Tőlem elvették a földet a földosztáskor. Úgy éreztem, van valami igazságalapja azért a dolognak. Ma már tudom, és ökonómiai meggondolások vezettek el ide, hogy a mezőgazdaságban a tőke ilyen mértékű elaprózódottsága nem vezet eredményre. Én akkor mégis jó szívvel segítettem az embereket, hogy irányítsák a maguk kisgazdaságát. És ők ugyanolyan jóindulattal fogadták és viszonozták azt a segítséget, amit igyekeztem nekik adni. Nagyon tisztességes dolog volt, hogy amikor vetőmagot adtam nekik, azt munkával fizették meg. Az volt az érzésem, hogy ebből kialakulhat valami, egy olyan gazdálkodási rendszer, ami előreviszi a dolgokat, előreviszi az országot. Nem ez következett be.

Volt néhány olyan ember, aki hűséges volt hozzánk. Azon dolgoztunk, ami megmaradt. Először még meghagytak nekünk kétszáz holdat, mert az 1945. évi I. törvény szerint, aki szakmai képzettséggel rendelkezik – és én akkor már agrármérnök voltam –, az kétszáz holdat megtarthatott. Nagyon lassan beindult a gazdálkodás. Legelőször egy tehenet vettem. Magam fejtem a tejet. Szép lassacskán vettem pár lovat, az oroszoktól persze, igen olcsón. Elkezdtük a munkát, és kezdett egész jól menni. Nagyon hálás volt akkor a világ. Már nem az emberek voltak hálásak, hanem az, hogy lehetett pénzt csinálni, megtérült a befektetett munka. Fölújítottam a régi üzleti kapcsolatokat, vetőmagot termeltem, ami akkor nagyon nagy dolog volt. Ment ez a dolog tisztességesen, és én már bele is éltem magam abba, hogy tovább fogom fejleszteni. Közben nagyon gyorsan megnősültem. Az első feleségem ugyancsak Auschwitzból jött vissza. Ő félig volt zsidó, de elvitték, mert a törvények értelmében muszáj volt.

Amikor hazajöttem, rögtön nevet is változtattam. Ha a külső körülmények nem különböztetnek meg a társadalom többségétől, akkor miért különböztessen meg a nevem? 1945 nyarán, valamikor július végén, mikor hazakerültem Halmajra, szomorúan láttam, hogy engem senki nem vár itthon. A majorban egy fogatos szovjet ezred állomásozott. Egy százados fogadott, aki – mint a harcoló alakulatnál általában – tudott németül, és ennek következtében zavartalanul tudtunk egymással beszélgetni. Mindjárt meghívott egy jó káposztalevesre vacsorára, aminek én nagyon örültem. Helyet is adott éjszakára az egyik szobánkban. Minden szobában szalma volt leterítve a földre, ott aludtak a katonák. Én is ott csinálhattam magamnak helyet. Lehúztam a csizmámat, és ahogy azt megszoktam a fronton, a fejem alá tettem a csizmát és bele egy zoknit, majd édesdeden elaludtam. Reggelre ellopták a csizmámat. Másnap történt, hogy próbáltam rendezgetni a dolgokat, meg felmértem, hogy milyen a helyzet. A háznak nem volt se ajtaja, se ablaka. Már semmi nem volt tulajdonképpen benne. A könyvek az egyik ciszternában landoltak. Nem tudom, hogy a nyilasok vagy az oroszok műve volt-e, de a könyvek, azok mind elpusztultak. És egyszer csak megjelent egy asszony a harmadik vagy a negyedik szomszédból, és hozott nekem egy sèvres-i bonbonniere-ben paprikás krumplit. Szép volt, teteje is volt, teljesen hibátlan volt a dolog. Úgyhogy a sèvres-i bonbonniere az visszakerült. A szovjetek néhány nap múlva elmentek, aztán újak jöttek, többször is, kisebb-nagyobb alakulatok. Közben elkezdtem rendbe hozni a gazdaságot. Volt egy óriási nagy szerencsém. 45 nyarán, amikor hazaértem, már legalább egy húsz-huszonöt hektáros táblán le volt aratva a rozs, de nagyon rosszul aratták le, igen sok szem maradt a földön, amiből árvakelés keletkezett. Árvakelésnek azt hívják a gazdák, amikor az elhullott gabonaszemekből újra kikel a vetés. Abból a rozsból, amit akkor jó áron lehetett értékesíteni, lett nekem egy kis pénzem. Volt egy műtrágyaraktár is a tanyában, amit egészen véletlenül nem raboltak ki, az is megmaradt nekem. És amikor elkezdődött a gazdálkodás, szükség lett erre a műtrágyára, és is el tudtam adni.

45-ben édesanyám azért is járt le rendszeresen, hogy ismerősöknek, rokonoknak pénzért hozzon élelmiszert meg olyan dolgokat, amit Pesten nem lehetett beszerezni. Ugye ott volt a négy lány, akiket nevelni kellett, szükség volt a pénzre. Papám nem volt otthon, Zsuzsanna elment a zsámbéki zárdába, nagymamámnak a szívével voltak bajok, be kellett feküdnie a Bakáts téri kórházba. Borbálát fölvették Zsámbékra a tanítónőképző gyakorló iskolájába. Mária és én a Sacré Coeurbe jártunk, de a hétvégén, mivel egyedül voltunk, fogtuk magunkat, fölültünk a vonatra, elmentünk Herceghalomig, onnan gyalog Zsámbékra. Mindig lestük, hátha jön arra más is, mert az még nagyon oroszos világ volt, féltünk egyedül az úton.

45-ben Nagy Imre égisze alatt kiosztották a földbirtokokat, aminek nem nagyon örültünk. Nagy Imre nevét először úgy hallottam otthon, hogy a moszkovita kommunista, aki a földosztással foglalkozik, elvette az ősi földet, ami miatt apám Magyarországon maradt. De kiderült, hogy akik benne voltak az ellenállási mozgalomban, kétszáz holdig visszakaphatnak, így mi a nyolcszáz holdunkból száznyolcvanat visszakaptunk Szalkszentmárton és Dunavecse között, Nagyvadaspusztán. Persze nem a jó földeket. Hetven hold legelő volt, és a mamám elkezdett ábrándozni. Nagy örömmel tervezgettük, hogy lemegyünk a tanyára – nem azt mondtuk, hogy a birtokra, hanem a tanyára –, lesz lefejő tehenészet, birkákat tartunk, sajtot készítünk. Tulajdonképpen ezért akartam mezőgazdász lenni. Mamám se értett hozzá, mert ugye latin–francia tanárnak készült, de fantasztikusan jól gondolkodott erről, és elkezdett lejárni Szalkszentmártonba. Talált egy húszéves parasztfiút, egy nagygazda értelmes fiát, Dézsi Karit, ő lett a feles bérlő. Csak kellett egy férfiember, pláne aki ért is a dolgokhoz. Kari kiköltözött a tanyára, ő lakott a házban, mi pedig, ha lementünk, az egyik cselédlakásban. Több nyarat is lenn töltöttünk. Kenyeret dagasztottunk, a kemencében megsütöttük. Fejtük a tehenet, csináltunk túrót, tejfölt. Csirkét, pulykát is tartottunk, és Dézsi Kari hozott egy lovat. Mamám vett cserekereskedelemmel még egy tehenet és lassanként birkákat is. Már egy egész nyáj volt, és anyám a faluból megszervezte a legeltetést, fogadott egy gulyást.

Mikor 45 tavaszán visszaérkeztem, a város polgármester nélkül volt, mert a nyilas polgármester már elmenekült az oroszok elől. Aztán egy baloldali ember, Velsz Aladár lett az oroszok által kijelölt polgármester. Jellemző volt az akkori helyzetre, hogy két hónap múlva, 45 júliusában kineveztek egy új polgármestert, egy szociáldemokratát, Udvaros Istvánt. Akkor így mentek a dolgok.

Amikor 45 tavaszán hazajöttem, rögtön jelentkeztem a városnál. Akkor kezdődött a nagy változás. A későbbi eseményeket természetesen nem láttuk előre, de nem volt olyan ellenszenvünk, ami kizárt volna a kommunista pártból. Három hozzám hasonló származású gyerekkel, szintén radikális baloldaliak, már 45 májusában beléptünk kommunista pártba. Gondoltuk, ha alacsony számozású tagsági könyvünk lesz, az később segít a karrierünkben. A családban nem örültek neki, anyám se, apám se, a rokonok gúnyolódtak. Mikor romot mentünk takarítani, a viccek mindig a mi terhünkre estek. De én ezt elég könnyen vettem. Komoly vita volt a háború jogosságáról. Én elfogadtam a kommunista párt álláspontját, hogy bűn volt ez a háború. A háborús bűnösökkel szemben keményebb álláspontot foglaltam el, és egy főtisztviselővel – akkor még kis fogalmazó voltam – össze is vesztem.

A politikai téren megindult változás érzékelhető volt a tanári karban is. Jobboldali beállítottságú fizikaprofesszorunk 45-ben már nem jött vissza Pécsre. Viszont visszajött Ernst Jenő magántanár, akinek a numerus clausus miatt szüntették meg az állását, belépett a kommunista pártba, és elfoglalta a Fizikai Intézetet, ahol kitűnő röntgendiagnosztikai laboratóriumot fejlesztettek ki. 45 szeptemberében a pécsi kommunista újság diadallal közölte, hogy hét egyetemi tanár lépett be a kommunista pártba. Az igazoló bizottsági eljárások során kevés embert bocsátottak el az egyetemről, de a háttérben már működött egy kommunista befolyás alatt álló csoportosulás, és mire a rendszer megszilárdult, fenekestől felforgatták a pécsi egyetemet is.

A kialakuló infláció nekem nagy nehézségeket okozott. Anyám Pesten volt, otthon senki nem vezetett háztartást. Egy ideig a barátom családjánál étkeztem, később meg is állapodtunk, hogy fizetek érte. A pengő hétről hétre, majd napról napra romlott, háztartásunk maradványaiból előszedtem a damasztabroszokat, abból csináltam pénzt, majd néhány ruhadarabot és könyvet is eladtam. 1946 tavaszára már katasztrofális lett a helyzet: a pengőt milliárdokban mérték, és semmi értéke sem volt. Az egyetemen hetente kétszer kaptunk fizetést, de másnapra már semmit sem ért. A jó ég tudja, miből éltünk. Sovány voltam. Közben váltottuk a lelkes leveleket Székesfehérvár és Pest között.

1945. május elején ráültem egy orosz katonavonat ütközőjére, és felutaztam Budapestre. Decemberi elválásunk óta akkor találkoztam először édesanyámmal és a nővéremékkel. Közel fél évig semmit sem tudtunk egymásról. A nővéremék a régi lakásukban laktak, a ház viszonylag keveset károsodott, de az oroszok náluk is fosztogattak. Három-négy hétig voltam ott, élveztem a pezsgő politikai és szellemi életet. Igyekeztem felkeresni a régi barátokat, hiszen december eleje óta róluk sem tudtam semmit. Május végén elég kalandos úton visszajutottam Székesfehérvárra, majd néhány nap múlva Pécsre. Pécs oázisnak számított – a front csak átszaladt rajta –, rendkívül kedélyes élet jeleit tapasztaltam. Felkerestem Hasznos Tivadar barátomat, aki már a helyi kommunista párt aktív tagja volt. Kisebb tisztségre is szert tett, amellyel egy kis hatalmi befolyás is párosult, ennek köszönhetően a lakásunk megmaradt. Első este, miután megvacsorázunk, a barátom felállt, na, most elmegyünk egyet lengeni, vagyis sétálni. Most kimenni az utcára! – gondoltam hitetlenkedve. Én ugye a pesti és a székesfehérvári emlékekre támaszkodtam, sötétedés után kijárási tilalom volt mindkét városban, és jó, ha katonai járőrök jártak az utcán, nem pedig részeg katonák randalíroztak. Pécsett viszont nyugalom volt, a város kivilágítva, mert ott a közművek sem sérültek meg. Lementünk a Széchenyi térre, ahol jókedvűen sétáltak az emberek.