Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. Sütött a nap, csodálatos levegőn voltunk, és élveztem, hogy szabadon mászkálhatok, legalább a táborban.

A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. Azt mondta, akkor este hat órakor jöjjön a Péterfia utcai laktanyába, a siralomházba, mert a bátyját mint katonaszökevényt agyon fogják lőni. A siralomház. egy cella volt, asztallal, székkel, egy üveg bor és egy pohár volt az asztalon. Mikor benyitottam, nem tudtunk megszólalni. A bátyám arcán láttam, hogy most már minden mindegy, nem kell beszélni. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak akkor kezdtünk el rettenetesen sírni, amikor egymás nyakába borultunk és elbúcsúztunk egymástól. Este egyedül mentem el a temetésére, szétlőtt teste egy gyalulatlan koporsóban volt. Apámnak nem bírtam megmondani. Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a fiával.

Elkövetkezett 1944 májusa, amikor a nevelőanyám öccse, aki a községházán dolgozott, egy este elszaladt Grünékhez, hogy készüljenek föl, mert másnap jönnek a csendőrök értük. Fölmentem az istállónk padlására, és onnan néztem át hozzájuk. A zsidók maguk voltak kötelesek gondoskodni fuvarosról és kocsiról, amelyik a gyulai gettóba beszállítja őket. Végignéztem, hogy Lócskai Pali bácsi beállt az udvarba a kocsival, hogy egy batyuval hogyan száll föl a nagyanyám, nagyon nehézkesen és sírva, a nagynéném, Manci néni és az unokabátyám, Pista. Egy hét múlva a gyulai gettóból értesítés jött, hogy vigyünk be ágyneműt, cukrot, és én akkor biciklire ültem. Lócskai Jóskával bementünk Gyulára, megérkeztünk a gettó bejáratához, ahol egy csendőr állt. Láttuk, hogy Manci néni ott van egy kerítés mögött és félve integet nekünk, majd beszél a csendőrrel és a csendőr megengedi, hogy odamenjünk a kapuig és a csomagot átnyújtsuk neki. Mondta, hogy nagymama beteg, fekszik és Pista sincs jól. A nagynéném valósággal elhessegetett onnan, és zavartan búcsúztunk egymástól. Én őt akkor láttam utoljára, a nagymamámat és az unokabátyámat akkor se. Arról már nem tudtunk, mikor vitték át őket Békéscsabára, mikor várakoztatták őket két-három napig a békéscsabai állomáson egy pajtaszerű, óriás raktárban, majd ott rakták őket vonatra, és a vonat Auschwitzba ment. Ezen a vonaton vitték Auschwitzba Grün Sándort, a feleségét és a fiát is, akik akkor már Békéscsabán laktak, és azt a mostoha leánytestvéremet, akit anyám még a Szovjetunióból hozott haza csecsemőként. Ők voltak az én közvetlen rokonaim, akik közül senki nem jött haza.

Valaki mondta, hogy látta apámat márciusban. Láthatta, akkor még élt. Gondoltuk, ha márciusban megvolt még, akkor most is megvan. Aztán megtudtuk, hogy Nussbaum Bélával mentek el egyszerre egy másik lágerbe. Amikor ez a barátunk visszajött Nagyváradra, akkor én mentem el hozzá. Először nem akarta megmondani. Olyanokat mondott, hogy „Nem voltunk végig együtt. Engem elvittek máshova, nem tudom, mi lett vele.” És akkor én megéreztem valamit, és azt mondtam neki, „jobb, ha megmondja az igazat, minthogy itt várjunk, várjunk hiába”. Akkor megmondta nekem.

Nem mentünk egyenesen a lakásunkba. Azt mondtuk, hogy megvárjuk, míg apám visszajön. Anyám egyik közeli barátnője Jakabffy Juci volt, aki szintén lágerből jött vissza, de a férje nélkül. Nekik nagy lakásuk volt Váradon. Juci fivére, Laci pedig munkaszolgálatból jött vissza, és beköltözött a testvéréhez, mert neki meg a felesége nem jött vissza. Jucinak volt állandó személyzete, azt hiszem, Marikának hívták, aki imádta a családot, és végig ott ült a lakásban, mint a tyúk a tojásokon, és őrizte azt. Még a rongyoszsák is megmaradt a foltozni való ruhadarabokkal. És akkor többen, akik nem akartak hazamenni a lakásukba, odamentek a „Jakabffy Panzióba”. Beköltöztünk mi is, és legalább két hétig ott laktunk. Volt még egy ilyen panzió Nagyváradon, a Sonnenfeld Panzió is. Sonnenfeldéknél a nők nem jöttek vissza. Csupa özvegy férfi és árva fiú volt ott.

A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni. Ők megfejték a teheneket a sapkába, és onnan ittuk a langyos, friss tehéntejet. Majd leültünk a mezőn, és én a hátamra feküdtem, és elaludtam. A természet ölén, ezzel a jóllakottsággal a napsütésben elengedtem magam, és úgy éreztem, hogy én tényleg megmenekültem. Ez csodálatos emlék maradt az életemben, a teljes beteljesülésnek tűnt nekem akkor!

Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel. És május 8-án reggel repülőgépek zajára ébredtünk. Nagyon féltünk, hogy bombázás lesz. Kimentünk. Röpcédulák hulltak le a repülőgépekből, hogy a békeszerződést aláírták, a háborúnak vége, mindenki tegye le a fegyvert, és senki ne lőjön vagy támadjon. Gondolhatod, hogy ez mit jelentett nekünk! Fogtuk magunkat, s bementünk a városkába, vagy legalábbis a város szélére. Próbáltunk élelmiszert találni. Ami tulajdonképpen, ha most visszagondolok, nagy merészség volt, mert nem tudhattuk, hogy honnan jön elő egy-egy ember, aki ránk lő. Ott minden elhagyott volt! Egy élő lelket nem találtunk. Emlékszem, bementünk egy fűszerüzletbe, papírzacskófélékbe porcukrot raktunk, és ettük a cukrot, mintha kenyér lenne. Lakásokba is bementünk! A konyhában a tűzhelyen még égett a tűz. Tehát lehet, hogy alattunk, a pincében voltak. Kinyitottuk a szekrényeket a konyhában. Mit lehet enni? Találtunk tojás meg tejet! Óriási öröm volt.

Egy repülőgép-szerelő gyárba kerültünk. Ez Zittauban volt. Most Németország délkeleti csücske, Csehországgal és Lengyelországgal is határosan. Könnyű munka volt, repülőgép-alkatrészekkel dolgoztunk tizenkét órát. Munkatábor volt, nem vertek minket, nem volt semmiféle retorzió. Csíkos ruhát kaptunk. Vastag szövetből, szürke kék csíkos volt. Kabát volt. Sapka, kesztyű nem volt. Akkor már faszandálunk volt, mert a mi cipőnk tönkrement. Én arra emlékszem, hogy jobban fáztam, mint éheztem. És nem volt semmink, nem volt váltás fehérneműnk se, semmi.Ott a gyárban német munkások dolgoztak, mindegyikhez beosztottak két lányt. Megmagyarázták – mint a Chaplin-filmben –, hogy kettőt csavarsz jobbra, kettőt balra, miközben fogalmunk se volt, hogy miért, és hogy. Ezek a német fiatalemberek húsz év körüliek voltak, és soha nem láttak zsidót. Folyton kérdezték tőlünk, hogy „ti tényleg zsidók vagytok?” Mondtuk, hogy „igen”. „De hát nekünk azt mondták, hogy a zsidók nem úgy néznek ki, mint mi!” Nehéz volt elhitetni velük, hogy a zsidók úgy néznek ki, mint ők! Ezek komolyan nem tudták! Az a fiatalember, aki mellé én kerültem, végtelen rendes volt! Pedig ő a hitlerizmus alatt nőtt fel. Ez ugye 44-ben volt, ő lehetett húsz–huszonkét éves, majdnem velem egykorú. Az éjszakai műszakban ugyanúgy tizenkét órát kellett dolgozni, állni kellett a gép mellett, és méregetni kellett a fogaskeréken a távolságokat. Nem messze tőlünk volt a munkások öltözője, ott lógtak a kabátok. Ez a fiú azt mondta, hogy menjek oda be, üljek le a kabátok alá és aludjak. Ha jönnek az SS-ek, akkor majd felkölt.

A lágerben volt egy-két francia fogoly, aki átjött hozzánk mindenféle munkára. És egyszer az egyik azt mondta nekem: „Azt tanácsolom, hogy igyekezzetek el Auschwitzból! Ha az oroszok közelednek, akkor kiürítik a lágert, de lehet, hogy úgy ürítik ki, hogy mindenkit a gázkamrába visznek.” És ezzel párhuzamosan megtudtuk azt is, hogy egy német gyáros kiválasztott ötszáz lányt munkára. És állítólag ez nagyon jó csoport lesz. Ekkor anyám és az egyik barátnője elhatározták, hogy éjszaka átszökünk abba a barakkba, ahol ezek a kiválasztott lányok vannak. Én úgy féltem! Ha egyedül vagyok, én meg se mozdulok, a kisujjamat se emelem fel. De anyuval nem lehetett ellenkezni, ha ő azt mondta, hogy „megyünk!”, akkor mentünk! Emlékszem, jobban féltem az egyik barakkból a másikba való szökéstől, mint a rögtöni haláltól. Nekem a halál még teljesen absztrakt fogalom volt, annak ellenére, hogy nap mint nap láttam. De az, hogy átszökni, és hogy jönnek a németek és lövöldöznek, ez volt a legrémesebb gondolat. Sikerült, mert anyám átrángatott, és bementünk ebbe a barakkba. És ez kész csoda volt! Másnap elindultunk a kapu felé. Az ötszáz ember helyett, akiket a németek kiválasztottak, lehettünk hatszázan, mert nemcsak mi szöktünk át. És ezért anyám mindig húzott előre, mert logikus volt, hogy a végét vágják le. Megszámolják az ötszázat, és aztán a többi ott marad.

Olyan szelekció is volt, hogy jöttek német gyárakból munkaerőt keresni. Rabszolgapiac. Az egyik ilyen választás alkalmával megtudtuk, hogy jó szemű, finom ujjú fiatal nőket keresnek. Mentünk libasorban meztelenül az SS-ek és a rabszolga-kereskedő előtt. És egyszer csak azt érzem, hogy a hátam mögül rám tesznek egy szemüveget. Anyám, mikor megtudta, hogy jó szemű és finom ujjú fiatal nőket keresnek, akkor lekapta egy idősebb nő orráról a szemüveget, és rátette az enyémre. Azért, mert szemüvegeseket nem vittek el. Nem akartuk, hogy elválasszanak minket egymástól. Anyámnak mindig mindenre volt ötlete, hihetetlen!