A nagyszüleim természetesnek vették, hogy ők is, és az ismerőseik is szlovákul beszélnek. Emlékszem, hogy vasárnap kint üldögéltek a ház előtt, és ha ismerősök jöttek, szlovákul szólaltak meg. Ha én is ott voltam, mondták, hogy a gyerek is tud, csak nem beszél. Úgy látszik, ezt fontos volt mintegy megmagyarázni. Húsvétkor locsolni jártam a nagymama két testvéréhez, ők is szlovákul beszéltek. Én mindent szépen megértettem és magyarul válaszoltam, ők is megértettek engem. Olykor korholtak, hogy miért nem szólalok meg szlovákul, de nem volt belőle probléma. Akkoriban a városházán is nagyon sokan tudtak szlovákul. A polgármester nem, mert az nem odavaló volt, de a hivatalnokok igen. A tanyasi ember nem is tudott jól magyarul. Ha bejött a tanyáról adót fizetni vagy valamit elintézni, szlovákul diskuráltak, függetlenül attól, hogy volt-e rá valamiféle nemzetiségi törvény. Nem érzékeltem, hogy problémát okozott volna, ha valaki az utcán szlovákul beszélt. A templomban szlovák nyelvű istentiszteletek voltak. Az egyház ügyelt rá, hogy szlovákul tudó papokat telepítsen oda. A nagyapa is szlovák istentiszteletre járt naponta a Nagytemplomba, a rézkötésű, csatos imakönyvét mindig ott tartotta. Nagymama viszont csak vasárnap meg ünnepeken ment templomba. Szlovák egyházi kiadványok is voltak. Emlékszem, gyerekkoromban az Evangélikus Híradó, az Evanjeliky Hlásnik járt nekünk, havilap volt, Luther Márton képével.

Ezek majdnem mind cigánygyerekek, de bárki jöhet. Eddig is jöttek szilváért, dióért, birsalmáért, most csupán annyi történt, hogy a másik házba kellett irányítani, és beosztani őket, hogy meghatározott napokon jöjjenek. A rendszeres látogatók száma kilencven körüli, ötös-hatos csoportokban járnak. Főznek, takarítnak és játszanak. Ebbe a programba csatlakozott bele Hofher József, jezsuita atya, aki hat évig volt Szegeden a kispapok nevelője, majd úgy döntött, hogy szociális munkával fog foglalkozni. Az elöljárók engedélyt adtak rá. A miskolci rendházba költözött, és hetente négy napot tölt abban az öt faluban, ami hozzám tartozik. Segít a lelkipásztorkodásban, és most már nemcsak a cigánygyerekekkel, hanem a szüleikkel is foglalkozik. Hétfőnként két-három cigányasszonnyal főz, velük ebédel, és a maradékot kiviszik a családokhoz. Az alapítványtól segítséget kapnak ahhoz is, hogy amit itt megtanulnak, azt otthon megvalósíthassák. Ennek az anyagi lehetõségét egy PHARE-pályázat teremtette meg ötmillió forinttal. A programba már varrónőt és kertészt is bevontunk. Csak az egyes családok egyedi problémáit megközelítve lehet előrelépni. Itt magas a középsúlyos fogyatékosok száma, nagy a munkanélküliség, az alkoholizmus és a kriminalitás. Ezen csak úgy lehet segíteni, ha valaki meg tudja őket szólítani. Nemcsak tudás kell hozzá, hanem rátermettség is. Emberfeletti feladat, keressük hozzá a munkatársakat. Szerencsére a Józsi atya meg tudja szólítani őket, a gyerekek rajonganak érte. Néhány éve kapcsolatba kerültünk két holland segítő alapítvánnyal is. Évente átlagosan nyolcvan köbméter adományt hoztak, amit mi osztottunk szét. Olyan dolgokat, amik kikerültek egy lakásból, egy iskolából, vagy valamilyen más intézménybõl. Sok gyerekjáték is volt köztük. A Máltai Szeretetszolgálattól élelmiszeradományokat kaptunk, és így karácsonyi ajándékozást tudtunk szervezni. Minden gyerek kapott játékot, és az iskolának is adtunk.

Azóta is zavartalanul folyik a hitoktatás, növekedett a létszám, már a cigánygyerekek is nagyobb számban járnak. Ők például itt láttak először vízöblítéses vécét, tévét, rádiót, mosógépet, hűtőszekrényt. Vetítettem nekik, énekeltünk, ez érdekes volt számukra, élvezték. Közöttük nagyon magas a kisegítő iskolába járók száma, sok olyan szó, kifejezés van, amit meg kell nekik magyarázni. A szülők viszont nem járnak templomba, szerintük az a magyarok világa. Az itt élő cigánygyerekek semmivel sem rosszabbak, mint mások, sőt jobbak. Szófogadóbbak, önzetlenebbek, érdeklődőbbek. A magyar gyerekek nagy része egyke, el vannak kényeztetve, enerváltak. A cigánygyerekeket sokkal inkább foglalkoztatja a túlvilág, a lélek, sokkal érzékenyebbek, mint a magyar gyerekek. Persze ez a fogékonyság csak bizonyos életkorig használható ki. Sok eredményt lehet elérni, ha nem merev az ember. Egyharmaduk elsőáldozó is lesz, ami nagyon sokat jelent. Míg a cigánygyerekek egyre rendszeresebben, a magyarok egyre rapszodikusabban járnak hittanra. Ennek az az oka, hogy a hittan, amiért korábban annyit harcoltak, már értékét vesztette.

Közben több minden történt, amiről kéne beszélni. Ugye 68 mindenki számára megkerülhetetlen dolog volt, még ha csak tizenkilenc éves az ember. Én azt akkor pragmatikusan közelítettem meg: rémes, ami történt, de a Szovejtuniónak nem volt más választása. Nem hiszem, hogy akkor azt én olyan nagyon tudtam volna elemezni. De arra határozottan emlékszem, hogy nagy viták voltak a kollégiumban. Voltak az évfolyamban olyanok, akik sokkal jobban elítélték az egészet, mint én. Nekem az volt az álláspontom, hogy ez a világpolitikai helyzet, ebben a helyzetben egy nagyhatalom ezt lépi. A másik, ami nagyon érdekes volt, és totál véletlen: összeismerkedtem egy fiatal társasággal, akik egy kommuna-kezdeményben éltek Debrecenben, közel a kollégiumhoz. És nagyon sokat jártunk hozzájuk, talán többen is a kollégiumból, beszélgetni. Munkásfiatalok voltak, együtt éltek hatan egy családi ház felében. Később én is ilyesmiben éltem, meg sok ilyen típusú kapcsolatom volt. Akkor volt Heller–Vajda tanulmánya, amit mi ott rongyosra olvastunk (Családforma és kommunizmus). És meg voltunk győződve, hogy a tanulmány megállapításaival szemben majd mi jól fogjuk csinálni, mert ugye annak a végkonklúziója az, hogy nyomorkommunát nem lehet létrehozni, mert az nem működik. Mi pedig gyakorlatilag nyomorszinten éltünk, de meg voltunk győződve róla, hogy majd mi megcsináljuk. Persze, nem tudtuk…

Különböző zeneklubokat alakítottunk, próbáltunk összegyűlni. Rengeteg kultúrfórum volt Szegeden annak idején, a KISZ-klubot is beleértve, ahol Dinnyés Jóska pengette a gitárját. Vagy a filmklub, vagy a művészeti klub. És ezekben a klubokban mindenütt feltűnt ez a beat-korszaki szabadságvágy. Emlékszem, az Eper és vér című film úgy fölbolondított bennünket, hogy mentünk ki az utcára, és az egyik barátom mondta: „Te, figyelj, ha most itt találok egy zsarut, én agyonverem!” Persze inkább ők vertek meg bennünket. A különböző táncos rock-esték mozgalmasak voltak, és ezekbe valamilyen módon mindig beleszóltak a rendőrök. Szeged mint egyetemi város ebből a szempontból is kivételes helyzetet élvezett, itt majd minden hétre jutott egy buli. És mindegyik végén volt valami kis balhé. A lányok miatt muszáj volt verekedni, anélkül nem volt íze az estének. És az ivászatok. Az volt a menő, hogy ha valaki bement a Kis Hungáriába, és azt mondta, hogy „száz kisfröccsöt kérek”, ki is hozták neki, ami tiszta hülyeség volt, mert ha kért volna két liter bort meg egy szódát, az ugyanaz. Külsőségben a hosszú haj volt természetesen. A tanárok mindent kitaláltak, hogy vágassuk le, de az még hagyján. A rendőrökkel volt inkább baj. Fényes nappal az utcán megállítottak valakit, hogy igazoltassák. És nyilván, hogy a személyi igazolványban nem olyan fénykép volt, amin hosszú lett volna a haja. Közölték vele, hogy maga ezt az igazolványt lopta. És ezzel az ürüggyel bevitték, esetleg még jól meg is verték bent, aztán vagy ott vágták le a haját, vagy ha kijött, ő volt kénytelen levágni. Volt olyan eset, valamikor 69-ben, hogy úgy megverték a srácot, hogy meghalt.

Itt kell megemlítenem, hogy ellenem államellenes szervezkedés címén eljárás indult, kizárólag azért, mert a barátom pincéjét kifestettük, és fölfestettük a falra azt, hogy Beatles meg Rolling Stones. A házmesterek korszakát éltük, amikor a házmester egyben besúgó is volt, de legalábbis rendszeresen jelentett. És kihívta a rendőrséget, hogy „idegen nyelvű feliratok vannak a falon!” Beidéztek a rendőrségre, állati cirkusz volt, éppen csak hogy ki nem rúgtak a gimnáziumból! Nevetséges. Ennyire félt a rendszer, ennyire vigyáztak mindenre! Akkoriban mindenki zenekart akart csinálni, ez volt az első dolgunk. Nekem könnyű volt, mert én zongoráztam, és akkoriban elég jól. Mások meg gitározni tanultak. Megpróbáltuk mindenféle rádión keresztül fül után lemásolni a nyugati számokat. Mi, szegediek hallgathattuk az újvidéki rádiót, vagy a belgrádit, már nem emlékszem, és onnan tűrhetően lehetett a kor zenéjét hallgatni. Meg a Szabad Európát, persze. És akkor már kezdtek beszivárogni lemezek is. A szegedi fiatalság kivételes helyzetet élvezett, mert a határon keresztül aránylag könnyen át lehetett jutni, és behozni lemezeket, újságokat, beat-újdonságokat. A farmernadrágról nem is beszélve!

Mi is a konzervatív világ ellen lázadoztunk. Csakhogy a mi konzervatív világunk a Kádár-rendszer volt. A maga fegyelmével, a maga kötelező kék köpenyével, a pofonjaival az iskolákban, még néha a gimnáziumban is. És a tiltásokkal, mert több volt a tiltás, mint az engedd meg. Arról már nem is beszélve, hogy kötelező felvonulások voltak, tüntetni kellett a vietnami háború ellen. Mit érdekelt bennünket Vietnam akkor? Főleg 68, Prága után. A Nyugatról alkotott képünket a beat-korszak szellemvilága dominálta. És természetesen mi is világhírűek akartunk lenni, zenészek, karrier, pénz, tehát minden, ami ezzel jár. És elsősorban a szabadság.

A hatvanas évek derekán vagyunk. Ez a beat-korszak. Akkor kezdtünk eszmélni. Emlékszem, hogy próbáltam irodalmi színpadot szervezni a gimnáziumban, ahol Sartre Az Ördög és a Jóisten című drámájának a második felvonásából azt a jelenetet akartam megrendezni, ahol Götz, a zsoldosvezér ott áll a támadandó város előtt, és hezitál. Ez még nem lett volna baj, csakhogy a zsoldosvezért én orosz gimnasztyorkába öltöztettem, és kivetítettünk egy XVI. századi rézkarcot, amely Prágát ábrázolta. Ez 68 őszén volt. A választásom inkább tudatalatti volt, de amikor az első próbán betiltották, és az egyik tanárom letolt, hogy „meg vagy őrülve, nemcsak téged rúgnak ki, de engem is, meg az egész tanári kart!”, akkor kezdett tudatosodni bennem, hogy itt valaki fél! De az nem én vagyok, hanem az a hatalom, amely fölöttem van. Voltunk jó néhányan, akik átláttuk, hogy mi történik itt. Nem mélységében, de ismétlem, a hatvanas évek beat-korszakához tartozunk. Bennünket a nyugati zene már megfertőzött, a Beatlesen keresztül. De nemcsak a nyugati zene, hanem az az életmód és az a világ is.