Jelenlegi hely

Státusz: 
1918-19 forradalmai
 

A nagymama mesélte, hogy Gyulán, a kommün idején a kommunista hordószónok rámutatott az Erkel-házra, és azt mondta: ezeket kell először kiirtani! Mamám, aki akkor gyerek volt, szintén emlékezett erre, és azt mondta, nem maradunk ott egyedül Vécseyék főúri lakásában.
1918-19 forradalmai
 

A Tanácsköztársaság idején apám a Természettudományi Direktórium megbízásából a Természettudományi Közlöny szerkesztője lett. Amikor jött a fehér fordulat, felfüggesztették az állásából, kizárták a Természettudományi Társulatból, és 1923-ban kényszernyugdíjazták.
1918-19 forradalmai
 

Az első világháború utáni forradalmak kritikus idők voltak. De apámnak köszönhetően – akinek tényleg nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy beszéljen az emberekkel és meggyőzze őket arról, amit ő helyesnek tartott – végül is a gazdaságban nem volt semmi probléma ebből, annak ellenére, hogy elvileg az addigi rendnek fel kellett volna borulnia a birtokon. A gyakorlatban minden megmaradt a régiben. Probléma inkább otthon, a háztartásban volt, mert a román hadsereg éppenséggel mindent elvitt. Úgy emlékszem, anyám egy kicsit komikusan úgy emlegette ezt, hogy „az utolsó lepedőt is elvitték”. A gazdaságból is, ami mozgatható volt. De ezeket lehetett pótolni. Valójában terményt csak annyit vittek el, amennyit a lovakkal megetettek. Alapjában véve nem történt semmi visszafordíthatatlan, se a Vörös Hadsereg, se a románok nem okoztak tulajdonképpen olyan nagy kárt. Én úgy tudom, hogy utána minden nehézség nélkül helyre tudott állni a gazdaság. Igazából nem emlékszem rá, hogy olyan nagy tragédia lett volna Gyöngyösön ez a zavaros időszak, amely két évvel korábban élte át a nagy tűzvész pusztításait. 1917-ben volt a második, az volt a nagy tűzvész Gyöngyösön. Nagyon sok embert tett földönfutóvá, és rengeteg embernek elvitte a kis vagyonát.
1918-19 forradalmai
 

A nagyszüleim még emlékeztek a 19-es kommünre. Emlékszem, hogy nagyapát csitítani kellett, amikor megváltozott a rendszer, mert neki 19-et idézte. Rossz emlékei voltak róla, azt hiszem, őt, mint gazdát, túsznak vitték. Nekem nem volt előképem, ehhez nem kaptam muníciót az iskolában. A fehérterrorról hallgattak, a Horthy-rendszerben nem lehetett róla beszélni. A vörös terrorról talán lehetett valamit, de csak érintőlegesen, a legújabb korral alig foglalkoztak.
1918-19 forradalmai
 

1919-ben a kommün nem hagyott mély nyomot, először is nagyon rövid ideig tartott, mert oda a románok hamar bevonultak. A kommünről mindig csak azt mesélték, hogy néhány hőzöngő volt ez idő alatt, és mihelyt vége lett, mert bejöttek a románok, akkor ezeket összefogdosták, és mindegyik kapott huszonötöt, „douzese csincs”, attól kezdve ez belekerült a falusi szótárba. Nem emlékezett senki úgy erre az időre, mint valamilyen reménységeket ígérő rövid korszakra. Minthogy meglehetősen konzervatív gondolkodásúak voltak, minden szélsőséget rosszul fogadtak, így a kommünt is. Persze volt a falusi szegénység, akiknél azért ez másképp élt. Ezzel kapcsolatos egy történet. Az uradalmi cselédasszonyok a grófnét levitték a kastély mosókonyhájába és odaállították a mosóteknőhöz, hogy mosson ő is, és elégedetten nézték, hogy a grófnő mos. Ez körülbelül ki is elégítette minden elképzelésüket egy igazságosabb társadalomról.
1918-19 forradalmai
 

Édesanyám a szüleivel élt Budapesten. Közben volt a kommün 1919-ben. Édesanyámat felkérték, hogy zongorázzon, talán van is erről valami dokumentum, újságcikk vagy ilyesmi. Ő zongorázott, mit lehetett tenni. Ez kihatott a karrierjére, rossz néven vették, hogy ő zongorázott. Későbbi zongoraművészi pályáján – már rádióba hívták, aztán lemondták
1918-19 forradalmai
 

Vannak fényképek: tiszti ruha, akkor még, ugye, csákó volt a tiszteknek. Ezeken rajta van apámon a piros szalag. Hát nem színesben van. Tudniillik ők átálltak aztán mind a Tanácsköztársasághoz. Nem ő, ő mint írnok volt csak velük. És emiatt, mint kommunista, sehol nem tudott elhelyezkedni, ahogy vége lett. Másfél évig bujkált Romániában összevissza.
1918-19 forradalmai
 

Horváth nagyapám, aki gyógyszerész és orvos is volt, bár csak négy szemesztert végzett az orvosi egyetemen, hasznosította Csányban a tudását az első világháború alatt. Behívták katonának az orvost, és a faluban csak a gyógyszerész maradt – a fél szeme miatt nem volt alkalmas katonának, őt ezért nem hívták be –, és ő gyógyított is. Akár járvány volt, akár alkalmi betegség, akkor őérte jöttek a patikába. Nagyapám egyik elmondása szerint esténként általában egy lámpással járt haza. Kun Béláék voltak hatalmon Szamuely Tiborral, és a páncélvonat járta a falvakat. Az embereknek általában a tenyerét nézték meg, hogyha nem volt kérges, akkor a falhoz állították, és lelőtték. A Lenin-fiúk nem ismertek kegyelmet és kíméletet! Nagyapámat a patikából hazafele menet az odaérkező Lenin-fiúk megállították, és a kezét feltartva meg kellett állnia, nézték: „Ez nem paraszt! Állítsd a falhoz!” Akkor a nagyapám kezéből az egyik Lenin-fiú kivette a lámpást, és az arcába világított, majd odaszólt a többieknek, a parancsnoknak: „Ezt az embert ne bántsátok! Ez gyógyított meg engem itthon, amikor a járványos betegségem volt!” Visszamentek a páncélvonathoz, és életben maradt a nagyapám.
 

Lambrecht Miklós 1921-ben született Budapesten, polgári családban. Édesapja, Lambrecht Kálmán neves ornitológus és paleontológus, édesanyja zongoratanár volt. Gimnáziumi tanulmányait a budapesti bencés és a pécsi ciszterci rend gimnáziumában végezte. 1940-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem medikusa, másodéves korától az egyetem Élettani Intézetének demonstrátora volt. 1947-ben avatták orvosdoktorrá. 1944 tavaszán és nyarán többeknek segített elmenekülni a zsidóüldözés elől. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban, a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szintén orvos Kristóf Gizellával együtt. 1948-ban Budapesten az Orvos-egészségügyi Szakszervezet munkatársa lett, 1949–1950-ben a Biokémiai Intézetben volt tanársegéd, utána a Rókus- és az István-kórházban, 1953-tól a Péterfy Sándor Utcai Kórházban dolgozott kórboncnokként. 1956-ban szerzett szakorvosi képesítést. Az 1956-os forradalom alatt a kórházban működő önkéntes mentőszolgálat vezetője lett, a forradalom leverése után több, a rászorultak megsegítésére szervezett segélyakcióban vett részt. 1957 februárjában letartóztatták, tizenöt évi szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban szabadult. A Korányi-kórházban kapott kórboncnoki állást, 1982-ben ment nyugdíjba. 1982-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár tudományos tanácsadója volt. 1973-ban belépett a Magyar Orvostörténelmi Társaságba, 1974-ben vezetőségi tag, 1980-tól az elnökség tagja, az Általános Tudománytörténeti Szakosztály alelnöke, az Orvosi Szaknyelvtörténeti Bizottság elnöke lett. Beválasztották az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságába, tagja volt a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak és a Magyar Biológiai Társaságnak is. Tudománytörténeti kutatásokat végzett, rendszeresen publikált szakfolyóiratokban, számos hazai és nemzetközi konferencián tartott előadást. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett. 1988-tól alapító tagja volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, és belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe. 1990-ben az SZDSZ színeiben beválasztották a terézvárosi önkormányzat képviselő-testületébe. 1991-ben 1956-os Emlékéremmel tüntették ki. 1992. augusztus 2-án halt meg.

 

Lambrecht Miklós
Apai ágon sváb családból származom. A dédapám még sváb paraszt volt a Délvidéken. A nagyapám, Lambrecht Péter már tanult, tanító, majd iskolaigazgató lett. Pancsován élt, sváb volt, de lelkes és vad magyar. Olyannyira, hogy 1919-ben, a szerb megszállás kezdetén kiutasították a Délvidékről, mert a helyi újságban egy írásában rossz néven vette a szerb megszállást. Vagonba rakta a lakását, és családostól eljött Pestre. Hónapokig éltek a Józsefvárosi pályaudvaron, aztán Kőbányán kaptak lakást. 1920-ban halt meg, nagy pompával temették.  Apai nagyanyám, Klempay Mari az egyetlen, aki igazi magyarnak számított a családban. Nagyon kedves egyéniség volt. A nagyapám, ahogy hallottam a hírét, eléggé mogorva, zord férfi lehetett, semmi kedélyesség és melegszívűség nem szorult belé, a nagyanyámba annál inkább. Azért vállalt állást, hogy a fiának, amikor Pesten egyetemi hallgató lett, külön zsebpénzt küldhessen.  
Apám, Lambrecht Kálmán 1889-ben született. Pancsován tanult az állami gimnáziumban. Katolikus vallású volt, lelkes Mária-kongreganista, de amikor érettségi után felkerült Pestre, eltávolodott addig nagyon tisztelt egyházától. Az édesapámról nagyon kedves emlékeket őrzök, és sok minden maradt rám szellemi hagyatékából is. A pesti egyetemen szerzett természetrajz szakos tanári képesítést. Már fiatal korában kapcsolatba került Herman Ottóval. Gimnazistaként Pancsován olvasta és gyűjtötte a napilapokban és a Természettudományi Közlönyben sorozatosan megjelenő Herman Ottó-cikkeket. Lelkes természetbúvár volt, állandóan a határban bóklászott, lepkéket, bogarakat, mindenfélét gyűjtött. Egyszer belebotlott egy roncs szélmalomba, amelyben még bent lakott a molnár. Eszébe jutott, hogy Herman Ottó tárgyi néprajzi emlékeket és adatokat is gyűjt, ezért kikérdezte a molnárt a mesterszavak felől. Csinált néhány vázlatos rajzot is a naplójába, majd elküldte Hermannak, aki válaszolt, és a lelkére kötötte, ha Pesten jár, keresse fel. Úgy is lett. Amikor érettségi után felkerült Pestre és beiratkozott az egyetemre, jelentkezett Herman Ottónál, aki akkor a Magyar Ornitológiai Központ tiszteletbeli igazgatója volt.
Herman azt mondta apámnak, tárja fel az egész ország szélmalom-állományát, és persze támogatta anyagilag. Apám az egyetemi szünidőben bejárta a történelmi Nagy-Magyarországot, körülbelül hatszáz működő szélmalomról gyűjtött anyagot, és írt egy kismonográfiát. Egyetemi hallgató korában asszisztensként dolgozott Herman mellett az Ornitológiai Központban. 1917-ben átkerült a Földtani Intézetbe, mert a kihalt madarak tudományos feldolgozásával kezdett foglalkozni. Magyarul és németül publikált a Madártani Intézet kétnyelvű folyóiratában, az Aquilában, amelyet Herman alapított. 
1918 tavaszán kikerült Ukrajnába, Kijev táján végzett ásatásokat és néprajzi gyűjtőmunkát az ukrán parasztság körében. Ezekről megjelent egy összefoglaló tanulmánya a Turán című orientalista folyóiratban 1919–20-ban. Amikor flekktífuszt kapott, hazakerült. Ezután szövődményes vesegyulladása lett, amelynek a nyomai élete végéig kísérték, és nyilván ez is közrejátszott abban, hogy olyan fiatalon meghalt. 
 A Tanácsköztársaság idején apám a Természettudományi Direktórium megbízásából a Természettudományi Közlöny szerkesztője lett. Amikor jött a fehér fordulat, felfüggesztették az állásából, kizárták a Természettudományi Társulatból, és 1923-ban kényszernyugdíjazták. 1920-ban a Magyarság című napilap tudományos rovatvezetője lett, megírta első Herman-életrajzát, és mint újságíró írt mindenfélét, színházi jelentéseket is. 1925-ben megállapodott a Dante kiadóval, hogy megírja Az ősember című népszerűsítő könyvet, amely kasszasiker lett, öt kiadást ért meg. Megjelenését soha nem látott reklám vezette be: amikor Pest polgárai reggel kimentek az utcára, életnagyságú, bunkós, szőrös ősember képe vigyorgott rájuk a plakátokról. 
Az értelmiségi szakemberek fizetése csekély volt, apámnak akkor még háromszáz pengő alatt lehetett a havi fix jövedelme, abból kellett fenntartani a négytagú családot. Pluszban jött az újságírásból és a könyvekért kapott honorárium. Gyerekkoromban a Práter utcában éltünk, háromszobás lakásban. A mindenkori lány a konyhából elkülönített fülkében, mai szemmel nézve már-már botrányos körülmények között lakott. Ez akkor természetes volt, ma a gondolatától is rosszul vagyok. Anyám viszont jó háziasszonyként abszolút nem zsákmányolta ki ezeket a lányokat, és büszke volt rá, hogy legalább három tőle ment férjhez. Csak utólag tudtam meg tőle, hogy családunk néha filléres gondokkal küszködött. Időnként probléma volt a fűszeresnél megvenni a kávét, ami szintén hozzátartozott az életnívóhoz. Ráadásul apám nagy dohányos volt, finom angol pipadohányokat szívott. Anyám magas piedesztálra emelte apámat. Mindenben mellette volt, és semmit nem ítélt el a magatartásából, annak ellenére, hogy benne nem volt semmiféle politikai hajlandóság. 
Édesanyám, Havass Márta, pesti cipszer–szász–sváb keverék család gyermeke volt, 1893-ban született. Anyai nagyapám a Magyar Állami Vas- és Gépgyárnál volt vezető tisztviselő, magas fizetéssel. Édesanyámat szeretetteljes családi miliőben nevelték. Több idősebb testvére született, de kicsi korukban mindannyian meghaltak, így annál jobban vigyáztak Mártikára, az édesanyámra. A polgári iskola négy osztálya után beíratták a Nemzeti Zenede nevű tanintézetbe, ahol okleveles zongoratanárnői képesítést szerzett. Zenedei hallgató korában, baráti körben ismerkedett meg apámmal. 1914. augusztus 4-én esküdtek meg. Apám katolikus lévén reverzálist adott az evangélikus menyasszonya javára. Az akkori mentalitás nem kívánta meg, hogy anyám állást vállaljon, családanya lett. 1915-ben megszületett a nővérem, 1921-ben én. Anyám nevelte a gyerekeket, irányította a háztartást. Amikor az apám nehéz körülmények közé került, akkor sem jött szóba, hogy édesanyám zongoratanárnőként próbáljon keresethez jutni. Csak amikor apám meghalt, és aránylag kis özvegyi nyugdíjat kapott, toborzódott néhány diákkorú növendéke a baráti körből. Engem is tanított, de meguntam a skálázást. Sajnálom, hogy abbahagytam, mert a zenélés sok örömet tud okozni. Máig élvezettel tölt el, ha hangversenyre megyünk. 
1933-ban, amikor apám ősmadártan-kézikönyve megjelent, a hivatalos körökben egy kicsit megmozdult a lelkiismeret. Hóman Bálint kultuszminiszter, aki ifjúkorából ismerte apámat, becsülte őt, kicsit a hóna alá nyúlt, és megindította a reaktiválási eljárást. A Földtani Intézetbe ugyan nem helyezték vissza, de 1935-ben a Trianon után Pozsonyból Pécsre helyezett Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarán lett magántanár, ősföldrajzot és paleontológiát oktatott. 1935 januárjától, alapításától szerkesztette a Búvár című természettudományos folyóiratot, nagyon sok cikket írt bele, és halála előtt előkészített még három számot. 1935 augusztusában költöztünk Pécsre, és apám alig fél évre rá meghalt. Negyvenhét éves volt. És hogy mit alkotott? Elég egy pillantást vetni a könyvszekrényre. Rengeteget írt: tudományos könyveket, tanulmányokat, újságcikkeket és nagyon sok népszerűsítő dolgot. 
Pécsett először a Dohány utcai egyetemi bérházban laktunk, egy nagyon szép, négyszobás lakásban. Amikor apám meghalt, átköltöztünk egy harmadik emeleti háromszobás városi bérházi lakásba. Ott lényegesen olcsóbb volt a lakbér, és az egyik szobát anyám kiadta albérlőnek. Anyám negyvenhárom évesen lett özvegy, és ott volt a két ellátatlan gyerek: a nővérem bölcsészhallgató, én meg gimnazista. A család eltartásának gondja anyám nyakába szakadt, és ennek hihetetlen gondossággal tett eleget. Emlékszem, tételesen beosztotta a nyugdíját, és igyekezett mindent megadni nekünk. Nekem az a korszakom is kellemetlen mellékzöngék nélkül zajlott. Zsebpénzem ugyan nem volt, de amire szükség volt, azt megkaptam. Ha sikerült megspórolnom néhány fillért, bementem a Szukits-antikváriumba, ahol akkor még tíz meg húsz fillérért nagyon jó füzeteket lehetett venni, Magyar Könyvtárt, Olcsó Könyvtárt. 
A nővérem, Erzsébet 1915-ben született. Könnyen tanult, mindig jeles tanuló volt. Emiatt néha voltak köztünk feszültségek, mert én meg rossz tanuló voltam. Csak azt tudtam, ami érdekelt, ami nem, azt nem tanultam, de a nővéremnél ilyenről szó sem volt. 1934-ben beiratkozott a pesti bölcsészkarra, amikor leköltöztünk Pécsre, átment az ottani egyetem bölcsészkarára, és magyar–német szakos tanári képesítéssel végzett 1939-ben. 1938-ban megismerkedett Ürögdi Györggyel, akihez nemsokára férjhez ment. Akkor még Moskovits Györgynek hívták. Katolizált zsidó férfi volt, nagyváradi illetőségű, jómódú kiskapitalista család fia. Nyugat-Európában tanult közgazdaságtant, és a rokonsága révén Pécsett telepedett le mint banktisztviselő. Így került össze egy társaságban a nővéremmel. 1939 szeptemberében volt az esküvőjük a pécsi pálos kolostorban, a nővérem reverzálist adott a férje kedvéért. A sógorom 44-ben – az édesapja nagyváradi ellenforradalmári érdemeire tekintettel – kivívta a mentesítést a zsidótörvények hátrányai alól. Később a Képzőművészeti Főiskola gondnoka lett. Aztán 56–57-ben ő is tett valami kis helytelenséget, ezért menesztették onnan, és valami maradék protekciós nexussal átkerült a Budapesti Történelmi Múzeumba. Aquincumban dolgozott, majd nyugdíjasként a Károlyi-palotában lévő történeti könyvtár vezetője volt. Akkor kezdte írni a könyveit, amelyek aztán elég népszerűek lettek. A régi Róma volt a legnagyobb sikerkönyve, de sikert aratott a Róma kenyere, Róma aranya és a Kleopátráról írt könyve is. 1980-ban egy nagyon jó kis útikönyve jelent meg Rómáról a Panoráma sorozatban. A nővérérem, miután férjhez ment, rövid ideig élvezte a háztartásbeliséget, mert a sógorom akkor nagyon jól fizetett banktisztviselő volt. Hogy az anyámon segítsen, kisebb állást vállalt az egyetemen, később a Széchényi Könyvtárban dolgozott. 
A legközvetlenebb családból mára mindenki kihalt. Először 85-ben az édesanyám, 86 januárjában a nővérem és 87-ben a sógorom. 
 Októberi születésű vagyok, 1927-ben töltöttem be a hatodik évemet, de apám úgy látta jónak, hogy egy évvel később menjek iskolába. Elemi iskoláimat a Mária Terézia téri Mintaiskolában jártam. Tanítóképzővel összekötött iskola volt – persze, nem koedukált, hanem fiúiskola –, négyosztályos, ahol állandóan tanultak és tanítottak a prepák is, tehát a tanítóképzőt végző hallgatók gyakoroltak nálunk. Nagyon jó iskola lehetett, még ha nagyon sok emlékem nem is fűződik hozzá. Ahogy megtanultam olvasni, beleestem az olvasás mániájába, állandóan olvastam. A nagy utazók, földrajzi felfedezők voltak imádott hőseim, máig is hatnak rám. Például Scott kapitány, aki a Déli-sark felfedezéséért még a halált is vállalta. Aztán amikor később már komolyabb életrajzokat is olvastam, például tudósokról, azok iránt is nagyon fogékony lettem. Apám nem tartott nekem hegyi beszédeket, hogy fiacskám ez a helyes meg nem helyes, hanem amikor látta, hogy ezeket a könyveket böngészem, adott még egyet és még egyet. 
Hamar felébredt bennem az ötlet, hogy szerkesztek egy újságot. Össze is álltam az egyik osztálytársammal. Otthon volt írógép, egy kis angol Remington, amelyet használhattam. Apám jó baráti viszonyban volt Györffy István néprajzprofesszorral, aki kölcsönadta a fiai kőnyomatos masináját, azon sokszorosítottuk, de csak két-három példányban, mert szinte olvashatatlan volt. Volt egy folyóiratunk is, ami úgy lett, hogy Vízkelety Laci, egy baráti család fia Tanya címmel szerkesztett újságot, amit öt-hat példányban gépelt le és terjesztett a baráti körben. 1934-ben összebarátkoztunk, betársultam a lapba, én lettem a segédszerkesztő, és bevontunk még két barátot. Egy Vilmos császár úti kis üzem sokszorosította. Rendszeresen leadtuk a kéziratot, és 1935-ben a Tanya ötször ötven példányban megjelent. Kifizettük a sokszorosítást, és az előfizetők között, baráti-családi körben terjesztettük. Vízkelety Laci riportokat írt, én folytatólagos regényt, útirajzot és természettudományi ismertterjesztő cikket is. 
 1935 nyarán leköltöztünk Pécsre, és ott apám beíratott a ciszterci rend gimnáziumába. Vegyes felekezetű iskola volt, katolikus papi irányítással. A pesti megszokás alapján továbbra is a katolikus hittanra jártam. Protestáns osztálytársaim jelentették a lelkésznek, hogy én is evangélikus vagyok, mire ő kivonta a felekezet védőkardját, és beügetett az iskolába. Az igazgató nyilván félt bármiféle felekezeti villongástól, és azt mondta: fiacskám, ezután az evangélikus egyház szertartása szerint élj! Az evangélikus egyház visszaszippantott a kötelékébe, de az általuk nyújtott hitvilág nekem nem jelentett semmi pluszt, bár a gondolkodásomon talán valamivel több nyomot hagyott a protestáns tanítás, abban több a gondolati szabadság. Közömbösen végeztem a kötelességemet a nyolcadik gimnáziumig, de akkor csendes belső lázadáson estem át. A tavaszi evangélikus lelkigyakorlatra már nem mentem el, aztán idővel elítélő vélemény alakult ki bennem minden tételes vallásról, és nem volt igényem semmiféle transzcendens, metafizikai jellegű világnézetre. 
Az apai minta meg ifjúkori kedvenc olvasmányaim alapján őslénytanásznak készültem. Nem voltam jó tanuló, de a történelemmel soha sem volt bajom, annál több a latin nyelvvel, kisebb mértékben a némettel és sajnos a matematikával is. Az érdeklődési köröm igencsak változatos volt. Nagyon szerettem a polihisztorok életrajzát, és azt hittem, a XX. században is lehet polihisztorkodni, de hamar ráébredtem, hogy ez a műfaj kiment a divatból. A tanárok jóindulatának köszönhetően jó eredménnyel érettségiztem. Levélben jelentkeztem Pestre, az Eötvös-kollégiumba, és behívtak háromnapos ismerkedésre. Különböző tanárok beszélgettek velünk, főként arról érdeklődtek, mit olvastunk a választott szakterület irodalmából. Az az érzésem, nem mutattam annyit, amennyi bennem volt. Nem vettek fel, ott álltunk a nyár közepén, hogy mi legyen. Az egyik családi barát azt ajánlotta, legyek jogász. Borzadállyal hallgattam, szó sem lehet róla. Egyszer azzal állítottam haza, hogy beiratkozom az orvoskarra, Pécsett. Ott tanulják a legtöbb természettudományi tárgyat – érveltem –, engem az érdekel jobban, utána majd meglátjuk, átmegyek-e a paleontológiára. Ez nagyon tetszett a családnak is, főleg az édesanyámnak, aki azt remélte, hogy jól kereső orvos leszek. 
 Az első évben a fizika, kémia, anatómia, fejlődéstan tárgyakat tanultam, több-kevesebb érdeklődéssel. Másodéves koromban bekerültem az Élettani Intézetbe demonstrátornak, amiért évi kétszáznegyven pengő juttatást is kaptam. Nem volt sok pénz, de a mi anyagi viszonyaink között nem jött rosszul. A tanszékvezető professzor, Pekár Mihály végtelenül rendes ember, jó tanár volt, tudományos fejlődése viszont megrekedt az 1910-es színvonalon, mert bevetette magát az orvosi közéletbe, főleg az egyetem érdekében. 1942 őszén meghalt, akkor egy kis interregnum állt be az intézet vezetésében. 1943 májusában a fiatal Lissák Kálmán professzort nevezték ki, aki Debrecenből került Pécsre. Vele a modern tudományos szellem költözött be az Élettani Intézetbe. A háború előtt Rockefeller-ösztöndíjjal a Harvard Egyetemen, az élettani kutatások egyik fellegvárában dolgozott. Lissák azonnal módszeres, kísérletező munkát vezetett be, határozott kutatóprogrammal, amelyhez felújíttatta az intézet műszerparkját is. Szellemiségében, magatartásában érezhető volt az angolszász hatás, a velünk való kapcsolata abszolút baráti volt, és modern, ugyanakkor empirikus, egzakt módszerekkel operáló tantárgyként adta elő az élettant.
Pécsett lassan alakult ki a baráti köröm. Legszorosabban egy zsidó fogorvos fiával, Tolnai Gyurkával barátkoztam össze. Az érdeklődésünk eleve intellektuális jellegű volt, sokat olvastunk – filozófiát, természettudományokat és az értékesebb szépirodalmat. Gyurka édesapja sajnos pszichiátriai esetté vált. 1944-ben éppen Budapesten kezelték a János-kórház pszichiátriai osztályán. A család engem bízott meg, vigyem haza Pécsre, mert a német megszállás alatt előírták, hogy a zsidó állampolgároknak az illetőségi helyükön kell tartózkodniuk. Pécsett megint csak bekerült az elmeklinikára, és amikor a gettót már bevagonírozásra készítették elő, nagyon gondosan utánajártak a klinikán fekvő betegeknek is. Tolnai Jenő bácsi Auschwitzban halt meg, Gyurka szerencsére átvészelte a deportálást. 
Az országos politika elég hamar érdekelni kezdett. A Milotay István szerkesztette Új Magyarságot olvastam, de hamarosan kezdett nem tetszeni, mert érezhető volt benne az országos politikára jellemző hivatalos antiszemitizmus. Erős ellenérzés alakult ki bennem az antiszemitizmussal szemben, talán ennek köszönhető, hogy több zsidó fiú került a barátaim közé. Szinte tüntetően kerestem az alkalmat, hogy kifejezzem a velük való összetartozást. Amikor beiratkoztunk az orvoskarra, körülbelül hetvenen voltunk az évfolyamban. A tizenkét kolléga kisasszony – akkor így szólítottuk őket, szigorúan magázva – rendszerint az első padsorban ült, mögöttük a fiúk, és külön kis csoportban a zsidó fiúk. Kezdetben csak alkalmazkodtak a hallgatólagos kívánalmakhoz, később kiírták a táblára, vagy kiállt egy turulista, és felszólította őket, üljenek külön. 1940-ben a politikai élet kiélezettebbé vált. A jobboldali hallgatók bámulatos szimattal tárták fel a „származási hibát”. A pécsi egyetem viszont liberálisabb volt, mint a pesti, a tanári kara többségében nagyon rendes felfogású ember volt. Több kikeresztelkedett zsidó származású professzor volt köztük. A németek, ahogy bejöttek, azonnal letartóztatták Mansfeld Gézát, a Gyógyszerészeti Intézet igazgatóját. Voltak listáik, amelyeket a helyi volksbundista és beépített német spicli szervezetek állítottak össze. Szörnyű volt látni, tapasztalni, milyen közömbös a magyar társadalom. Többet lehetett volna tenni. Tudjuk, hogy sokan segítettek, rengeteg embert bújtattak, de a többség közönyösen szemlélte az üldözésüket, nem beszélve azokról a nem kevesekről, akiknek még tetszett is az eljárás. 
Valamikori nagy szerelmem, Molnár Edit azt kérte, hogy a klinikán fekvő nővérét, Györgyit vigyem fel Pestre, ahol majd hamis papírokat kap. A klinikavezetőt persze informálni kellett, hogy ellopok egy beteget. Megkértem Entz Béla kórboncnok professzort – tudtam róla, hogy végtelen rendes, liberális gondolkodású úr –, segítsen, szóljon a klinika vezetőjének, ne firtasson semmit, csak adja ki a zárójelentést. Így is lett. Május volt, gyönyörű idő. Akkor már elő volt írva a sárga csillag viselése. Györgyi a kórteremből sárga csillaggal a kabátján jött ki, de a klinika előtt várakozó konflisba már karjára vetett kabáttal szállt be. Egy ismerős lakására vittem. Este mentem érte, lesétáltunk az állomásra, beültünk egy kupéba, a csillag akkor már nem volt a kabátján. Hajnalban drukkoltam egy kicsit, nehogy felismerje valaki, de baj nélkül felértünk Pestre. Elmentünk a megadott helyre, ahol megkapta a hamis papírokat, és átvészelte az egészet, most valahol Nyugat-Európában él. A család legkisebb lánya tizenöt éves volt, őt pont a gettóba költözés előtt, az éjszakai vonattal hoztam fel Pestre. A pályaudvar kijáratánál rendőr állt, az embereknek igazolniuk kellett magukat. A lányt karon fogva a diákigazolványomat mutattam a rendőr felé, aki szinte szalutált, mert akkor az egyetemi hallgató úrnak számított. Ez a lány is túlélte. Edit, a szerelmem állandóan nyüzsgött. Hol itt volt, hol ott, hol csillagot viselt, hol csillag nélkül jelent meg, esetleg ugyanazon a helyen. Mindig könyörögtem: Editkém, ne csinálj ilyen marhaságot, egyszer ezen fogsz elcsúszni! De szerencsére ő is megúszta. Egy-két ember életét sikerült így megóvni. Egy lépcsőfokon átsegítettem őket, a továbbiakban pedig egy jól megszervezett kis csoport gondoskodott róluk. A Károly körúton volt a Mócsi nevű rádiótechnikus műhelye, az tele volt álnéven bujkáló zsidóval, részben felvidéki menekültekkel, részben hazaiakkal. Az én Editem is oda jutott be, kapták-adták a hamis papírokat, többször jártam náluk. Volt még néhány megbízatásom, nagyrészt baráti felkérések. Többször kellett furikáznom Pécs és Pest között. Egyik ember ajánlott a másiknak: jön hozzád ez a fickó, bízd rá, amit kell! Az egyik feladat Mansfeld Géza feleségének és lányának a megmentése volt. A Pesten élő, szintén orvos rokonok próbálták irányítani a mentőakciót. Azt kellett elérni, hogy megkapják a mentesítő papírt. Sajnos nem kapták meg időben, és bevitték őket a pécsi gettóba. Ott többször meglátogattam őket. A végén bevagoníroztak mindenkit. Mansfeldnét az első nap a gázba küldték. 
Huszonhárom éves voltam, fiatal, olyan nagyon nem gondoltam át a veszélyhelyzeteket. Néha éreztem szorongást, de sokkal nagyobb volt bennem a düh az országban történtek miatt: a német megszállás, zsidó barátaim készülő likvidálása, a háború értelmetlen folytatása. Nem voltam katona. Az egyetemre járva minden évben igazolni kellett, hogy az előírt vizsgákat időben letettem, és akkor a kiegészítő parancsnokságon elém nyomtak egy bélyegzős papírt, hogy egy év halasztás. 
A pécsi gettót július legelején ürítették ki, akkor vitték el az embereket. Úgy éreztem, pécsi létem bizonytalanná vált, mivel egyszer már voltam a Gestapónál kihallgatáson. Úgy történt, hogy március 19-én, vasárnap a németek bejöttek Pécsre. Mi teljesen odavoltunk. Nekem március 15-re vezércikket kellett írnom a Pécsi Naplóba. Nagy lelkesedéssel meg is írtam, de nem jelent meg. Rohantam reklamálni. Megmutatták a kefelenyomatot, amit mindennap le kellett adni az ügyészségen cenzúrára, pirossal át volt húzva, rajta: nem engedélyezve. Szabadság és ifjúság című cikkemben azt fejtegettem, hol van a magyarság a mostani nehéz helyzetben, meg kell őriznie a függetlenségét satöbbi. Nem gondoltam, hogy nem fog megjelenni, de a cenzor éber volt. Hálás lehetek neki, hogy nem maradt nyoma az írásnak, akár tehertétel is lehetett volna ellenem. A március 19-ét követő héten az egyetemen összeütközésbe keveredtem egy szélsőjobboldali felfogású kollégámmal. Bordó nyakkendő volt rajtam, minden tendencia nélkül. Jön a kollégám: ni, a Lambrecht vörös, vörös – és ütögette a nyakkendőmet. Mondtam: mindenesetre nem barna! Vagyis nem a nácik színe. Pedig az igazi a zöld – válaszolta ő. Mire én: nekem a piros-fehér-zöld a színem! Aztán nem tudom, mi minden került még szóba, a lényeg, hogy kezdtünk kakaskodni, valószínűleg össze is ugrunk, ha egy vállasabb kollégánk közénk nem áll. 
Két nap múlva egy kormányrendelettel bezárták az egyetemet. Én pendliztem a lakásom, a barátom lakása és az Élettani Intézet között. Amikor egyszer hazamentem, a szomszédasszony figyelmeztetett, hogy keresett a Gestapo. Majd az intézetben a főnököm, Lessák Kálmán professzor mondta, hogy két SS-katona keresett, de nem tudta megmondani nekik, hol vagyok. Mondtam, ha úgy látja jónak, egy ideig nem járok be az intézetbe. Nagyon jól van, fiam – mondta. Az egyik kollégám javaslatára bementem a rendőrségre. A főbejáratnál felmutattam a diákigazolványomat, és kerestem az ügyeletes tisztet. Az asztalnál egy civil pofa ült: Állj! Zsidó? Elmondtam, ki vagyok, és hogy a lakásomon is, meg a munkahelyemen is keresett a Gestapo, azért fordulok hozzájuk, tudnak-e segíteni. Azt mondta, ha nincs vaj a fejemen, menjek be hozzájuk, kérdezzem meg, miért kerestek. Elmentem. Nagy hülyeség volt, ilyesmit csak egy fiatalember tesz meg. Az őrség felirányított az emeletre. Lindemann őrnagy, Gestapo-tiszt fogadott, egy volksbundista, egy rohadt hazaáruló volt a tolmács. Mondtam, ki vagyok, és hogy keresek. Rám néz a pofa, az első pillanatban nem tudta hova tenni a nevemet. Az íróasztalán nagy stósz papír volt, kiderült, hogy mind feljelentés, amit a jó magyarok írogattak egymás ellen. Lapozza: Á, Lambrecht! És közölte velem, hogy a feljelentés szerint halbjüde, tehát félzsidó vagyok, és politikai megbízott az egyetemen. Mondtam neki, nem hoztam el a származásfámat, de kereszténynek számítok, és nem tudom, mit jelent, hogy politikai megbízott az egyetemen. Sokan vagyunk, különböző nézetűek, véleményűek, vitatkozunk egymással, de én nem más megbízásából teszem, a saját véleményemet mondom. A pofának tetszhetett a merészségem, azt mondta, hazamehetek, majd kivizsgálják az ügyet. Aztán még hozzátette: azért vannak Magyarországon, hogy rendet tegyenek és megszüntessék a zsidó vircsaftot. Olyan tíz nap múlva – akkor épp a barátomnál laktam – korán reggel csöngettek. Gyurka kiment, és pár pillanat múlva halálra vált arccal jött vissza: érted jöttek. Mögötte két marha nagy SS-katona nyomult. Előttük kellett felöltöznöm, minden ruhámat végigtapogattak. A ház előtt állt jellegzetes, sárga, terepjárószerű kocsijuk, amelyről tudtuk, hogy a Gestapo azzal szedi a túszait. A gestapósok akkorra már új szállást találtak maguknak, érdekes módon a pécsi zsidó hitközség szeretetházát, egy modern, kétemeletes épületet. Belöktek egy szobába, ott ült Lindemann őrnagy, megismertem, a tolmács is ugyanaz volt, mint az előző alkalommal. Nem értem – mondtam –, itt voltam önöknél, tisztáztuk a dolgot, most miért hoztak be? Lindemann végignézett rajtam: Igen, azt hiszem, félreértésből került rá sor, elmehet, kérem! Hogy ennek mi volt az oka? Figyelmeztetés, vagy fenyegetés, hogy rajtam tartják a szemüket? Nem tudtam eldönteni, de rendkívül megkönnyebbülten vágtattam vissza a barátomhoz, aki már a falon mászott izgalmában. Amikor június–július fordulóján bevagonírozták a gettót, úgy éreztem, jobb lesz nekem onnan rögtön eltűnni, mert rossz volt a hírem. 
Édesanyám 44 eleje óta Pesten élt a nővéreméknél. A sógorom ugyan kapott mentesítést, de nem lehetett tudni, mikor veszti el az érvényét. Másrészt a nővérem terhes volt, és édesanyám úgy érezte, a lánya mellett van a helye. Engem féltett, többször mondta, hogy ne avatkozzak bele olyasmibe, amiből bajom lehet. Amikor megtudta, hogy fiacskájának Pécsett melegszik a talpa alatt a talaj, baráti körben próbált segítséget kérni, hogy mint medikus esetleg valahová vidékre menjek. Székesfehérváron, tankerületi főigazgatóként dolgozott dr. Koch Nándor barátunk, aki jó ismeretségben volt a megyei kórház igazgatójával. Anyám írt Nándornak. Azonnal jött a válasz, hogy ekkor és ekkor jelentkezzem a Szent György Kórházban. Július 15-én leutaztam Fehérvárra. A gondnok azonnal a kórházi ruharaktárba vitt, ahol fehér nadrágot és köpenyt kaptam. Hétfőn aztán bemutatkoztam az igazgatónak, de nem az volt a lényeges, hanem hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, Kristóf Gizellával, aki fiatal orvosként a belosztályon dolgozott, és mellesleg Koch Nándor unokahúga volt. Hamarosan mélyebb érzelmi kapcsolat alakult ki közöttünk.  Szeptember 21-re esett az első nagy szőnyegbombázás. Délben mindig jött a légiriadó, a betegeket levittük a pinceóvóhelyre, aztán a személyzettel kiültünk az udvarra, és néztük a százával gyülekező angol és amerikai bombázókat. A Balaton volt az egyik fő vonatkoztatási pontjuk, onnan rajzottak szét Győr–Budapest–Szeged–Kolozsvár irányába. Székesfehérvár sokáig intakt maradt, úgy látszik, Kaszap Pista, a házi szent megvédte. Szeptember 21-én azonban védőszentünk elbóbiskolhatott, mert a kora esti órákban hatalmas szőnyegbombázást kaptunk. Főleg a vasútvonalat és a vasútállomást bombázták, emellett persze a vasút menti földszintes házsorok is súlyosan megsérültek, és a kórház is, hiszen nem volt messze az állomástól. Az egyik pavilonunk kigyulladt egy gyújtóbombától. Rengeteg sebesültet hoztak, az igazgató rendkívüli állapotot hirdetett. Egy félreértés miatt a kórházigazgató felszólított, azonnal hagyjam el a kórházat, mert nem látom el rendesen a feladatomat. Védekezés, mentőkörülmény nem érdekelte, kirúgott. Rendkívüli állapot volt, őt is meg kell érteni. Szeptember 25-én elbúcsúztam Gizitől, és felutaztam Pestre.  Egy ideig a nővéreméknél laktam. Bejártam a Nemzeti Múzeumba, ahol akkor Tasnádi Kubacska András, apám tanítványa a múzeum elnöki titkáraként dolgozott, elég nagy hatáskörrel. Mikor közeledett a front, felajánlotta, legyek a múzeum orvosa az óvóhelyükön. Tetszett a gondolat, majdnem oda is kerültem. Megmutatta a pincerendszerüket, ahová egy csomó élelmet készletezett, amelyből az ott rekedt személyzet elég jól átvészelte az ostromot, de nekem abban már nem volt részem. 
Októberben valamikor összekerültem az egyik pécsi joghallgató barátommal, Ravasz Károllyal. Eredeti neve Fuchs volt, de 44-ben átvedlett Ravasszá, és megfelelő papírokat beszerezve Budán élt albérletben. Meginvitált a lakására, mondván, hogy van egy érdekes feladat. Kiderült, hogy egy fiatal szervezet, amely nagyrészt diákokból állt, Nemzeti Front aláírású röplapokat terjeszt. Megszerezték Budapest helyőrségi tisztikarának címtárát, és névre címezve postázták a röplapokat. Mint utólag kiderült, az illegálisan szerveződő kommunista párt kezdeményezésére zajlott az akció, amelybe belefolytak a márciusi frontosok és a Bajcsy-Zsilinszky Endre körül kialakult ellenállási góc is. November végén kaptunk egy olyan röplapot, amelyen a Magyar Kommunista Párt aláírása szerepelt. Mindjárt szóltam Ravasz Karcsinak, hogy nem erről volt szó, ösztönösen nem lelkesedem ezért a pártért, miért működjek közre a felhívásaik terjesztésében. Karcsi megnyugtatott, hogy szükséges. A röplapokon német-, háború- és náciellenes szövegek voltak. Mi, fiatalok azt hittük, hogy lehet valamit tenni, akár a tisztikart is szembefordítani a németekkel. Naiv dolog volt természetesen, a levelek többsége biztosan a papírkosárban kötött ki. Karcsinak volt egy nagy bélyegzőféléje, amellyel békepárti meg egyéb feliratokat nyomtunk a házfalakra. Kockázatos volt, de megúsztuk. 
Október elején édesanyámmal lementem Pécsre, hogy szétnézzünk a lakásban. A városban civil élet zajlott, nem volt semmi probléma, néhány dolgot felpakoltuk, felvittük Pestre. Úgy terveztem, egy hét múlva visszamegyek, folytatom az utolsó félévet, be is jelentkeztem néhány vizsgára, de 15-én jött a Szálasi-fordulat, és akkor már nem láttam értelmét visszamenni. Pécs aztán november végén felszabadult – mondjuk mi is úgy, felszabadult –, a front két nap alatt szaladt át a városon, alig volt nyoma a harcoknak, ellentétben Székesfehérvárral és Budapesttel. 
December 8-án visszamentem Székesfehérvárra, ott vészeltem át a háború végét. Űzött a szívem, de szükség volt rám a kórházban is. A leendő feleségem nem volt hajlandó feljönni velem Pestre, mert mint orvos egyedül lakott a kórházban, és kötelességének érezte, hogy ott maradjon. Úgy döntöttem, én is maradok. 1944. december 23-án bejöttek az oroszok. Éjszaka volt, elég nagy randalírozást csaptak a kórház területén. Az igazgató tárgyalt a városparancsnoksággal, akik tudomásul vették, hogy ez egy civil kórház, és azután az orosz sebesülteket is odahozták. Természetesen elláttuk őket. Az első orosz megszállás körülbelül január 20-ig tartott. Az utolsó napokban már látszott, hogy hamarosan kiürítik a várost, mert nyugat felől várható volt a német katonai akció. Nagy páncélos erőkkel vissza is nyomták az orosz vonalakat. Az oroszok otthagyták sebesültjeiket a kórházban, a németek vitték el őket. Volt is egy kis szóváltás Gizi meg a német tiszt között. Elviszik a sebesülteket, és a következő utcasarkon esetleg beléjük eresztenek egy sorozatot – mondta Gizi. Hogy képzeli? – válaszolta a német. – Táborba viszik, és saját oroszaik fogják gondozni őket. Fogalmunk sincs róla, mi lett a sorsuk.
A német megszállás két hónapig, január végétől március 22-ig tartott. Március 15. körül szólalt meg az a légiriadó, amelyet soha nem volt alkalmuk lefújni, mert a város légterében állandóan járt egy-két orosz vadászgép, a raták, amelyek itt vagy ott ledobtak egy-egy bombát. A lakosság többnyire a pincékben tartózkodott, akinek éppen muszáj volt kimenni, kapualjról kapualjra ugrált, mert bárhol lecsaphatott egy bomba vagy egy gránát, és jobbra-balra röpködtek a repeszek. Rengeteg sebesült volt a városban, a kórház teljesen megtelt. Főleg az ellátásban támadtak nehézségek, mert az első orosz megszállás idején kifosztották a várost és a kórházat is. Az egészségügyi felszerelés legnagyobb hányada elpusztult vagy eltűnt, így az apácanővérek állandóan mosták a kötszereket, azzal kötöztük be a sebesülteket, ami egyáltalán nem jelentett biztosítékot a sebfertőzések elkerülésére. Gyógyszerünk alig volt. Heroikus küzdelem folyt a betegek és a sebesültek érdekében. A betegeink lenn voltak a pincékben, amelyek ugyan nem voltak bombabiztosak, de még mindig többet értek, mint a földszinti vagy az emeleti helyiségek, ahol már az összes ablaküveg kitört. A pincékben kis vaskályhákkal fűtöttek. Az ellátásunk eleinte még jó volt, tekintve, hogy a sebesültek jelentős hányada a környékbeli parasztságból került ki, és a hálás hozzátartozók rendszerint hoztak valamilyen élelmiszert a kórház javára. Abban a rendkívül nehéz helyzetben is adódott egy-egy derűsebb pillanat. A kórházban volt egy pianínó, és a leendő feleségem két belövés között Chopin-darabokat játszott. Akkor néhány percre elfeledkeztünk a szörnyűségekről. 
A város március 22-én került véglegesen orosz kézbe. Nehéz lenne azt mondani, hogy felszabadulás volt, bármennyire is pokolba kívántuk a németeket. Pokoli volt, ahogy az első rohamcsapatok megérkeztek. A frontvonalban haladtak, szemmel láthatóan ágyútölteléknek szánták őket. Mi persze nem voltunk tanúi harci jeleneteknek, de az orosz sebesültek tömegéből látni lehetett, hogy nem számított nekik az emberélet. Láttuk az átvonuló orosz haderő hihetetlen méreteit, felszereltségét, a tankok és a nehézágyúk százait. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy az orosz gőzhenger megállíthatatlanul tört Nyugat felé. 
Akkor a kórházban gyakorlatilag ketten laktunk benn, a majdani feleségem és én. Néhány orvos bejárt, amikor a harcok és az ostromtűz nem volt túl erős. Mi nem sebészek voltunk, a leendő feleségem belgyógyász, én meg még csak szigorló orvos, de muszájból sok mindent megcsináltunk. Akkor végeztem az első és majdnem az utolsó önálló műtétemet. A környékről egy szétzúzott karú fiatal férfit hoztak be, ránéztem és láttam, hogy a karját csak amputálni lehet. Elmondtam neki, tudomásul vette. A nővérekkel – a műtősnő is apáca volt –, akiknek bizonyos gyakorlatuk volt, ha elméleti tudásuk nem is, összeadtuk a tudományunkat, és a műtét sikerült. A felkarját vágtuk át magasan. Volt egy kevés altatószerünk, azzal az egyik nővér elaltatta. A sterilitásunk sem volt tökéletes, nem is lehetett, hiszen akkor már megszűnt a folyóvízellátás, három lavórba mártogattuk sorban a kezünket, így sterilizáltunk a bőrünket. Kevés gyógyszer állt rendelkezésre: ultraseptyl, deseptyl, az antibiotikumot akkor még nem ismertük. Éjjel-nappal dolgoztunk. Hányszor volt, hogy éjjel kettőkor állított be egy katonai teherautó, mondjuk, tizenöt német sebesülttel! Elláttuk őket, lefektettük valami szalmazsákra, másnap délelőtt jött a német sebesültszállító kocsi, és vitték őket nyugat felé. Azzal a kevés magyar katonával viszont, aki hozzánk került, a kutya sem törődött, a magyar tisztikar oda se nézett. Amikor a végleges orosz megszállás bekövetkezett, több tucatnyi magyar katonasebesült maradt a kórházban. Tudtuk, hogy az oroszok első dolga a „nyemecki” és a „Szalasi” katonát keresni. De mivel ezek nem nyilasok voltak, hanem sorkatonák, az apácák elégették az összes egyenruhát, az oroszoknak meg azt mondtuk, hogy a sebesültek környékbeli parasztok, akiket a németek hajtottak ki lövészárokásásra. A végleges orosz megszállás idején az oroszok a kórház területén és a környező városszéli területen hadifogolytábort rendeztek be, ahol több mint húszezer katonát zsúfoltak össze. Férfiak a környékére sem mertek menni, mert mindig volt létszámhiány, szökés vagy halál miatt, és akkor összefogdostak néhány civil férfit, hogy stimmeljen a létszám. 1945. május elején ráültem egy orosz katonavonat ütközőjére, és felutaztam Budapestre. Decemberi elválásunk óta akkor találkoztam először édesanyámmal és a nővéremékkel. Közel fél évig semmit sem tudtunk egymásról. A nővéremék a régi lakásukban laktak, a ház viszonylag keveset károsodott, de az oroszok náluk is fosztogattak. Három-négy hétig voltam ott, élveztem a pezsgő politikai és szellemi életet. Igyekeztem felkeresni a régi barátokat, hiszen december eleje óta róluk sem tudtam semmit. Május végén elég kalandos úton visszajutottam Székesfehérvárra, majd néhány nap múlva Pécsre. Pécs oázisnak számított – a front csak átszaladt rajta –, rendkívül kedélyes élet jeleit tapasztaltam. Felkerestem Hasznos Tivadar barátomat, aki már a helyi kommunista párt aktív tagja volt. Kisebb tisztségre is szert tett, amellyel egy kis hatalmi befolyás is párosult, ennek köszönhetően a lakásunk megmaradt. Első este, miután megvacsorázunk, a barátom felállt, na, most elmegyünk egyet lengeni, vagyis sétálni. Most kimenni az utcára! – gondoltam hitetlenkedve. Én ugye a pesti és a székesfehérvári emlékekre támaszkodtam, sötétedés után kijárási tilalom volt mindkét városban, és jó, ha katonai járőrök jártak az utcán, nem pedig részeg katonák randalíroztak. Pécsett viszont nyugalom volt, a város kivilágítva, mert ott a közművek sem sérültek meg. Lementünk a Széchenyi térre, ahol jókedvűen sétáltak az emberek. 
Aztán bementem az egyetemre. Az Élettani Intézetben a professzorom, Lissák Kálmán nagyon megörült nekem. Jelentkeztem a dékáni hivatalban, ahol közölték, iratkozzam be a tízedik félévre. Az évfolyamom nagy részét 44 novemberében gyorstalpalással orvosdoktorrá avatták, a hetvenes létszámú évfolyamból nagyjából negyvenen kaptak diplomát. Utólag le kellett tenniük még egy kiegészítő szigorlatot, de a kezükben volt a doktori diploma, 1945-ben már állásba is mehettek. Én meg ültem az iskolapadban, hogy lezárjam a tízedik félévet, és mellette az Élettani Intézetben demonstrátorkodtam. 
Tolnai Gyurka barátom 1945 őszén jött haza a deportálásból. A szülei nem jöttek vissza. Még mindig rendkívül zaklatott volt, tüskésen érzékeny és ellenséges, rossz néven vette, hogy senki sem tett a megmeneküléséért. 
A politikai téren megindult változás érzékelhető volt a tanári karban is. Jobboldali beállítottságú fizikaprofesszorunk 45-ben már nem jött vissza Pécsre. Viszont visszajött Ernst Jenő magántanár, akinek a numerus clausus miatt szüntették meg az állását, belépett a kommunista pártba, és elfoglalta a Fizikai Intézetet, ahol kitűnő röntgendiagnosztikai laboratóriumot fejlesztettek ki. 45 szeptemberében a pécsi kommunista újság diadallal közölte, hogy hét egyetemi tanár lépett be a kommunista pártba. Az igazoló bizottsági eljárások során kevés embert bocsátottak el az egyetemről, de a háttérben már működött egy kommunista befolyás alatt álló csoportosulás, és mire a rendszer megszilárdult, fenekestől felforgatták a pécsi egyetemet is. 
A párt transzmissziós szíja a szakszervezeti mozgalom volt, hivatalosan is így deklarálták. 1945-ben Pécsett is megalakult az Orvos-egészségügyi Szakszervezet, amelynek 47-ben, amikor letettem a doktorátust, tagja lettem. Az Orvosi Kamara nem működött, valahová illett tartozni. A szakszervezet 48-ban ideológiai tanfolyamot indított az egyetemen, könyörögtek, hogy vegyünk részt rajta. Eleinte viszonylag nívósak voltak az előadások, akkor még nem látszott ki annyira a lóláb, vitatkozni is lehetett az előadókkal. Egy szabadegyetemi kurzus is működött a városban, remek vitaelőadásokat szerveztünk, meghívott előadókkal és hozzászólókkal. A meghívottak között volt az akkor még működő jezsuita gimnázium több tanára, ott ágáltak ők is. Akkor még csak szellemi párbajt vívtunk, nem tudtuk, hogy egy év múlva Mindszentyt lecsukják és majdnem halálra gyötrik.
Az Orvos-egészségügyi Szakszervezet vezetője Weil Emil volt, aki nyolc évet ült börtönben kommunista szervezkedésért. Nyolc év börtön, utána majd egy év illegalitás általában nem nemesítő, inkább elnyomorító hatású, ami meg is látszott Weil magatartásán. Gyanakvó, gonosz ember volt, és az életét ráadta az útszéli sztálinista apparátus szolgálatára. 1947–48-ban én még Pécsett voltam, akkor még mindez nem volt számomra olyan szembetűnő, vagy legalábbis nem ismertük annyira, mi zajlik Pesten. 
 Még Fehérváron tervbe vettük, hogy megházasodunk, azonban én akkor épp csak elmúltam huszonhárom éves, az érvényben lévő törvényes rendelkezés szerint kiskorúnak számítottam, csak szülői beleegyezéssel vagy gyámhatósági hozzájárulással esküdhettünk volna meg. Így aztán sokáig távszerelemben éltünk. Gizi 46-ban felkerült Pestre, a II. sz. Belklinikára gyakornoknak – a klinikát 46 elejétől Haynal Imre vezette –, én Pécsett voltam, néha összejöttünk. 1948-ban úgy döntöttünk, megházasodunk. Október 30-án, Pesten tartottuk az esküvőt, a Fasori református templomban. Az egyházi esküvő családi kívánság volt, én egyáltalán nem ragaszkodtam hozzá. A feleségem református, hívő lélek volt, aztán – talán ismeretségünk és barátságunk is befolyásolta – kezdett eltávolodni a tételes vallástól. 48-ban már ő sem ragaszkodott volna az egyházi esküvőhöz, de a családi környezet igen. Az övéi Kolozsváron éltek, levélben tartották a kapcsolatot. 47-ben még meglátogathatta a családját, aztán 1955-ig nem volt lehetséges semmiféle személyes kapcsolat. Az esküvőre, Fasori templomba Gizi összes kollégája eljött, Haynal professzor és a párttitkár is. Az esküvő után rövid időt töltöttünk a Balaton partján, Ábrahámhegyen, aztán mindegyikünk ment a dolgára, én Pécsre tanítani, ő Pestre dolgozni. 
1949. január végén egyszer bejött a tanterembe a professzor és egy ismeretlen úr. Leültek, egy ideig hallgattak, aztán kimentek. Február derekán kaptam egy telefonhívást az Orvos-egészségügyi Szakszervezet központjából, Csákány Györgytől, a szakcsoport titkárságának a vezetőjétől, hogy menjek be hozzá. Közben egy barátom már leadta a fülest, hogy a szakszervezet fel akar hívni belső munkatársnak. Csákány előadta, hogy a szakcsoport-titkárságon a tudományos tervmunkák beindításában kell közreműködnöm, az állami szervek és az intézet között egyengetni a dolgot. Nem volt túl nagy kedvem a szakszervezeti funkcionáriussághoz, fogalmam sem volt róla, milyen az élet egy szakszervezeti központban. Visszamentem Pécsre, jelentettem a profnak, miről van szó. Jellemző az akkori erőviszonyokra, hogy Lissák azt válaszolta: kérlek, ha a szakszervezet hív, az olyan, mintha SAS behívót kapnál a katonaságtól. 
Untuk már a távházasságot is, így aztán márciusban feljöttem az Orvos-egészségügyi Szakszervezethez. Albérletben laktunk egy rokonnál a Bajza utcában. A pécsi Élettani Intézetből fizetéses szabadságra kértek. A szakszervezet hatalmát jelezte, hogy a munkahelyről továbbra is folyósították a fizetést, és ők kiegészítést adtak a szakszervezeti pénztárból. Mondhatom, az akkori viszonyok között egész tisztességesen kerestem. 1949-ben ötszáz forint körül volt a tanársegédi fizetésem, és a szakszervezettől kaptam még három-négyszáz forintot. Emellett adódott egyéb kereseti lehetőség is. A rádiónak hetente készítettem az egészségügyi negyedóra szakmai anyagát. Az Országos Közegészségügyi Intézet egyik munkatársa volt az éceszgéber, én írtam meg a szöveget, Császár, a politikai felelős elolvasta és általában rábólintott. 
Néhány nap múlva láttam, micsoda tésztába kerültem. Szörnyű hely volt. Minden reggel Szabad Nép-félóra. Fél nyolckor belihegtünk, hónunk alatt az újsággal. Aztán nyolc órakor mentünk dolgozni. A munkám az volt, hogy tárgyaljak az egyetemi intézetek vezetőivel és néhány kórházi főorvossal, akik valamilyen tudományos munkában vettek részt. 1949-ben, amikor az Akadémia még nem parírozott a pártideológiának, létrehozták a Minisztertanács mellé rendelt Magyar Tudományos Tanácsot. Ennek volt egy költségvetési kerete, amit előirányzat szerint szétosztottak. Én a tanács és a kutatók között egyeztettem, elsősorban a műszerbeszerzésekről. A profokkal nagyon jó viszonyban voltam. Elmondták, mi a kutatás tematikája, mire van szükségük, nekem pedig referálnom kellett róla a főnökömnek. Elég sok pénz volt, gyakorlatilag minden igényt kielégítettük. Itt is szóba került a párttagság, de csakúgy, mint Pécsett, azzal hárítottam el, hogy nem érzem rá alkalmasnak magam. A főnököm dicséretére legyen mondva, nem forszírozta tovább, és politikai feladatot sem bízott rám. 
49 őszén sikerült otthagynom a szakszervezetet. Az úgy történt, hogy a feleségem fiatalabb korából ismerte Straub Brunót, aki már elsőéves egyetemista korában bekerült Szent-Györgyi Albert szegedi Biokémiai Intézetébe. 
 
Szent-Györgyi professzor Budapesten folytatja kutatásait 
Mafirt Krónika 11. 1945. október
Filmhíradók Online
 

 Szent-Györgyi 1945-ben Budapestre telepítette az intézetét, és miután 1948-ban egy svájci utazása során végleg kinn maradt, Straub Brunót felvezényelték Pestre, hogy vegye át az intézet vezetését. 1949. október végén vagy november legelején álltam be a Biokémiai Intézetbe tanársegédnek. Volt egy kis csoport, a Stern-csoport, az intézet balos magja, a legvadabb sztálinista ifjú titánok. Megörültek nekem: a szakszervezetből jön, csak jó elvtárs lehet. Én meg örültem, hogy megszabadultam a szakszervezettől, és eszem ágában sem volt semmiféle mozgalmi munkát végezni. Hamarosan rájöttek, nem vagyok olyan lelkes elvtárs, mint gondolták.  Részben szakmai, részben politikai tényezők miatt 1950 tavaszán kezdtem körülnézni, jó lesz odébbállni, mert előbb-utóbb törésre kerül sor. A Rókus-kórház kórbonctani osztályán megürült egy segédorvosi állás, Pécsről ismertem az osztály vezetőjét, Páder Viktor kórboncnok főorvost, megegyeztem vele, hogy amikor lehet, eljövök az egyetemről. Straub Brunó tudomásul vette, csak azt kérte, folytassam a tanulóköri munkát, amíg nem találnak új tanársegédet a helyemre. Utána egy hónapig délelőttönként a Rókus-kórházban dolgoztam, délután meg bejártam az intézetbe.  A Rókus-kórház proszektúrája egy különálló régi épület volt, tágas boncteremmel, muzeális kórbonctani gyűjteménnyel, régi könyvekkel. A főorvos és az alorvos mellett én lettem a segédorvos, volt még három asszisztens, egy takarítónő és egy boncmester. Kellemesebb volt a légkör, mint az intézetben, bár egy kórházi proszektúra akkor se számított a nagy keresetű orvosok munkahelyének. A Rókusban nem voltam sokáig. A főnökömet, Páder Viktort két hónap múlva áthelyezték az István-kórházba, és felajánlotta, menjek vele. Elfogadtam. Páder azonban csak egy hónapig volt az István-kórházban, mert a párt érdeke azt kívánta, menjen át a szomszéd László-kórházba igazgatónak. Hát oda már nem követtem. 
1950 nyarán fölhívtak az igazgatóságra, ahol az üzemi háromszög – az igazgató, a párttitkár és a szakszervezeti titkár – fogadott. Az igazgató prezentálta, hogy a hadsereg tartalékos orvos tiszti tanfolyamra verbuvál hallgatókat. Nincs-e kedvem hozzá? Antimilitarista voltam, utáltam a katonai szolgálatot, ezért tiltakoztam ellene. Az igazgató azzal kezdett érvelni, hogy a kórháznak érdeke prezentálni egy jelöltet, de a klinikai osztályokról senkit sem tudnak nélkülözni. Végül sikerült rávenniük, hogy a kórház érdekében vállaljam. 1950. augusztus közepén vonultam be a Központi Honvéd Kórházba, a Róbert Károly körútra. Akkoriban kezdődött a hadsereg nagymérvű felduzzasztása, a szakszolgálatok létszámigénye is növekedett, ezért hirdették meg a tartalékos tiszti tanfolyamot. Körülbelül százan voltunk. Betanultuk az akkori orosz mintájú gyalogsági fegyverzet használatát – ami ugye hasznos ismeret az orvos számára –, de tanultunk tereptant, hadseregszervezést, szervezeti felépítést, azon belül az egészségügyi szolgálat helyét az adott csapattest-állományban, és megismertük a hadtápszolgálatot is – ezek is nagyon hasznos ismeretek voltak. Fontos tantárgy volt a politikai oktatás, amelyet egy politikai tiszt tartott. Ismertette a hadseregen belüli bűnös szervezkedések összes fontos adatát. A Pálffy-féle bűnszövetkezetet, beleértve Merényi Gusztáv orvos tábornokot, akit szintén felakasztottak. Azóta elneveztek róla egy kórházat. A szállásunkon az ágy fölött a honvédelmi miniszter, Farkas Mihály hatalmas portréképe lógott. Neki volt a legrettenetesebb híre. 
 Az utolsó hónapban kicsaptak vidékre sorozni. Novemberben tartalékos orvos hadnagy fokozattal szereltem le, és visszatértem az István-kórházba. 1952. február 1-jén megint behívót kaptam. Előtte másfél hónappal született meg a kislányom. Itthon hagytam a feleségemet a kicsi gyerekkel, és bevonultam a Központi Honvéd Kórházba. Egy hétig ott dolgoztunk, majd az Üllői úti Örökimádás-zárdában elhelyezett egészségügyi tiszti iskolába kerültünk, ahol tereptant, hadseregszervezést és egészségügyi szolgálat-szervezést tanultunk, abból a célból, hogy utána vidéki iskolatáborokban tartalékos tiszthelyetteseket tanítsunk. Április elsején már tábort nyitottunk a Bakonyban. Időnként felutaztunk Pestre, a családunkhoz, majd július 31-én boldogan leszereltünk.  
Visszamentem az István-kórházba. Szeptemberben kivettem a megkésett nyári szabadságot, és októberben az ebédlőben odaült mellém a kórház igazgatója, azzal, hogy a Péterfy-kórház proszektúrája bajban van, kellene nekik egy segédorvosi beosztású kolléga, nem mennék-e át oda. Mondtam, nem szeretnék megint munkahelyet változtatni, de ő figyelmeztetett, hogy mint direktor, el is rendelheti. Tudomásul vettem. Valamikor novemberben helyettesként átkerültem a Péterfy Sándor Utcai Kórházba, a fizetésemet továbbra is az István-kórházban kaptam. 
 
Sztálin örökké él, dokumentumfilm 
Filmhíradó különkiadás (1953) 
 
Hogy mi zajlott 56-ban az SZKP XX. kongresszusán, csak jóval később tudtuk meg. A Petőfi Körről tudtam, hogy létezik, de nem vettem részt egy ülésén sem, viszont többször voltam a Kossuth Klubban rendezett orvostörténeti előadássorozaton. A sajtóból rengeteg új hírt olvashattunk. Egyrészt a Művelt Népből, másrészt az Irodalmi Ujságból, mind a kettő járt nekünk. Olyan cikkek jelentek meg, mint például a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? – ezt Háy Gyula írta –, vagy Novobáczky Sándor Különös emberek? című cikke, amely Sztálin Lenin koporsójánál tartott gyászbeszéde kezdetét idézte – mi, kommunisták, különös emberek vagyunk, különös anyagból gyúrva –, s a maga szatirikus stílusában remekül ki is figurázta. Azután hallottunk, olvastunk a Rajk-temetésről is. Meglepő volt számunkra, hogy olyanok, akik néhány évvel korábban majd kiestek a cipőjükből, hogy lelkesedjenek Sztálinért és a nemzetközi munkásmozgalomért, most kezdtek kicsit normálisabb, emberibb hangon beszélni, és olyan problémákat is felvetettek, amelyek addig nem kaptak semmiféle nyilvánosságot. Az új hangvétel, a problémák nyers megfogalmazása üdítően hatott. 
Október 23-án délután öt körül végeztem a kórházban, és amikor kimentem a Rákóczi útra, láttam, nem jár sem a villamos, sem a busz, viszont időnként elrobogott mellettem egy-egy teherautó, tele fiatalokkal, akik nemzetiszínű zászlókat lengettek, röpcédulákat dobáltak és énekeltek. Így aztán gyalog mentem haza, a Liszt Ferenc térre. Otthon vendégeink voltak. Egyikük a feleségem kolozsvári nagynénje, aki pár nappal korábban érkezett. Néhány napig élvezte Budapestet, aztán bekerült az ostromállapotba. November közepén ment el, amikor a román nagykövetségről autóbusszal vitték haza itt rekedt állampolgáraikat. Nekünk akkor nem volt rádiónk, de figyeltük, mi történik kinn, néha kinyitottam az ablakot. Az Andrássy úton, amelyet akkor éppen Sztálin útnak neveztek, elég nagy volt a zaj és a nyüzsgés. Hogy tájékozódjam, lementem az utcára körülnézni. A Belváros irányába indultam, s épp akkor értem a Bajcsy-Zsilinszky úti sarokra, amikor két fiatalember egy létrán állva vésővel és kalapáccsal ütötte ki a Sztálin út névtáblát. Nagy taps volt. Rengeteg ember ácsorgott körülöttem. Fegyvere nem volt senkinek, szemmel láthatólag a környékbeli lakók csődültek össze. Várakoztunk, hogy mi lesz még, a távolból néha-néha lövéseket is lehetett hallani. Egyszer csak arra figyeltünk fel, mintha a Bajcsy-Zsilinszky úton, felülről, tehát Pest északi része felől tankok közelednének. Akkor már hallottunk róla, hogy egyetemisták vannak a Rádiónál, és fegyveres harc alakult ki. Rettenetesen felháborodtunk, hogy tankokkal mennek a fiaink ellen. Tényleg jöttek a tankok, csukott tetővel, volt talán négy vagy öt. Egyszer csak megnyílt a vezértank teteje, kidugtak rajta egy nemzetiszín zászlót. Hát mondanom se kell, a tömeget levette a lábáról ez az okos akció. Hatalmas tapsviharban törtünk ki a pfújolások után. A toronyban megjelent egy tiszt, és barátságosan integetett. Úgy könyveltük el a dolgot, hogy ezek nem bevetésre indulnak a fiaink ellen. A tankok aztán elviharzottak a Tanács körút irányába. Mivel tudtam, hogy otthon várnak, visszamentem, hogy híreket adjak az eseményekről. 
Másnap reggel korán felébredtünk, csönd volt. Nemsokára felhívott telefonon a szomszéd bérházban lakó kollégám, Harmath Zoltán. Mondtam, jöjjön át, beszéljük meg, mit csináljunk. A szomszéd lakásban egy idősebb szájsebész főorvos lakott, ő is átjött. Megállapítottuk, hogy mivel éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy a kórházakban sebesültek is vannak, mi orvosok vagyunk, be kell mennünk a Péterfybe. A szájsebész kolléga hazament, mi meg Zoltánnal a kezünkbe vettünk egy-egy orvosi táskát, és elindultunk az akkor Majakovszkij nevét viselő Király utcán. A kapualjakban itt-ott puskás fiatalemberek álltak, de ránk se fütyültek. A Fasorban volt a Korvin Ottó Kórház, a Belügyminisztérium, helyesebben az Államvédelmi Hatóság saját kórháza, a kapuja nyitva volt, fegyveres kapuőrséget nem láttunk. Szemben, az orosz városparancsnokság előtt viszont tank is állt, meg páncélautók, látszottak a bent ülő rohamsisakos orosz katonák, géppisztollyal a kezükben, de azok sem törődtek velünk. Beértünk a kórházba, az egyik igazgatóhelyettes fogadott, nagyon megörült nekünk. Azt hiszem, mi voltunk a huszadik és a huszonegyedik orvos, aki bent volt a kórházban a száznyolcvan közül. Mi a teendő, hol van ránk szükség? – kérdeztük. Menjetek a sebészetre, nézzetek körül! – mondta. Átmentünk a kórházi sebészetre, néhány kollégánk már a műtőben volt, mi is beálltunk asszisztálni. Túlnyomórészt lőtt sérülteket láttunk el, akiket éjszaka és reggel szállítottak be a kórházba, elsősorban a Rádió előtt kialakult csatatérről. 
 Azt nem tudom, hogy 24-én hány sebesült volt, mert az emlékeim összemosódnak a 25-i, azzal az ominózus csütörtöki nappal, amikor kora délután addig el nem képzelt számban zúdultak be a sebesültek a Péterfybe. Akkor értesültünk az Országház előtti mészárlásról. Az egyik sérült egy fiatal parasztember volt, aki 25-én délelőtt kofahajóval érkezett Budapestre. Valahol a Szabadság híd táján kötött ki a hajó, onnan gyalog ment a Parlamenthez, ahol belekerült a szórásba, és ha jól emlékszem, lábsérülést szenvedett. Ő volt az első szemtanú, aki hírt adott arról a borzalmas eseményről. Hogy honnan lőttek, arról akkor semmit sem tudtunk, de mindenki azt valószínűsítette, hogy az ávósok lőtték a tömeget a környező házak tetejéről. Mi benn maradtunk a kórházban, mert még este is folytak műtétek, szükség volt ránk. Másrészt a késő esti sötétségben meglehetősen bizonytalan lett volna a hazajutásunk. 
26-án hazamentem. Azon a tájékon szerencsére nyugalom volt, engem sem nyugtalanított már, mi van a családdal. A következő nap megint bementem a kórházba, és attól kezdve csak másfél naponta ugrottam haza. 30-án délelőtt a Péterfy valamelyik folyosóján összetalálkoztam Radó Sándor igazgatóhelyettessel. Nagyon jó, hogy találkoztunk, Miklós – mondta –, a kórház területén működik egy önkéntes mentőszolgálat, de semmi kapcsolatunk sincs velük, légy szíves, vedd át a vezetését! Mi is láttuk, hogy civil fiatalemberek személyautókon sebesülteket hoznak be a kórházba. Az autóra lepedőt borítottak, arra vöröskeresztet festettek. A földszinten és az udvaron táboroztak, a kórház konyhájáról étkeztek. Lementem, és ott találtam egy fiatal katonatisztet, Tóth Istvánt, aki valamelyik vidéki alakulatnál szolgált, 23-án épp a szabadnapján tartózkodott Pesten, belekerült az események sodrába. Azonnal tudta, hova kell állnia, és a környékbeli vagányokból megszervezte az önkéntes alakulatot. A Baross tér környékén sohasem a legelőkelőbb társadalmi rétegek laktak, lumpenproletár negyed volt, de ezek a vagány fiúk – néhány lány is volt közöttük – azokban a napokban, mondhatom, megnemesedtek. Szívvel-lélekkel beálltak a mentőszolgálatba, az életüket kockáztatták. Tóth István megörült, hogy végre egy hivatalos kórházi személy is szóba áll velük. Kiderült, hogy több mint ötven személyautót zabráltak a környékről, plusz még néhány furgont és talán egy katonai mentőautót is. A színész Latabár Kálmán kis személyautója is hozzánk került egy időre. Szerkesztettem egy névsort, körülbelül százötven-százhatvan név volt rajta, a kocsikat is megszámoztuk, úgy emlékszem, ötvenötig terjedt a lista. Szükségesnek tartottam, hogy valami rendet teremtsek, tudjam, kik vannak ott, kikre lehet számítani. 
 Alig egy órája vettem át a civil mentőszolgálat vezetését, amikor jött a hír, hogy a Köztársaság téren az ávósok lövik a fegyvertelen népet. A mentőseink, hallva a lövöldözést, rögtön odamentek. Több tucatnyi sebesültet szállítottak be. Mindenkit felkapkodtak, válogatás nélkül, így biztos behoztak néhány ávóst is, akik valószínűleg könnyebben sérültek meg, mert egy-két nap múlva mind eltűntek a kórházból. Nyilvánvalóan féltek, hiszen a hangulat rendkívül ellenséges volt minden ávóssal szemben. A következő napokban egy csomó halotti bizonyítványt állítottam ki. Lejártam a proszektúrára, de nem boncoltunk egyetlenegy esetet sem. Csak később döbbentem rá, milyen jó, hogy szüneteltettük a boncolásokat, mert amikor lefogtak, valószínűleg meggyanúsítottak volna, hogy élve boncoltam fel az ávósokat. Sokan keresték eltűnt hozzátartozójukat, volt, hogy megtalálták a kórházi osztályon, vagy kiderült, már holtak fekszik lent, nálunk. Október 23-a és november 4-e között körülbelül ötven lőtt sérülésben meghalt teste feküdt a proszektúrán. A harcok szünetében a temetkezési vállalat megindította a munkát, és az is előfordult, hogy vidékről szekérrel jöttek a halottjukért. 
 A közelünkben volt a Baross téri fegyveres csoportosulás, de a város számos pontján alakultak kis ellenálló gócok. A főútvonalakat az oroszok uralták, de a főútvonalak által határolt kerületrészekben a felkelők voltak az urak. A szűk utcákat elbarikádozták, és az oroszok az első napok tapasztalatai után tartózkodtak tőle, hogy a tankjaikkal benyomuljanak a mellékutcákba. Így egy-egy kerületrész aránylag több napig tudta tartani magát. Szoros kapcsolatban voltunk a Körúton lévő Atheneaum Nyomda és Kiadóvállalat főépületével, a New York-palotával, az még éppen beleesett a mi védelmi övezetünkbe. Gáli Jóska és Obersovszky Gyuszi ott szerkesztették és nyomták az Igazság című lapot. Ők bejáratosak voltak a kórházba, főleg azért, mert Gáli Jóska menyasszonya, Káldor Vera belgyógyász segédorvos volt nálunk. A mi önkéntes mentőautóink szállították az Igazság lapszámait. Az utolsó szám november 7-én egy kétoldalas papírlap volt, azzal a szöveggel, hogy a nyomdát nem tudják tovább tartani, de ígérik, hogy folytatni fogják. Később a Domonkos utcai segélyhelyen az Élünk című kiadvánnyal folytatódott az Igazság szellemisége. Rövid ideig még ott nyomták, aztán decemberben lebukott az egész társaság. 
 Szerencsére egyre kevesebb volt a sebesült, november első napjaira megnyugodtunk. Harmadikán délután úgy mentem haza, hogy jön a nagy kibontakozás, az üzemek 5-én, hétfőn felveszik a munkát, és minden beindul. Valószínűleg komolyan vettem, hogy a kormány megállapodott az oroszokkal a kivonulásról. Akkorra már bizalmam volt Nagy Imrében, és az új kormány tagjai is elfogadhatók voltak számomra. Este viszonylagos nyugalommal tértünk pihenőre, aztán vasárnap hajnalban furcsa zajokra, ágyúzásra ébredtünk. Azonnal mentem a telefonhoz, és felhívtam a Péterfy-kórházat, ahol a mentőszolgálat telefonjánál Péch Géza barátom ült. Elmondta, hogy a Thököly úton özönlenek be az oroszok, és a felkelők harcba szálltak velük. Akkor nekem a kórházban van a helyem, de hogy jutok be? Értem jön kocsival – mondta Géza. Közben a társbérlőnk fölerősítette a rádióját, és a falon keresztül hallottuk Nagy Imre proklamációját. Akkor döbbentünk rá a helyzet súlyosságára. A mi környékünkön, az Oktogonnál még nyugalom volt, Géza az Akácfa utcán elvitt a Dohány utcáig, ami egyben a Körút keresztezését is jelentette, ahol mindkét oldalon barikád állt. A barikád úgy volt felhalmozva, hogy az autó S-kanyarral kijutott a két falrész közötti résen, aztán valósággal át kellett ugrania a Körúton, mert azt az útszakaszt orosz tankok uralták. Sikerült átjutni, nem lőtték meg a kocsinkat. Géza kitűnő vezető volt, amellett bátor és önfeláldozó fiatal. A Dohány utcában már sima volt az utunk. Körülnéztem a kórházban, mi a helyzet. A mentőautóim ki-be cikáztak, és hozták a lőtt sérülteket, fiatal fiúkat, akik Molotov-koktéllal, géppisztollyal, kézigránáttal vették fel a harcot az orosz tankokkal. 
A mentőszolgálat vezetése azzal is járt, hogy ültem a telefon mellett, és ha valamilyen sérülésről befutott egy hívás, szóltam a közelemben lévő mentősöknek, ki tudnak-e menni. Nem utasítottam, nem parancsoltam, nem is volt rá szükség, rendszerint többen is jelentkeztek. Egy cédulára felírtam a pontos címet, már mentek is, és a legtöbb esetben meg is hozták a sérültet. Nagyon sokszor késő éjjel is ott ültem a telefon mellett. Szükségét éreztem, hogy minél többet ott legyek, és megtegyem, amit tudok. Előfordult, hogy egy kötözőhelyről gyógyszert vagy kötszert kértek, akkor egy személyautót megtömtünk kötszerrel, odavitte, és visszafelé rendszerint behozott egy-két sebesültet. Ezt aztán különösen a szememre hányták a nyomozás során, mondván, hogy támogattam az ellenforradalmárokat. Azt előírtuk, hogy a civil fegyveresek a kórház területén nem hordhatnak fegyvert, a bejáratnál le kellett rakniuk. Zokszó nélkül engedelmeskedtek, holott mi fegyvertelenek voltunk. Néha egész arzenál volt a kapusfülkében az ágyon és a fogasokon: géppisztolyok, puskák, pisztolyok, kézigránátok. 
Néhány civil sebesült is bekerült, olyanok, akiknek belövés érte a lakását. Az oroszok, ha valami gyanúsat észleltek, mindjárt lőttek, vaktában, minden irányban. November 4-ig a halottas kamránk nagyjából kiürült, de utána hat-nyolc nap alatt nyolcvanöt halott halmozódott föl a kórház területén. Nagyon nagy szám, egy szokványos kórházi proszektúra halottas kamrája hat, nyolc, esetleg tíz holttest befogadására alkalmas, ezért egy-egy rekeszbe több holttestet tettünk, majd a boncterem kövezetére fektettük a lepedővel letakart halottakat. Nyolc-tíz orosz katona is feküdt a sebészeti osztályunkon, mind lőtt sérüléssel. Nem különítettük el őket a magyar sebesültektől, fiatalok voltak, mint a mi felkelőink, a bajban már kölcsönösen segítették egymást. Az oroszoknak persze halottaik is voltak, mentőseink orosz tankból kiszedett, megszenesedett tetemeket is hoztak be, de a sebesültjeik közül nálunk nem halt meg senki. A harcok után tájékoztattuk az orosz városparancsnokságot a nálunk lévő sebesültekről és holttestekről. Egyszer elszállították a halottakat, majd november 12-e körül beállított a Péterfy Sándor utcába egy tank, egy páncélautó géppisztolyos, rohamsisakos katonákkal, mögöttük két katonai mentőautó, aztán megint páncélautó és megint tank. Csak így mertek bejönni, holott akkor már vége volt a harcoknak. Az orosz sebesülteket a mi embereink hozták le az osztályokról, aztán az oroszok elvonultak velük. 
November 4-én délután Péch Géza barátommal behoztuk a családomat is; ekkorra már a lakásunk közelében is sűrűsödtek a harcok. Jóformán csak reggel és este láttam őket. Gizi, a feleségem a Péterfy vérellátó szolgálatnál beállt a munkahelyére, itt volt belgyógyász kivizsgáló orvos. Egyre több civil menekült hozzánk, a kórházba. Nem tudok pontos számot, de legalább két-háromszázan lehettek. A földszinti folyosókon – főleg a rendelőintézeti részlegnél volt erre elegendő hely –, másrészt az alagsorban helyeztük el őket matracokon. A Baross téren orosz gyújtóbombáktól kigyulladt egy ház, és az álmukból felriadt emberek többnyire hálóruhában, vállukra vetett kabátban, rémülten rohantak a legközelebbi menhelyre, a kórházba. Aztán egy óvodánk is lett. Valahol a közelben volt egy hetes óvoda. November 3-án ottmaradtak a gyerekek, és 4-én, vasárnap beleestek az oroszok egyik bevonulási útvonalába, gyújtógránátot kaptak. A mentőseim behozták a sok riadt kisgyereket, odairányítottunk egy csomó nőt, akik elkezdték babusgatni őket, és szerencsére elég hamar megnyugodtak. 
Naponta egyszer vagy kétszer inspekciószerűen körutat tettem a kórházban. Ösztönös lépés volt, anélkül, hogy vezetőnek tartottam volna magam, úgy éreztem, sok mindenért felelős vagyok. Sokan fordultak hozzám kérdéssel, kéréssel, amit lehetett, megcsináltam, vagy feljegyeztem elintézésre. Afféle központi személynek számítottam a kórházban, ez az akaratlanul kiemelt helyem a harcok megszűnte után is jó pár hétig megmaradt, persze akkor már egyszerűbb dolgok elintézésére zsugorodott. Például amíg nem volt tömegközlekedés, gondoskodtam róla, hogy a mentőszolgálatunk vigye haza, majd hozza be másnap reggel a távolabb lakó munkatársakat. Szükség volt az orvosokra, mert a harcok után a kórházi munka fokozatosan normalizálódott. Újabb sebesültek nem érkeztek, de ambulánsan sokan jártak be kezelésre. Emlékezetem szerint a traumatológiai osztály betegfelvételi naplójába húsz nap alatt több mint hatszáz esetet jegyeztek be. 
A légópincében egy csomó anyag volt felhalmozva háború esetére: meleg ruha, pufajka, pokróc, kötszer, gyógyszer meg egyebek. Ezeket a raktáros adta ki az osztályokra, a szükségleteknek megfelelően. A felkelők a honvéd egészségügyi szolgálat raktáraiból is felnyitottak néhányat, onnan is hihetetlen mennyiségű kötszert és gyógyászati eszközt kapott a kórház. Mindig volt elegendő kötszerünk és gyógyszerünk. A vöröskeresztes szállítmányok is sok mindent tartalmaztak. Volt olyan eset, hogy valaki kiment tőlünk Bécsbe, ott érintkezésbe lépett valamelyik segélyszervezettel, azok megtömtek egy autóbuszt gyógyszerrel, kötszerrel, takaróval, ruhaneművel, konzervvel, és hozták haza. Sok mindent küldtek a lengyelek is: majdhogynem állami szinten intézkedtek a testvéri magyar nép megsegítéséről, és a lengyel társadalom is lelkesen ontotta a segélyt, vérpalackokat is kaptunk tőlük. Még november közepén is jöttek segélyszállítmányok. Tudomásom szerint Budapest nagy részén 8-án este megszűnt a fegyveres harc, 10-e körül a családot is hazavittük a kórházból. 
 November 16-án délelőtt a frissen megszerveződött karhatalom megszállta a kórház földszintjét, és igazoltatták az ott tartózkodókat. Én egy csomó, már majdnem őrizetbe vett embert igazoltam, hogy nálunk dolgoznak, ne vigyék el őket. Aztán délután az egyik rendőrtiszt odaszólt: Nézze, doktor, ne sokat ugráljon a gyanús elemek érdekében, mert a végén még magának is baja lehet! Később az egyik rendőrtiszt azt ajánlotta, fáradjak be velük a rendőrkapitányságra, hogy felvegyük a jegyzőkönyvet az aktusról. Ezt megelőzően még történt egy szörnyű dolog, Angyal István őrizetbe vétele. Angyal Pista a Tűzoltó utcai fegyveres csoport egyik vezetője volt. November 8-án, amikor a szovjet túlerő felszámolta az ottani ellenállást, néhány társával átjutott hozzánk, és felvették betegnek az egyik belgyógyászati osztályra. Egyértelműen bújtatás volt. A legnagyobb meglepetésemre délután a lépcsőházban találkoztam vele, felöltözve ment lefelé. Szóltam neki: Pista, ne menj le, razzia van! Nem, nem – mondja –, lemegyek, és elhessegetem őket a stencilgéptől. Akkor az intenzív osztályon is működött egy stencilgép, röplapokat nyomtak rajta. Öt perc múlva mentem át a rendelőintézeti csarnokon, és láttam, hogy az egyik sarokban géppisztolyosok fognak közre néhány embert. Pista is köztük volt. Soha többé nem láttam, 1958 decemberében kivégezték. Ezután került sor az invitálásra, hogy menjünk be a rendőrkapitányságra, ahol majd felvesznek egy jegyzőkönyvet. A feleségem éppen arra járt, elköszöntünk egymástól. Engem egy riadóautóba ültettek be, a mögöttünk álló rabszállító kocsiba pedig bezsúfoltak egy csomó nőt és férfit.  Behajtottunk a Deák téri főkapitányságra. Bevittek egy irodába, és ott az egyik őrnagy megkérdezte, nem laktam-e régebben a Práter utcában. Kiderült, hogy az egykor felettünk lakó Faragó család egyik tagja, kamasz volt, amikor mi elköltöztünk onnan. Érdeklődött a nővérem után, aki akkor csinos fiatal lány volt, és apámat is emlegette, akit Faragóék is elismert tudós férfiúnak tartottak. Ez kedvező momentumnak tűnt. A beszélgetéseken semmi olyan nem hangzott el, se kérdés, se állítás formájában, hogy én gyanúba kerülhetek. A kérdések arra vonatkoztak, mi történt a kórházban a harcok idején, hogyan működött a mentőszolgálat. Beesteledett, és az őrnagy mentegetőzve mondta, ne vegyem rossz néven, de ott kell tartaniuk, kijárási tilalom van, másnap folytatjuk. A feleségemet felhívhattam telefonon, hogy másnap hamar végzünk, megyek haza, amint csak lehet.  Aztán rákerültem a futószalagra. Lekísértek a fogdába, a kapitányság pincéjébe. A zsebeimből mindent kirakattak velem, letétbe tették, nálam csak egy cigaretta maradhatott. A pincefogdában a zárkaajtók fölött és alatt is rések voltak, hogy úgy mondjam, közös légtérben voltunk. Lefeküdtem a priccsre és elaludtam. Reggel őrületes zsinatra ébredtem: zajongás, neveket kiabálnak, egymást keresik. Elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, a Rákóczi-indulót és minden lelkesítő éneket. Egyszer valaki bekiabálta: szombat van, hétfőig biztosan ránk se néznek, vessük be az éhségsztrájkot, és követeljük a soros ügyészt. Elég vészjóslóan hangzott. A reggelit mindenki visszautasította, én sem kértem. Valamikor délután felkerültem az irodába, ahol ismét Faragó őrnagy fogadott. Azonnal elkezdte: nagyon sajnálom a körülményeket, amelyek előálltak, a kedves felesége már mozgósította a fél várost. Később kiderült, hogy a feleségem elég hosszú ideig várakozott, aztán elkezdett telefonálgatni, az országos rendőrfőkapitánnyal is beszélt, aki megnyugtatta, hogy nincs semmi bajom, haza fognak küldeni. Később bevittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol egy rendőr alezredes elkezdte felvenni a jegyzőkönyvet. Mire elkészült, és több példányban aláírtuk, este nyolc óra lett, márpedig délután négytől kijárási tilalom volt. Megkérdeztem, hogy jutok haza. Természetesen haza fogjuk vinni, vagyunk olyan jóban a szovjet elvtársakkal, hogy gondoskodnak a biztonságos hazajutásáról – volt a válasz. 
A főbejáratnál két karhatalmista tiszt fogadott, pufajkában, géppisztollyal, aztán odagördült két Pobeda, és a háttérből előjött néhány fegyveres orosz katona. Begyömöszölődtünk az autókba. Az egyik kocsiban a sofőr mellett ültem, mellém még befészkelődött az egyik karhatalmista tiszt, hátra pedig beült három katona. A másik kocsiban hasonlóképpen. A Deák tértől a lakásomig három perc az út, de legnagyobb meglepetésemre a Liszt Ferenc térnél továbbsuhant a kocsi. Szóltam a tisztnek: itt lakom, miért nem raknak ki? Valamit elintézünk – mondta –, visszafelé jövet majd felkísérjük a lakására. És mentünk tovább, kifelé a városból. Egy-egy csomópontnál orosz katonák állítottak meg, ilyenkor hátulról kiszóltak a mi katonáink – egy szót sem értettem belőle –, mire továbbengedtek. Csupa földszintes ház között mentünk, aztán megállunk egy kis téren. A két karhatalmista bement egy házba, majd valami ládaszerű csomaggal jöttek ki, betették a csomagtartóba, és ugyanazon az úton visszajöttünk. Hogy ezt miért kellett nekik végigjátszani, fogalmam sincs. Leálltunk a házunk előtt, a hadnagy felkísért, hogy saját kezűleg adjon át a feleségemnek. 
Az október 30-án megválasztott forradalmi tanács továbbra is működött a kórházban, de a mentőszolgálat a 16-i razzia után megszűnt. A sofőrök szétszéledtek, néhányat bevittek a főkapitányságra, a személyautókért pedig sorra jöttek a tulajdonosaik. A karhatalmisták az emeleti betegosztályokat ekkor még nem inzultálták, decemberben aztán erre is sor került. Az egyik szobában tömérdek írógépet, egy stencilgépet és egy rádió adó-vevő készüléket is találtak. Én magam nem foglalkoztam röpiratszerkesztéssel és sokszorosítással, de lelkesen olvastam az illegális sajtótermékeket. Amikor kiderült, hogy a kórház alkalmazottai, munkatársai közül többen szenvedtek több-kevesebb kárt a harci cselekmények idején, a forradalmi tanácson belül létrehoztuk a szociális bizottságot, és decemberben gyűjtést indítottunk a károsult munkatársak megsegítésére. Ennek a bizottságnak én lettem az elnöke, és gyakorlatilag én is csináltam mindent. Úgy emlékszem, több mint húszezer forint jött össze. A bizottságnak volt még két tagja, egy a szakmunkások közül, és valaki a gazdasági osztályról. Teljes egyetértésben döntöttünk a szétosztás alapelveiről, majd a pénzt prezentáltuk az érdekelteknek. Januárban az Írószövetség tagjai számára is volt egy gyűjtési akció, ami politikai gesztusnak számított. Keresztury Dezső indította el, aki akkor a Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztályát vezette. A nővérem is ott dolgozott, ő adott hírt az akcióról. Nagy lelkesedéssel gyűjtöttem a kórházban, két és fél, háromezer forint biztosan összegyűlt. A forradalmi tanács még itt-ott tevékenykedett, időnként a kórházvezető is kikérte a véleményemet bizonyos kérdésekben. A forradalom alatt megszűnt az MDP helyi bizottsága, megszabadultunk a pártszervektől, decemberben azonban az a hír járta, hogy megalakult az MSZMP kórházi tagozata. Én nem rejtettem véka alá a véleményemet, hangosan hirdettem az ellenérzésemet. 
A Központi Munkástanács falragaszokon tette közzé felhívását, hogy november 23-án délután két és három óra között magyar ember ne lépjen az utcára. Impozáns látvány volt: kinéztünk az ablakon, és egyetlen civilt sem láttunk az utcán. Ha itt-ott mégis felbukkant egy-két ember, az ablakokból olyan pfújolásban részesült, hogy ész nélkül berohant egy kapualjba. A jó ég tudja, mit gondoltunk, elérhetünk-e bármit is ezzel a passzív ellenállással. Az biztos, hogy minden ilyen akciónak az volt a jelentősége és értéke, hogy tudtára adja a világnak, nem törődünk bele a forradalom eltiprásába. Szilveszter estéjén gyertyát rakunk ki az ablakokba, mindenki tudta, miért. December 30-án a Zeneakadémián Ferencsik János Beethoven Eroica szimfóniáját vezényelte. A második tételt, a gyászindulót állva hallgatta a közönség. Az előcsarnokban a Vöröskereszt gyűjtött a károkat szenvedettek megsegítésére. Bőven dobáltunk pénzt a kihelyezett ládába. A társadalom akkor nagyon adakozó volt. Csak egyszer kellett szólni, hogy soron kívüli véradásra van szükség, százával jöttek az emberek. 
1957 januárjában már szemmel látható jelei voltak, hogy a hatalom megvetette a lábát, a hangja egyre magabiztosabb és fenyegetőbb lett, úgy tűnt, a lakosság is beadta a derekát. Láttuk, hogy az ENSZ részéről nem várható komoly akció. Magunkra maradtunk. Tudomásul kellett venni, hogy a Kádár-rezsim megkaparintotta a hatalmat. Visszaemlékeztem az 1849 utáni passzív rezisztenciára. Az a határozott terv alakult ki bennem, hogy körülnézek a saját környezetemben, és akit lehet, ráveszek, csak a legszükségesebb munkát végezze, semmi olyan tevékenységben ne vegyen részt, ami a rezsimet erősíti, és azt bizonyítja, hogy normális körülmények között élünk. Elsősorban a tudományos munka területén próbáltam megindítani a passzív ellenállási mozgalmat. A kollégákkal konzultálva arra az álláspontra jutottunk, hogy kórházi, klinikai munkáját mindenki ellátja, de plusz munkát nem végez, például nem támogatja a tudományos egyesületek megindulását. Januárban még egy kicsit konspiráltam. Néha valami pénzsegéllyel segítettük ki a bajba jutott bajtársakat, vagy ha valaki el akart tűnni a közéletből, még mindig el tudtuk helyezni valamelyik kórházi osztályunkon. 
 
Február első napjaiban a kislányom az István-kórház bőrgyógyászati osztályán feküdt, 9-én, szombaton hoztuk haza. Másnap elmentünk sétálni. Amikor hazaértünk, láttam, hogy egy idegen férfi áll a kapualjban. Akkor elkapott egy furcsa érzés, hogy figyelnek. Aznap éjszaka csaptak le rám a Fő utcai nyomozók. Éjfélkor becsöngettek, kinyitottam az ajtót. Egy kétméteres legény lépett be, géppisztoly a hasán, nekitaszított egy szekrénynek, végigtapogatott, utána bezúdultak a többiek. Összesen hatan voltak, mind nyakig fegyverben. Kétségtelenül kíméletesen viselkedtek, és főleg csöndben, mert látták, hogy a gyerek alszik. Leültettek a hallban egy karosszékre, és elkezdték ontani a kérdéseket. Abban minden volt. Hol van a Bagoly, hol vannak a röplapok, a fegyverek. Aztán megmutatták a parancsot, amelyen valami ügyészi aláírással az volt, hogy dr. Lambrecht Miklóst helyezze előzetes letartóztatásba és tartson nála házkutatást. Majd felszólítottak, hogy öltözzem föl. A szemük előtt kellett öltözködnöm. A feleségem adhatott egy törölközőt, valami fehérneműt, és sajnos csak két vagy három csomag cigarettát vettem magamhoz. Amikor búcsúra került a sor, a gyerek ágya felé léptem, mire a parancsnok riadtan: Fel ne ébressze! Mondtam, hogy csak megsimogatom. A feleségemtől is csak nagy nyilvánosság előtt vehettem búcsút, öt-hat fegyveres muki állt körülöttünk. Ő nagyon strammul viselkedett, és abszolút helytállt, a későbbiekben is. Mindig is mondtuk a börtönben, hogy a feleségeknek, menyasszonyoknak, anyáknak odakint sokkal több gondja, baja van, sőt sok esetben veszélyeztetettebbek is, mint mi, akik „csak” el vagyunk ítélve. Ketten kísértek be a Fő utcára, négyen ott maradtak házkutatni. 
A Fő utcán ki kellett üríteni a zsebeimet, a fémtárgyakat is elvették, majd elhelyeztek a fogdában. A cellában égett a villany – mint kiderült éjjel-nappal –, és egy torzonborz ember emelkedett fel az egyik ágyról. Dr. Kovács Zoltán, azt hiszem, a II. kerületi Nemzeti Bizottmány titkára volt. Őt decemberben hozták be, amikor a Fő utca még orosz őrizet alatt állt. A kihallgatásokat orosz tisztek végezték, tolmács közvetítésével. Mindenféle fizikai kínzással fenyegették, de nem bántalmazták, viszont az ellenőrzés olyan szigorú volt, hogy időnként, ha hipiseltek, vagyis házkutatást tartottak a zárkában, le kellett vetkőzniük, és az orosz katona még a fenekük nyílásába is belesett. Az orosz őrség aztán január elején kivonult, helyét a magyar karhatalom vette át. Kovács első kérdése azt volt, mi van az ENSZ-csapatokkal. Mondtam, azzal még várhat. 
Aztán még az éjszaka sor került az első kihallgatásra. Felvittek egy nagyobb irodahelyiségbe, ahol elég sokan ültek. A szoba közepén volt egy szék, engem odairányítottak, szemben egy kisebb íróasztalnál ketten vagy hárman ültek, mögöttem fél karéjban egy csomó nyomozó. Megint elindult a kérdésözön. Az vezette a kihallhatást, aki letartóztatott. Mindenféle hülye kérdéseket tettek fel, ennek során megtudtam, hogy Káldor Vera is benn van. A goromba és fenyegető kérdészápor nyilván azt a célt szolgálta, hogy zavarba hozzon, és elszóljam magam, de igyekeztem fegyelmezetten gondolkodni és válaszolni. Többször megkérdezték, elismertem-e a Nagy Imre-kormányt. Mondtam, igen. És most elismeri a Kádár-kormányt? Mondtam, tudomásul veszem, hogy a hatalom az ő kezükbe került. 
Három és fél hónapig voltam a Fő utcai üdülőtáborban, más néven Gyorskocsi utcai nyomozati rendelőintézetben. Nagyon lassan, május közepére állt össze a vádpontgyűjtemény egy általuk feltételezett csoport ellen, amelynek én is tagja voltam. A mi perünk is koncepciós per volt, hiszen abból semmi sem volt igaz, hogy a népi demokratikus államrend megdöntésére együtt szervezkedtünk volna. Hiába mondtam, hogy nem terveztem megdönteni az államrendet, ez irreális feltételezés, nem lehetett kiverni belőlük. Bámulatos lelkiállapot, amelyben ezek a szörnyeteg lelkű emberek lehettek, sokszor nem is egy nyelven beszéltünk, még ha magyar szavakat használtak is, és teljesen más volt az észjárásunk. A kihallgatók nagyrészt ávós tisztek voltak. Az én Galambos nevű főhadnagyom, akire később rá lettem bízva, sem tagadta, hogy ávós volt. Tudja maga, Lambrecht, micsoda küzdelem folyt az ÁVH-n belül a törvényesség megóvása érdekében? – kérdezte egyszer. Hát én nem hallottam ilyen küzdelmekről, és úgy elnéztem az én Galambos főhadnagyomat – akkor már elhízott, nagy, tohonya ember volt –, milyen klassz verőember lehetett két-három évvel korábban a nagy lapátkezeivel. Hozzáteszem, egy újjal sem nyúltak hozzám a Fő utcán, de a fenyegető hangsúly meg az egész miliő természetesen így is nyomasztóan hatott az emberre. A másik nyomasztó érzés az örökös aggodalom volt, hogy vajon mi lehet a kint maradt családtagokkal. 
Egyszer a nyomozóm szóba hozta a feleségem nevét, mire én rémült felháborodással törtem ki: csak nem hallgatták ki? Erre: nem, hát nekünk nincs okunk őt kihallgatni, neki meg nem kötelessége magáról semmit se mondani. A feleségemet tényleg nem érte semmi inzultus, kivéve, hogy elbocsátották a Péterfy-kórházból. Engem lefogtak februárban, neki valamikor április végén népgazdasági okra hivatkozva mondtak fel. Aztán elment a fővárosi tanács egészségügyi osztályára, és pillanatok alatt kapott hat vagy nyolc ajánlatot, hiszen az előző hónapok disszidálási hulláma után megüresedett orvosi állások nagy része még betöltetlenül várt a gazdájára. Azért esett a választása a VIII. kerületi Szántó Kovács utcai rendelőintézet EKG-főorvosságára, mert az aránylag bent volt a városban, jó közlekedéssel. Végeredményben úgy lett kibuktatva a Péterfyből, hogy belgyógyász alorvosból EKG-főorvos lett. 
Galambos István főhadnagy, a nyomozóm meglehetősen buta, műveletlen ember volt, rosszul beszélt és pocsékul fogalmazott. Az én szövegemet, amit vallomásnak minősítettek, nem szó szerint kocogtatta gépbe, hanem átfogalmazta, és idétlen mondatokat írt le. Minden jegyzőkönyvet átadott nekem elolvasásra és aláírásra. Eleinte őrült buzgalommal kezdtem javítani a helyesírási hibákat meg a szórendet, aztán meguntam, és csak arra ügyeltem, hogy a lényeget illetően érthető legyen. A kihallgatás-sorozat változó sűrűséggel május közepéig tartott. Mindaddig nem tudtam, mivé fogják felfuttatni az egészet, a legvégén, amikor lezárták a nyomozási eljárást, engedélyezték az irattanulmányozást. Több pertársammal, akikkel egy csoportosulásba hoztak össze, csak az irattanulmányozáskor ismerkedtem meg, korábban fogalmunk sem volt egymás létéről. Főleg nekem nem a legtöbbről. 
Az elsőrendű vádlott Péch Géza, a mentőszolgálatom tagja lett. Ellene nagyon súlyos volt a vád, a rendszer megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése mellé még a hűtlenség vádját is rásütötték. Januárban kinn volt Bécsben, és február 10-én, visszajövet fogták el két társával együtt. Géza 1930-ban született, Műegyetemet végzett, az Ikarus autóbuszgyárban dolgozott. Emlékszem, január elején, mielőtt kiment, hozott egy fényképet az új, farmotoros Ikarusz buszról. Bécsben érintkezésbe lépett egy volt horthysta tábornokkal, aki 1945-től Amerikában élt, de a forradalom idején Bécsben menekültügyi segélyakciót szervezett. Hogy miről beszélt vele Géza, nem tudom, mert mi szabadon már nem találkoztunk, és amikor az ítéletünk után néhány napig egy zárkában voltunk, csak annyit mondott, hogy minden másként történt, mint ahogyan a jegyzőkönyvekbe bekerült. A vádhatóság Géza tetteibe fegyvercsempészési tervektől kezdve mindent belekevert. Úgy fogták el, hogy Bécsből egy teherhajó fedélzetén elbújva akart hazajutni két társával együtt. El is jutottak Gönyűhöz, a határállomáshoz, ott egy matróz észrevette őket, és jelentette. Azonnal lefogták mindhármukat. 
A másodrendű vádlott Balogh László volt, vele korábban csak egyszer találkoztam, a harcok idején a kórházban. A következő Budai Béla, a mentőszolgálatom egyik sofőrje, nagyon szimpatikus, helyes fiú. A forradalom idején matrózruhában járt a társával, Tóth Tamással – matrózoknak becéztük őket –, akit szintén velünk fogtak perbe. A negyedrendű volt, ha jól emlékszem, Gerlei József, műszaki rajzoló. 56 előtt valamilyen kevert ügyben ült, a forradalom szabadította ki. Őt sem ismertem, a nevét sem tudtam, sajnos ő tudott rólam, hogy olyan fiú vagyok, akihez illegális természetű dolgokban fordulni lehet. Az irattanulmányozás során derült ki, hogy ő már a Gönyűn felvett jegyzőkönyvbe bediktálta a nevem és a címem. Érthető tehát, hogy kerültem az első letartóztatottak közé. De semmiféle szemrehányást nem érzek Gerlei Jóska irányában, mert ő az életével fizetett. Következett Atzél Bandi, vagyis báró Atzél Endre, az erdélyi Atzél család tagja. Szegény a báróságból nem élvezett semmit, mert hét- vagy nyolcéves gyerek volt, amikor az édesapja részt vett a 44-es kiugrási akciók egyikében, aminek során átment az oroszokhoz, majd nyoma veszett. Édesanyja, gróf Bethlen Beáta heroikus erőfeszítéseket tett, hogy négy gyerekét felnevelje. Atzél Bandit Géza hagyta rám, amikor elment Bécsbe, hogy rajta keresztül tartjuk majd a kapcsolatot. Bandi nagyon bátran és jellemesen viselkedett a forradalom alatt és a Fő utcában is. Semmit nem vallott rám, holott mint „összekötő” sűrűn járt hozzám. Utána jött Békési Béla, nálam alig néhány évvel fiatalabb medikus. Személyesen az irattanulmányozások idején találkoztunk először. Béla a kihallgatások során bedobta a nevemet, és úgy tüntetett fel, mintha valami kulcspozícióm lett volna. Amikor összeismerkedtünk, kvázi mentegetőzve fordult hozzám: ne haragudj, hogy belekevertem a nevedet a dologba, csak el akartam terelni a figyelmet a szervezkedésünk jellegéről, aztán tudod, majd a bíróságon úgyis visszavonom ezeket a dolgokat. Hát, ahogy azt Móricka elképzelte. Az én helyzetemet talán súlyosbította ez a vallomás, viszont Bélán sajnos nem segített, halálra ítélték, és kivégezték. Béla társa, Rácz József medikus volt a hetedrendű vádlott. Ő nagyon okosan védekezett a bíróságon, többek között a szociális hátterére hivatkozott. Parasztgyerekként került egyetemre, és valami szánalmas összegű ösztöndíjból kellett megélnie. Én voltam a kilencedrendű vádlott. Utánam jött Schiff Miklós, egy idősebb villanyszerelő, akinek két egyetemista fia a mentőszolgálatomban dolgozott. A fiúk a harcok után kimenekültek az országból, a papa itthon maradt, és azzal vádolták, hogy érintkezésben volt disszidált fiaival. A többiekre – összesen tizenöten voltunk – csak futólag és hézagosan emlékszem. Volt egy tizenöt éves fiú is, jóképű kiskamasz, aki egy év felfüggesztettet kapott. 
A hozzátartozók mindnyájunknak szereztek védőügyvédet. A feleségem a letartóztatásom utáni napon eljutott a neves védőügyvédhez, Kardos Jánoshoz, aki a védelmemet átadta a nála jóval fiatalabb Mály Józsefnek; ő rajta volt a duplanullás ügyek védőügyvédjeinek listáján, vagyis azokén, akiket az igazságügyi hatóságok elfogadtak védőnek. Nagyon derék ember volt, végigvitt az első fokon, és rövid védőbeszédet tartott a tárgyalás végén. Mindenki tisztában volt vele, hogy nincs sok lehetősége, hiszen még csak nem is ismerte pontosan az ügyünket. A négyezer oldalas anyagból csak valami kivonatot láthatott. Az ügyvéd leginkább arra volt jó, hogy kapcsolatot tartson a családom és köztem. Május végén a nyomozóink lezárták az ügyet, gyanúsítottak lettünk, és átkerültünk a Markó utcai börtönbe. Felületes orvosi szemle után megkaptuk a bűvös nyilvántartási számot. Én voltam az 50-308-as, ezzel futottam végig, a szabadulásomig. 
Ha jól emlékszem, szeptember 6-án, a Markó utcában volt az első tárgyalási nap, amelyet Tutsek Gusztáv bíró elnöklete alatt nyitottak meg. Tutsek végig visszaélt hatalmi helyzetével, lehetetlen kérdéseket zúdított a vádlottakra, és rendszerint nem hagyta kibeszélni őket. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hozzátartozóink bejöhettek, és néhány padsorral mögöttünk ültek. Úgy tudom, a mi perünk elsőfokú tárgyalása volt az utolsó nyílt tárgyalás, mert néhány olyan, a rendszer számára botrányos jelenet játszódott le, ami miatt beszüntették ezt a tárgyalási formát. Engem a BHÖ 1/2 §-a alapján helyeztek vád alá, vagyis a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt. Az első öt társamat szervezkedés vezetésével vádolták. Az első napon a személyi adatok egyeztetése zajlott. A terem dekorációjához tartoztak az állványon lógó fegyverek, amelyeket a házkutatások során begyűjtöttek, továbbá ott volt vagy huszonöt írógép, ezeket – mint utólag kiderült – október 30-a, a pártház ostroma után hozták át a mentős legényeim, és elhelyezték az egyik szobában. A következő nap az elsőrendű vádlott kihallgatása zajlott, a többiek nem vehettek részt rajta. Súlyossági sorrendben folyt a vádlottak meghallgatása, aki túlesett rajta, bent maradhatott a teremben. Amikor szeptember közepén rám került a sor, már nyolc társam ott ült előttem. A kihallgatásom utálatos körülmények között zajlott. Ismeri a vádat? – kérdezi Tutsek bíró. Mondom, igen, ismerem. Bűnösnek érzi magát? Mondom, nem. Erre: no, majd meglátjuk. Aztán elkezdődött a kérdéssorozat, ami arra is kiterjedt, kikkel voltam személyes kapcsolatban a társaim közül. Úgy tűnt, a bíró gondosan ügyel rá, hogy én ne mondhassak semmit. Érdekes volt a védőügyvéd-gárdánk. Köztük volt Major Ákos korábbi hadbíró, majd 1946–48-ban a Népbíróságok Országos Tanácsának az elnöke, aki a Bárdossy-perben is elnökölt, aztán kikopott onnan, és átment védőügyvédnek. A másik Olti Vilmos, az ötvenes évek elejének hírhedt halálbírója, aki szörnyű ember hírében állott, és annál komikusabb volt, hogy a védelmünkben tépte a száját. Nem tudom, melyik társamnak volt az ügyvédje, de globálisan mindnyájunkat védett. Az én ügyvédem is szónokolt valamit az érdekemben, és felhozott néhány mentő körülményt.  Nagyon készültem és fantáziálgattam, mit fogok mondani az utolsó szó jogán. Védőbeszédet terveztem a társaimmal kapcsolatban, és meg akartam védeni 56 igazát is. Az egyik zárkatársam higgadt jogász férfiú volt, és könyörgött: Miklós, az Isten szerelmére, ne mondj ilyeneket, ez csak olaj a tűzre! Az utolsó percben aztán megjött az eszem. Valószínűleg igaza lett volna. Az utolsó szó jogán csak valami olyasmit mondtam, hogy érzésem szerint nem követtem el semmiféle bűncselekményt, nem érzem magam ellenforradalmárnak, és méltányos, enyhe ítéletet kértem. 
Október 4-én került sor az ítélethirdetésre. Úgy emlékszem, ronda, esős idő volt, megfelelő hangulati aláfestés a súlyos ítéletekhez. Így ment sorban: elsőrendű vádlott Péch Géza, szervezkedés vezetése, életfogytiglan. Balogh László szervezkedés vezetése és egyéb vádak, kötél általi halál. Ő volt az egyetlen, akinek Tutsek első fokon halálos ítéletet adott. Volt még két életfogytiglan, Gerlei Józsefnek és Békési Bélának, a többieknek öt, tíz, tizenöt év. A meglepetés akkor jött, amikor engem, a kilencedrendű vádlottat tizenöt évre ítélt, mint a szervezkedés szellemi vezérét. Ez mindnyájunkra úgy hatott, mint egy lórúgás. Miután kihirdették a tizenöt ítéletet, már csak az volt a kérdés, ki kíván fellebbezni. Az ügyész egy csomó súlyosbítási igényt jelentett be, szerencsére a személyemre vonatkozóan nem. Én ott szóban azonnal fellebbeztem, majd 58 márciusában felkeresett az új védőügyvédem, dr. Kovácsi Zoltán, és a család nevében kérte, vonjam vissza a fellebbezésemet. Azzal érvelt, hogy most élet-halálról van szó, az új tanácselnök, Borbély János egy hírhedt alak. Mellbevágott a dolog, de aláírtam az előkészített papírt. 
Az elsőfokú ítélet után néhány nappal kivittek minket a Gyűjtőbe. Ez volt a következő stáció az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom keretében. Hosszú ideig a jobb csillagban voltunk elhelyezve, ami arról volt nevezetes, hogy még nem közművesítették, és szükségletünket a zárkában elhelyezett szép nagy vasfazékban végeztük, amit ócska, rozsdás fedő takart le. Alumínium kannában kaptunk ivóvizet, a kannafedő volt a közös pohár. Aztán áthelyeztek a bal csillagba, ott már vízöblítéses vécé volt. Sokszor cserélődtek a zárkatársaim, különben nyugton hagytak, legfeljebb néha volt egy-egy hipis. Nem kellett levetkőzni, csak végigtapogattak bennünket, belenyúlkáltak a zsebeinkbe, és ha valami tiltott tárgy volt nálunk, elkobozták. Márciusban áttereltek a Kisfogházba. Ott tartózkodásunk legszörnyűbb részlete a reggeli kivégzések hozzánk felszűrődő zaja volt. A kivégzések általában hat és hét óra között zajlottak. Azokon a napokon – a megszokottnál korábban – hangos kopácsolásra ébredtünk. Ilyenkor csak friss vizet adtak be a zárkákba, a reggelit csak hét óra után osztották ki. Nyilvánvaló, hogy közben lezajlottak a kivégzések. Én gyakorlatilag semmit sem értettem meg a néha odahallatszó búcsúkiáltásokból, mert a zárkánk olyan helyen volt, ahova alig szűrődött fel a hang. 
 Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is. Megszabták, mit lehet, illetve mit nem szabad küldeni. De minden nagy örömet okozott, már csak azért is, mert otthonról jövő apró jel volt. Örömöt jelentettek velem lévő szakkönyveim is, meg a folyóiratok, a Természettudományi Közlöny meg Élet és Tudomány, amelyeket beküldhettek nekem, aztán jártak körbe. A rabkönyvtárban is találhattunk olvasnivalót, igaz, főleg az ötvenes évek elején megjelent, agyonhasznált, válogatott írásműveket, oroszból fordított téesz-regényeket és ehhez hasonló nyalánkságokat. Akiknek nagyobb ügyük volt, vagy nagyobb súlyú terheltségi állapotban voltak, bölcsen hallgattak róla, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy a zárkában nincs-e beépített emberük. 
A fellebbviteli tárgyalásunkra 1958. április elején került sor a Fő utcai Legfelsőbb Bíróságon. Az ügyész az első öt-hat fiúra súlyosbítást kért. Ez már nem volt nyilvános tárgyalás, a családtagok nem lehettek bent a teremben, velük csak a folyosón válthattunk pillantást, amikor felvezettek bennünket. Mögöttünk vagy tizenhat géppisztolyos katona foglalt helyet, jobb oldalt a védőügyvédek, bal oldalt az ügyésznő, és szemben egy magas emelvényre vonult be Borbély János a négy ülnökével. Megállapította, hogy jelen vagyunk. Utána sorra vette a tizenöt első fokon elítélt, de még nem jogerős ítéletű vádlottat. Nálam megállapította, hogy fellebbezés híján az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett, a következő napokon nincs szükség az elővezetésemre. 
Délután visszavittek a Gyűjtőbe. Elbúcsúztunk egymástól. A társaim közül öten számoltak azzal, hogy meg fogják kapni a kötelet. Később egy sétán találkoztam Rácz Jóskával, aki elmondta, hogy lezajlott az ítélethirdetés, ő megúszta, de Péch Géza, Balogh László, Gerlei József és Békési Béla halálos ítéletet kapott. A többiek meg arányosan eloszolva. Schiff Miklós ítéletét ötről nyolcra emelték. Jóskától azt is megtudtam, hogy április 22-én kivégezték őket, és rettenetesen lesújtott a hír. Issekutz gyógyszertankönyvének megfelelő oldalszámánál, ami egyezett a fogságban töltött napjaim számával, bejegyeztem: Géza plusz három és egy keresztjel. Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt. A zárkában volt egy lavór és egy vödör hideg víz, amivel valamiféle macskamosdást csináltunk, szappant vagy hazulról kapott az ember, vagy a spájzolásoknál vásárolhatott. Havonta egyszer lehetett spájzolni, ami abból állt, hogy a nem dolgozó elítéltek harminc forintért vásárolhattak cigarettát, dohányt, szappant, fogkrémet, vécépapírt. Voltak olyan rabok, akiknek nem volt pénzük, ők közös ellátmányban részesültek, vagyis havonta kaptak egy tekercs vécépapírt, azzal kellett gazdálkodniuk, és valami mosószappant, ha jól emlékszem. Hetenként egyszer letereltek a zuhanyozóba. Egy csomóan összeverődtünk, álltunk a forró víz alatt, vakartuk, csutakoltuk egymás hátát, és közben dumáltunk, híreket cseréltünk, lelkesítettük egymást. A hangulatunk mindennek ellenére nem volt rossz. Szórakoztattuk egymást a csevegéseinkkel, és üdítettük magunkat azzal a kevés olvasnivalóval, ami rendelkezésünkre állt. Beszélgettünk a forradalomról, a mi igazunkról, közben tucatszámra végezték ki a társainkat. Valamiféle bornírtnak nevezhető optimizmus volt bennünk. Nem tudtuk elhinni, hogy a Kádár-rendszer annyira konszolidálódik, hogy komolyan kell venni az életfogytot vagy a tíz-tizenöt éveket.  1958. július végén átköltöztettek a váci országos börtönbe. Az udvaron üvöltöző smasszer-gárda fogadott minket, sürgettek, belerúgtak az idősebb, lassabban mozgó rabokba. Első este mindenkit begyömöszöltek egy nagy zárkákba, vacsora nem volt. Másnap kaptuk a szokványos reggelit, ami egy darab kenyérből és úgynevezett feketekávéból állt, de hogy mennyi babkávé volt benne, nem tudom, barna, híg lé volt egy kis cukorral. Pár nap múlva jött a végleges rendezés, amely szerint a nagyítéleteseket áttették a Lordok Házának nevezett épületbe. Ott már higgadtabb bánásmódban volt részünk, a smasszerok is tudomásul vették, hogy nagyítéletesek vagyunk, nem túl jó kilátással a jövőt illetően, nekik az a dolguk, hogy vigyázzanak ránk, és rendet tartsanak. Mi igyekeztünk apró szabálysértéseket elkövetni, különben rendkívül monoton ritmusban teltek a napjaink. Óriási meseórákat tartottam a zárkatársaimnak. Az emlékezetemből előszedtem régi olvasmányaimat, elmondtam Monte Cristo sorsát, a négykötetes Dumas-regényt, ahogy változtak a társaim, többször is. Vernétől, gyerekkorom kedvenc írójától legalább hat regényt mondtam el. A Verne-regényeket úgy meséltem, hogy a falra felrajzoltam a Föld térképét, azon mutattam az útvonalat. Aztán a magyar felfedezőkről is meséltem, akik Afrikában vagy Belső-Ázsiában utaztak, mint Kőrösi Csoma Sándor és egyéb kedvenceim. Sokszor kérdeztek orvosi dolgokat is. Laikus kérdések voltak nagyrészt, én igyekeztem szakszerűen, de érthetően megadni a válaszokat, terjesztettem anatómiai, kórbonctani ismereteket is. Nagyon jó zárkatársnak számítottam a mesélő kedvemmel. 
Augusztus 20. után átvittek a börtönkórházba, pedig nem jelentettem betegséget, nem volt semmiféle panaszom. Kiderült, hogy Hősz Dezső kollégám, aki a forradalom alatt a Szövetség Utcai Kórház forradalmi tanácsának tagja volt, a röntgenlaboratóriumban dolgozott. Ő is tizenöt évet kapott. Jó szakember lévén, elég hamar kiemelték. A kórház viszonylag modern épület volt, a börtönjelleget csak a dupla ráccsal ellátott, magasan elhelyezett ablakok adták. Eredetileg tébécés rabok számára építették, a tizenkét ágyas, jól berendezett kórtermekhez fürdőszoba is tartozott. A mi időnkben nem aktív tébécések voltak ott, hanem tébécés fertőzésen átesett, gyógyult betegek. Időnként különböző vizsgálatokkal ellenőriztük őket, amelyeket részben helyben végeztünk, részben a börtönpostán keresztül beküldtük egy pesti laboratóriumba. Az alagsor belgyógyászati osztálynak volt berendezve, szintén kórtermekkel. A kórház vezetője egy Soós nevű, akkor századosi rangban lévő smasszer orvos volt, akiről kiderült, hogy 56 előtt az ÁVH-nál volt orvos, de a forradalom alatt nem viselkedett elég bátran, ezért degradálták. 
Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba. Soós százados becsülte Dezsőt mint szakembert, és időnként egyéb dolgokról is csevegtek. Néhány nap múlva Soós átvitt a laborba, és közölte, hogy én leszek a labor vezetője, az elődömet más munkára helyezik. A betegállományból felkerültem az első emeletre, az egyik orvosi szobába. Körülbelül tízen voltunk orvosok, és egy-két tanultabb asszisztens, közülük az egyik ezermester volt, később az ő szakértelmének köszönhetően lett rádiónk. A laboratóriumban végeztem a rutin kórházi laborvizsgálatokat. A rutinmunka mellett bőven jutott időm olvasni és jegyzetelni. Az írnokunk egy fiatal politikai tiszt volt, tőle lehetett papírt kunyerálni, bármikor írhattam. Amíg zárkás voltam és nem dolgozhattam, az írás tiltott tevékenység volt, kivéve a kéthavonta engedélyezett levélírást. A laborban íróasztalnál ültem, ott voltak az orvosi folyóiratok, szakkönyvek, kedvemre jegyezgettem. Tizenkét füzetet írtam tele, körülbelül ezerötszáz referátumot csináltam az elolvasott cikkekből és könyvekből. 
 A későbbiekben rendszeresen megkaptam a Népszabadság előző vagy aznapi számának az első felét, amiben a politikai hírek voltak. Egy smasszer hozta be, akit kívülről szerveztek be. Nem ingyen csinálta, a családtagjaimnak némi anyagi áldozatba került. Rajta keresztül cenzúrától mentes leveleket is válthattunk, és néha kaptam egy-egy olyan könyvet, amelyet egyébként nem tudtam volna beszerezni. A cigaretta is meggyarapodott. Azt hiszem, 1960-ban alakult ki ez a kötelék. Kopácsi Sanyi hagyta rám az éhségsztrájk után – illetve Kopácsi felesége az én feleségemre –, amikor őt elvitték a Gyűjtőfogházba. A labor minden szempontból jó volt az információszerzésre. Mivel bármilyen panasszal lehetett orvosi vizsgálatra jelentkezni, a labor randevúhellyé vált, ahol a társaim találkozhattak, dumcsizhattak, a smasszer legtöbbször nem is volt bent. 1959 tavaszán érkeztek hozzánk az életben maradt nagyimrések és a köréjük fűzött reform-kommunista perek elítéltjei, a 476-osok, akiknek a rabszáma 476-tal kezdődött. Ekkor ismerhettük meg közelről Donáth Ferencet, Fazekas Györgyöt, Déry Tibort, Mérey Ferencet. Göncz Árpád és Bibó István is ott volt közöttünk, és Fekete Sándor, aki akkor abszolút rendes fiúnak számított. Hamarosan alkalom nyílt arra is, hogy közülük egy csomót felvegyenek betegállományba a belosztályunkra. Jártak a laborba is, és sok mindent megtudtunk tőlük a nagy perekből.  1960-ban a kis amnesztiával kiengedték az életben hagyott kommunista vezetők jelentős hányadát. A kis amnesztiát megelőzően engem 1960 februárjában felvittek a Fő utcába pótnyomozásra. Két hónapig voltam ott, ezalatt összesen ötször hallgattak ki, magyarán mondva rohasztottak. Az öt beszélgetésből négy kedélyes hangulatban zajlott. Lassan rájöttem, azt akarják tudni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt csempészett-e fegyvereket szállítmányaiban Magyarországra. Azt mondtam, hogy nem, ilyet soha nem tapasztaltam, és fel sem tételezem róluk. Ezt nagyon rossz néven vették tőlem. Az utolsó beszélgetésen – ekkorra már konok tagadónak bizonyultam – közölték, hogy lesznek majd különböző amnesztiák, akkor mindenki el fog menni, de én végig fogom rohadni a tizenöt évemet. Április 2-a körül aztán megint beraktak a meseautóba, és vittek vissza Vácra. Akkora már lebonyolították az amnesztiát, és kitört az éhségsztrájk. Miért? Mert kiengedték az úgynevezett vezető réteget, a tömeg viszont bent maradt. A forradalom kiskatonái, az egyszerű munkástanácsosok meg a többiek méltánytalannak találták, hogy őket bent tartották. Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot. Aztán mentek a kihallgatások, zárkánként vezették elő a fiúkat. Majd jött a központi utasítás, hogy a váci börtönt mint nagyítéletes politikai házat feloszlatják, a rabokat szét kell szórni az ország börtöneiben. Napokon keresztül mentek ki a rabomobilok Vácról, szállították a bajtársainkat. Csak a kórházi raborvosok maradhattak a helyükön, a hozzánk beosztott házimunkások és a gombgyár TMK-részlegének öt szakmunkása. Aztán az új szállítmányokban válogatott delikvensek tömegét fogtuk ki. Többnyire visszaeső kis bűnözők voltak, de akadtak közöttük nagyobb ítéletesek és erőszakos cselekmény miatt elítéltek is. Hamar rájöhettek, hogy politikaiak vagyunk, nagy tisztelettel viseltettek irányunkban. Érdekes, a smasszerok is másképp viselkedtek velünk. Egyszer ültem a laborban, a mikroszkópot néztem, és hallom, hogy a hátam mögött nyílik az ajtó, majd megszólal egy hang: menjen oda a doktor úrhoz, adja oda a karját, hogy vért vegyen. Csak néztem, mert a smasszerek egyébként nem uraztak minket. És nagy tisztelettel odaállt elém egy kis csibész, hogy vért vegyek tőle. Többükkel beszélgetésbe elegyedtem, rém hálásan fogadták. Az egyiknek kicsit több volt az ítélete a szokásosnál, és megkérdeztem, ki ítélte el. Tutsek – válaszolta. Mondtam, hogy engem is Tutsek ítélt el, és tizenöt évre. Erre azt mondta: Tutsek már nem olyan nagyfiú, mint volt, most mi vagyunk neki a delikvensei. Tehát a rendszer ejtette Tutseket. 
Valamikor 1960 körül, hogy ne éljünk szakmai sivárságban, belső továbbképzést indítottunk. Annyi folyóirat és könyv állt a rendelkezésünkre, hogy kellően fel tudtunk készülni, minden vasárnap más tartott előadást. Én hármat tartottam. Körülbelül fél évig csináltuk a továbbképzést, aztán egy-két lustább kolléga bedobta a törölközőt, és elaludt a dolog. Mindenkinek volt lehetősége olvasni. A börtönkórházba hivatalosan is jártak folyóiratok, és otthonról előfizethettek nekünk hazai folyóiratokat. Külföldieket nem, de az orvosi lapok nagyon jól voltak szerkesztve, a referáló rovatokból értesültünk a külföldi irodalom legújabb eredményeiről is. Azon kívül kézikönyvek, tankönyvek csőstül jöttek be különböző forrásokból. Nekem volt bent hatvan-hetven könyvem, a zöme szakkönyv. Szellemileg igazán jól éltünk, mindenkinek csak saját magán múlott, hogy elsivárosodik vagy lépést tart a szakmával és az általános műveltséget illető dolgokkal. A kórházban a beszélőink is lényegesen jobb körülmények között zajlottak, mint másutt. Az orvos századosunk kivívta, hogy a betegek asztalnál, egymással szemben ülve találkozhattak a hozzátartozóikkal. Persze ott ült egy smasszer, de egy kézérintésre azért volt lehetőség. 
 1962 őszén, a novemberi vagy a decemberi beszélőn Gizi virágnyelven jelezte, hogy lesz valami. Kapott egy fülest, miszerint az ENSZ közgyűlése levette napirendjéről a magyar ügyet, és ennek fejében a népköztársaság amnesztiát ad az 56-osoknak. Kádár március 21-én, csütörtökön jelentette be az amnesztiát, mi pénteken megtudtuk a smasszerektől, és szombaton reggel a börtönparancsnok hivatalosan is kihirdette. Nagyon megörvendtünk a hírnek.  Vasárnap lementem a laborba, és lázas buzgalommal megírtam az utolsó kivonatot az előző napokban összekészített irodalmi anyagból. Hétfőn délelőtt rendet csináltam a laborban, ahogy a patikusunk is a gyógyszertárban. Mindent a helyére, leltár, egyebek. Igyekeztem úgy hátrahagyni mindent, hogy aki a helyemre jön, tudjon tájékozódni. A belgyógyász kollégák a kórlapokat zárták le. Hétfőn becsomagoltuk a könyveinket, másnap a börtön feladta postán utánvéttel. Délután átkísértek a főépületbe, és elhelyeztek az úgynevezett szabaduló zárkában. Az egész éjszakát átdumáltuk.  Mi, politikaiak, akik Vácról március 26-án kora reggel szabadultunk, hatan voltunk orvosok, plusz még egy-két házimunkás és négy vagy öt szakmunkás a gombüzemből. A Gyűjtőből százával jöttek ki, ugyanúgy a vidéki nagy házakból, Sátoraljaújhelyről meg egyéb helyekről is. Reggel nyílt a zárkaajtó, és a smasszer felolvasta a neveket. A politikaiakat vették elsőnek, mentünk a raktárba, ott öltöztünk fel az előkészített civil ruhákba, és felvettük a pénzünket is. Mindenkinek volt valamennyi forintja, részben a keresetéből, részben, amit beküldtek, bár az utóbbi időben inkább mi küldhettünk haza egy keveset. Aztán mentünk a kijárat felé, ahol még egy soha nem látott törzsőrmester tartott igazi belügyi eligazítást, amelyben több volt a fenyegetés, mint az útravaló. Közölte: aki bármit csinál, annak utánanyúlunk és lesújtunk, az visszakapja az itt hagyott ítéletét. A végén a lelkünkre kötötte, hogy a leggyorsabb tempóban menjünk a buszmegállóhoz vagy a vonathoz, és hagyjuk el Vácot.  A pesti busz az orrunk előtt ment el. Leügettünk a vasútállomáshoz, és valamikor háromnegyed hétkor felszálltunk egy iskolásokkal teli vonatra. Hallottuk, hogy a srácok összesúgnak: ezek 56-osok. Jólesett hallani. Az egyik barátunk Újpesten szállt le, a lelkére kötöttem, hogy hívja fel a lakást, mondja meg, hogy már útban vagyok hazafelé. A feleségem hét óra körül kapta a telefondrótot. Nagy izgalommal vártak. Fél nyolckor csöngettem. 
Nagy-nagy élmény volt a hazaérkezés, az első napok csodálatos hangulatban teltek. 26-án reggel már mentek a körtelefonok a családtagoknak meg néhány barátnak, kilenc órától megindult a zarándoklat a lakásba. Legalább negyvenen fordultak meg nálunk aznap. Előírás szerint másnap, 27-én jelentkezni kellett a kerületi rendőrkapitányságon. Bementem. Regisztrálták a nagykönyvben, hogy hány évi ítéletből hány évet, hány napot töltöttem le. Kazinczy Ferenc volt a példám, nem sikerült elérnem az ő kétezer-háromszáznyolcvan napját, én csak kétezer-kétszázharmincöt napot töltöttem benn. A szabaduló levelemre – ez az egyetlen okmányom a börtönéletemből – ráütötték a bélyegzőt, hogy a jelentkezési kötelezettségnek eleget tettem, és van tízévi jogvesztésem. Nagyon udvariasak voltak, felajánlották a segítségüket, ha elhelyezkedési nehézségem lenne. Én köszöntem szépen, és azt válaszoltam, hogy már folyamatban van. 
Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok. Időnként megjelent egy alak a kerületi kapitányságtól, a házfelügyelő beengedte, feljött a lifttel és becsöngetett hozzánk. Az elején mentegetőzött, hogy nem a doktor úr a mi profilunk, de hát muszáj, később az is elég volt, ha a feleségem kiadta a papírt, ő meg aláírta anélkül, hogy engem látott volna. És minden vasárnap jelentkeznem kellett a körzeti őrszobán. Aztán orvosi ajánlásra engedélyt kaptam, hogy hetenként kétszer délután négy és öt között elmehetek a Lukács fürdőbe úszni. Végül október 31-én megszüntették a rendőri felügyeletemet. 
Az első két hétben lébuskáztam otthon, közben tárgyaltam különböző munkahelyekkel. Egyszer kifogtam egy háromnapos helyettesítést a Csengeri utcai rendelő laboratóriumában. Ott volt az első lehetőség, hogy nyilvános helyen ismertessem 56-ot és az azzal járó megtorlásokat. Aztán egy kedves kolléganőnk beajánlott a János-kórház laboratóriumának főorvosánál. Felvettek, a legalacsonyabb fizetési kategóriába soroltak be – erre a legutolsó éveimig gondosan ügyeltek a feletteseim –, de mindegy, a miliő kellemes volt, nagyon rendes gárda dolgozott ott, kifogástalanul viselkedtek az orvoskollégák és az asszisztencia is. Áhítattal hallgatták időnkénti meseóráimat, és soha semmi nem jutott a nyomozó hatóságok fülébe, amivel később revolverezhettek volna. Október közepéig dolgoztam a János-kórházban, akkor alkalom nyílt rá, hogy visszamessek az igazi szakmámhoz. Az Alsóerdősor utcai Korányi-kórház proszektúráján kaptam állást, ahol nagyon rendes volt a főorvosnő, dr. Csornai Margit, régi pécsi ismerősöm. A kollégák itt is megértéssel és rokonszenvvel fogadták a múltamat, másrészt a munkába belerázódva olyan profilozás alakult ki, hogy a bonctermi munkák nagyobb hányadát én végeztem, mert aránylag gyorsabban dolgoztam, a kolléganő meg besegített a főorvosnőnek a kórszövettani diagnosztikába. Onnan mentem nyugdíjba. 
Útlevelet nagyon későn kaptam. 1965-ben jelentkeztünk egy Ibusz szervezésű cseh–lengyel autóbusztúrára, a béketábor kellős közepére. Beadtuk a papírokat, és az indulás előtt három nappal közölték, hogy a Belügyminisztérium nem járult hozzá a kiutazásomhoz. A feleségem erre azt mondta, ő sem megy, bár őrá a korlátozás nem terjedt ki. Évekig meg sem kíséreltem újra. 1970-ben engedtek Erdélybe utazni, holott a politikai jogvesztésem még érvényben volt, azt csak 1973-ban szüntették meg. 1972-ben bevezették a piros útlevelet, amely szabad beutazást biztosított a kelet-európai úgynevezett szocialista országokba, vízum nélkül. A piros útlevéllel először egy kelet-németországi körútra utaztunk 1973-ban, majd azon az őszön voltunk egyhetes jugoszláviai úton is. 1974-ben privát utaztunk Kelet-Németországba, elsősorban Weimarba, hogy a Goethe-passzióimat kiéljem. Aztán minden évben utaztunk valahova. Erdélybe is jártunk, viszonylag rendszeresen. Még nem azzal a céllal, hogy élelmiszert meg a gyógyszert vigyük, akkor még aránylag tűrhető ellátásban éltek az erdélyi rokonaink és barátaink. Nyugati útra nem is gondolhattam. Nyugati útlevelet csak 1975-ben kértem, amikor megkaptam a mentesítést. Már az előző években hallottam a hírét, hogy van egy bírói mentesítés, amely gyakorlatilag törli a priuszt, de nem akartam kérvényezni. 1973 őszén viszont beléptem a Magyar Orvostörténeti Társaságba, 1974 nyarán részt vettem a társaság Budapesten rendezett nemzetközi kongresszusán, elő is adtam. Antall József, az Orvostörténeti Társaság főtitkára szólt, hogy kérjem a bírói mentesítést, mert priuszosként kevésbé vagyok esélyes a társaságban választott tisztség betöltésére, és talán a kórházban sem jön rosszul, ha megkapom. Így azután 1975. május végén összeültem Tóth Lajos jogász barátommal, akivel együtt ültünk Vácott, és megfogalmaztuk a kérvényt. A lelkére kötöttem: azt a kifejezést, hogy én ellenforradalomban vettem volna részt, ne használja, és bűnbánó madonna sem vagyok. Június elején adtam be a kérelmet, és csak decemberben kaptam meg a mentesítő határozatot. Alaposan utánajártak. Kértek jellemzést a kórházból, itt a házban is érdeklődtek utánam, és kikérték a Legfelsőbb Ügyészség véleményét is. Amikor a határozatot bemutattam a kórház személyzeti előadónőjének, aki egy tipikus kádertyúk volt, úgy reagált rá, hogy: most már az adjunktus úr is utazhatik Nyugatra.  Hogy igaza legyen a személyzeti előadónőmnek, januárban beadtuk a kékútlevél-kérelmet, kiszúrva egy nagyon jó nyugat-európai útvonalat. Autóbusszal Bécsbe, onnan átszállással: Ausztria, Bajorország, Hollandia, Belgium, és át a csatornán Londonig. Londonban hat napot tartózkodtunk. Ez volt az első nyugati utunk, 1976. július közepén. Attól kezdve minden évben mentünk valamilyen nyugati társasutazásra. Azokban az években az útlevélkérvényekhez hozzátartozott a munkahelyi ajánlás is. Az útlevélkérő lap hátoldalán volt egy előnyomott szöveg, amit a munkahelynek pecsétekkel és aláírásokkal kellett ellátni. Legalább három aláírás kellett: igazgató, párttitkár, szakszervezeti titkár. Nekem mindig stempliszöveget írtak: „Munkáját jól látja el, nincs kifogásunk külföldi útja ellen. Kérését támogatjuk.”  
 Amikor elvittek, a kislányom éppen elmúlt ötéves, és búcsú nélkül kellett elmennem. A feleségem egy ideig úgy tartotta őt, hogy el kellett utaznom valahova, később aztán ő is jött beszélőre. A feleségem azt a mesét is beadta neki, hogy apa szolidaritásból hord csíkos ruhát a rabok között. De a lányunk elég hamar rájött, hol vagyok, és nem okozott neki különösebb kellemetlenséget. Az iskolában nem volt hátránya abból, hogy bent voltam. Pláne, hogy az első évben a feleségem egyik gyerekkori barátnője volt a tanító nénije, Pásztori Zsigmond Edit. Egy kellemetlen élménye mégiscsak volt. Egy iskolakiránduláson az autóbusz átment Vácon is, és amikor elhaladtak a börtön mellett, a vezető tanító néni, aki nem ismerte a helyzetet, azt mondta, hogy ez egy börtön, amelyben súlyos bűnözők, gyilkosok vannak elhelyezve. Edit néni ránézett Líviára, látta, hogy a kislány elsápad, és szólt a másik tanítónőnek, hogy beszéljen valami másról. Lívia erről az útról úgy tért haza, hogy termoszában váci vizet hozott az anyjának. Amikor hazajöttem, ő is nagyon örült, és tudomásul vette, hogy egy ideig én lettem a családi élet központja. Meséltem az élményeket, a lányom mindenről értesült. Ő úgy vette, hogy az 56-osoknak így jutott ki a történelemből, teljes együttérzés és családon belüli bajtársi kapcsolat alakult ki közöttünk, ami a feleségemmel természetesen már adott volt. A tanulást egy kicsit hanyagolta, talán az is közrejátszott benne, hogy hazajöttem és felfordítottam a kialakult családi életformát. Pláne, hogy akkor még elég szűkösen laktunk abban a szoba-hallos lakásban, ezért is cseréltük el erre a kétszobás lakásra 1964-ben. Lívia a Szinyei Merse Pál utcai gimnáziumba járt, a tanárai többsége nem volt túlságosan jó, eléggé viharosan teltek a gimnáziumi évek. A szokásos csaták és feszültségek bőven előfordultak nálunk is, bár érzelmileg nem volt hiba közöttünk. Aztán elég rossz érettségit szerzett, szóba sem jött, hogy felsőfokú tanulmányokba kezdjen. Pláne, hogy 1970-ben, amikor érettségizett, az egyetemi felvételnél még tehertételt jelentett volna a kedves papa. Aztán elment tisztviselői állásokba, és ismerősi ajánlásra kikötött a Távközlési Kutatóintézetben, ahol hamarosan rákapcsoltak a komputerek alkalmazására. Aztán átkerült a Külkereskedelmi Bankba, ami jó fogás volt a részéről. 
Líviának a nyelvtanuláshoz volt érzéke, aránylag jól megtanult angolul, olaszul is tanult egy időben. Az egyik barátnője kijutott Torontóba, kint is maradt, leveleztek egymással, majd 1982-ben meglátogatta. Torontóban él egy csomó magyar, köztük jó pár 56-os, Kopácsi Sanyi is. Felkarolták, vitték ide-oda. Akkor ismerkedett meg Egri György újságíró fiaival. Nagyon megtetszett neki Toronto, hazajött, de rá volt írva a képére, hogy vissza akar menni. 1983. október 30-án el is ment, tudtuk, hogy kint fog maradni. 1984-ben összeházasodott Egri Gáborral, majd egy év múlva megkapta a letelepedési és munkavállalási jogot. Jelenleg egy idős magyar röntgenorvos kollégánál dolgozik mint asszisztens. A férje fődiszpécser a Rogers nevű kábeltelevíziós nemzetközi vállalat Torontóban levő székhelyén. 
 1982. október 31-i hatállyal kerültem nyugállományba, és mindjárt dolgozni kezdtem az Orvostörténeti Könyvtárban – ahova már évek óta bejártam –, tudományos főmunkatársi, tudományos tanácsadói, mikor milyen címen. Ekkor kezdődött hivatalos orvostörténészi tevékenységem. A Magyar Orvostörténelmi Társaságba 1973 őszén léptem be. 1982-ben tervbe vettük, hogy összeállítunk egy magyar orvostörténeti monográfiát, meg is alakult rá a munkaközösség. Később a sűrűsödő szakmai viták, majd a kiéleződő konfliktusok miatt lemondtam mindennemű választott tisztségemről, és a monográfiában való közreműködésemről is: túlságosan szakszerűtlennek ítéltem a feldolgozási szempontokat. A fő problémát az jelentette, hogy az orvostörténetet művelők többségében a múzeum és a könyvtár alkalmazottai, akik bölcsész végzettségűek – történészek, irodalomtörténészek, legjobb esetben könyvtárosok –, nem ismerik az orvosi szakmát és annak gondolatrendszerét, a történettudományt szakszerűen művelik, de az orvostörténetet nem. Kezdetben naiv jóhiszeműséggel azt hittem, hogy a társaságban lesz lehetőség komoly, szakszerű tudománytörténeti munkára. Az orvoskollégák viszont nemigen mutattak hajlandóságot rá, hogy megismerkedjenek a tudománytörténet-íráshoz szükséges történeti segédtudományokkal – noha még továbbképzést is szerveztem a témában –, a történészeknél pedig arra nem találtam igyekezetet, hogy mélyebben megismerjék az orvostudományt. 
Az Orvostörténelmi Társaság 1985. február végi közgyűlésén volt a robbanás. Aránylag későn, pedig már korábban is morogtam és kifogásoltam a pazarlásokat. A társaság elnöke 1982-től Antall József volt, a tisztikarban is többnyire nem orvos végzettségűek töltötték be a kulcspozíciókat, és többen Antall lekötelezettjei voltak. Nem találtam olyan kollégákat, akik egyértelműen mellém álltak volna. Mikor a közgyűlésen a vezetés hibáit szóvá tettem – egy kézben van, a szakmai munka támogatása szubjektív tényezőktől függ, ami mindig a szakszerűség rovására megy –, dermedt csönd lett, mindenki megkövült, hogy nyilvánosan meg mertem támadni Antall Józsefet. Szó szót követett, végül május végére összehívtak egy új közgyűlést, de én akkor már Kanadában tartózkodtam. Írásban ugyan elküldtem a kifogásaimat, de leszavazták. Antall azután kihelyezett az Ernyey-könyvtárba. A VIII. kerületben, a Mátyás téren egy régi patikát alakítottak át kiállító officinára, és ott helyezték el Ernyey József gyógyszerész, tudománytörténész könyvtári hagyatékát is, ami a gyógyszerésztörténészek számára valóságos aranybánya. Hetente háromszor töltök ott néhány órát, csinálgatom a TIB-ügyeimet és az orvostörténeti munkáimat. 
 Én a magyar orvostörténetből elsősorban anatómusokkal, citológusokkal és patológusokkal foglalkoztam, a szakképzettségemhez is ez áll a legközelebb. A tudománytörténetet a legszélesebb, nemzetközi összefüggésekben szeretem művelni, hiszen a tudományban nincsenek határok. Publikálási lehetőségeim általában szerények, nem vagyok az a könyöklő típus, aki behízelgi magát egy-egy szerkesztőség kegyeibe. De azért az Orvosi Hetilapban megjelent körülbelül tizenkét orvostörténeti tárgyú írásom, a Természet Világában tizenöt kisebb-nagyobb cikkem, a Tudományban csak elvétve, és a Magyar Nemzet is közölte néhány kis esszémet. Külföldön, a hallei egyetem kiadványaiban is publikáltam kisebb tanulmányokat. A hallei egyetem orvostudományi tanszéke évente rendezett egyetemtörténeti szimpoziont, amelyre tőlünk is minden évben kiutazott előadni egy hét-tíz tagú delegáció. Én mindig általános tudománytörténeti témát választottam, hogy ne csak magyar specialitásokat adjunk elő. A darwinizmus nagyon fontos az életemben, én lelkes darwinista vagyok. Apámtól is olyan szellemi hagyaték maradt rám, ami belém sulykolta Darwin életművének a jelentőségét. 1982-ben volt száz éve, hogy Darwin meghalt, arra nagyon készültem, több tanulmányt is írtam. Legutóbb pedig az apám évfordulója volt alkalom rá, hogy ilyen tudománytörténeti működést fejtsek ki. Világéletemben ellenzéki beállítottságú voltam a fennálló hatalommal szemben. A diákéveimben észrevettem a Horthy-kor anomáliáit, még ha nem is foglalkoztam szociológiával meg politikatörténettel. A Rákosi-korban szintén természetszerű volt az ellenzéki hajlandóságom, anélkül, hogy bármi jelét adtam volna, de nem léptem be a pártba, ami az ötvenes években bizonyos korlátokat jelentett a tudományos előrehaladásban. Szabadulásom után sem változtam: a magam szűkebb környezetében soha nem titkoltam a véleményemet. Rendszeres hallgatója voltam a Szabad Európa Rádiónak. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején értesültem a hazai ellenzék tevékenységéről. Nagy szimpátiával figyeltem őket, de akkor még nem éreztem szükségét, hogy aktivizálódjak. Már idősebb voltam, s nem láttam értelmét, hogy részt vegyek egy tüntetésen, aminek a végén, ha futni kell, nem bírom. Emellett úgy éreztem, hogy a nálunk kibontakozó ellenzéki mozgalom túl szűk körű. Nyilvánvaló, hogy nem kizárólag az ellenzékieknek köszönhetjük, hogy ma ott tartunk, ahol tartunk. A kommunista párt is mindent megtett, hogy fűrészelje maga alatt a fát. Ezt én valamelyest értékelem is: rájöttek, az egész csődtömeget ők hozták létre, és belátták, hogy csak a Nyugattól kaphatnak segítséget, az oroszoktól már nem. Annak viszont politikai ára van, ezért kényszerülnek az engedmények fokozatos megadására. Igazságtalanságot követtek el az 56-osokkal szemben. Ezt nehezen lehet kiverni belőlük, de azt hiszem, hónapokon belül megérik a helyzet, és a temetés, amelyet június 16-ra tervezünk, nagy jelentőségű lesz, és ebben az évben október 23-át már nemzeti ünnepként fogjuk ünnepelni.  1988 tavaszán, amikor a TIB megalakult, Kanadában voltam. Hazajövetelemkor értesültem róla Maléterné Gyenes Judithtól, aki az Orvostörténeti Könyvtárban munkatársam. Azonnal felhörrentem, ebbe én is belépek, és a következő ülésen már részt is vettem. Azóta mindegyiken ott vagyok, és többé-kevésbé vállalok aktív szereplést is. A többieket szimpátiával nézem. Elsősorban a Szabad Demokraták Szövetségét, másrészt a Magyar Demokrata Fórumot. Ezekben látom a legértelmesebb vezetést, és egy jövőt valamelyest formálni igyekvő koncepció kialakításának a lehetőségét. 
 Úgy mondják, hogy a politikai rehabilitáció már megtörtént, de hivatalos nyilatkozat még nem hangzott el a hatalom képviselőitől. Az ember nem tudja, mit kívánjon. A jelenlegi hatalmi apparátustól fogadja el a rehabilitáció kinyilvánítását? Ismétlődjék meg a Rajk-história? Amikor 56-ban a Rajk-temetésen Apró Antal megesküdött rá, ilyesmi soha többé nem fordul elő – és két év múlva a soron következő kommunista miniszterelnököt is felakasztották. A pártapparátus ugyanaz, kis személyi változásokkal a felső rétegben. Nem tudom teljes lelkesedéssel elfogadni, hogy Grósz Károly a legközelebbi pártplénumon összeszorított fogakkal kihörögjön magából valami hasonlót. Az igazi – hogy úgy mondjam – szentté avatási eljárás majd az első szabad választás után, egy ellenzéki többségű parlament jóvoltából fog lezajlani. Akkor fognak a mi embereink és hőseik, áldozataink megigazulni. Számomra elsősorban 56 egészének a rehabilitálásán van a hangsúly. Azon belül nagyon fontosnak tartom a kisemberek, a forradalmárok és főleg a családjaik kárpótlásos rehabilitálását, mert sokan vannak közöttük, akik minimális jövedelemből tengődnek. Fontos, hogy elsőként feléjük irányuljanak jóvátételi akciók, ne a vezető értelmiségi réteg felé, hiszen mi így vagy úgy, de megélünk. Ugyanakkor figyelembe kell venni az ország lehetőségeit és anyagi korlátait. 
Ami a személyemre vonatkozik: ha egy rendelkezés kiterjed rám is, ha a nyugdíjamat még egy kicsit emelik – kell, hogy emeljék, mert a börtönben töltött hat évet még mindig elsikkasztják a szolgálati időmből –, és ha esetleg még valamilyen anyagi kompenzációt is hozzám vágnak, az valószínűleg jól fog jönni. De én ezért nem küzdök körömszakadtáig, és nem az a leglényegesebb számomra, hogy az anyagi helyzetem javuljon. Aztán hogy a jövőben milyen poszton találok magamnak helyet, ezt nem tudom megjósolni. 
 
Az interjút 1988–1989-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
 

Bálint György 1919. július 28-án született Gyöngyösön középbirtokos családban. Gyermekkorát a család gyöngyösi és gyöngyöshalmaji birtokán töltötte. Elemi iskolai, majd gimnáziumi tanulmányait szintén Gyöngyösön végezte. 1941-ben szerzett kertészmérnöki oklevelet a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. A családi birtok igazgatásával azonban nem sok időt tölthetett, mert 1942-ben munkaszolgálatra hívták be. 1944-ben Mauthausenbe, majd a gunskircheni megsemmisítő táborba hurcolták. A vészkorszakban egy testvére kivételével egész családját elveszítette. A háború után hazatért, a gyöngyöshalmaji birtokon megpróbálta folytatni a gazdálkodást. 1948-ban kulákká nyilvánították. Budapestre költözött. A Magyar Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki diplomát szerzett. 1949-től előbb a Földművelésügyi Minisztérium megbízásából agrártankönyveket írt és szerkesztett, majd a Kertészeti Kutatóintézetben dolgozott. 1953-tól a Mányi Állami Gazdaság főagronómusa volt 1959-ig. Ezt követően a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságának főkertésze, majd az Állami Biztosító Főigazgatóságának kárbecslési szakértője. 1969-ben kinevezték a Kertészet és Szőlészet című hetilap főszerkesztőjévé, mely állásában 1981-es nyugdíjba vonulásáig megmaradt. Ezzel egy időben szerkesztette a Kertgazdaságot, a Kertbarát Magazint és a Kerti Kalendáriumot is. 1981-től 2009-ig a Magyar Televízió Ablak című közérdekű magazinműsorának állandó munkatársa volt. Televíziós szerepvállalása óta nevezik széles körben egyszerűen csak „Bálint gazdának”. 1989-től az újjászerveződő Budapest Rotary Club tagja, átmenetileg elnöke is volt. 1990-ben megalapította a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, amelyet 2012-ig vezetett. 1994-ben belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe, a párt Országos Tanácsának tagjává választották. 1994 és 1998 között országgyűlési képviselő volt. Többek között a TIT, a Magyar Borakadémia és az Európai Tudományos és Művészeti Akadémia tagja. Számos szakmai díj kitüntetettje. A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének tulajdonosa. Gyöngyös és Budapest díszpolgára. 
 
 

Bálint György
Anyám polgári iskolát végzett Gyöngyösön, apám meg Pozsonyban a német gimnáziumba járt. Az akkor szokás volt, ott lehetett igazán nyelvet tanulni. Pozsony mély nyomokat hagyott benne, nagy hatással volt későbbi gondolkodásmódjára is. Apám volt a legidősebb gyerek, és ő kapta a birtokot. Az utána következő fiúgyermeket Jenőnek hívták és kultúrmérnök lett, de sohase folytatta ezt a mesterségét. A pesti Műegyetemet végezte el. Egy kicsit bohém – vagy lehet, hogy nagyon bohém – természetű ember volt. Volt neki két-három bérháza Pesten, elég gyorsan szerezte őket, de aztán tönkre is sikerült mennie. Akkor Szentmártonkátán vásároltak egy ötvenholdas területet, amit betelepítettek szőlővel – apám is segített benne –, és egy nagyon jó gazdaság lett belőle. A nagybátyám közéleti ember is volt, a Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesületének titkára meg a Borászati Lapok című folyóirat főszerkesztője egy ideig. A Vidor Ferike nevű színésznő volt a felesége. Őtőle származott Anti, Antal nevű fia, az én unokatestvérem. Ő kommunista, hithű kommunista volt. Kitűnően rajzolt, szépen énekelt, nagyon jó megjelenésű ember és igen tehetséges kerttervező volt. Valahol Sztarioszkol környékén egy aknán végezte az életét, munkaszolgálatban.
 Anyámnak csak az anyját ismertem, már csak ő élt, amikor már eszmélni kezdtem. Nagyon kedves asszony volt, az utolsó, aki a családban még a zsidó szokásokat ápolta. Például a húsvéti estéket, ami a zsidóknál egy fontos vallási szokás, hogy három húsvéti este van, és nemcsak étkezést, hanem egy kicsit vallási meditációt is jelent. Ezt széder-estének hívják. Az étkezések közben kérdések és válaszok hangzanak el. Liturgikus, előre meghatározott kérdések az istenhittel kapcsolatban. Ez volt az én utolsó emlékem a zsidó vallással kapcsolatban, merthogy ezen az egész család részt vett az anyai nagyanyámnál. Az apai ágról, ha nevük alapján vagy a róluk szerzett ismeretek alapján nem tudták volna, hogy zsidók, valószínűleg senki nem feltételezte volna, hogy azok. Ők semmiképpen sem ragaszkodtak a zsidóságukhoz. Az apám meg különösen nem. Ő persze nem így fogalmazta meg, de céltudatosan ragaszkodott hozzá, hogy asszimilálódjon, hogy az asszimiláció teljesen befejeződjön.
 Édesanyámnak egy lánytestvére volt, Sári néni, aki ugyancsak Gyöngyösön élt. Azt a családot jól ismertem, ővelük tartottam a kapcsolatot. A nagynéném férje fakereskedő volt. Gyöngyösön volt egy fatelepe, az Egri úton. Rusz Pál – Pali bácsi. Furcsa emberke volt, nem nagyon szorgalmas, nem nagyon tevékeny ember. Apám, emlékszem, nem is becsülte túlságosan sokra. Ennek a Sári néninek és Pali bácsinak volt egy leánya, akit Vandának hívtak. Pestre jött feleségül egy Schweitzer nevű gyáros családhoz, illetve a család egyik gyermekéhez. Schweitzer Henrik gyárában készültek – német licenc alapján – a Sachs segédmotor-kerékpárok. Ivánnak hívták a férjét, Schweitzer Ivánnak. Nagyon értelmes és erősen baloldali gondolkodású úriember volt, aki engem engem nagyon-nagyon érdekelt. Akkoriban, amikor a harmincas évek végén Pestre kerültem, sokakat élénken foglalkoztatott a szociáldemokrácia és egy kicsit a kommunizmus. de kezdődött a jobboldal térfoglalása is.Szokatlan körülmények között jöttem a világra. Apám mint fiúgyereket magáénak fogadott, de én csak nagyon későn tudtam meg, hogy nem ő a vér szerinti apám. 1919-ben születtem. Az azt megelőző időszakban még létezett a császári és királyi hadsereg, de azon belül volt a magyar honvédség és huszárság, és ennek kettes számú huszárezrede ott állomásozott Gyöngyösön. Be volt hozzánk szállásolva egy huszár főhadnagy. Kubinyi Arisztidnek hívták. Nagyon-nagyon jóképű fiatalember volt. Az anyám is egy feltűnően szép nő volt. Szép, sudár termetű, égővörös hajú. Az apám pedig beteg volt. Így én tíz évre születtem a fiatalabb nővérem után. Ez csak egy rövid flört lehetett. Úgyhogy énnekem soha senki még egy apró megjegyzést se tett a gyöngyösi emberek közül, de a halmajiak se, pedig falun gyorsan terjednek az ilyen hírek. Amikor 1943-ban Erdélyben voltam munkaszolgálatos, egy Bereck nevű falu határában, és hazaengedtek szabadságra, akkor mondta el anyám ezt a történetet. Akkor már lehetett látni, hogy talán utoljára találkozunk, lehetett érezni, hogy nagy tragédiák lesznek. A nevelőapámat szerettem apámként, és ma is, ebben a rendkívül nagy távolságban is, még mindig apám az, akire úgy emlékszem vissza, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ha nem is az életemet, de minden mást igen. Vagy inkább úgy mondom, hogy a születésemet ugyan nem, de az életemet, azt igenis neki köszönhetem. Ő az a fárosz, az a világítótorony, aki még mindig előttem van. Mindenesetre ő mindig, konzekvensen és sokszor visszatartott mindenféle idegen befolyástól. Anyagilag meg nevelés szempontjából is többet áldozhatott volna nyelvismereteim gyarapítására, de nem ezt tette. Gyerekkoromban német nevelőnőm volt, tehát jól megtanultam németül. Azzal nem sokat törődött, hogy más nyelvet is megtanuljak. Nagyon vigyázott rá, hogy megmaradjak mellette. Első és egyetlen fiúgyerek – hogy ne menjen szét a gazdaság. Ezt valahogy ő szinte „paraszti” gondolkodásmóddal dolgozta fel: együtt tartani azt, ami van és ami megteremtődött. Nagyon vigyázott arra, hogy én, az egyetlen szem fiú, ott legyek, és azt csináljam tovább, amit ő megalkotott.
Ha visszagondolok erre a kilencven esztendőre, akkor azt kell mondanom, hogy az életemnek ez az első tizennyolc-húsz éve az, ami nyugodt, békés, kiegyensúlyozott körülmények között zajlott le. Olyan nagy tőkét halmozott föl bennem, amiből egy kicsit később is meg lehetett őrizni, és a következő hetven esztendőben valamit táplálkozni belőle.
Okos ember, művelt ember és gondolkodó ember volt az apám. Azt hiszem, hogy azt a humanista alapgondolkodást, ami, talán mondhatjuk, az én életemnek is a középpontja, apámtól kaptam meg. Ez egy nagyon meghatározó dolog, ami nem csak abban nyilvánult meg, hogy például fölvette a gyalog menő embereket az autójába, hanem abban, hogy az egész gondolkodása ilyen volt. Akkor, amikor még szokatlan volt, hogy nyolcórás munkaidő meg munkavállalói jogok, ő bevezette, és kiállt a gazda vagy földbirtokos szomszédaival szemben, akik tiltakoztak ellene. Példamutató volt az irodalom, a művészetek, a zene iránti érdeklődése is. Sok könyve volt apámnak, szépirodalomból nagyon szép könyvtára, és anyám is nagyon szeretett olvasni. Nagyon szerette a német klasszikusokat, és életem egy nagy eseménye volt, hogy a halálos ágyán is azt kérte tőlem, egy Heine-verset fordítsak neki. Ő mondta németül, és énnekem le kellett fordítani. Persze nem vagyok költő, csak a saját szavaimmal fordítottam le. Ez mélyen belém vésődött. Mindenesetre ifjúkoromban ezt a könyvtárat nagyon utáltam, mert emlékszem, hogy nemcsak Goethe és Schiller, hanem például Körner meg a többi nagyon unalmas német író is megvolt benne. Én akkor már másfelé jártam a gondolataimban. Apám viszont szerette őket, mert fiatalkori olvasmányai voltak. Persze szakkönyvekől a teljesen korszerűeket gyűjtötte.
 A szüleim nagyon jól nevelték a nővéreimet is. Kicsit modernül is, de a hagyományokat is megtartva – mondjuk úgy, az etikettnek megfelelően. Nagyon szépen öltöztették őket. Emlékszem rá, hogy a két lány minden tavasszal meg ősszel mindig feljött Pestre anyámmal bevásárolni – ez egy szokásos dolog volt. Én is velük. A Pannónia Szállóban szállt meg a család. Az volt a vidéki családok bejáratott vendégszállodája. Mi a családdal mindig ott szálltunk meg. Napközben az anyám a lányokkal elment vásárolni. A Kammermayer Károly utcában volt egy Edelmann nevű ruhaüzlet, nagy üzlet volt, én is onnan kaptam a ruháimat. Nem nagyon örültem neki, mert szerettem volna ugyanúgy öltözni, mint a halmaji gyerekek. A lányok pedig a Rotschildból öltöztek, meg hasonló helyekről, adtak rá a szüleim. Azt hiszem, úgy általában jól neveltek bennünket. Bár az apám nagyon sokszor elmondta, hogy egy gyereknek nem kell minden kívánságát teljesíteni, és ezért különleges kívánságokat, sokszor logikátlanul is, nem teljesítették. A bevásárlás után a család elment koncertre vagy operába, vagy színházba. Engem otthagytak a szállodában. Ők viszonylag sokat jártak külföldre. Hol a család valamelyik tagjával, hol együtt is. Minden évben úgy húsvét táján elmentek egy hétre Abbáziába, ősszel meg, szüret előtt egy hétre elutaztak Karlsbadba – Karlovy Varyba.
A családi utazásokon kívül apám a harmincas években gyakran járt külföldre, és rendszerint valamelyik nővéremet elvitte magával. Ezek az utak mindig jól elő voltak készítve, és ő mindig sok szakmai tapasztalatot hozott haza, főleg Németországból. Sokat mesélt nekem a hallei tapasztalatairól. Meg nagyon kedves volt számára Rügen szigete, amely ősidők óta a szamóca, a földieper termesztésének egyik centruma. Oda többször is elment, a szamóca egyike volt az ő kedves növényeinek. A másik a spárga volt, amit ugyancsak német tapasztalatok alapján kezdett termelni. Tehát Rügen szigetére többször is elment, és egyszer én is voltam vele, úgy tízéves koromban. Rügenről hozta haza és szaporította el a Rotkäppchen vom Schwabenland, magyarul Piroska palántáit. Ezzel ő volt az első. Azóta a szamócának ezer, kétezer fajtája van, de ez volt az ősi és első nagy gyümölcsű szamócafajta, ami aztán Magyarországon is elterjedt. Latinul Fragaria grandiflora. Apám nagyon szerette ezt a kultúrát, sokat foglalkozott vele, gazdagon jegyzetelt ennek a termeléséről.
Nekem állandóan hallgatni kellett őt. De öröm volt azért mégis. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy untam ezeket a dolgokat hallgatni. Apám meg talán ezzel vezette le azt, hogy nem írta meg a fölhalmozott tapasztalatait. Meg nem is volt szokás akkoriban előadást tartani. Lehet, hogy valami levezetés volt neki, hogy engem kézen fogott, és kimentünk a határba, bejártuk a szőlőtáblákat meg a szántóföldi táblákat, megnéztük a spárgatelepet, meg ezt, azt, amazt. Akkor mindent elmondott, amit erről tudni kellett, vagy tudni lehetett.Kétlakiak voltun, felváltva laktunk Halmajon meg Gyöngyösön. Erre sokszor gondoltam, amikor botanikát tanultam: a kétlakiság egy nagyon érdekes fiziológiai tulajdonsága a növényeknek is, állatoknak is. Gyöngyösön volt a Jókai utca 53. című ház. Egy jó polgári lakás volt, nagy verandával, tágas hallal és öt szobával, az egyik vendégszoba. A szüleim szerették a vendégeket. Ez egyébként is akkoriban sokkal inkább szokás volt. A közlekedés nehézkesebb volt, mint ma. Ha egy vendég jött, akkor az rendszerint éjszakára is maradó vendég volt. Általában amúgy sem egynapos vendégek voltak. Szerették a vendégeket, a vendéglátás információcsere is volt, tehát egy nagyon fontos társadalmi eseménynek számított. Hátul volt egy raktárhelyiség, ami nekem nagyon fontos volt, mert ott voltak az én állataim. Nekem mindig voltak állataim. Mindig volt valami állatom. Sokáig volt tengerimalacom. A halmajiak meg mindig hoztak ilyet, meg olyat, meg amolyant. Baglyot meg kisrókát. Az ott egy kicsit az én birodalmam volt. És még egy garázs volt mögötte, meg még a garázs mögött is egy kis, az autóhoz tartozó raktár. Nem volt még benzinkút, amikor én kisgyerek voltam, hanem hordóban vették a benzint, és otthon töltöttük föl az autó tankját. És hát az autó! Az már tizenkét-tizenhárom éves koromban nekem volt a feladatom, hogy reggelenként az autót előkészítsem. Ez azt jelentette, hogy én néztem meg, megfelelő-e a levegőnyomás a kerekekben. Azt mindennap ellenőrizni kellett, meg az olajszintet, meg a vizet a hűtőben. Ha ez rendben volt, akkor már tizenhárom éves koromban volt jogom kiállni az utcára. A jogosítványomat tizennyolc éves koromban kaptam meg. Még most is meg szokták a rendőrök csodálni: „Már akkor is lehetett vizsgázni?” Nagy udvar volt nálunk. Két gyönyörű vadgesztenyefa állt közvetlenül a ház udvarában, a ház mellett. Szép árnyékot adtak, és ez lehetővé tette azt is, hogy nyaranta be legyen bútorozva, ülő- meg fekvő- meg egyéb alkalmatosságokkal.
Általában március végén vagy április első napjaiban határozták el a szüleim, hogy „most akkor kimegyünk Halmajra”. Addig apám naponta kijárt, kilenc kilométer volt. Akkor kiköltöztek, és amikor a bor már kiforrt, akkor költöztek be, október végén, Gyöngyösre. A téli hónapokat a városban töltötték. Mind a két lakás teljesen be volt rendezve. Tehát bútor meg minden egyéb, konyhaeszköz, minden. Az nem volt igazi költözködés, hogy kimentünk lakni Halmajra. Még zongora is volt mind a két helyen. Jó festményeink is voltak, úgyhogy fénykép nem nagyon volt a falon. Halmajon is voltak, Gyöngyösön is. Emlékszem arra a napra, amikor apám jött vissza Pestről, hozta a rádiót. Az első rádiót. Volt már egy detektoros rádió, de ő vett egy modern, lámpás rádiót. Apám nagyon, nagyon érzékeny volt a technikai fejlesztések iránt. Mindig minden újdonságból kellett hogy legyen neki. Telefon is volt. A gyöngyösi házban például a pincében volt a kút. Vízvezeték már a legkisebb gyerekkoromban is volt a házban, a konyhában, a fürdőszobában. Persze, a fürdőszoba, az még a mai értelemben véve nagyon primitív volt. Hengerkályha volt. Fűteni kellett ahhoz, hogy meleg víz legyen. Aminek az volt a következménye, hogy én nagyon hosszú ideig mindig hideg vízben tusoltam mindennap. Ezt úgy megszoktam, hogy a mai napig is igaz, hogy először meleg vízben tusolok, de aztán hideg vízben. Halmajon is be volt hálózva vízvezetékkel az egész tanya. Nemcsak a mi lakóházunk, hanem az összes melléképület is, a gazdaság is.
Halmajon a „kastélyban” laktunk, ami egy nagyobb polgári ház volt, egy kicsit Kós Károly szellemében épült. A térelrendezése nagyon jó volt. Egy nagy üvegveranda volt a család együttélésének a színtere. Ennek az volt az érdekessége, hogy a veranda maga is elég tágas, nagy helyiség volt, de ilyen összecsukható ajtók nyíltak belőle, két másik helyiségbe. Az egyiket úriszobának nevezték, ez tulajdonképpen a nappali volt, gondolom, hogy így mondanák ma, a másik az ebédlő. Tehát ha ezeket a leporellószerűen összehajtható ajtókat kinyitották, akkor tulajdonképpen az egész egyetlen helyiséggé tárult, és hát egy tényleg nagyon jelentős nagyságú tér keletkezett, lehet, volt az száz négyzetméter. Úgy nyolc-tíz helyiség volt a házban. A bejárat dél felől volt, és az északi oldalon volt az én kedvencem. Volt egy terasz, egy fedett terasz, ami anyám kedvenc ülőhelye volt, délutánonként ott kézimunkázott vagy pasziánszozott, és gyönyörű kilátás volt a Kékesre! Onnan egy nagyon szép lépcső vezetett le egy alsó teraszra, ami egy nagyobb, tágasabb hely volt. Az igazi nagy konyha egy külön épületben volt, mondjuk, tíz méterre a háztól. Ott főztek. Viszonylag nagy háztartás volt, mert részben vendégek is voltak állandóan, részben pedig ott voltak a házi szolgálók, akik szép számmal voltak végül is.
 Halmaj egy nagyon szép tanya volt. Az elrendezését apám nyilvánvalóan a tanulmányaiból vagy az olvasmányaiból vehette. Német építészeti sajátosság, hogy a tanyák négyzetesen vannak megépítve, úgy, hogy a gazdasági épületek körülvesznek egy négyszögletes teret. Ez biztonsági okokból is, meg praktikus, belső logisztikai okokból is nagyon célszerű, mindennek az ajtaja befelé nyílik, tehát a belső tér felé. A major északi szárnyában volt a gépház egy immobil, petróleummal működő szivattyú erőgéppel. Azt én mindig megcsodáltam, gyönyörű szép volt a sok réz rajta. Nagy példaképem, a Simon Jóska bácsi volt minden ilyen gépeknek a tudója ott a majorban. Ő irányította azt. Egyetlen erőgép hajtott meg minden gépet a gazdaságban, meg a vízszivattyút is. Ez nagy újdonságnak számított akkor! A gépház mellett volt egy hatvan vagy nyolcvan tehén befogadására alkalmas tehénistálló, meg a kisegítő épületek is. Meg ott volt a takarmány-feldolgozó, daráló, szecskázó, mindenféle gép. A nyugati oldalon volt a lóistálló, abban az időben a legfőbb vonóerő a ló volt, legalábbis a mi gazdaságunkban. Azután következett egy sertésistálló, egy hizlalda, majd a betonból épített trágyatelep, amelyet apám mindig nagyon nagy becsületben tartott. A major déli, délkeleti sarkában volt egy ilyen intézői lakás-féle, mellette volt egy garázs, aztán egy raktárféle, valamint két hosszú, legalább hatvan, nyolcvan, de lehet, hogy száz méteres épület, az egyiket úgy hívták, hogy vörösboros, a másikat meg úgy, hogy fehérboros, merthogy volt vörösbortermelés meg fehérbortermelés is. És a kettőt nem illik összekeverni! Apám nagyon fogékony volt a technikára, és a szőlőfeldolgozást nagyon kitűnően gépesítette. Amikor a szőlőt leszüretelték és kisvasúton behozták a majorba, akkor beledöntötték egy medencébe, és onnantól kezdve nem nyúlt senki se hozzá, mert elevátor vitte föl, hidraulikus présben préselték ki, illetve előbb volt még egy daráló is, motoros daráló. Onnan szivattyúzták aztán levet a hordókba. Fahordók voltak divatban akkor még mindenütt. A fehérborosban nagyon szép hordók voltak, közöttük apám büszkesége, négy darab kétszáz hektoliteres hordó is, amit szlavóniai tölgyfából készíttetett. A két borospincénk együtt négy-ötezer hektoliter bor befogadására volt alkalmas.
Az udvar közepén állt a szeszfőzde. Egy nagyon jól működő kis üzem, amelynek eredeti célja az volt, hogy a saját szőlőben keletkezett törkölyt meg seprőt dolgozza föl. De a kapacitása nagyobb volt, úgyhogy vállalt apám bérfőzést is. Ez egy pici intézmény volt, de számomra nagyon sok kedves emléket őriz, mert éjjel-nappal négy-öt ember dolgozott ott – nem lehetett leállítani –, és nagyon érdekes beszélgetések színhelye volt. Én még azok közé tartozom, akik órák hosszat hallgathatták az olasz fronton történt szörnyűséges eseményeket. De mindenről szó esett ott, családi életről, meg lányokról meg kocsmai verekedésekről. Én Halmajt tartottam igazán az enyémnek. Szülővárosom Gyöngyös, de nevelőtelepülésem Halmaj. Életem legtartalmasabb éveit vagy hónapjait, szóval a fiatalságom idejét ott töltöttem el. Játékkal is, meg azzal is, hogy mindenfélét tanultam. Ott gyarapodtam.
 A birtok jelentős része azonban szántóföld volt. Magas aranykorona értékű, nagyon jó földek voltak azok, amelyeket apám rendkívül gondosan tartott karban, és a termőképességét nemcsak megőrizte, hanem gyarapította is. Az érdekessége az volt, hogy amióta csak az eszemet tudom, kisvasúttal volt berendezve. Lóvontatású vasút volt, egy ló két vagy három csillét húzott, és a lovak nagyon könnyen megtanulták, nem kellett hajtani őket, mentek a sínek között maguktól. Nagyszerű szállítási lehetőséget teremtett, nagyon célszerűnek bizonyult. A végállomás ott, a majorban volt. Volt olyan ötven hold szőlőnk is. Apám azt tartotta gazdaságosnak, hogy legyen csemegeszőlő és legyen borszőlő is. Csemegeszőlőnek akkor a saszla volt a legdivatosabb fajta. Borszőlőnk nagyobb része a környékre jellemzően az olaszrizling volt, de volt tizenöt hold otellónk is. Az otelló szőlő ugye egy úgynevezett direkttermő szőlőfajta, amely nem kimondottan javasolt telepítésre, azon téves feltételezés következtében, hogy abban nem etilalkohol, hanem metilalkohol képződik. Az Mátra vidékén azonban kitűnő otelló terem, amelynek a színanyaga is nagyon értékes, és nagyon-nagyon kellemes, nagyon jó aroma-, savanyagai is vannak. A mi otellónk a visontai oldalon volt, és kitűnő bort készítettek belőle, nagyon mély színűek voltak. A vörösborosban hatalmas betontartályokban érlelték nyolc napig megdarálva, hogy a színanyaga kioldódjék. A festékanyag közvetlenül a héj alatti sejtrétegben van, és csakis alkoholban oldódik. Kereskedelmi forgalomba nem is került, mert az egész mennyiséget az egri érseki pincészet vásárolta meg. Állandó kapcsolat volt az apám meg az érseki pincészet között, amikor kierjedt az otellómust, és első fejtés megtörtént, akkor jelentkeztek és elvitték. Az otelló tizenöt százalékig az egri bikavér alapanyaga.
A lányok jártak piacozni, tisztességgel csinálták. Cseresznyét én is adtam el annak idején a piacon. Bár most is csinálnák! Én nagy híve vagyok ennek a direkt marketingnek. Mint ahogy a világon egyes területeken, Amerikában például vagy Németországban jelenleg is nagyon nagy divatja van a direkt marketingnek. Akkoriban épült fel azonban a Mátrában a mátraházi tüdőszanatórium, ami most is létezik. Abban az időben – erre konkrétan emlékszem – úgy ötezer ember élt a mátrai tüdőszanatóriumban, beleértve az orvosokat meg egészségügyi személyzetet, és a betegeket is. Apám kötött velük egy szerződést, hogy ellátja őket zöldséggel meg gyümölccsel. Ettől kezdve aztán az összes terményt Mátraházára szállították. Sertésből egy párszáz jelentős mennyiséget értékesített. Abban is volt apámnak egy olyan elve, hogy lehetőség szerint egy helyre adja el az állatot, a vágóállatot. A növendék szarvasmarhát is, amire nem volt szüksége az utánpótláshoz, meg a sertést is egy  hentesüzlet-láncnak szállította. Volt egy nyolcvan-száz tehénből álló tehénállomány is, amit a tejért tartottuk. Az egész mennyiséget kicsiben értékesítették, mindennap ment be a tejeskocsi hajnalban, vitte be a tejet Gyöngyösre a megrendelőknek, s úgy adták oda a napi mennyiséget csereedényekben. A tehenészet fontos bevételi forrás volt, apám nagyon értékelte, mert folyamatos készpénzbevételt jelentett egész éven át. A magyar gazdáknak – főleg a kisparasztságnak –nagyon nagy problémája volt, hogy learatott, eladta a terményt, és utána nem volt bevétele egészen a következő aratásig. Tehát fontos ökonómiai célkitűzés volt, hogy a gazdaságban állandó pénzforgalom legyen.A huszadik századi nagy gazdasági válság 29-ben kezdődött, 33-ig tartott, és hát egy óriási fölismerés volt apám részéről, hogy a hagyományos búza- és kukoricatermesztésről, tejtermelésről, sertéstenyésztésről át kell állni valami másra, leginkább kertészkedésre ahhoz, hogy fönn tudja tartani a gazdaságot. A gabonát nagyon korlátozott mennyiségben lehetett értékesíteni. Minden gazdálkodó kapott – a területének megfelelően – egy bizonyos mennyiségre érvényes úgynevezett bolettát, amellyel eladhatta a terményét. A többit pedig egy eozin nevű festékkel fogyasztásra alkalmatlanná tették. Apám rájött, hogy mérsékelni kell a hagyományos termékek termelését, és el kell kezdeni kertészkedni. Ami azért is érdekes volt, mert az idő tájt kezdődött, hogy az emberek foglalkozni kezdtek az egészséges táplálkozással. Fokozódott a zöldségtermesztés és ugyanakkor a zöldség és a gyümölcs iránti érdeklődés. Az első termény, amit apám amit termelni kezdett, a szamóca volt, azaz a földieper. Először egész kis területen, aztán minden évben többön. Végül tíz holdon is foglalkozott ezzel, vagy tán még nagyobb területen. Mellette nagyon jelentős mennyiségben termelt csemegekukoricát, dinnyét. A sárgadinnyét ő kezdte arrafelé meghonosítani. Nem messze tőlünk, Hort, Csány, hagyományos dinnyések voltak, de görögdinnye-termesztők. A két dinnye között, termelési szempontból, elég nagy különbség van, azonos nevük ellenére. Apám aztán málnát is telepített, őszibarackot telepített. És ő volt – tudomásom szerint legalábbis – Magyarországon az egyik legnagyobb spárgatermesztő. Volt egy része a gazdaságnak, amely erre a célra nagyon alkalmasnak mutatkozott, és ott létrejött egy olyan öt-hat hold területű spárgatelep. De volt más is. Nagyon-nagyon jelentős volt a vetőmag termesztése. Zöldség- és virágmagokat is termesztett, és a legnagyobb cégekkel volt kapcsolata, mint például az F. C. Heinemann erfurti vetőmagos cég vagy a francia Vilmorin. A budapesti Kellner Ilka nevű cég volt még egy fontos partnerünk.
 Mindezek ellenére apámnak vigyáznia kellett rá, hogy megmaradjon az egyensúly az állattenyésztés és a növénytermesztés között. A hatvan-nyolcvan lónak, a szarvasmarhának meg a sertésnek megtermelte még a takarmányát is. Úgyhogy a kertészet mellett mindig megmaradtak azok a lucernaterületek meg kukoricatermelő földek, amelyek a takarmányozáshoz szükségesek voltak.
Apám kivédte a világválságot ezzel az átállással, ami különben társadalmilag megint nem volt problémamentes. Egyes gazdatársai lenézték emiatt. Ki nem zárták, de apám családi körben többször panaszkodott, hogy ez vagy az azt mondta: „Hát miért kell itten tulicskákat termelni?” Mások meg – földbirtokosok is, meg parasztemberek is – eljöttek, és megnézték, hogy hogy megy ez. Közülük elég sokan át is álltak a kertészkedésre.
A szüleim elég jól átélték a 33-ig terjedő, de tulajdonképpen egészen a második világháborúig elgyűrűző, hullámzó gazdasági válságot, nekünk nem voltak különösebb gondjaink. Ez volt az az idő, amikor a „hárommillió magyar kitántorgott”, mert nagyon kevés volt a munkaalkalom. A munkaigényes ágazat, a kertészkedés bevezetése kvázi jótétemény volt a falu számára is. Gyöngyöshalmajon nem voltak nincstelen emberek. Nálunk halmajiak dolgoztak nyolcvan-száz ember, de lehet, hogy több is, mert legalább ötven állandó alkalmazott volt. Huszonöt-harminc kocsis, és voltak mások is. Abban a világban gazdasági cselédnek lenni óriási létbiztonságot adott az embereknek. Terményben kapták a juttatásokat, ami majdnem az egész életszükségletüket fedezte. A lakásukat is. Kivéve a ruházkodásukat, amiben a jó gazda azért segített, de az nem volt benne a cselédbérben. Nálunk ez tizenhat mázsa búza volt évente és négy mázsa takarmány, más gabona. Akkor volt még alomszalma, tüzelő, nem tudom, hogy hány öl tüzelőfa. Ezen kívül kukoricaföld megszántva, bevetve, illetve veteményeskert is, felszántva. Aztán például orvosi ellátás is járt hozzá. A gyerekek iskoláztatását, az elemi iskolát, szóval annak a költségeit is természetesen a gazda fedezte. Volt benne szalonna is. Pálinkát kaptak. Bort nem.
Apám nagyon-nagyon közvetlen volt az emberekkel, és ha valami baj volt, beteg volt valaki, akkor elvitte a kórházba maga, vagy orvost hozott. Karácsonykor meg nagy előkészületek voltak, kinyitották a házat. Mindenki ott volt a családjával együtt, és mindenki kapott valami jó ajándékot, télikabátot, meg ködmönt meg csizmát, olyat, ami érték volt azoknak az embereknek. Mindig nagyon bensőségesen sikeredett a karácsonyunk. Mindig vettek karácsonyra narancsot meg banánt, volt mandarin is, amit egyébként nem nagyon ettek a falusiak. Bejgli már akkor is volt, az a bejgli feledhetetlen! Apám igazából a német Bauer típusa volt, aki összetartotta a családját meg a cselédjeit is. A cseléd az a család. Helyes döntés volt apám részéről, hogy gazdálkodónak nevezte magát. Tehát sose mondta azt, hogy ő földbirtokos, soha. Ő gazdálkodó volt, és tekintetes úr volt.
Az első világháború utáni forradalmak kritikus idők voltak. De apámnak köszönhetően – akinek tényleg nagyon jó érzéke volt ahhoz, hogy beszéljen az emberekkel és meggyőzze őket arról, amit ő helyesnek tartott – végül is a gazdaságban nem volt semmi probléma ebből, annak ellenére, hogy elvileg az addigi rendnek fel kellett volna borulnia a birtokon. A gyakorlatban minden megmaradt a régiben. Probléma inkább otthon, a háztartásban volt, mert a román hadsereg éppenséggel mindent elvitt. Úgy emlékszem, anyám egy kicsit komikusan úgy emlegette ezt, hogy „az utolsó lepedőt is elvitték”. A gazdaságból is, ami mozgatható volt. De ezeket lehetett pótolni. Valójában terményt csak annyit vittek el, amennyit a lovakkal megetettek. Alapjában véve nem történt semmi visszafordíthatatlan, se a Vörös Hadsereg, se a románok nem okoztak tulajdonképpen olyan nagy kárt. Én úgy tudom, hogy utána minden nehézség nélkül helyre tudott állni a gazdaság. Igazából nem emlékszem rá, hogy olyan nagy tragédia lett volna Gyöngyösön ez a zavaros időszak, amely két évvel korábban élte át a nagy tűzvész pusztításait. 1917-ben volt a második, az volt a nagy tűzvész Gyöngyösön. Nagyon sok embert tett földönfutóvá, és rengeteg embernek elvitte a kis vagyonát.
A gimnáziumra alapvetően polgárias szemléletű intézményként emlékszem vissza, még ha ez annak a korszaknak a vége felé volt is. Nem volt politika. A gimnázium igazgatója egy Erdős Tivadar nevű ember volt, akire úgy néztünk föl, mint egy félistenre. A társadalmi rangokat nagy tiszteletben tartotta a közvélemény, és Erdős Tivadar ilyenformán meghatározó személyiség volt a városban. Nemcsak a gimnázium igazgatója volt, hanem méltóságos úr is. Akkor az volt a helyzet, hogy ha valaki a hatodik fizetési osztályt elérte, automatikusan méltóságos rangot kapott. Ez nagy szó volt, mert Gyöngyösön talán rajta kívül senkinek nem volt ilyen rangja. Kiváló igazgató volt, rendet tartott az iskolában és óriási fegyelmet. A tanári szobába bemenni egészen nagy kitüntetés volt, de hogy az igazgatói szobába bejusson az ember, az nem fordult elő. Az iskolánk fiúgimnázium volt, ahová azonban magántanulóként lányok is járhattak. A szünetben azonban el voltak különítve a fiúktól, volt egy külön lányszoba, csak oda mehettek. Mindig a tanárral jöttek be az osztályba, és a tanárral mentek ki az óra végén. Az első padokban ültek, és már akkor is köpenyben kellett járniuk. Egyébként nekünk, fiúknak diáksapkánk volt. A lányok is rendszeresen feleltek, és szabályos érettségi bizonyítványt is kaptak, tornára nem jártak, de egyébként minden tárgyat ugyanúgy tanultak, mint mi. Ez az iskola, mivel egykor ferences gimnázium volt, elég hosszú ideig magán viselte az egyházi iskolák szokásait és gondolkodásmódját. Még az engem tanító testületben is három pap volt, akik reverendában jártak dolgozni. Az osztályfőnökömet Stiller Kálmánnak hívták, aki a gyöngyösi közéletben is jelentős szerepet vitt, mivel ő szerkesztette a Gyöngyösi Kalendáriumot. Óriási tekintélyük volt ezeknek a gimnáziumi tanároknak. A város polgárai is ismerték őket, és ha végigmentek az utcán, mindet megsüvegelték. Anyagilag is jó polgári életmódot folytató emberek voltak.Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak. Én sok mindent összekapcsoltam az apám körül megszerezhető ismeretekből meg az iskolakertből meg a kötelező tanulmányaimból is az ő segítségével. Bauer Ede sokszor vitt el bennünket a Mátrába kirándulni, növényeket megismerni, a természetet megismerni, vizeket, hegyeket látni, nagyon lelkiismeretes tanár volt. Az ő hatása nem terjedt túl az iskolán, nem írt tudományos cikkeket, de nagyon jó tanár volt. Gyakran beszélgettem vele, pontosabban lehetővé tette, hogy kérdezzek tőle valamit, vagy meghallgassam őt. Azért mondom, hogy nem beszélgetés volt, mert olyan sok szinttel magam fölött lévőnek éreztem őt, hogy az mindig csak tanítás volt – nem a kérdés, hanem mindig a felelet volt a fontos. Bán Imre is nagyon-nagyon kedves volt számomra. Nem volt sokkal idősebb, mint mi, fiatalon került a gimnáziumba. Félixnek csúfolták, mert ikszlába volt, de alapjában véve szerették a diákok. Én is mint tudós embert tiszteltem és becsültem. Nekünk kicsit közelebbi kapcsolatunk is volt, mert sokáig jártam hozzá franciára. Ő a Sorbonne-on is tanult két évig. Többé-kevésbé eredményesen is tanultam nála, de ezek a különórák arra is alkalmat adtak, hogy egy kicsit beszélgessünk egymással, és nekem meg külön örömet jelentett, hogy egy nagyon csinos felesége volt, aki rendre csalta a férjét, de nagyon, nagyon szép asszony volt! 
 Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel. És minden reggel láttam Teleki Pált, aki Magyarország főcserkésze volt, és Lord Baden-Powellt, aki a világ főcserkésze volt, amikor lóháton bejárták a tábort, és inspiciáltak. Volt alkalmam találkozni meg néhány mondatot beszélni Sík Sándorral is, aki Teleki Pál helyettese volt, mint helyettes főcserkész. A jelenlegi gödöllői Szent István Egyetem főépületében volt az irodájuk, onnan adták ki mindennap a napiparancsokat. Ezek széthordása a futárok dolga volt, és az egyik héten én is futára voltam a második altábornak. Egy igazi internacionális esemény volt a jamboree, az első nagy jamboree volt tulajdonképpen a világon is. Minden nemzet bemutatta magát, énekeltek, táncoltak, nagyszerű ifjúsági rendezvény volt. A szomszéd táborban voltak az amerikaiak, és ott mindig nagyon finom palacsintát lehetett enni, meg húst meg mindenfélét. Átjártunk oda. A nyelvet nem tudtuk, de próbáltunk valamiképpen kommunikálni.
 
Harminckét nemzet fiai gyűltek össze a gödöllői világtáborozásra
Magyar Világhíradó 493. 1933. augusztus
Filmhíradók Online
 
 Éltem a mindennapos diákéletet, közben tanultam is valamennyit, meg sokat sportoltam. Sok mindent csináltam: úsztam, teniszeztem, síeltem. Gyöngyösön akkor kezdődött a síelés elterjedése. A Mátra közelsége lehetővé tette, hogy télen minden héten fölmenjünk a Mátrába síelni. Nagyon nagy élet volt. Volt a Mátraházai Üdülő közelében egy kaparóház. Eredetileg egy útkaparó szolgálati lakása volt, de azután valahogy átalakították turistaházzá. Két szoba volt benne. Az egyikben a lányok voltak, a másikban a fiúk, időről időre azonban összekeveredtünk, ami nem volt rossz tulajdonképpen! Később versenyzőféle lettem, körülbelül tizenöt-tizenhat éves koromtól. Akkor már a mátraházi Pagodában székeltünk. Nagyon sok jó barátra sikerült szert tennem az akkori elit síversenyzők között. Ványa Pál, egy nagyon egyszerű újpesti munkásfiú, egy fémmunkás fiú hosszú évekig volt magyar bajnok, és évekig európai színvonalon űzte a sportot. De ott ismertem meg Sajgál Gyulát is, aki ugyancsak kiváló síversenyző volt, és valamikor az ötvenes-hatvanas esztendőkben a Sporthivatalban töltött be jelentős állást. Baloldali srácok voltak, és talán ők voltak azok, akiktől először hallottam politikáról. Síedző is voltam én. Tizenhét éves lehettem. A Kékes Szálló akkoriban nagyon előkelő szálloda volt. Nagy síélet folyt ott. Telente a sí-élversenyző Szepes Gyula volt a szálló trénere. Odavett engem maga mellé segédedzőnek. Téli szünet volt, én ott edzősködtem, ami abból állt, hogy egész nap tanítottam a gyerekeket meg a nőket, este pedig éltem az ifjúság rendes életét. Nagyon lefogytam e miatt a nagyszerű életmód miatt, nem aludtam egy hétig meg hasonlók. Végül is apám azt mondta, hogy ebből elég volt, és eltiltott a sítrénerségtől.
  Kedvenc sportom azért a lóhoz kötődött, és lovagoltam is, amennyit csak lehetett. Gyöngyösön volt egy méntelep, egy félkatonai szervezet volt, barna egyenruhában jártak, és a vezetőknek meg a beosztottaknak is katonai rangjuk volt. A parancsnokát lovag Asbash Taszilónak hívták, egy francia hugenotta családból származott. Apámmal jó barátságban voltak, mert apámnak is voltak jó lovai, ezenkívül gazdasági kapcsolatai is a ménteleppel, és apám őt, Tasziló bácsit kérte meg, hogy szakszerűen tanítsanak meg lovagolni. Amikor látták, hogy elég jó érzékem van hozzá, akkor gyakran elmentem ide, oda, amoda versenyekre is, meg voltak még vadászlovaglások is. Szerettem a jó lovakat. A gyöngyösieknek lényegében Mátrafüred volt a társadalmi élet központja, főleg a nyári hónapokban. Ott már később úgy legénykedtem, hogy volt egy fekete ménem, és azzal mindig nagy sikert arattam. Ha azzal mentem, még nagyobb sikerem volt, mint amikor autóval érkeztem. A jogosítványommal együtt ugyanis a tizennyolcadik születésnapomra kaptam egy fehér Adler Junior Cabriolet-t. Fölváltva a fekete ménnel meg a fehér autóval jártam. Ez nagyon megkönnyítette a sorsomat!
Nagyon szívesen vettem részt a gimnáziumban az önképzőkör munkájában, szívesen mondtam verseket. Elég sokat is olvastam. Meg a tanulóasztalommal szemben volt egy könyvespolc, amin a Pallas Lexikon volt szépen sorba rakva. Ha fölnéztem a tankönyvemből, mindig a lexikont láttam, és megtanultam a Pallas Lexikon címszavait. A magyar klasszikusok is megvoltak persze. Apám úgy rá is vezetett erre, arra, amarra, amiket tudni érdemes. Azt hiszem, az olvasás volt az, ami a kultúra felé elvitt engem gyerekkoromban. Nagyon érdekeltek a természetfilozófia kérdései. Akkor friss volt még a darwinizmus, az evolúció elmélete. Darwinnak A fajok eredete című könyve, azaz az evolúció elmélete százötven évvel ezelőtt, 1859-ben jelent meg Shaw-nak akkor nagyon nagy olvasótábora volt Magyarországon is, akkor volt aktuális a legkedvesebb színdarabja, a Pygmalion. A Pygmaliont mindenki olvasta, és számomra Shaw-nak egyéb írásai is mind figyelemre méltóak voltak. Most is vannak még dolgok, amelyek gyakran juttatják az eszembe Shaw-t. Az, hogy például „senkit sem lehet boldoggá tenni a saját akarata ellenére”. Én őt nem csak írónak, hanem nagy filozófusnak is tartom, aki annak a kornak a szellemiségét legjobban fejezte ki. Illetőleg, egy kicsit talán előtte járt, a magyar értelmiség gondolkodásmódjának mindenképp, már politikailag, a demokráciát, a társadalmi berendezkedést illetően. Einstein élete is érdekes volt akkor a számunkra, a relativitáselmélete az akkor forradalmi volt. Einstein mint tudós érdekelt engem, és akkor úgy foglalkoztam is a téziseivel. A sorsa azonban már nagyon aktuálisnak látszott a saját életem szempontjából is. Gondolkoztunk rajta, hogy vajon ezek a nehézségek begyűrűznek-e hozzánk is. A kivándorlás lehetősége is elgondolkodtatott. Egy másik személyiség, akivel foglalkoztam, Lindbergh volt. A járművek, a közlekedés engem mindig érdekelt. A ló, az autó meg motorkerékpár, bármi. Valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban próbáltam is a repülést a pipishegyi repülőtéren, de akkor volt egy halálos szerencsétlenség, és apám eltiltott tőle. Óriási társadalmi és tudományos eredménynek, technikai bravúrnak számított, hogy Lindbergh átrepülte az óceánt. Példaképe volt a technikai fejlesztéseket elősegítő embernek és sportembernek, én ezért nagyon sokat olvastam róla, és tetszett nekem az alakja. Ady abban az időben még féllegalitásban volt. A gyöngyösi gimnázium, amelyben nagyon sok egyházi reminiszcencia működött, nagyon-nagyon dubiózusan kezelte Adyt. Nem nagyon fogadták el, nem nagyon ismerték el. Többet beszéltek Karinthy Ady-karikatúráiról, mint magáról Adyról. Az önképzőköri előadásokon nem vették szívesen, ha valaki Adyt mondott el. A gimnázium humán irányzata konzervatív volt. A lánytestvéreim is olvastak Adyt, otthon nálunk mindenkinek a kedves könyvei között volt Ady. Éreztük, hogy ez valamiképpen más, valami új levegő, valami új szellem, aminek jövőjét láttuk. Ady a tisztaságot, az emberi léleknek, az emberi gondolkodásmódnak a tisztaságát nagyon fontosnak tartotta, és elítélte magát amiatt, hogy ő nem tudta ezeket a követelményeket teljesíteni.Fiatalkori példaképem volt Petschauer Attila is. Petschauer Attila olimpiai bajnok volt, vívó, kardvívó olimpiai bajnok. És zsidó ember volt. Elegáns, nagyon jó megjelenésű férfi, egy igazi világfi. Én is elég tehetségesen vívtam. Egyszer a gyöngyösi vívók meghívták Petschauer Attilát egy vívóversenyre. Egy bemutató asszóra is sor került, és én voltam az ellenfele! Ez nagy esemény volt az akkori életemben. Petschauer katona is volt, főhadnagyi rangig vitte. Valamikor 1941-ben vagy 42-ben behívták munkaszolgálatra, és a fehér főhadnagyi ruhájában ment bejelentkezni. Abban a fehér zsávoly főhadnagyi ruhájában vitték ki Ukrajnába, ahol iszonyú körülmények között kivégezték, hideg vízzel öntözték, és úgy fagyott meg.Atkáron volt egy számomra nagyon érdekes egyéniségű barátja apámnak, akit Fodor Imrének hívtak. Középbirtokos kisnemes volt, mindég pitykés lajbliban járt. Igen szép nagy bajuszú, nagydarab, tekintélyes ember volt, emlékszem, mindig bottal, nem pálcával, hanem egy jó erős bottal járt. Nagyon erőteljes, nagyon egészséges ember volt, és én egy kicsit példaképnek tartottam. Gazdálkodó volt persze ő is, főleg állattenyésztéssel foglalkozott, ami engem mindig nagyon érdekelt, nyilván elsősorban a lovak. Apám sofőrje, Kucsera Béla is imponált nekem. Legényember volt, és óriási barátság volt közöttünk. Harminc-harmincöt éves lehetett, és talán tíz évig volt apám sofőrje. Vele mindenféle disznóságokat csináltunk. Béla sok mindenre megtanított az autó elemein kívül. Egyszerű ember volt természetesen, de nagyszerű. Később Kovács László vette át a szerepét. Szokás szerint pénteken délben a műhelyébe vittük az autót, hogy átnézzék. Kisgyerek koromban még a T-Forddal kezdődött az autós korszak. Aztán volt egy gyönyörű Chrysler Imperialja apámnak, ami egy marha nagy autó volt! Ha hetenként átnézték, nem volt vele baj a héten, de bizony lépten-nyomon ellenőrizni kellett. Amikor följöttünk Pestre, majdnem biztos volt, hogy lesz egy vagy két defekt. Tele voltak az országutak mindenféle veszéllyel. Egyrészt nem aszfaltos utak voltak, hanem makadám-utak. Másrészt tele voltak kerékszöggel meg patkószöggel, meg nem tudom, hogy mi mindennel. Egész más volt akkoriban az autózás. Kovács László szociáldemokrata volt. Ő engem mindenfélékre megtanított. Kautskyt olvasta, meg mindenféle klasszikust. Amikor később fölkerültem Pestre, és egy kommunista társaság szélére kerültem, már – neki köszönhetően – voltak valamilyen ismereteim a társadalmi élet marxista felfogásáról. Amikor a szociáldemokráciáról van szó, mindig ő jut az eszembe. Nagyon művelt volt, de nemcsak politikailag, hanem egyébként is, a kultúra iránt nagyon fogékony, jó nagydarab, jó hangulatú, vidám ember volt. Pipázott. Amikor én egy időben szerelmi bánatomban nagyon ideges voltam, gyakran átjártam hozzá beszélgetni, meg nézni, hogy ők hogy dolgoznak ott a műhelyben. A rossz lelkiállapotomra azt mondta, „gyere, megtanítalak pipázni”. Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, attól kezdve pipáztam olyan harmincéves koromig. Még Pipás Bálintnak is hívtak egy időben.
 Gyöngyösön szokásos volt, hogy tavasztól őszig úgy az alkonyati órákban a Főtéren korzóztak az emberek. Diákok is, idősebb emberek is, hölgyek, urak, családok. Minden generációnak megvolt a maga szeglete. Az egyik oldalon idősebbek sétálgattak, középen a fiatalok, jobboldalt a kevésbé jó közönség. De nagyon szigorúan be kellett tartani, hogy ha eljött a hét óra, akkor mindenkinek szépen haza kellett mennie. Nálunk mindennap fél nyolckor volt a vacsora, és ezt is nagyon szigorúan be kellett tartani. Kapukulcsom már volt fiatalkoromban, de ennek ellenére szigorú szabály volt, hogy este vacsoránál az egész család együtt ült, és megbeszélték a napi dolgokat. Nagyon szívesen emlékszem vissza ezekre a családi együttlétekre, mert mindig jó színvonalúak volta. Nemcsak felületes beszélgetés zajlott, nemcsak a napi eseményeket tárgyaltuk meg, hanem rendszerint valamilyen komolyabb téma is adódott, amit meg lehetett beszélni. És persze a generációk életfelfogása között már akkor is jelentős különbség volt. de természetesen Én voltam a család legfiatalabbja, a Benjámin, és tizenhat-tizennyolc éves koromban már kicsit modern, mondhatnám, kicsit „forradalmi” eszméim voltak. A szüleim természetesen konzervatívak voltak. Akkor megtanultam, aztán később be is bizonyosodott az életem során, hogy ha húszéves korában nem forradalmár, és ötvenéves korában nem konzervatív az ember, abból már nem lesz semmi sem!
A gimnáziumunkban az volt a szokás, hogy az érettségi eredmények kihirdetésének napján volt egy vacsora, és a vacsora után, ha nem is mindenki, de legalább a baráti társaság elment egy kuplerájba. Gyöngyös gazdag városnak számított, mert két kuplerája volt. Volt egy jobb, és egy kevésbé jó. Én akkor voltam életemben először ilyen helyen. Ez nem jelenti azt, hogy szűzen mentem oda, de hála Istenek, lekopogom itt az asztalon, sose volt szükségem rá, hogy fizessek ilyesmiért! A nők csak közvetve kerültek nekem pénzbe, de akkor viszont sokba!
Különben akkor történt meg velem az a tragikus esemény is, hogy ültünk egy asztal körül, már nemileg vegyesen, és rendelni kellett valami italt. Én egy likőrt rendeltem. Akkor sem voltam italos ember. A pincér kihozta az italokat, és a pohár likőrrel nyakon öntött. Mivelhogy éppen egy vadonatúj szmoking volt rajtam, rögtön mondtam, hogy akkor nekem ebből elég volt! És szépen hazamentem. Ezt a műfaját a szórakozásnak egész életemben hanyagoltam aztán.
 Érettségi után föl is vettek a Magyar Királyi Kertészeti Tanintézetbe. Felemás intézmény volt, mert nem volt igazán főiskola, de csak érettségivel lehetett jelentkezni. Akit fölvettek, annak egy év gyakorlatot le kellett töltenie előbb valahol, és az apám nagyon gondosan úgy intézte el, hogy ne egy helyen töltsem le ezt az egy évet. Korábban is voltam azonban már nyári gyakorlaton, úgy hatodikos lehettem, amikor a Hatvany-birtokon töltöttem a nyarat. A Hatvany-uradalom modern, korszerű birtok volt, ami voltaképpen most is megállná a helyét – s nemcsak Magyarországon –, mert egyesítette magában az agrárium és az ipar az előnyeit egyaránt. Erre csak egyetlen egy példa. Több cukorgyára volt a Hatvany családnak. A cukorgyártás mellékterméke a répaszelet, amely nagyon gazdaságosan használható föl főleg a szarvasmarhák téli takarmányozásánál. A Hatvany-birtok vezetésének az volt a zseniális találmánya, hogy egyrészt úgy szervezték meg a termelést, hogy a drágán szállítható cukorrépá a gyár harminc kilométeres körzetén belül termelték meg, továbbá harminc kilométer sugarú körön belül építettek nagy szarvasmarha-istállókat is. Ősszel fölvásárolták a göbölyöket, vagyis a fiatal szarvasmarhát, többnyire ivartalanított növendék példányokat, és ezeket lekötve, istállóban tartva főleg répaszeleten és száraztakarmányon meghizlalták. Tavasszal eladták őket. Mindenféle legelő nélkül egy roppant intenzív és nagyon jó ciklikusságot adó ágazatot, mondhatni melléküzemágat alakítottak ki így. Ők is értékesítették őket, méghozzá nagyon jól működő kereskedelmi csatornákon keresztül csupa nürnbergi nagykereskedőnek adták el a marhát. Nagyszerűen folyt ott a gazdálkodás. Ami mindennapi szinten is tapasztalható volt abban, hogy a szakembereiket nagyon jól megfizették, és az egyszerű dolgozókat is, akik jelentősen magasabb életszínvonalon élhettek így, mint a környék agrárlakossága. Magában a cukorgyárban különösen luxuskörülmények között éltek az alkalmazottak. Ha oda egy fiatal vegyészmérnököt például fölvettek, rögtön kapott egy teljesen berendezett, kifogástalan lakást. A cukorgyár területén villanyvilágításos teniszpályák voltak, ahová mindennap kijárt teniszezni Hatvany Endre báró is. Nagyszerű kaszinójuk volt jó étteremmel. Minden megvolt, ami az akkori körülmények között egyáltalán elképzelhető volt.Egy másik gyakorlat a Hadik-uradalomhoz fűződött, ami a Hatvanyékénak totálisan az ellenkezője volt. Ez doktor gróf Hadik-Barkóczy Endre hitbizománya volt. Ő az élete nagyobb részét Budapesten töltötte, napjai nagyobb részét meg főleg vendéglőkben, illetve mulatókban, színházakban meg kabarékban. Az volt ott szokásban, hogy nyáron, hétvégeken rendelt egy termes vasúti kocsit, azt megtöltötte a színházból meg innen-onnan összeszedett lányokkal. Amikor megérkeztek a gazdaságba – gyönyörű kastélyuk volt –, elszállásolták a lányokat, és aztán este volt egy buli, ahová meg voltak hívva a birtok legény állapotú tisztviselői. A gróf úr pedig szétosztotta köztük a lányokat. Minden rendelkezésre állt, ami úri passzió létezik, hintó, lovas kocsi, hátasló, motorcsónak a Szamoson, horgászási lehetőség, vadászat. Hétfőn, úton hazafelé mindegyik lánynak be kellett számolni róla, hogyan törődtek vele a hétvégén. Aki nem jól csinálta, azt következő alkalommal nem hívták meg. Ez egy negyvenezer hektáros birtok volt, ami átnyúlt még Csehszlovákiába is. Főleg erdőkból állt. A jószágigazgató iszonyú nagy úr volt. Amikor én először, nagy tisztelettel bekopogtattam az irodájába, nem azt kérdezte tőlem, tudom-e, hogy egy holdra hány szem búzát kell elvetni, hanem azt kérdezte tőlem, hogy „na, lovagolni tudsz-e, fiam? És tarokkozni tudsz-e?” Ez egy igazán rossz gazdaság volt, ahol mindent rosszul csináltak, hozzáértés nélkül, ráfizetéssel, mert hitbizomány volt. Csődbe nem tudott menni, elárverezni nem lehetett. A Hadik gróf ezt alaposan ki is használta. Viszont volt egy nagyon jól vezetett gyümölcsöse. Akkor az volt Magyarország legnagyobb összefüggő gyümölcsültetvénye: háromszázötven holdas almás, ötven hold szilva. Egy cseh származású, Vilcsek Antal nevű főkertész volt ott. Őrá voltam rábízva. Akkor már bizonyos tapasztalatokkal is rendelkező, „főiskolás” gyakornoknak számítottam, fizetés nélküli agrárgyakornoknak. Két pengő volt egy napszám. Nekem kellett vezetni a könyvet. Mindennap nekem kellett bestrigulázni, hogy ki van ott és mennyi időt töltött kint munkával, és minden héten volt fizetés. A két pengő tulajdonképp nagyon kevés pénz volt, de négy pengőért már lehetett egy inget kapni. Napfelkeltekor kezdődött a munka, a munkaelosztás, mire fölkelt a nap, addigra már mindenki ott állt már a kapával vagy kaszával a munkahelyén. Emberfeletti munka volt, mindenkitől, a munkát vezető szakemberektől is emberfeletti munkát követeltek. De jól ment az a gyümölcsös, iszonyú mennyiséget exportáltak belőle, Németországba, Csehszlovákiába, Lengyelországba, főleg az almát.
Már a kertészeti tanintézetes időszakomban voltam másodszor a Hatvany-uradalomban,  pontosabban az uradalom kertészetében, ahol éppen akkor paradicsomfajták beltartalmi vizsgálatát végeztük nagyon modern laboratóriumi eszközökkel. Meg a szabadban is a paradicsomnövények fejlődését próbáltuk analizálni. De amellett én mindenféle egyéb munkában is részt vettem ott. Akkor még bolgár rendszerű öntözés folyt, és meleg nyári napokon különösen remek passzió volt lapáttal öntözni a terményeket. Volt egy kitűnő, Korzim Gyula nevű főkertésze a gazdaságnak, aki félidőben az üvegházakhoz rendelt, és ott már a virágtermesztésben próbáltam valamiféle alapismereteket szerezni. Egyébként a Hatvany család kastélyában rendszeresen voltak afféle értelmiségi összejövetelek, ahová meg-meghívogattak engem is – ez egyébként elég általános volt a magyar arisztokráciában. Havonta, szombat este volt egy ilyen összejövetel, amikor a családtagok fogadtak minket. Szép időszak volt, amit ott töltöttem, és sokat is tanultam.
Abban, hogy a Kertészeti Tanintézetbe kerüljek, Mohácsy Mátyásnak is nagy volt az érdeme. Neki sikerült bebizonyítania, hogy Európa földrajzi közepén, egy ilyen viszonylag védett klímában, mint amilyen a Kárpát-medencéé, és ilyen demográfiai viszonyok között, amilyenek Magyarországon voltak – amit akkor éppen a hárommillió koldus országának mondtak –, hogy itt egy munkaintenzív, szakértelmet, tapasztalatokat, hagyományokat igénylő ágazat: a kertészet kifejlődésére, kifejlesztésére vannak jó feltételek. Ezt az akkori kormányzattal is sikerült megértetnie, és ezért emelték ki ezt az intézményt a félig-meddig középiskolák közül, és így lett akadémiává, stratégiai jelentőségű intézménnyé. Ez az időszak a magyar kertészet egy erősen felfelé ívelő időszaka volt. Nagyon kedvezett ennek a falukutató mozgalom is. Akkor egyre-másra, főleg könyvekben meg irodalmi folyóiratokban folyt ez a diskurzus, de hát rengeteg szó esett a tárgykörről Móricz Zsigmondtól kezdve Illyés Gyulán, Németh Lászlón és Veres Péteren át Szabó Pálig és Ortutay Gyuláig mindenki műveiben. Őket szorgalmasan olvastam. És Szabó Dezsőt is hallgattam mindig a Zeneművészeti Akadémián, ahol rendszeres fellépése volt. Két szenzációs könyv jelent meg, amit mindenki elolvasott abban az időben, aki egyáltalán fogékony volt a közösségi problémák iránt. Az egyik Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyve, a másik meg a Boldizsáré, A gazdag parasztok országa. Két különböző hangulatú könyv, mert Boldizsár Iván abszolút optimista volt, a dán parasztok között végzett megfigyelést, és a szövetkezet gondolata inspirálta minden mondatát. És ott van A tardi helyzet, ami viszont azon matyó községek lakosságának a nyomorúságát írja le, amelyek lakói nem voltak képesek kiemelkedni abból jobbágy-gondolkodásmódból, amiben a nagyszüleik éltek.
 A Tanintézetben volt egy gyakornoki év, meg három év iskola, összesen négy év. A tanárok között ott volt Mohácsy Mátyás, Ormos Imre, ő is nevezetes ember lett, Kossuth-díjas, Állami Díjas, és ő volt a Turul vezetője a Kertészeti Akadémián. Kiváló ember volt Okályi Iván, aki gyümölcstermesztést tanított, és Európa-szerte jól ismert tudós volt, jól beszélt nyelveket is. De tanított Balázs Géza is, az atkatudományok doktora! Színvonalas iskola volt. Vidám életet éltünk. A Villányi út és a Ménesi út között egy nagy park volt, szép növényállománnyal: roppant megfelelő hely mindenféle ifjúkori kalandok számára. Ezért Matyi bácsi – mindenki Matyi bácsinak hívta Mohácsy Mátyást – rendre, minden hónapban újra és újra kiírta a hirdetőtáblára: „Az arborétum pedig csak reggel 8 órától 16 óráig látogatható!”
Az 1942-es zsidótörvény már közelről érintett minket, elvették a földjeink egy részét. Olyan száz hold maradt. Az már nagyon nehéz idő volt, mert már olyan megkülönböztetések voltak mindenütt, minden vonatkozásban, amelyek teljesen megnehezítették a mindennapi életünket. Olyan beszolgáltatások például, amik lehetetlenné tették a gazdálkodást. És lépten-nyomon volt alkalmam találkozni olyan szélsőjobboldali vagy nyilas gondolkodású emberekkel is, akik rádöbbentettek arra, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Az életem legszomorúbb időszaka volt, mert ez értelmezhetetlen volt nekem. Addig nem gondoltam ilyesmire, és arra neveltek, hogy érezzem magamat egyenrangú állampolgárnak. Akkor jöttem rá, hogy ez a zsidóság valami egészen más, mint gondoltam, ez letörölhetetlen. Épp annyira letörölhetetlen, mint a néger arcáról a színe, vagy a cigánynak a szeme vagy az arckifejezése. Az az alapjában véve humanista és antirasszista gondolkodás, ami gyökeret vert bennem, akkor erősödött meg, amikor azt láttam, mennyire embertelen dolog ez. Akkor alakult ki bennem az a gondolat, ha túlélem ezt a megkülönböztetést, meg ezt a rasszista világot, akkor mindent el fogok követni, hogy ez ne történjék meg még egyszer.
1941-ben behívtak munkaszolgálatosnak, de akkor halasztást kértem, 1942 decemberében azonban SAS-behívóval behívtak a 13/1. számú munkaszolgálatos század szolgálatába, amely Berecken állomásozott, az Ojtozi szoros bejáratánál. Ott állomásozott a 24. határvadász ezred is, és annak olyan óriási betonraktárai voltak, amelyeket átalakítottak nekünk szállássá. Itt igazában véve munka nem volt, inkább arról szólt, hogy állandóan készültségben voltunk, hogy indulunk Ukrajnába. Állandóan gyötörték a muszos népet, futtatással, ezzel, azzal. Éjjel-nappal, mindig az volt: „Futás föl a dombra! Feküdj!” Aztán: „Le a dombról! Feküdj!” Ez történetesen abban az időben volt, amikor Sztálingrádot ostromolták, és ennélfogva mindig ez volt a szlogen: „Sztálingrádért fussatok!” „Sztálingrádért feküdjetek a földre!” Bevagoníroztak bennünket, de nem mentünk ki Ukrajnába, hanem megálltunk egy Ábránka nevű községben a Kárpátokban. Ott töltöttünk el egynéhány hónapot, favágással, erdőirtással, útépítéssel, hasonlókkal. Ott már komolyan megdolgoztatták az embereket. Onnan gyalogmenetben mentünk tovább, ki a Vereckei-hágóhoz, a közvetlen frontvonalba lőszerutánpótlásért. Az volt a dolgunk, hogy a hátsó állásokból lőszert vittünk ki a lövészárkokba, gyalogsági lőszert is, meg a könnyűfegyverek lőszerét is. Ez egy nagyon veszedelmes, és nagyon kellemetlen feladat volt. Ott már tényleg nem kezelték emberként a munkaszolgálatosokat. Így ment egészen 1943 tavaszáig, amikor az oroszok áttörték az a német hadállásokat, és akkor megindultunk hazafelé, gyalogszerrel. A tábori csendőrök hajtották az embereket, a munkaszolgálatosokat különösen, és teljesen általánossá vált, hogy aki nem állt a lábán és nem tudott menetelni, azt agyonlőtték.
Máramarosszigeten voltunk néhány hónapig, romokat takarítottunk. Aztán bevagoníroztak bennünket. Ez is nagyon keserves dolog volt: nyolcvanan-százan voltunk egyetlen marhavagonban. Elvittek bennünket Nyugat-Magyarországra, a már egészen a nyugati határon lévő Hidegség nevű községbe. A környéken több gyűjtőhely is volt. Balfon voltak talán a legtöbben, de Hidegségben is teli volt munkaszolgálatosokkal az összes csűr meg kamra. Az volt a feladatunk, hogy tankcsapdákat ássunk. Én ott kaptam flekktífuszt. Ez egy nagyon ronda betegség, magas lázzal jár, hogyha nincs valamennyi élelme a betegnek, akkor majdnem biztos a pusztulása. Nekem szerencsém volt, mert volt egy nő a konyhán, aki időnként valamennyi élelmet juttatott nekem. Az egész telet egy pajtában töltöttünk, ketten összebújtunk, közös pokróc alatt, és így valahogy átvészeltem a dolgot. 44 karácsonyán indítottak el bennünket Mauthausen felé gyalogmenetben.Még a Kárpátokban történt, hogy volt a körzetünkben egy csődör, egy fekete ló. Komornak hívják azokat a csődöröket, amelyeket rosszul heréltek ki, és ennek következtében nagyon rossz természetűek, megbízhatatlanok, kiismerhetetlenek. Ezzel a lóval sem tudott senki bánni. Valamelyik vasárnap, emlékszem, szép idő volt, és a keretlegények elkezdtek viccelődni, hogy őközöttük nincs olyan, aki ezt a lovat megüli. Odajöttek hozzánk is, és mondták: „Na, ti biztos oda se mertek menni ahhoz a lóhoz!” Én meg odamentem hozzá, megfogtam, beszéltem hozzá, fölültem rá, és megmutattam nekik, hogyan kell körbelovagolni. Emiatt nekem volt némi tekintélyem. Három barátom volt ott, akikkel összetartottunk. Az egyik Sárai Tibor, a másikat úgy hívták, hogy Vályi Gábor. Az Országgyűlési Könyvtárnak lett később a főigazgatója. Végül egy Dános András nevű közgazdász. Így mi négyen mi tartottunk, és próbáltunk valahogy összebújni, és beszélgetni meg gondolkodni. Az azonos érdeklődésű vagy azonos gondolkodású emberek akkor is, ott is keresték egymást. Közöttünk is kialakultak azok a – most jó értelemben, jobb értelemben vett – klikkek.
De olyan érdekes dolgok is voltak például, hogy Ukrajnában egy városszéli majorban voltunk elhelyezve, disznóólakban laktunk. Nem volt olyan nagyon rossz, viszonylag nem, akkor már nagyon tapasztaltak voltunk. Ott nem volt nagyon szigorú az éjszakai felügyelet, ezért megvolt a lehetőség arra, hogy kis kollégiumokat tartsunk. Ezeken mindenki a saját mesterségéről, szakmájáról beszélt. Tízen-tizenketten összegyűltünk éjszaka, és hát a sötétben ott megbeszéltük, vagy próbáltuk megbeszélni a dolgokat, amiket lehetett. Volt, hogy megpróbáltuk a Hamletet például emlékezetből rekonstruálni. Akkor föllazultak az emberek, és azt a rettenetes merevséget, amit az emberre a saját helyzete rákényszerített, fel tudtuk oldani. Boldogok voltunk egy rövid kis ideig. Nekem is volt persze feladatom, mert nekem is kellett mesélni a természetről meg a növények életéről, meg mindenféle hozzám közel álló tárgyról. Ebben éltünk, a disznóólban akadémiát szerveztünk.
Kétszer jöttem haza. 1943-ban még egy kicsit jobb volt a helyzet, mert kaptunk szabadságot, úgy, mint a katonák, szabadságlevelet, amivel ingyen vonatozhattam. Hazajöttem, és akkor még megvolt az édesanyám meg a két nővérem. Ez volt az utolsó alkalom, amikor a családomat láttam, és találkoztam velük.A második alkalom egy izgalmasabb dolog volt, már Máramarosszigeten történt. Nyári ruhánk volt, mert minden fölöslegeset eldobtunk azalatt, amíg vonultunk vissza. Nagyon-nagyon le voltunk robbanva. Volt egy idős hadapród őrmester századparancsnokunk akkor. Ő adott nekünk egy szolgálati parancsot, hogy hárman utazzunk föl Pestre, és próbáljunk téli ruhákat összeszedni. Sárga karszalaggal, ahogy az elő volt írva, fölültünk a vonatra, és eljöttünk Pestre. A hitközségtől, meg nem tudom én, honnan, sikerült összeszedni egy vagon ruhaneműt, ami nagy kincs volt! És úgy, ahogy a parancsban rögzítve volt, elindultunk visszafelé, Máramarosszigetre. 1944. október 15-én, a Horthy-proklamáció napján értünk el Encs vasútállomásra, ahol megállt a vonatunk – egy tehervonat volt természetesen, amelyet időnként leparancsoltak a fővonalról, meg mindenféle akadályok voltak. Encsen hallottuk Horthy proklamációját, és akkor az a dilemmánk adódott, hogy otthagyjuk-e azt a vagon ruhaneműt. Közös döntéssel úgy határoztunk, hogy nem. Továbbmentünk, és átadtuk a ruhaneműt. Sokszor, sokszor gondoltunk rá, hogy meg kellene lépni. Én úgy látszik, nem voltam ilyen. Az én környezetemben nem voltak elég bátor emberek ahhoz, hogy meglépjünk. Nagyon-nagyon meg voltunk félemlítve. Mindenki ítélőképessége nagyon meg volt gyötörve. Abban a szituációban iszonyúan állatias gondolkodás vagy magatartás alakult ki az emberekben, nemcsak bennem, hanem sok-sok tízezer, százezer emberben is.
Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt. Mindennapos volt az Appell, ami ugye azt jelenti, hogy minden reggel sorba állították az embereket, és mindenkinek szám szerint jelentkeznie kellett. Órák hosszat álltunk, enni minimálisat kaptuk. Nagyon sokan betegek voltak. Akkor ott már nyilvánvaló volt, hogy a krematórium a végállomás. Csoportokat vittek gázkamrába. És ez még mindig jobb volt – ha egyáltalán azt lehet mondani, hogy valami rossz vagy jó –, mert április első napjaiban ugyancsak gyalogmenetben Gunskirchenbe vittek. Nem volt nagyon távol, onnan harminc kilométerre volt ez a gunskircheni Vernichtungslager, vagyis megsemmisítő tábor. Tulajdonképpen egy kőbánya volt, ahol tömegével végezték ki az embereket, teljesen megokolatlanul. Egy-egy barakkból kikergették az ott lévőket, és agyonlőtték őket. Gépfegyverrel. Ez volt május 5-ig. Akkor lógtunk mi meg.A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez. Ott már amerikaiak voltak. Személy szerint foglalkoztak mindenkivel, kikérdeztek mindenkit. Nagyon rendesen viselkedtek, tetvetlenítettek, kaptunk – akinek nem volt – öltözéket vagy bakancsot. Élelemmel is el voltunk látva. Óriási tömeggel kellett mindezt megoldani. Elkerültem Bad-Schallerbachba, és gyöngyéletem lett. Bad-Schallerbach egy szanatórium, szép üdülőhely. Amikor itt először megmérték a súlyomat, negyvenhárom kilót nyomtam, pedig már felnőtt ember voltam.
Bad-Schallerbachban apácák ápoltak bennünket. Hosszú folyamat, amíg emberré válik megint az ember, de ezek az apácák nagyon jól bántak velem, különös gondot fordítottak rám. Talán szerették, hogy fegyelmezett voltam az étkezésben, mert nagyon mérsékelten, fokozatosan lehetett csak etetni bennünket. Aki sokat evett, az belepusztult. Egy Annunziata nevű nővér szinte anyaként kezelt, nagyon sokat foglalkozott velem. Amikor elmeséltem neki az élettörténetemet, azt mondta: tegyek meg neki egy szívességet, és vegyem fel a katolikus vallást. Engem aztán többen is követtek ebben a szanatóriumban. A szobatársam történetesen egy olyan idősebb bajtársam volt, aki hasonló életutat futott be, mint én. Egyrészt dunántúli földbirtokosok voltak, másrészt ők is valami hasonlóban látták a kibontakozás lehetőségét. De ő már korábban katolizált, és nagyon mellette volt ennek a dolognak. Így aztán ott kereszteltek meg Bad-Schallerbachban. A lényeg az, hogy végül is a gunskircheni plébános befogadott a másik vallásba. A természetemnél meg a természetfelfogásomnál fogva sose voltam és sose leszek vallásos ember, ez csupán formaság volt az életemben.
A felhizlalás körülbelül három hónapig tartott. Akkor egy bajtársammal együtt kiharcoltuk az amerikaiaknál, hogy vigyenek el bennünket egy magyar táborba, ami egy Hörsching nevű városkában volt. Három napig voltunk ott, de azt már az első napon sikerült megtudni, hogy lehet meglógni onnan. Végül is a harmadik éjszaka elszöktünk. Még Bad-Schallerbachban kaptam egy papírt, hogy koncentrációs táborból szabadultam, és kérik az amerikai hatóságokat, segítsék a hazatérésünket. Gyalog, nagyon lassan el is jutottunk a Bécs felé vezető vasútvonalhoz. Fölszálltunk a vonatra, ami persze azt jelentette, hogy a vagon tetején utaztunk, mivel iszonyú tömeg áramlott már visszafelé Magyarországra.Amikor hazajöttem, rögtön nevet is változtattam. Ha a külső körülmények nem különböztetnek meg a társadalom többségétől, akkor miért különböztessen meg a nevem? 1945 nyarán, valamikor július végén, mikor hazakerültem Halmajra, szomorúan láttam, hogy engem senki nem vár itthon. A majorban egy fogatos szovjet ezred állomásozott. Egy százados fogadott, aki – mint a harcoló alakulatnál általában – tudott németül, és ennek következtében zavartalanul tudtunk egymással beszélgetni. Mindjárt meghívott egy jó káposztalevesre vacsorára, aminek én nagyon örültem. Helyet is adott éjszakára az egyik szobánkban. Minden szobában szalma volt leterítve a földre, ott aludtak a katonák. Én is ott csinálhattam magamnak helyet. Lehúztam a csizmámat, és ahogy azt megszoktam a fronton, a fejem alá tettem a csizmát és bele egy zoknit, majd édesdeden elaludtam. Reggelre ellopták a csizmámat. Másnap történt, hogy próbáltam rendezgetni a dolgokat, meg felmértem, hogy milyen a helyzet. A háznak nem volt se ajtaja, se ablaka. Már semmi nem volt tulajdonképpen benne. A könyvek az egyik ciszternában landoltak. Nem tudom, hogy a nyilasok vagy az oroszok műve volt-e, de a könyvek, azok mind elpusztultak. És egyszer csak megjelent egy asszony a harmadik vagy a negyedik szomszédból, és hozott nekem egy sèvres-i bonbonniere-ben paprikás krumplit. Szép volt, teteje is volt, teljesen hibátlan volt a dolog. Úgyhogy a sèvres-i bonbonniere az visszakerült. A szovjetek néhány nap múlva elmentek, aztán újak jöttek, többször is, kisebb-nagyobb alakulatok. Közben elkezdtem rendbe hozni a gazdaságot. Volt egy óriási nagy szerencsém. 45 nyarán, amikor hazaértem, már legalább egy húsz-huszonöt hektáros táblán le volt aratva a rozs, de nagyon rosszul aratták le, igen sok szem maradt a földön, amiből árvakelés keletkezett. Árvakelésnek azt hívják a gazdák, amikor az elhullott gabonaszemekből újra kikel a vetés. Abból a rozsból, amit akkor jó áron lehetett értékesíteni, lett nekem egy kis pénzem. Volt egy műtrágyaraktár is a tanyában, amit egészen véletlenül nem raboltak ki, az is megmaradt nekem. És amikor elkezdődött a gazdálkodás, szükség lett erre a műtrágyára, és is el tudtam adni.Volt néhány olyan ember, aki hűséges volt hozzánk. Azon dolgoztunk, ami megmaradt. Először még meghagytak nekünk kétszáz holdat, mert az 1945. évi I. törvény szerint, aki szakmai képzettséggel rendelkezik – és én akkor már agrármérnök voltam –, az kétszáz holdat megtarthatott. Nagyon lassan beindult a gazdálkodás. Legelőször egy tehenet vettem. Magam fejtem a tejet. Szép lassacskán vettem pár lovat, az oroszoktól persze, igen olcsón. Elkezdtük a munkát, és kezdett egész jól menni. Nagyon hálás volt akkor a világ. Már nem az emberek voltak hálásak, hanem az, hogy lehetett pénzt csinálni, megtérült a befektetett munka. Fölújítottam a régi üzleti kapcsolatokat, vetőmagot termeltem, ami akkor nagyon nagy dolog volt. Ment ez a dolog tisztességesen, és én már bele is éltem magam abba, hogy tovább fogom fejleszteni. Közben nagyon gyorsan megnősültem. Az első feleségem ugyancsak Auschwitzból jött vissza. Ő félig volt zsidó, de elvitték, mert a törvények értelmében muszáj volt.Közéleti gondolkodású ember lévén, mindjárt elvállaltam a gazdajegyzőséget. Ez egy fizetés nélküli állás vagy inkább feladat volt, és az volt a célja, hogy az újonnan földhöz juttatottaknak valami alapvető segítséget, alapszintű szakmai segítséget tudjon nyújtani. Annak idején én is kerestem, hogy hova lehetne csatlakozni, kikkel lehetne azonosulni, de nem nagyon találtam meg. 45 és 48 között például a Független Kisgazdapártnak egyik képviselőjével voltam jó viszonyban. Már volt autóm, és én szállítottam őt. Nem volt határozott politikai véleményem, sokat nem is foglalkoztam vele, és nem voltak ambícióim ezen a területen, de a kisgazdákra szavaztam. A Magyar Kommunista Párttól természetesen elhatárolódtam. A szociáldemokraták, azok tetszettek nekem, és a gyöngyösi szociáldemokratákkal volt is kapcsolatom, és igyekeztek megnyerni maguknak. A háború előtti élményeim és tapasztalataim alapján tulajdonképpen a Nemzeti Parasztpárt is közel állt hozzám, de nem akartam volna a bizottságba belépni. A többi párt nem érdekelt komolyabban. A közélet nem volt még annyira átitatva annyira a politikával, mint most. Az embereket sokkal inkább alapvető életfeltételeik megteremtése foglalkoztatta, a pártok tevékenységének a középpontjában is sokkal inkább az állott. Én nagymértékben azonosultam azzal, hogy a háború után egy demokratikus rendszer alakul ki, és akkor még hittünk is abban, hogy megvalósulnak majd ezek az álmok: az emberi egyenlőségről, a szólásszabadságról és igen, a javak tisztességesebb elosztásáról. Valahogy optimisták voltunk, már azok, akik túlélték a háborút.
  Egyre több volt a nehézség. A beszolgáltatás például. Nagyon kemény adózás volt. Minden egyre nehezebbé vált. A ház egy részét rendbe tudtuk tenni, de nem az egészet. Sokkal szegényesebben éltünk. Nem voltam én elégedetlen. Valahogy úgy éreztem, hogy túléltem a deportálást, ez a lényeg. Meg kell becsülni mindent, mindent. Az, hogy egy tál étel kerül az asztalra, az is eredmény. Se akkor, se máskor nem törekedtem arra, hogy vagyonom legyen. Engem a pénz csak annyiban érdekel, hogy legyen annyi pénzem, hogy ha kedvem van valahová beülni egy ebédre, akkor megtehessem. És még egy valami: azt szeretem, ha egy jó autó van a fenekem alatt.
Egyetlen ambícióm volt akkor, mégpedig az, hogy szívesen visszamentem volna a Kertészeti Akadémiára tanítani. Volt néhány barátom meg kollégám, akik megpróbáltak segíteni benne, de eredménytelenül. Akkor már nem a zsidókérdés, hanem a kulákkérdés volt napirenden. Nálam még átfedésben is volt a kettő.
Minden energiám arra irányult, hogy egzisztenciát teremtsek magamnak és a családnak. Akkor már megszületett a fiam, és szerettünk volna egy kicsit jobban élni. Sokat dolgoztam ezért, fizikailag is, meg szellemileg is. De ennek ellenére sajnos lépésről lépésre közeledtünk a végkifejlethez, már legalábbis ennek a felvonásnak a végkifejletéhez, hogy el kell hagyni addigi életformánkat. A raktárt átkutatták, a pincét átkutatták. Nagyon sok kellemetlenkedésben volt részem. 1948 nyara után már nagyon nehéz idők jöttek. A gyöngyösi rendőrségtől mindennapos látogatók voltak. Éjszaka is fölzavartak bennünket, idegeneket kerestek, elrejtett takarmánykészletek iránt érdeklődtek. Megnehezítették az ember mindennapi életét. Én például dohányt termeltem. Ebből aztán gyakori ellenőrzések származtak. A dohánytermelés állami monopólium volt, szerződéssel lehetett termeszteni, nekünk a kápolnai dohánygyárral volt kapcsolatunk. Jó üzlet volt, szakértelmet igénylő szakma, és nem véletlen, hogy a mezőgazdaságban, a paraszti népességben elit rétegnek számítottak a dohánytermelő kertészek. De szinte naponta jöttek ellenőrizni. Így jobbnak éreztem, hogy eljöjjek onnan, pedig a kapcsolat, a lelki kapcsolat nagyon szoros volt Halmajjal. Kétszeresen is. Az egyik az, hogy a szüleim szerették Halmajt és otthonuknak érezték. A másik az, hogy megpróbáltam rendbe hozni, helyreállítani a régiből valamit, és a saját eredményemnek éreztem azt, ami ott azért bekövetkezett. Ha szerény mértékben is, de mégis kialakult belőle valami. Úgy éreztem, hogy annyiban vagyok jobb helyzetben, mint mondjuk a harmadik faluban lévő másik kulákcsalád, hogy a szakmám révén valahol máshol is, másból is meg tudok élni. 1948 őszén aztán megtudtam, hogy államellenes tevékenység vádjával internálni akarnak. Ekkor azt mondtam, én föladtam ezt a dolgot, és följöttünk Pestre. Szétosztogattam Halmajon, ami egyáltalán megmaradt, vagy amit visszahoztak nekem, a tulajdonomat képező ennyi meg ennyi területet pedig állami tulajdonba vették. Ez volt a „felajánlásos” módszer. Elégtételem annyi lehetett, hogy amikor engem elzavartak, az utánam következő évben elkezdődött a mezőgazdaság szocialista átszervezése.
 Pesten az Ág utcában találtunk egy albérletet. Egy nagyon rendes, jó polgári családnál kaptunk egy albérleti szobát. Ott éltünk vagy három évig, aztán vettünk egy lakásbérletet – akkor még venni kellett a lakásbérletet –, és elég hosszú ideig ott éltünk. Nekem az a 49 és 53 közötti négy esztendő volt talán a legzaklatottabb életszakaszom. Akkor borzasztó gyorsan változtak a munkahelyeim. Volt egy kitűnő kollégám és barátom, akit Magos Gábornak hívtak. Ő is kertész volt, és hosszú ideig Szabolcs-Szatmár megyében volt az MKP mezőgazdasági titkára. Kitűnő, okos, művelt ember volt. A pártközpontban dolgozott, a pártközpontnak volt akkor gazdaságpolitikai szakértője. Egy nagyon nagy hatalmú ember volt ő abban az időben, és ő volt az, aki segített benne, hogy fölvegyenek a Földművelésügyi Minisztériumba. Nem voltam kinevezve, de ott dolgoztam, a szakoktatással foglalkoztam. Ez nagyon gyors és nagyon jó eredményeket is hozott nekem, mert éppen akkor alakultak a mezőgazdasági technikumok, mint új iskolaforma. Szükségük volt új tankönyvekre, mert minden addigi mezőgazdasági tankönyv a kisüzemi gazdálkodással foglalkozott, viszont akkor már kezdődött a szocialista átszervezés, és kellettek a szövetkezetekre átszabott könyvek. Minden tárgyból szakkönyveket kellett írni. Annak a minisztériumi főosztálynak, amelynek dolgoztam, egy politikailag nagyon aktív hölgy volt a vezetője, dr. Doktor Sándorné. Nagyszerű csoportot szervezett! A növénytermesztést egy Láng Géza nevű kollégám irányította – már a növénytermesztési szakkönyvek, tankönyvek írását –, később akadémikus lett és a Keszthelyi Georgikon igazgatója. Szajkó László az állattenyésztést írta, én a kertészetet. Írtunk vagy ötven szakkönyvet. Csepelen volt a minisztériumnak egy vendégháza. Ebbe a királyerdei „manrézába” telepítettek ki bennünket, a könyvek íróit, meg minket, akik szerkesztettük a könyveket. Vagy másfél év alatt elkészültek az új tankönyvek, amelyek nagyon hosszú ideig ténylegesen is használatban voltak. Életem nagyon fontos eseményének érzem, hogy ezeket megírtuk, meg egyáltalán azt, hogy ez a társaság úgy együtt volt. Sokat tanultam közöttük. Megkaptam életem első kitüntetését is: Kiváló Dolgozó lettem!
Mihelyt vége volt ennek a nagy lendületnek, akkor egy este, későn, két úriember fölkeresett a minisztériumban, és mondták, hogy az én munkámra a továbbiakban nincs szükség, és holnap már ne jöjjek be, kidobtak a minisztériumból. Ávéhások voltak, indoklást nem kaptam. Bementem a főosztályvezetőhöz másnap, és ő azt mondta, vegyem úgy, hogy énnekem megszűnt a munkaköröm. Tudták a kulák mivoltomat korábban is, de szó nem volt róla. Beszélni éppen annyira nem beszéltek az ember a kulákságáról, mint ahogy a zsidóságáról sem beszéltek. Suttogással ment a dolog, nyíltan szinte egyáltalán nem. Azért is nehéz nekem visszaemlékezni sok mindenre, mert szinte meg nem történtnek tekintették ezt az egész ügyet. Voltak olyan ismerőseim, akikkel éveken keresztül együtt dolgoztam, és jó barátságban is voltunk. Szóval úgy, hogy felületes, de jó barátságban, családjaink összejártak, meg sokszor voltunk együtt síelni, kirándulni. És soha nem beszéltünk ilyenekről. Majdnem azt mondhatnám, hogy ha nem is hivatalosan, de a valóságban ez a témakör tabu volt. 
 Aztán kaptam egy értesítést, hogy menjek az akkor megalakuló Kertészeti Kutatóintézetbe. Ott már hivatalosan is alkalmaztak tudományos munkatársnak. A háború után úgy mellesleg mindenféléket csináltam. Dokumentáltam, meg megpróbáltam kisebb tanulmányokat írni, és nagyon jó viszonyba kerültem az akkori Kertészeti Főiskola üzemgazdasági tanszékének a vezetőjével, akit Peregi Sándornak hívtak, meg Tomcsányi Pállal, aki most akadémikus, és agrárközgazdaság, üzemszervezés témában tevékenykedik. Mi hárman egy nagyon jó triumvirátust alkottunk, és nagyon hosszú ideig együtt is működtünk. A Kertészeti Kutatóintézetben a gyümölcstermesztés fenológiájával foglalkoztam. A fenológia egy olyan tudomány, amely a környezeti viszonyok, elsősorban a meteorológiai viszonyok hatását tanulmányozza a növények életére. Tehát a gyakorlati életben az, hogy például a téli alma termesztésének melyek az optimális környezeti feltételei, és az országnak melyik része az, amelyik ezeknek a feltételeknek leginkább megfelel és kielégíti ezeket a követelményeket. Ennek a rendszerét csináltam én meg. Ennek a területnek nem volt közvetlen politikai kapcsolata. Egy elég nagy szervezetet kellett létrehozni ehhez, mert figyeltük a különböző hatásokat. Ez valami másfél éven keresztül ment. 1952-ben lett vége. Tomcsányi Pállal együtt dobtak ki bennünket. Én azzal kaptam meg az elbocsátásomat, hogy a munkámmal meg voltak elégedve, de nem volt alkotó eredménye ennek a tevékenységnek. Valószínűleg megint valami politikai oka lehetett. A politikai nézeteimet ismerhették, de keveset beszéltek az emberek erről a dologról. Pláne, akinek vaj volt a fején, az nem beszélt, vagy lehetőleg elkerülte még azokat a szituációkat is, amelyekben ezekről a dolgokról beszélni kellett.
Elkezdtem kerteket ápolni, és ez nagyon tetszett nekem. Alakult egy kertgondozó vállalat, a Fővárosi Kertgondozó Vállalat, ahová engem is be akartak venni, és nemcsak engem, nagyon sok hozzám hasonló sorsú ember talált ott kenyeret. Én viszont úgy éreztem, hogy jobb, ha az ember magának, a maga szakállára dolgozik. Nem kellett akkor ehhez semmilyen engedély, meg még nem volt adózás sem. Magánkertek gondozását vállaltam el. Volt ennek a Kertgondozó Vállalatnak egy igazgatója, egy pártember, Galambos Józsefnek hívták, akit én régről ismertem mint ilyen kertészettel foglalkozó embert. Ő mondta meg, hogy menjél ide, meg menjél oda, mondott nekem egy-két-három családot, hogy azoknak „mindig van szükségük segítségre, és vállald azt el”. Ezek általában munkáscsaládok voltak. Traktorgyár meg textilgyár munkásai, nem értettek hozzá, és így jó néhány családnál szívesen látták az én munkámat. Hivatalosan munkanélküli voltam. Dolgoztam, szerényen ugyan, de azt meg is fizettek. Meg mindig nagyon jólesett, hogyha munka után behívtak egy tányér levesre, és beszélgettünk egymással. Sokat, és nagyon különböző véleményeket volt alkalmam meghallgatni. Szakmailag is érdekes volt egyébként, mert senki nem foglalkozott akkor a kiskertekkel. A kiskert, az egy idegen test volt a szocialista világban. Érdekes módon azt is sokszor fölvetették nekem, hogy szétdarabolja a társadalmat. Tehát ahelyett, hogy elmennének a művelődési házba meghallgatni egy politikai előadást, inkább a kertjüket művelik. Ezért nagyon sokáig tartotta magát az a szemlélet, hogy vissza kell fogni ezt a „kiskertszemléletet”.
 1953 áprilisa lehetett, amikor sikerült végre elhelyezkedni. Próbálkoztam mindenfelé. Az állami gazdaságok felé orientálódtam. 1953-ban kaptam egy értesítést, hogy a Mányi Állami Gazdaságban szükség volna egy segédagronómusra. Nagy megújulás és megnyugvás volt az nekem. A Mányi Állami Gazdaság központja Zsámbék fölött, Felsőörsön, jellemzően egy kastélyban, a Ruttkai-birtok kastélyában volt. Nem tartozott a legnagyobb gazdaságok közé, úgy háromezer hektár volt az egész, de nagy állatállománya volt. A háromezer hektárból nyolcszáz hektár volt gyümölcsös. A gyümölcsös rendben is volt nagyjából, a gazdaság többi részei voltak elhanyagolva, amikor én odakerültem, mert történetesen egy szőlész érdeklődésű, kertész végzettségű főagronómus volt előttem. Alkoholista volt és sok zűrt csinált, és talán egy hónappal azután, hogy én odakerültem, fölmondtak neki. Gyorsan beleestem a közepébe a dolgoknak. Nem volt sok időm beletanulni. Az apám kapitalista gazdaságából azonban sok mindent tudtam hasznosítani az állami gazdaságban, a szocialista állami gazdaságban. Például a juhászatot. Gyöngyös határában, a Sárhegy keleti oldalán volt huszonöt-harminc hold legelője, ami nem volt egyáltalán hasznosítva. Valahonnan Kassa környékéről hoztunk kétszáz anyabirkát, így hasznosítottuk. Volt ott egy barlang, az helyettesítette a hodályt. A Mányi Állami Gazdaságnak is nagyon sok dombvidéki legelője volt, aminek a megművelésével mindig baj volt, nem voltak még megfelelő gépek se hozzá, gyümölcsösnek sem volt alkalmas. Amikor a gazdaság szakmai vezetője lettem, vásároltunk több mint kétezer anyabirkát. Később a létszám föl is ment még három és fél ezerre. Az nekem külön passzióm volt, azokkal sokat foglalkoztam. Volt egy juhászcsalád, akiket fölvettem. Apa, mama és három fiú. Mind a három juhászkodott. Megkaptak egy-egy nyájat. A mama csinálta a sajtot, amelyet nagyszerűen el lehetett adni, különleges ritkaságnak számított, és a Csemege Kereskedelmi Vállalat folyamatosan az összes sajtunkat megvette. Nagyon jó ára volt a gyapjúnak is, meg bárányt is adtunk el, összességében a birkanyáj nagyon hatékonyan hozzájárult az egész gazdaság fejlesztéséhez.Annak idején Pusztamaróton volt az egyik nyáj. Marót alatt volt az egyik kis juhásztanya, most semmi nincs ott, csak a legelő, ami nincsen hasznosítva, nincsen lekaszálva. Szomorú volt ezt látni, amikor arra jártam, úgy éreztem, ötven év alatt száz évet ment visszafelé a kultúra, amit ott megteremtettünk. Pedig azt igazán lehet kultúrának mondani, mert valóban utakat építettünk, kisvasutat építettünk, villanyhálózat lett, infrastruktúra is kialakult abban az időben. Jövedelmező gazdasággá fejlesztettük. Pusztamarót egyébként harminc kilométerre volt az állami gazdaság központjától. Egy háromszáz hektáros gyümölcsös, főleg almás volt a hegy tetején. Fantasztikusan jó minőségű gyümölcsöt termett. Csak az volt vele a probléma, hogy nem lehetett leszállítani a vasútállomásra, mert nem voltak jó utak. Viszont régen, a hercegprímási uradalom idejében volt ott egy kisvasút, amely a süttői vasútállomáshoz csatlakozott, azt használták a termények szállítására, mint ahogy az apám birtokán is vasúttal, lóvasúttal mozgatták a terményeket. Amikor én odakerültem ebbe az állami gazdaságba 1953-ban, rögtön fölmerült bennem a gondolat, hogy újra föl kellene építeni ezt a kisvasútat. De hát nem volt rá pénz. ’56-ban aztán, amikor ott én igazgató lettem, vagy a következő év legelején Olt Károly volt a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a főtitkára. Fölvettem vele a kapcsolatot, és segítséget kértem tőle, hogy valami pénzt adjon nekem ehhez. Váratlanul olyan nagyvonalú volt, hogy megfinanszírozta ennek a kisvasútnak az építését. Gyönyörű kisvasútat csináltunk belőle, csodálatos útvonala volt! Kanyargósan vitt föl a Gerecsébe az erdőn keresztül. Három vagy négy évig zavartalanul szállítottuk rajta az almát, minden probléma nélkül. Az a hatszáz vagon alma, amit exportra küldtünk, így érte el a vasútállomást. Aztán egyszer csak hallottam, hogy fölszedték azt a vaspályát.Persze voltak értelmetlen dolgok is. Teljesen általános volt, ahogy a termelési feladatokat szétosztották. A felügyelő hatóságunk a Fejér–Komárom Megyei Állami Gazdaságok Igazgatósága volt, amely ugyancsak felülről kapta az utasítást, hogy a megye területén mennyi búzát, mennyi kukoricát, mennyi cukorrépát, mennyi árpát kell termelni. A Mányi Állami Gazdaság, amely dimbes-dombos területen, nem megfelelő földeken, a vasútállomástól tíz-tizenöt kilométerre feküdt, ennek ellenére ugyanúgy kapott feladatot a cukorrépa-termesztésre, mint Mezőfalván a cukorrépatermelő gazdaság. Ezekből persze semmi, vagy majdnem semmi bevétel nem származott. De az egész nemzetgazdaságra jellemző volt, hogy felosztották a feladatokat, a népesség arányában, meg a terület arányában. Ez a szovjet szocialista rendszer egy jellemző tulajdonsága volt. A Mányi Állami Gazdaságban minden szellemi tőkét meg beruházási lehetőséget elsősorban a fő üzemágra, a gyümölcstermesztésre kellett volna fordítani. Nem volt értelme, hogy olyat erőltessenek, ami ott nem megy. Az őszibarack nagyszerűen termett, de a cukorrépa nem. Az őszibarack több cukrot termelt, mint a cukorrépa! A Fejér–Komárom Megyei Igazgatóság egy jól vezetett igazgatóság volt egyébként. Nagyon sok jó gazda volt ebben a közösségben. Két-három hetenként föltétlenül összehívták a gazdaságok vezetőit, és mindig nagyon-nagyon tartalmas és nagyon hasznos viták, beszélgetések alakultak ki annak kapcsán, hogy mit hogyan termeljünk. Magyarországon például korábban nem termeltek napraforgót szántóföldi táblákon, csak az volt a szokás, hogy a kukoricatáblákat napraforgóval szegélyezték. Nem volt sok, mert általában a lakosság sertészsírral főzött, és olajgyártás még alig volt. És akkor egyszer csak, mondhatni egészen pánikszerűen megjelent a napraforgó-termelés, mint nemzetgazdasági szükséglet. Nem kismértékben egészségügyi okokból is, hiszen akkor nagy akció folyt, hogy olajjal egészségesebb főzni. Kevesebb is lett hirtelen a zsír egyébként, mert akkor állt át egész Európa a hússertés tekintetében: a mangalica jellegű hússertésekről a fehér sertésekre, aminek viszont kevesebb a zsírja. Volt is nálunk egy nagy összejövetel, ahol a megyei főagronómus beszélt arról, hogy napraforgót kellene nagyobb területen, szántóföldi táblákon is termeszteni. És akkor fölállt egy főagronómus, egy fiatal főagronómus, és azt mondta: „De hát hogy, milyen módszerrel termeljük a napraforgót?” „Hova való vagy, fiam?” – kérdezi a megyei főagronómus. Azt mondja a fiú: „Mezőfalvára.” „Na és apád termelt napraforgót?” „Igen, igen. Termeltünk.” „Na hát, akkor úgy termeld te is!” Mindannyian a régi módszerekre támaszkodtunk.
  Közben a feleségem fenn maradt Pesten a fiammal, én meg hazajártam hétvégeken, illetve a fiam az nagyon sokat kint volt a gazdaságban, a szabadidejét mindig kint töltötte.Ott mégiscsak gazdája, ura voltam annak a gazdaságnak, és elegáns hintóm volt, meg autóm is volt – már egy ilyen rossz Skoda, de azért mégis autó volt –, meg motorkerékpárom is volt. És az emberek haptákba álltak előttem. Az állami gazdaságokban egyébként az volt az érdekes, hogy hosszú ideig szinte katonai fegyelem volt. Az volt az előírás, hogy ha egy magasabb rangú gazdasági tisztviselő jött, akkor annak jelenteni kellett. Tehát aki ottan munkavezető volt vagy az üzemegység vezetője, amikor megérkeztem, elém állt, és azt mondta, hát ilyen meg ilyen munkák folynak, ez meg az az észrevétele. Jelentési kötelezettség volt. De aztán ez 56-ban megszűnt. Az én egyik igazgatóm Forgó Lajos elvtárs-úriember volt, így mondom, mert mind a kettő benne volt a személyiségében, már egész fiatal kora óta szervezett kommunista és pártmunkás volt. Sőt részt vett a spanyol forradalomban is. Nem tudom a maga részletességében, hogy milyen jelentősége volt az ő ottani szereplésének, de annyi azért kiderült róla, hogy szakács volt Spanyolországban az egyik alakulatnál. Ennek köszönhetően mindenesetre a „spanyolosok” közé tartozott a felszabadulás után, ami nagyon „arisztokratikus” dolognak számított, és ezt mindig hangoztatta is. Egyébként egy művelt, nyelveket beszélő, de nagyon kellemetlen modorú ember volt. Volt valami kertészeti alapképzettsége, kertészsegéd volt, valami keveset értett a dolgokhoz, de csak ennyire. Nekem sok bosszúságot okozott, mert az emberekkel végképp nem tudott bánni, mindenkit megsértett és mindenkiben hibát keresett. Engem nem tartott az ellenségének, megbecsülte a munkámat. Legfeljebb annyi volt, hogy – sok diófasor volt a Felsőörsi Üzemegységben – ha dióérés idején kiment a gyümölcsösökbe, telerakta a zsebét lehullott dióval, bejött, behívott az irodába: „Nézd meg, már megint mennyi dió volt a földön!”
Forgó Lajossal utoljára akkor találkoztam, amikor az életemnek egyik emlékezetes, nagy, tragikus eseménye történt: az, amikor őt elzavarták. A forradalom alatt Tatabánya környékén kiszabadultak a köztörvényes bűnözők, akik a bányákban dolgoztak. Október 25. és október 28. között. Ezek jöttek a bányákból, és heccelték a mi embereinket. Többek között ki akarták rámolni a gazdaság raktárát, meg el akarták vinni az állatokat, meg felforgatni mindent. Én néhány hozzám közel álló emberrel megszerveztem a gazdaság védelmét, meg tudtuk őrizni a rendet. Ez is egyike életem soha meg nem oldható dilemmáinak, hogy én védtem meg a szocialista állam vagyonát, akitől a szocialista állam elvette mindenét. Akkor nagyon komolynak tűnt, hogy Forgót az emberek föl akarják akasztani. Nagyon gyűlölték. Nekem kellett mindig csendesítgeteni őket. Valóban izgága, rossz természetű ember volt. Akkor is nekem kellett két órán át csillapítani a tömeget. Én meg a főállattenyésztő, meg még néhány ember ott álltunk a többiekkel szemben, és ezek üvöltöttek, hogy „akasszuk föl!”. Én azt mondtam, hogy nem. Engedjék el, ott áll az autó, elviszi a zsámbéki buszmegállóig, és a busszal menjen, ahova akar. Erre ők: „Nem, ők azt nem engedik meg, eleget járt ez autón, nem engedik, nem engedik meg, akasszuk fel!” Ez ment két órán keresztül. Mindig lejjebb szállítottam az igényeket, mondtam: „Akkor befogatok, és kocsival megy el az állomásra. Engedjék el!” Nem engedték ezt se. Végül azt megengedték, hogy a teherautó platóján elmehessen. Ez egy nagy alkudozás eredménye volt. Nagyon hosszú és nagyon keserves, iszonyatos és félelmetes dolog volt. A forradalom a gazdaságban kizárólag Forgó Lajos ellen irányult. Túlzás nélkül lehet mondani, hogy akkor a legjobb koromban voltam, tehát erőteljes és határozott. Bíztak az emberek bennem, rendet is tudtam tartani, nem lett végső soron semmi probléma. A gazdaság voltaképp mégiscsak egy tanya volt, a külső környezet kevéssé hatott rá. Amikor ez az esemény lezajlott, a munkástanács engem nevezett ki igazgatónak. Ezt elfogadta az akkori földművelésügyi miniszter is, és van is papírom róla, hogy igazgatónak kineveztek. November 4. után sokan menekültek mifelénk, nyugati irányba. Elszórva, meg kisebb csoportokban is jöttek az emberek. Sokan, igen sokan bejöttek a gazdaságunkba is. Mi berendeztünk egy munkásszállást egy kicsit komótosabbra, és ott sok olyan embert, aki aztán később komolyabb szerepet is betöltött a politikai életben, egy-két napig pihentettünk, meg vendégül láttunk. Volt egy olyan nap, amikor tele volt ez a munkásszállás ilyen menekülő emberekkel. És akkor egyszer csak megjelentek az oroszok. Szerencsére működött a polgárőrség, és rohant hozzám az egyik fiú: „Fönt a dombon látom az orosz tankokat, és lehet, hogy ezek ide is bejönnek!” Kora reggel volt, „állami gazdasági reggel”, öt óra, hat óra lehetett. Felkeltettük ezeket az embereket, és megmutattuk nekik, merre tudnak úgy lelépni, hogy ne találjanak rájuk. Ilyenek történtek, de az országos eseményekkel a forradalom alatt nem találkoztam igazán. Jó néhányszor bent voltam Pesten. Egy alkalommal szerencsém is volt. Amikor mentem hazafelé, az úttörővasútnál lévő szovjet alakulat levetkőztetett, megmotoztak. De nem esett semmi bántódásom. Én többször voltam Pesten, és azért rádiót hallgattunk. Hallgattuk a Szabad Európát is, meg hallgattuk a Magyar Rádiót is. Nem tettem igazán semmit a forradalomért, a forradalom sikeréért. De teljesen egyértelműen drukkoltam azért, hogy ennek eredménye legyen. Nem Horthy-rendszert képzeltem el, hanem nyugati kultúrát, egy nyugati társadalmat képzeltem el. Azt hittem, hogy ez talán elérhető.
 A mányi állami gazdaság felsőörsi része a Ruttkai családé volt. A Ruttkai gazdag család volt, az első magyar nagyáruház tulajdonosai voltak a Rákóczi úton. Ruttkai Éva papája volt a családfő. Ez volt Felsőörs. Emellett még két üzemegység volt. A nándorpusztai üzemegységben főleg állatokat tenyésztettek. Volt ott egy nagy sertéshizlalda, és volt ott egy nagyon értékes lóállomány is, úgynevezett koronás kanca lóállomány, ami még a 45 előtti honvédség válogatott lóállománya volt. Azért hívták ezeket koronás kancának, mert a nyakuk bal oldalába be volt égetve egy korona. Ezek tenyészállatok voltak természetesen. A harmadik üzemegység pedig Pusztamarót volt. Felsőörs és Pusztamarót főleg gyümölcsös volt, de mind a két helyen volt birka is, meg szarvasmarha is. Mindenhol volt szántóföld is természetesen, Pusztamaróton meg erdő. Egy virágzó gazdaság volt egészen addig, amíg jött az a mánia, hogy össze kell vonni, koncentrálni kell az állami gazdaságokat is. Három állami gazdaságot összevontak, és akkor kerültem én onnan a Fejér Megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára. Illetve úgy volt, hogy akkor már külön volt a Fejér és a Komárom Megyei Igazgatóság, de én mind a kettőnek a főkertésze voltam 60-tól 64-ig.
Közben az egykori igazgatóm az állami gazdaságból az Állami Biztosító mezőgazdasági főosztályának a vezetője lett, és amikor én 64-ben úgy éreztem, hogy elég volt abból az agronómusi életformából, akkor ő elcsábított engem. Három évig az Állami Biztosítónál dolgoztam. Úri sorom volt, mert én voltam a kárbecslők főtanácsadója. Meg is fizettek, járhattam az országot, és mindenfelé, ahol nagy jégkárok vagy bármi más volt, kiszálltam. Ez az állás arra is alkalmat adott, hogy akkor elkezdhettem érdeklődni a jégesők elhárításának lehetőségei iránt, és lehetőségem volt rá, hogy a Meteorológiai Intézetben ezzel foglalkozzam. Ez akkor egy nagyon divatos téma lett. A Meteorológiai Intézet kutatóival együtt sok mindent csináltunk, bejártuk a világot. Sokfelé voltunk, többek között Grúziába is elmehettem egy tanulmányútra. Objektíve minden nagyon jó volt, csak valahogy mégsem szerettem igazán ezt a munkát. Én a termelésben éreztem mindig jól magam. Ilyen földhözragadt ember vagyok, hogy annak találom értelmét, ami valami reális értéket állít elő.
 Én tulajdonképpen az első agrárdoktorok közé tartozom, 1959 óta vagyok doktor. A disszertációm arról szólt, hogyan hat a talajvíz a mezőgazdasági termelésre. Akkor még nem látszott reménytelennek, hogy esetleg tudományos pályán folytatom tovább a tevékenységemet. Aztán az Állami Biztosítónál a jégkárok kérdésének a vizsgálata volt az egyik feladatom. A jégelhárításból készítettem egy kandidátusi értekezést is. Mivel én nem tudományos intézetben dolgoztam, ezért egy külső bizottság bírálta el, három akadémiai tag, akik védésre alkalmasnak találták, de a Tudományos Minősítő Bizottság elutasította. Védésre így nem kerülhetett sor. A bizottsági titkára azt írta rá a kérvényemre: „A tudományos fokozatok a dolgozó nép fiainak vannak fenntartva.” 
Amikor az Állami Biztosítótól eljöttem, akkor kerültem a Kertészet és Szőlészet laphoz. Adddig is elég sokat írtam ebbe a lapba. Egyszer csak kaptam egy telefont a Hírlapkiadó Vállalat igazgatójától, aki egy nagy befolyású férfiú volt, Csollány Ferencnek hívták, azt kérdezte, hogy bejönnék-e. Bementem. Fehér Lajos testvére, Fehér Gyula volt akkor a Földművelési Minisztérium tájékoztatási főosztályának a vezetője, és ő is támogatta, hogy főszerkesztőnek nevezzenek ki. Abban az időben, amikor a Hírlapkiadó Vállalatnak nyolcvan vagy annál is több kiadványa volt, a Népszabadság, az össze vidéki, megyei lapok, a Nők Lapja, szóval rengeteg folyóirat, hetilap. Ez egy nagyon jól menő állami, illetőleg pártvállalat volt, de összesen ketten voltunk párton kívüli főszerkesztők a vállalatnál. Véletlenül éppen a Magyar Mezőgazdaság főszerkesztője, meg én. És amikor valami pártügyről volt szó a szokásos heti főszerkesztői értekezleteken, akkor a Csollány mindig ránk nézett, mondta, hogy „Sándor és Gyurka, ti menjetek ki”.A Kertészet és Szőlészet volt akkor az egyetlen kertészeti folyóirat. A Földművelésügyi Minisztérium tulajdonában volt, egy hivatalos fórum volt, és a Hírlapkiadó Vállalat, az ország akkor legnagyobb lapkiadója adta ki. Kéthetenként jelent meg, alacsony példányszámban. Amikor átvettem, olyan hétezer példányban jelent meg, a nagyüzemek lapja volt. De sikerült megalapítanom mellette egy tudományos folyóiratot is, amit Kertgazdaságnak hívnak, és ez az új lap egy kicsit levette a nagyüzemi problémák tárgyalásának kötelességét a Keszőről. A Kertészet és Szőlészetben elkezdtem súlypontosabban foglalkozni a kistermelőkkel, és a pédányszám fölment hetvenötezerre, és közben hetilap lett, fogyasztható lap lett belőle, amit az emberek nagyon szerettek olvasni. Próbáltam valahogy ezeket a mesterségesen felállított falakat, amelyeket a nagyüzem meg a kistermelő között állítottak – és amelynek persze politikai tartalma volt – lebontani. Féltették a kisüzemtől az embereket. Egyrészt azért, mert úgy vélték, hogy ez nyilvánvalóan kapitalista szellemet örökít vagy stabilizál, részben azért, mert szétzilálja, atomizálja a társadalmat, merthogy kerítés mögött vannak az emberek valamiképp, ki-ki a magáéval foglalkozva. A hatvanas évek végére ennek a törekvésnek megteremtődött a politikai alapja is, amikor elismerték a háztáji gazdaságok jelentőségét. A lapunk nagyon is a középpontjában volt akkor a termelési politikának, és úgy éreztem, hogy ezt meg is becsülték. Szóval tényleg, mindenféle elismerésekben volt részem, a Munka Érdemrend arany fokozatát is megkaptam például. Amikor a kertészeti lap főszerkesztője voltam, akkor én tényleg erőm megfeszítésével dolgoztam azon, hogy ez a szakma a helyes irányba menjen, és hát talán egy nagyon kicsi részem van is abban, hogy a rendszerváltás előtt ez az ágazat nagyon tulajdonképpen szép helyezést ért el az európai kertészeti termesztésben. Amikor főszerkesztő voltam, nagyon nagy gondot fordítottam arra, hogy sokat járjam a vidéket, és igyekeztem közben jól megismerni az országot. Úgyhogy hivatalos gépkocsival mentem, a Hírlapkiadó Vállalatéval, akkor még volt ilyen, hogy gépkocsi, és ha a sofőrök megláttak, azt mondták, hogy „nem kell térkép, ha Gyuri bácsi jön velünk”. Aligha van olyan községe az országnak, ahol még nem jártam volna. Tényleg jól ismertem az országot, az embereket. Mindig megkérdeztem, hogyha valaki hozzám fordult, hogy „hova való vagy”? És vagy az apját ismertem, vagy a testvérét ismertem, vagy a sógorát ismertem.
 A Kertgazdaságnak is szerkesztője voltam, majd később alapítottam egy Kerti Kalendárium című kis folyóiratocskát is, majd a Kertbarát Magazint is, ami ugyancsak mindmáig létezik.
   1981-ben, amikor hatvankét éves voltam, akkor valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen folyóirat szerkesztését annak kell csinálni, aki nagyjából középkorú, aki a fiatalokhoz meg az idősekhez egyaránt tud szólni. Ezért elmentem a Váncsa Jenőhöz, az akkori miniszterhez, és megmondtam neki, hogy szeretnék nyugdíjba menni. Őszintén tartóztatott, annál is inkább, mert gyakornokom volt az állami gazdaságban. Ennek ellenére nyugdíjba mentem és azt hittem, hogy most már tényleg csak a balatonfüredi kertemmel fogok foglalkozni végre, és azontúl már csakis könyveket írok majd. De egyszer csak fölhívott Peták István, aki az Ablak első főszerkesztője volt a televízióban. Kellett neki valaki, aki a mezőgazdaság, meg főleg a kertészet ügyeiről beszélne a műsorban, és rám gondoltak. Megpróbáltuk. Ez jó ötletnek bizonyult.Amikor először bementem a stúdióba, és így megálltam az ajtóban, és mondtam, hogy én fogok majd beszélni a mezőgazdaság meg kertészet témáiról, és kérem a segítségüket, akkor egy ifjú hölgy azt mondta: „Jé, akkor maga lesz a Bálint gazda.” Így lettem Bálint gazda. Petáknak ez mindjárt megtetszett, mert neki jó érzéke volt az ilyen dolgokhoz, de óvatos ember lévén fölhívta Lakatos Ernőt, aki akkor az Agitációs és Propaganda Osztálynak volt a vezetője, és megkérdezte, mi a véleménye erről, minekutána a Szabad Európa Rádióban is volt már egy Bálint gazda. Lakatos Ernő Peták legnagyobb meglepetésére azt mondta, hogy semmi akadálya nincs, miért ne lehetne? Egy egészen különleges újításnak számított az Ablak létrehozása, aminek tulajdonképpen Horváth Ádám volt az ötletgazdája, és Peták István volt a megvalósítója. Az ötlet az volt, hogy a stúdió legyen egy szerkesztőségi szoba, úgy is volt berendezve, íróasztalok voltak, az íróasztalokon írógép, meg telefon. És ott volt az „ablak”, az, amelyen benézünk ebbe a szerkesztőségbe, ahol épp szerkesztőségi munka folyik. Az alkotáshoz kell valami közösség, valaki mások is. Az Ablakban ez megvalósult. Ott a szerkesztőség, élénk vita volt, és tényleg bele lehetett szólni abba a kiselőadásba, amit valaki tartott vagy fölolvasta egy cikke egyik részletét, bele lehetett szólni, és lehetett ellentmondani neki, méghozzá nyilvánosan. Ez volt a nagyszerű benne. Ez volt, azt hiszem, ami az akkori embereket megfogta, és odaszögezte a képernyő elé. Akkor ennek a műsornak harmincöt-negyven százalékos nézettsége volt! Igaz, hogy egy csatorna létezett, kétségtelen, hogy nem volt választás. Az Ablak foglalkoztatta az embereket és vitatkoztak rajta, magas volt a hatásfoka. Ez egy érdekes időszak volt, nagyon sokfelé hívtak bennünket, műsoron kívül is, és úgy a rendszerváltásig egy jó elfoglaltság volt nekem.
  Tulajdonképpen a nyolcvanas éveket ez töltötte ki nálam, meg a könyvírás, meg az előadások tartása. Nagyon sok előadásra hívtak meg, akkor még volt a művelődési házaknak pénze. A Magyar Honvédség tisztiházába (ma Stefánia Palota) is meghívtak egyszer egy előadást tartani a kertészkedésről, minekutána valahogy ráéreztek arra, hogy milyen jó lesz a kertészkedés a katonatiszteknek, akik az átlagosnál korábban mennek nyugdíjba. Akkor a Honvédelmi Minisztérium olcsón telkekhez juttatta a leszerelő meg nyugdíjba menő tiszteket, és ez megindította a honvédségnél a kertészkedési mozgalmat. Olykor még külföldre is elvittek, a közeli külföldre, a szomszédos országokba. Kiállításokat is rendeztünk, azt nagyon értékelték. Érdekes volt, jól működött, nagyon családias volt a közeg. Minden karácsony előtti hétvégén tartottunk egy nyilvánosabb összejövetelt, és volt pogácsasütő-verseny is. Olyankor a zsűrinek mindig én voltam az elnöke. Volt nagy versengés, hogy ki kerül a legmagasabb pozícióba a pogácsájával. A pogácsát egyébként nagyon tisztelem. Az a barátság szimbóluma számomra, ha valahol pogácsával kínálnak meg. Szerény étel, de mindig benne van annak az asszonynak a szeretete meg a hozzáértése, aki készíti. Kétszáz forintot kaptam egy előadásért vagy egy foglalkozásért, és azt mindig rendesen, időben fizették. Körülbelül húsz évet eltöltöttem evvel, amikor kezdtem úgy érezni, hogy már elég volt. Kaptam akkor egy olyan kitüntetést, ami a legmagasabb honvédségi kitüntetés volt, amit civil ember kaphatott, a Haza Szolgálatáért arany fokozatát. Ilyen békés mesterségért kaptam ezt a kitüntetést.
   Az első feleségemet Bognár Annának hívták, egy egészen kiváló asszony volt, nagyon művelt, nagyon tájékozott, nyelveket jó beszélő nő, tőle származik a fiam. De nem tudtunk együtt élni, és ezért elváltunk. Aztán úgy éreztem, mindketten úgy éreztük, hogy külön sem tudunk élni, ezért újra összeházasodtunk, aztán meg újra elváltunk. Ezután jó ideig egyedül voltam, és akkor ismerkedtem meg a második-harmadik feleségemmel, akivel harmincöt évig éltünk együtt jó, békés házaséletben. Amikor hosszú betegség után meghalt, akkor jött Antónia, a mostani feleségem. Antóniát harminc éve ismerem. Könyveimnek egy jelentős részét ő szerkesztette, még dolgozott is nekem a Kertészet és Szőlészetben korrektorként. Egyszer egy bábolnai kiállításon összetalálkoztunk, és megkérdeztem tőle, volna-e kedve néha színházba vagy koncertre vagy ilyesmire velem eljönni. Aztán úgy összemelegedtünk, annak ellenére, hogy óriási a korkülönbség közöttünk. Ő is egyedül volt akkor, elvált már korábban. Jóval korábban, úgy tíz évig volt egyedül, de a két fiút ő egyedül nagyon rendesen, nagyon tisztességesen fölnevelte. Az ő szülei egészen más körben, de ugyancsak nehéz életet éltek. A harmadik feleségem nagyapja Veszprém megyei főügyész volt, az anyja tanárnő, az apja meg katonatiszt, mégpedig berepülő pilóta volt. Főhadnagyi rangban fejezte be a háborús szolgálatot. A háború után nagyon nehéz helyzetben voltak, mert a nagyszülőktől már elvonták a nyugdíjat, a papájának egyáltalán nem volt, bányában dolgozott valahol Veszprém környékén, majd korán meg is halt. Antóniám is megszenvedte a magáét.
   Az én számomra a hetvenes évek második felétől a rendszerváltásig tartó szakasz egy olyan fölemelkedő időszak volt. Amikor kevésbé, sokkal kevésbé éreztem azt a megkülönböztetést, másod- vagy harmadosztályúságot, amit addig, és amikor úgy éreztem, hogy a társadalom úgy nagyjából elfogadott engem, meg azt, amit én, a képességeim alapján, nyújtani tudok. És épp ezért az egy szép időszaka volt az életemnek. Na és mindebben nagy része volt Balatonfürednek. Balatonfüreden egy közepes méretű telkünk volt, állt rajta egy kétszázötven éves présház, olyan, mint amilyen ezrével van a Balaton-felvidéken. Mi rendbe hozattuk a présházat: nádfedeles volt, de egyébként minden igényt kielégített. És igyekeztem egy szép, szakmailag is tanulságos kertet csinálni körülötte. Megpróbáltam úgy megcsinálni ezt a kertet, hogy olyan legyen, mint a kertészeti tudományok felosztása, hogy minden legyen benne. Egy virágoskert, egy gyümölcsöskert, egy szőlőskert, egy veteményeskert, és a termények feldolgozása a saját pincénkben, illetőleg a konyhánkban történt. Tehát az ötödik ágazata ez a feldolgozás lenne a kertészetnek. A kert tényleg nagyon szép és nagyon mutatós volt, és vonzotta is az embereket, nagyon sok látogatót. Egy alkalommal egy úriember – Telkes Jánosnak hívták – eljött hozzánk azzal, hogy ő Borsos Miklós jó barátja, és Miklós szeretne engem megismerni. Elmentem hozzájuk, leültünk beszélgetni, és nagyon gyorsan rájöttünk, hogy sok mindenben hasonlóan gondolkodunk, számos kérdésben egyetértünk, és hasonló az ízlésünk is. Szóval ebből egy nagyon jó, mély barátság alakult ki. Vele is, meg a feleségével is.
  Borsos Miklós körül Balatonfüreden összegyűlt egy valóban nagyszerű társaság. Amelynek talán legjellegzetesebb és legbensőbb tagjai a következők voltak: Illyés Gyula, Németh László és a családja, ott volt Déry Tibor, Passuth László, Ferencsik János, Bertha Bulcsu. Ezek meglehetősen különböző gondolkodású emberek voltak, de a nézetkülönbségek mindig nagyon érdekes és színvonalas beszélgetéseket, vitákat eredményeztek. Rendkívül sok érdekes, humoros, szórakoztató meg tanulságos esemény történt közöttünk. Szinte hetente, sőt minden héten bizonyosan összejöttünk, de előfordult, hogy hetente többször is. Hétvégén egyik vagy másik helyen, mindig valaki másnál jött össze ez a társaság. És ez aztán kiegészült sok mindenki mással is, többek között nagyon gyakran járt ebbe a társaságba Görgey Gábor, Weöres Sándor, Horváth Boldizsár. Keresztury Dezső és Boldizsár Iván is járt oda. Továbbá ott volt Borsos Miklós közvetlen tihanyi szomszédja, dr. Riesz Ede, nevezetes orvosprofesszor, aki Miklós vasárnapi kvartettjéhez nélkülözhetetlen tagnak számított. Szenvedélyes vadász volt. Később még Czigány György is csatlakozott. Ha a társaság valakit cukkolt, akkor az elsősorban a Lipták Gábor volt. A cukkolások középpontjában nagyon gyakran Lipták Gábor bora szerepelt, merthogy Lipták Gábor írni azért tudott, meg jó kritikai érzéke is volt, de a borai, azok förtelmesen rosszak voltak! Őnáluk nagyon gyakran nagyobb társaság is összejött, olykor politikusokkal is elvegyülve, mint például Aczél György. Jártunk együtt kirándulni a környéken is, meg olykor egy kicsit messzebbre is. Egy nagyszerű együttélés volt ez. Tudom jól, hogy néhányan, mint például Németh László vagy Illyés Gyula nem is nagyon vitték a nyilvánosság elé ezt a kapcsolatrendszert, mert ők sokkal arisztokratábbnak tartották magukat. Próbáltunk mi ott alakítani egy szélesebb körű ismeretterjesztő meg beszélgető társaságot is, a Marina Szállóban, ahol kaptunk is hozzá helyet, és menegetett is a dolog egy ideig. Aztán amikor a rendszerváltás szele már megérintette ezt a társaságot is, ez a közösség tulajdonképpen egy kicsit széthullott.
 Amikor visszagondolok arra, hogy az életemben melyek voltak a jó és melyek a rossz időszakok, akkor mindig nagyon határozottan érzem azt, hogy ez egy nagyon emlékezetes időszak volt a számomra, pozitív értelemben. Bár lett volna hosszabb, mert ez csak 1972-től mondjuk 1985-ig működött. Nemcsak emlékezetes, hanem egy rendkívül értékes kapcsolatrendszer volt, nem azért, mert ismert emberek voltak, hanem azért, mert olyan emberek voltak, akiknek minden szavát érdemes volt meghallgatni, és időnként belekotyogni abba, amit okos emberek mondanak. Többnyire egymás műveiről meg gondolatairól volt szó. Körülbelül tudtuk, hogy ki mit gondol, és hogyan gondolkozik. De mintha nem ez lett volna a középpontban, nem ez szervezte a társaságunk életét, mintha nem lett volna olyan nagyon fontos ennek a társaságnak az, hogy ki honnan jött, hanem sokkal inkább az, hogy hová megy. Kimondottan kommunista nem volt közöttünk senki sem. Aczél, ha lejött, igen. Jobbfelé se ment senki. Talán a Németh László volt az egyetlen, akire azt lehetne mondani, hogy a mai értelemben vett jobb felé irányultak a gondolatai, de tulajdonképpen a humánum volt az, ami leginkább áthatotta ezt a kis emberi közösséget.
A balatonfüredi társaságnak abban is hatása volt rám, hogy jobban kinyílt a gondolkodásmódom. Addig nekem tényleg testem-lelkem a szakmámé volt, és nem érdekelt semmi kiágazása ennek a dolognak. Azóta viszont egyre jobban érdekel, hogy milyen hatása van a szakmámra a kultúrának és a társadalomnak, és milyen hatása van az én szakmámnak minden egyébre. Eljátszogatok azzal a gondolattal, hogy a kertészkedés nem csak reálisan elfogyasztható termények előállítása, hanem van egy olyan hatása az emberre, hogy sikerélményt ad, meg serkenti az embereket arra, hogy gondolkodjanak, tervezzenek, alkossanak valamit, és ez talán a társadalom egészének értékeit is növeli.
 De nem ebből a társaságból indult közvetlenül a közügyek iránti érdeklődésem. Az én politikai szerepvállalásomra a közvetlen indítékot az adta, hogy 1992-ben volt egy időközi képviselőválasztás. Képviselet nélkül maradt egy választókörzet: Kiskunhalas, és akkor oda pályázott egy Nagy Tamás nevű ismerősöm. A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának vezető tisztviselője volt. Ő képviselőjelölt lett, és az az ötlete támadt, hogy velem szeretné a kampányát lebonyolítani, hogy menjünk együtt, ő elmondja az ő képviselői elképzeléseit, programját, én meg beszéljek az embereknek a kertekről, meg a mezőgazdaságról, meg erről-arról. Ez a fogás roppant sikeresnek látszott. A választás után Nagy Tamás kapacitált engem, hogy én is politizáljak. Akkoriban sokan ajánlották nekem mások is, hogy menjek, álljak be közéjük. Elsősorban a kisgazdák voltak aktívak 1992 körül. Én ezt az ajánlatot nem találtam csábítónak. Aztán jelentkezett az MDF is mint „vevő”, és ővelük sokáig kokettáltam. Ők akkor a mezőgazdaság kérdéseivel nagyon sokat foglalkoztak, sok értekezlet, konferencia, ez, az, amaz volt. Aztán voltak olyan rövid kis kalandjaim, hogy a nyugdíjasokkal képzeltem el ezt-azt. Volt ugyanis egy pártjuk. MSZP-s ajánlat is érkezett, a Zöld Párt is hívott. Ők azt akarták, hogy Balatonfüreden legyek majd képviselőjelölt. Elkezdtünk ott kampányolgatni, és egyszer csak megjelent Magyar Bálint, a „királycsináló” Magyar Bálint, aki azt mondta, hogy „gyere az SZDSZ-be, mert az a neked való dolog”. Az én természetem olyan, hogy mindig szeretek valahová tartozni. Talán a politikai tevékenységem is azért volt, mert az SZDSZ-ben úgy éreztem, hogy ott sok olyan ember van, akivel érdemes az embernek a gondolatait megosztani. 
  Az SZDSZ-ben egy kiváló társaságot találtam tényleg, emlékezetesen kiváló társaságot, ami egy kicsit emlékeztetett persze a Borsos-féle társaságra is, de azért nem volt a szívemhez annyira közel, mint Borsosék. Igazában nem is találtam barátot magamnak ebben a pártban, csak olyanokat, akikkel együtt akartam dolgozni vagy tevékenykedni. Olyanok voltak, mint Kis János, akivel akkor nagyon jó kapcsolatom volt. Tamás Gazsi – mármint Gáspár Miklós – meg Tölgyessy Péter, akivel később is, még fideszes korában is jó kapcsolatot tartottam, vagy Dornbach Alajos, akivel egy kicsit jobb, közelebbi viszonyba is sikerült kerülnöm, Eörsi István, Eörsi Mátyás. Juhász Pál pedig négy éven keresztül az állandó vitapartnerem és nagyon becsült mezőgazdász kollégám volt. A legjobb kapcsolatom Tardos Mártonnal volt, akitől mint közgazdásztól igen sokat tanultam, és sok problémát tudtunk megbeszélni egymással. Szellemileg is elég közel voltunk egymáshoz. Ő nagyon szerette a természetet, és annak ellenére, hogy Leányfalun volt egy villája, nem nagyon ismerte a kertészkedést. Nagyon szeretett kirándulni, élvezte is, és tisztelte a természetet. De a szakmáról is sokat beszéltünk, és nagyon gyakran meghívott a nemzetközi delegációkkal való találkozásaira, hogy beszélgessünk ezekről a kérdésekről. Talán értékelte is azt, hogy én viszont a mezőgazdasághoz sokkal többet értek, mint ő. Ő egy igazi urbánus lélek volt, de tudta, hogy ez hiányzik neki. A többieket, azokat sokkal kevésbé ismertem. Síeltünk néha együtt Tardos Marcival meg Litván Györggyel.
 Az SZDSZ-ben először a bicskei körzetet ajánlották, de végül is Érdre, pontosabban az Érd, Százhalombatta és Diósd választókerületbe kerültem, és örültem neki, mert érdekesnek láttam azt a területet. ’94-ben engem tényleg könnyedén meg is választottak Pest megye 9. választókerületében országgyűlési képviselőnek. Én pedig, azt hiszem, tisztességesen igyekeztem is ezt csinálni. Elejétől fogva megmondtam, hogy engem elsősorban természetesen a vidék és a mezőgazdaság érdekel, más témákban nem is érzem magamat eléggé felkészültnek. Amikor a ciklus közepén éppen új elnök volt, Kuncze Gábor, akkor – abban a ciklusban hatvankilenc képviselője volt az SZDSZ-nek – mindenkivel megbeszélte a jövőt, és én megmondtam neki, hogy én ezt szeretném a továbbiakban is csinálni, és úgy érzem, hogy az SZDSZ nem tartja elég fontos témának, nem szívügye ez a téma. Erre a Kuncze Gábor azt mondta nekem, hogy „nézd, Gyuri bácsi, ez egy kis párt, amelyik három-négy témával tud behatóan foglalkozni, és ezek között nincs ott a mezőgazdaság”. „Gábor, akkor viszont vedd tudomásul, hogy én a következő ciklusban nem akarok képviselő lenni” – válaszoltam neki. Ebben megállapodtunk, és én, úgy érzem legalábbis, tisztességgel végigcsináltam még a hátralevő két évet.
 Mindeközben nagyon súlyos családi problémáim is voltak. Feleségem hosszú ideig betegeskedett. Eközben tényleg teljes erőbedobásával és feszített tempóban dolgoztam a politikában is, amit azért kétségkívül el is ismerték a pártban. De ennek ellenére végig azt kellett éreznem, hogy az nem fontos, ami nekem annyira lényeges.Énnekem az a négy év, amkor országgyűlési képviselő voltam, veszteségnek számított. Nem is vagyok alkalmas politikusnak. Ilyen szempontból jókor hagytam abba, mert azóta még jobban szenvednék attól a dologtól, hogy az ember nem a saját véleményét, hanem egy közösség, közelebbről a párt véleményét kénytelen képviselni, és nem a magáét mondhatja. Nagyon sokan elfordultak tőlem akkor, amikor én a Szabad Demokraták Szövetségének tagja, meg képviselője lettem. Azok az emberek, akiknek a véleményére adtam, vagy adok, azok önmagában azt vették tőlem rossz néven, hogy politikával foglalkozom, talán nem is annyira a pártválasztást. Képviselőségem négy éve veszteségnek számított azért is, mert kiestem egy csomó olyan dologból, ami nekem egzisztenciálisan fontos lett volna, és ami az én szellemi igényeimet is kielégítette volna. Komolyan szó volt róla, hogy kineveznek professzornak a Kertészeti Egyetemre – ezt sutba dobták. Működött a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesület, az ottani tevékenységet kénytelen voltam áthárítani másokra. Emiatt az egyesület szinte teljesen megszűnt létezni, bár magának az egyesületnek a létjogosultsága is csökkent egy kicsit időközben.Ilyen volt nekem a politikai karrierem, és én ténylegesen én csak akkor mentem nyugdíjba, amikor abbahagytam ezt a politikai tevékenységet. Attól kezdve csak azt csinálom, amit föltétlenül kell, hogy a nyugdíj mellett legyen valami jövedelmem, meg azért, hogy ne essek ki teljesen a szakmai környezetből. És azóta azért sikerült egynéhány nekem fontos dolgot megvalósítanom. De hát ezek nem gazdasági természetű célok voltak.
 Igazából mindig szerettem volna tanítani. Gyerekkorom óta nagy vágyam volt, hogy ismereteket adjak át, és ahogy tapasztalatokban gazdagodtam, úgy ez a vágy talán fokozódott is, de aztán mindig kútba esett a dolog. Közvetlenül a főiskolai tanulmányaim befejezése után – akkor éppen Akadémia volt ennek az intézménynek a neve, Kertészeti Akadémia – igencsak ambicionáltam ezt. Főiskolás koromban egy Husz Béla nevű professzor mellett voltam demonstrátor, ő a növényvédelmi tanszéket vezette. Nagyon jó nevű ember volt, engem nagyon kedvelt és sok mindent rám bízott. Többek között akkor volt a földművelésügyi miniszter Kállay Miklós, aki később miniszterelnök lett, és neki szívügye volt a magyar rizstermelés. A rizst akkor egy gombabetegség támadta meg, amelynek a vizsgálatát és az ellene való védekezés lehetőségeinek kidolgozását rábízta Husz Bélára. Akkor ő két-három fiatalt maga mellé vett, és ez a kis társaság együtt csinálta ezt a dolgot. Életemnek az volt az első keresete. Már nem emlékszem, hogy pengőben mennyi volt az a pénz, de azt tudom, hogy egy nyáron át végzett munkáért annyi pénzt kaptam, hogy vettem belőle egy írógépet. Azon nagyon sokáig dolgoztam is. Na, hát ez volt az eső oktatási, felsőoktatási intézményben végzett kutatási munkám. Amikor végeztem, akkor szerettem volna valamiképpen oda kerülni, akkor még mindig a növényvédelem volt a szívügyem, de nem sikerült a kulákkérdés miatt. Közben azonban, meg ezután is nagyon szívesen tanítottam például szakmunkásokat. Amikor az állami gazdaságba kerültem, akkor egészen rendszeressé vált ez, és el is terjedt annak a híre, hogy a mi gazdaságunkban jó szakmunkásokat képeznek. Nekem mindig volt húsz-harminc fiatalemberem segítségnek, akik aztán nálam szerezték meg a képesítésüket.Sokkal később, egy ilyen utóérzésféleként – bát ez már 1990 körül volt – megalapítottuk a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, aminek az én életemben nagyon nagy jelentősége volt. A rendszerváltás hajnalán – vagy még a hajnala előtt – kezdett átalakulni a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, amelynek volt egy mezőgazdasági és szövetkezeti szakosztálya. Ezek a szakosztályok az átszervezés során megszűntek, és a társulat, amely addig egy piramisszerűen fölépített szervezet volt, átalakult, azonos rangú kisebb szervezetei lettek. Ezeknek van egy összefogó szerve, amely az anyagi ügyeit, meg az adminisztratív ügyeit intézi. Ebből a mezőgazdasági szövetkezeti szervezetből alakítottuk aztán ki a Nagyváthy János Gazdaképző Egyesületet, azzal a határozott céllal, hogy a kárpótlás során földhöz juttatandó – akkor még csak elképzeltük, feltételeztük ezt a dolgot – embereket a gazdálkodás alapjaira megtanítsuk. Nyilvánvaló volt, hogy azok a városi emberek, iparban dolgozó emberek, akik földhöz jutnak, nem értenek majd hozzá, a földet meg mégis meg kell majd művelni. Ez az aggodalmunk aztán később beigazolódott, tényleg kellett volna valamit tudniuk, vagy nem kellett volna a magánosítást megcsinálni. A Nagyváthy elnökeként belekerültem a TIT vezetőségébe is, és amikor Szentágothai János lett a TIT elnöke, akkor alelnöknek választottak, és két cikluson keresztül végeztem ezt. A TIT-ben tulajdonképpen egész fiatal korom óta mindig is dolgoztam valamit azok után, hogy egyetemistaként megnyertem a TIT, azaz akkor még a Magyar Királyi Természettudományi Társulat egyik pályázatát. A palóc előkertekről írtam egy tanulmányt. A palóc szokás eredetileg az, hogy a ház előtt, a ház és az utca között van egy kis előkert, és azoknak a növényállományáról írtam egy tanulmányt. A rendszerváltozás után immár a Nagyváthy szervezésében tanfolyamokat tartottunk különböző határozott célokkal, olyanokat, mint pulykatenyésztés, meg baromfinevelés, meg sertéshízlalás. Mindenfélét. Megkerestük, hol a legnagyobb az érdeklődés bizonyos dolgok iránt, és ott tartottunk tanfolyamokat, előadásokat, kiállításokat rendeztünk. Támogatta ezt a Földművelésügyi Minisztérium annak idején, egy kicsit az Oktatási Minisztérium is. Különösen nagyon sok segítséget kaptunk egy német továbbképző intézettől, ami történetesen éppen a TIT mellett, a TIT székhelyén dolgozott. Az első igazgatója egészen véletlenül egy Jakob Horn nevű úr volt, egyébként magyar származású, mert valahol a Bácskában született, és mint németet kitelepítették Németországba. Ők is nagyon sokat segítettek, elméletileg is, gyakorlatilag is abban a dologban, hogy hogyan lehet ezt ügyesen és jól csinálni. Aztán lassan-lassan sajnos visszaesett ennek az egyesületnek a tevékenysége, mert látszott, hogy nincsen rá érdeklődés. Végül is most már csak annyi a tevékenysége, hogy folyamatosan jelen vagyunk az interneten, amennyiben videófilmeket csinálunk bizonyos témákról, azokról a témákról, amelyekről az előadásokat is tartottuk régebben. A Vetésforgó című portálon mennek rendszeresen. Nagyon pesszimista vagyok ebben a dologban. Nem, nem mondanám, hogy határozott irányban haladnak a dolgok. Nincs itt igazi koncepció a mezőgazdaság tekintetében. A kárpótlásnak én sose voltam híve. Úgy éreztem, hogy ez nem oldja meg az ország mezőgazdaságának, és ha úgy tetszik, a lakosság élelmiszerellátásának kérdését. Ez be is bizonyosodott. Egy olyan országban, mint mi vagyunk, ahol a lakosságot kilencvenöt százalékig ellátta a hazai mezőgazdaság élelmiszerrel, most jelenleg az élelmiszerek legalább harminc-negyven százaléka külföldről érkezik, vagy még annál is több. Ami nem tartható állapot egy olyan országban, amelynek nincsen más nyersanyaga, mint a termőföld, amelyet meg kellene művelni, és amelyet ki kellene használni a lehető legjobb, leghatékonyabb módszerrel. Meg kellene keresni azokat a hungaricumokat, azokat a terményeket, amelyeket mi tudunk Európában a leggazdaságosabban és a legjobb minőségben előállítani, és azt kellene termelni. Azt hittem, hogy ezek a fél- meg egyhektáros kárpótlási földek néhány év alatt meg fognak szűnni különálló gazdaságként, és valamiképpen össze fognak jönni egy-egy nagyobb birtokká. Ez az ország egyes régióiban elég szépen haladt is előre, ám aztán megtorpant. Békés, Csongrád, Hajdú megyében jól mentek ezek a dolgok. Óriási hibát követtünk el akkor, amikor viszonylag korszerű mezőgazdasági, élelmiszeripari feldolgozó vállalatainkat privatizáltuk, és azok mind külföldi kézbe kerültek. Nem vagyok ellensége, sőt híve vagyok a globalizációnak, csak értelmesen kellett volna ezt megcsinálni. Egyes embereknek sok pénz jutott a zsebébe, és éppen a legjövedelmezőbb feldolgozó ágazatok privatizációját szorgalmazták. Ez meg is történt a söripar, az étolajipar, a cukoripar esetében – meg még lehetne sorolni azokat az ágazatokat, amelyekről bebizonyosodott, hogy azok, akik megvásárolták, azok igazában csak piacot akartak teremteni maguknak ebben a kis tízmilliós országban. Mindenki nyíltan megmondja, hogy az ipar itt ma nem más, mint bérmunkát végző ágazat. Alig van olyan iparág, amelyik valami originális, sajátosan magyarországi terméket tudna előállítani. Gyorsan lemondott az ipar olyan dolgokról, mint a cipőipar, meg a textilipar, meg sok minden másról is. A magyar textilipar, ami Európában egy elismert ágazat volt, teljesen megszűnt létezni. A rádiógyártás, motorkerékpár-gyártás, amelyek ötven-hatvan évvel ezelőtt európai hírűek voltak, teljesen megszűntek. Tulajdonképpen nincsen más lehetőség kilábalni a gödörből, mint hogy az ipart is – persze a célszerűen – fejlesztjük. Meg az infrastruktúrát, ami nagyon elmaradott. És a mezőgazdaságnak a fejlesztése. A munkaintenzív, tehát a munkanélküliséget is fölszámoló vagy csökkenteni segítő mezőgazdasági ágazatoknak a fejlesztése.
Énnekem személy szerint tulajdonképpen semmit nem jelentett a kárpótlás. Pontosabban semmi személyes előnyt nem jelentett a kárpótlás. Egyrészt nem vettem igénybe azt a kárpótlási lehetőséget, amit igénybe vehettem volna még a szülői örökségből. Csak azt használtam ki, ami rám esett. Az egyetlen – akkor, abban az időben ilyen naiv és romantikus ember lévén –, az egyetlen vágyam az volt, hogy abból a földből kapjak vissza valamit, amit az apám művelt egész élete során. De ez nem sikerült. Nem is mentem eléggé utána, nagyon el voltam foglalva a saját dolgaimmal. Végül is birtokomba került kilenc, nem egészen kilenc, tán nyolc egész kilenctized hektár. Egy ludasi gazdálkodó bérli azóta is egyfolytában, és valamelyik gyerekem mindig megkapja azt a pénzt, hogy vegyen valamit magának, amikor évente megkapom.A képviselőségem után tanítottam is. Sok mindent elvállaltam, ami az oktatás területén volt. Többek között a gyöngyösi Károly Róbert Főiskolán nyolc éven keresztül tanítottam agrárkommunikációt. A Kertészeti Egyetemnek mindig csak alkalmilag voltam alkalmazottja. Meghívtak előadásokat tartani, teljesen alkalmi jelleggel. Címzetes főiskolai tanár vagyok, történetesen a Kecskeméti Főiskolára vagyok kinevezve, mert ott is tanítottam egy időben. A fokozatszerzésem végül úgy történt meg, hogy már képviselő voltam 94-től, amikor 95-ben annyira biztattak, hogy beadtam egy kandidátusi értekezést, ami már a kommunikációról szólt, a kommunikációs tapasztalataimról szólt, és azt könnyedén és zavar nélkül megvédtem. Azóta én is a mezőgazdasági tudományok kandidátusa vagyok. Közben a publikációs tevékenységem is elég széles körű volt. Sok mindent megírtam magam is, meg szerzőtársakkal együtt is. Akkortól kezdve, hogy nyugdíjba mentem, nagyon sok olyan ismeretanyagot tudtam rekapitulálni, amelyek addig nem kerültek nyilvánosságra. Részben akkor már volt rá némi időm, és részben csatlakoztam olyanokhoz, akik éppen kísérleteket végeztek, és azt csinálták, de én tudtam inkább ennek az elméleti részét megírni. Így különösen a gyümölcstermesztés tudományterületén tevékenykedtem elég sokat. Nem ez volt a főfoglalkozásom, de azért talán a lelkem mélyén egy kicsit mindig is törekedtem volna rá, hogy valamilyen tudományos munkát végezzek. Továbbá létezik egy Európai Tudományos és Művészeti Akadémia, a székhelye Salzburgban van. Úgy működik, mint általában a nyugati akadémiák, a tagok fizetnek. Itt nagyon szép munkát végeznek, amiben én is részt veszek. Most például olyan tervek vannak, hogy a dunai országok vízgazdálkodását, a vízhasznosítását körüljárja, és ennek én a mezőgazdasági vonatkozásait próbálom kimunkálni.Ha nagyon magamba akarok nézni, akkor azt kell mondanom, hogy hálát adhatok a sorsnak vagy a természetnek, hogy kilencven évet megéltem, és még azért mindig tudok valamit csinálni. Szóval nem csak ülök a fotelban, és olvasom az újságot, hanem azért mégis tudok valamit csinálni. Az újságot írom, és nem csak olvasom. Azonkívül nekem mindig szükségem van valami közösségre, amelynek részese lehetek, és a Rotaryt jó szívvel mondhatom olyan közösségnek, amihez érdemes tartozni. Már 1925-ben megalakult a Budapest Rotary Club. Mégpedig ez volt Közép-Európában az első Rotary Club. Előbb alakult meg, mint Bécsben, ugyan csak egy-két héttel, de nagy dicsőség, hogy ez az első. Valamikor a fasiszta uralom kezdetén megszűnt. A Budapest Rotary Club alapítója egy angol klub volt, azok a Budapest Rotary Club szépen hímzett magyaros zászlaját elvitték, és eltették. 1945 őszén újra megalakult a Budapest Rotary Club, amit aztán 49-ben vagy 48-ban Rákosi betiltatott. Erre aztán harmadszor is megalakult 1989-ben, amikor aztán én is tagja lettem a klubnak. Az angol klub visszaadta a régi zászlót, és a magyar klub nemsokára már önálló districtté alakult. A Rotary-szervezetekről azt szokták mondani, hogy az öregemberek cserkészmozgalma. Az mindenesetre igaz, hogy egy humanitárius célkitűzésű mozgalom, amely mindig valakiket segít. Történetesen a mi klubunk például a látássérült embereket, meg a látássérült szervezeteket támogatja. A Rotary segít kifelé, de a tagjai segítenek egymásnak is. Mivel nagyon különböző érdeklődésű és szakmájú emberek vannak együtt, hát tudnak valamit egymásért tenni. Gyakran előfordul például, hogy ha valaki, egy tag, Európa másik országából Magyarországra jön valamilyen megbízatással, például kereskedelmi vagy szakmai megbízatással, akkor eljön a Rotary Clubba, és megkérdezi, hogy van-e ott történetesen egy acéliparhoz értő ember, és azzal tudják egyeztetni a véleményüket. Ez egy hasznos dolog. Emiatt a Rotary meetingjeinek mindig nyilvános helyen kell lenniük, hogy bárki oda tudjon jönni. Vannak persze problémák, főleg az anyagi ügyekkel kapcsolatban, mert külföldön, vagy pontosabban nyugaton a Rotary az a jobb módú embereknek a szervezete. Elég magas tagdíja van, egy meeting ebéd sem ingyenes. De a mi klubunk az egy kifejezetten entellektüel klub, a tagjai idősebb emberek és nem nagyon nagy jövedelműek. Mostanában egyre inkább érezhető, hogy az emberek lemondanak a tagságról, mert nem győzik anyagilag. Én szívesen részt veszek benne. Minden kedden van a meeting, és én többnyire elmegyek.
Az utóbbi években két dolog volt, ami a tanítás meg a más egyéb dolgok, publikációs feladatok, előadások mellett meghatározta az életemet. Egyrészt a hajléktalanokkal való foglalkozás, Tarnabodon, másrészt nagyon érdekelt engem a zsombolyai ügy. A Bánságban van egy kis település, tizenötezer lakosú város, amit jelenleg Jimboliának hívnak. Akkor, amikor Nagy-Magyarország még létezett, Zsombolya névre hallgatott. Öt nemzetiség lakja: magyarok, ők egyre kevesebben, románok, szerbek. A szerbek azért vannak ott szép számmal képviselve, mert közvetlenül a szerb határ közelében van, és hát úgy negyven-negyvenöt kilométerre a magyar határtól. Trianonban Szerbiához csatolták. Aztán volt két év múlva, azt hiszem, 24-ben vagy 22-ben egy határkiigazítás, és akkor Romániához került. Van ott egy bolgár közösség, amelyik százötven évvel ezelőtt telepedett le, és németek, akiknek jelentős részét persze a Ceauşescu-rezsim kitelepítette, de akik közül most sokan visszajönnek. Ott működik egy gazdakör, amely a Csekonics nevet viseli. Ennek a tagsága elhatározta, hogy gyümölcsöst akar telepíteni. A dolog nagyon ésszerűnek látszott, és látszik most is, két okból. Az egyik ok az, hogy azon a vidéken sohasem volt gyümölcstermesztés. Régen teljesen bevett szokás volt, hogy csak akkor fogyasztottak nyáron gyümölcsöt, hogyha valamelyik gyümölcstermelő tájról hoztak oda főleg görögdinnyét meg sárgadinnyét, ami Szeged és Makó környékéről érkezett. A másik pedig az a fölismerés, hogy jó földön, jó termőföldön érdemes gyümölcsöst telepíteni. Számomra azért volt egy reveláció, mert én itthon átéltem a második ötéves terv időszakát, mégpedig a szakmának a fősodrában, amikor egy Fejes Sándor nevű kertész kezdeményezésére közel kétszázezer hektár szőlőt és gyümölcsöst telepítettek nálunk. Óriási küzdelem volt. Dolgoztam vele másokkal együtt a tervkészítésekben, meg a tanácsadásban is. A telepítési akció első számú, országosan érvényes feltétele az volt, hogy csak olyan területet lehet erre a célra igénybe venni, ami más egyéb mezőgazdasági művelésre nem, vagy csak kevéssé alkalmas. Ez egy rendkívül téves elképzelés volt, amibe azonban mindannyian beletörődtünk. Akkor annyira fontos dolog volt, hogy legyen elegendő gabonatermelő terület, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy a búza vagy a kukorica vagy a cukorrépa rovására történjék a gyümölcstelepítés. Ez olyan luxusnak látszott, kapitalista őrületnek. Ma már megkérdőjelezhetetlen alapigazságnak számít, hogy egy beruházás-igényes vagy munkaigényes ágazatot csakis ott érdemes beindítani, ahol optimálisak a természeti és a közgazdasági föltételek, de akkor ezt még nem ismertük föl. Ezek a mai zsombolyaiak viszont már fölismerték, és nekem nagyon megtetszett a kísérletük. Valamiképpen rám találtak. Elmentem hozzájuk. Fantasztikus és váratlan érdeklődéssel fordultak ez iránt a dolog iránt, és olyan szeretettel fogadtak, hogy azt egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Elvállaltam ingyen, bérmentve és szerelemből, hogy én időnként leutazom oda, és elirányítgatom őket. A problémák persze egyre sűrűsödtek. Az induláshoz egy PHARE-programból kaptak pénzt. De nem volt szaporítóanyag, gyümölcsfa csemete. A Corvinus Egyetem faiskolájáról ezeket meg tudtuk volna vásárolni, csakhogy ott a román hivatalos szervek elkezdtek tiltakozni ez ellen, hogy miért Magyarországról vásárolják. Jött a szokásos huzavona. Végül is azonban sikerült kísérleti méretű gyümölcsöst telepíteni. Sokakat mozgósítottam. Arra gondoltam, hogy a különböző egyetemek gyümölcstermesztéssel foglalkozó oktatói közül kiválasztunk néhány embert, és csinálunk egy kis grémiumot, amelyik ennek a kérdésnek az elvi problémáit vagy szakmai problémáit egy kicsit kidolgozza, azzal a távolabbi céllal, hogy itt egy gyümölcstermesztési régiót lehetne kialakítani, akár több tagból állót is, amelyet azonban jól meg kell szervezni. Meg kell szervezni az egésznek a folyamatát, a tárolást, feldolgozást, logisztikát, kereskedelmet. Ez egy nagyon szép program volna. Ha harminc évvel fiatalabb lennék, akkor biztos, hogy odamennék, és állandóan ezt csinálnám. Szokatlan módon, sikerült a dolog, és most jelenleg van egy kis társaságunk, amelyben részt vesz a temesvári egyetem Romániából, az újvidéki egyetem Szerbiából, a szegedi egyetem és a debreceni egyetem, valamint a Corvinus Egyetem
  Tarnabodon és Zsombolyán kívül megelégszem azzal, hogy itt-ott egy-egy előadást tartok meg írom a Nők Lapjának rendszeresen a cikkeket. Na meg elmegyek tanácsokat adni, ha éppen valaki rászorul, részt veszek a Virágos Magyarországért mozgalomban. Mindenféle apró-cseprő dolgokat csinálok, és ennek következtében ismernek, meg állítólag kedvelnek is az emberek, szívesen látják, hogy ha valahová elmegyek. Halmajnak ma díszpolgára vagyok, és igyekeztem segíteni is nekik. A község szerencsés is volt, mert nagy iparvállalatok telepedtek ott le, és ennek következtében nagyon jó a helyzet helyi adók tekintetében. Ott a kekszgyár, és az Ytong téglagyár és a Visontai Erőmű egy része. Korábban a Rózsadombon laktunk harmincöt évig. Tíz évvel ezelőtt költöztünk Sashalomra Antóniával. Az a különbség a két lakóhely között, hogy a Rózsadombon egy hatlakásos társasházban laktunk, de olyan volt a lakók közötti kapcsolat, hogy éppenhogy köszöntünk egymásnak. Sashalmon főleg a nyáriasabb időszakban, ha megállok az autóval a ház előtt, mire kinyitom a kaput, addig nagy valószínűséggel valamelyik szomszédasszony ott van egy tányér pogácsával. „Most sütöttem.”
 
Az interjút Bolgár Dániel készítette 2009-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Somlai Katalin.
 

Oldalak