A mányi állami gazdaság felsőörsi része a Ruttkai családé volt. A Ruttkai gazdag család volt, az első magyar nagyáruház tulajdonosai voltak a Rákóczi úton. Ruttkai Éva papája volt a családfő. Ez volt Felsőörs. Emellett még két üzemegység volt. A nándorpusztai üzemegységben főleg állatokat tenyésztettek. Volt ott egy nagy sertéshizlalda, és volt ott egy nagyon értékes lóállomány is, úgynevezett koronás kanca lóállomány, ami még a 45 előtti honvédség válogatott lóállománya volt. Azért hívták ezeket koronás kancának, mert a nyakuk bal oldalába be volt égetve egy korona. Ezek tenyészállatok voltak természetesen. A harmadik üzemegység pedig Pusztamarót volt. Felsőörs és Pusztamarót főleg gyümölcsös volt, de mind a két helyen volt birka is, meg szarvasmarha is. Mindenhol volt szántóföld is természetesen, Pusztamaróton meg erdő. Egy virágzó gazdaság volt egészen addig, amíg jött az a mánia, hogy össze kell vonni, koncentrálni kell az állami gazdaságokat is. Három állami gazdaságot összevontak, és akkor kerültem én onnan a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára. Illetve úgy volt, hogy akkor már külön volt a Fejér és a Komárom Megyei Igazgatóság, de én mind a kettőnek a főkertésze voltam 60-tól 64-ig.

Persze voltak értelmetlen dolgok is. Teljesen általános volt, ahogy a termelési feladatokat szétosztották. A felügyelő hatóságunk a Fejér–Komárom Megyei Állami Gazdaságok Igazgatósága volt, amely ugyancsak felülről kapta az utasítást, hogy a megye területén mennyi búzát, mennyi kukoricát, mennyi cukorrépát, mennyi árpát kell termelni. A Mányi Állami Gazdaság, amely dimbes-dombos területen, nem megfelelő földeken, a vasútállomástól tíz-tizenöt kilométerre feküdt, ennek ellenére ugyanúgy kapott feladatot a cukorrépa-termesztésre, mint Mezőfalván a cukorrépatermelő gazdaság. Ezekből persze semmi, vagy majdnem semmi bevétel nem származott. De az egész nemzetgazdaságra jellemző volt, hogy felosztották a feladatokat, a népesség arányában, meg a terület arányában. Ez a szovjet szocialista rendszer egy jellemző tulajdonsága volt. A Mányi Állami Gazdaságban minden szellemi tőkét meg beruházási lehetőséget elsősorban a fő üzemágra, a gyümölcstermesztésre kellett volna fordítani. Nem volt értelme, hogy olyat erőltessenek, ami ott nem megy. Az őszibarack nagyszerűen termett, de a cukorrépa nem. Az őszibarack több cukrot termelt, mint a cukorrépa! A Fejér–Komárom Megyei Igazgatóság egy jól vezetett igazgatóság volt egyébként. Nagyon sok jó gazda volt ebben a közösségben. Két-három hetenként föltétlenül összehívták a gazdaságok vezetőit, és mindig nagyon-nagyon tartalmas és nagyon hasznos viták, beszélgetések alakultak ki annak kapcsán, hogy mit hogyan termeljünk. Magyarországon például korábban nem termeltek napraforgót szántóföldi táblákon, csak az volt a szokás, hogy a kukoricatáblákat napraforgóval szegélyezték. Nem volt sok, mert általában a lakosság sertészsírral főzött, és olajgyártás még alig volt. És akkor egyszer csak, mondhatni egészen pánikszerűen megjelent a napraforgó-termelés, mint nemzetgazdasági szükséglet. Nem kismértékben egészségügyi okokból is, hiszen akkor nagy akció folyt, hogy olajjal egészségesebb főzni. Kevesebb is lett hirtelen a zsír egyébként, mert akkor állt át egész Európa a hússertés tekintetében: a mangalica jellegű hússertésekről a fehér sertésekre, aminek viszont kevesebb a zsírja. Volt is nálunk egy nagy összejövetel, ahol a megyei főagronómus beszélt arról, hogy napraforgót kellene nagyobb területen, szántóföldi táblákon is termeszteni. És akkor fölállt egy főagronómus, egy fiatal főagronómus, és azt mondta: „De hát hogy, milyen módszerrel termeljük a napraforgót?” „Hova való vagy, fiam?” – kérdezi a megyei főagronómus. Azt mondja a fiú: „Mezőfalvára.” „Na és apád termelt napraforgót?” „Igen, igen. Termeltünk.” „Na hát, akkor úgy termeld te is!” Mindannyian a régi módszerekre támaszkodtunk.

Az jutott eszembe, ami nem nagyon hízelgő rám nézve, hogy legalább bíborherét nem kell szerződtetnem. A Magtermeltető Vállalatnak előírták, hogy téeszekbe, magángazdákhoz járjon, és beszélje rá őket, hogy olyat is vessenek, amit nem akarnak. Nekem is kiadták, hogy menjek rábeszélni. Ha valaki kötélnek állt, megkötöttük a szerződést, megkapta a vetőmagot, elvetette, és azt ellenőriznem kellett. A kollégáim azt mondták, hogy a bíborhere miatt csak rendőri kísérettel menjek, mert rám fogják uszítani a kutyákat. Ezek szerint ezt utálták a legjobban.

1949. január végén egyszer bejött a tanterembe a professzor és egy ismeretlen úr. Leültek, egy ideig hallgattak, aztán kimentek. Február derekán kaptam egy telefonhívást az Orvos-egészségügyi Szakszervezet központjából, Csákány Györgytől, a szakcsoport titkárságának a vezetőjétől, hogy menjek be hozzá. Közben egy barátom már leadta a fülest, hogy a szakszervezet fel akar hívni belső munkatársnak. Csákány előadta, hogy a szakcsoport-titkárságon a tudományos tervmunkák beindításában kell közreműködnöm, az állami szervek és az intézet között egyengetni a dolgot. Nem volt túl nagy kedvem a szakszervezeti funkcionáriussághoz, fogalmam sem volt róla, milyen az élet egy szakszervezeti központban. Visszamentem Pécsre, jelentettem a profnak, miről van szó. Jellemző az akkori erőviszonyokra, hogy Lissák azt válaszolta: kérlek, ha a szakszervezet hív, az olyan, mintha SAS behívót kapnál a katonaságtól.

Máriáék, a húgomék 1967-ben mentek ki Ausztriába, addig együtt laktunk a Bimbó út 3.-ban. Akkor hirtelen üresen maradt a ház, de addig bizony tele volt. Közben a folyosón lakó nagyon kedves ismerősünkkel, Gyöngyvérnek a bérmaanyjával kötöttünk eltartási szerződést. Úgyhogy mire Gyöngyvér leérettségizett, papíron joga volt a Mariska néni hasonlóan nagy lakásából egy szobát elfoglalni. Mariska néni özvegy volt, gyermektelen, és egy szobát átadott eltartás fejében. Komoly szerződést kötöttünk. Jött is időnként meglepetésszerűen ellenőrizni a lakóbizottság elnöke, hogy ott lakik-e, és hogy Mariska nénit ellátjuk-e. Ez a lakás háromszoba-hallos nagy lakás volt. Mariska néni kiadta a kis szobát is, havi két-háromszáz forintot hozott az is neki, de volt benne társbérlő is. Mariska néni halála után Gyöngyvér kiigényelte az egész lakást, azután cseréltünk, akkortól Gyöngyvérék laktak anyámmal. De ez már a hetvenes években történt. Amikor a harmadik fia is megszületett, csodával határos módon engedélyt kaptak a tanácstól, és a lakás fölött beépítették a tetőteret, ott lett mind a három fiúnak egy-egy kis szobája és egy közös tér. Sokan mindenfélét kitaláltak, mert a lakás nagy szükség volt. Nem a mi kerületünk volt a legfontosabb a lakásépítés terén. Ezt a Bimbó úti házat, ahogy mondtam, a MABI építtette, ahogy más biztosító társaságok is tartottak fenn bérházat. A háború után az államé lett, tanácsi tulajdonúvá vált. Két személynek járt egy szoba, de ha az egyik otthon dolgozott, vagy mondjuk olyan munkája volt, hogy otthon is kellett dolgoznia, akkor lehetett még egy, például egy orvosnak rendelő. A múltkor eszembe jutott, hogy telefonhoz is milyen nehéz volt hozzájutni. Éveket kellett várni. Úgy lett telefonunk, hogy az uram vitte haza az iratait, otthon dolgozott, és a bíróságtól kapott igazolást, hogy a munkájához kell a telefon. Éppen úgy, ahogy az autóhoz is sorban állás kellett, egy Trabantra is hosszú ideig vártak az emberek. Emlékszem, egyik kollégám egy Wartburggal jött be a hivatalba, néztük, hogy na, hát ez már valami. És akkor arra kért bennünket, ha érdeklődnek, mondjuk azt, hogy nyerte a lottón. Ez már 57 után kellett legyen, mert 57-től van lottó. Ezt azért tudom, mert én rögtön elkezdtem, és a mai napig lottózom ugyanazokkal a számokkal. De a ruházkodás nehézségei – erről már beszélgettünk – szintén a hiányból eredtek. Vagy az étkezésé. Amikor a húgom kisfia, Kisákos kicsi volt, a maszek zöldségesnél kellett a tojást beszerezni. A jelszó „japán” volt: és kérek hat japánt. Akkor hátrament, és barna zacskóban kihozta a tojást. Nem tudom, miből is gondoltuk – ő is és mi is –, hogy ezt senki nem veszi észre.

Amikor 1946-ban Árpád született, az Amerikában élő pap rokon küldött csomagot gyermekholmikkal. Ebben az időben a gyerekeknek a fehérneműt Honleány nevű fonalból kötöttük öt vékony tűvel. És voltak lányok, asszonyok, akik maguk csináltak pulóvereket, azokat hozták be a munkahelyünkre, és adták részletre. A ruházkodás körülbelül így ment. A Honleány nagyon vékonyszálú fonal volt, hol fehéret lehetett kapni, hol világoskéket és néha rózsaszínt is. Öt-hat év körüli volt a lányom, amikor már nem akarta fölvenni a világoskék bugyit, de hát csak olyan fonal volt, nem tudtam másból kötni neki. Emlékszem, hogy magammal vittem a hivatalba is, és a többi asszonnyal együtt kötöttem a szabad pártnapokon, azokon a pártgyűléseken, amelyekre a pártonkívülieknek is el kellett menni. A Szabad Nép-félórán nem lehetett kötni, de a pártgyűlésen igen. Akkor kinyitották a két terem közti ajtót, az ajtó fölött volt egy Rákosi-fénykép, és mi leültünk „Rákosi füle alá”, előszedtük a kötésünket, és kézimunkáztunk, míg ment a fejtágító. Vagy nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, nem tudom. Aztán megnőttek a gyerekek, akkor már nem kötöttünk. Lassan lehetett is kapni ezt, azt, de nem volt ilyen bőség, mint most, és hát a minőség is más volt. Később, 56 után dúsan jöttek a csomagok külföldről, azokból vásároltunk, és alakíttattuk át. Volt a hivatalban két-három asszony, aki közvetítette ezeket a nagyon jó holmikat, amelyek Amerikából, vagy Isten tudja, honnan jöttek. Én vittem haza, hogy nézzük meg, mit lehet belőle csinálni. És havonta fizettünk részletekben. Nem volt drága, ki tudtuk fizetni. Voltak varrónők régebbről, vagy ajánlotta valaki, akik átalakították, és ragyogó ruhákat csináltak belőlük, nagyon szép, nagyon elegáns dolgokat. A Gyöngyvér esküvői ruháját is ilyen házi varrónő varrta. Kifordították a régi kabátokat – azok finom anyagok voltak –, átvarrták szoknyává a szmoking nadrágját, így lett a kosztüm. Miután az édesapám meghalt, az egyik zakójából nekem lett egy kosztümkabát, amit nagyon sokáig hordtam. Aki tudott varrni, annak könnyű volt az élete. Hát én nem tudtam, és édesanyám se olyan szinten. A kisgyereknek még varrogatott, de a felnőtteknek már nem. Később aztán megnyíltak az üzletek. Olyan is volt, hogy mondta a kolléganő: a Király utcában tudok egy üzletet, menj be, mondj egy nevet, és lesz ruha. Szóval először csak pult alatt ment a dolog, de aztán nagyon szépen kifejlődött. 56 után valamivel könnyebb lett, áru is akadt, olyan, amilyen, de már érdemes volt bemenni az üzletekbe. A Margit körúti Alkalmi Áruházban is sok mindent lehetett venni. Sokszor lehetett kapni exportból visszamaradt holmit. Emlékszem, vettem két olyan kartonruhát, amelyikre azt mondták, hogy talán a Szovjetuniónak gyártottuk, vagy Romániának, de olyan kis méretű, amilyenre ott nincs igény. Férfiruhát is lehetett így venni. Hát igen, kellett nézni, kellett figyelni Mi úgy gondoltuk, hogy jól föl vagyunk öltözve, de nem tudom, hogy így volt-e.

A 60-as években nagyon erős volt az orosz export és a Richter gyógyszergyár ebből lett naggyá. Ha elgondoljuk, hogy több 100 millió tablettát szériában lehet gyártani – nem kell a gépet átállítani. Ez minden iparágra érvényes. Ez a hatalmas export tette lehetővé, hogy ott beruházzanak. Az értékcsökkenési leírás, amit  egy akármilyen gyár vagy üzem elszámol, az ma már azért van, hogy visszaforgassa, az elhasznált termelőeszközeinek az értékét újból feltőkésítse. Régen a tervgazdálkodási időszakban az értékcsökkenési leírást fejlesztési alapba kellett tenni. Ezt be kellett a központba szolgáltatni, amiből vissza is osztottak, de ebből a tömegből, amit a gyárak termeltek és fejlesztési alapként elszámolták, építettek hadiüzemeket, hidakat, gyárat. Amelyik ipar jól működött, az többet kapott vissza – vagy akinek jó összeköttetése volt, gondolom, mert az is beleszámított. A gyógyszeripar ebből a fejlesztési alapból, mivel nagy kapacitásokat kellett neki felhasználni, hogy kielégítse a szállítói kívánalmakat, elég sokat visszakapott. Az árképzés pedig úgy volt, hogy támogatási rendszer volt és elvonási rendszer volt, ami később megszűnt. Tehát a tőkés exportot támogatták, a szocialista exportból meg elvontak elég jelentős összegeket. Tudniillik a dollárkitermelés az rosszabbul nézett ki, de nagyon fontos volt a tőkés export, mert abból lehetett importot csinálni. De a nagy volumenű szocialista export-termelés meg nagyon jól hozott a konyhára, abból meg elvontak. Később már a ’70-es években ez elhalványodott. Akkor valószínűleg központilag rendezték ezeket a dolgokat. Akkor még a számvitelnél dolgoztam, és megvoltak a szabályok, tudniillik még az is volt ’67 előtt, az új gazdasági mechanizmus előtt, hogy egy elég nehézkes rendszerben a külker kezelte a készleteket, persze csak papíron. Tehát mi megvettük papíron a gyáraktól a készleteket, ott tároltuk, és a mi számvitelünkben volt benne a készlet, amit exportra megvásároltunk. Mi kaptuk rá a hitelt, eladtuk, miénk volt a pénz, és abból kifizettük a hitelt és a gyáraknak, amivel tartoztunk. Kínos egyeztetések voltak a gyárakkal, mert a készletet mi nem láttuk, csak papíron. Folyton egyeztettünk, meg kínlódtunk. A leltárak azok csak formálisak voltak. Mégis a mi mérlegünkben szerepelt az az érték, amit tárolni a gyáraknál kellett. Magyarországon a háború után kötött devizagazdálkodás volt. Kicsit furcsa lehet annak, aki nem szakember, hogy mi az a kötött devizagazdálkodás, és mi a Nemzeti Bank szerepe egyáltalán, egy ilyen országban, ahol kötött devizagazdálkodás van. A Magyar Nemzeti Bank monopol-helyzetben volt, mellette a Magyar Külkereskedelmi Bank létezett még. A speciális üzleteket, bartereket – a vegyes üzleteket hívták barter üzletnek – a Magyar Külkereskedelmi Bank bonyolította, a Magyar Nemzeti Bank pedig az összes többi ügyletet. Ez mai szemmel kicsit furcsának tűnik, de mivel én a pályám nagy részében így kellett dolgozzam, megszoktam, hogy a Nemzeti Bank részben bankárként működött, részben devizahatóság volt. De mi az a devizahatóság? Mai szemmel a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy Magyarországon minden export után, amit eladott az ember, be kellett szolgáltatni a devizát, és az importra szintén meg kellett igényelni a devizát. Tehát nem lehetett akkor azt csinálni, hogy őrületes mennyiségű, 200 millió dollárért exportálok, és abból fedezem az importomat. Ez egy kétirányú utca volt, bruttó elszámolásnak hívják ezt. Magyarországon egészen a ’90-es évek végéig nem lehetett a devizával olyan nagyon szabadon kereskedni. Magyarországon ez a kötött devizagazdálkodás azt jelentette, hogy az export ellenértéket be kellett szolgáltatni, és kaptunk érte forintot egy megfelelő árfolyammal, és az importra igényelni kellett pénzt. Az exporton és az importon kívül voltak még devizában kötelezettségek. Az áruhoz kapcsolódó fuvar, biztosítás és egyéb kötelezettségek, amiket devizában kellett teljesíteni, de ez az áru értékesítésével együtt simán ment, ennek nem volt már külön engedélyeztetési része. Viszont a külkereskedelemben egy nagy tételt képviseltek az utazási költségek devizában, majd pl. nálunk a hálózati költségek, amikor kint ültek emberek, és azoknak fizetést, lakást, autót stb. kellett fizetni. Ezekre külön devizakeretet biztosítottak. Ez két nagy keret volt: az utazási keret és az irodák fenntartása. Három nagy vállalat volt, a Hungarotex, a Technoimpex és a Medimpex, amelyeknek irodáik voltak, és ahol ez egy nagy tétel volt. Ezeknek minden évben keretet kellett kérni a Nemzeti Banktól. A keret korlátain belül tudtuk az utazásokat és az irodák költségeit devizában fedezni. Volt még a mi szakmánkban egy nagyon jelentős tétel: a licence, tudományos jogdíj – a gyárak vásároltak licenceket külföldről, vagy nagyon nagy összegű vizsgálatok pénzeit kellett devizában átutalnunk. Például volt a nagyon híres gyógyszerünk, a Cavinton, aminek nagy piacot sikerült szerezni, többek között Japánban is. Ez egy magyar találmány volt, és mire azt felfejlesztették, annak több százezer, mondhatni, millió dollár kísérleti költsége volt külföldi laboratóriumokban. Csinálták magyar laboratóriumok is, de nemzetközi eredményeket kellett produkálni a törzskönyvezéshez. Emlékszem egy esetre, mikor telefonon hívott fel Angliából a Richter vezérigazgatója, hogy azonnal utaljunk át 200 ezer fontot, holnapra ott kell lennie, mert valami patkánykísérletek kellettek. Nem volt mindegy, hogy milyen patkányokon végezték el, mert ezek tenyésztett patkányok voltak. Voltak tenyésztett kutyakísérletek is. Azoknak a vizsgálati eredményei aztán a külföldi törzskönyvezéseknél elfogadottak voltak, ha egy nemzetközi, mondjuk angol laboratórium csinálta. Ezekre a pénzeket szintén nem kellett keretként kezelni, ezt simán át tudtuk utalni. Tehát gyakorlatilag ami szigorú keretgazdálkodás volt, az az utazások és a külföldi képviseleteknek átutalt fizetések voltak, ami nem volt kevés. Eladtunk exportra. Volt egy tanúsítvány, ami kísérte az árut. Ezt a határon lepecsételték, igazolva, hogy kiment az áru. Abban a percben nekünk deviza-beszolgáltatási kötelezettségünk keletkezett. Volt egy nagy gépi rendszer, amiben a Nemzeti Bank ezt cégenként nyilvántartotta. Majd jött az import, bejött az országba az áru, levámolták, akkor nekünk fizetési kötelezettségünk keletkezett külföldre. Ezt a Nemzeti Bank nyilvántartotta, amitől az őrület határán voltunk. Ezt ők úgy hívták, hogy leltárak, és minden negyedévben egyeztetni kellett a vállalatoknak a Nemzeti Bankkal. Óhatatlan, hogy ennyi tételnél minden stimmeljen. Úgynevezett „kötésszámok” vannak, ez olyan, mint egy születési bizonyítvány, ez kíséri az árut. Mikor elkezdik az üzletet megkötni, adnak neki egy számot, és amíg le nem bonyolódik a tétel, addig az a szám kíséri. Ez a szám a Nemzeti Banknak is megvolt, azon belül vállalatonként is. Az ’50-es évektől úgy kezdődött a ’70-es évekig, hogy ők kiküldtek ilyen őrült leporellókat – akkor még kezdetleges volt a számítógépes rendszer. A Medimpexnél rengeteg kötés volt, s a tételeknél, mert egy gyógyszernél sok apróbb tétel ment ki, mindig el volt írva valami. Kollégáim negyedévenként őrült hosszú időket töltöttek azzal, hogy ezt egyeztették, mert mi tudtuk, hogyha végül is jön az áru ellenértéke, a Nemzeti Bank jóváírta nekünk a forint ellenértékét, tehát az a bizonyos tétel nálunk akkor már kiegyenlítésre került. De ha az ő listájukban valami zűr volt, mert pl. a határátlépésnél elírtak egy számot, akkor azt nekünk korrigálni kellett. Importnál még nagyobb volt a zűrzavar. Az exportot mi indítottuk, tehát kisebb volt a veszélye, hogy elírtuk, de importnál a vámolásnál mindig zűr volt - én életemben a legszörnyűbb dolgokat ezzel töltöttem, mikor össze kellett ülni a bankkal, a szállítmányozási osztállyal. Ez az egyeztetés negyedévente folyt. A Nemzeti Bank a kiszállított árumennyiségről megkapta a jelentést, mikor a határt átlépte, és abból tudta, hogy mennyi deviza fog befolyni az országba. Az importot is tudta, mert az meg bejött, és devizamérleget meg jelentéseket kellett adni, hogy mennyi importot akarunk behozni. Az biztos iparági szinten ment, én azt nem tudom, mert a tervezéssel, mint ilyennel, nem foglalkoztam, de pl. a gyógyszeriparnak be kellett adni évente előre, hogy mennyi import szükséglete van, és mennyi exportja lesz. Volt egy időszak, amikor a pozitív export egyenleget díjazták a ’70-es évek vége felé, hogy a gyógyszeripar pozitív mérleget mutasson devizakiadás szempontjából, tehát az export nagyobb legyen, mint az import. A rubelt és a dollárt külön kellett elszámolni, a rubel és a dollár között volt bizonyos átváltási kulcs, mert ugye a dollár-import kellett a rubel exporthoz. Ez egy elég bonyolult dolog volt, mert a gyógyszeripar termelésének 30 %-a maradt Magyarországon és 70 %-a ment exportra. Abból – a 70 %-ot 100 %-nak véve – 70 % rubel-elszámolású, tehát szocialista országokba ment. Annak a termeléséhez kellett dollár import. Ez elég bonyolult számítás volt a gyógyszeripar részéről, hogy a dollár kiadásokhoz rubel bevételt szembeállítani. Ennek volt egy számítási módja, ezt én nem csináltam. Később az „új gazdasági mechanizmusban” már pl. a Richtertől, ami a legnagyobb volt a szocialista exportban, rengeteg pénzt elvontak emiatt, mert gyakorlatilag olyan tömegű árut szállított ki szocialista exportra, hogy azon hatalmas nyeresége volt. Ezt egy bizonyos adó formájában elvonták, nem tarthatta meg azt a nagy nyereséget. A legfontosabb két mutató a munkabér és a készletgazdálkodás volt. Ebben az esetben azt nagyon támogatták, ha ilyen mértékű nagy export volt, hogy akkor engedtek hozzá munkabért emelni vagy nagyobb készletet tartani. A Richter ezzel építette fel a gyárát, nagyon sokat ott hagytak nála, de elvonták a nagy szocialista export profitot. A Chinoin is, de a Richter volt a legnagyobb ebben a relációban, ő termelte a legnagyobb mennyiséget. De volt az Egis, a Chinoin, a Reanal, a Biogal, ezek együttesen nagyon nagy szocialista exportot csináltak. Azért mondom a Richtert, meg a gyár felépítését – ’50-ben 10 gyár volt, 1000 ember kb. – itt kezdtem, és én voltam a 989. Később 5000 ember lett, megötszöröződött a létszám. Meg kell nézni, hogy micsoda fejlesztéseket tudtak végrehajtani, tehát az elvonás nem volt akkora, hogy ne maradt volna. A többi gyár nem fejlődött ilyen mértékben, a Chinoin is kevésbé, mert nem vett ekkora részt az exportban, hanem a döntő a Richter volt, a legnagyobb. 

Én egy beosztott üzemkönyvelési csoportvezető voltam. Ebben az időszakban mi nyomon követtük a termelés folyamatát. Azt, hogy a mérlegeket hogy csalták, azt nem tudom, valószínű, a készáru-jelentésekben. Nem is volt igaz az a tervcsalás, csak hamis adatokat jelentettek fölfelé, mert attól függtek a fizetések meg a prémiumok. Voltak a gyárban lopások, elsősorban a kész gyógyszert lopkodták a nénik, akik kézzel számolták a gyógyszert. Gondolja el, hogy az asztalon volt 500.000 db tabletta, és egy nagy abrosz volt az ölükben, és úgy söpörték bele. Még nem volt automatizálás. Ők lopkodták a gyógyszert. Ki mit gyárt, amihez hozzáfér, azt lop. Mi papírt vittünk haza, ceruzát. Mikor kiment az ember, csöngetni kellett egy órán, hogy motozás van. A blokkoló óra mellett volt egy csöngő, ami akinél csörgött, azt megmotozták. Ezek nagyon kövér nők voltak, nagy mellekkel és oda dugdosták a gyógyszert. Amikor csörgött az óra, felemelték a mellüket, és hullott ki a gyógyszer, tele volt az udvar tablettákkal. Volt egy lebukás, elloptak lúgot szappanfőzéshez, mert nem volt szappan se. Ebből nagy botrány volt, elkapták őket. A csizmájukban, vagy hol volt az üveg, amiben lúg volt. Erre rájöttek és abból – úgy rémlik – nagyon csúnya pert csináltak. Kiszámították, hogy abból a lúgból meg még valamiből mennyi gyógyszer jött volna ki és a 20 filléres értékből 50 vagy 500 ezret hoztak ki, és ilyen mértékű volt a büntetés is.

Sztálinvárosban ilyen barakkokban laktunk, lakott vagy 1500 ember, nők is, férfiak is. Mindenki az építkezésen dolgozott akkor. Voltak villanyszerelők, voltak külön vállalatok, szóval minden, ott voltak a munkásszállók, annak a gondnoksága, és azok a cégek ott béreltek helyeket. De volt olyan munkás is, aki a városban máshol lakott, mert hát akkor már a városban voltak lakók, legalább 3000-4000 ember lakott a kész házakban, mert a házak épültek sorra. Mi is festettük a lakásokat, az északi városban. Akkoriban nem volt ágy- meg albérlet, mindenki hozta magával az ismerősét, akkor ott még nem volt annyi lakás, hogy tudjanak kiadni albérletet, és bátyám is ott lakott például egy konyhában, konyha, két szoba. Ő a konyhában lakott, ott volt neki ágya, lehetett sütni, főzni stb. Akik ott laktak még, szintén kaptak lakást, négyen-öten egy kétszobás lakást, de azt mind a vállalatok bérelték. A cégnek a déli városban lehetett csak embereket elhelyezni, de ott meg csak ilyen barakkok voltak,  meg volt még egy közelebbi rész is, ott is csak ilyen barakkok voltak. Lakni a régi falusi részben se lehetett volna, mert amikor odakerültem, ott már két éve ment az építkezés, ott már minden hely foglalt volt. Hát dolgozott ott vagy 10 ezer ember, 12 ezer ember, építették a vasművet, építették a hajókikötőt… Amikor odakerültem, már legalább 10 ezer ember dolgozott ott, az Április 4. gyárban vegyészek dolgoztak, építőipari vállalat dolgozott, több száz lakás, iskola, kórház, vasút meg minden épült, vasmű épült, kokszolómű. Ott hatalmas építkezés volt. 

A munkahelyváltásom azért is indokolt volt, mert amit a BVK Berentén létesíteni kívánt, azzal nem értettem egyet. A tröszt politikai nyomásra egy képtelenséget akart megvalósítani: barnaszénből terveztek kokszot gyártani az acélgyártáshoz. Az acélgyártáshoz használt koksszal szemben két követelmény van, ne legyen nagy kéntartalma, és ne legyen nagy hamutartalma. Ilyen kokszot barnaszénből előállítani nem lehet. Amikor az NSZK-ban dolgoztam az Eschweiler Bergwerks-Vereinnél, az is egy kokszoló volt, de az tizenegyezer kalóriás szénből lepárolt koksz volt!  Az itteni új kokszolót egy államvédelmis mérnök tervezte a VEGYTERV-nél. Ő kényszerítette ki mindenáron a megvalósítását is Berentén, miután ott nagy mennyiségben volt barnaszén és lignit, ami arra alkalmas, hogy erőműben felhasználják. Ez volt a szakmai része a dolognak, ami engem taszított. A másik oldala azonban még inkább. Kazincbarcikán egy politikai fogolytábor volt. Engem is csak motozással engedtek be időnként – jóllehet ott dolgozó mérnök voltam. A nagy sóraktárat, amit szinte műemlékként még eddig meghagytak, kizárólag a foglyok építették, mégpedig magyarok és németek. Én is kitaszítottként érkeztem Barcikára, mert máshol nem kaptam állást, ők is kitaszítottak voltak.