt működő intézménybe, akik politikai okokból börtönben voltak. A mi recenzesi gárdánk jelentős része is peremre szorított értelmiségiekből toborzódott. Eleven és viszonylag szabad volt a légkör: sok érdekes, színes egyéniség, élénk viták, szakmai és politikai beszélgetések zajlottak itt. Volt ugyan egy-két párttag, de végső soron nagyon liberális intézménynek mondható.

Időközben az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja – amely a Múzeum utca 3. szám alatti épületben működött – 1965-től megjelenő Új Könyvek című lapjának kezdtem rendszeresen írni. Ez egy könyvtárosoknak szóló, kéthetenként megjelenő, állománygyarapítási periodikum volt, amely egy elég nagyszámú külső munkatársat foglalkoztatott. Engem Fodor András kért fel, hogy írjak recenziókat. Történt pedig, hogy 67 végén az egyik szerkesztőségi kolléga meghalt. Kerestek oda egy új embert. A lapot akkoriban Iszlai Zoltán szerkesztette, és nagyon jó szerkesztői gárdája volt, mind komoly literátor és szakember. Így kerültem 68 márciusában a szerkesztőségbe. Mivel irodalmár elég sok volt, a társadalomtudományi rovat szerkesztője lettem. Én is megszerveztem a magam recenzori gárdáját. Különböző politológiai, közgazdasági könyvekről viszonylag röviden kellett írni. Gyorsan el kellett olvasni a kötetet, és prezentálni a kéthetente történő lapzártára a cikket. Igyekeztünk olyan, ínséges szellemi munkára kényszerített külső munkatársat megnyerni, akiknek ez valamilyen keresetet jelentett. Ezek körében Donáth Ferenc is írt könyvismertetéseket számomra. Rendszeres munkatársunk volt Kenedi János, aki szinte ölszámra vitte el az ismertetendő könyveket, és hozta a gondosan megírt ismertetéseket. Nemcsak én adtam neki munkát, hanem a kollégáim is, úgyhogy Jancsi rengeteget írt. Hiába biztattuk, hogy Jancsi, egyszerűen! Ő mini-esszéket kanyarított, kis miniatűröket.

1966 októberében – jellemző, hogy akkor nem is realizáltam, hogy ez a forradalom tízedik évfordulója – az akkori irodalmi és kultúrpolitikai vezetőség egy nemzetközi költőtalálkozót rendezett, amelyre körülbelül húsz-huszonöt európai költőt hívtak meg. Voltak közöttük elég neves poéták is, így az akkori francia költészet jelesei, akik előadásokat is tartottak az Építők Székházában, a Jókai téri szakszervezeti házban. De jöttek finnek, svédek, észtek, oroszok, szerb költők. Az egész fő szervezője Somlyó György volt. A költői konferenciának szervezésére létrehoztak egy háromfős irányító stábot, ahol Somlyó volt a vezető, és a Lengyel Péter meg én szerepeltünk, mint szárnysegédek. Sok olyan költőt, irodalmi személyiséget ismertem meg közelről ekkor, akik ritkán bukkantak fel a könyvtárban. Azokban a szerkesztőségi műhelyekben, ahol az ő életük zajlott, mint az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Nagyvilág, ha néha be is vittem egy-egy cikket, én nem voltam otthonos.