Nekem mindenkivel jó kapcsolatom volt. Talán ennek köszönhető, hogy tanársegédi állásom mellett fél év múlva Petrich Géza, a Gépészmérnöki Kar dékánja mellé kerültem oktatási főelőadónak. Ez volt a mellékállásom, a tanársegédi a főállásom. Elkezdtem a pályámat, nekiestem a szakmának, és mire letartóztattak, már két komoly dolgozatom megjelent, és volt két vagy három szabadalmi bejelentésem is. Rájöttem, hogy az egyetem rettentően unalmas hely, évről évre mindig ugyanazt kell előadni, és alkotni semmit sem lehet. Nekem nem ez volt az életcélom, én mindig alkotni, tenni akartam, ez hajtott. A sors ilyen szempontból kegyes is volt hozzám, mert kikerültem ebből a körből, bár később ott is lehetett volna valami jelentőset létrehozni. 1956-ban a fizika tanszéken éppen valami lézersugaras kísérletet kezdtem el, amihez megterveztem a kísérleti berendezést, a rajzokat leadtam, hogy gyártsák le, de abból már nem lett semmi.

Még hallgatóként fizikus demonstrátor lettem Nagy Elemér professzornál, amit nagyon szerettem. Már akkor az volt a szándékom, hogy az atomfizika területén képzem tovább magam. 1954 júliusában végeztem el az egyetemet, szeptember 28-án megvédtem a diplomámat. Szeptember 1-jétől már kinevezett tanársegéd voltam.

A Központi Régészeti Adattár a Nemzeti Múzeumban, illetve az egész országban valaha is folytatott ásatások dokumentációját, írásokat, naplókat, rajzokat, fotókat őriz. Bekerülnek hagyatékok is, néhai kollégák feldolgozatlan kéziratai és hasonlók. Az én időmben sokan jöttek a fotógyűjteményt kutatni. Filmet akkor még nem őriztünk. Én elsősorban a hagyatéki ügyekért voltam felelős. Így kerültem újra kapcsolatba a Csalog családdal. Miután Csalog Jóska bácsi, aki régész és etnográfus volt, meghalt, a múzeum megvásárolta, majd feldolgozta a hagyatékát. Az adattárba került Soós Ágnes népvándorlás koros régész hagyatéka is. A Nemzeti Múzeumból volt egy visszacsatolás Siklósra. Lehetőségem nyílt arra, hogy az általam korábban ásott, de nem teljesen feldolgozott siklósi anyaggal még foglalkozzam. Jártam le Siklósra, és a pécsi múzeumi szervezettel is intenzív kapcsolatba kerültem akkoriban. Aztán bejött egy újabb terület, a sárospataki szakfelügyelet. Az új megbízásom alkalmat adott arra is, hogy szabadidőmben besegítsek az egyházi gyűjtemény munkájába, főleg a szervezési dolgokba. A múzeumi munka tíz évig tartott, 82-től 92-ig.

1982. február 1-jével átkerültem a Nemzeti Múzeumba. Akkorra megszereztem a kandidátusi fokozatot, és szerettem volna visszakerülni az eredeti szakmámba. A Nemzeti Múzeum befogadott, igaz, nem a régészeti osztályra, hanem az adattárba, de hát az mégiscsak közelebb állt a szakmámhoz. Várakozási állományba tettek, amíg a korábbi vezető szabadságát tölti. Ekkortájt megkeresett Kralovánszky Alán, akit akkor rúgtak ki Veszprémből. Elmondta, tudja, hogy én már ott vagyok az adattárban, őt is hívják oda, mi legyen? Mondtam neki, ha ő lesz a főnököm, akkor minden rendben. Ő lett az osztályvezető, én a helyettes. Az egy familiáris, jó közeg volt.

Római korosként próbáltam volna elhelyezkedni, de régészeti állást nem találtam. A Nemzeti Múzeumban mindenkit ismertünk, jóban voltunk velük, alkalmi munkát kaptunk tőlük, de álláshely ott sem volt. Másoltam pénzért leltárkönyvet a Nemzeti Múzeumban és a Budapesti Történeti Múzeumban is, és céduláztam a Műegyetemen Zádor Mihály építészettörténész professzornak a kandidátusi disszertációjához. Ő felajánlotta, hogy szól a műemlékeseknek, vigyek önéletrajzot. 1960 legelején behívott az Országos Műemléki Felügyelőség főigazgatója, Gólya József, akit mindenki csak Gólya elvtársnak hívott. Gólya elvtársat életemben akkor láttam először, de a műfaja nem volt számomra ismeretlen, mert úgy nézett ki, mint az ásatási munkásaim közül bárki. Háromtagú bizottság fogott vallatóra: az igazgató, a párttitkár és a személyzetis, egyikük sem szakmabeli. Elolvasták az önéletrajzomat, majd megkérdezték: „Az elvtársnő párttag?” Mondtam, hogy nem. „És az elvtársnő KISZ-tag?” Mondtam, hogy nem. „És lesz?” Mondtam, hogy az attól függ, előre kötelezvényt nem tudok adni semmire, de amit leírtam az életrajzomban, az igaz. Ennek alapján úgy látszik, hogy tetszettem nekik. A leendő főnökömet, Entz Gézát erre a megbeszélésre nem hívták meg, vagy nem ért rá, de nem volt ott, az biztos. És bent találtam magam a Műemlékvédelmi Hivatalban, a Budai Várban, és megkaptam Éri István elárvult rolós íróasztalát. Engem Éri helyére vettek fel, ő akkor ment el megyei múzeumigazgatónak Veszprémbe. Azonnal beosztottak Kozák Károly régész sameszának, és perceken belül Sümeg és Eger várában dolgoztam. Az nagyon jó és nagyon érdekes munka volt. A műemlékvédelem alighanem akkor volt a legjobb helyzetben. Az OMF 1956-ban lett önálló, volt tudományos osztálya, könyvtára, tervezési osztálya, végzett kivitelezést és szakfelügyeletet is, tehát komplex ellátást az egész problémakörre. Dercsényi Dezső művészettörténész professzor szervezte meg, akit ismertünk az egyetemről. A főmérnök Horler Miklós volt, a felügyeleti osztályon dolgoztak olyan emberek, mint Détshy Mihály építészettörténész. Szóval az egyetem folytatásába kerültem az Országos Műemléki Felügyelőségen, hasonlóan nyitott fejű, normális társulatba. Sümegen a vár ásatása már folyt, nekem ott a napi munkába kellett bekapcsolódni. Kozák Károly ásta, akinek először az asszisztense voltam, de ő többfelé dolgozott az országban, és hamarosan nekem kellett helytállni Sümegen.

Akkor jöttem visszafele, és az a vonat ment tovább, ugye, Veszprémbe, Veszprém előtt van Hajmáskér, és megcsapja az orromat a kellemes kölniillat, szovjet kölni. Ült két csajszi bent, megkérdezem: „Le lehet ülni?” „Mozsno (szabad – orosz)?” „Pozsalujszta (kérem – orosz)” – leültettek mindjárt. Az egyik az egyik főhadnagynak a felesége volt, a másik az egyik ezredesnek a felesége volt, orvosnő. Kérdezték, honnan tudok oroszul, így, úgy, amúgy, beszédbe elegyedtünk: „És mi a foglalkozása?” Mondom: „Festő vagyok.” „Festő! Ők épp most beszéltek a vezetőséggel, hogy kéne egy festőt fölvenni, aki a tiszti lakásokat tudná itten csinálni. És milyen jól beszél! Egyúttal tolmács is lehetne, mert keresnek ilyen embereket.” Fölvennének, gyöjjek el! Azt mondta, beszél Gluhovval, mert az a parancsnok. Volt Hajmáskéren vagy ötezer katona. Légvédelem, tankosok, páncélosok meg tüzérség, aknavetősök meg kiképzés, ugye. Kiképzés is volt. És akkor menjek oda hozzájuk dolgozni, ha akarok. „Hát – mondom –, nekem most úgyis május elsejével munkahelyet kell változtatnom.” Nem kellett volna, maradhattam volna ott továbbra is, éngem nagyon szerettek ott is, és… „És – mondom – hol lehet ezt elintézni?” Na, hogy biztos legyek, bementem Andropovhoz, és mondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy ide akarom hozni a családomat, már akkor elintézték ott a papírokat, ő intézte el egyébként, nem tudom, hogy hogy s mint, de már el volt intézve… Azt mondták, hogy a következő hónapban, április végén már a család itt is lesz. Addigra nekem jó munkahely kellett, több fizetés, mint amennyit itt kaphatok,  lakás kellett, miegymás. Bementem Andropovhoz, írt egy ekkora papírt, behajtotta négy darabba, odaadta, ezt adjam oda Gluhovnak. Odaadtam, rögtön fölvettek, 3600 forint alappal.

Aztán egy szénbányába toborzás volt, és akkor mondták, hogy ennyit meg annyit lehet keresni, jó, akkor odamegyek. Kerestem a végén, kerestem az első hónapban annak a felét! Ez a bánya Pécsen volt, az István-bánya, a legveszélyesebb bánya volt. Előtte évben volt ott egy bányarobbanás, volt egy női bányász is, úgy megégett, hogy a melle helyén ott voltak a bordái, ott voltak a csontjai. Fényképen láttam. Meg mondták is, tizenkét halott volt egy robbanásnál, de akkor én még nem voltam ott. Nem sokkal később otthagytam, de nemcsak a pénz miatt. Negyvenöt fok volt, meleg van és csöpög a víz, sokszor izzadok, mint a dög, ingben, gatyában lehet lenni, de nem szabad levetkőzni, mert súlytörés van, az véd. És mondja az egyik srác, aki szintén ott dolgozott, szintén vecsési gyerek volt, ott dolgozott a bányában, levette az inget, és jött az ellenőrzés. Előző nap is volt ellenőrzés, és volt egy idősebb bányász, már régi bányász, és figyelmeztette, hogy tilos. Ott volt, akkor öt-hat méterre dolgozott, fölvette az inget vizesen, és dolgozott tovább, meleg volt. Énrajtam is mindenem vizes volt, leveszi az ember, kicsavarja, fölveszi, csak pont akkor ne jöjjön ellenőrzés. Ő meg levette és úgy dolgozott, és mondja a bányamester, hogy vegye föl, tudja, aláírta, hogy tilos. Kész, azonnal szedje a cuccát, a következő két csillével fönt van a lift. Ledobnak két csillét, följebb megy, megint két csillét, és a négy csille viszi, ugye, az kétszáz méteren megy, mint a veszett Isten, irtó gyorsan megy, és másodpercenként hat-hét métert tesz meg, és akkor mondtam neki, hogy: „Ne menj föl, maradj lent!” Mondom a bányamesternek: „Azt az embert miért nem küldte föl?!” "Ahhoz nekem semmi közöm." „Uram, ez is egy ember, az is egy ember, ha annak nem kell azonnal kitakarodni a bányából, akkor ennek se

’53. augusztusban fejeztem be az iskolát, és akkor szeptembertől elmentem a gépállomásra dolgozni. Elküldtek kombájnosnak. Minden kombájnon kettő kell. Elmentünk kombájnosnak, Sztyepannal voltam együtt kombájnos Szmirnovkában, ott, ahol volt az erdőirtás, a faluban, ahol laktam. Ugyanott laktam, és ott voltam kombájnos, de akkor még nem tartott a családom velem, mert elintéztem a lakást, miegymást, aztán odahoztam őket, ott voltam kombájnos, és közben a feleségem ott volt. A gépállomáson, mikor befejeződött az aratási idő, akkor bementünk a gépállomásra, és szétszedni a kombájnokat. Nekünk kellett kijavítani is, hát mi tanultuk a javítást is, magunknak kellett megcsinálni. És mindenkit még beosztottak valamire. Én például be lettem osztva a körmös és a hernyótalpas traktorok első futóművének javítására. Csak futóműjavítással foglalkoztam, ketten csináltuk. Egész télen ezt javítgattuk, hát volt vagy harminc körmös, volt vagy 120 darab hernyótalpas, különböző. Akkor jöttek divatba a dízelmotorok. A motorokat meg el kellett vinni Acsinszkba, messze nagyon, Bogatolon keresztül Acsinszkba, az új motorokat, mert az első évben kaptak akkor is vagy tizennégy első éves dízelt, Natyik traktorokat. Itt a gépállomáson végül is tél végéig dolgoztam, jóval tél végéig, mert az volt a helyzet, hogy énnekem tudniillik van egy útlevelem, ilyenkor én már rég haza akartam menni ezzel az útlevéllel, lett volna pénzem is, 6-700 rubelt kerestem a gépállomáson, annyit kapott a főmérnök. 

Aztán jártam én a lágerban, és találtam magyarokat, kárpátaljaiakat. És mivel én festőművésznek voltam bediktálva, hát befogtak hol meszelni, hol valami másra, ugye. Ha már szakmabeli! Aztán mikor már ment az építkezés nagyban, toborozták a szakmunkásokat, ki akar ácsnak jelentkezni, ki akar festőnek jelentkezni stb. És akkor éngem megkértek, Viktor Mihajlovics Kondratyenko, sokat tanultam tőle. Ő kijevi pályaudvar igazgatója volt, de aztán egy hatvantonnás vagon dohány eltűnt, aztán ő is belekeveredett, kapott tíz évet. Értett a festéshez, nem csinálni, hanem úgy volt hozzá ízlése meg tapasztalata stb., és ő volt a brigádvezető, és éngem megkért, hogy ő akar egy brigádot, festőket csinálni, és szedjek össze olyan festőket az ismeretségi körömből, fiatalokat, akik akarnak festőnek tanulni. Ez le van írva. És akkor volt Janicsko, szlovák, nem, cseh volt, gimnáziumban érettségizett gyerek, de volt tehetsége a munkához… Gimnáziumi érettségije volt. Egy évvel volt idősebb nálam. Akkor volt Gúzov Gyuri, az moldován volt, de jól beszélt magyarul, nem csángó, de jól beszélt magyarul. Gúzov Gyuri, akkor Kövi Feri, kárpátaljai, annak a rokonainál voltam is aztán látogatóban, de ő addigra meghalt, ’57 évesen szívinfarktusban. Ő ott tanulta ki a festő szakmát mellettem. Akkor ki volt még olyan, aki érdekesebb volt? Sztankó Misi, az is olyan szlovák-magyar vegyes volt, ruszin. Mindegyik nyelvet elég jól beszélte. Egy átlagos műveltségű, de nagyon nagyszerű ember volt. Életemben egyetlen barátom volt, az a Misi volt a lágerban. Aztán elváltunk, különmentünk. Decemberben ismerkedtünk meg. Január, február, úgyhogy már márciusban együtt is dolgoztunk. Aztán később lett problémám is, mert egy másik nagy fejes is akarta, annak volt brigádja a városban, ott dolgozott, harminc festője volt, és ezért is meg akartak kapni minket, de a Kondratyenko is akart egy nagyobb brigádot, tudta, hogy én meg tudom szervezni, be tudom tanítani is, a munkánk szép, elismerik, és mondta, hogy majd ő ad nekem brigádot. És elkezdett intrikálni a vezetőségnél mindenhol, hogy én a fasizmust szervezek a lágerban, szedem a fasisztákat össze. Nem érdekelt ott a parancsnokságon senkit, hogy magyar csoportosulás alakul ki. Ez elítélt volt, aki engem elkezdett intrikálni, mert ő akart minket megkapni. Neki olyan minőségű festője, mint mi voltunk, nem volt, hát én tízéves koromban már festettem, tehát neki nem volt. És sok lakásban beindultak a díszítőmunkák, tábornokok, vezérőrnagyok stb., tehát ilyenek, párttitkárok, városiak meg professzorok kapták a négyszobás lakásokat.

A negyedik évben aztán már nem mentem tovább tanulni, és ’47-ben elhelyezkedtem apám vállalatánál. Mehettem volna pótvizsgára, de nem mentem el. Úgyse akarok én kereskedő lenni. Nem gondolkodtam azon se, hogy esetleg mást tanulnék, Nekem nem voltak ilyen ambícióim. Megélni kellett, túlélni. Akkor a túlélés volt a lényeg. Nem voltam még tizennyolc éves, nem vehettek föl villamoskalauznak. Viszont ott kapok munkaruhát, bakancsot, cipőt, kabátot. Ott mindjárt felöltöztetnek, ugye? És rendes fizetést kapok. De mivel apám ott dolgozott, kivételesen a vezérigazgató elintézte, hogy éngem tizennyolc éves korom előtt fölvehessenek. Kalauz voltam, villamoskalauz. A bátyám is villamoskalauz volt, a nővérem is, apám is ott dolgozott. Az egész família ott volt a Villamosvasútnál.