Tarnabodon és Zsombolyán kívül megelégszem azzal, hogy itt-ott egy-egy előadást tartok meg írom a Nők Lapjának rendszeresen a cikkeket. Na meg elmegyek tanácsokat adni, ha éppen valaki rászorul, részt veszek a Virágos Magyarországért mozgalomban. Mindenféle apró-cseprő dolgokat csinálok, és ennek következtében ismernek, meg állítólag kedvelnek is az emberek, szívesen látják, hogy ha valahová elmegyek. Halmajnak ma díszpolgára vagyok, és igyekeztem segíteni is nekik. A község szerencsés is volt, mert nagy iparvállalatok telepedtek ott le, és ennek következtében nagyon jó a helyzet helyi adók tekintetében. Ott a kekszgyár, és az Ytong téglagyár és a Visontai Erőmű egy része. Korábban a Rózsadombon laktunk harmincöt évig. Tíz évvel ezelőtt költöztünk Sashalomra Antóniával. Az a különbség a két lakóhely között, hogy a Rózsadombon egy hatlakásos társasházban laktunk, de olyan volt a lakók közötti kapcsolat, hogy éppenhogy köszöntünk egymásnak. Sashalmon főleg a nyáriasabb időszakban, ha megállok az autóval a ház előtt, mire kinyitom a kaput, addig nagy valószínűséggel valamelyik szomszédasszony ott van egy tányér pogácsával. „Most sütöttem.”

1981-ben, amikor hatvankét éves voltam, akkor valahogy úgy éreztem, hogy egy ilyen folyóirat szerkesztését annak kell csinálni, aki nagyjából középkorú, aki a fiatalokhoz meg az idősekhez egyaránt tud szólni. Ezért elmentem a Váncsa Jenőhöz, az akkori miniszterhez, és megmondtam neki, hogy szeretnék nyugdíjba menni. Őszintén tartóztatott, annál is inkább, mert gyakornokom volt az állami gazdaságban. Ennek ellenére nyugdíjba mentem és azt hittem, hogy most már tényleg csak a balatonfüredi kertemmel fogok foglalkozni végre, és azontúl már csakis könyveket írok majd. De egyszer csak fölhívott Peták István, aki az Ablak első főszerkesztője volt a televízióban. Kellett neki valaki, aki a mezőgazdaság, meg főleg a kertészet ügyeiről beszélne a műsorban, és rám gondoltak. Megpróbáltuk. Ez jó ötletnek bizonyult.

Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam. Egy év múlva azonban a Finommechanikai Vállalathoz kerülhettem négy évre jogásznak. A vállalat vezetője a megyei tanácsnál volt elnökhelyettes, 54-től 56-ig együtt dolgoztam vele, sokat segítettem neki, és abban az időben, amikor börtönben voltam, kötelességének érezte, hogy félévenként fölhívja a feleségemet, érdeklődött, kell valami segítség. Kisegítőnek hívott. Később a karcsúsítás miatt néhány nyugdíjast, nemcsak engem, el kellett küldenie. Akkor a városhoz kerültem, mint tanácsi megbízott. A vállalatokhoz kellett kimennünk, ha reklamáció volt az áru megérkezésekor, tehát nem voltak tiszták a papírok, vagy ha az áru érkezett sérülten, jegyzőkönyvet kellett róla felvenni. Nem járt nagy díjazással, de mégis egy kis segédmunka volt. Ebben az állapotban érkeztem a nyolcvankilences/kilencvenes évek fordulójára.

1982. október 31-i hatállyal kerültem nyugállományba, és mindjárt dolgozni kezdtem az Orvostörténeti Könyvtárban – ahova már évek óta bejártam –, tudományos főmunkatársi, tudományos tanácsadói, mikor milyen címen. Ekkor kezdődött hivatalos orvostörténészi tevékenységem.

Hatvanhat éves koromban lassan az utódlásról kezdtem gondolkodni. Az utódomat azonban – Révai Valériát – rosszul választottam ki, az agitprop osztály mást akart. Együtt dolgoztunk vagy másfél évig. 87-ben mentem hivatalosan nyugdíjba.

Aztán 1961-ben betöltöttem a hatvanadik évemet, s nyugdíjba kellett mennem. Mások maradhattak hetvenéves korukig is, nekem menni kellett.

Már csak a magam szórakozásának élek, úszás, utazás, túrázás, háztartási dolgok. A békéscsabai forradalom publikálását szerettem volna még megérni. Lőcsei Pali is sarkallt rá, hogy adjam ki magamból, mint ahogy mottóként utalok Fekete Pali nekem írt soraira: elhallgatni bűn volna. Talán valamit hozzá tudok adni Békéscsaba 56-os történetéhez. Most már úgy vagyok, hogy megtettem, nyugodt a lelkiismeretem.

Az ember ilyenkor még van annyira fiatal, hogy váltani tudjon, például, hogy nekihasaljon könyveket írni. És van magánéleti program is, amire oly kevés idő jutott eddig. Hátha én is egyszer végre nagyapa leszek.

Akkor úgy találtam, az lesz a legjobb, ha kérem, hogy 1990. július elsejével helyezzenek nyugállományba. A Lapkiadó vezérigazgatóját se érdekelte, hogy ez a Faragó miért megy hirtelen nyugdíjba,amolyan formális, köszönjük több évtizedes áldozatos tevékenységét és örömmel értesítjük, hogy a nyugdíjkérelmét elfogadtuk levelet kaptam tőlük.

97-ben, két évvel a nyugdíjazás előtt kezdtem el gondolkodni, hogy mit is akarok én, hova is akarok menni. Abban az egyben biztos voltam, hogy Zürichből elmegyek. Nem mintha nem szeretném, de a vidéket, a természetet mindig is jobban szerettem, mint a várost. Tulajdonképpen két lehetőség között folyt bennem a harc. Az egyik Magyarország, a másik Dél-Franciaország. Dél-Franciaországnak van egy olyan vidéke, Languedoc, ahova harminc éve járok, nagyon-nagyon szeretem, a szívemhez nőtt, és komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy később ott fogok élni. Mind a két irányba kiraktam az antennáimat, érdeklődtem és próbálkoztam. Végül Magyarország mellett döntöttem, mert a szülőhazám, és mert pár emberem már volt itt. Meg azért is, mert úgy gondoltam, hogy amikor nyugdíjba megyek, még nem leszek teljesen munkaképtelen, és mint önkéntes tehetek valamit másokért, amire Magyarországon nyilván nagyobb szükség van, mint Dél-Franciaországban. Végül gyorsan történt a döntés. 99. július végén kerültem nyugdíjba, akkor még utazgattam egy kicsit, ismerősöket, barátokat látogattam, több országban, aztán novemberben Magyarországra jöttem, hogy szétnézzek. Úgy éreztem, mintha nem is én magam cselekednék, hanem csak úgy történnek velem a dolgok. Megérkezésem után három héttel megtaláltam ennek a solymári lakásnak a hirdetését, és ez a lakás annyira megtetszett, hogy úgy éreztem, ha megkapom, az jel arra, hogy itt a helyem, ide kell jönnöm. És bejött. Miután a svájci lakásomat föladtam, és már ideköltöztem a bútoraimmal, három-négy hétig úgy éreztem, hogy elhamarkodtam. Miért kellett nekem mindent lebontani Svájcban? Mi lesz velem, miért vagyok én itt? De a krízis elmúlt, és egyik dolog adta a másikat. Találtam munkahelyeket, kialakultak a dolgok, megismerkedtem emberekkel, és egyre jobban kezdtem érezni magam, ami azóta sem változott. Ez a hely olyan, mint egy kicsi Svájc.