Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe? Szigethy Attiláék beszéltek az osztrákokkal, hogy a Bayer Bund – az osztrák parasztszövetség – kész gazdasági segítséget nyújtani a Kisalföldnek, ennek kapcsán ment ki apám és három másik ember. Most tudtam meg, hogy amikor október 30-án megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, édesapa felszólalt, de senki sem tudja pontosan, mit mondott. Ott, az alakuló ülésen hallotta, hogy három küldött indul Ausztriába a parasztszövetséghez, és civilként csatlakozott hozzájuk, hogy meglátogassa az osztrák ismerőseit. Bécsben csak a három küldött tárgyalt a Bayer Bund képviselőivel, de az amerikai követségre sajnos édesapa is felment kíváncsiságból. Ennek ellenére ez utóbbi nagyon súlyosan esett a latba édesapánál, bár mindenki tudta, nem történt semmiféle amerikai segítség. A per idején édesanya bekérette tanúnak Idei László gépkocsivezetőt, aki Ausztriába vitte őket. A szerencsétlent abban a pillanatban elkapták, bedugták valami fogdába, majd azzal bocsátották el, jobb, ha elfelejti, hogy valaha is ismerte Tihanyit. Így nem is nagyon lehetett bizonyítani, mi történt valójában Ausztriában. Édesapa Idei Lászlóval elment Paasdorfba, ahol 1945-ben lábadozott, onnan aztán két héttel később gyalog jöttek haza. Tulajdonképpen hazaszöktek. Biztosan úgy gondolták, nyugodtan jöhetnek, hiszen – mint édesapa mindig hangsúlyozta – nekik csupán a hibák kijavítása volt a célja, amit az SZKP XX. kongresszusa is deklarált, és Győrben amúgy sem történtek olyan események, amiért súlyos ítéletre számíthattak volna. Utána a pártbizottságról azt üzenték édesapának, hogy ne bujkáljon, tanítson, mire ő visszaüzent, nem bujkál, tanít.

Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént. Jegyzőkönyvet is fölvettek, ami aztán eltűnt, pedig később fontos lett volna, hogy meglegyen. Közben a tömeg követelte, adják ki a két tisztet. Annyira követelőztek, hogy többen is kiálltak a városháza erkélyére, onnan próbálták nyugtatni az embereket. Édesapát megkérték, mondja el, hogy Győrben nyugalom van, a rendőrség és a katonaság megadta magát. Édesapa kiment az erkélyre, de mivel nem ismerték, a tömeg fújolni kezdett, mire Ládi Károly gimnáziumi igazgató, aki Győrből ismerte, megvédte, mondván, szavahihető ember. Édesapa azt mondta, elég szomorú, ami történt, ki kell vizsgálni, meg kell keresni a felelősöket, és törvényes eljárás keretében kell felelősségre vonni őket. Más is beszélt, aztán szétoszlott a tömeg, a győriek pedig hazajöttek.

Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült. Édesapa és még valaki – nem tudjuk, ki, mert erről később mindenki igyekezett hallgatni – fölment Szigethy Attilához, és elmondta, mit hallottak. Erre Szigethy Attila megkérdezte, ki menne el megnézni, mi történt pontosan, és ha kell, segíteni a helyzet normalizálásában. Édesapa jelentkezett.  Soha nem volt párttag, de annyit tudok, mivel jó előadókészsége volt, 45-ben a barátai megkérték, hogy tartson kortesbeszédet, így néhányszor elment a Barankovics-párt gyűléseire a környező falvakba, de aktívan nem politizált. Érdekelték a történések, érzékenyen reagált rájuk, és amikor valakinek menni kellett elintézni valamit, vállalta. Nem volt tagja semmiféle bizottságnak, nem lett kinevezve, nem állítottak ki neki hamar egy igazolványt, őt a felelősségérzet motiválta. Egy katonatiszt felajánlotta, hogy adnak teherautót a laktanyából. Azon indultak, civilek is felkapaszkodtak rá. Édesanyám két közeli lányismerőse is azon a kocsin ment Óvárra, mint a többi érdeklődő. Édesapáék fehér zászlóval mentek, fegyver nem volt a kocsin, de fegyveres katonák követték őket egy másik teherautón. Földes Gábor is elindult egy Pobedában, Ökrös főhadnagy meg még néhány győri kíséretében, akik később disszidáltak. Öttevénynél beérték édesapáékat, és elkérték a fehér zászlót, mondván, ők előbb érnek oda. Földesék egyenesen a határőrlaktanyához mentek, oda, ahonnan a tömegbe lőttek.

A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette. Édesapám nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal, anyámtól tudom, akkor éppen vásárolni indultak, porszívót akartak venni. Az utcán találkoztak a szomszédasszonnyal, tőle hallották, hogy az orosz emlékmű felé mennek, le akarják dönteni. A városházától nem messze állt egy obeliszk, a tetején nagy, bronz ötágú csillaggal. Édesanyám mondta apámnak, hogy ő hazamegy a gyerekekért. Ismertek bennünket annyira, hogy hamar ott vagyunk, ahol történik valami. Azóta is emlegeti, mi lett volna, ha együtt mennek haza értünk. De nem, anyu hamar hazafutott. Persze a bátyámat már nem találta otthon, ő eltűnt a barátaival, hogy körülnézzen, mi történik a városban. Engem kézen fogott, és magával vitt. Amikor az emlékmű közelébe értünk, egy ismerős gratulált édesanyámnak, de ő nem tudta, mihez. Kiderült, hogy édesapát a munkások szinte föltuszkolták az emlékmű talapzatára, és ott elszavalta a Nemzeti dalt. Ez azért történhetett meg, mert a dolgozók iskolájában is tanított, és ismerték, szerették őt. Arra emlékszem, hogy amikor odaértünk, már egy jó hosszú kötél volt a csillagon, és húzták az emberek. Gondolom, le is esett. Utána, időben nem tudom hova tenni, de a városházáról is leszedték a vörös csillagot. Ott valami létrára emlékszem, és mintha arról szedték volna le. Ezek után – ezt már elbeszélésből tudom – a tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Jött egy ÁVH-s teherautó, valami fegyver is volt rajta, azon mentek az ávósok a börtönhöz. Percek múlva már hallatszottak a lövések. Három halott volt, és sok sebesült. Normális ember nem megy oda, ahol fegyvertelenekre lőnek, mi is hazamentünk.

Emlékszem rá, hogy ott Ököritófülpösön mi is felvonultunk. Volt ott tán kétszáz gyerek vegyesen, fiúk-lányok tizennégy éves korig. Olyan gyerekek voltak ott, akiknek a szülei nem éltek, vagy állami gondozásba adták a gyerekeket. Előttünk a tanárnők mentek, illetve a gondozónők. És azok különböző jelszavakat kiabáltak, mi meg utánuk kórusban. És ahogy mentünk, végig virágot szórtak elénk az emberek. Ez úgy megmaradt bennem

Kitört a forradalom, és édesapám is részt vett benne. Nem csinált semmit, csak ment a többiekkel. Hát azt akarta, hogy jobb élete legyen neki is, meg nekünk is, mert az áldatlan állapot volt tényleg, ami akkor volt. Annyit csinált, hogy elszavalta a Nemzeti dalt, és vitte elől a nemzeti színű zászlót Nyíregyházán. A Szilágyi Lászlóval együtt ők voltak a szervezők, az irányítók, ők felügyeltek arra, hogy semmiféle betörés, ilyesmi ne történjen. Sőt, ha jól tudom, Miskolcról jöttek forradalmárok, akik az akkori nyíregyházi párttitkárt meg akarták lincselni, és édesapám volt az, aki az egyik épületnek a pincéjébe elbújtatta őket, hogy nehogy meglincseljék. Mert ő ilyet nem akart. És aztán ők voltak azok, akik a tárgyaláson ellene mondtak mindent.