Miután nem voltunk párttagok, mi a munkahelyen kartársnőztünk, kartársoztunk, de hivatalosan elvtársnőnek hívtak minket, a hivatal vezetője is. A hölgyem, uram, megszólítás elszállt. Ez furcsa volt, mert az első időben nagyon családias volt még a hivatal, kezdetben a Benczúr utcában talán harmincan dolgoztunk, de aztán később nagyon fejlődött. Az első elnökről, Takács elvtársról az mondták, hogy ő az egyetlen párttag az egész hivatalban, de ettől függetlenül rendes ember volt. Vele történt meg, hogy az egyik Szabad Nép-félórán nem jelent meg időben. A Szabad Nép félóra azt jelentette, hogy minden héten egyszer félórával hamarabb kellett menni, és az intézmény vezetője a pártújság, a Szabad Nép cikkeiről beszélt a mi hülye agyunknak. Vártuk, hogy Takács elvtárs jöjjön, de csak nem jött. A párttitkár már tördelte a kezét: Istenem, mi lett Takács elvtárssal? Egyszer csak megjelent nagyon szégyenkezve: „Ne haragudjanak az elvtársak, de a kocsi elromlott, és én nem tudtam, hogy hol van a villamosmegálló.” Takács elvtárs Brünnben tanult, elment a háborús években, ott szerzett mérnöki diplomát, és amikor visszajött, mindjárt benn találta magát egy autóban, de annyira ember maradt, hogy ki tudta mondani: ne haragudjanak! Takács elvtársról még elmondok egy történetet. Amikor a húgomék disszidáltak 1967-ben, a hivatalban az egyik jóakaróm azt tanácsolta, hogy mondjam el Takács elvtársnak. Bejelentkeztem hozzá, és elmondtam neki. Mire ő: „Most ezt miért mondta el nekem? Hozassam haza őket?” Mondom: ne, ne, azt akartam, hogy ne mástól tudja meg. Hát szóval ő még ember volt. Az utóda egy kemény elvtárs lett. Takács elvtársat úgy váltották le, hogy bement az OMFB-be, és ott a folyosón tudta meg, hogy ki van rúgva. Azt hiszem, most is így szokás.

Akkor Koszorú Lajos barátom a VÁTI-ban dolgozott, ő mindig is várostervezőnek készült. Együtt mindig úgy dolgoztunk, hogy ami városos dolog volt, azt mindig ő csinálta, ami ház volt, azt mindig én csináltam. A VÁTI akkor érdekes hely volt. Konrád, Szelényi ott volt akkor, nem sokkal korábban, tehát még kvázi érződött a hatásuk. Akkor ott dolgozott Zsille Zoltán, ott dolgozott Hegedüs András. És akkor odakerültem. De a VÁTI-ba már nem vettek föl állásba, csak szerződéssel. Már 78-at írtunk. Akkor még nem voltak ellenzéki szervezetek, de a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk például. Meg akkor már az adyligeti kommuna megvolt, Koszorúval ott együtt laktunk. Én soha nem kérdeztem meg a Baráth Etelétől, hogy ennek mi volt pontosan a háttere, de mindenesetre nem tudott fölvenni állásba, csak hol egy, hol két hónapra hosszabbította meg a szerződésemet. Mígnem tizenegy hónap múlva, 1979. február 10-én megszűnt a munkaviszonyom. Ami azért volt nagyon rossz, mert egy nappal korábban született Sára, én meg kikerültem az utcára.

A szüleim előttünk soha nem beszéltek politikáról. De sok mindent elolvastam, ami ott volt a könyvespolcon: Sztálin, Lenin, Rákosi, minden, ami csak belefért – ezeket amíg otthon voltam, vagyis tizennyolc éves koromig mind elolvastam. És a középiskolában már politizáltam, KISZ-tag voltam, sőt, KISZ-vezető: osztálytitkár. De az iskolai politizálás, az inkább – ma azt mondanánk rá, hogy érdekvédelmi történet volt, nem pedig politikai.

Mi latinul köszöntünk a tanároknak: „Laudetur Jesus Christus”. Hetente volt két hittanóránk. A tanárok maguk nagyon óvakodtak tőle, hogy az órákon direkten politizáljanak. Még leginkább a történelemtanításban. Bár ők is szigorúan tartották magukat az állami tankönyvekhez, a tanmenethez, a tantárgyak tekintetében mégis valamilyen más szellemben neveltek. A vasárnapi nyolcas diákmisén – hacsak valaki nem volt beteg – kötelező volt a megjelenés. Nagyon vallásos gyerek kevés akadt. A későbbiekben csupán három osztálytársamból lett pap, az egyikük bencés. A többiek nagyjából olyanok voltak, mint általában az akkori katolikus családok kamaszgyerekei. Volt még egy kötelezettségünk: a diákoknak egy bizonyos beosztás szerint ministrálni kellett az osztályfőnökük mellett, akik hajnalban miséztek a mellékoltároknál. Mint mindenkire, rám is hat-nyolc hetente került sor. Évente március 21., Benedek-nap táján háromnapos lelkigyakorlatot tartottunk. Nos, a Bencés Gimnázium a kemény, sztálinista időben – és a későbbiekben is – nyilvánvalóan egy megtűrt klerikális fészek volt Győrött.

Az iskolai „karrieremhez” az is hozzátartozott, hogy az úttörőmozgalomban őrs-, majd rajvezető lettem, és nyolcadikban már arról volt szó, hogy megválasztanak az iskola csapatvezetőjének (vörös nyakkendő stb.), mígnem az egyik pedagógus rájött, mégiscsak abszurdum, hogy egy osztályellenség viselje ezt a funkciót.

Említettem, hogy a racionalizálásokat, létszámcsökkentéseket kellett végrehajtani az adminisztrációban. Ezt ők úgy oldották meg, hogy kirúgták az embereket az adminisztrációból, de azt mondták, hogy munkásállományban maradhatnak. Egyszer csak hívattak engem is az igazgatói irodába. Pl. ilyenek voltak, hogy be kellett zárni a fiókokat teljesen, nehogy az ellenség keze betegye a lábát. Akkor: reggel vártak a kapuban, és aki elkésett öt percet, azt rögtön felírták. Később is, aki templomba ment, ilyesmi. Volt egy olyan eset, hogy nem csuktam be a fiókomat, és reggel hívattak a vezérigazgatóhoz. Nem tudtam, mit csináltam már megint, és ott volt a fiókom a Teri asztalán. Mondja nekem: „Mi van, hogy csuktad be a fiókod, hogy ez itt van?” Mondtam, „Idefigyelj, tolvajok ellen nem lehet védekezni.” Gondolja el, micsoda mondás ez részemről, hogy letolvajozom az éberséget. Ott álltunk vagy harmincan. Gondoltam, engem most innen kirúgnak. Mondták, hogy majd szólítanak, és ott kellett várakozni. Egyszer csak a főkönyvelő lejött és azt mondja nekem: „Maga mit keres itt?” Mondom „Mit tudom én! Hívattak.” Bement a Terihez, biztos elkezdett kiabálni, hogy engem ki ne rúgjanak, mert ki fog akkor dolgozni? Akkor kijött a Teri, és mondta, „Te menj vissza, téged tévedésből hívtak ide”. 

Most itt mindenki borzasztóan le van sujtva, törve, hogy itt micsoda szörnyű világ volt akkor. Én egy jól szituált család lánya voltam, a lakásunkban négyen maradtunk. Anyám a felszabadulás utáni első pár évben tánccsoportokat kísért zongorán és nagyon jól keresett. A papám elhelyezkedett a bankban és később a Tükerben, tehát engem nem nagyon „kopasztottak meg” otthon. Aránylag kevés pénzt adtam haza, mert minden pénzemet kardigánokra költöttem. Szerettem szépen öltözni. „Szabad Nép félórákat” kellett reggelente csinálni, utána minden héten többször volt valami gyűlés. De én egy beosztott könyvelő voltam. Nem voltam párttag, egyáltalán nem voltam kitéve olyan atrocitásoknak, hogy behívtak volna, és tetemre hívtak volna egy-két megjegyzésemért. Soha nem volt ilyen. Nem akartak a pártba bevinni, mert túl nagy szám volt. Egyszerűen nem bírták elviselni, hogy én mindenről megmondtam a véleményem. Volt egy érdekes szituáció. Racionalizálások voltak akkoriban, azzal hogy túl sok a tisztviselő. A gyár nagyon érdekes összetételű volt. Nem a munkások, hanem a felső vezetés: a tisztviselők és a műszakiak. A rangsor ez volt: műszakiak, tisztviselők és utána jöttek csak a munkások. A tisztviselők és a műszakiak entellektüel réteg volt. Az emberek inkább azért voltak dühösek, mert folyton értekezletek voltak, meg pártnapok. De én nem voltam párttag. Nekem csak „Szabad Nép félórák” voltak. Én nagyon fiatal és nagyon munkabíró voltam, és főleg akkor  volt egy nagy szerelem az életemben. Tehát én képes voltam éjjel kettőkor hazamenni és másnap moziba menni. De ez a fajta nyomás, amit ma emlegetnek, lehet, hogy 30 évesen vagy későbbi életkorban nagyon nyomasztó volt, nekem nem volt megterhelő, nem éreztem azt, hogy rabságban élek.

November 4-e után eleinte a szakszervezet volt az aktív gazda az egyetemen. Belevetette magát az élelmiszer-beszerzésekbe, disznóvágásokba. Megszervezte, hogy az egyetemi dolgozókat ellássák élelemmel, krumplival, hagymával. Ebbe én is bekapcsolódtam. Polgáron voltunk két teherautóval, vettünk egy csomó disznót meg hagymát, krumplit, és szétosztottuk az egyetemen. A pártszervezés decemberben kezdett beindulni. Az első belépők között volt Teván György a villamosgép tanszékről, Dénes Miklós a szerkezetanyag-technológiai tanszékről, Dombi Imre és még egy másik hallgató. Ők korábban is pártvezetők voltak. Erősen agitálták az oktatókat – engem is megkörnyékeztek –, de nemigen akartak belépni, mert az egyetemen szinte mindenki a forradalom mellett állt, még akkor is, ha októberben, novemberben nem csinált semmi érdemlegest. Az elején csak a periférián lévő vagy szélsőséges emberek léptek be az MSZMP-be.

A vállalatnál olyan feletteseim voltak, mint Libál Elemér és Födémesi Nándor, két megrögzött kommunista, bosszúálló volt mind a kettő, az egyik a személyzeti osztály főosztályvezetője, a másik osztályvezetője volt. Előfordult például, hogy amikor külföldről megérkeztem, a személyzeti osztályvezető-helyettes Budapesten várt a Ferihegyi repülőtéren, hogy kiszállok-e a gépből. Mert volt olyan hivatalos utam, hogy Varsóba kellett utaznom egy hétre, és amikor hazaérkeztem Budapestre, nem utazhattam le a TVK-ba, mert a zürichi gépre szálltam át, és mentem Svájcba, ahol egy másik kongresszuson vettem részt. De közben is ellenőriztek. Szakmailag nem tudtak annyira elnyomni, mint amennyire akartak, mivel dr. Keresztes Mátyást, aki a Péti Nitrogénművek vezérigazgatója volt, áthelyezték vezérigazgatónak a TVK-hoz, és ő rögtön fölém hajolt! Azt mondta: „Ez egy használható mérnök, ezt ne bántsátok!”

Abban az időben egy gyártól vagy cégtől elválni és távozni rettentő nehéz volt. Ha a személyzeti főosztályvezető azt mondta, „nem engedlek, és utánad nyúlok!”, akkor ez azt jelentette, hogy bárhol eléri az illetőt politikai vonalon, és meg fogja akadályozni, hogy fölvegyék. A Borsodi Vegyipari Trösztnél azonban személyzetis olyan volt, akivel lehetett beszélni. Emberséges volt, belement abba, hogy az elbocsátandó öreg szakemberek helyett engem engedjenek el. Én pedig Veszprémmel pillanatok alatt megbeszéltem, hogy a Borsodi Vegyi Kombinát közös megegyezéssel hajlandó elengedni. 1954 októberében néhány kollégámmal átmentünk Veszprémbe a NEVIKI-hez.