Jelenlegi hely
Tóth István 1919. november 26-án született Győrött, munkáscsaládban. 1930–1938 között a győri Bencés Gimnáziumban tanult. A Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán végzett 1942-ben.
Egy évig a győri városházán volt joggyakornok, majd bevonult katonának. 1945-től a városháza személyzeti, majd kulturális osztályán dolgozott. 1945 májusában belépett a Magyar Kommunista Pártba.
1948–1949-ben a Győr-Moson-Sopron Megyei Tanács Szociálpolitikai Osztályának vezetője volt. 1949-ben kizárták a pártból és leváltották a munkaköréből. 1951-től a megyei tanácsnál főelőadó, majd csoportvezető volt.
1956. október 27-én megválasztották a Győr-Moson-Sopron Megyei Tanács Munkástanácsa elnökének. A forradalom idején részt vett a tanácsi apparátus működésének átalakításában, az államigazgatási feladatok ellátásának biztosításában. 1957 januárjában elbocsátották az állásából. Mint ügyvéd készült folytatni a pályáját, de 1957. április 12-én letartóztatták. A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult. Szabadulása után a győri Gyógyszertári Központban dolgozott adminisztrátorként, majd a Vízműnél beruházási előadóként. 1997-ben Győr díszpolgára lett. 1999. október 29-én halt meg.
Érettségin idegességből, bár jó latinista voltam, nem ment a fordítás, elhibáztam a példát, kettest kaptam, ezért aztán a latintól elment a kedvem. Pesten akartam továbbtanulni, de abban az évben, 38-ban a bölcsészeten nem lehetett magyar–történelem szakot felvenni, a történelem a latinnal volt párosítva, hát oda nem akartam menni. Mivel apámnak volt rá pénze, hogy egyetemre adjon, így a jogra jelentkeztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Budapesten. Apám az egyik bencés tanár javaslatára a Szent Imre kollégiumba adott. A szüleim jóakarata ellenére ez volt életem egyik legrosszabb húzása. Apám portási fizetése kevesebb volt, mint amennyit énértem a Szent Imrében fizetett. Nem éreztem jól magam, mert tudtam, csak kirívok a társaságból. Talán hárman vagy négyen voltunk ilyen egyszerűbb származásúak. A többiek tisztviselők, vagy még magasabban állók, megyei urak gyermekei. Ráadásul akkor már abszolút nem voltam vallásos, már agnosztikus voltam.
Túlságosan nem emelkedtem ki az egyetemen, de jellemző az érdeklődési körömre, hogy a doktori értekezésem a büntetőjog és a vallás határterülete volt. Azt kellett volna bizonyítani, amit nem tudtam persze, hogy a vallásos embert a törvény gyűrűjén kívül még egy másik gyűrű veszi körül, a vallás gyűrűje, és így jobban védve van a bűncselekménytől.
1942-ben végeztem el az egyetemet. Ekkoriban anyám a későbbi győri polgármester – akkor még csak vezető tisztségviselő – családjánál volt cseléd tíz évig, ahol nagyon szerették. Apám a hátam mögött, anélkül, hogy megkérdezett volna, elment hozzá, és fölvettek a városhoz. Mivel egy ilyen magas rangú tisztviselő állt mögöttem, betettek a főügyész mellé joggyakornoknak, és onnan mentem katonának egy év múlva.
Désre vonultam be, de nem voltam harcoló alakulatnál, mert egy hatalmas golyvám volt, így segédszolgálatos lettem, nem kellett a frontra menni. Csak a tisztiiskola első részét végeztem el, a második része írnokképző lett volna, de szerencsére oda már nem kerültem, mert mikor elküldtek Nagyváradra, az oroszok egy hét múlva bevonultak városba. Úgyhogy rám nem lehetett azt mondani, hogy horthysta tiszt voltam, legföljebb horthysta tizedes. Odáig vittem. Jött Nagyváradra a kiürítési parancs. Jóban voltunk az alakulat irodás őrmesterével, akitől menetlevelet kaptunk, így nem kellett gyalog jönnünk Magyarországra, megúsztam ezt a hatalmas gyaloglást. 1944. szeptember 26-án érkeztünk Szombathelyre. Már Körmend körül jártunk, a tisztek is elmentek, csupán a pótalakulat volt ott két szekér iratköteggel. Bent ülünk egy házban, Körmendtől talán öt kilométerre, mikor nagy kiabálás támadt: Gyerekek, itt vannak az oroszok, itt a civil ruha, vegyük le a mundért! Egy óra múlva megint kiabál valaki: Gyerekek, jönnek az SS-ek, kinyírnak bennünket, öltözzünk vissza. De akkor már erre nem volt idő. Így a katonaéletem utolsó nyolc óráját úgy töltöttem, hogy civil nadrág volt rajtam. Egy pajtába kerültünk be Farkasfán. A mai napig is eszembe jut a következő történet, amikor a rádióban a meteorológiai jelentés a Szentgotthárd–Farkasfa állomást említi. Egyszer halljuk, hogy orosz tankok jönnek, majd szólítanak: Magyar katonák, gyertek elő! Kimentünk, kizabráltak bennünket, mindent elvettek tőlünk az oroszok. Még az egyszerű borotva is kellett. Aminek valami értéke volt, elvették. De akkor még este ki tudtam venni a katonaládámból a civil ruhámat, úgyhogy rendesen átöltöztem. Az oroszok tankkal kísértek bennünket egy darabon, később elengedtek. Egy másik, életre szóló szerencsém volt, hogy egyszer Gecse környékén egy alakulattal masíroztunk Győr felé. Igazoltat bennünket egy orosz járőr, hogy menjünk be a gecsei táborba, ott írást adnak, hogy továbbmehessünk. Hezitáltunk, mit csináljunk. Az volt a szerencsém, hogy a társaim négy–egy arányban, leszavaztak, mikor azt javasoltam, menjünk be. Ha odamentünk volna, lehet, hogy kinéz nekünk egy orosz fogság. Egy Bán János nevű őrmesterrel együtt érkeztem Győrbe, az is ilyen rossz ruhában volt, mint én, koszosak voltunk, torzonborzak. Szegény édesanyám, amikor meglátott bennünket, azt mondta, mit akar ez a két csavargó? Nem voltunk megborotválkozva se. Olyan természetesen mondta, hogy körülbelül mostanra várt haza. Arra nem is gondolt, hogy táborok vannak és meg is lehet halni, olyan természetesnek tartotta, hogy hazajövök. Ahogy 56-ban egy balszerencse-sorozat, 56-ig igen sok szerencse ért. A katonaságnál többször is elpusztulhattam volna.
Amikor 45 tavaszán hazajöttem, rögtön jelentkeztem a városnál. Akkor kezdődött a nagy változás. A későbbi eseményeket természetesen nem láttuk előre, de nem volt olyan ellenszenvünk, ami kizárt volna a kommunista pártból. Három hozzám hasonló származású gyerekkel, szintén radikális baloldaliak, már 45 májusában beléptünk kommunista pártba. Gondoltuk, ha alacsony számozású tagsági könyvünk lesz, az később segít a karrierünkben. A családban nem örültek neki, anyám se, apám se, a rokonok gúnyolódtak. Mikor romot mentünk takarítani, a viccek mindig a mi terhünkre estek. De én ezt elég könnyen vettem. Komoly vita volt a háború jogosságáról. Én elfogadtam a kommunista párt álláspontját, hogy bűn volt ez a háború. A háborús bűnösökkel szemben keményebb álláspontot foglaltam el, és egy főtisztviselővel – akkor még kis fogalmazó voltam – össze is vesztem.
Mikor 45 tavaszán visszaérkeztem, a város polgármester nélkül volt, mert a nyilas polgármester már elmenekült az oroszok elől. Aztán egy baloldali ember, Velsz Aladár lett az oroszok által kijelölt polgármester. Jellemző volt az akkori helyzetre, hogy két hónap múlva, 45 júliusában kineveztek egy új polgármestert, egy szociáldemokratát, Udvaros Istvánt. Akkor így mentek a dolgok.
A nemzeti bizottság csak az igazolásokkal foglalkozott, hogy ki alkalmas, ki nem egy-egy munkakör betöltésére. A régi gárda egy része elment Nyugatra. A rendes helyem a főügyész mellett lett volna, de akkor még nem működött ez a hivatal. Így nem az ügyész mellé kerültem, hanem először a személyzeti, utána pedig a kulturális osztályra. A személyzeti osztályon a szokott ügyintézés volt, fölvételek, elbocsátások, nyugdíjazások előkészítése. A kulturális osztály meg az iskolákat szervezte, a városnak volt két saját iskolája, és rendezvényekkel foglalkoztunk.
Mi a jogfilozófiában az egyetemen vitéz Moór Gyulától részletes marxizmust tanultunk, már onnan voltak ismereteim. A marxizmust kicsit a kereszténységhez tudnám hasonlítani. Amikor a kereszténység elkezdődött, a legalsóbb rétegek csatlakoztak hozzá. Azt mondták a követőknek, most te senki se vagy, de ha ez a pár évtized elmúlik, egy másik ország jön, ott te vagy a császár. És a munkások, a parasztok felemelték a fejüket, nyilván a paraszti őseim is. A mai napig történelmi jelentőségűnek tartom a marxizmust, úgyhogy előttem, aki Marxot meg Engelst lelegyinti, az nem megy okos ember számba. Agnosztikus vallási megközelítésem sok csalódástól megóvott, meg stabilitást adott, így a marxizmussal kapcsolatban sem ért semmi csalódás. Arra, hogy az oroszok úgy csinálták a marxizmust, ahogy történt, arra csak azt tudom mondani, hogy egy kísérletet tettek. Az volt a hiba, hogy kritikát nem engedtek. A marxi rendszer humanizmusa, tehát a megalázott helyzetben lévők felemelése nekem tetszett, és hogy Adyval mondjam, fontosnak gondoltam, hogy a „papos, úri Magyarország” eltűnjön.
Én a kommunista pártot nem ismertem jól. Azt gondoltam, hogy a kommunista párt tagja vagyok ugyan, de közben azt nyilatkozom meg beszélek, amit akarok. A párt szempontjából azért a szerepem pozitív volt, mert a városban meglepetést keltettem, és lehet, hogy sokaknak megkönnyítette a dolgát, akiknek később muszáj volt belépni: ha Tóth Pista belépett, akkor miért ne lépjek be én is. Először bizalmatlanok voltak velem szemben, a korabeli MKP se nagyon értette, mit keresünk ott. Az egyik városházi tisztviselőtársam is megrótt, hogy nem szégyelled magad, bencés diák vagy, és ezt megtagadod. Akkoriban jött a rendelkezés az újságokban a fasiszta könyvek összeszedésére. A polgármester ezzel engem bízott meg. Nem nagyon ment a dolog, hat-hét kampány után összesen negyven könyvet szolgáltattak be a kijelölt helyre, többet nem találtunk. Persze az oroszok engem vontak kérdőre, még bunkerral is fenyegettek, de eredményt nem tudtunk elérni. Egy nap ott vagyok a polgármesternél, mikor a város egyik híres embere, dr. Bay Ferenc könyvtárnok referál a polgármesternek, és megemlíti, hogy a városi kultúrház első emeletét nem tudják használni, mert tele van a német hadsereg részére tartott könyvekkel. A polgármester abban a pillanatban felismerte, hogy megvannak a fasiszta könyvek! Két teherautó vitte el, az oroszok nagyon meg voltak elégedve. Én meg a fenyegetéstől mentesültem ezzel.
1949. tavasz elején lehetett, mikor a Markó Gyula polgármester szólt, hogy menjek át a városi pártbizottságra, engemet ott el kell bírálni. Pongrácz Kálmán, a pesti polgármester volt az elnök, meg valami szakszervezeti vezető. És még voltak vagy hárman. Sorra vették a bűneimet. A tagkönyvemmel kezdték, hogy nem volt. Én mondtam, hogy jelentettem az elvesztést. És akkor jött, hogy ha nem volt tagkönyvem, hogy fizettem a díjat? Mondtam, hogy mindig fizettem rendesen a tagdíjat. Akkor mondta Pongrácz, hogy ha az elvtárs így becsülte meg a pártot, akkor nincs köztünk helye. De leginkább az volt a döntő érv, hogy a pártot bíráltam. Akkoriban bírálatszámba ment, ha az ember nem helyeselt valami intézkedést, és ilyen bőven volt. Sokszor mondtam, hogy ez nem jó, vagy ezt nem így kellene. Ezt persze nem részletezte Pongrácz, de valószínűleg ezek is belejátszhattak a kizárásomba: mi majd megmutatjuk, ki az úr. Utána Gőcze Géza bácsi közölte velem, aki akkor még polgármester-helyettes volt, hogy keressek magamnak állást, mert kizártak, így nem lehetek a városházán sem. Próbáltam állást keresni, de mindenhol azzal kezdődött, hogy párttag vagyok-e. Egy bérelszámolói állás éppen lett volna, de mindenhol a kizárás volt a baj. Ez rosszabb volt, mintha nem lettem volna soha párttag.
1950 őszén választás volt, új beosztások lettek a tanácsválasztáskor. Keresem magamat a szociálpolitikán mint segédelőadó, nem voltam ott. Azt mondja Horváth Antal, a személyzeti előadó, aki később a Vízművek igazgatója lett, ne ott keresd magadat, hanem a megyei tanácsnál. Nézem: Megyei Tanács titkársága, elnök Markó Gyula, elnökhelyettes, adminisztratív előadó: dr. Tóth István. Később megkérdeztem Tónit, mert tudtam, hogy neki köszönhetem, azt mondta: Észrevettem, hogy mindig őszinte vagy, mindig egyenesen megmondtad a véleményedet. Én megmondtam Markónak, hogy szakmailag megfelelsz, ide ilyen ember kell, akinek van véleménye, és meg is meri mondani. Markó tehát átment a megyéhez, mehettem volna vele rögtön, de én a városházán jól éreztem magam. Maradtam. 1951-ben azonban Markó Gyulát áthelyezték a Győr-Moson-Sopron megyei tanácshoz elnöknek, és Szigethy Attila lett a helyettese. Egyszer találkozom vele az utcán, és elkezd panaszkodni. Azt mondja, alig bírom már itt, mindenki fúr engem. Megcsináljuk a negyedévi munkaterv előterjesztését, összeülünk háromszor, negyedszer már táncolnak az idegeim, hogy állandóan munkatervet csinálunk. Mondom neki, csináld úgy, hogy mikor odateszed nekik a munkatervet, írd rá, hogy Győr-Moson-Sopron megyei tanács 1951. III. negyedévi munkatervének tervezete. Aztán mikor kibeszélték magukat, akkor azt mondod: ezekkel a módosításokkal a tervet elfogadom, és bezárod a vitát. Ez eldöntötte a sorsomat, akkortól már ragaszkodott hozzám Markó Gyula. Akkor voltam az első szakszervezeti nyaraláson, Balatonfüreden a feleségemmel, Egy kollégám átkiabál hozzám: Átkerülsz ám a megyére! Mondom, nem is tudtam. És valóban, 51 júliusában közölték velem az áthelyezést. Így lettem főelőadó, illetve a későbbi átszervezésnél csoportvezető a megyei tanácsnál.
Nem sokkal az áthelyezésem után hívatnak, a Minisztertanácstól volt ott egy káderező. Én megszoktam a káderezést, most is elmondtam szépen, ki vagyok. Elmondtam az apám negyven disznóját is. Firtatták, hogy egy egyszerű apának hogyan kerül annyi pénze, hogy negyven disznót hizlal. Elmondtam azt is, hogy a feleségem apja a vagongyárban főmérnök, Szlovákiából vannak, egy elszegényedett dzsentri család. Aztán még azt is megkérdezte tőlem, járok-e templomba. Mondom, nem járok, de ha néhanapján édesapám azt kéri, hogy fiam, gyere el a templomba, elmegyek vele. Ezzel vége is lett a káderezésnek. Három hét múlva jön egy papír, Markó behívat, hogy nézzem meg: amit mondtam, az mind ki volt forgatva. A feleségemből, az egyszerű dzsentriből arisztokrata lett, apja, a főmérnök földbirtokos. Apám évenként negyven disznót hizlalt, én klerikális beállítottságú vagyok, és rendszeresen templomba járok. A megyei tanács elnökét fölhívták, hogy egy hónapon belül jelentse, elbocsátott. Markó nem szólt semmit a levélre, összehajtotta, eltette és kimentem. Eltelik pár hét, a titkárnőt kérdtem, hogy nem hívott az elnök, mi történt? Azt mondja, a válasz már elment, és igen rövid volt: „A vádakat kivizsgáltam, azok nem felelnek meg a valóságnak. Amennyiben dr. Tóth Istvánt el kell bocsátanom, magam is lemondok." Így nem is lett semmi az egész elbocsátásból. Azt gondolom, az egész országban én voltam az egyetlen kizárt párttag egy megyei tanács titkárságán.
Sokan mondták, Markó nemcsak azért ragaszkodik hozzám, mert tudja, hogy nyílt ember vagyok, hanem mert azt is tudja, hogy nem járok a pártbizottságra, mint kizárt párttag. Mert megtörtént, mikor a városházán volt elnök, hogy elment valahova, a titkára meg azonnal fölvette a telefont és beszólt a párttitkárnak, hogy a Markó tíz órakor elment, és nem tudom, hol van. Tőlem meg nem kellett tartania, én megbízható ember voltam a számára. Egyszer hív Markó, hogy a Minisztertanácstól van itt egy elvtárs, a tanácsülések jelentései érdeklik. Én kezdtem mondani, hogy a tanácsülések eléggé gyatrák, a hangulat rossz, a parasztok pedig passzívak. Egyszer csak érzem, mintha valaki a lábamra lépett volna. Ennek ellenére tovább mondtam a negatívumokat, hogy a tanácsok nem töltik be a szerepüket stb. Mikor másodszor a lábamra lépett Markó, már rájöttem, hogy nem jól beszéltem. Kezdtem aztán másképp beszélni, a technikai részekre váltottam át. Alighogy elment a pesti, Markó mérgesen rám förmedt: Te marha, lebuktatsz mindkettőnket. Visszamegy ez a hülye Pestre, és ott azt mondja, hogy defetisták vagyunk, szabotáljuk a párt meg a kormány rendelkezéseit. Figyelj ide, amikor ezek a pestiek jönnek, akkor mindig azt mondjad, amit a Szabad Népben olvasol, amikor velem kettesben vagy, akkor mondhatod a véleményedet. Innentől így tettem, és ez be is vált. Markó szerintem komolyan vette a rendszert, csak a józan eszét nem adta oda senkinek se. Mi nem összeesküvésből beszéltünk így, de a célszerűtlen intézkedéseket bíráltuk, ami pártszempontból bűn volt. Például kettesben nyíltan megbeszéltük azt is, hogy nem sok értelme van ennek az egész kulákozásnak, sokkal egyszerűbb lett volna azokat a jó vagyonokat békés úton bevinni a tszcsébe.
Markó Gyula megyei tanácsi elnöki tisztsége alatt iskolába járt, Pesten tanult jogot. 1952-ben beiskolázták egyetemre, és kijelöltek neki egy házi instruktort, aki fizetést kapott érte. Ekkor lépett be a képbe dr. Csincsák Endre jogász, aki 48 előtt parasztpárti volt. Csincsáknak volt egy kis szőlője Ravazdon, Pannonhalma alatt, és így összebarátkoztak Markóval, mint ravazdi szőlőtulajdonosok. Emlékszem, egyszer Bandi mutat egy papírt. Kérik a mezőgazdasági osztályt, intézkedjen, hogy egy kulákot a házából kitelepítsenek, mert a kulák gazdasági udvarában a tszcs lovai vannak. A tszcs területén pedig nem lehet kulák, erre volt törvény. Csincsák Bandi is csak nézett, hogy mit is csináljunk, nem tudta. S akkor én csak úgy megjegyeztem, hogy itt fordítva van a helyzet, nem a tszcs területén van a kulák, hanem a tszcs van a kulák területén. Mindenki nevetett: igazad van, és rögtön ment vissza a válasz, hogy a tszcs vigye el a kulák lovait, de a birtokot nem lehet fölszámolni.
Itt el kell mondanom hivatali pályám egyik legszebb esetét. 1952-ben lehetett, egyszer kinyílik az ajtó, bejön egy ember a városházára, bemutatkozik, egy Fertőd melletti községből jött, mozitulajdonos. A moziját államosították, és most ki akarják tenni a lakásából is. Nem is volt időm, hogy mondjam neki, mi adminisztratív csoport vagyunk, ilyen ügyekkel mi nem foglalkozunk. Mint később megtudtam, a titkárnő küldte be hozzám, hogy próbáljon meg velem beszélni, mert velem lehet szót érteni. Hát úgy elbődült bennem a borjú, hogy ettől az embertől elveszik a moziját, és még a lakásából is ki akarják tenni! Mondom, tessék várni. Bementem a főnökhöz, röviden beszámoltam neki az ügyről. Nem telt bele egy hét, elintézte, hogy ez az ember maradhatott a lakásában. Ez azért fontos, mert én büszke vagyok rá, hogy nem úgy viselkedtem, mint egy átlagos hivatalnok, tehát nem ráztam le rögtön a kellemetlen dolgot, amit sokan így tettek volna.
Én írtam Markó beszédeit. Ő megmondta, miről szóljon, én megírtam. Problémám nem volt a témával, mert mindig volt ott egy Szabad Nép, és tudtam, mit kell az elnök szájába adnom. Egyszer-kétszer lelkiismereti problémám támadt, és meg is mondtam Markónak, hogy a holokauszt után rámenni ilyen csúnyán a kulákokra, ez embertelenség. De azért minden beszédbe beleírtam egy mondatban, hogy ügyeljünk a kulákok mesterkedéseire. Mert arra vigyáztam, hogy egy beszédben egyszer azért előforduljon a kulák szó, nehogy esetleg Pesten azt szúrják ki, hogy Győr megyében nincs is kulákok elleni harc. Volt még egy nagyon érdekes eset. Sárosi János volt a másodtitkár, a felesége pedig a végrehajtó bizottság titkára. Egyszer valamiért mentem a vb-be, véleményt vagy utasítást kértem. Elkezdünk beszélgetni, és ahogy szoktam, mondogattam: ez se jó, az se jó, amaz se jó. Végül ingerülten azt kérdezi tőlem Sárosiné: Mondja, Tóth kartárs, hát mi nem tetszik magának a mi rendszerünkben? Mondom, az, hogy nincs véleményszabadság. Egész biztos visszamondta a Markónak, a főnökömnek, de nekem a Markó egyetlen szót sem szólt, pedig 52-ben nem volt mindennapi szokás, hogy valaki azt mondja a vb-titkárnak, azért nem tetszik a rendszer, mert nincs véleményszabadság.
Szigethy Attila volt Markó Gyula mellett a megyei tanács elnökhelyettese. Kellemes kapcsolatom volt vele, szomszédos szobákban dolgoztunk, ott volt Szigethy Attila irodája. Ha Attila beszélt, én a szomszédban hallottam. Attila mellett azért teszek mindig tanúságot, mert tudom, hogy ha ő valakinek valamit ígért, az rögtön írásba volt téve, és be is tartotta. Igen sokan jöttek hozzá akkoriban. Az elnökhelyettesnek nem volt titkársága, minden ügyéről én is tudtam. Ilyesminek sokszor voltam tanúja, és nagyon becsültem, mert igyekezett az embereken segíteni. Ez a jó tulajdonsága 56-ban is kijött. A kapcsolat közte meg Csincsák Endre között volt szorosabb, mert Csincsák is parasztpárti volt. Sokszor beszélgettünk, mert érdeklődtem a parasztpárti írók iránt, szívesen beszélt a szárszói találkozókról, Kovács Imréről, a Veres Péterrel való találkozásairól. Attilának mindenütt voltak barátai. 52-ben egyszer egy tanácsülésen voltunk valamelyik községben, Kapuvár környékén, utána bementünk Attila egyik barátjához. Parasztember volt, éjjel 11-kor keltettük fel, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem vette zokon. Éjjel 1 óráig beszélgettünk. Szigethy kiemelésének éppen az volt a szerepe, hogy róla tudták, parasztpárti volt, és népszerű volt a megyében, pláne Kapuvár környékén. Szigethyt aztán 54-ben leváltották, mint a megyei tanács elnökhelyettesét, mivel Nagy Imre politikáját támogatta, és a Kistölgyfai Állami Gazdaság vezetője lett, Erdei Ferenc jóvoltából.
1953-ban azért változott a helyzet Győrben és a megyei tanácsnál is. Elsősorban jobban adtak a, törvényességre, a hangnem is megváltozott valamelyest, de mi még többet akartunk volna: Azt vártuk, hogy ez a kötelezően pozitív visszacsatolási rendszer megszűnjön. Tehát ahogy egymás közt őszintén beszélhettünk, fölfelé is beszélhessünk őszintén. Fontos lett volna, hogy mivel nem voltunk a rendszer ellenségei, fölfele is nyugodtan jelenthessünk a problémákról, megtorlások nélkül.
Állandó téma volt, hány párttag van, és ebből mennyi az igazi, aki nem érdekből lépett a pártba. Tudtuk, hogy sokan kiábrándultak. Ez az olvadás személyesen is érintett. A megyei tanácsnál működő pártrészleg egyik tagja fölhívta a figyelmemet, most már olyan idők járnak, hogy ha akarom, kezdeményezhetem a pártba való visszavételemet. Hát én ezt elengedtem a fülem mellett, meg is mondtam, hogy oda többé nem megyek vissza, ahonnan kizártak. És még csak nem is féltem, hogy bajom lehet belőle. Pedig ha visszalépek, megnyílt volna fölfelé az út.
Emlékszem, 56 őszén a Rajk-temetésre a megyéktől mindenhonnan megbízható embereket rendeltek föl. A mi megyénkből az elnök ment fel és a vb-titkár. Mikor hazajöttek, mindketten megjegyzéseket tettek Nagy Imrére, nagyon tolakodott, nagyon előtérbe akart jutni. Utána volt egy osztályvezetői értekezlet, amelyiken én is részt vettem, és ott felvetődött, milyen hangokat lehet hallani. A követeléseket túlzásnak nevezték. Én azon az ülésen azt mondtam, addig itt nem lehet komoly rendet csinálni, amíg Nagy Imre vissza nem tér. Az elnök nem utasított érte rendre, de Csincsák Bandi az ülés után azt mondta, ha ő van az elnök helyében, jól letolt volna ezért a megjegyzésért. Én tulajdonképpen csak azt nyugtáztam, hogy ez az, aminek el kellett jönni, hogy a vélemény szabadsága előbb-utóbb utat tör magának. Nem lehet, hogy mindig mást mondjunk, mint amit gondolunk. Ilyen szempontból a bekövetkezett eseményekben nem volt semmi rendkívüli, sőt még kicsit hosszabb ideig is tartott, mint gondoltam, hogy egy ilyen diktatúrát fönn lehet tartani.
1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen. Amikor hazamentünk, bekapcsoltam rádiót, és akkor már a fegyveres fölkelésről is hallottam. Ez egy keddi napon volt. Másnap, október 24-én még nálunk voltak a feleségem pozsonyi rokonai, én szabadságon voltam azon a héten. Aznap a rádióból hallottam a felhívást, hogy tegyék le a fegyvert, meg hogy gyülekezési, kijárási tilalmat hirdettek. Az volt a véleményem, hogy a felkelést a kormányerők hamar el fogják fojtani. Mikor még október 25-én, csütörtökön reggel is azt a felhívást hallottam a rádióban, hogy tegyék le a fegyvert, már az volt a véleményem, hogy nem fogják letenni. Aznap is otthon voltam, de apám beteg volt, gyógyszerért kellett mennem. A városháza túlsó oldalán mentem, amikor jött egy dzsip, rajta három fiatal hullája. Akkor mondták az utcán az emberek, hogy a fogháznál tüntetés volt, ki akarták szabadítani a rabokat és lövések is dördültek. Azt is hallottam, hogy egy kislány az ávósok autójáról osztogatni akarta a fegyvereket, akkor lőtték le az ávósok. Fültanúja voltam, amikor az ávósok visszavonuláskor a Szent István úton a levegőbe lőttek. Azt gondoltam, visszahívnak a szabadságomból, mivel a párttagokat behívták a Hajtóműgyárból, a Vagongyárból, őrségbe, de engem nem. Végül csak bementem. Ott vagyok a titkárságon, amikor Váradi, az egészségügyi osztályvezető bejön és beszélgetünk, hogy Pesten lövöldöznek. És azt mondja, hogy ezt a felkelést már gyakorlatilag leverték, két patkányt már el is fogtak a határban. Erre a titkárnő vagy Szóka bácsi, az altiszt, megkérdezte: Milyen patkányokról beszélsz? A pesti fölkelőkről. Hát neked a pesti fölkelők patkányok? Rettenetesen összevesztünk. Az egész tanácsnál híre ment, hogy Váradi patkányozta a pesti fölkelőket.
Nagyon meg voltam lepve, mikor megválasztottak elnöknek. Érdekes volt megfigyelni, hogy reagáltak rá az emberek. Valaki, akit főkommunistának tartottak, odajött hozzám, még talán félórája se voltam munkástanácselnök, hogy Pista, én azért voltam ezekkel a szemetekkel, hogy titeket védjelek. Nem kellett engem védeni – mondtam neki –, én magam is párttag voltam. Egy-két ember volt csak, aki azt mondta, hát nézd, lehet, hogy voltak hibák, de én ettől most is kommunistának érzem magam. Viszont igen sok volt, aki rögtön jelezte, hogy kényszerből lett párttag. Amikor a munkástanács-választás megtörtént, én mint munkástanácselnök terjesztettem elő, hogy a helyi szovjet parancsnokságnak küldjünk egy táviratot: a felkelők ugyan provokálták őket csütörtökön, de mégsem használtak fegyvert, köszönjük meg emberséges magatartásukat. Ezt a javaslatomat el is fogadták. Egy óra múlva odajött a személyzeti osztályvezető, azzal, ne küldjük el a táviratot, mert betörik az ablakot, hogy oroszpártiak vagyunk. Amikor hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy én lettem a munkástanács elnöke. A feleségem rögtön mondta, hogy kár. Megérezte a jövőt.
A forradalom alatt másodszor október 30-án találkoztam Szigethy Attilával, amikor átmentünk Cseh meg Csincsák társaságában átmentünk a megyei tanácshoz, Szigethyék meg a Vagongyárba mentek. Akkor mondta nekem Szigethy, hogy ő már alig bírja idegekkel, mindenki fegyvert akar. Aztán mi is kimentünk a Vagongyár munkástanácsához, hogy a városházán tűrhetetlen a helyzet, fegyvert akarnak, és anarchikus állapotok vannak.
Október 30-án volt az új munkástanács-választás. Túl sok kommunista van a munkástanácsban –, mondták. Az volt a lényeg, hogy mindenkinek, aki jelölt volt, föl kellett állni és párttagságot választani. Pedig akkor még nem is működtek igazából a pártok, épp csak bejelentette újjáalakulását kisgazda és a szocdem párt. Emlékszem, fölálltam, és mondtam, én pártonkívüli vagyok. Rögtön szóvá is tették, miért mondok ilyesmit, amikor a kommunista párt tagja voltam. Téved – mondtam az illetőnek. – Ha engem 49 februárjában kizártak a kommunista pártból, akkor 56 októberében hazugság nélkül mondhatom, hogy pártonkívüli vagyok. A második munkástanács tehát pártok szerint alakult meg. Az első iránt nem volt igazán bizalom, és összetétele sem egészen tükrözte a munkástanácsok általános összetételét. A köz hangja az volt, hogy Markó, a tanácselnök takarodjon, de én meg Csincsák Endre nem akartuk, hogy kiessen. Mi írtuk meg neki aztán a határozatot, miszerint rendelkezési állományba helyezzük. A munkástanács aztán a szememre is vetette, hogy nagyon földicsértem a Markót, mert egy olyan igazolást adtam neki, hogy bár ő is a rendeletek végrehajtója volt, de mindig igyekezett emberséges maradni, és a megyei tanács alkalmazottait is mindig támogatta. Ennek a papírnak az volt a célja, hogy Markó biztonságát egy kicsit erősítse.
Sokszor régi sérelmek is előjöttek a forradalom alatt. Egy alkalommal be kellett avatkoznom, mert az egyik osztály dolgozója azért agitált, hogy valakit küldjünk el, de egyúttal intézzük el az ő lakásügyét is, mert az a másik állítólag azért kapta meg a lakást, mert kommunista volt. Azt mondtam, egyéni sérelmeket nem tárgyalunk. Az egyik utolsó munkástanácsi összejövetelen a kereskedelmi osztályról valaki felvetette – akkor már a Dunántúli Nemzeti Tanács is létezett –, hogy tegyünk javaslatot a kommunista párt betiltására. Erre én azt mondtam, mint munkástanácselnök ezt a javaslatot nem bocsátom szavazásra, mert az a véleményem, hogy mindenki ahhoz a párthoz csatlakozzék, amelyikhez akar.
November 11-én került sor egy vb-ülésre, pedig ez vasárnapi napra esett. Ezen az ülésen történt meg a munkástanácsok által delegáltak kooptálása. Ekkor lettek új tagjai a végrehajtó bizottságnak. Akkor még az volt a hangulat, hogy a népakarat érvényesüljön. Én azonban kifogásoltam, hogy ez nem jogszerű. Erre Markó azt válaszolta, hogy most ilyenekkel nem törődhetünk, most az kell, amit a nép akar, és hogy a pártbizottságnak is ez az álláspontja.
1956. november 19-én valaki Csornáról betelefonált Markónak, az elnöknek, hogy állandó veszekedés van, a csornaiak az egész tanácsot le akarják váltani. Kimentünk Csornára, akkor láttam először, hogy özönlik a nép a határ felé. Az volt a cél, mondták, legyen úgy, ahogy a nép akarja, csak rend legyen. Kiértünk Csornára, én még olyan mérges embereket sosem láttam. Mondtam, azért küldtek ki bennünket, hogy rend legyen, és ennek az a módja, hogy egyenként nyilvánítsanak véleményt a járási tanács vezetéséről. Kérem tehát, hogy a vb-tagok menjenek ki. Emlékszem a Bizi nevű párttitkárra, aki megkérdezte, ő is kimenjen-e. Mondom, ön is, mert önről is szó lesz. Később a tárgyaláson azt mondta, ha fegyver lett volna nála, agyonlő. A lényeg az, hogy senki se kellett a csornaiaknak. A végén azt mondtam, nem lehet úgy lefejezni a vezetést, hogy a régiekből ne maradjon senki. Nem megyek bele, hogy az elnököt is eltávolítsák. Ha nem vagyunk elég ügyesek, akkor ott már lincselés van. Mint később megtudtam, azért volt olyan hangulat, mert emlékeztek a 19-es csornai kivégzésre. Szamuely akkor nyolc embert akasztatott föl, volt egy-kettő olyan is, akinek a nagyapját végezték ki.
Még két „bűnöm” volt, illetve az egyik alól többé-kevésbé tisztáztam magam. Az egyik a szakszervezeti választás, a másik a negyvennyolc órás sztrájk. A szakszervezeti választás a forradalomból következett: nem fogadtuk el azt a szakszervezetet, amelyet ránk erőszakoltak, olyan emberekkel, akiket nem is ismertünk. Nem tudtuk például, hogy a közalkalmazotti szakszervezet vezetője honnan került ide, nem is Győr megyei volt. Állandóan beszélgetés tárgya volt, hogy válasszunk új szakszervezetet, úgyhogy lassan kialakult egy lista, kiket javasolnak szakszervezeti tagoknak meg elnöknek. Én magam mint munkástanácselnök nem pályáztam, mégis elég sokan jelöltek. Végül azokat terjesztették elő, akik egy előzetes szavazáson a legtöbb szavazatot kapták,. 1956. december 11-én volt a választás, én a levezető elnökséget vállaltam. Csincsák Endrét választották meg elnöknek. Én vezettem le ezt az ülést, és ezzel követtem el a második bűnömet. Újfalusi, az előző vezető szót kért, mire a jelenlévők azt mondták, ne adjuk meg neki a szót, mert a régit nem ismerjük el tényleges szakszervezetnek. Erre én azt mondtam, gavallériából mégis megadom a szót. Akkor merült fel, hogy kétnapos sztrájk lesz Budapesten, csatlakozzunk-e. Én nem foglaltam állást, Csincsák Bandi kijelentette, hogy csatlakozik, mire én szavazásra tettem föl a kérdést. Egyhangúan elfogadták a csatlakozást.
Van még egy eset a bűneim között: miszerint eltulajdonítottam a megyei pártbizottság autóját, hogy volt osztálytársamat, Klausz Sándort Ausztriába juttassam. November legelején jelent meg nálam Klausz Sándor, egykori gimnáziumi osztálytársam, és azt mondta, segítséget akarnak kérni a magyar parasztságnak az osztrák parasztszövetségtől, de oda nem mehetnek át írás nélkül. A határ üres, miért ne mehetnétek? De addig mondta, hogy neki papír kell, hogy tényleg adtam egy papírt: négy nevet soroltam föl, ezeknek engedélyezem, hogy az osztrák parasztszövetséghez tárgyalások céljából Ausztriába menjenek. Tudtam, hogy ha valaki át akar menni Ausztriába, az átmegy, és nem kérdezi. Aztán megint jött Klausz, hogy gyalog menjünk? Itt van a pártbizottság autója, mi lenne, ha azzal mennének? Nekem épp az előző napokban jelentette Pál Feri, a gépkocsi-előadó, hogy a párt autóit behozatta az utcákról, itt vannak az udvaron, és ezt jelentette Szigethy Attilának. Azokkal az autókkal valóban Szigethy Attiláék rendelkeztek, én magam nem. További tárgyalás nem volt, csak később tudtam meg, hogy Szigethy Attila szignálta az én papíromat, tehát hogy Klauszék mehetnek Ausztriába, és Attilától kaptak egy autót.
Először akkor merült föl bennem, hogy valamilyen következménye lehet a munkástanácsi szereplésemnek, amikor Markó Gyula is kezdett másképp beszélni velem, nem olyan baráti hangon szólt, mint addig. Soha életében nem jegyezte meg, de akkor rögtön meg tudta jegyezni, hogy furcsa család az enyém: én kommunista voltam, apám pedig szociáldemokrata párttag. Meg aztán már az újságok hangja is más lett, egyre szigorodott, és egyre világosabb lett, hogy nem az lesz, amire először gondoltunk – hogy a törvényes formákat megtartva, a nép emberei mennek be a tanácsokba, és megszűnik a kommunista párt egyeduralma. Akkor már látszott, hogy itt más párt nem tud létezni a kommunista párton kívül.
1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták. Én arra számítottam, hogy az elbocsátással megúszom, aztán híre jött, hogy egymás után tartóztatják le az olyan embereket, mint Tihanyi Árpád vagy Vörös Jenő. Hozzám hasonló tanácsi dolgozó letartóztatásáról nem tudtam. Valamit azért gyaníthattam, mert a letartóztatásom előtt három héttel már ki volt készítve a fehérneműm, ha mégis elvinnének. „Akinek vér nem tapad a kezéhez, az ellen eljárás nem indul" – mondta Kádár. Tehát abban bíztam, hogy ha le is tartóztatnak, az nem lesz hosszabb idejű. Kihallgatnak, és ennyi lesz, hamar ki fogok jönni. És természetesen nem megyek vissza a megyéhez. 1957. április 13-án éjfél körül jöttek értem. Megállt az autó, mondtam a feleségemnek, azt hiszem, értem jönnek. Éreztem. Ahogy felhúztam a redőnyt, már másztak ki az autóból a fegyveres karhatalmisták. Körülállták a házat, bejöttek az előszobába, mondták, hogy letartóztatnak, öltözzek. Amikor a teherautóra fölmentem, egy kötél volt ott, azzal verni is, akasztani is lehetett volna. Amikor Berger Sándort letartóztatták, őt megverték a kötéllel. Én, akit nem vertek meg, inkább kivételnek számítottam. Ahogy a feleségem később elmesélte: az a férfi, aki a letartóztatást vezette, másnap odament hozzá motorbiciklivel, azzal, hogy nem bántottuk a férjét. Házkutatás nem volt. Én magam lepődtem meg a legjobban, mikor az iratokat át kellett néznem, hogy aláírjam, és láttam, hogy benne van: a házkutatás eredménytelen. De nem is volt házkutatás. A közeli megyei rendőrkapitányságra vittek be. Aznap éjjel vitték Mithayékat is, meg Klauszt. Aztán a fogdában a fűtőtesteken keresztül hamarosan tudtunk egymással beszélni, beazonosítottuk egymást. Másnap reggel került sor az első kihallgatásra. Éntőlem nem sokat kérdeztek, talán csak azt, hogy én voltam-e a munkástanács elnöke. Aztán mehettem vissza. Másnap ujjlenyomatot is vettek.
Hamarosan írattak velem egy önvallomást: számoljak be az eseményekről. Sokak szerint mondhattam volna, hogy Csincsák Bandi volt a hangadó. Engem egyszerű munkásszármazásúnak vettek, Bandi apja tanár, tehát értelmiségi volt, ezért úgy gondoltam, ő eleve nehezebb helyzetben van, mint én. Ha tisztességtelen akartam volna lenni, akár fordított ítélet is születhetett volna, és én kevesebbet kapok. De meg se próbáltam, hogy másra hárítsak valamit.
Apám régi munkásember, Győrben nagy ismeretsége volt, hamarosan megtudta, hol vagyok. Véletlenül, a szerencsémnek köszönhetően egy olyan zárkában voltam, ahol a fényt alig áteresztő üveg meg volt repedve. Ki tudtam nézni, és nagyon boldog voltam, amikor egy alkalommal kileskelődtem, és a feleségem éppen akkor ment ott el biciklivel. Így láthattam őt. A beszélgetésnek meg a leselkedésnek érdekes technikája volt. Az őrök szobája fél emelettel feljebb volt, s az a rab, aki velük szemben volt bezárva, figyelte őket, fönt van-e mindkettő. Ha fönn voltak, mi nyugodtan táviratozhattunk, beszélhettünk. Ha nem, akkor rögtön jelezte a kopogtatás, hogy lejöttek, vigyázat. Ha megtudják, hogy ki lehet látni az ablakon, nyilván megcsinálták volna, vagy elvisznek bennünket onnan.
A per 1957. július 22-én kezdődött, előtte való nap volt ügyvédi beszélőm. Az ügyvédem, Galambos – látásból ismertem csak – jött be, és ő mondta meg nekem a minősítést: BHÖ I/1. Rögtön mondta, hogy nagyon kell vigyázni, mert ez nagyon súlyos. Rögtön megkérdezte, hogy bűnösnek vallom magamat vagy nem? És jelezte, nem volna hátrányos, ha bűnösnek vallanám magamat. Ennek ellenére nem vallottam bűnösnek magam.
Eléggé furcsa volt a perünkben, hogy igazából két per volt egybevéve. Ott volt a Berger-per, és volt a miénk, amelyek azáltal kapcsolódtak össze, hogy Bergerrel együtt voltam Csornán, illetve november 11-e után Berger is ott volt a megyei tanács végrehajtó bizottságában. A bíró kétszer megrótt a tárgyalások folyamán cinikus válaszaimért. Például azért, mert azt mondtam, hogy összehívtam tizenhét munkástanácstagot, mint a barátaimat. Másképp nem is hívhattam össze őket, mert akkor már nem volt munkástanács.
Az elsőfokú eljárásból az maradt meg bennem, hogy a bíróság egyáltalán nem volt tárgyilagos. Még a legpozitívabb dolgot is ellenem fordították. Talán az országban én voltam az egyetlen, aki azokban a napokban az oroszok mellett szólt. Említettem, hogy amikor október 27-én a munkástanács elnökévé választottak, azt javasoltam, küldjünk köszönő táviratot a szovjet parancsnokságnak. Néhány nappal azelőtt, ugyanis provokálták őket, a tankokba az asszonyok krumplit nyomtak, a katonákat leköpdösték, és ők nem használtak fegyvert, nem vágtak vissza. Magatartásuk dicséretet érdemel, a köszönet egy jövendő magyar–szovjet barátság alapja lehetne. Nem szólaltak fel ellene, néhányan morogtak ugyan, de elfogadták. Arról volt szó, hogy kommunistaellenes vagyok, pedig magam is párttag is voltam régebben. Mivel számítottam ilyesféle a folytatásra, minden cselekedetemet följegyeztem, és a feleségem átvitte az ügyvédnek. Nem lehet kommunistaellenes, aki abban a súlyos helyzetben, október 27-én ilyen javaslatot tesz – mondta az ügyvéd. Erre a bíró egy pillanatra meglepődött: Csak azért tette, hogy népszerűséget szerezzen. Nem tudom, hogy gondolta, hogy október 27-én ezzel népszerűséget szerezhettem volna.
A másik, amit ellenem használtak fel, ama bizonyos kereskedelmi osztálybeli társunk kezdeményezése volt: tegyünk javaslatot a Nemzeti Tanácsnak, Szigethy Attiláéknak a kommunista párt betiltására. Én mint elnök azt mondtam: Nem bocsátom szavazásra a kérdést, mindeni csatlakozzék ahhoz a párthoz, amelyikhez akar. A bíró egy pillanatra leejtette az állát, majd a következőképpen válaszolt: Ez nem annyira a vádlott mellett szól, inkább ellene, mert kiderül belőle, hogy a többpártrendszer híve. Tehát még azt is ellenem tudta kijátszani, hogy egy kritikus helyzetben így viselkedtem.
A perben megállapították a felelősségemet az Ausztriába engedett gépkocsi ügyében is, azzal a hazugsággal, hogy az autót az osztrák hatóságok elkobozták. Ebben annyi igazság volt, hogy valamit nem találtak rendben a papíron, és az autót ott tartották, de mikor az ítéletet kihirdették, az autó már itthon volt, a párt szolgálatában állt. Úgyhogy én semmi kárt nem okoztam. Ennek az esetnek hosszú távú következménye is volt. Amikor 89-ben életbe lépett az 56-osok teljes körű rehabilitációját biztosító törvény, engem Győrben nem tudtak rehabilitálni, mert ez az autó-ügy közbűncselekménynek minősült. Végül egy Tóth Éva nevű bírónő aláírásával kaptam meg a Legfelsőbb Bíróság döntését, hogy ezen bűncselekményt a forradalommal kapcsolatban követtem el, tehát így érvényes rám a rehabilitáció.
Én vádiratot nem láttam, a vádakat ott a perben hallottam először. Ez teljesen szokatlan eljárás volt. Szabály van rá, mennyivel előbb kell a vádlottnak a vádiratot megkapni, írásban. Azt, hogy az ítélkezés teljesen önkényes, akkor tapasztaltam a saját bőrömön, mikor az ügyvédtől megtudtam, hogy holnap lesz a per, és nálam még semmi papír nincs.
Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált. Nekem az volt a véleményem, hogy ezekért a cselekményekért nem lehet halált kiszabni, de persze arra nem gondoltam, hogy kiszabtak ők másokra is, kisebb cselekményért is halált. A célt azonban, amit kitűztek maguk elé, nem tudták elérni. Nem törtünk meg, és nem bűnbánók voltunk, hanem szemtelenek. Ezzel magyarázom a viszonylag súlyos ítéletet. Másnap délután szólhattunk az utolsó szó jogán. De alig mondtam valamit, rögtön beleszóltak, úgyhogy igen rövid voltam. 1957. augusztus 2-án volt az első fokú ítélet. Az ítélethirdetés után adtak egy félórás beszélgetést a hozzátartozókkal. Beszélgetek a feleségemmel, megkönnyebbülve, mert halált kértek ellenem, és csak tizenkét évet kaptam első fokon, az semmi.
Egy barbár szokás volt még. Péch kivégzésével kapcsolatban mondtam Obersovszkynak, hát én vidéki gyerek vagyok, sokat végeztem fizikai munkát, de ha egy cölöpöt eldöntenek, nem puffanhat ekkorát. Akkor mondta Obersovszky: azért van, mert a holttest még rajta van a cölöpön. Tehát még azt se tették meg, hogy a holttestet leveszik. Nem kell ahhoz orvosnak lenni, hogy elképzeljük, milyen csúnya sérüléseket szenvedtek azok a meleg testek, arcok.
A Gyűjtőből 58 őszén kerültem ki Vácra, ahol 59 elején indult meg a fordítóiroda, és mondták a raboknak, hogy akinek ilyen képzettsége van, jelentkezhet. Én jelentkeztem, mint francia fordító. Hamarosan kiderült, hogy főleg angol anyag van. Valamit itthon tanultam angolul, próbafordítást csináltattak velem, és azt mondták, megfelelek. Mint éppen kezdő angolos, a társaimból éltem: Szente László és Göncz Árpád is segített. Aztán később persze belejöttem én is az angolba, úgy tízezer oldalt is lefordítottam. Emlékszem az első kis füzetre, Hidegháború volt a címe. Általában olyan anyagokat kaptunk, amelyek az oroszokról szóltak, és az amerikaiaknál vagy az angoloknál jelentek meg. A belügynek dolgoztunk. Egyszer kellett fordítani egy büntető kongresszus anyagát, s abban volt egy hétoldalas spanyol nyelvű anyag. Takács Laci, a főnök, aki szintén rab volt, kiosztotta, és egy kis segítséggel, latin- és egyéb tudással valahogy lefordítottam. Ettől kaptam a Spanyol nevet. Amikor arról volt szó, hogy esetleg büntetésből elvisznek, mindig az volt a fő érv ellene, hogy én vagyok az egyetlen spanyol fordító. De hát ugye ez nem volt így igaz.
Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek. Mindig felírták a lapjaimra, hogy Tóth István, szabadul: 1969. április 13-án. Ezen mindig mosolyogtam, hogy előbb lesz az. Úgyhogy nem is lepett meg, hogy bejött. Azért gondoltam ezt, mert a világ elég tekintélyes része velünk volt és tudta, hogy itt az ítéletek nem voltak tárgyilagosak. Emlékszem, mikor 1960-ban rendkívüli amnesztiát hirdettek, Donáth Ferinek, aki zárkatársunk volt, ezt előbb megmondták, és neki is az volt a véleménye, az enyhítő tényezők előbb-utóbb úgy jelentkeznek, hogy nem fogjuk leülni a teljes büntetésünket.
Nosztrán történt, hogy egy alkalommal a tornán intettem a társamnak. Hívatnak a parancsnokhoz kihallgatásra. Tóth fiam, baj van, vétett. Mit? Jelt adott. Kisült, ez volt a jeladás, hogy intettem. Kaptam érte egy heti szigorítottat. Utána elmentem a börtönből a tököli rabkórházba, mert nagy strumám volt, gondoltam, most legalább ráérek megműttetni. Annak a szobának, ahol voltam a tököli rabkórházban volt egy ablaka, egy fényt éppen csak áteresztő üveg. Tehát ha valaki elment, azt nem tudtuk, ki ment el, csak egy árnyékot láttunk. Mint később megtudtuk, az itt levő őr behasalt az ablak alá és hallgatózott. Másnap rögtön hívatnak. Ennek az volt a következménye, hogy mikor a strumaműtét után elég rossz állapotban visszakerültem a Gyűjtőbe, 62. április 4-e előtt a szokásos cirkusszal, mint izgatót, megint vagy négy hétre kivettek, egy csomó emberrel együtt, és egy másik csillagba vittek el. Ekkor megint a spanyol nyelv segített, mert a Takács Laci elkezdett panaszkodni, hogy az egyetlen spanyol fordítóját elviszik. Így kerültem vissza a fordítóirodára.
Azt, hogy lesz amnesztia, már 62 őszén tudtam. Igen szomorúak voltunk, mert ősszel szokott lenni az Egyesült Nemzetek közgyűlése, és azon mindig szerepelt a magyar ügy. De addigra levették a napirendről, és nagyon szomorúak voltunk, hogy elfelejt bennünket mindenki. Három hét múlva Mérei Ferenc nagy bizalmasan azt mondta: nem kell félnünk, tavasszal amnesztiával szabadulunk. Később, mikor a szabadulás után beszélgettem vele, megtudtam, hogy a felesége megvesztegetett egy pénzszerető, az értéket meg nem vető smasszert és Feri 62 őszén levélben kapta meg a hírt, hogy tavasszal biztos amnesztia lesz. Tudtam, hogy amit Mérei mond, azt hitelesen tudja. Később hivatalosan is közölték velünk, hogy sor kerül rá. Bíztam benne, hogy rám is vonatkozik. 1963. március 28-án, délután fél öt felé szabadultam. Erzsébeten él a nagybátyám, elmentem oda, ott aludtam, s másnap fél 11-kor jöttem Győrbe. Úgyhogy nem is vártak. Az állomás közelében lakott az anyósom, hívott egy taxit, és onnan érkeztem haza nagy meglepetésre. A teljes vagyonelkobzás réme fenyegetett, de édesapám a szokásos haszonélvezeti jogát kikötötte a házra. Bár volt egy kísérlet rá, hogy egy hozzánk hasonló 56-os családot idetelepítsenek, de szerencsére a hírhedt megyei bírósági elnök későbbi felesége társam volt a megyei tanácsnál, és elintézte, hogy a dolgot levegyék a napirendről. A lányom nagyot nőtt közben, kisgyerekként vált el tőlem. Először neki is furcsa voltam, nekem is furcsa volt ő, de aztán megszoktuk egymást.
Megyei tanácsi társaim, akik mint osztályvezetők meg hasonlók ott maradtak, kijárták Katona Lajos tanácselnöknél, hogy átadnak egy adminisztrátori előadói státust a Gyógyszertári Központnak, ahová engem fölvettek. Nagy kedvezmény volt, mert kialakult szokás szerint a börtönből szabadultaknak egyévi fizikai munkát kötelező végezni. Alig voltam pár hónapja a Gyógyszertári Központnál, a főkönyvelő – akiről tudtam, hogy kapcsolatai vannak a rendőrséggel – elhozta egy ismerősét, aki azt hallotta, hogy tudok fordítani, dolgozzam neki. Vállaltam. A barátaim leszúrtak, hogy te őrült, mindenki tudja, hogy ez az ember kapcsolatban van a rendőrséggel. De azt gondoltam, akinek rajta van a mellén a cédula, hogy a rendőrség embere, az nem veszélyes. Akkor vagyok őrült, ha nem tudom kezelni a helyzetet. Hát nem is lett semmi baj.
Mivel a Gyógyszertári Központnál csak adminisztrátor voltam, hogy jobb beosztásba kerüljek, felhasználtam összeköttetésemet a Vízmű igazgatójával, Horváth Antallal, és így 70-ben átkerültem a Vízművekhez, mint beruházási előadó. Ott öt évig dolgoztam. Abban az időben még elkövettem azt a hibát, hogy ha valami nem tetszett a vállalatnál, megmondtam, és bár az igazgató ezt nem túlságosan szerette, a viszonyunk nem romlott meg. Azóta tudom, hogy az embernek nem kell okvetlenül mindig mindent megmondani.
Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel. Később megtudtam, hogy egy veszedelmes besúgó volt, aki azzal foglalkozott, hogy különböző helyekre ment és úgy adta ki magát, mint képügynök, és 56-ról beszélt. Nem tudom, bajba került-e miatta valaki. 1983-ban Olaszországba készültünk a feleségem barátnőjéhez. Bementem a rendőrségre, kértem engedélyt. Mondták, tudják, hogy 56-os vagyok, miért akarok menni. Később Bibó István iránt érdeklődtek, abból gondoltam, hogy esetleg azt gondolják, hogy valami Bibó-féle iratot akarok kivinni. Pár nappal később az egyik legjobb barátom, akivel már gimnázium óta ismertük egymást – ő is 56-os volt, csak megúszta a börtönt két internálással –, megállít, hogy beszélni akar velem. A harmadik mondatban már meg is mondta, hogy a rendőrség megbízásából jön: kíváncsiak, miért akarok Olaszországba menni. Mondtam neki: mondd meg nekik nyugodtan, hogy a feleségemnek van egy barátnője, annak idején együtt voltak Győrben, egy zsidó lány, akinek a szülei Auschwitzban elpusztultak. A szüleivel Lizi is érintkezett, cipőt küldtek nekik, csomagokat, s kialakult egy baráti kapcsolat, ami utána is megmaradt, és ő meghívott minket Milánóba. Amikor megjöttünk Olaszországból, találkozom vele, kérdezem, nem érdeklődsz? Azt mondja, most már nem vagy érdekes.
Lakóhelyi szomszédom az Eörsy Péter utcában közeli kapcsolatban volt Csillag Istvánnal, a Közmű és Mélyépítő Vállalat igazgatójával. Nyugdíj felé jártam már, és hogy magasabb fizetéssel menjek nyugdíjba, felvett oda jogi előadónak. Mivel nem volt feddhetetlenségi igazolványom, a városi párttitkár külön engedélye kellett hozzá, hogy beosztott jogász lehessek. Tíz év után megkaptam a mentesítést a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, de ez nem jelentette azt, hogy automatikusan kiadták a feddhetetlenségit. A fő szabály szerint 56-os nem kaphatott feddhetetlenségi bizonyítványt. Azért kellett nekem a városi párttitkár engedélye, hogy odakerülhessek.
Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam. Egy év múlva azonban a Finommechanikai Vállalathoz kerülhettem négy évre jogásznak. A vállalat vezetője a megyei tanácsnál volt elnökhelyettes, 54-től 56-ig együtt dolgoztam vele, sokat segítettem neki, és abban az időben, amikor börtönben voltam, kötelességének érezte, hogy félévenként fölhívja a feleségemet, érdeklődött, kell valami segítség. Kisegítőnek hívott. Később a karcsúsítás miatt néhány nyugdíjast, nemcsak engem, el kellett küldenie. Akkor a városhoz kerültem, mint tanácsi megbízott. A vállalatokhoz kellett kimennünk, ha reklamáció volt az áru megérkezésekor, tehát nem voltak tiszták a papírok, vagy ha az áru érkezett sérülten, jegyzőkönyvet kellett róla felvenni. Nem járt nagy díjazással, de mégis egy kis segédmunka volt. Ebben az állapotban érkeztem a nyolcvankilences/kilencvenes évek fordulójára.
1988-ban egyszer találkoztam Nagykanizsán Göncz Árpáddal, beszélgettünk, és kérdezem tőle: Árpád, mit gondolsz, hamarosan diadalmaskodik a mi ügyünk? Azt mondja, egy éven belül. Mondtam, Árpád, én ezt nem hiszem, de neked legyen igazad. És neki lett igaza! Amikor Mérei Ferenc síremlékét leleplezték, akkor találkoztam először a volt rabtársaimmal a börtön után, például Litván Gyurival is. Győrben Lazúr Barna kezdeményezte a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakítását, bár ő nem győri, hanem szegedi. 1960-ban a rabkórházban találkoztam vele össze, azóta nagyon jó barátok vagyunk. Az itteni SZDSZ és a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásának a kezdeményezője volt. Aztán valahogyan ügyesebb emberek kiszorították. A győriek közül Fisi Ernő kapcsolódott be a TIB-be, aztán Fekete Jóska a Vagongyárból, a csornai Székely Sándor barátom, vele zárkatárs is voltam hosszú ideig, és Büki Lajos.
Tizenhat éves korom óta liberálisnak érzem magam, egy darabig tagja is voltam az SZDSZ-nek. Bántott, hogy tulajdonképpen nem is érdeklődtek. Tudták, hogy ki vagyok, mégsem érdeklődtek irántam. Ugyanakkor az MDF nagyon is tudta. Talán két-három évig voltam párttag, de semmiféle pártmunkát nem végeztem, és nekem ez teljesen megfelelt.
Véleményem szerint, akik Győrt szélsőségesnek festik, azoknak a későbbi megtorlás érdekében volt szükségük erre a képre: mennél feketébb, annál fehérebbek vagyunk mi. A győri munkások a gyárakban tartózkodtak. Voltak fegyveres alakulataik készenlétben. Ezek között első helyen a vagongyáriaknak. Nem véletlen, hogy mikor a rádiónál Somogyvári Lajos azt a lázító felhívást be akarta olvasni, hamarosan megjelentek a vagongyáriak, és ha nem figyelmezteti valaki Somogyvárit, akkor le is tartóztatják. A lényeg az, hogy a győri gyári munkásság nyugodt volt, csendben maradt a munkahelyén, hallgatott a vezetőire. Nem szabad összetéveszteni a forradalmat azzal, hogy a városháza előtt van egy mikrofon, és oda ötpercenként mennek emberek, és amit tíz évig nem mondhattak el, azt ott elmondják. Azt hiszem, annyit már tudunk a nagy forradalmakról, hogy a francia és az angol forradalomban is voltak főszereplők, voltak hangosak, a nagy néptömeg pedig ott volt mozdulatlanul. Ez volt Győrben is. Az egyetlen tiszta öröm az volt, amikor az emberek mosolyogva találkoztak, hogy végre szabadon beszélhetünk. De ez a „végre szabadon beszélhetünk" normális formában játszódott le, és ezt nem szabad összetéveszteni azokkal, akik a főtéren hangosan kiabálták ugyanezt.
Az interjút készítette Szakolczai Attila 1997-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
Tihanyi László 1949-ben született Győrben. Édesanyja női szabó kisiparos volt. Édesapja, Tihanyi Árpád (1916–1957) magyar–történelem szakos tanár, 1956. október 25-én a győri tüntetésen elszavalta a Nemzeti dalt. Másnap, miután hírét vette a mosonmagyaróvári vérengzésnek, önként vállalta, hogy segít a rend helyreállításában. Békítő és embermentő szerepe ellenére halálra ítélték és kivégezték. Bátyja, Árpád (1944) elvégezte a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolát, majd a Győr-Sopron Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál dolgozott. A hetvenes évek közepén felmondásra kényszerítették, ezt követően másfél éven keresztül nem kapott képzettségének megfelelő munkát. Később a Komárom Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál volt felvásárló, majd osztályvezető, végül Tatán kirendeltség-vezető lett. László 1967-ben elvégezte a villanyszerelői szakközépiskolát és az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál helyezkedett el. Főiskolára készült, de munkahelye apja 56-os elítélése miatt nem javasolta felvételét. 1968–1971 között sorkatonai szolgálatot teljesített. 1971-től a győri Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál volt villanyszerelő. Esti tagozaton villamosipari technikumot végzett, majd 1979-ben a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola levelező tagozatán üzemmérnöki diplomát szerzett. 1975-től a győri kórházban műszaki ügyintéző, később csoportvezető, 1992-től fejlesztési osztályvezető volt. 2010-től nyugdíjas. Felesége szintén az Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál dolgozott ügyintézőként. Egy fiuk van. 1988-ban kezdeményezte apja rehabilitálását, 1989-ben pedig a sopronkőhidai temetőben elhantolt győri kivégzettek exhumálását és végső nyughelyre temetését. A kutatást és a kihantolást végig nyomon követte. Édesapja hamvait a családi sírhelyen temették el, Győr városa díszpolgári címet adományozott Tihanyi Árpádnak. Tihanyi László 1994-től 1999-es megszűnéséig a Szigethy Attila Alapítvány kuratóriumi elnöke, 2002-től 2013-ig a Szigethy Attila Társaság elnöke volt. Az MDF mosonmagyaróvári szervezete több emléklappal ismerte el tevékenységét.
Darin Sándor 1932-ben született Túrkevén. Apja asztalosmester, anyja fűszer- és vegyesiparcikk-kereskedő volt. Szülei az 1940-es évek végén felszámolták kiskereskedésüket, hogy fiukat az úgynevezett egyéb származás ne akadályozza a továbbtanulásban. Apja ipari munkás lett. Sándor 1950-ben érettségizett a túrkevei gimnáziumban, 1950–1954 között Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen tanult, 1954-ben gépészmérnöki diplomát szerzett, 1954–1956-ban az egyetem fizika tanszékén volt tanársegéd. 1956-ban részt vett az egyetemi diákparlament munkájában, november 2-án az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács titkárává választották. 1957. február 20-án letartóztatták, Kistarcsára internálták. Május 16-án szabadult, Debrecenbe költözött, ahol felvették az MTA Atommagkutató Intézetébe, de munkába állni már nem tudott, mert május 23-án ismét letartóztatták, első fokon tíz-, másodfokon hatévi szabadságvesztésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Szabadulása után csak nehezen tudott elhelyezkedni, végül a debreceni Vasipari Vállalatnál kapott munkát, 1963-ban pedig a Magyar Gördülőcsapágy Művekbe (MGM) került vezető tervezőnek. Számos speciális csapágyipari gép tervezését és fejlesztését irányította. 1972-től 1979-ig az Elzett Művek Berettyóújfalui Gyárának főmérnöke, 1979-től ismét az MGM dolgozója, műszaki fejlesztési osztályvezető, majd 1990–1992-ben fejlesztési vezérigazgató-helyettes volt. 1992-től mint nyugdíjas szakértői munkát végzett; részt vett a Gépipari Tudományos Egyesület megyei elnöksége, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a Nagy Imre Társaság munkájában. 2009-ben halt meg.
1987-ben műszaki doktori, 1990-ben címzetes egyetemi docens címet kapott. Több bejegyzett találmánya van, különböző szakfolyóiratokban jelentek meg szakcikkei. Tudományos, szakmai és politikai munkásságáért több elismerést kapott. Kiváló Dolgozó, hat alkalommal; Kiváló Feltaláló arany fokozat, 1987; Miskolci Egyetem Gépészmérnöki Kar Emlékérem, 1991; GTE Egyesületi Érem, 1991; 1956-os Emlékérem, 1991; Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, 1991; Hazáért Érdemkereszt, 1994; Eötvös Loránd Díj, 1995; Miskolci Egyetem Aranyoklevél, 2004; Miskolci Egyetem Jubileumi Emlékérem, 2006; Debrecen Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala 1956-os Emlékérem, 2006; Szabadságharc Hőse, 2006.
Lambrecht Miklós 1921-ben született Budapesten, polgári családban. Édesapja, Lambrecht Kálmán neves ornitológus és paleontológus, édesanyja zongoratanár volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti bencés és a pécsi ciszterci rend gimnáziumában végezte. 1940-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem medikusa, másodéves korától az egyetem Élettani Intézetének demonstrátora volt. 1947-ben avatták orvosdoktorrá. 1944 tavaszán és nyarán többeknek segített elmenekülni a zsidóüldözés elől. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban, a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szintén orvos Kristóf Gizellával együtt. 1948-ban Budapesten az Orvos-egészségügyi Szakszervezet munkatársa lett, 1949–1950-ben a Biokémiai Intézetben volt tanársegéd, utána a Rókus- és az István-kórházban, 1953-tól a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott kórboncnokként. 1956-ban szerzett szakorvosi képesítést. Az 1956-os forradalom alatt a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője lett, a forradalom leverése után több, a rászorultak megsegítésére szervezett segélyakcióban vett részt. 1957 februárjában letartóztatták, tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Korányi-kórházban kapott kórboncnoki állást, 1982-ben ment nyugdíjba. 1982-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos tanácsadója volt. 1973-ban belépett a Magyar Orvostörténelmi Társaságba, 1974-ben vezetőségi tag, 1980-tól az elnökség tagja, az Általános Tudománytörténeti Szakosztály alelnöke, az Orvosi Szaknyelvtörténeti Bizottság elnöke lett. Beválasztották az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságába, tagja volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak és a Magyar Biológiai Társaságnak is. Tudománytörténeti kutatásokat végzett, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadást. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett. 1988-tól alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. 1990-ben az SZDSZ színeiben beválasztották a terézvárosi önkormányzat képviselő-testületébe. 1991-ben 1956-os Emlékéremmel tüntették ki. 1992. augusztus 2-án halt meg.
Andorka Rudolf 1931. április 30-án született Budapesten polgári családban. Édesapja a Horthy-korszakban katonai attasé volt Prágában és Varsóban, majd nagykövet Madridban. Németellenes magatartása miatt 1944-ben Mauthausenbe deportálták. Az új kommunista hatalom osztályellenségnek tekintette, 1950-ben ítélet nélkül a kistarcsai munkatáborba internálták, majd 1953-tól 1954-ig a váci börtön foglya volt.
Ifjabb Andorka Rudolf 1949-ben érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karának esti tagozatára. Egyetemi tanulmányai mellett fizikai munkásként dolgozott. 1951-ben családjával kitelepítették Besenyszögre, és kizárták az egyetemről. Sorkatonai szolgálatának letelte után, a Cserép- és Díszkerámia Szövetkezetnél, majd a Labdagyártó Szövetkezetnél dolgozott. 1956 szeptemberében visszavették az egyetemre. A forradalom idején az egyetemi nemzetőrség tagja volt.
1957 márciusában letartóztatták, öt hónap letöltendő szabadságvesztésre ítélték. 1957 nyarán szabadult. 1959-ben befejezte egyetemi tanulmányait, büntetett előélete miatt azonban csak 1963-ban szerezhetett jogi doktorátust.
1960-ban a Kohó- és Gépipari Minisztérium műszaki fordítóirodájában tudott elhelyezkedni. 1962-ben a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárához, majd a KSH Népességtudományi (később: Demográfiai) Intézetéhez került, 1970-ben a társadalomstatisztikai főosztály kutatója lett, később a társadalmi mobilitás és életmód kutatási osztályának vezetésével bízták meg. 1984-ben a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen egyetemi tanárrá és a szociológia tanszék vezetőjévé nevezték ki, 1991–1997 között az egyetem rektora volt. A társadalmi rétegződés és a demográfia neves kutatója volt. 1997. június 30-án Budapesten halt meg.
1979-ben védte meg a szociológiai tudományok kandidátusi, 1989-ben az akadémiai doktori értekezését, 1990-ben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. 1991–1996 között az Országos Tudományos Kutatási Alap elnöke volt. 1991-től a Magyarországi Evangélikus Egyház zsinatának világi elnöke, és a Deák téri evangélikus gyülekezet presbitere volt.
1984-ben Akadémiai-díjjal, 1996-ban Széchenyi-díjjal, 1997-ben Francia Becsületrenddel tüntették ki.
Filmhíradók Online
A németek 1944. március 19-én bevonultak, 22-én már el is vitték az apámat. Egy ideig nem tudtunk róla semmit. Több hét múlva értesítést kaptunk, hogy a mauthauseni koncentrációs táborban van. Mindaddig, amíg a tábor fel nem szabadult és az első lista meg nem jött, azt sem tudtuk, életben van-e. Tudtuk, hogy közvetlen életveszélyben van, és tisztában voltunk azzal is, mi történik a zsidókkal, akiket koncentrációs táborokba visznek. Anyám próbálkozott közbenjárni érte, azt remélte, az aktivitásával valamit el fog tudni érni. Próbált a magyar kormánykörök felé is lépni, de a Sztójay-kormány mindentől elzárkózott. Véget ért a háború, de még mindig semmit nem tudtunk az apámról. Valaki a magyar kormány részéről Mauthausenben járt, és ott listákat készített azokról, akik életben vannak. Ezeket a listákat valamelyik pártházban kitették a hirdetőtáblára. A nagybátyám rohant el és jött haza azzal, hogy apám nincs rajta. Teljesen kétségbeesett. Az utolsó listán végül megtaláltuk apám nevét. Akkor még mindig hetekig nem jött haza. A KGB őt és Bakay Szilárdot Mauthausenből Bécsújhelyre vitte, ahol a szovjet főparancsnokság székelt, és ott tartották néhány hétig.
Amikor apám hazajött, itthon töltött két hetet. Még ágyban feküdt, amikor behívott magához beszélgetni. Akkor azt mondta: „Fiam, nem ilyen társadalmi, politikai rendszerért harcoltam, mint amilyen bekövetkezett.” Ő tehát 1945 júniusában már világosan látta, hogy a politika itthon nagyon rossz irányba megy. Semmilyen politikai funkciót nem vállalt, nem azért, mintha Tildy Zoltánnal, Varga Bélával, Nagy Ferenccel, Szakasits Árpáddal nem értett volna egyet. Szóba is került, hogy esetleg párizsi vagy londoni nagykövet lesz, de csak a halvány esetlegesség szintjén. A nyugdíját kapta, és a Vasútforgalmi Vállalatnál lévő igazgatótanácsi tagsága is megmaradt, onnan volt valami keresete. A Magyar Aszfalt Rt. viszont megszűnt, ami azt jelentette, hogy 45 után elég nehezen álltunk anyagilag. Úgy gondolom, életben maradása annak köszönhető, hogy 1945 után kívül maradt a politikán. Ha belép a politikai életbe, igazi jelölt lett volna rá, hogy fölakasszák. Így azért enyhébben megúszta. 1949-ben megvonták tőle a nyugdíjat, akkor jóformán semmi jövedelemforrása nem maradt a családnak. Azért mentem el én abban az évben, az érettségi után dolgozni. Apám a nyugdíj megvonását tudomásul vette, de anyám azt mondta, elmegy Szakasits Árpádhoz, az akkori köztársasági elnökhöz. Szakasits fogadta, és azt mondta, megpróbál tenni valamit. A házipénztárból ezer forintot utalt ki apámnak, aminek a belégjét biztosan megtalálták, amikor az ÁVH letartóztatta Szakasitsot. Ez volt az egyik letartóztatási ok: miért kapott pénzt Szakasits Árpádtól? Aztán 1950 tavaszán őt is letartóztatták.
Apámat a letartóztatása előtt többször kereste az ÁVH személyes beszélgetésekre. Azt mondták neki, vagy vállalkozik rá, hogy kimegy Nyugatra, beépül a nyugati magyar katonai kommunistaellenes szervezetbe, és onnan kémjelentéseket küld az ÁVH-nak, vagy letartóztatják. Ha jól emlékszem, azt ígérték, hogy családostul kimehet. Az apám nem vállalkozott a kémkedésre. Gondolom, volt annyi ítélőképessége, hogy tudta, nincs semmi esélye, hogy családostul kiengedjék, és ha egyszer már kötélnek állt, és például a feleségét vagy engem itthon tartanak, akkor már nehezebb kilépni. Megtagadta tehát az együttműködést. Az utolsó egy-két hétben már rettenetesen nyomott hangulat jellemezte. A letartóztatás nem ment olyan gyorsan, mint a Gestapónál, mert az ÁVH hosszas házkutatással kezdte, mielőtt bevitték volna. Otthon voltam, mert éjszaka történt. Apám azzal búcsúzott tőlem, hogy Mauthausenből is hazajöttem, innen is haza fogok jönni. Rá két-három hétre tartottak még egy nagy házkutatást. A házkutatást öt ávéhás végezte. Anyám végső kétségbeesésében megkérdezte az egyiket: „Él még a férjem egyáltalán?” Mire az ávéhás azt mondta: „Ha nem élne, nem lenne házkutatás.” Ennyi „megnyugtatást” kaptunk. Apámról nyolc vagy kilenc hónapig semmit nem tudtunk. Az ÁVH-nál volt benn, az Andrássy út 60-ban, ahol kínozták. Amikor kijött a börtönből, fájdalmai voltak a gerincével, megállapították, hogy az egyik csigolyája eltört.
Úgy tűnik, a letartóztatás közvetlen oka az 1943-as Szakasits-kapcsolat volt. De megpróbálták mindenféle ügyekbe belekeverni. Valaki megküldött nekem egy 1950. évi titkos jegyzőkönyvet, amely arról szólt, hogy a Rajk–Pálffy–Szőnyi-féle összeesküvés felszámolásakor az ügy katonai vonalát nem sikerült teljesen fölgöngyölíteni. Rákosi „elvtárs” már akkor rámutatott arra, hogy a hadseregben ott vannak Pálffy társai. Így az Államvédelmi Hatóság tovább folytatta a nyomozást, és a jegyzőkönyv keletkezését megelőző másfél hónapban hatvanhat személyt vettek őrizetbe: az első Andorka Rudolf vezérőrnagy volt. A listán szerepelt Szakasits Árpád, Schiffer Pál, Sólyom László, Kuthy László, Merényi István is. Elképzelhető tehát, hogy ezekkel a katonákkal is valami összefüggésbe hozták. Szörnyű részlet, ugyanakkor az események komikumára utal: mindenáron azt akarták rábizonyítani, hogy angol kém volt, és ezen keresztül Szakasits is az angoloknak kémkedett. Számos esetben amiatt hallgatták ki, hogy ki volt egy bizonyos Miss Simpson. Ez az öreg angol hölgy valahogy itt ragadt a második világháborúban, és 1941–44 között az apám angolórákat vett tőle. 1945 után megint találkozott vele – addigra teljesen elnyomorodott, már nagyon öreg volt –, és hogy valamiképpen támogassa, megint angolórákat vett tőle. Erre az angol vénkisasszonyra akarta az ÁVH mindenáron rábizonyítani, hogy az angol kémszervezet ügynöke, aki az apámon keresztül Szakasitsnak adott utasításokat.
Végül is apámat nem ítélték el, hanem internálták. Az első értesítést Kistarcsáról kaptuk, ahol magánzárkában tartották. Karácsony előtt jött az értesítés, és 1950 végétől nagyon ritkán meg lehetett látogatni. Kistarcsán volt internálva egészen a Nagy Imre-korszakig. Azt reméltük, szabadulni fog, de nem engedték szabadon. 1953 őszén bíróság elé állították. A hírhedt Jónás-tanács ítélkezett fölötte. A vád háborús és népellenes cselekményről szólt, azaz hogy elősegítette a nyilasok hatalomátvételét. Apám a tárgyaláson csak annyit mondott, hogy ő akkor már Mauthausenben volt, mire a bíró közölte, az nem számít. Formális tárgyalás volt. A váci börtönbe került, ahol egyszer még én is meglátogathattam. A fogságból hatvanhárom éves korában, két hónap híján négy év letöltése után szabadult, azon az alapon, hogy beteg. Tényleg nagyon beteg volt, a tüdejével is volt valami, a szíve is gyenge volt. Attól fogva otthon volt, nem tudott már dolgozni. Éjjeliőrséget vállalt valahol néhány napra, statisztált egy filmben. Eljárogatott a Szabó Ervin könyvtárba, olvasgatta a nyugati lapokat.
Nagyüzemi munkásnak lenni fizikailag nehéz volt, és rendkívül nyomasztó légkör jellemezte a gyárakat. Kimerültem, jóformán semmiféle szórakozásra nem jutott időm, csak a munkára és az egyetemi előadásokra. Összességében azonban nagyon érdekes élményben részesültem, mert a munkások közt éltem, velük érintkeztem, így közelről tapasztaltam meg, milyen a magyar munkásosztály. A kommunista rendszert a nagy többség gyűlölte, nem érezték magukénak. Nem álltak ki ordítani, egymás között viszont hangot adtak véleményüknek az alacsony bérekről meg a normarendezésről. Közömbösen fogadtak. Nyilván kicsit furcsa figura lehettem, de nem viselkedtek barátságtalanul velem. Nagy érzelmi melegség sem volt jellemző a munkások között, de mindkét helyen akadtak olyan barátok, akikkel jó viszonyba kerültem.
1954 elején egy olyan határozat született, hogy a munkaszolgálatos katonákat el kell vinni szénbányákba dolgozni. Kinn voltunk a Bécsi úton, megjelent egy őrvezető és azt mondta, vonuljunk be délelőtt a laktanyába, mert le fognak bennünket szerelni. A leszerelés annyira lelkesítő gondolat volt, hogy nem tudtunk ellenállni, és bevonultunk a „laktanyába”, egy magánházba a Lehel úton. Amikor bementünk a kapun, a portás azt mondta, hogy kimenni pedig nem lehet. „Miért?” „Mert mentek a bányába.” Oda viszont nem nagyon akartunk menni, ezért elbújtunk, és többet a „laktanya” környékére sem mentünk. Senki nem keresett, mert hihetetlen zűrzavar uralkodott az alakulatnál. Olyan állapotok voltak, hogy gyakran idéztük a Láthatatlan légiót. A Nagy Imre-korszak előtt sokáig foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy ha leszerelek, itt maradok, és elmegyek a metróépítéshez szakmunkásnak. A helyzet abszurditását mutatja, hogy miközben elegáns bridzspartikon vettem részt, azzal a gondolattal foglalkoztam, milyen jó lenne keszonmunkásnak lenni.
A következő napokat változatlanul Budapesten töltöttem. Ahol tüntetni lehetett, ott tüntettem. Járkáltam az utcákon, néztem, mi történik. Nem jártam viszont a Köztársaság téren, tehát sem a pártház ostromát, sem az öldöklést nem láttam.
Eközben a politikai csoportok is szervezkedni kezdtek. Elmentem a Keresztény Ifjúsági Szövetség alakuló ülésére a Ráday kollégiumba. Ismertem O’sváth Györgyöt, aki a főtitkár lett. Egyszer részt vettem Kaas Ervinnel egy szűkebb körű beszélgetésen, ott ismerkedtem meg Jónás Pállal. A jogi egyetemre is bejártam, de nem játszottam szerepet az eseményekben. A november 3-ról 4-re virradó éjszakát megint Pesten töltöttem az egyik barátomnál. Hajnalban arra ébredtünk, hogy lőnek, és mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy fegyvert kell ragadni, és harcolni kell. A jogi kar épülete elé mentünk. A már ott lévő fegyveresektől kaptunk géppisztolyt. November 6-án délelőtt járőröket küldtünk ki, de azpk belesétáltak egy orosz tankos alakulatba. Letartóztatták őket, és a tankosokkal lévő ávéhások kiszedték belőlük, hogy a jogi karon van egy katonai alakulat. Négy-öt tank jelent meg a jogi egyetem körül, az ágyúkat ránk fordítva fölálltak, mi pedig az ablakoknál álltunk a géppisztolyokkal: most itt a halál órája, most szétlőnek bennünket – gondoltuk. Azonban elterjedt a hír, hogy letettük a fegyvert. Bevittek és megkezdték a kihallgatásokat. Amikor rám került a sor, azt mondtam a kihallgatónak, hogy én csak azért jártam az utcán, mert mentem megnézni a nagymamámat. Elfogadta, jegyzőkönyvet vett föl, és másnap reggel szabadon engedtek. A továbbiakban ez a jegyzőkönyv semmilyen kapcsolatba nem került velem. Soha meg nem kérdezték, hogy mit kerestem akkor a jogi kar épülete körül.
El kell mondanom egy igazán jelentéktelennek látszó esetet. November 7-én vagy 8-án történhetett. Még mindig Kaas Ervinnél laktam a Deák Ferenc utcában. Megjelent Gyurkó László, akit a gimnáziumból ismertem. Kaast kereste, azzal, hogy röpcédulákat kellene terjeszteni. Az orosz nyelvű röpcédula a katonáknak szólt, hogy ne lőjenek a magyarokra, mert azok nem fasiszták. Gondoltam, elvállalom. Nagyon megörültek ennek. Gyurkó megadta, melyik utcasarokra kell mennem, és Népszabadságot kell a kezemben tartanom. Elmentem a röpcédulákért, álltam a sarkon valahol az V. kerületben. Odajött egy fiatalember, és azt mondta, sajnos a röpcédula még nem készült el, de adhat egy másikat, amelyen Illyés Gyulának az Egy mondat a zsarnokságról című verse van, elvinném-e azt? „Igen, elviszem.” Másnap elmentem a röpcédulákért, és elvittem őket Kaas lakására. Ebből állt a bűncselekmény, amelyért később bűnsegédként elítéltek. Kitől vettem át a cédulákat? Lipták Tamás matematikustól, aki Krassó Györggyel együtt tevékenykedett.
Ennél az ügynél már lényegesebb, hogy a Kossuth Klubban valaki ismertette azt a javaslatot, miszerint Budapestre jön Menon, a moszkvai indiai nagykövet, aki találkozni akar az egyetemi fiatalság képviselőivel is. Én voltam az egyetlen, aki viszonylag jól tudott angolul, így engem választottak meg, hogy az indiai nagykövettel beszéljek. Még ketten jöttek velem, akik kevésbé tudtak angolul. Halvány emlékként dereng bennem, hogy ebben az ügyben beszéltem Göncz Árpáddal is, akit az októberi napokban ismertem meg a lakásán. Az lett volna az irányelv, hogy mondjuk azt, mi a Bibó-féle kibontakozási programot támogatjuk. A Margit-szigeti Nagyszállóba kellett elmenni. Bementünk, és jó félórát beszélgettünk Menonnal, aki a forradalomról és az egyetemi ifjúság álláspontjáról érdeklődött. Nagyjából tehát azt az értékelést adtuk a forradalomról, ami a Bibó István által fogalmazott kompromisszumos tervezetben szerepelt. Megkérdezte, hogyan ítéljük meg Mindszentyt. Mondtuk, hogy nem értünk vele egyet, mi nem akarjuk a kapitalizmust visszaállítani. Utána barátságosan elváltunk. A következő napokban véget ért politikai tevékenységem.
Novemberben a szüleim beköltöztek Budapestre, a Rökk Szilárd utcába, a nagynénémék lakásába. Oda jöttek ki a politikai rendőrök, és le akartak tartóztatni, de én a barátomnál laktam. Reggel szaladt hozzám anyám, nagy rémülettel mesélte, mi történt. Amikor ezt elmondtam a partneremnek, aki később az első feleségem lett, elhatároztuk, hogy Nyugatra megyünk. A határig jutottunk el, ott azonban beleszaladtunk egy járőrbe. Letartóztattak, és egy nagyobb csoporttal visszahoztak Budapestre. Itt – a legnagyobb meglepetésemre – szabadon engedtek. A következő héttől bejártam dolgozni. Március első napjaiban történt, hogy amikor este hazamentem, az ajtót a kulccsal kinyitottam és beléptem, a sötét előszobában valaki hátulról pisztolyt nyomott a hátamnak. Megfogott, bevitt a szobába. Anyám rettenetes izgalomban, apám nyugodtan és egy látogató rokon halálra váltan fogadott. Mindeközben három ávéhás nyomozó házkutatást tartott. Utána levittek, beültettek egy autóba. A Fő utcai börtönben két tiszt hallgatott ki. Megkérdezték, miért tartóztattak le. Mondtam, hogy a röpcédulák ügyében, de erről csak nagyon homályos és bizonytalan verziót adtam elő. Érdeklődtek, mit csináltam, hol jártam. Némi tapasztalatot már szereztem e téren a katonaságnál, ahol azért hallgattak ki, mert hosszabb-rövidebb időre megszöktem. Ilyenkor az ember igyekszik ködösíteni, semmi pontos információt nem mondani. Várni kell, míg kiderül, hogy ők mit tudnak, és akkor próbálni megfelelően helyezkedni. De nem tudtam kivenni, mi érdekli őket. Azt hittem, a röpcédulázás a fontos számukra. Furcsának találtam, hogy valamelyik papíron, amelyet a házkutatáskor elvittek tőlem, szerepelt Kemény István neve, és a kihallgatáson egyszerre rám ordítottak: „Milyen kapcsolatban áll Kemény Istvánnal?” Az említett taktikát követve semleges választ adtam: megismerkedtem vele, egyszer-kétszer meglátogattam, beszélgettünk. Az is furcsa mozzanatnak tűnt, mikor hirtelen – egészen másról esett szó – felordított a kihallgató: „Na és mi történt a Sas utcában?” Azt sem tudtam, melyik a Sas utca, mert a neve megváltozott. Később sikerült beazonosítanom, hogy a Sas utcában lakott Kálmán Éva, akinél decemberben egyszer-kétszer összejöttünk. Arról beszélgettünk, többek közt Kemény Istvánnal is, hogy mit is lehet itt tenni. Négyszer kihallgattak, aztán két hétig nem történt semmi. Egyszer megint levittek kihallgatni. Arról kérdezősködtek, ki találta ki a röpcédula-készítést. A kihallgató megkérdezte: „Látott-e már halászatot a Balatonon?” Mondtam, hogy láttam. „Tudja, hogy megy az, mikor húzzák a hálót? Először jönnek a kis halak, azután az egyre nagyobb halak, és a végén van a legnagyobb hal. Maga egy ilyen kis hal. De majd ki fogjuk húzni a végén a legnagyobb halat.” Utólag az a határozott véleményem, hogy a legnagyobb hal számára Kádár János lett volna. Az is igazolja ezt, hogy az illetőt rövid időn belül kirúgták a főügyészségről, és egy kerületi ügyészségre helyezték, mert valaki fölismerte, hogy nem a Kádár-féle vezetés érdekeit szolgálja. Átvitetett a Markó utcai börtönbe. Itt két-három hétig magánzárkában tartott, de nem vette ki belőlem, ki adta a röpcédulákat. Liptákot szabadlábra is helyezték, mert semmit nem lehetett rábizonyítani. Egyszer levittek tanúskodni Krassó tárgyalására is. A tárgyalóteremben meglepődve állapítottam meg, hogy a szüleim és a későbbi első feleségem is megjelenhettek. Ezután a Markóban a harmadik emeletre kerültem le, egy közös cellába. Itt aztán elkezdődött az 56-os vizsgálati börtönélet. Tizenöten voltunk egy kétszemélyes cellában. Szalmazsákon aludtunk, mint a heringek, mozdulni sem lehetett. Mindennek ellenére viszonylag békén viseltük egymást. A cellatársak nagy része munkás és paraszt volt, akik Nagykátán, Budapesten követtek el valamit. Értelmiségiek is voltak köztünk, így Pintér Tamás, aki később novellaíró és újságíró lett. Nagyon összebarátkoztunk a cellában, azóta is találkozunk. Ott ült még Nagy Mihály egyetemi hallgató is, aki a Tóth Ilona-ügyben kapott négy-öt éves büntetést. Június végén tartották a tárgyalásomat. Bűnsegédként öt hónapot kaptam, rögtön szabadlábra is helyeztek. A még hátralevő öt hetet később ültem le – köztörvényesek között.
1957 nyarán kiengedtek a börtönből, és visszamentem dolgozni a Labdagyártó Szövetkezetbe. Visszavettek, mivel a volt recski rabok egy része elhagyta Magyarországot, így kellett a munkaerő. Éppen úgy szabadultam, hogy az egyetemen még le is tudtam vizsgázni. A nyár végén megházasodtam. Aztán elkezdtünk a barátokkal összejárni és politizálni. A legkülönbözőbb körökből jöttek össze emberek: Gyurkó László lett az egyik törzstag, Pomogáts Béla a másik, Dornbach Alajos a harmadik. A kéthetenként összejáró kör fölkeltette a belügy érdeklődését. Visszatekintve már világos, hogy ebből egy nagy összeesküvési pert akartak csinálni. Nincs kizárva, hogy engem szemeltek ki fővádlottnak. A pernek az lett volna a koncepciója, hogy egy Nyugatról visszajött ötvenhatos egyetemi vezető találkozott nálunk Pomogáts Bélával. Rám küldtek egy besúgót, Halmi Gábort, akivel 1956 novemberében egyetemista körökben találkoztam. Összeesküdni egyáltalán nem akartunk, mert világosan láttuk, rettenetesen veszélyes lenne, és az adott helyzetben céltalan is. Halvány remény ugyan élt bennünk, hogy egyszer talán megint lesz lehetőségünk az ország sorsának jobbra fordítására, de ez csak nagyon bizonytalan elképzelés volt. Föl sem merült, hogy kiáltványt vagy röpcédulát fogalmazzunk. Ha az Írószövetség nyilatkozott volna, vagy Magyarország vezető tudósai kiálltak volna, annak lett volna értelme – de mi, volt rabok, nyilvánvaló, hogy nem sokat érhettünk el. Mindazonáltal közvetlenül a forradalom leverése után sokkal optimistábban ítéltük meg a lehetőségeket, mint amilyenek azok a valóságban voltak. Abban reménykedtünk, hogy a folyamatok majd visszakanyarodnak a helyes irányba. Nem tudom, hogyan lehettünk ilyen optimisták. Halvány elképzelésünk szerint Kádár nem ért egyet azzal, ami itt történik, és megpróbálja visszafordítani az eseményeket az 1956-os forradalom irányvonala felé. Kádárról az a legenda élt, hogy tisztességes magyar reformkommunista, tehát nem moszkovita, nem sztálinista, akit Rákosi idején meg is kínoztak a börtönben, éppen ezért demokratikus szocializmust akar. Ez azonban a helyzet teljes félreértésén alapult. Sokáig osztottam ezt a nézetet, bár egyre csökkent a lelkesedésem, ahogy mind nyilvánvalóbbá vált az elnyomás, a megtorlás. A Nagy Imre-per és a halálos ítéletek nagy kiábrándulást hoztak. A másik rettenetes kiábrándulást Angyal István kivégzése okozta. Angyalról olyan kép élt bennünk, hogy ő egy tiszta mártír. Olyan szentnek számított forradalmár körökben, amilyen talán nem is akadt több. Valamikor 1958-ban vagy 1959-ben a társaság szétszéledt, mert két tagját, Dornbachot és Pomogáts Bélát a politikai rendőrség megpróbálta beszervezni. Mindketten szóltak nekem, hogy ez történt. Ekkor abbahagytuk az összejöveteleket. Utójátékként később mindkettőjüket letartóztatták, mert elárulták, hogy be akarták szervezni őket, és ezt államtitoksértésnek minősítették. Egyikük két, másikuk hat hónapot töltött letartóztatásban, illetve internálásban.
1962-től újra feléledtek a baráti összejövetelek. Ahogy jöttek ki az emberek a börtönből, úgy kapcsolódhattak be ebbe a laza baráti körbe. Sokat kirándultunk, később vitorláztunk együtt. Aktív politikai tevékenységnek ezt még annyira sem lehet tekinteni, mint az 1957-től 1959-ig tartott összejöveteleinket. Ennek az egésznek Gyurkó volt a lelke. Ő hozott össze mindenkit, engem is mindig odahívott. Az első társaság írótársaság volt, amely zömmel Gyurkóéknál jött össze: Konrád György, Bernáth István, Albert Gábor, B. Nagy László, Horváth Lajos, aki az Európa Kiadónál volt lektor. Amikor Eörsi István kijött a börtönből, Gyurkó rögtön összehozott vele. Ezután egy ideig a kör magját Gyurkó, Eörsi meg én alkottuk. Később, amikor kijött a börtönből, Kemény Pista is csatlakozott hozzánk, majd barátja, Lóránt Imre, aztán Pomogáts Béla, amikor kijött az internálótáborból. Dornbach is egy darabig, de ő aztán megszökött a politikai rendőrség zaklatásától: elment Gyöngyösre, ám a kapcsolat vele is megmaradt. A későbbiekben kialakult négy-öt ilyen központ. Gyurkóéknak Somoson, Szántód mellett volt egy üdülőházuk, és én ott vitorláztam 1956-tól kezdve a munkahelyem bérelt vitorlásán. A hatvanas évek első felében Huszár Tibor is bekapcsolódott a társaságba. Szabó Miklósnál, Józsa Péternél is gyakran összejöttünk. 1960-ban Donáth Ferenc kijött a börtönből. Úgy ismertem meg, hogy Pomogáts vitorláztatta Balatonon, és a két vitorlás összefutott. A találkozásból később szoros barátság lett. Arra már nem emlékszem, hogy Göncz Árpád is ott volt-e, de az biztos, hogy a feleségével együtt vitorlázott a vitorlásunkon a szabadulása után. Azután ő kivált ebből a körből, mert a politikai rendőrségen megmondták neki, hogy ha nem szakít meg minden kapcsolatot velünk, megint beviszik, és akkor már nem ússza meg.
Azt nem lehetett kikerülni, hogy időnként szóba ne álljon az ember az ÁVH, majd az illetékes belügyi szervek alkalmazottaival. Először természetesen akkor, amikor gyanúsítottként hallgattak ki 1957-ben, majd amikor tanúként idéztek meg kihallgatásra a Dornbach–Pomogáts-ügyben. Később, amikor már a Központi Statisztikai Hivatalban dolgoztam, köztudottan ávéhás múltja, politikai tiszti beosztása volt a személyzeti főnöknek. Nyilván nem mondhattam neki, hogy nem állok vele szóba. Időnként rutinszerűen megkérdeztek saját helyzetemről, körülményeimről. Minden külföldi út után jelentést kellett írni. Hasonló helyzet alakult ki az egyetemen. Ha az egyetem a belügy felelőse meglátogatott és megkérdezte, mi újság a tanszéken, nem rúghattam ki, hanem azt mondtam, minden rendben van. Meg kell mondanom, hogy miután a Dornbach–Pomogáts-ügyben kihallgattak, sohasem próbáltak belőlem másokra vonatkozó terhelő információkat kipréselni. Úgy tűnt, mintha az ilyen beszélgetéseknek egyedül az lett volna a céljuk, hogy rutinszerűen bejegyezzék a „munkatervükbe”, hogy beszéltek velem is. Azt hiszem, a Holdon, nem pedig Magyarországon élt – vagy pedig egyszerűen hazudik –, aki azt állítja, hogy az ilyen érintkezést a belüggyel el lehetett kerülni. Sajnos ez részévé vált a mindennapi életünknek. Betartottam azonban egy nagyon jó alapelvet, amelyet még az 1957-es kihallgatások idején tanultam, hogy nem szabad olyan információt átadni, ami más ember ellen felhasználható. Azt hiszem, sikerült ennek az alapelvnek megfelelően viselkednem.
Korábban személyesen nem ismertem Bibót, csak az 1956-os forradalom idején hallottam róla. A következő években viszont nagy nehezen hozzájutottam egy-két régebbi írásához. Tudtam, ha a könyvtárban túl sokat és túl hosszú időn keresztül tárgyalok vele, azzal ártok neki, mert körbevették besúgókkal. Ha túl sokat beszél olyanokkal, akik politikailag „foltosak”, mint például én, elveszítheti az állását. Nagyon sokszor nem beszélhettem vele tehát, de azért ő tudta, hogy én ki vagyok, és hogy az apám ki volt. Másrészt félmondatokból, jelekből is kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk. Bibót nagyon szerették a KSH könyvtárában, mert kedves és szerény ember volt. Nagyon visszafogottan viselkedett, egyrészt hogy magát védje, másrészt pedig hogy ne hozzon valakit kellemetlen helyzetbe azzal, hogy túl sokat beszél vele. Rám nagyon hatott, mert én a hatvanas évek elején el tudtam olvasni egy-két művét. Mélyen egyetértettem azzal, ahogy ő látta a magyar társadalmat 1945 és 1948 között írt műveiben. Bibó a társadalomtudományi gondolkodásban a periférián helyezkedett el, csak egy szűk kör ismerte és forgatta a műveit.
Már az érettségi környékén elkezdtem olvasni az angol közgazdaságtani irodalmat, főképp a matematikai közgazdaságtant. Úgy gondoltam, hogy a matematikai közgazdaságtan eléggé új Magyarországon, és szerephez fog jutni. Ezt nem lehet marxista alapon dominálni, szabad kutatási terület nyílik, amelybe esetleg majd én is bekapcsolódhatom. Nagy szerepet játszott benne, hogy megtanultam lengyelül. Rengeteg lengyel műszaki szöveget fordítottam és elkezdtem érdeklődni a lengyel közgazdaságtan iránt is. Hamarosan belebotlottam Oskar Lange műveibe. Oskar Lange célja az volt, hogy a matematikai közgazdaságtant beemelje a lengyel közgazdaságtanba, és ezzel oldja a marxizmus merev kötöttségeit. Ezt a gondolatot Langétól vettem át. Azután már fordítottam és lektoráltam is Lange-műveket. Elgondolkoztam, hogy matematikai közgazdász leszek, és ebbe a Központi Statisztikai Hivatal könyvtára kitűnően beleilleszkedett. Ez volt az a hely, ahol a matematikai közgazdaságtan irodalmát megtalálhattam. Már az érettségi után világossá kellett volna számomra válnia, hogy nekem a tudományos pálya való: nem diplomatának, nem politikusnak, nem ügyvédnek kell mennem, hanem tudósnak, valahol a társadalomtudományok területén. Utólag visszatekintve azt hiszem, nagyon jól döntöttem, hogy később sem lettem politikus, hanem tudós maradtam.
Először hadd adjak általános áttekintést a KSH-ról és vezetéséről, s arról a huszonkét évről, amelyet ott töltöttem, 1962 őszétől 1983. december 31-ig. Az első években Péter György volt a KSH elnöke. Még nem dolgoztam ott, amikor 1948-ban odakerült, de a többiek elmesélték, hogy Péter odakerülése után a korábbi munkatársak felét vagy kétharmadát rúgta ki. Mindazonáltal intelligenciáját egyáltalán nem lehet kétségbe vonni. Már 1954 körül rájött, és meg is írta, hogy a rendszer, ami Magyarországon akkor létezett, működésképtelen, a központi tervgazdálkodás gazdasági csődhöz fog vezetni. Ennek következtében az egész KSH-ban az adott korszak korlátai közt még megengedett kritikus légkör uralkodott. Mindig arra törekedtünk, hogy megpróbáljuk a valóságot feltárni és bemutatni. 1956-ban Péter György – szerencséjére – Moszkvában tartózkodott, így nem kellett állást foglalnia a forradalommal kapcsolatban. Amikor hazaérkezett, már lezajlott a szovjet támadás, Péter György pedig maradt. Amikor 1962 őszén odakerültem a hivatalba, világosan látszott, hogy arra törekszik, a KSH-ban színvonalas munka folyjék, és ennek érdekében úgy igyekezett irányítani személyzeti politikáját, hogy intelligens embereket vegyenek fel, illetve ilyen embereket politikai okból ne távolítsanak el. 1969-ben egyszer csak elterjedt a hivatalban, hogy Péter Györgyöt letartóztatták, házkutatást tartottak a KSH-ban, a gépkocsiját szanaszét szedték, a bútorokon fölhasogatták a kárpitot. Az első változat szerint Péter György amerikai kém, a következő változat szerint izraeli kém volt. A következő változat szerint pénzérme gyűjteményében a megengedhetőnél sokkal több aranyérmet tartott. Aki gondolkodott, rájött, hogy itt politikai leszámolásról van szó. Utólag tekintve ez világos. A következő elnök, Huszár István soha egyetlen kritikus szót sem mondott elődjéről. Míg Péter György rendkívül művelt, nagypolgári családból származott, Huszár egy hernádlaki parasztcsaládból jött, és népi kollégiumon keresztül végzett egyetemet. Péter György mellett emelkedett föl, egyetemen, aztán a pártközponton keresztül, majd a Statisztikai Hivatal elnökhelyettese lett. A Huszár István-korszak bizonyos fokig a hivatal aranykorának tekinthető, mert ő mindenféle jó törekvést támogatott, a valóság feltárását, az igényes tudományos munkát, és politikai kérdésekben ugyanolyan felvilágosult volt, mint Péter.
1971-ben vagy 1972-ben Nyers Rezső – úgy tudni – azt mondta a pártvezetésnek, nem hajlandó tovább együttműködni a pártközpont gazdasági főosztály-vezetőjével, Bálint Józseffel. Bálintot ezért 1973-ban odahelyezték a Statisztikai Hivatal elnöki posztjára, Huszár Istvánt pedig átvezényelték a Tervhivatalba elnökhelyettesnek. Bálint Józsefet azért távolították el a pártközpontból, mert a piaci reformok. ellen dolgozott. Leningrádban végzett, szovjet nőt vett feleségül. Teljes mértékben a szovjet érdekeket, a sztálinista vonal érdekeit szolgálta. Ezt az „uralma” alatti években éreztük is a Statisztikai Hivatalban. Megpróbálta a hivatalt a kemény vonalat alátámasztó intézetté alakítani. Még Huszár István döntött róla, hogy készüljön nemzetközi összehasonlítás a jövedelem egyenlőtlenségekről, amelyben Magyarország és néhány nyugati ország vett részt. Részünkről a Statisztikai Hivatal egyik legkitűnőbb munkatársa, Éltető Ödön kapcsolódott be e kutatásba. Írtak egy kitűnő tanulmányt, amelyből az derült ki, hogy a magyar jövedelemelosztás kevésbé egyenlőtlen, mint a francia vagy a kanadai, és alig egyenlőtlenebb, mint a finn. Az írás elkészült, szabály szerint bemutatták Bálint elvtársnak, hogy engedélyezze a kiadását, ő azonban nem engedélyezte ezt a szakmailag jó, Magyarországra nézve pedig még kedvezőnek is mondható nemzetközi összeállítás közlését. Éltető Ödön évekig nem is kapott utána útlevelet.
Nagy ellenállást tanúsítottunk Bálint minden ilyen törekvésével szemben. Az alig fordult elő, hogy teljesen megtiltott volna egy adatközlést, de például az öngyilkossági arányszámot nem hozta le a Statisztikai zsebkönyv, de az évkönyvek igen. Később készítettünk egy időmérleg-vizsgálatot, és nem engedte, hogy a szöveges rész is megjelenjen a kiadványban. Azt, hogy az országban valami nem megy jól, nem engedte leírni, igyekezett megakadályozni az ilyen adatok közlését. Noha mindvégig erre törekedett, nem teljesen sikerült neki. A szegénységvizsgálatokat szinte teljesen leállította. Nem tudta egészen tönkretenni a hivatalt, de azt megakadályozta, hogy kiugró eredmények szülessenek. Bálint elvtársat 1979-ben korkedvezménnyel nyugdíjba küldték.
Bálint József után Nyitrai Ferencné következett. Úgy lett KSH-elnök, hogy Bálint alá, aki nem szeretett dolgozni, kellett egy első elnökhelyettes – ha őt nem találják, legyen valaki, akit elővehetnek. Nyitrainé elnökhelyettesként nagyon ügyesen viselkedett, eszes és szorgalmas volt. Ha valaki tőle kérdezett valamit a kormányból, készségesen, pontos információkat adott. Nyitrainé először jóindulatúan viselkedett velem, utóbb azonban, amikor 1983-ban elhívtak egyetemi tanárnak, valamiért dühös lett rám. Ezt én akkor rossz néven vettem, mert semmi okot nem adtam rá. Nyitrainé Lázár György vonalát követte. Törekedett rá, hogy színvonalas munka folyjon a KSH-ban, de vigyázott, hogy semmi olyan írott szöveg ne szülessék, amely bármi értelemben is arra engedne következtetni, hogy valami rosszul megy Lázár György miniszterelnöksége alatt. Ha egy KSH-elemzésben erre utaló megállapítás szerepelt, kihúzta. Jellemző, hogy amikor Józan Péter népesedés-statisztikus, halandóság-szakértő leírta, hogy Magyarországon romlik a felnőttek halandósága, és hasonló tendenciák vannak más szocialista országokban is, Nyitrainé nem engedte kiadni. Ellenezte azt is, hogy a magyarországi szegénység szóba kerüljön. Kijelentette, hogy a KSH sosem fog létminimumot számítani, a szegénységgel nem foglalkozik. Azt, hogy a gazdaság romlik, nem engedte közölni. Amikor Lázár György megbukott és Grósz Károly került a helyére, Nyitrainé egy óriási húzással át tudott állni Grószhoz. Összebarátkozott Grósz Károllyal, és amikor 1987-ben miniszterelnök lett, teljes mértékben az ő álláspontját érvényesítette. Utóda, Németh Miklós miniszterelnök viszont egy szűkebb kabinetet állított össze, és ebbe nem vette be Nyitrainét. Nyitrainé ekkor elment Némethez és sértődötten közölte vele, hogy ő akár le is mondhat. Legnagyobb csodálkozására Németh Miklós azt mondta: „Elfogadjuk a lemondását.” Ekkor én már nem dolgoztam a KSH-ban.
Szabady Egon, a KSH Népességtudományi Intézet igazgatója a közvetlen főnököm volt. Dzsentriszármazású volt és mindig büszkén mesélte, hogy a Teleki Intézetben dolgozott. Amikor 1962-ben a KSH-hoz került, párttitkár, majd párt- és BM-es kapcsolatai révén elnökhelyettes lett. Szabady semmilyen idegen nyelven nem beszélt, azonban úgy tett, mintha tudna. Mindig tolmácsot vitt magával, mint mondta, azért, mert egy nagy államférfi tolmáccsal beszél a külföldiekkel. Szabady ráadásul egyáltalán nem olvasott és nem is írt, minden cikkét a munkatársaival íratta meg. Nagyon korrupt rendszer alakult ki, mert akadt néhány fiatal munkatársa, aki, ha írt valamit, bemutatta Szabady elvtársnak, hogy inkább az ő neve alatt jelenjen meg. Aki ezt nem tette, mint én, az természetesen hátrányba került.
Más hasonló intézményekhez képest a KSH légkörét a felvilágosultság jellemezte, főleg Péter György és Huszár István alatt. Bálint József után nehezen tudott visszaállni a korábbi, relatíve magas színvonalra. Bálint nagy károkat okozott, sok értelmes ember el is ment, és főleg nem jöttek intelligens fiatalok. Azonban a Statisztikai Hivatal még így is az akkori Magyarország egyik kiváló szigete volt, ahol lehetett gondolkodni, föl lehetett tárni a tényeket, még le is lehetett írni, legfeljebb nem dicsérték meg az embert, ha a fennálló rendszerre nézve kedvezőtlen adatokat írt meg. Igaz, időnként előfordult, hogy megkísérelték meghamisítani a tényeket. Itt meg kell különböztetni a különböző statisztikákat, és a különböző személyeket. Kezdjük azzal a területtel, amelyikkel én foglalkoztam, a társadalomstatisztikával. Mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy objektív tényeket közöljünk, sosem közöltünk meghamisított adatokat. Minden nyomás ellenére kitartottunk például amellett, hogy az öngyilkossági számokat közöljük. Más szocialista országban leálltak a közlésükkel, amikor ezek nagyon kedvezőtlenné váltak. Végig közöltük a romló halandósági mutatókat is. Igaz, bizonyos következtetéseket nem lehetett levonni, és bizonyos szavakat nem lehetett használni. A „szegénység” szót például tilos volt leírni. Amikor Kemény István egy tudományos előadásban egymillió magyarországi szegény létét említette a hatvanas évek végén, akkor ezt leállították a témát. Nem lehetett tovább foglalkozni vele egészen a nyolcvanas évek közepéig.
Időmérleg- és társadalmimobilitás-vizsgálatokat majdnem elsőként végeztünk a világon. A háztartási jövedelmekkel kapcsolatban a KSH ötévenként végezte kitűnő adatfelvételeit. A gazdaságstatisztika problematikusabbnak számított. A nemzetijövedelem-számításban a Statisztikai Hivatal nagyon jó munkát tett le az asztalra. Főleg azért, mert már a hatvanas évek végén átállt arra, hogy a szocialista típusú nemzeti jövedelem mellett kiszámította a nyugati típusú, úgynevezett SNA szerinti GDP-t is. Kérdés, hogy a „rejtett gazdaság” vagy „második gazdaság” mennyire szerepel a GDP-ben, tehát hogy a tényleges GDP mennyivel magasabb a kimutatottnál. A legnagyobb viták az ipari termelési indexek körül dúltak. Módszertani kérdésként merült fel, hogy a szovjet típusú indexet számítják-e ki, vagy egy nyugati típusú indexet vesznek alapul. Azt hiszem, hogy a szovjet típusú számítás maradt, amelyik valamivel nagyobb növekedést mutatott, mint a nyugati típusú.
Amikor a KSH-ba kerültem, nem sokat tudtam a demográfiáról. 1949-ben fél évig tanultam a jogi karon demográfiát, Varga Istvánnál. Nekiálltam, hogy felújítsam ismereteimet. Hamar föltűnt, hogy igen alacsony a magyar születési arányszám. A témát érdekesnek találtam, és úgy gondoltam, érdemes lenne kutatni. Amikor ezt a különböző kollégáknak elmondtam, azt válaszolták: „Csak nem képzeled, hogy te erről írhatsz? Egyrészt a kormányt nem szabad ilyesmikkel nyugtalanítani, ez szigorúan tilos terület. Másrészt egy ilyen központi témáról, mint a születésszám, csak Szabady elvtárs írhat, esetleg még egy-két másik munkatársa. Jobb, ha leteszel róla.” A két szakfolyóirat, a Demográfia és a Statisztikai Szemle teljes mértékben Szabady felügyelete alatt állt. Ha ő valamire azt mondta, hogy ne közöljék, azt nem közölték. Máshol nem lehetett ilyen tárgyú tudományos írást közölni. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetben folyt a társadalmi mobilitási adatfelvétel, és megkértem a munkatársakat, hadd csatlakozhassam a vizsgálathoz. Igent mondtak. Igen hamar megjelent Szabadynak és Klinger Andrásnak egy kiadványa a társadalmi mobilitásról. Ők az adatfelvételt három lépésben végezték el: Budapesten 1962-ben, a vidéki városokban 1963-ban, a falvakban 1964-ben. Ám nekem bizonyos furcsaságok föltűntek az adatokban, megnéztem kérdőíveket, és arra a következtetésre jutottam, hogy nincs minden helyesen kódolva. A művezetőket és csoportvezetőket például bekódolták az értelmiséghez. Ezt elmondtam Szabady Egonnak, aki megdicsért, hogy észrevettem, de a hátam mögött kiadta az utasítást, hogy engem többet a mobilitás-adatfelvétel közelébe se engedjenek. Ekkor történt, hogy közvetlen főnököm, Vukovich György állást kapott Kairóban. Az intézetben vitt témái közül valamennyi „elegáns” témát lefoglalta valaki, így nekem az alkoholizmus maradt. Nálunk ez a téma senkinek sem kellett, érdektelennek és gusztustalannak tartották. Így legalább lett egy olyan témám, ami csak az enyém, és senki nem irigyelte tőlem. Igaz, valóban nagyon gusztustalan téma volt. Nemcsak azért, mert az adatfelvétel abból állt, hogy az alkoholelvonó intézetekben egy kérdőívet töltöttek ki a kezelt alkoholistákról, hanem mert el is kellett menni a gondozó intézetekbe, az alkoholisták pedig ott okádtak sorban… Rémes volt az egész. A legrémesebbnek azonban maga az alkoholizmus elleni küzdelem főorvosa, Bálint István bizonyult, aki 1953-ig az ÁVH főorvosa, Péter Gábor bizalmasa volt, ő adott útmutatást a kihallgatottak kínzásához. Miután kiszabadult a börtönből, rábízták az alkoholizmus elleni küzdelmet. Ezzel az emberrel kellett az alkoholizmuskutatást folytatni. Azt legalább sikerült elkerülnöm, hogy társszerzőként együtt szerepeljünk, noha erre több ízben ajánlatot tett. Menet közben aztán föl is ébredt bennem az érdeklődés az alkoholizmus témája iránt. A közelmúltban írtam egy tanulmányt, melynek az a lényege, hogy az alkoholizmus és az öngyilkosság, a neurózis és a depresszió hátterében az egész magyar társadalmat jellemző anómiás állapot állt, ami a szocialista rendszer totalitárius voltával magyarázható. Hétköznapibban fogalmazva: az alkoholizmus terjedésének oka – a diktatúra volt. Az alkoholizmus témakörében legjobb munkámat 1970 körül Buda Bélával, Cseh-Szombathy Lászlóval, Hegedűs Imrével, Kiss Judittal és Simon Györgyivel együtt készítettem: 200 alkoholista férfi igen alapos megkérdezése után írtunk elemzést az alkoholizmus okairól, később, a hetvenes évek végétől Pataki Ferenc vezetésével egy nagyobb csoport dolgozott a társadalmi beilleszkedési zavarok kutatási témáján, ezen belül az alkoholizmuson. Azt hiszem, az a két kötet, amely ezen kutatás eredményeit összefoglalta, a magyar szociológiának és más társadalomtudományoknak igazán a becsületére válik.
A másik nagy téma, amellyel foglalkoztam, az alacsony születési szám kérdése volt. Először 1963-ban gondoltam rá, hogy erről írni kellene, de akkor lebeszéltek róla. Ennek ellenére foglalkozgattam a témával, amikor is jött egy nagy fordulat. A népi írók köre 1963–64 körül elkezdett erről a problémáról írni, de az volt a hivatalos álláspont, hogy ők nem értenek hozzá, mindenféle butaságokat írnak összevissza, nem is kell velük foglalkozni. 1964-ben azonban a TIT budapesti szervezete a Kossuth Klubban vitát hirdetett a témáról, amelyre a népi írókat és a Statisztikai Hivatal demográfusait hívta meg vitatkozni. Szerettem volna elmenni én is, de Szabady Egon uralma alatt nem mehetett oda az ember, ahova akart, és én nem szerepeltem azon a listán, amelyen a résztvevőket felsorolták. Amikor másnap reggel bementem a kutatóintézetbe, a kollégák döbbent arccal járkáltak. Kérdeztem, mi történt a tegnapi vitán. „Elképesztő volt!” – válaszolták. A népi írók, Fekete Gyulával az élen kifejtették, hogy rémes a népesedési helyzet, mire demográfus kollégáink visszavágtak, hogy nem is olyan rossz az, és a népi írók nem értenek a demográfiához, tudománytalan eszközöket alkalmaznak. Erre Fekete Gyula kimutatta, hogy a demográfusok várakozásaival ellentétben az élveszületési arányszám a hatvanas évek elejére nem lendült föl magától 17 ezrelékre, 1963-ban csak 13 ezrelék volt. „Hát ennyit a tudományról…” – mondta Fekete Gyula. A demográfusok próbáltak magyarázkodni, védekezni, és mindenki azt gondolta, hogy az elnöklő Péter György azzal zárja majd be a vitát, hogy a demográfusoknak van igazuk, de legnagyobb megdöbbenésre a népi írók mellé állt. Demográfus kollégáim nagyon le voltak hangolva. Szabady elvtárs délután kettőre többünket berendelt a szobájába. Azt mondta, a Demográfia meg fog jelentetni egy dupla számot, amelyben elmondjuk, hogy milyen alacsony az élveszületési arányszám, miért van így, miért baj ez, és mit kell tenni, hogy magasabb legyen. Ki is osztotta, ki miről fog írni. Nekem az jutott, hogy megmagyarázzam, gazdaságilag miért baj az alacsony élveszületési arányszám. Így született a Demográfia híres 1964/3–4. száma, amely teljes fordulatot hozott a népesedési vitában. Ezen az alapon nyílt lehetőségem foglalkozni a születésszámmal. Írtam egy cikket a Demográfiában, ahol a matematikai statisztika alkalmazásával próbáltam a születésszám alacsony voltát megmagyarázni. 1969-ben pedig úgy gondoltam, írok a Valóságnak is egy cikket ezeknek a kutatásoknak az összefoglalásáról, hogy a nagyközönség is megismerje őket. A tanulmány meg is jelent a folyóirat 1969. évi 3. számában. Összefoglaltam benne, miért alacsony szerintem az élveszületési arányszám, és milyen gazdasági problémákat okoz. Azt is megfogalmaztam, hogy jó lenne népesedéspolitikai eszközökkel – családi pótlékkal, anyagiakkal – elősegíteni, hogy valamivel több gyerekszülés legyen. Szabály szerint bemutattam a cikket Szabady Egonnak, aki azt mondta, leadhatom. Megjelenése után viszont maga elé idézett, és hatalmas letolásban részesített. A vitánk azzal zárult, hogy ha még egyszer a mai magyar születésszám helyzetéről merek írni, kitesz a hivatalból. Sőt, ha egy éven belül bármilyen témáról írok, akkor is kirúg.
Ezek után tértem át a történeti demográfiára. Egyrészt azért, mert a jelenkorra vonatkozó kutatásaimból arra a következtetésre jutottam, hogy az alacsony gyerekszámnak – de még inkább a születésszám regionális különbségeinek – történelmi gyökerei vannak. Olyan eredményt kaptam ugyanis, hogy a Dél-Dunántúlon feltűnően alacsony a gyerekszám, míg Szabolcsban feltűnően magas. Ezt nem lehet egyszerűen a fejlettségi különbséggel magyarázni, mert Dél-Dunántúl egyáltalán nem volt fejlett. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban olvastam az ormánsági egykézésről. Másrészt sokat olvastam a külföldi demográfiai tudományos irodalmat. Tudtam, hogy Franciaországban kidolgozták a családrekonstrukció módszerét, amely abból áll, hogy a népesség történetét a születési anyakönyvek alapján rekonstruálják, és ebből nagyon érdekes következtetésekre lehet jutni. Miért ne próbáljak meg egy ormánsági faluban családrekonstrukciót készíteni, hiszen érdekel is, maradhatok a születésszám-témánál is úgy, hogy a történeti népességi viszonyokat kutatom, nem a mai helyzetet, és fütyülök az egyéves szilenciumra. Majd írok én egy éven belül is – gondoltam magamban. Így kezdtem a történeti demográfiával foglalkozni, mely témát a mai napig megtartottam. Számos falu családrekonstrukcióját elkészítettem; ezekkel a vizsgálataimmal nemzetközileg is jelentős sikert arattam. Az is furcsa, ahogy a nemzetközi tudományos élet működik. A világon maximum száz, de inkább ötven tudós foglalkozik ezzel a témával. Bekerültem ebbe a körbe, mert feltűnést keltett, hogy él Magyarországon valaki, aki az ő módszereikkel képes családrekonstrukciót végezni. Ráadásul tényleg azt találtam, hogy az Ormánságban és a Sárközben nagyon korán, már a XVIII. század végétől elterjedtté vált a születéskorlátozás. Ez meglepő és egyedülálló jelenség Európában. A felfedezés is érdekes volt, és így meghívtak nemzetközi konferenciákra. Megjelent több tanulmányom is, folyóiratokban, könyvekben.
A későbbiekben, amikor 1970-ben a Népességtudományi Kutatóintézetből a Társadalomstatisztikai Főosztályra kerültem, vissza-visszatértem a termékenység témájához, elsősorban úgy, hogy a hetvenes évek első felében felkérést kaptam egy angol kiadótól: írjak egy könyvet, amelyben áttekintem a fejlett országok termékenység–gyerekszám összefüggéseire vonatkozó kutatásait. Ilyen könyvet senki sem ír szívesen, mert nagy munka, sokat kell olvasni, és nem lehet nagyon originális eredményekkel előállni, tehát nem lehet különösebb dicsőséget elérni. Mások nem vállalták, én igen, megírtam. A könyv az egyik legrangosabb angol kiadónál jelent meg, és bekerült a nemzetközi könyvárusítási forgalomba, a világon több helyen az oktatásban is használták. A hetvenes évek elején itthon nem lehetett előállni azzal, hogy könyvet akarok írni a magyarországi gyermekszámról, mert Szabady Egon megakadályozta volna. A témáról persze ma is írok időnként. Igaz, manapság már inkább a népesedéspolitikáról, annál is inkább, mert ennek a könyvnek az alapján két turnusban, tehát kétszer négy évig voltam tagja a Nemzetközi Népességtudományi Unió népesedéspolitikával foglalkozó kutatási bizottságának. Részt vettem az évente tartott konferencián, és ebből születtek különböző publikációk.
Nem érdektelen elmondanom, hogy hogyan is lettem szociológus. Amikor 1963-ban odakerültem a Népességtudományi Kutatóintézetbe, eleve nagyon érdeklődtem a szociológia és a demográfia iránt. Az első három témámból kettő, az alkohol és a mobilitás is szociológiai téma. Amikor Szelényi Ivánnal megismerkedtem a Statisztikai Hivatal könyvtárában, nagyon jó barátságba kerültünk. Ez természetes, mert családi hátterünk, világnézetünk, felfogásunk a magyar társadalomról nagyon hasonlított. Iván elkezdett szociológiával foglalkozni, és kereste a kapcsolatot más szociológuskörökkel. Így legelsősorban Hegedüs Andrással, a volt miniszterelnökkel, aki 1961–63-ban a KSH elnökhelyettese volt, és onnan szervezte a szociológiai kutatást. Szelényi azt mondta, szól Hegedüsnek, hogy engem is vonjanak be ebbe a körbe. Azonban az a visszajelzés érkezett, túl rossz káder vagyok ahhoz, hogy Hegedüs szociológusköréhez tartozzam. A Szociológiai Intézet munkatársai tudomást sem vettek a munkáimról. Ebben minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy ők túlnyomórészt marxisták voltak. Az volt az érzésem, abban a meggyőződésben éltek, hogy aki nem marxista, az nem is igazán komoly ember. Hozzájárult ehhez még az is, hogy teljesen mások voltak az elméleti inspirációk. A Szociológiai Intézet munkatársai Marxtól, Lukácstól, a felvilágosult marxistáktól vették az inspirációt. Az én szemléletemet Weber, Durkheim és követőik munkái formálták. Lukács György utálta Webert, ezért a Szociológiai Intézet szociológusainak többsége sem hivatkozott rá. Említhetek egy nagy módszertani különbséget is: Hegedüs András köre legfeljebb kis empirikus vizsgálatokat végzett, és főleg elmélettel foglalkozott, míg mi a Statisztikai Hivatalban szükségképpen mindig empíriával foglalkoztunk. Éppen azért, mert nem voltunk hajlandók marxista álarcot ölteni, kerültük az elméletet. Ha egyszer-egyszer Marxot idéztem, azért tettem, mert tudós is volt. Ma is ez a véleményem: Marx akkora tudós, mint Weber vagy Durkheim, csak történetesen én éppen őket szerettem. Azért is hangsúlyozom ezt, mert manapság egyesek – korábbi marxisták – szeretnék betiltani Marx tanítását az egyetemeken. Jelentős módszertani különbség húzódott köztünk, és létezett egy nagy politikai választóvonal is, ami sosem nyílt vitában jelent meg, de egyértelmű volt. Hegedüsék köre a hatvanas évek végén elkezdte a rendszer egészének a bírálatát, ami meglehetősen sajátosnak mondható, mivel nem tették világossá, azért bírálják-e a rendszert, mert úgy érzik, hogy a rendszer rossz, és ebből a többpárti demokrácia, egy liberális rendszer és a piacgazdaság felé kell elmozdulni, vagy pedig azért, mert egy eltorzult szocializmus, amelyből az igazi szocializmus irányába kell fordulni. Emlékezetem szerint a Szociológiai Intézet nem állt egyértelműen a gazdasági reformok oldalán, és nem állt egyértelműen a liberális demokrácia oldalán sem. Mindig volt némi ultrabalos beütésük, ki nem mondott tételük szerint ez egy rossz szocializmus, mert bürokratikus, de ha igazi szocializmust csinálunk, akkor az jó lesz. Nekem és a hozzám közel álló szociológusoknak az volt a véleményünk, hogy az előrehaladást az jelentheti, ha a piac, a magángazdaság teret hódít, és ha a rendszer totalitárius jellege csökken, ha a szabadság korlátozása mérséklődik, és több beleszóláshoz jutunk a magánéletben, a munkahelyeken, mert azt reméltük, ez lassanként át fog terjedni az egész országos politikára.
Arra sosem számítottam, hogy megélem az egypárti rendszer összeomlását, de a lassú demokratizálódásban bíztam. Az volt a felfogásunk, ha jó tudományos, társadalomtudományi munkát végzünk, amelyben feltárjuk a valóságos állapotokat, anélkül, hogy átmennénk az egész rendszer bírálatába, akkor ezt a folyamatot szolgáljuk. Ebbe a körbe tartozott elsősorban: Cseh-Szombathy László, Buda Béla. A reformközgazdászokkal is mindig jó viszonyban álltam, számos kérdésben Kornai Jánoshoz, Tardos Mártonhoz hasonlóan gondolkodtam.
Mindez ellentmondott a hivatalos álláspontnak, mert az úgy szólt, hogy az ipari társadalom koncepciója rossz, imperialista ideológia. Hogyan is lehetne azt állítani, hogy a szocializmus ugyanolyan valami, mint a kapitalizmus? Ma, visszatekintve, az ember kicsit ironikusan azt mondhatja, a párt és a kormány ideológusai inkább örülhettek volna, hogy a mi társadalmunkat a nyugati társadalmak többé-kevésbé egyenrangúnak tekintik. Ez sokkal barátságosabb álláspont volt, mint az a koncepció, hogy a mi társadalmunk egy totalitárius társadalom. A hivatalos álláspont a társadalmi szerkezetről a sztálini definíción alapult: van két osztály és egy réteg. A két osztály a munkásosztály és a parasztság, a réteg az értelmiség. Soha senki nem kérdezte meg, hogy miért réteg az értelmiség és miért osztály a másik kettő, mert a sztálini szellem nagyságát halála után sem vonták kétségbe. Ez a hivatalos kép alkalmas volt rá, hogy a szocialista társadalmat igen egyenlőnek mutassa, mert ennek a három nagy kategóriának az átlagos viszonyai nagyon hasonlítottak egymásra. Az értelmiséget lehúzta a sok irodai dolgozó, akinek a mutatói lényegében alig voltak jobbak, mint a szakmunkásoké. A munkásosztály átlaga – ahol a szakmunkások rétegét ellensúlyozta a szakképzetlenek rosszabb helyzete – sem volt sokkal jobb a parasztság helyzeténél. Ez a hivatalos szerkezeti kép főképpen ideológiai funkciókat szolgált. Néha kicsit finomították, de alapvetően ezt a koncepciót alkalmazták. Született olyan javaslat is, hogy minden ipari vállalat vezérigazgatóját a munkásosztályba kell sorolni, mert ők is a termelésben dolgoznak. Ez végül nem valósult meg, de a hetvenes években létrehozott hivatalos osztályszerkezetben a művezető például a munkásosztályba került, ami szintén a munkásosztály átlagát javította. Ami számomra fontos: a nemzetközi összehasonlítások megerősítették a már a római meghívásomat előidéző, angol nyelvű cikkemben kifejtett meggyőződésemet, hogy Magyarországon a társadalmi mobilitás valójában nem különbözik lényegesen a nyugat-európai országokétól. Az első írásaimat megmutattam Donáth Ferencnek is, aki szintén erre a következtetésre jutott. „Látod – mondta –, a két világháború közötti magyar úri réteg fantasztikus sikeresen mentette át a helyzetét a szocialista viszonyok közé is.” Tudjuk a visszaemlékezésekből, hogy az embereket bebörtönözték, kitelepítették és munkások lettek stb. Az adatok mégis azt mutatják, hogy mindez a legtöbb ember életében átmeneti jelenségnek bizonyult. Néhány éven belül ugyanis rendszerint visszatértek abba a társadalmi pozícióba, amelybe a származásuk szerint korábban tartoztak. Megemlítem, hogy Daniel Bertaux – aki szintén tagja volt a mobilitás-kutató bizottságnak – belekezdett egy olyan kutatási programba, amely családi élettörténeteket írat le és elemez. Néhány magyar élettörténetet én is elemeztem. Amikor egy-egy család életét végignéztem a mai generációig, azt láttam, hogy aki nem hagyta el az országot, előbb vagy utóbb visszakerült származási társadalmi helyzetébe. Konkrét családra gondolok: koncentrációs tábor, börtön, kitelepítés és fizikai munka után a család tagjai újra értelmiségi pozíciókba kerültek, a harmadik generáció tagjai vezető értelmiségiek.
Szeretnék még néhány témát említeni, amelyekben kutatásokat végeztem. Az egyik az időmérleg. A Statisztikai Hivatal 1976–77-ben egy éven keresztül egy időmérleg-vizsgálatot végzett. A kutatást eredetileg Cseh-Szombathy László vezette volna, de ő elment a Statisztikai Hivatalból az MTA Szociológiai Intézetébe, így rám hárult a feladat. Ennek az időmérleg-vizsgálatnak a végkövetkeztetése az adatok alapján az lett, hogy Magyarországon az emberek rengeteget dolgoznak, különösképpen sokat dolgoznak az úgynevezett második gazdaságban, és hogy az ország valójában azért nem megy tönkre, mert az emberek hajlandók ennyit dolgozni. A kutatás érdekes részeredményeként kiderült, a mezőgazdasági kistermelésben is nagyon sok időt töltenek az emberek. Amellett érveltünk, hogy a mezőgazdasági kistermelés nem produkál aránytalanul magas jövedelmeket. Ezt használtuk föl a mezőgazdasági kistermelés, a háztáji gazdálkodás védelmében. A hetvenes évek első felében erős támadás érte a háztáji gazdálkodást, mondván, hogy ez a falusi kapitalizmus. Adatokkal próbáltuk alátámasztani, hogy ez nem kapitalizmus, hanem nagyon kemény munkával elért, viszonylag alacsony jövedelem, ami erősen hozzájárul az ország jólétéhez.
Időnként előfordult, hogy megpróbáltak politikai oldalról, az ellenzék oldaláról, befolyásolni. Ahhoz azonban nagyon határozottan ragaszkodtam, hogy politikai szempontokat nem veszek figyelembe, sőt aktív politikust nem hívok meg az egyetemre. Nem kívánatos, hogy aktív politikus itt lényeges szerephez jusson. Azt hiszem, ez felrobbanthatná az egyetem belső békéjét és az együttműködést. Más kérdés, hogy az egyetem már korábban is úgy döntött – én is ezt az elvet folytatom –, hogy aki innen ment el az kormányzati pozícióba, ha megszűnt miniszter lenni, és vissza kíván jönni, visszajöhessen. Az összes volt szocialista minisztert, aki előtte az egyetemen tanított, visszavettük, Rabár Ferenc, az Antall-kormány pénzügyminisztere is visszatért.
A politikusi pályán nem gondolkodom, határozottan nem. A rendszerváltozás körül – amikor a lehetőség megnyílt – határoztam abban, hogy nem vállalok politikusi szerepet. Mondhatom: azért is, mert már öreg vagyok, hogy átálljak, de mondhatom azt is, véleményem szerint nem vagyok alkalmas a politikusi munkára. A diplomáciaira meg végképp nem. Engem jobban érdekel, hogy Magyarországon mi történik, és eben milyen szerepet tudok játszani, mint hogy elmenjek nagykövetnek egy külföldi országba. Úgy ítélem meg, és ezt számos kollégám is mondja, hogy mindeddig sikerült az egyetemet viszonylag elszigetelten tartani a politikától. Az egyetemen belül súlyos összeütközésekre, harcokra nem került sor. Mindig fölbukkan egy-egy ember, aki nagy hévvel és demagógiával megpróbálja behozni a politikát, ezeket a kísérleteket általában sikerült leszerelni.
Elég nagy aggodalommal nézek a jövőbe, nagyobbnak érzem a veszélyeket, mint a rendszerváltáskor. Megerősödhetnek a szélsőségek. Remélem, a magyar társadalom nagy része kellőképpen józan. 1990 körül azt gondoltam, hogy a faji, vallási, etnikai gyűlöleteknek sincs talaja Magyarországon. Ma is úgy gondolom, hogy elterjedt antiszemitizmus nincs, bár antiszemiták sajnos vannak. Súlyosabb problémának látom azonban a cigányokkal szembeni előítéletet. A másik veszély talán reálisabb: olyan helyzet alakult ki, amelyben nem lehet stabil kormányt létrehozni, mert a nagy pártok olyan elvadultan támadják egymást, ami megkérdőjelezi, hogy adott esetben képesek lesznek-e stabil koalíciós kormányt alakítani. Sok aggodalomra van ok, és döbbenten nézem a mindenfelé folyó marakodásokat. Schlett István írt nagyon okos cikket a Magyar Nemzetben, amelyben azt mondja, az a veszély, hogy a különböző pártok politikusai egyszer majd elhiszik mindazt, amit a másik párt politikusairól állítanak. Pedig ha komolyan veszik, amikor rosszat mondanak róluk, már nagy a baj, mert akkor többé nem képesek nyugodtan tárgyalni egymással. Ebben az elvadulásban számomra különösen megdöbbentő és fájdalmas, hogy néha olyan emberek is elveszítik a józan eszüket, amikor valamelyik párt álláspontjához csatlakoznak, akikkel kifejezetten jó barátságban voltam, vagy akiket nagyon tiszteltem. Kijelentéseik már sehogyan sem egyeztethetők össze azzal a morális felfogással, amelyért tiszteltem és barátaimnak tekintettem őket.
Az interjút készítette Javorniczky István 1993–94-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
Domokos Pál Péter 1901. június 28-án született Csíkvárdotfalván, földműves család hatodik gyermekként. A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, az 1916-os román betörés miatt egy évet Debrecenben végzett, majd otthon fejezte be tanulmányait. Rövid csíkkarcfalvi tanítóskodás után Vulkánban tanított, majd Craiovában a román hadsereg katonája volt. 1923-ban beiratkozott a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia és ének–zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Csíkszeredában kapott tanári állást. Szőttesbálokat, magyar népművészeti kiállítást, kórushangversenyeket rendezett a megyében, és egyik fő szervezője volt az Ezer Székely Leány Napja nevű – ma újra élő – rendezvénynek. Három év után felmondtak neki, azzal az ürüggyel, hogy a Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadja el. 1929-ben indult első ízben a moldvai csángók közé. Visszatérve a kézdivásárhelyi tanítóképző tanára, majd 1933-tól – miután végleg eltiltották a pályától – Gyergyóalfalu kántora lett.
A moldvai magyarság című könyve 1931-ben jelent meg. 1940-ben, a második bécsi döntés után a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává nevezték ki. 1944 őszén családjával Budapestre menekült. 1945-től a Közoktatási, később a Népjóléti Minisztériumban dolgozott. Innen 1949-ben elbocsátották, mert a hadirokkantak, özvegyek és árvák segélyezéséhez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán gazdálkodásba kezdett, az áttelepült moldvai csángók és bukovinai székelyek között folytatta tovább a népzenegyűjtést.
1950-ben állást kapott egy újpesti általános iskolában, innen került a József Attila, majd a Kaffka Margit Gimnáziumba, ahol 1961-es nyugdíjba vonulásáig tanított.
Életének további harminc esztendejében jelentős műveket hozott létre. Felkutatta a verbunkos zene korai kéziratos forrásait. Dallamokkal kiegészítve közreadta Kájoni János Cantionale Catholicum című énekeskönyve első kiadásának teljes szövegét és Petrás Incze János XIX. századi csángó pap és népköltési gyűjtő írásait. Könyvet írt Márton Áron erdélyi püspökről. Feladatának tekintette a csángók ügyének képviseletét. 1992. február 19-én Budapesten halt meg.
1986-ban Bethlen Gábor-díjjal, 1991-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért. Posztumusz Magyar Örökség és Magyar Művészetért Díjat kapott.
Gyermekkoromban éppen úgy pipét őriztem, mint a többi kicsi gyermek, vagy pedig a Somlyó oldalába mentünk hóvirágot szedni, vagy kékbereket szedni, s még a kék gyöngyvirágot is megkerestük. Tavasztól késő őszig az erdő volt az otthonunk. Szőrlabdát készítettünk a tehén szőréből. Az egyikünk feldobta a labdát, s azt mondta: ki fog, az vet. Aki kifogta a labdát, helyet cserélt a vetővel, és ő dobhatta a magasba a szőrlabdát. Mikor nagyobbacskák lettünk, ütöttük is a labdát: ki fog, az üt. Aki elütötte magasra a labdát, akkor cserélt helyet egy másik gyermekkel, amikor az kifogta a labdát. Aztán játszottunk fűzfutót, s cikkeztünk. Egy téglalap alakú, elég jelentős területre négy cikkező legény egy-egy bottal a kezében beállott a középvonalra. A téglalapon kívül, a két szemközti oldalon állott két dobó. Az egyik kint álló legény átdobta a másiknak a labdát, s a négyzeten belül álló négy legény pedig arra törekedett, hogy az eldobott labdát üssék el jó messzire. Amíg a labda visszakerült, a két szomszédos társnak a botját össze kellett ütni. Így ment a cikkezés. De tudtunk játszani a lepkékkel is. Meglestük őket, s ha tudtuk, el is fogtuk. A fehér lepkét nem szerettük, mert abból igen sok volt. De annál jobban szerettük a tarkát, a fecskefarkút vagy a színváltót. Rengeteget futkostunk, de nem fáradtunk bele a sok hajszolásba. A lepkefogásnál egy énekünk is volt:
A két színest bebocsátom,
Nekik virágom kitárom,
De a fehér elmehet.
A fehér nekünk testvérünk,
Nála nélkül be se térünk,
Úgy kedves testvérünk.
Nincs vége-hossza a játékoknak, amelyek mindig egy-egy időszakhoz kötődtek. Télen a hógomolyázás, a gilicsozás, az iszánkodás volt a boldogság csúcsa, nyáron pedig, az ünnepköröknek megfelelően, hol a labdázás, hol a futkosás, bujdokálás, kemencefenekezés és a sok-sokféle egyéb játék. A kicsi gyermek, a kezdő pillanatoktól kezdve egészen az első elemiig, otthon töltötte az idejét. A barátokkal a patakba járt, egymást spriccelték, huncutkodtak, úgy, mint a gyermek szokott.
A falunkban kevés volt az olyan család, ahol legalább négy gyermek ne lett volna. S még négynél is több, s akár tíznél is több, mert a székely ember úgy gondolkozott, ahány gyermeket ád az Isten, ád ugyanannyi kenyeret is. Bármilyen szegénység is lett volna, éhen egy gyermek sem halt, mert mindig előkerült a szükséges és elégséges élelem, s a gyermekeket fölnevelték.
Csíksomlyó nem volt szegény falu, de különösebben gazdag sem. Mivel annyiféle kultúrkincse volt, inkább számított megyeszékhelynek, mint Csíkszereda. Nem volt még akkor óvoda, az óvodát a szomszéd gyermekek összegyűlési helyei pótolták. Az első elemi iskolát Márton Emília, kedves tanítónőnk vezette. Ott tanultam én is az első és második elemiben. Márton Emília csíkszentmártoni lány volt, szép és okos, aki írni-olvasni tanította a falu aprónépét. A harmadik osztálytól kezdve a tanítónk Péter Sándor volt, ő csíksomlyói születésű férfi. Nagy családja volt. Fiatalon a Szolnok melletti Tószegre jött tanítónak, itt házasodott meg, majd visszaköltözött a szülőfalujába, és egész további életét itt élte le. Színdarabokat rendezett, s ő maga is szerepelt azokban. Énekelt, s még most is szinte hallom a hangját, amint énekli, hogy: „Én vagyok a falu rossza egyedül..." A fegyelmezése is igen egyszerű volt. Azt mondotta: „Fiúk (vagy: Gyermekek)! Ha jók lesztek, az Egri csillagokból olvasok!" Ez mint tökéletes fegyelmezési eszköz vált be nálunk, talán semmi mással nem tudott volna ilyen hatást elérni. Az osztályban körülbelül harminc-negyvenen lehettünk. Somlyón több iskola is volt, s így eloszlott a sok gyermek. A falu lélekszáma ekkoriban az ezret közelítette meg. Az elemi iskolában sok éneket tanultunk, az egyik fő énekünk volt ez [énekli]:
Leng a lobogó, perdül a dob,
Kis honvéd pajtások, jól vigyázzatok!
Indulóra hangzik már a szó,
Félre, aki nem közénk való!
A Himnuszt és a Szózatot tudni kellett mindenkinek, mert ez becsület kérdése volt. Szent Iván napján gyújtottuk a görögtüzet, és magasra dobtuk a hevesen égő színes lángokat, és ez volt az igazi gyönyörűségünk. Nem is beszélve március 15-ről, amely gyermekéletünknek a legszebb és legnagyobb ünnepe. Hiszen akkor, 1906–07-ben olyan nyugalmas, békés és gyönyörű élet volt az egész országban és egész Magyarországon, amilyen soha. Alig hiszem, hogy 1867-től 1914-ig szebb és nyugalmasabb élete lett volna bármelyik európai államban élő embernek, mint nekünk.
Az iskolák átgondoltak, megtervezettek voltak, a tanítók viszonya a gyermekhez a szereteten alapult. Az életünk minden különösebb nehézség nélkül, a falusi élethez méltó rangban és rendben haladt a maga útján. Templomba járni kellett. Otthon az imádságnak helye volt. A felkelő gyermek térden állva imádkozott a szülőivel együtt, felfogott kézzel és hangosan, ugyanúgy a lefekvő gyermek is. Egész Csík megye katolikus vallású. Csík vármegye az egyetlen megyéje a történelmi Magyarországnak, ahol a vallás a kereszténység felvétele óta napjainkig változatlan, ahova egy percig sem hatolt be más vallás. Tehát az imádság nem volt elhanyagolható. Étkezés előtt és étkezés után is imádkozni kellett. Étel utáni hálaadás:
Úristen, szívünkből hálát adunk Néked,
Hogy élveztük a vett jótéteményeket,
Hogy most is megadtad élelmünket mára,
Azért buzdul szívünk hál’adó imára.
Ó, add, hogy minden lény táplálékot nyerjen,
Minden nép és nemzet Téged megismerjen.
Ámen!
Ez olyan imádság, amelyiket bármilyen párthoz vagy felekezethez tartozó ember elimádkozhat, hisz az egész emberiségért, s valamennyi élőlényért szól. Az esti harangszót úgy hívták: Mária-harangszó. Ilyenkorra otthon kellett lenni. A parancs így szólt: „Elmehetsz, de Mária-harangszóra, itthon légy!" Az elmaradás, a harangszóra való meg nem érkezés feltétlenül verést vont maga után, ami alól nem lehetett kibújni. Adventkor elkezdtük az adventi misére való járást. Hajnalban, öt órakor volt akkor a mise, gyújtott lámpákkal mentünk a templomba, és a hajnali misék után már láttuk itt-ott, hogy perzselik a disznókat. Odaálltunk mi, gyermekek, és egy-egy fület, farkat kaptunk, hogy azt aztán rágogassuk, amíg hazaérünk az utunkon. A szorgalmas, adventi misére járó fiú aztán ministrálni kezdett a papnak. Az igazi jutalom az volt, ha vízkeresztkor, amikor házszentelésre járt a pap s a kántor, a szorgalmas ifjú elől mehetett mint vidimus, s a szentelt vizet vihette. Ahogy beléptek a házba szenteléskor, a gyermekek mondták: „Vidimus stellam eius in oriente" – Láttuk napkeleten feljőni csillagát. A pap megszentelte a házat és a kis csoport máris indult tovább, a többi házhoz. A nagyleányoknak az asztalra tojást kellett tenni és egy fej kendert. Ez ajándék volt, a kenderből kötelet fontak, a tojás pedig a pap s a kántor javára ment. Ha rendesen ki volt készítve a kender és a tojás, akkor a gyermekek, a vidimusok a szentelés után azt mondták a leánynak: „Jó fonó, jó fonó, hajnalban kelő, ilyen és ilyen féderes kocsin vigyék az esküvőjére." De ha nem volt kender és tojás, akkor is elmondták a magukét: „Rossz fonó, rossz fonó, délig aluvó, pucokba heverő, ilyen és ilyen taligán vigyék az esküvőjére." Ezek után a háziasszony fogta az égő gyertyát, és a papot meg a kántort a szomszéd házig kísérte. Mennél tovább kísérte, annál hosszabb lett a kendere – mondták az asszonyok. A mi vidékünkön a házszentelés szertartása elmaradhatatlan volt, s jó alkalom arra is, hogy egy esztendőben egy alkalommal a pap meglátogathassa híveit. Az adventi hajnali misékre való járás alatt megtanultam az összes adventi éneket. A kántorunkat Antal Jánosnak hívták, a falusi emberek örömmel énekeltek vele együtt [énekli]:
Ó, fényességes szép hajnal,
Kit így köszönte az angyal:
Üdvöz légy teljes malaszttal!
Az énekeink egy részében már megjelent a gregorián is [énekli]:
Harmatozzatok egek felülről,
És ti, fellegek csepegjétek az igazat,
Nyilatkozzék meg a Föld,
S teremje az Üdvözítőt!
Megáldottad Uram a Te szent földedet,
És elfordítottad a Jákob fogságát.
Pontosan lehet látni, hogy a gregorián és a népének együtt szólal meg a nép ajkán.
Amint elvégeztem a negyedik elemit, a tanítóképzőbe szerettem volna kerülni, de előzőleg be kellett iratkoznom a gimnáziumba. Csíksomlyónak gimnáziuma már a XVII. század óta van. 1914-ben, a háború esztendejében bevitték Csíkszeredára, és azóta a somlyói katolikus gimnázium Szeredában székel. 1911-ben beírattak az első gimnázium A osztályába. Kassai Lajos volt a gimnázium igazgatója, az osztályfőnököm Ferencz Gyula, s tanáraim: Csipak Lajos, Venczel József, Buszek Gyula. A latin nyelvet annyira megtanították nekünk, hogy színdarabokat adtunk elő latinul az iskolában. Én nagyon jónak és helyesnek ismertem meg az akkori iskolát. Csak ha a latinról beszélek: a későbbi életemben nagy hasznát vettem az iskolában szerzett tudásomnak, a latin szövegek tömegét fordítottam és fordítom, s még élni is tudtam vele Rómában és Lengyelországban is. Csathó János a növénytantanárunk volt. Gyakran vitt ki bennünket a szabadba. Mentünk, mentünk, majd egyszer megállott, s azt mondta: – Ilyen növényt keressetek, ássátok ki, ne sértsétek meg a tövét, a levelét, a virágát, és amikor azt mondom, vissza, akkor gyertek vissza ide hozzám! – Szerteszét mentünk, kerestük a virágot és kiástuk előírás szerint, majd egyszer csak halljuk: „Vissza!" Tudtuk, hogy a legelsőt és a legutolsót megveri egy bottal. A legelsőt azért verte meg, mert az nagyon jó akart lenni, s az nem mindig tisztességes viselkedés, az utolsót pedig azért, mert lusta. Az énektanáromat Domanyánc Péternek hívták. Dománfyra magyarosította a nevét később. Ő népdaltanulmányokat írt, ami akkoriban nem volt gyakori esemény. A tanítóképzőben is ő lett a tanárom, tőle tanultam meg mindent, az alapokat, amit zenéből tudtam. A negyedik gimnázium után, 1915-ben mentem a képzőbe. A tanítóképző Somlyón volt. Itt az igazgatóm Karácsony József, őrá és Zsögön Zoltán tanáromra emlékezem a legszívesebben. A tanítóképzőt amiatt választottam, mert itt szerezhettem meg leggyorsabban azt a képesítést, amivel fizetéshez juthattam. Ha más pályát választok, orvosit, ügyvédit vagy egyebet, akkor később jutok keresethez, márpedig otthon nagy szükség volt a pénzre.
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, elkeseredés nem volt az emberekben. Békesség volt a háború előtt, és a haladásnak a félreérthetetlen útja. Az iskolák működtek, élelemhiány vagy szükség nem volt. Én Csíksomlyón voltam szegény tanuló, de az én falumban volt két zsidó kereskedő, Grossberg Náthán és Mayer Lipót, s az ő boltjukban a lisztnek tízféléjét lehetett megvásárolni, vagy akár datolyát, mazsolát, narancsot, citromot, fügét, amit akartunk – próbálná meg most valaki. Elmondhatom, hogy 1867 és 1914 között a székelység arany életet élt. Azt, hogy politika van, mindenki tudta, s bizony nem mindenki készült arra, hogy egyik napról a másikra megváltozhat az élete. Mi természetesen nem voltunk erre fölkészülve, mert mi egyszerű földműves nép voltunk. A tekintetünket tanítóink igazgatták, ők vezettek és irányítottak bennünket. Én akkor ijedtem meg, amikor doboltak, s nagy plakát jelent meg Ferenc Józseffel, amint imádkozik, s az emberek készülődtek, s mentek a behívási helyükre. Annyira meg volt szervezve, hogy minden ember pontosan tudta, hova kell mennie, hol kell jelentkeznie. A csíkcsobotfalvi Domokos Károly nevűt, ha Szombathelyre idézték meg, vagy Kassára vagy Bécsbe, akkor ment és állott a maga helyére. A csíkszeredai kaszárnya szemem előtt állott. A bevonuló katonák nem búslakodva és nem szomorkodva érkeztek, inkább énekeltek. Virágos szekerekkel mentek arra a helyre, ami nekik ki lett jelölve. A székelyek körében nagy becsülete volt a katonának, a katonák között a huszár volt a király, a többit szinte nem is nézték katonának. Volt egy csíksomlyói legény, Domokos Gyula, aki a királyi házban teljesített szolgálatot. Szép szál ember volt, két méternél magasabb, s udvari testőrt csináltak belőle. A békeidőkben bevonult katonák három esztendő múlva képzett emberként jöttek haza, s bizony ennek meg is volt a hatása. Azokkal a legényekkel, akiket nem soroztak be, szóba sem állott senki. – Ez olyan hitvány, hogy katonának sem jó! – mondták. Az 1914-ben besorozott katonák énekeltek és mulattak, akkor bizony sírásról vagy búcsúzásról szó sem esett. Domokos Imrének hívták az első hősi halottunkat, aki hadapród őrmesterként halt meg. Olyan koporsóban hozták haza, hogy csak az arcát lehetett látni. Az egész falu ott volt a temetésén, és ő szerepel a hősi emlékművön az első helyen.
Az emberek ezt a szót, hogy haza, szentnek fogták föl. A hazáért meghalni, hőssé válni, az nem kicsi dolog. A mi falunkban, s ma már tudom, hogy az egész történelmi Magyarország területén 1914-ben még bőven hatottak az 1848-as hagyományok. A 48-as emberek keresztjét külön gondozták a temetőben, s tudták, hogy az egy 48-as katona emléke. A leszármazottak rangban vagy valamilyen formában, külsőségben, például öltözetben ezt tovább is vitték. Gyerekkoromban Csíksomlyón volt egy nyugalmazott alezredes, Balogh Istvánnak hívták, s ő feltámadáskor a saját egyenruhájában ment a templomi körmenetre a kegytemplomba, s a katonaság sorba állt és tisztelgett neki. 48-as volt. A politikai torzsalkodások híre ugyan hozzánk nem jutott le, de azért a Csíki Lapok révén mindenről volt megfelelő tudásunk. Rudolf napján a Csíki Lapok gyászkeretben jelent meg, Erzsébet királyné haláláról is tudtunk.
A háború kitörésekor Magyarország szövetségben volt Németországgal és Ausztriával. Románia semleges maradt, de csak arra várt, hogy lépjen, akkor lépjen és úgy lépjen, hogy Erdélyt megnyerhesse. 1916-ban az antant – Anglia, Franciaország, Olaszország és Oroszország – emberei elmentek Bukarestbe. Azt mondták Bukarestnek: Támadd meg Magyarországot, s ha megtámadod, neked adjuk a Tisza forrásvidékétől Vaskapuig Magyarország földjét. Különbékét nem köthetsz, szövetségesünk vagy! Románia 1916. augusztus 27-én megüzente a háborút, s csapatai a hágóknál még aznap éjjel átlépték a határt. A hadüzenetben benne van a területrablási követelmény is, de ezt soha nem szokták az érdeklődők tudomására hozni.
1916 nyarán édesapámmal szénáért voltunk egy reggel. Jöttünk haza a szénával, s halljuk, hogy a dobos ezt dobolja: Románia megtámadta Magyarországot, s mindenki meneküljön az Olton túlra. A Csíkszereda–Udvarhely úton százezer székely gyalogolt s szekerezett. A szekerek egymás mellett, hármasával az egyik, s hármasával a másik irányba haladtak. Csík vármegye letelepülési helye Hajdú megye volt. Így jutottam Hajdúnánásra szülőimmel és egy lánytestvéremmel. Engem innen Debrecenbe irányítottak a tanítóképző második osztályába.
A trianoni döntésben kimondták, hogy a székelységnek és a szászságnak iskolai autonómiát kell adni, de Románia akkor már fütyült az antantra, és nem adta meg, sohasem adta meg, a világ pedig eltűrte, hogy gyönyörűen felépített iskolarendszerünket lefokozza, és máról holnapra magánoktatásnak nevezze el. Akkor az Anghelescu-féle törvények következtek, aztán az agrárkisajátítások, amivel a már tönkretett magyarság minden vagyonát elvették. Így a Csík vármegyei magánjavakat, a hatvannégyezer hold erdő árát átadták az ortodox főpapoknak, hogy csináljatok, amit jónak láttok, de minden községben legyen templom vagy iskola, vagy legalább egy troiţă [út menti kereszt], ami az oláh életet igazolja, akkor is, ha egyetlen görög katolikus vagy görögkeleti sincs a faluban.
Nemsokára meghirdettek egy állást, ahová „jó hangú és végzett kántortanítót keresnek Vulkánra, Hunyad megyébe. Fizetése az államinak a duplája és a kántori fizetés." Megpályáztam, és engem választottak. El is foglaltam azonnal a Vulkáni–Salgótarjáni Szénbánya Társulat iskolájának tanítói, és a falu, Vulkán község kántori állását. A bányászélet más volt, mint amit addig ismertem, az élet gondjai, az élet rendje, a gyermekkérdés pedig ott még nehezebb, mint másutt. A lupényi antracit világhírű volt mindig, s ezt a hatalmas szénvagyont megkapta Románia 1918-ban. Az új államot más nem érdekelte, mint az, hogy minél nagyobb hasznot húzhasson ebből a hatalmas vagyonból, s bizony sok elégedetlenségnek, felszólalásnak, lázadásnak voltam szemtanúja én is. A bányászok legnagyobb része magyar volt, ezek az emberek a Székelyföldről jöttek Lupénybe pénzt keresni, s aztán meg is telepedtek. A magyar bányászok nagyon nehezen tudtak s akartak beilleszkedni az új rendbe. A bányába is lementem Jekkel József barátommal, mert minden érdekelt, ami ezekkel az emberekkel történik. Ottlétem után néhány héttel bányaszerencsétlenség történt Lupényban, harmincöt ember halt meg. A temetésre elmentem, s ott láttam az összes felekezet papjait, a kitett koporsókat, s a szertartás után tán a legmegrázóbb a bányászhimnusz, a Szerencse fel, szerencse le! éneklése volt. A legnagyobb úr itt voltam és a legtöbbet itt kerestem az életem folyamán. A fizetésem az államinak a duplája, a kántorság pedig annyit hozott, hogy még meg is haladta a tanítói pénzemet. Ezenkívül lakás, fűtés ingyen, és a bánya rendelkezésére álló kereskedésekben az ember olcsón, jobb holmit vásárolhatott, mint máshol. Nekem ruhám, cipőm, kabátom és mindenem annyi volt, mint a legnagyobb gonddal kibocsátott ifjú embernek.
Nemsokára katonának kellett menni. Bevonultam a szászvárosi 92-es gyalogezredbe, onnan egy év múlva bementünk Craiovába. Amikor katona voltam, egy szót sem tudtunk oláhul, a román nyelvvel a katonaságban találkoztam először, s valóban nagyon igyekeztem meg is tanulni. Tudtam, hogy csak úgy lehet esélyem, esélyünk, hogy szót értsünk, ha beszéljük az ő nyelvüket is. Először a vezényszavakat tanultam meg, majd jöttek az újabb és újabb szavak, s minddel megmérkőztem. Délelőtt gyakorlat volt s délután elmélet. Mikor csak néhány percünk maradt, azonnal összejöttünk mi, bekerült magyar önkéntesek, és valóságos kisebbségi életet éltünk a nagy tömegben. A tiszteknek hozzánk nem sok külön szava volt, annál több jó szó és gondoskodás a többihez. Emlékszem egy alezredesre, aki a történelmet tanította nekünk, s ez az ember azzal kezdte az óráit, hogy az oláhok megverték a magyarokat. Mindig mindenütt és minden alkalommal ők voltak a győztesek, az egész közös történelmünk alatt. Ennek az elvnek a megszállottja volt, ezt tanította, s nekünk ebből kellett felelnünk. Utólag meg kell vallanom, hogy a craiovai katonaság egész elviselhető volt ahhoz képest, amiket később éltünk meg. Letettem a hadnagyi vizsgát, és mint tartalékos hadnagy szereltem le. Már akkor éreztem, hogy nekem tanulnom kell, mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, s hogy az ember menthesse valamiképpen, ahhoz fel kell készülni.
A trianoni döntés utáni időkben nyilvánvalóvá lett, hogy a Romániához csatolt Erdélynek alkalmazkodnia kell. A románok első dolga az volt, hogy az állam nyelvét kötelezővé előírják, megtanultam az általuk követelt történelmet is, és mindenfélét, amit kellett. Tanfolyamokat is tartottak, s oda beparancsolták az embereket. Azok a tanítók és köztisztviselők, akik nem tették le a hűségesküt, elveszítették állásukat, sőt a nyugdíjra való jogukat is! Elég sok volt az ellenálló. Csak akkor kapott kinevezést az ember, ha a fogadalmat magáévá tette. Aki nem tette le, az nem jutott kenyérhez. A felekezeti iskolák máról holnapra magániskolákká lettek, s az itt érettségiző ifjúság nem vehetett részt a magyar vizsgákon, hanem állami, román bizottság előtt kellett bizonyítania. A jelentkezők legnagyobb része elbukott.
A katonaság után jöttem Budapestre 1923 őszén. Villamosra sem volt pénzem, a csomagjaimat is magam vittem az új szállásra. Beiratkoztam a budapesti Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára, matematika–fizika–kémia főszakra. Mivel ingyenesnek vettek föl, az ének mellékszakot is föl kellett vennem. Az oklevelet 1926-ban megszereztem, de nem sokat jártam ezeken a területeken. Az évfolyamunk alvezére lettem, s harmadévtől a vezére. Volt egy bajtársi egyesületünk, a Botond Bajtársi Egyesület, annak voltam a vezetője. Énekkart is szerveztünk, s 1926. március 15-én mi énekeltünk az ünnepélyen! Ravasz László tartotta az ünnepi szónoklatot, s egy híres színész mondta el a Talpra magyart. Az egészet azért említem meg, mert a rádió is közvetítette az ünnepi műsort. Akkoriban Pesten ötven embernek ha volt rádiója. Sok műsoros estet tartottunk, cikkeket olvastunk fel és előadtuk a Kodály- és Bartók-kórusművek egy részét is. Pesti éveim alatt senki pártfogóm nem volt, de az akkori világ lehetőségeit felhasználva egész jól megvoltam. Mint főiskolai hallgató, tanítványokat vállaltam.
Az 1920–40-ig való időt Magyarországon mint Horthy-időt emlegetik és csúfolják. Helytelenül és igaztalanul, egyáltalán nem volt megvetni való időszak az. Ennek a Magyarországnak Trianon levágta a végtagjait, kegyetlenül összekaszabolta, úgy, ahogy sehol senki másnak. Azután hatszor kirabolták, az utolsó búzaszemig, és a kirabolt ország még a háború árát is meg kellett fizesse. Biz ebből az országból, amit így tönkretettek, talán senki se tudhatott volna más országot csinálni, mint ami lett belőle. Én feljöttem ebbe a nyomorúságos országba, és itt minden ismeretség nélkül megkerestem a kenyeremet, megéltem és megszereztem az oklevelemet.
Sokat-sokat tanultam Budapesten, s 1926-ban, három év után ezek birtokában tértem haza. Ekkor Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök kinevezett a csíkszeredai római katolikus gimnázium helyettes tanárává, s elkezdtem működésemet Szeredában. Székely harisnyába s csizmába öltöztem, népviseletbe. Gyermekkórust szerveztem, minden általam ismert művet betanítottam a gyermekeknek, szőttesbálokat rendeztem, népművészeti kiállítást szerveztem, s mindezt az óráimon kívül. Visszaöltöztettem a leányokat a szőttes rokolyába, s megcsináltam az Ezer Székely Leány Napot is, együttműködve a tanítónőkkel, szürke apácákkal [Szociális Testvérek Társulata], ferencesekkel. A gyermekkórusommal bejártam a megyét. Kórusversenyeket rendeztünk az általános iskolák számára. Két kötelező dal közül egyet kellett előadniuk, ez volt a versenyének. Aki a legjobb volt közülük, kapott egy vándorzászlót, erre az volt írva, hogy „Vándorolok, de a legjobb gyermekkórusnál megállok". Nagyon boldogan vitték mindig haza a nyertesek. Amikor látták az oláhok, hogy mi mindent csinálunk és szervezünk, szemük-szájuk tátva maradt, és már kaptam is az írást, hogy mivel az oklevelem budapesti, tovább nem taníthatok a tanári katedrán.
Nehéz volt az erdélyi emberek helyzete, talán az volt a legnehezebb, hogy tudomásul kellett venniük, hogy többé nem Magyarország vagyunk, hanem Románia. De erről beszélni sem volt szabad, mert ha a hatóságok tudomására jutott, hogy a magyarok elégedetlenkednek vagy nekik nem tetsző dolgokat mondanak, bizony nagyon kegyetlenül letörték az ellenállást. Az első időkben a huszonöt bot is nagyon gyakran szóhoz jutott. Említettem már az új román állam első intézkedései között az agrárreformot. Csík vármegye hatvannégyezer hold erdejét, a csíki magánjavakat egyik napról a másikra elvették, ugyanakkor a Beszterce-Naszód vármegyei háromszázötvenezer hold magánjavat nem bántotta senki. Csík vármegye százszázalékos magyar megye, Beszterce-Naszód pedig túlnyomórészt román. Ha ezt a két dolgot egymás mellé helyezzük, szót sem kell szólni, hisz látszik a lényeg minden magyarázkodás nélkül. Később megvonták az iskolák nyilvánossági jogát – csak akkor adhattak ki érvényes bizonyítványt, ha azt a román iskolai hatóságok felülbírálták –, s 1925-ben magánoktatási törvényt adtak ki, mely szerint nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot és az alkotmánytant is románul kell tanítani. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett érettségizni. 1924-ben megcsinálták a kultúrzónát is, ez azt jelentette, hogy ha a határvidékre és a Székelyföldre egy oláh tanító elmegy tanítani, nagyobb fizetést kap, csaknem a dupláját a rendes fizetésnek, földet is adnak hozzá s egyéb javakat. A csíki magánjavakat értékesítették, s annak árát odaadták a görögkeleti és görög katolikus főpapoknak, hogy ezzel a pénzzel változtassák meg a Székelyföld külső képét. Később ebből a pénzből épültek szerteszéjjel a bisericák, az ortodox templomok.
A csíksomlyói búcsúról azt kell tudni, hogy az 1567-es esztendő óta minden pünkösd szombatján megtörténik. János Zsigmond erdélyi fejedelem el akarta fogadtatni a csíki székelységgel a protestantizmust, mert Csík volt az egyetlen vármegye, ahová a protestantizmus nem jutott el: ők megkeresztelkedésük óta katolikusok a mai napig is. Minthogy hadsereggel jött a csíkiak ellen, ők is hadsereggel állottak szembe. A gyergyóalfalusi István nevű pap vezetésével a Nagyerdőn megütköztek a fejedelmi sereggel, és elűzték azt. Ezalatt Csíksomlyón az asszonyok, gyermekek és az öregek imádkoztak. Tudni vélik, hogy nemcsak a katonák győztek, hanem valamiféle felsőbb segítség is volt ott. A nyertes sereg a templomba ment, s az ott lévőkkel együtt megkerülték a templomot, és attól kezdve minden évben pünkösd szombatján összegyűlnek. A búcsún ott szokott lenni egész Csík vármegye lakossága és a Csíkkal szomszédos szentföldiek – Szentföldnek nevezik a Háromszéki-medence római katolikusok által lakott vidékét –, sőt a Maros-Torda vármegyeiek is. Így Mikházáról a dobos kereszt minden évben legelsőnek jön és megy vissza. Egy teljes hétig jönnek gyalog, és egy teljes hétig gyalog mennek vissza. A pünkösdi búcsú a székely tömegeket folyamatosan, újra és újra összehozó esemény, amelyen tíz-tizenkétezer ember is összegyűl.
Én gyermekként közreműködtem a búcsúkon, harangoztam, énekeltem vagy csengettem a toronyban, így a maga valóságában láttam az egészet. Csíksomlyónak két temploma van, a Szent Péter és Pál tiszteletére épített templom és az obszerváns ferencesek temploma, a Mária-kegytemplom. Ebben a templomban van a csodatevő Mária-szobor, s ide járnak búcsúba az emberek. Az egész búcsú legnagyobb eseménye a szombat délután két órakor kezdődő nagy processzió, a nagy kikerülés a Salvator-kápolnához.
Magyar Világhíradó 1009. 1943. június
A búcsú történetének újabb kori nevezetes eseménye, hogy 1949-ben Márton Áron püspököt a csíksomlyói búcsúban a román állam el akarta fogatni. Amikor ezt meghallották a gyimesi csángók, előhoztak egy fehér lovat, s a püspököt arra felültették. A legények megfogták egymás kezét és a ló körül koszorút alkottak. Tíz emberkoszorú állta a püspököt körül, s így aztán a közelébe sem lehetett menni. Százezer ember jött össze azon a pünkösdön. De már a következő esztendőben Csíksomlyón hadgyakorlatot rendeztek, így senki sem közelíthette meg a búcsúhelyeket. Jegyeket nem árultak a járművekre, szögekkel szórták fel az utat, hogy mindenkinek menjen el a kedve a búcsújárástól! Újabban Csíkzsögödön pünkösdkor minden évben rendeznek egy nagy vásárt, amolyan népünnepélyt. A célja nem más, mint átszoktatni a népet egy másik találkozásra. De a pünkösdi búcsú még ma is megvan, éjjeleken, ösvényeken mehetnek már csak oda az emberek, hogy tiszteleghessenek, és megtisztultan távozzanak otthonaikba.
Visszatérve saját életmenetemre: 1929-ben, amikor kenyér nélkül maradtam, kezembe került Bartók Béla A magyar népdal című könyve. Ez volt az első könyv, amelyik tudományosan beszél a magyar népdalról. Szétszedi aprójára, elemzi, s a népdal addig elképzelhetetlen fontos vizsgálatát viszi végbe. Ennek a könyvnek az első részében az van írva, hogy a népdalgyűjtést Bartók, Kodály és társaik az egész magyarlakta területen elvégezték, csak a moldvai Bákó (Bacău) körül lévő néhány csángó faluba nem jutottak el. Ennyi elég is volt arra, hogy meggondolkoztasson: íme, állás nélkül vagy, ez a kérdés megoldatlan, így nincs semmi akadálya annak, hogy te próbáld meg! S el is indultam, be is mentem s elkezdtem a munkát. Végigjártam a sok falut, amelyeket később felsorolok, majd többször vissza is tértem, míg csak alkalmam volt rá.
Első alkalommal bementem Gorzafalvára (Oituz). Ez a falu az Ojtoz patak bal partján fekszik, egy nagy magyar falu. Láttam, hogy nem örvendeznek annak, hogy ott járok-kelek közöttük. S hogy miért? Mert nadrágban mentem. A román tisztviselők, akikkel hivatalos ügyeiket kellett intézniük, nadrágban jártak, s nem harisnyában. S szegény csángó magyarokat csak úgy szólították, hogy: Mai băndene! (Te, hazátlan!) – ez volt az ő megszólításuk, s érthető, hogy nem is akadt beszélnivalója egymással a hivatalnokoknak és a moldvai magyaroknak. Gondolták szegények, hogy én is valami efféle lehetek. Amikor látták, hogy nem, elkezdtünk beszélgetni. Akkor figyeltem fel arra, hogy a beszédjük gyorsabb a mienkénél. Sok a diftongus, kettőshangzó, tehát az ie: iedesanyám, miert mientél ki stb. Sok a régi igealak: jöttél lenne, hoztál lenne, mentél lenne. Aztán sok az idegen szó. Természetesen a mai székelyeknél is megdöbbenéssel kell észlelnünk ezt a jelenséget. Így a hivatalok nevei – primaria stb. – csak románul használatosak. No, aztán kértem őket, hogy meséljenek, s meséltek. Énekeljenek, s énekeltek.
A csángó magyarság nagyon elmaradott és meggyötört nép volt mindig! Nem álltak velük szóba az állam emberei, kihasználták őket, tönkretették, de embernek soha nem tekintették. Mégis tőlük hallottam az egyik legszebb éneket, tiszta pentaton dallammal [énekli]:
Veres az ég tova felé,
Vörös az ég tova felé,
Az én rózsám arrafelé,
Az én rózsám arrafelé.
S a másik [énekli]:
Az erdő szélibe, az erdő szélibe,
Ihol két katona, ihol két katona.
Ebből csinálták, ehhez a dallamhoz írta Jankovich Ferenc a Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják szöveget, itt Pesten. De a dallamot én hoztam a csángóktól. Aztán gyönyörű balladákat énekelnek, a Júlia szép leányt is tudják, de ők Márton Szép Ilonának nevezik, a Budai Ilona balladát, a Szívtelen anyát, meséket, az ember koráról való mondát, és sok mindent. Nem tudja az ember, vajon honnan örökölték, kitől tanulták, hisz iskolájuk sok száz esztendőn keresztül sose volt. Utánam még több népzenegyűjtő is járt Moldvában – Veress Sándor, Lükő Gábor, Balla Péter, Erdélyből pedig Jagamas János és Kallós Zoltán –, a nyelvi kutatásokat pedig Szabó T. Attila és társai végezték el. Nagyon nagy anyag gyűlt össze azóta, könyvek jelentek meg, így Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő igen fontos könyve, A moldvai csángó népművészet címmel, aztán Kallós Zoltán könyvei – a Balladák könyve és az Új guzsalyam mellett –, Jagamas Jánosnak pedig több kötetnyi, rendkívül adatgazdag munkája látott napvilágot. Elmondhatjuk, hogy 1929 óta hatalmas irodalma gyűlt össze a csángókérdésnek. Ma már nem lehet azt mondani, hogy a csángókérdés ismeretlen volna, ma már mind több és több ember foglalkozik vele, rendszeresen kutatják a csángók életét. Moldva ma is ontja a kimeríthetetlennek tűnő nagyszerű néprajzi anyagot. A mai statisztikában azonban eredménytelenül kéressük őket, nincsenek. A hatalmas népzenei, népnyelvi és egyéb néprajzi anyag olyan nép ajkáról gyűjtődött, amelyik hivatalosan nincs. A moldvai magyarok testvéreink, a nyelv, történelem, kultúra hozzánk köti őket. Kötelességünk ismerni őket és tudni róluk, hogy múltbéli önmagunkat is jobban megismerjük.
Majláth Gusztáv Károly, Erdély püspöke kieszközölte, hogy mégis tűrjenek meg az iskolában, vegyenek vissza tanárnak. Időközben a tanítóképzőt Csíkszeredából lehelyezték Kézdivásárhelyre, így 1930 és 1933 között Kézdivásárhelyen ugyanazt a munkát próbáltam elvégezni, amit korábban Csíkban.
A szeredai, kézdivásárhelyi, gyergyóalfalui élet és a moldvai utak után az én legényéletem is véget ért. 1935. március 5-én vettem el Antal Andor kézdivásárhelyi vendéglős leányát, Máriát. Hogy mitől házasodik meg az ember, az gyakran a véletleneken múlik. Az én történetem is ilyen. Amikor Majláth közbenjárására elhelyeztek Kézdivásárhelyre tanárnak, én is ott kosztoztam Szőcs Lajos tanártársammal a tanári étkezőben. Lehettünk tizenöten. Mi, fiatalok az asztal végére kerültünk. A fő helyen ült az igazgató, a gimnázium és a képző igazgatója, s azok helyettesei, s úgy lassacskán a többiek, s legvégén Szőcs Lajos és Domokos Pál Péter. Jöttek a tálak és az edények, mind tele étellel, gyönyörűen szervírozva. Az emberek vettek és vettek, s mire a tál hozzánk érkezett, már csak a csontok és kevésbé élvezhető darabok maradtak benne. Egy darabig tűrtük türelemmel, de egy szép napon mégis odahagytuk az igazgató asztalát. Ez nagy merészség volt akkoriban, mert ez bírálatot is jelentett. Ekkor mentünk el Szőcs Lajival Antal Andor vendéglőjébe, s ott ismerkedtem meg Máriával.
A családra én csak úgy tudtam gondolni, ahogyan otthon tanultam és láttam. Nálunk, mint mondtam, az volt az életrend: ahány gyermeket ád az Isten, ád annyi kenyeret is. Tehát nem félt attól senki, hogy gyermeke lesz, sok gyermeke lesz, mert áldás a gyermek. Csakugyan, akkor a legszegényebb embernek is volt tíz-tizenkét gyermeke, akik pirospozsgásak voltak, tudtak nevetni, örülni. A maguk rendjén, a maguk körében, a maguk módján boldog emberek voltak. A család olyan erős volt, hogy nyugodtan lehetett várnak nevezni. Egy székely lakás az ott lakók fészke volt, becsült otthona. Én mindig, mindenütt ezt tanítottam, és ezt hangoztattam, a család előttem tabu volt, megközelíthetetlen valami. Hiszem ma is, a család a haza kérdésének az alapja. A mai életünkben mindig azon rágódom, hogy vannak-e családok, vannak-e otthonok, s vajon van-e haza? Négy gyermekünk született: Péter, Erzsébet, Ádám és Mária. A nagy álmom az volt, hogy a négy gyermekből majd egy kvartettet hozok össze, s úgy nevelem őket, hogy a családban muzsika legyen mindig.
1936-ban az Erdélyi Római Katolikus Státus – az erdélyi római katolikus egyház önkormányzata – úgy határozott, engem bíz meg a pedagógiai szakosztály vezetésével, így a családdal együtt felköltöztem Kolozsvárra. Így lettem a szakosztály titkára, s a tanítói önsegélyző vezetője. Az önsegélyzőnek volt öt háza Kolozsvárott, 25 milliós vagyonnal! Ebből tudtuk fedezni a felekezeti tanítók fizetését. Az önsegélyzőt ők maguk hozták létre, s a maguk pénzét kapták vissza. Volt egy boltunk is, papír–írószer-kereskedés, s a katolikus iskolák csak itt vásároltak – így teremtődött meg az a szép vagyon, amely biztosította az ő életüket.
Ekkoriban szerveztem meg a Báthory–Apor Szeminárium (más néven Szent József Fiúnevelde, amelyet diáknyelven csak Szent Jóskaként emlegettek) énekkarát is. A Szent Jóska énekkarával aztán közös hangversenyt rendeztünk más kórusokkal, így a Marianum (Katolikus Leánynevelő Intézet) énekkarával. A Marianum Kolozsvárott országos hírű intézetnek számított. Egy apáca, Kotsis M. Cecília volt ott a kitűnő zenetanár. Énekeltük Kodály Pünkösdölőjét, a Glória szálljon a mennybe felt, s egyebeket. A kolozsvári közönség akkor hallott először efféléket. Az 1921-ben alakult Romániai Magyar Dalosszövetség, amely az énekkarok jelentős részét magába tömörítette, ekkor már Kolozsváron működött, főtitkára Tárcza Bertalan, elnöke Inczédy Joksman Ödön volt. Az általuk szervezett dalosversenyeken részt venni igazi megtiszteltetés számba ment. Sokat énekeltünk és álmodtuk a jövőt. Tehát ezt a hazát tartottam meg a magam szeretetében, s azon igyekeztem, hogy a testvéreimet is arra vezessem rá, hogy függetlenül attól, ki az úr, ki a tulajdonos, nekünk az a kötelességünk, hogy hűek maradjunk, és életünkben csak annak a hazának a képe lebeghet a szemünk előtt, amit mi örökségként kaptunk, s amit örökségként vissza kell állítanunk. Hiszen ezen időszakban Erdélyben már eléggé kialakultak a kisebbségi viszonyok, már létezett az Erdélyi Helikon, az újságok, tehát létezett magyar sajtó, könyvkiadás, s az iskolák is működtek, annak ellenére, hogy legtöbbje magániskolává kiáltatott ki. Tehát elesettség nem volt, a nehézségek ellenére sem, az erdélyi magyarság megküzdött az új helyzettel, s nem maradt alul – szellemileg biztosan nem. Mindennek a központja Kolozsvár volt, a Magyar Pártnak, az egyháznak, a felekezeti iskoláknak is.
1938-ban volt Budapesten az Eucharisztikus Kongresszus. Ebből az alkalomból sikerült felhoznom csángókat Budapestre: Szabó Ferencet és családját, Benedek Pétert és családját a moldvai Bákó megye Trunk községéből, a Szeret jobb partjáról. Velünk tartott egy kászoni asszony is, Veres Istvánné. Bartók Béla annak idején nem jutott le Moldvába gyűjteni, pedig szándéka szerint menni készült, most végre hallhatta őket. A csángók a Magyar Rádió stúdiójában találkoztak vele és a többi gyűjtővel, itt énekeltek, majd meséket mondtak, s minden szavukat gramofonlemezre vettük a Pátria felvételek sorozatában. A Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángó magyarokkal című könyvemben közöltem is minden éneküket és minden meséjüket. Egy klubban rendeztek egy estet is a csángóknak. Elvittem őket, s mikor lépek be, hát jön szembe velem a rendező, s mondja, hogy az előadáson itt lesz Albrecht főherceg is, és nem szeretné, ha a jelen lévő urakat húsz percnél hosszabb előadással untatnám, s vigyázzak a megszólítással is. Mondottam neki, hogy bízza rám a megszólítást is, az előadást is. Ha a grófoknak hosszú lesz, hát menjenek haza. Meg is érkezett Albrecht főherceg és Károlyi Viktorné Széchényi Ilona meg gróf Károlyi Viktor képviselő. A terem zsúfolásig tele a kíváncsi érdeklődőkkel. Mondanom sem kell, az előadás egész hosszúra sikerült, sokáig beszéltettem az én moldvai magyarjaimat, hadd hallják itt Budapesten is, hogy miként tudnak ezek magyarul! Az előadás után még magam is jó hosszan beszéltem, s bizony a fenséges úrnak eszébe sem jutott hazamenni. Ez is csak a túlbuzgóság volt a rendezők részéről. Szóvá tettem a moldvai állapotokat, s azt, hogy ezekkel bizony foglalkozni kellene, és ismertté tenni az ország közvéleménye előtt. De nehéz helyzetben vagyok, mert igen nagy gond felutaznom Pestre, s nincs rendes anyagi helyzetem sem, s az efféle dolgok megzavarják az ember munkáját. Ekkor a fenséges úr utasította az udvarmesterét, hogy amikor Domokos tanár Budapestre jön, egy lakosztályt tessék nyitni számára a palotájában. Nem mentem oda soha, de ez az ajánlat elhangzott. A fenséges úr jelezte, hogy szívesen látna egy vacsorára, ahol a felelős miniszterek előtt beszélnék Erdélyről. Hazamentem Csíkba, s egy napon kapom a táviratot, hogy ekkor és ekkor jöjjek megtartani az előadást. No, föl is mentem Pestre, s az állomáson várt Kovács Károly, származására kolozsvári ember, s kezembe nyom egy cédulát, hogy ezt mondanám el az esten. – Erről nem volt szó – tiltakoztam.– Mondja meg a fenséges úrnak, hogy köszönöm a megtiszteltetést. Felültem a vonatra, s hazamentem. Hogy miként magyarázta ki Kovács úr magát, az már nem is érdekelt. Az étrendre rá volt nyomtatva az én nevem is, hogy vacsora közben előadást tartok. Ez nem sikerült.
Magyarországot én – a legnehezebb sorsból érkezett – nem tudtam a hárommillió koldus országának nevezni, s ezt a magam példájával tudom igazolni. A húszas években minden nyáron Tiszasülyön voltam, dolgoztam, hogy a következő tanévre meglegyen a pénzem. Ott megfigyelhettem, s élhettem a hárommillió koldus néhány emberével egy fedél alatt. Egyikük a vezető volt, s kis házacskákban laktak ezek a „jobbágyok". Napi élelmüket megkapták. Ők különösebben nem is panaszkodtak. A főnöküknek külön házacskája volt. Az ő házában étkeztem én is, s meg voltam elégedve. A saját szememmel láttam, hogy milyen volt a nehéz élet is. Mert kutya nehéz volt, az igaz. Nem volt irigylésre méltó, de a mindennapi kenyerük kijutott, és ez emberhez volt méltó. Akármerre jártam, iskolát találtam. Klebelsberg Kuno megszervezte a tanyasi iskolák hálózatát, s ezzel a tanyák nagy távolságait valamelyest megszüntette. Az arisztokraták mind kisebb és kisebb helyre szorultak. Azt hiszem, hogy aki a legjobban elítéli őket, az sem tehet róla, hogy ott született, ahol. Ahhoz, hogy valaki felismerje, mit jelent az, hogy neki százezer holdja van s a másiknak semmi, nagyon nagy emberi öntudatra s emberszeretetre van szükség. A milliomos első gondja az, hogy ha megszerezte az első milliót, hogyan jut hozzá a másodikhoz. Mindig a következő millió a fő cél. Ha birtoka van, akkor az ezer holdakkal jár ugyanígy. De hát ez is falunként változott, mind a gazda, mind a munkásai körében. Voltak szorgalmasak, tekergők, voltak részegesek s lusták is. De később az úgynevezett kulákok, akiket tönkretett az ország, talán a legértékesebb és legfontosabb tagjai voltak a magyar államnak. A szegényparaszti sorból fölemelkedni nehéz volt, de a lehetőséget ki lehetett vívni. Nálunk odahaza hat-nyolc hold föld és három hold kaszáló ha volt, s bizony hat gyermek s két szülő. De nemcsak megéltünk ebből a kevésből, hanem tanultunk is. Nagyon nehezen kerültek elő azok a krajcárok, amik a könyvre és füzetekre kellettek, de valahogy előkerültek. Néném például varrott, s a varrásból kapott fillérekkel segítette a mi költségeinket is. Az egész úrgyűlöletet azzal tudom magyarázni, hogy a vagyoni különbségeken túl elterjedt a dőzsölési gyakorlat, sokkal inkább a „száz icce bort ide az asztalra", mint a szerénység. Volt, aki visszaélt a birtokkal, a pénzzel, a vagyonnal. De hangsúlyozom, nem mindenki volt ilyen. Az ember ember marad, s mindig többet akar, mint amennyije van.
Erdélyben énszerintem magyar vonatkozásban alkudozás nincs. Kiút, forma számunkra csak egy létezhet, s azt kell végigcsinálni s végigjárni. Tudjuk, hogy a magyar országgyűlésben ott voltak a román nemzetiségi képviselők, de a románban vajon vannak-e magyarok? Az első választásokon, 1918 után ügyeltek, hogy egy-két emberünk bekerüljön. Legjelentősebbek talán Gyárfás Elemér és Willert József voltak. De például el nem szabad feledkeznünk Pál Gáborról, aki a csíki magánjavak perét vezette a Nemzetek Szövetségénél. Az 1925-ben már működő Országos Magyar Párt vezető elnöke 1926-tól Bethlen György gróf volt, a párt Csík vármegyei irodájának a vezetője pedig Pál Gábor barátom, ügyvéd. Akármelyik székelynek panasza volt, a Magyar Párthoz fordult, mert ott tanács mindig termett. Nagy segítségére voltak a népnek. A román rezsim az egyházakat ugyan megtűrte, de igazi szóhoz nem engedte jutni. Majláth Gusztáv Károly volt akkor Erdély katolikus püspöke, s a bukaresti országgyűlésben neki kellett volna képviselni a katolikus magyarságot. Ezt nem tűrhették az ország új urai, s inkább csináltak Bukarestben egy római katolikus érsekséget, amelynek élére a bukaresti román római katolikus püspököt, Alexandru Theodor Cisart állították, így ő képviselte a magyar színeket a szenátusban. A reformátusok és unitáriusok képviselete elég rendesen megvolt.
Az Országos Magyar Párt történetéhez hozzátartozik, hogy minden huszadik életévét betöltött magyar anyanyelvű erdélyi embert automatikusan a tagjának tekintett. A Magyar Párt ellenlábasa – sajnos – az írók társadalma volt. Úgy lehet mondani, hogy az írók majdnem mind, köztük Szentimrei Jenő és Kacsó Sándor, Kós Károly, Tamási Áron és a többiek mind, mind. Az erdélyi Helikon volt az ő szervezetük, s minden évben Marosvécsen, Kemény János gróf kastélyában találkoztak. Talán az lehetett a gond a Magyar Párttal, így utólag visszagondolva, hogy gróf állott az élén. De hát Bethlen György nem egyedül igazgatta a pártot, ő lett a vezetője, de körülötte még legalább tíz-tizenkét ember volt. Bethlen Györgyről mindent el lehet mondani, de hogy a tisztesség vagy a becsület dolgában bárki ellen vétett volna, azt soha.
Miért volt ez a rettenetes ellenkezés? A saját kebelünkön belüli ellenzéki harsona igazi művésze Mikes Imre volt, aki aztán Gallicus néven sokáig volt a Szabad Európa Rádió munkatársa, de ekkor még a Brassói Lapok szerkesztője. Nem értem, akkor sem értettem, miért nem lehetett egyetértés a magyarok között? Ez akkoriban nagyon nagy baj volt, mert sok fontos eredménytől estünk el a torzsalkodás miatt, s ez az ellentét megosztotta a magyarságot. Szerintem a magyar ember csak egyféleképpen gondolkodhat. De aki már mindent meg tud oldani, s azt hiszi, hogy a maga megoldása egyedül a helyes, és semmi mást el nem fogad, nem tudom, alkalmas életrendet tud-e teremteni a népe számára? Pál Gábor csak egy szeredai ügyvéd volt, s mégis, amikor elvették Csík vármegye hatvannégyezer hold földjét, ő, a vidéki ügyvéd perelte az államot a nemzetközi fórumon. A felesége ismerte az európai nyelveket, s minden fogalmazásban ő volt a férje segítségére. S meg kell mondanom, hogy a pernek volt is hatása. Pál Gábor szavára nagyon sokan hallgattak, mert az igazság útját kereste. Adorján Imre, a Magyar Párt irodájának egyik vezetője a rászoruló székely embereknek mindenben segítségére volt. Időnként segíteni járt be hozzá egy nyugalmazott jegyző, Balogh István. Közülük valóként kezelték, s hát 1931-ben a választáson derült ki, hogy Balogh István nem magyar képviselőként indult a listán. Talán már beszéltem a hetenként megjelenő Csíki Néplapról, amelyet 1931-ben magam alapítottam Csíkszeredában. Ez alkalommal megjelentettem egy különkiadását, gyászkeretben. A szöveg ez volt rajta: Az Országos Magyar Párt fájdalommal, de nem kétségbeesett szívvel jelenti, hogy erkölcsi halottja van, egykor kézdiszentléleki Balogh István, nyugalmazott jegyző személyében, aki most – és nagybetűkkel szedve a közepén – GYÁSZ-MAGYARKA néven fizikai testét közöttünk hordozza stb. A választáson aztán a felbújtói kiebrudalták maguk közül, mert magyar ember, még ha áruló, akkor sem volt megtűrt az ő köreikben. Tíz esztendő múlva találkoztam itt Budapesten vele, egy lépcsőn, s mondja nekem: – Tanár úr, igaza volt. – Akkor rendben van, István bácsi, akkor nincsen semmi baj. Aki hibázott, de szembe mer nézni önmagával, azt csak becsülni lehet.
Írtam én egyebet is a lapomban, például 1931-ben egy cikket Nicolae Iorgáról, s benne a következőt: Romániában a kormányok gyakran változtak. Egyik kormány megy, a másik jön. Mi nem örülünk annak, hogy megy a kormány, de annak se, ha jön. Így nem örülünk most annak, hogy a kormány élére Nicolae Iorga került, aki professzor létére Párizsban francia nyelven hirdette, hogy a székelyek elmagyarosodott oláhok. El lehet gondolni, hogy aki ezt az elméletet megírta, az most a kormány élére kerül, milyen módon fogja irányítani ezt a járművet a székelyek vonatkozásában? – Hát efféléket írtam, s ha most írnám ugyanott, felakasztanának miatta.
A második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az erdélyi római katolikus püspökség tanfelügyelője lettem, és a tanítói önsegélyző gondnoka. A kolozsvári magyar konzul üzent, hogy menjek be hozzá. Továbbította nekem Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter akaratát, mely szerint új állásomat a bukaresti magyar nagykövetségen kell elfoglalnom. Azonnal megkerestem Márton Áron püspököt, aki azt mondotta, hogy itt nincs mit gondolkodni, menni kell. Feloldott és megadta a működési bizonyítványomat, én pedig elfoglaltam új állásomat. Diplomata útlevéllel láttak el, ami azt jelentette, hogy oda mehettem, ahová akartam, nem tartóztathatott föl senki. Bementem Bárdossy Lászlóhoz – ő volt akkor a bukaresti nagykövet –, hogy pontos utasítást adjanak a feladatomról. Mondják a feladatot: a keleten élő magyarokat haza kell hozni. Hozzáláttam a kérdést feldolgozni, hogy ilyen és ilyen dolgokat kell megoldani ehhez. Például szerintem elsődleges feladat lett volna számba venni az ott élő magyarok minden testi és lelki adatát, vagyonát éppen úgy, mint szellemi kincseit. Ezek után Magyarországon felépíteni házaikat, s csak akkor mozdítani el őket, hogy amikor megérkeznek, a gazda megkaphassa a kapukulcsot és a telekkönyvi kivonatot a földről. Így lehetett volna új életet biztosítani számukra. Úgy képzeltem, hogy mikor mindez megvan, a nevelésükre alkalmas tanítókat kell odaállítani, hogy abból, amit ezer esztendő alatt elveszítettek, ha keveset is, de kapjanak valamit vissza. Egyszóval, úgy érzem ma is, fontos és komoly tervet dolgoztam ki számukra, amelyet sajnos nem tudtam megvalósítani. Az akadály a katonai vezető volt. Mint tudjuk, minden követségen van egy katonai szem. Hát itt is volt, s türelmetlenkedett, hogy lassan megy a dolog, s én ne gondolkozzam, hogy mi lesz ezekkel az emberekkel, hanem csak hozzam haza őket, s ahogy lesz, úgy lesz. – Ezt én nem csinálom! – mondtam, és eljöttem onnan, s csinálták, akik csinálták tovább. A terv különben az volt, hogy Bukovina öt falujának – Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten, Istensegíts és Hadikfalva – székely lakosságát hozzuk haza, s Moldvából azt, aki jönne. De ebben már nem vettem részt. Bukaresti állásomat odahagytam, lemondtam a követségi tanácsosi állásomról, és visszatértem Kolozsvárra.
Itt két kinevezés is várt rám: Erdély szociális főfelügyelői posztja és a kolozsvári Magyar Állami Királyi Tanítóképző igazgatói állása. A szociális felügyelői állás miniszteri rangot jelentett akkor, én mégis az utóbbit választottam, hiszen én ezt tudom, ez a szakmám. 1941-ben Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter adta át a kinevezésemet, mondván, hogy: „Boldog vagyok, hogy a munkásságodat valamivel elismerhetem!" A kolozsvári képzőben sok mindent megcsináltunk, ami mintája lehetne és maradhatna a tanítóképzésnek.
Kolozsvárott aztán 1941-ben megjelent A moldvai magyarság harmadik kiadása (másodszor 1934-ben, Csíksomlyón adták ki), s további útjaimról még két kötet: a Mert akkor az idő napkeletre fordul és az Adalékok Moldva történetéhez. Az előbbi újabb gyűjtésemet tartalmazta, amit Bartók Béla jegyzett le, használva és alkalmazva az én helyszíni feljegyzéseimet. Az utóbbi pedig két fontos, részben általam felfedezett anyagot ad közre. A XVIII. században, amikor Ausztria elfoglalta Moldvát, a hadsereg egyik kapitánya, Otzelovitz, olyan részletes térképet készített Moldva öt megyéjéről, amelyen a házak is fel voltak tüntetve. A térképet két leíró rész egészíti ki, melyben a falvak lakóinak és azok javainak számszerű adatait is jelzi. A másik anyag pedig a Bandinus-kódex: Bandinus (Bandulovich) Márk marcianopolisi érsek és moldvai püspök jelentése, aki 1646-ban, Beke Pál nevű magyar titkárával együtt, bejárta egyházmegyéjét.
Egyik alkalommal érkezik egy küldönc az irodámba: Teleki Pál miniszterelnök hívat a polgármesteri hivatalba. Azonnal mentem. Ott volt Bonczos Miklós, a belügyi államtitkár, az egyik Bethlen főispán, a kolozsvári polgármester és Németh Kálmán, a bukovinai Józseffalva plébánosa. Teleki Pál kérdezett: – A keletről hazahozandó magyarokat hová telepítené? – Azoknak a helye a mai székelységnek a nyugati peremén van. Székelyföldről mentek el, s ezek lennének azok a magasságviszonyok, amelyek megfelelnek az ottaniaknak. – Ha valami miatt oda nem lehetne, akkor hová vinné? (Ez volt a második kérdése.) – Akkor az ország szívébe, ott építenék nekik házakat, községeket, mert eleget voltak ezek az emberek országszélen. – Mit szólna hozzá, ha a Bácskába vinnénk őket? – Ez a terv rossz – válaszoltam –, mert ismét határszélre kerülnének, s kezdődne az életük elölről.
Magyar Világhíradó 959. 1942. július
A megváltozott viszonyokra, tehát az 1940 és 44 közötti időre jóformán alig lehetett ránézni, és máris újabb változás következett. Mégis, ha csak egy percig tartott volna is, az is nagyon fontos lett volna az ott élő magyarok számára. Örömmámorban úszott egész Erdély, mikor megérkeztek a magyar csapatok. Sajnos, az anyaországi irányítók nem voltak hajlandók arra, hogy a dolgok mélyére nézzenek. Képviselőket hívtak be, ahelyett, hogy ugyanúgy választást szerveztek volna, mint akármelyik megyében. Olyan fiatalemberek kerültek közénk, akiknek semmi tapasztalatuk sem volt, s bizony ez fájdalmas volt azoknak, akik sokat tettek az erdélyi magyarság ügyéért.
Visszagondolva, egy dolog igen érdekesnek tűnik. A négy év alatt az erdélyi magyar kommunisták megőrizték a kommunisták romániai pártjához való ragaszkodásukat. Tudtuk, hogy az ő munkájuk a föld alatt folyik, s a hatását nem is éreztük akkor. Emlékszem Ferenc Gáspárra Csíkmenaságról, meg Kurkó Gyárfásra ebből a csoportból. A Korunkat olvastam, de soha nem értettem a szándékot, ami vezette őket. Gaál Gábor állott az élén. De az 1944. augusztus 23-i események, a román átállás után meg kellett értenem ebből a szervezkedésből is egyet s mást. Az erdélyi magyar kommunisták – kiknek elég nagy része zsidó származású ember volt – nem tudták elfogadni Észak-Erdély hazatérését, mondván, hogy azt Hitler adta, tehát nem kell. Pedig nem ez volt a bécsi döntések lényege, hanem éppen az, hogy – talán Teleki Pálék szívós munkája következtében – a lehető legigazságosabb határ született meg a Felvidéken éppúgy, mint Erdélyben. Jól emlékszem, amikor mondta a rádió a magassági pontokat, mennyire izgultunk, hogy mi tér vissza, s mi marad meg románnak. Mivel a románok sem voltak biztosak a kiugrásuk után a maguk igazában, mindent megpróbáltak, hogy Erdély, ha lehet, véglegesen visszakerüljön Romániához. A román miniszterelnök, dr. Petru Groza ravasz, körültekintő politikus volt, s pontosan tudta, hogy miként kell felállítani a sakkfigurákat. Helyettese, s egyben az ország külügyminisztere, Gheorghe Tătărescu mélységesen reakciós, eléggé ellenszenves, perfekt francia tudással, amire a béketárgyalásokon bizonyára szükség lesz. Groza azt is tudta, hogy egy ilyen alkalomra jó ütőkártyával, kápráztató mutatvánnyal kell előállnia, s ezért minden erejével támogatta Ştefan Voitec tanügyminiszter erőfeszítéseit, az önálló magyar tanügyigazgatás megteremtését, s a magyar egyetem megmaradását. A békeszerződések megnyitásakor létezett Romániában 2071 magyar anyanyelvű elemi iskola, 161 középiskola, Kolozsvárott magyar egyetem, Marosvásárhelyen magyar orvosi és gyógyszerészeti fakultás, a székely megyékben magyar megyefőnökök, kétnyelvű adminisztráció stb. Tehát megismétlődött az a szép mutatvány, amit 1918-ban Gyulafehérváron egy alkalommal már végigjátszottak. A gyulafehérvári határozatok teljes nemzeti szabadságot hirdettek az együtt lakó nemzetiségeknek, garantálták az anyanyelvi oktatáshoz és közigazgatáshoz való jogot. Ezek az ígéretek valóban nagyon szépen csengtek az első világháború utáni béketárgyaláson. S ez azt is jelentette, hogy a második világháború után is elő kellett állni valami még nagyobb szenzációval. A magyar egyetem szenzációs argumentum, de az igazi tűzijátékot az jelentené, ha a magyarok önként kérnék csatlakozásukat Romániához. Ez nem is lehetetlen – mondotta a miniszterelnök –, mi, románok erre nem lennénk képesek, hiszen a bécsi döntés után Észak-Erdélyben még a felajánlott tizennégy képviselői mandátumot sem fogadtuk el, de a baloldali irányultságú Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) mindent megszavaz, amit kérünk tőle. Hivatta Bányai Lászlóékat (Bányai László volt a MADOSZ főtitkára), akik közben Romániai Magyar Népi Szövetségre (RMNSZ) változtatták a nevüket, és felajánlotta nekik, hogy a Romániai Magyar Népi Szövetség monopolhelyzetet fog élvezni Romániában, mert a román kormány nem fogja engedélyezni más magyar nyelvű politikai alakulat szervezését az ország területén. A választások alkalmával számukra biztosítva lesz huszonöt-harminc mandátum a parlamentben, s államtitkári pozíció a minisztériumban, ha kijelentik a magyar önkéntes csatlakozást. Groza Péter és Vasile Luca jelenlétében Marosvásárhelyen gyűltek össze 1945. november 15-én. A két román államférfin kívül a Romániai Magyar Népi Szövetség Központi Intézőbizottsága volt jelen a megbeszélésen. Az ülést Kurkó Gyárfás nyitotta meg, az RMNSZ elnöke, és üdvözölte dr. Petru Groza miniszterelnököt és Vasile Luca elvtársat, a Román Kommunista Párt titkárát. Mindkét meghívott kitűnően beszélt magyarul. Groza magyar gimnáziumba járt és Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, Luka László édesanyja pedig háromszéki magyar asszony volt. A miniszterelnök beszélt egy új világ eljöveteléről, amelyben már nem lesz fontossága az országhatároknak: „Spiritualizálják a határokat, csak elméletben fognak létezni, hogy tudjuk, melyik kormány fizesse a tisztviselőket, a nyugdíjasokat, de azon túl úgy sétálhatnak az emberek Budapestre vagy onnan Bukarestbe, ahogy akarnak." A szépen szóló szónoklat ellenére Bányai László indítványa, amely szerint az erdélyi magyarság kijelenti, hogy Romániához akar tartozni, mert a román kormány a legnagyobb megértéssel viseltetik a magyarsággal szemben, óriási felháborodást keltett. Még az elnök, a fegyelmezett kommunista Kurkó Gyárfás is azt mondotta, hogy ilyen szöveget nincs joguk megszavaztatni, mert a székelyek agyonverik a vezetőséget. De hát azért vannak az ügyvédeink, hogy szerkesszenek valami elfogadható szöveget. Az ügyvédek, Demeter János, Csákány Béla, Takács Lajos meg is fogalmazták az új változatot. „Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés, hanem a demokrácia megerősödésének, a nemzeti jogegyenlőség megvalósításának, a határok feloldásának a kérdése. Nem helyeselhető semmiféle áttelepítés, amely anyaföldünktől szakítana el. Nem helyeselhető semmiféle olyan törekvés – akár magyar, akár román részről –, amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel, a nemzetközi reakció szolgálatában Erdélyből újra háborús tűzfészket teremtene."
Ezzel a szöveggel a miniszterelnök is meg volt elégedve, és a Végrehajtó Bizottság többsége is megszavazta. A határozat szövegét nem verték nagydobra a hazai közvélemény előtt, de a békeszerződések párizsi konferenciáján Tătărescu román külügyminiszter felolvasta a szöveget mint az erdélyi magyarság többségének kívánságát. A marosvásárhelyi gyűlés után százan írták alá ezt a memorandumot, s magukat a Százak Bizottságának nevezték. Néhány magyart is találtak, akik zsinóros ruhába öltözve járták az országot, kezükben hatalmas plakátokkal, s hirdették, hogy az erdélyi magyarságnak nincs szüksége revízióra, elégedett a helyzetével. Ezekről a megrendezett jelenetekről fényképek tízei–százai készültek, s a nagyhatalmak újságjainak címlapján jelentek meg, úgy, hogy lehetőleg a felirat is jól olvasható legyen. Meghirdették azt a valóban szép, de mint kiderült, kivihetetlen gondolatot, hogy híd legyenek a magyar és a román nép között. Egy csoport soha nem lehet híd, ahhoz igazából egy nemzet akaratára van szükség.
Márton Áron, a gyulafehérvári római katolikus püspök, és Vásárhelyi János, a református püspök hangot is adtak annak a véleményüknek, hogy egy kis csoport nem léphet fel azzal az igénnyel, hogy kétmilliónyi ember nevében nyilatkozzon, csak abban az egy esetben, ha ez az embertömeg megbízza őket a feladattal. Márton Áron, Szász Pál, Vásárhelyi János, Venczel József s még mások vezetésével megszervezték a tiltakozó gyűlést a Magyarországtól való elvétel ellen. Illetéktelen beavatkozásnak mondották az RMNSZ döntését, s a jogaikat, döntési – de legalább beleszólási – jogukat követelték.
Venczel József barátom a számok, a statisztika embere volt, utolérhetetlen tudással. Most azt próbálta Erdélyben megcsinálni, amit Rónai Andrásék csináltak az Államtudományi Intézetben Teleki Pál vezetésével. Készített egy néprajzi térképet, a lehető legpontosabb adatokkal, úgy húzva meg rajta egy lehetőleg igazságos választóvonalat, hogy minél kevesebb román kerüljön Magyarországra, s minél kevesebb magyar maradjon Romániában. Tehát hogy biztosítsa a fejlődés lehetőségét mindenkinek, az arányosságot is figyelembe véve. Ő az adataival mindig bizonyított. Súlyos vádat is emeltek ellene, mondván, hogy statisztikai adatait s térképeit mindenfelé elküldötte. A gyűlésen még ott volt Szász Pál, az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnöke, aki kétszázezer ember élén állott, s azokat képviselte, ott volt Vásárhelyi János, aki egymilliónyi megkeresztelt református püspöke volt, s a többiek, akik mind-mind felelős posztokon álló emberek voltak. Készítettek egy nyilatkozatot, amely inkább tekinthető az erdélyi magyar akarat kifejezésének, hisz nagyszámú hívő, vagy vallásosan nem hívő, de bizalmát felajánló ember állott mögöttük. A nyilatkozatban elmondották, hogy a népek önrendelkezési jogának figyelembevételével ők Magyarország része szeretnének maradni. S kérik, hogy ellenőrizzék pontosan a négy év alatti közállapotok milyenségét, a nemzetiségekkel való bánásmódot, s ennek ismeretében döntsenek majd Erdély sorsáról. A nyilatkozat megfogalmazója nemzetközi jogász ember volt, s ezt a formát öten írták alá: Márton Áron, Vásárhelyi János református püspök, Szász Pál, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezet elnöke és Lakatos István szociáldemokrata politikus. A szövegben az is szerepelt, hogy a magyar kommunistáknak azért sincs joguk külön nyilatkozatot tenni a többség nevében, mert ők az összes kommunistának csak az öt százalékát teszik ki. Ezért nem nyilatkozhatnak mások nevében. Ismerjük azóta a Népi Szövetség sorsát is, ahogy a magyar művészeti intézetekét is. Valamennyit feloszlatták három-négy évi működés után, az összes vezető embert börtönbe zárták hosszú évekre. Kurkó Gyárfás a börtönben őrült meg, s ott ültek mind, Balogh Edgár, Lakatos István, Demeter János, Takács Lajos, de ott ültek Márton Áronék is, akiket a maguk nyilatkozata után perbe fogtak, s 1949-ben nagyon kemény ítéletet hoztak ellenük. Volt, aki életfogytiglant kapott, volt, akit huszonöt évre ítéltek. Hadbíróság ítélkezett fölöttük. A börtön életéről túl sokat nem tudunk, de azt igen, hogy Romániában a tizenöt évnél hosszabb időre elítélt rabokat láncra verten tartották. Volt olyan tanítványom, aki – szintén rabként – látta Márton Áron püspököt jobb kezével a bal lábához láncoltan.
Ki is volt Márton Áron? 1896-ban született Csíkszentdomokoson, tehát 1902–03-ban került az elemi iskolába, majd 1910 körül a somlyói gimnáziumba. Én, mint somlyói gyermek, ismertem mindenkit, s így reá is emlékszem még azokból az esztendőkből. Felcsíki harisnyás székely gyerek volt, ha szülei „feljöttek" hozzá, s hozták, amit a gyerek szeret, olyankor nagy lakomát csapott a társaival. Márton Áron az utolsó két gimnáziumi évét már Gyulafehérváron járta, mert akkoriban az volt a szokás, hogy azok, kik papnak mentek, a hét-nyolcat mint leendő kispapok ott fejezték be. 1914-ben ő is beállott önkéntesnek a hadseregbe. Fél év után hadapród őrmester lett, s a harctéren elérte a hadnagyi rangot. A 82. gyalogezred katonája volt Székelyudvarhelyen. A katonái nagyon szerették, kicsi hadnagynak hívták, s mindent megtettek volna érte, akár ő maga a katonáiért. A világháború után hazajött, s a nagy átalakulások, a trianoni döntés s az új állapot nagy hatással voltak rá. Rájött, hogy semmivel sem szolgálhatja úgy a népét és a székelységet, akiért élt-halt, mint ha a fejével és az anyanyelvével tud hatni. Arra jutott, hogy eredeti szándékát keresztülviszi és pap lesz. Visszatért Gyulafehérvárra, a legjobb helyre, mert az akkori püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly – aki a legértelmesebb és legtöbbet tevő püspökeink közül való volt – pártfogásába vette őt. Márton Áron 1924, pappá szentelése után káplán volt Ditróban és Gyergyószentmiklóson, majd Marosvásárhelyen és Vöröstoronyban. Később Majláth titkára lett, s könyvtárosa. Betegsége és fáradtsága miatt Majláth 1938-ban lemondott a püspöki székről, s Vorbuchner Adolf, szász származású, nagy műveltségű férfiú követte. Az új állam börtöneiből magyarok százait mentette ki Vorbuchner, Majláth kérésére. Püspöksége alatt Márton Áron felkerült Kolozsvárra, s egyetemi hitszónok, a már emlegetett Szent Jóska vezetője lett. Eleinte csak néhányan hallgatták a hitszónokként mondott beszédeit, de rövid időn belül minden ifjú ott tolongott őt hallgatni vágyva, mert a prédikációi olyan emberiek, olyan mélyen a nemzetért aggódó hangot megütőek voltak, hogy senki nem tudta kivonni magát a hatása alól. A megüresedett a kolozsvári római katolikus plébánia élére Márton Áront egyhangúlag választották meg.
Amikor 1944-ben összegyűjtötték az erdélyi zsidóságot, Márton Áron a Szent Mihály-templomban felállott, s a szószékről olyan beszédet mondott, amelyben élesen és félreérthetetlenül tiltakozott a zsidóság elvitele ellen. Hangsúlyozta, hogy az efféle cselekedet távol áll a keresztény gondolattól, s a magyarság egésze ezt kegyetlenségnek tekinti, s nem lehet, hogy egy lelkileg züllött kisebbség ezt véghez vihesse szemünk láttára, s annak minden ódiumát a magyar nép nyakába varrja. A beszéde igen nagy hatást váltott ki. De ő ennyivel nem érte be, hanem levelet írt a magyar miniszterelnöknek, Sztójay Dömének, amelyben tiltakozott a deportálás ellen, és követelte a miniszterelnöktől, hogy szüntessék be az efféle dolgokat, s ne terheljék a magyar nép számláját effélékkel a nagyvilág előtt. A másik levelét a belügyminiszternek, Jaross Andornak írta: Azt gondoltuk, hogy ön, aki nemrég a Felvidékről jött, s akit jó híre miatt becsültek és szerettek, ilyen intézkedések végrehajtására nem lesz kapható. Én, a püspök tiltakozom az ilyen intézkedések ellen, s követelem, ha nem tud jobb megoldást találni, legyen önben annyi bátorság, hogy lemond miniszteri tisztségéről. Mindkét idézett levél az ő nagyságát, határozottságát s szellemi készségét bizonyítja, s azt, hogy ő látta helyesen a dolgokat. 1949-ben vetették börtönbe, 1951-ben életfogytiglant kapott. Háborús bűnösség, Románia-ellenes szövetkezés, s az ország rendjének megdöntésére való szervezkedés volt a vád. Börtönévei nehezek voltak. Ha a rabtársai felismerték, hogy ki van közöttük, mind segíteni, s könnyíteni akartak a sorsán, de ő semmiféle megkülönböztetést nem fogadott el. Aztán a világesemények, s a nagyobb emberek összefogása s közbenjárása hozta ki mégis a börtönből, 1955-ben, s így még folytathatta munkásságát. Az első börtön utáni években, egészen 1967-ig házi őrizetben tartották Gyulafehérváron. A püspök egyetlen lépést sem tehetett úgy, hogy az ellenőre ne tudott volna róla, s ne jelentette volna azonnal.
1949-ben, a Rajk-pert követően, s 1956-ban, a forradalom után is nagy letartóztatási hullámok voltak Erdélyben. Tudni kell, hogy minden magyarországi eseménynek Erdélyben százszoros hatása van. Az erdélyi magyar ember is magyarnak született, s így a magyar kérdést teljességében próbálja látni, s emiatt válaszol rendkívül érzékenyen minden itthoni megmozdulásra. Amikor 1956-ban megmutattuk, hogy mit jelent az elégedetlenség, s hogy az szervezés és irányítás nélkül is mire vezethet – ez a hatás igen erős volt ott is. Az erdélyiek szíve dobbanása vagy nyugalma attól függ, hogy Magyarországon mi van. Várják és követelik, hogy Magyarország nézzen arrafelé is, és gondoljon reájuk is. Márton Áron azonban azonnal látta, hogy az erdélyi rokonszenvnek milyen következményei lehetnek, s ezért igyekezett kézben tartani az összes emberét, s fegyelmezetten irányította az életet. Mérsékletre igyekezett inteni híveit. Mégis, akármit csináltak, ha csak egy kicsit kiáltottak, abból a hatóságok azonnal százszoros ordítást véltek hallani, s hurcolták a fiatalokat, kit az iskolapadból, kit az utcáról, be a börtönökbe úgy, hogy el sem tudtak köszönni a hozzátartozóiktól, s öt-hat évig azt sem lehetett tudni róluk, hogy élnek-e, vagy már meg is haltak. Amikor Márton Áron érezni kezdte a korát, kérte a felmentését a pápától, s helyére 1980-ban Jakab Antalt nevezték ki. Ő azt mondotta, én hamarább távozom az élők sorából, mint a püspök úr – egészségileg rossz állapotban volt nagyon. Hosszú éveket töltött a Duna-deltában a nádvágók között, mint rab. A nádvágás a legveszedelmesebb munkák közül való, s isteni csoda, hogy Jakab Antal még van. Ő is kérte nemrég a felmentését, s a csíkszentdomokosi plébánost, Bálint Lajost szentelték püspökké. Az ő kinevezésénél az a legnagyobb baj, hogy az utódlásról már nem dönthet. Itt kell észrevenni Románia pontos szándékát: 1949-ben egy egymondatos törvényerejű rendelettel elvette egymillió-hatszázezer ember vallását, felszámolta a görög katolikus egyházat, s a görög katolikusság minden javait az ortodoxiára származtatta át. Erdély részére csak egy római katolikus püspökséget ismert el. Látnunk kell a moldvai csángó magyarság ellen folytatott ádáz küzdelmet, s annak egyre nyilvánvalóbb eredményeit is. Ennek a római katolikus püspökségnek a szemmel látható célja az, hogy a moldvai csángó magyarok anyanyelvét elvegye. II. János Pál pápa embere, Casaroli szentelte Bukarest római katolikus püspökévé az elrománosodott csángó Ioan Robut, aki egy szabófalvi csángó magyar családból származik, eredeti neve Rab János. A szándék továbbra is világos, a püspökből nemsokára érseket csinálnak, s a bukaresti érsek lesz a romániai összes katolikus feje, így csúszik át a magyar katolikusság vezetése a többségi nemzet kezébe, s többé nincs mód s lehetőség arra, hogy rá lehessen vezetni az egyház vezetőségét ennek a lehetetlenségére. Ma már Brassóban, Petrozsényban, Kolozsváron, Vulkán községben, Balánbányán, Fogarason, s még sorolhatnám, román nyelvű mise szólal meg a római katolikus magyar templomokban. Én eljuttattam az „...édes Hazámnak akartam szolgálni...” című könyvemet a pápának, s azzal egyidejűleg egy olasz nyelvű levelet is küldtem, amelyben könyörgök, hogy ne bántsák a katolikus csángó magyarok anyanyelvét, s mérsékelje a papjait a Szentatya, hogy ne akarják azt elvenni tőlük. A levelemre rövidesen választ kaptam, itt van a kezemben a pápai levél, amelyben megköszöni a könyvet és az óriási szolgálatot, amit a katolikus egyháznak tettem, és áldását küldi. A kérésemre nem kaptam feleletet. Olvastam, hogy az ausztráliai magyarok ugyanezzel a kéréssel fordultak a Szentatyához, s azt a választ kapták, hogy értesülésük szerint a moldvai csángó magyarok beszélik az állam nyelvét, így nincs is szükség akkor többé az anyanyelvre. Az ausztráliaiak megdöbbenésüket fejezték ki afelett, hogy a pápát így félre lehetett vezetni. De miért Ausztrália lép fel a csángó magyarokért? Márton Áron halála 1980-ban nagy vesztesége volt az erdélyi római katolikus egyháznak, mert az ő egyénisége, az ő személyisége hosszú időre meg tudta határozni a klérus szellemét. Sokat gondolkodtam azon, hogy mi történhetett az egyházzal, hogy csak egyedeiben tudott olyan kiválóságokat teremni, mint Majláth Gusztáv Károly, Márton Áron vagy Jakab Antal.
A magam élete 1944 után másként alakult, mint addig volt. Szeptember 18-án négy gyermekemmel, feleségemmel menekültünk az első vonattal. Budapestre érkeztünk. Pestre érkezésünkkor engem azonnal beosztottak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, hogy az állás nélkül maradt tanárok és tanítók elhelyezésével hivatalosan foglalkozzam. Október 15-én megalakult a Szálasi-kormány, amely decemberben a minisztériumok egy részét kitelepítette, s így jutottunk mi is az ország nyugati felébe. Menekült az egész ország. Akkor találkoztam Földi Istvánnal, aki kézdivásárhelyi barátom volt, Szakács Antallal, Horváth Ferenccel, a kolozsvári hadtestparancsnokkal és másokkal. Én magam nem ismertem Szálasit, de az emberei igen rossz hatással voltak mindnyájunkra. Már a minisztérium portása is dönthetett arról, hogy kit enged be, s kit nem. Amikor érkeztek a Szálasi-emberek, azt néztük, hogy ki az, akit éppen elvisznek közülünk. Szálasiról csak annyit tudtam, hogy örmény ember volt. A dolgom az volt, hogy tudjam, hol, merre van üresedés az országban, s a hozzánk érkező embereket odairányítsam. A kinevezés formaság volt, igyekeztem minél könnyebben keresztülvinni, bürokráciamentesen, hadd találják meg a helyüket ezek az űzött emberek. Voltam képesítő vizsgát ellenőrizni is a kőszegi tanítóképzőben. Furcsa dolog, hogy az alkalmazóimnak, akiket becsültem, a hivatalos utódai alatt is szolgáltam, pedig ezeket nem becsültem sokra. 1945 tavaszán jöttünk visszafele, s nagy nehézséggel jutottunk fel Budapestre. A munkámat ugyanott, a minisztériumban folytattam. De alig melegedtem meg a helyemen, a Népjóléti Minisztérium kikért Teleki Gézától, a kultuszminisztertől. Itt a feladatom a rokkantak, testi fogyatékosok rehabilitálása volt. Ezeket a háborúban szerencsétlenül járt embereket kellett átképeztetnem új szakmára, amit el tudtak látni. Ez nagyon komoly pedagógiai feladat volt. A címem egész zengzetes volt: a Népjóléti Minisztérium Hadigondozási Főosztályán, a Szociális Gondoskodási Osztályon osztályvezető miniszteri tanácsos. A rendszerváltozás nem jelentett azonnal szervezeti változást is, a minisztériumok a maguk formájában és felépítésében működtek még egy ideig. Igazolások ugyan voltak, de ha az igazolás állotta az időt, akkor nem marasztalták el a személyt. A miniszterem Molnár Erik volt, a kecskeméti ügyvéd. Tanfolyamokat szerveztem a rokkantak számára. Szabónak képeztettem mondjuk azt, akinek ép maradt a keze, vagy csizmadiának. Ahogy jött az ember, s ahogy mutatta magát, megbeszélve vele is, közösen döntöttük el, hogy mi lehetne belőle, s mi az, amihez kedve lenne. Volt, aki könyvkötő lett, volt, aki méhész. A legkülönbözőbb foglalkozásokkal kerültem így kapcsolatba magam is.
A hadiözvegyek sorsa is reám maradt. Varrótanfolyamokat szerveztem, s apácákat alkalmaztam, akik nagy szeretettel foglalkoztak az árván maradt asszonyokkal. Az apácarend üldözött kaszt volt, foglalkoztatni nem lett volna szabad őket, de én úgy gondolkodtam, hogy ilyen parancsnak nem engedelmeskedhetem. Amikor figyelmeztetett a miniszter, azt válaszoltam, hogy kitűnő szakismerettel rendelkező emberekre van szükségem, hogy a tanfolyamok eredményt is hozzanak, s az apácák valóban kitűnően dolgozó emberek voltak. A rokkantak s hadiözvegyek után a hadiárvák sorsát kellett egyengetnem. A róluk való gondoskodást igen nagy feladatnak éreztem. Olyan tervet dolgoztam ki, amiből igazi segítséget reméltem nyerni számukra. Elhatároztam, hogy szerzek Amerikában minden hadiárvámnak egy jelképes keresztapát. Az amerikai ember fogadja el a magyar árvát keresztfiának, s adjon neki egy hónapra három dollárt. Kértem még három dollárt évente egy pár bakancsra, tehát évi harminckilencezer dollár jutott egy gyermekre. Az első ezer címre hetek alatt megkaptam a harminckilencezer dollárt. Magam jártam el, hogy igazságosan osszák szét az országban. Másra nem mertem bízni, csak így voltam nyugodt, hogy a pénz valóban oda kerül, ahova szánták. A második ezer keresztapa is küldte a harminckilencezer dollárt, de amikor postáztam volna a harmadik ezer kérést, kaptam a parancsot, hogy le kell állítani az egészet, mert ez propaganda az Egyesült Államok mellett. Egy teljes hajórakományt is visszaküldtek, amiben ezer és ezer ruha érkezett a hadiárvák számára. A minisztériumban a tisztviselő kollégáimmal alakítottunk egy énekkart, s nyilvános hangversenyeken is felléptünk. Vigyázva az idő szellemére s hangulatára, csak madrigálokat énekeltünk. Ez a magatartás teljesen ismeretlen volt más helyeken. Énekelni, közösséget teremteni? Ez főbenjáró bűnnek számított. Egyik reggel, az egyik hangversenyünk után leüzent a miniszter, s kérdezte, hogy mi történik itt, s legyen vége az éneklésnek. Azt üzente: csend legyen! Erre volt ideje és képessége Molnár Eriknek, de arra, hogy egy nyilvántartás létezett volna a rokkantakról, hadiözvegyekről s árvákról, arra nem. Semmiféle adatot nem adtak nekem, így a magam feje szerint dolgoztam ki egy rendszert, s így készítettem el a költségvetést. A Statisztikai Hivataltól megkértem a létminimum szintjének pénzértékét, s azt követeltem a Pénzügyminisztérium emberétől. Csak a felét akarták adni, de én nem hagytam egy fillért sem. Az én hipotetikus sorom, mint kiderült, teljesen megfelelt a valóságnak, így még dicséretet is kaptam a minisztertől.
Egy alkalommal hivatott Ujhelyi Szilárd, aki akkor a Népjóléti Minisztérium államtitkára volt, s mondja nekem, hogy vezető ember nem lehet pártonkívüli. S meg is fenyegetett, ha nem lépek be, azonnal B-listára vetet. Elmentem az egyházhoz, s mondtam, micsoda helyzetbe kerültem, s mondották nekem, hogy ne gondolkozzam egy percig sem a kérdésen. Ha be kell lépni, hát lépjek be, mert az életemet úgyis úgy élem, ahogyan eddig, de fontos dolog, hogy azon a helyen én maradjak ott. Így léptem be a kommunista pártba. De a magam munkáját végeztem továbbra is. A felvonulásokon nem lehetett azt mondani, hogy nem veszek részt, vagy hogy nekem semmi közöm a dologhoz. Szomorúbb dolgot a magyar történelemben nem tudok elképzelni, mint amikor vonultunk el Rákosi Mátyás óriási dísszel megalkotott páholysora előtt, mi, a páriák ezrével, tízezrével, s ütemesen kellett kiabálnunk: Éljen Rákosi! Éljen Rákosi!
Egy dolgot kitűztem magam elé. Aki az én irodámba bejön, az onnan vigasztalanul ki ne menjen. Sok ember jött haza fogságból, tanítványaim is, s az első útjuk hozzám vezetett. A kezüket megfogtam, okvetlenül segítettem, s próbáltam elindítani valamennyit valamilyen irányba. Mégis, úgy látszik, sem a sikeres tanfolyamok, sem a harminckilencezer dollárok, sem a gondoskodás nem felelt meg a párt követelményeinek, mert 1949-ben fegyelmit indítottak ellenem, s karácsonyi ajándékként elbocsátottak az állásomból, minden igény nélkül, tehát még nyugdíjjogosult sem voltam. A fegyelmit azért indították ellenem, mert kiderült, hogy az általam szervezett tanfolyamokon a párttörténet nem szerepelt a tanrendben. 1949 karácsonyán az út közepére, Budapestnek a köveire kerültem. Természetesen a pártból is kirúgtak. Az életemnek egyik legszebb perce az volt, amikor a piros könyvet visszaadhattam. Úgyhogy nem húzott többé, nem nyomott, nem volt többé ezzel a kérdéssel semmi nehézségem. Mulatságos volt az egész eljárás. Azzal kezdődött, hogy felkeresett két nő, hogy tartsak önvizsgálatot, vagy ahogy ők mondották, önkritikát. Nagyon bosszankodtam, s mondottam, hogy tévedésbe ne jussanak, én havi gyónó és áldozó vagyok. A két nő kiment, s többé efféléről nem akartak meggyőzni, csak kirúgtak. Állás nélkül lévén, s mert Pesten semmiféle állást nem kaptam, lementem Szárászpusztára, a bukovinai és moldvai telepesek pusztájára. Itt ők a kitelepített németek birtokait kapták meg. Azért mentem oda, hogy a Moldvából vagy Bukovinából hazajött embereknek legyen ott, akivel egy szót váltanak, ha panaszuk, bánatuk, vagy valami kérdésük van – hogy hogyan oldják meg. Tehát én közöttük inkább olyan apai felügyeletet gyakoroltam, de úgy éltem ott, mint a többiek. Én is igényeltem egy sváb birtokot, s kaptam is, Hucker József birtokát. Nyolc hold föld volt, lóval, tehénnel, sertéssel, s elkezdtem szántani-vetni. Szántottam-vetettem s beszolgáltattam, tehát minden kívánságnak megfeleltem. A család Pesten maradt, s körülbelül két éven át onnan élelmeztem őket.
Az én csángóimnak és székelyeimnek segítettem eligazodni, tovább gyűjtöttem dalaikat, meséiket, s még egy cikket is küldtem Kodálynak, ami meg is jelent 1949-ben a Magyar Kórus című folyóiratban: Népünk dallamemlékezete címmel. Kodályék tudták, hogy mi van velem, de különösebben nem érdeklődtek a személyem iránt. Az egyéni sorsom, állás, család stb. nem jutott eszükbe. Lehet, hogy nehéz lett volna, de az is lehet, hogy csak kellemetlen. A Rajeczky Benjaminnal közösen készített Csángó népzene I. kötete, amelyet 1961-ben adtak ki, az ott elvégzett gyűjtésem első nagy eredménye volt. A mostani pécsi püspök, Cserháti József akkor káplán volt Lengyelen, s mi, mint Szárászpuszta, Lengyel filiája voltunk. Mindig más állott a szekerével a pap rendelkezésére. A sor éppen reám esett, s mentem is a papot fuvarozni. Most is jól emlékszem a beszélgetésünkre a Júlia szép leány balladáról.
De semmi sem tart örökké, mert 1950-ben egy szép napon értem jött az ÁVO azzal, hogy én összeesküdtem – hogy kikkel, nem mondták –, s a szovjet hatalmat akarom megdönteni. Mondom, hogy itt, Szárászpusztán? Ahol a házak száma harminchat, posta nincs, s itt lennék, ha ilyen szándékom lenne? – De maga itt mindenkit ismer! – mondták, s már hurcoltak is egyik rendőrbörtönből a másikba. Megmaradt bennem egy furcsa kép a börtönből. Mindenütt az volt a vízvezetékre írva, hogy MÉRGEZETT. Ez is csak a megfélemlítés végett. Leülni nem volt szabad, sétálnom kellett a megadott pontok között. A falon az elődeim neveit olvashattam szép sorban. Nagyon sokan jártak már énelőttem abban a cellában. Meggyőződésem, hogy maguk sem tudták pontosan, hogy mit akarnak, mert már az összeesküvésemet sem akarták leleplezni. Mikor meguntak, az egyik főember ordítva közölte velem, hogy takarodjak, és a szeme elé ne kerüljek többé! Ez volt az elbocsátás, s én el is takarodtam.
Újra állás után jártam Pesten. Ötven helyen próbálkoztam, hiába. Egyvalaki számba vett engem, s mikor kiderült, hogy engem akar segíteni, őt is elbocsátották. Volt egy építészmérnök barátom, aki maga mellé vett segédmunkásnak. Csepelen építkeztünk. Kitűnő munkatársam is volt, Zakariás Dénes, aki rendőr alezredes volt, együtt hordtuk a maltert és a téglát. Egyik kemény, hideg napon is ott dolgozom, s jön egy iskoláscsapat a tanítójukkal, s a tanító egyszer csak felkiált: – Ez a Domokos Pál Péter kabátja! Egyik kolozsvári diákom ismert fel a kabátomról. Ő volt az, aki mindenáron segíteni akart volna rajtam. Végül még én vigasztaltam, hogy nem baj, hogy így esett a dolog. Egy fél évig a Duna–Tisza Öntöző Vállalatnál is dolgoztam. Ők az Alföldön mértek, csatornázás végett. A feladatom az volt, hogy egy négyszáz méter oldalú négyzetet kellett beírnom a földbe, s a négyzet sarkára ásnom egy követ, amit megszámoztak. Így készült aztán el a térkép. Bendefi László volt a vezető, s ő alkalmazott hosszmérőnek. A régész Fettich Nándor egyetemi tanárral, s Szalay Bélával, a volt miniszteri titkárral végeztük együtt ezt a felelősségteljes munkát. Általában Kunszentmiklósról tudtunk valami élelmet összeszedni a családnak. De ez a paradicsomi állapot is egyszer megszakadt, ahogy beköszöntött az ősz, reánk már nem volt szükség. Ismét munka nélkül maradtam, én is, ők is. Kimentem a IV. kerületbe, Mohunka Jánosnéhoz, a tanács oktatási osztályának vezetőjéhez, mert azt hallottam, hogy mindenütt pedagógushiány van. Mondtam neki, hogy engem büntetésből bocsátottak el ekkor és ekkor a miniszteri tanácsosi állásomból, de tanári oklevelem is van, s ha szükség van rám, tanítanék akár elemi iskolában is. Felsoroltam az okleveleimet, hogy válasszon, melyik szakomnak látná hasznát. Így kerültem 1951-ben a Viola utcai általános iskolába, a felső tagozatra, fizika–matematika szakra.
A gyerekeimről a következőt tudom elmondani: Péter fiam végül magyar szakon végzett az egyetemen, Ma a kis finnugor népek irodalomtörténetét gondozza, cseremisz, osztják stb. Majd öt teljes esztendőt töltött Szentpétervárott, s ott tudta megcsinálni azt, amit akart. Olyan könyvtárat hozott össze, ami ritkaság. Több könyve jelent meg. Kevés, de mégis kénytelen érdeklődést mutat arrafelé is, amerre én jártam és dolgoztam. S reménykedem, ha kiesik kezemből a penna, majd ő folytatja. Péter fiam mára három gyermek apja. Erzsébetet nem vették fel az egyetemre, akkor nehéz évek jártak, s bizony nem mindenkinek sikerült tanulnia – önhibáján kívül. Most a Kémiai Kutatóintézetben dolgozik. A kisebb fiam, Ádám, elektromérnök, a repülőtéren dolgozik, neki is három gyermeke van. A legkisebb leánykám, Mária, az MTA Zenetudományi Intézet népdalkutató csoportjának munkatársa. Sok előadást tart, könyvet írt.
Én nagyon szerettem a tanítványaimat, s úgy éreztem, ők is engem. Mindig kapok leveleket, lapokat a világ minden tájáról, ki merre került, onnan gondol rám. Még a minisztériumban voltam, amikor a kolozsvári tanítóképzőből megkeresett két volt tanítványom: Pinczés Jóska és Ferencz Antal, s mondták, hogy továbbtanulnának, de hol álljanak meg, mit csináljanak? Hadiárvákat bíztam rájuk, azokat kísérték le a fürdőbe, nyaraltatták őket. Pénzt is kerestek, s nyaraltak is a Balaton partján, s ősztől kezdhették a tanulást. Pinczés József mérnök lett, Ferencz Antal pedig állatorvos. De itt él Pesten a régi osztályomból Barabás Laci, Földes László, Pichler Jenő, Kardos Sándor, egy Báthori nevezetű ember Vácott. Ma is tartom velük a kapcsolatot. Következetesen megrendezik a véndiák-találkozókat, s olyan jól és szépen, hogy példát lehetne venni róluk bárkinek. Az egyik kolozsvári tanítvány ott maradt, s fényképész lett, ő elkészíti az albumot, amiben mindenkinek a képe benne van a címével együtt. Idén, 1986-ban is lett volna találkozó a volt tanítóképzős diákjaimmal Kolozsváron, de elmenni már nem tudtam. Elküldtem a Rezeda című, csángó népdalokat tartalmazó könyvemet, s mindeniket dedikáltam a fiaimnak, lányaimnak. Az Erdélyben maradott fiaimért sokat aggódtam s gondolkodtam rajtuk. Segíteni nem sokat tudtam, de mindig ment egy-egy itteni osztálytárs, s próbáltak segíteni az ottaniakon. Volt olyan is közöttük, aki nagyon nehéz sorsra jutott. Ilyen volt Bányai Miklós, akit 1958-ban, bűntelenül börtönbe zártak, s csak 1964-ben, a nagy amnesztia alkalmával, amikor mindenkit kiengedtek, szabadulhatott ő is. A két fiacskája, s felesége – akit közben köteleztek, hogy elváljon tőle – azt sem tudták, hol, merre lehet. Sem levelet, sem értesítést nem kaptak hollétéről. S nem ők voltak az egyetlen ilyen család akkoriban.