Update Required
To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.
További képekCzeglédy Ilona 1937-ben született Budapesten. Szülei a kereskedelemben dolgoztak. 1955–1959 között az ELTE történelem–könyvtár, majd történelem–régész szakos hallgatója volt. Az egyetem elvégzése után gyakornokként dolgozott a Budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban és az MTA Régészeti Kutatócsoportja ásatásain. 1961–1968 között az Országos Műemléki Felügyelőség régészeként részt vett a sümegi, az egri és a siklósi vár feltárásában, számos középkori templom feltárását végezte önállóan. Legjelentősebb munkája a diósgyőri vár és műemlék-együttes feltárása és tudományos feldolgozása. 1968-ban a Diósgyőri Vármúzeum – Miskolci Galéria – Miskolci Képtár igazgatója lett. Az intézmény 1974-es szervezeti átalakítása után visszaköltözött Budapestre. 1981-ig a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ osztályvezetőjeként többek között a múzeumi gyűjteménykezelők képzésében, múzeumi kiadványok szerkesztésében, illetve a Tájak – Korok – Múzeumok sorozat létrehozásában volt jelentős szerepe. 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett a diósgyőri vár feltárásának eredményeit összegző dolgozatával, amely A diósgyőri vár címmel 1988-ban könyv alakban is megjelent. 1982-től 1992-es nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársaként az adattári osztály helyettes vezetője és a Sárospataki Vármúzeum szakfelügyelője volt. Eközben, majd ezt követően is önkéntesként segítette a Sárospataki Katolikus Egyházi Gyűjtemény munkáját. 1989-től rendszeres karitatív munkát végez a Conditio Humana Alapítványban, a Máltai Szeretetszolgálatnál, valamint az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatnál. Aktív tagja a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, alapító tagja a Pulszky Társaságnak. 2012-ben szakmai életútja és tudományos tevékenysége elismeréseként Pulszky Ferenc-díjjal tüntették ki. 2022. július 23-án Budapesten meghalt.
Czeglédy Ilona
Édesapám, Czeglédy József 1909. június 3-án született Hajdúböszörményben, de a család tarcali. A papám édesapja Czeglédy János, vele születésemtől fogva együtt laktunk Pesterzsébeten, nagyon kedveltem őt. Nagypapám a mosonmagyaróvári mezőgazdasági iskolában tanult, a szőlőműveléshez igen jól értett. Czeglédy János megnősült, de negyvenévesen özvegyen maradt két kislánnyal, és akkor összekommendálták egy fiatal lánnyal, Váradi Ilonával. A húszéves nagymamám kapott két kamaszlányt, aztán sorjában születtek a gyerekei, három lány és az egy szem fiú, a papám.
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
A szüleimnek az esküvő után el kellett költözniük a leány- és a legényszállásról, és nem is dolgozhattak tovább abban a Brauch-üzletben. Új helyet kellett találni. Azt gondolták, hogy a mamám tartósan nem marad otthon velem, így is történt, ezért felhozták Tarcalról az apám szüleit. A nagypapa akkor hetvenöt éves volt, a nagymama jóval fiatalabb, és nagyon életerős. Pestszenterzsébeten, egy kertes kis családi házban, egy bérelt lakásban éltünk. Emlékszem a címre: Ferenc József utca 29. Füves, falusias kis utca volt, a közelben a kiserdő, velünk szemben egy dombos rész, a sarkon a fűszeres. A gangos családi házban lévő szoba-konyhás lakást úgy osztottuk meg, hogy a nagypapa aludt a konyhában, a nagymama a szobában a díványon, a szüleim az ágyban, én meg az összetolt két régi nagyfotelben. A vizet az udvari kútból vettük, teknőben fürösztöttek. Volt egy Bobi kutyánk, és akkor lett nekem az első négytornyú váram, amit a nagypapám készített fából. Azt nagyon szerettem. A nagyszüleimnek nem sok mindenük maradt, apám tartotta el őket is, aztán anyám is elment dolgozni. Őket különböző hentesüzletekben foglalkoztatták. A papám egy jó kis boltban dolgozott a Római parton, a fürdő közelében. Oda nyáron elvitt magával engem is, kirakott a strandra, és kerített valakit, aki vigyázott rám. Ezek jó emlékek. Óvodába minimális időt jártam. A nagymama vezette a háztartást, finomakat főzött. A szomszédban két öreglány lakott, akik igen sokat jótékonykodtak, és nemcsak velünk. Nyáron nagy vendégjárás volt nálunk, augusztus 20-án jöttek a vidéki rokonok.
44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.
44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.
Közepes nyíltsággal voltunk vallásosak. Nem volt nagydobra verve. A család vegyes vallású volt, a nők többnyire katolikusok, a férfiak reformátusok. Engem, miután a Röck Szilárd utcában születtem, a Kissalétrom utcában, a református templomban kereszteltek. A mamám reverzálist adott. Imádkozni viszont a katolikus nagymamám tanított. Erzsébetről Kispestre jártunk a Wekerle-telepi templomba, mert a nagybátyámék ott laktak a templom közelében. Abban az utcában, a Pannónia utcában volt a nagybátyámnak a fűszerüzlete. Engem felváltva vittek hol ide, hol oda. Amikor már a Szűz utcában laktunk, akkor a Kálvin tér volt közel, amikor meg a Deák térre jártam iskolába, akkor értelemszerűen a Deák téri evangélikus templom jött szóba.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.
Mi a házasságba torkolló egyetemi éveinkben a Szűcs család számunkra átüresített szobájában laktunk. A zuglói ház önmagában jó lett volna, ha nem tizenegyen laknak benne, négyes társbérletben, de ez egy kicsit sok volt. A Szűcs családnak volt két szobája. A szülők maradtak a nagyszobában, és a kisebbik szobába, ahol Attila lakott, mentem én is. Kaptam, egy szekrényt, egy rekamiét és egy íróasztalt. Minimális lakberendezési tárgyakkal kezdtük. Konyha volt, fürdőszoba is, fatüzelésű kályhával.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Miután feloszlott a Szabolcska utcai zugjezsuita noviciátus, a sógorom Berta nénistől hazajött a szüleihez. Ezután a szülők nem túl nagy szobájában lett két darab emeletes ágy, az egyiken aludt apósom, fölötte Laci, a másikon anyósom, fölötte Berta néni. A kisszoba volt a mienk, idővel hármunké. És tisztára jól jött nekik, hogy én – Tamás megszületése után öt hónappal – egyre kevesebbet voltam otthon, mert olyankor a sógorom jött át aludni a kisszobába. A nehéz körülményeket többnyire nem tragikusan éltük meg, inkább mulatságosan. Nagy kredencen kis kredenc, kis kredencen zsúrkocsi, azon hintaló, babakocsi – ezt mind felhalmoztuk abban a kis szobában.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.
Aztán jött Diósgyőr. Tavasszal kvázi oda kellett költözni hétfőtől szombatig vagy péntekig. Volt egy pici gyerekem, akinek a gondozását a férjem és a családja látta el – a szülei, a bátyja és Berta néni –, én hétvégi anyuka lettem. Menni kellett, nem volt más választás. Attila akkor fejezte be az egyetemet, az MMG-ben dolgozott, elég sokat kellett vidékre mennie. Akkoriban általában a huszonöt éveseknek megszületett az első gyereke. Ma ez legalább öt–tíz évvel később történik. Ahol nem voltak olyan családtagok, akik segítettek, ott maradt a bölcsőde, az óvoda. Tamás egyáltalán nem járt bölcsődébe, óvodába sem túl sokat. 66-ban a család összedobott annyit, hogy a Liptó utcában egy akkor épült házban tudtunk venni egy kis lakást – egy szoba, két félszoba –, így a Szobránc utcából, az utált társbérletből elmehettünk.
Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés.
Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés.
Tamással változatlanul találkoztam, minden hétvégén jöttem Pestre. Amikor az édesanyám egyedül maradt, a téli időszakban az ő lakásában is tudtunk együtt lenni, a nyarakat meg Tamás is Miskolcon töltötte. Tetszett neki, ott ő volt a kedvenc. A toronyház akkor épült. Nagy Zoltán tervezte, és ő javasolta, hogy ott kérjek lakást. Jó volt benne élni. Ha kinéztem az ablakon, csak zöldet láttam meg virágzó fákat. A közelben, a Sajószentpéteri úton volt egy könyvtár, tehát kulturálisan is rendben volt. Egy nagy szoba és két félszoba hetven négyzetméteren, a legfölső emeleten, a konyha kicsi és sötét, inkább főzőfülke. Egy dologot nem szerettem, a zajos központi fűtést. Oda minimális bútorral mentem, szinte nullából rendezkedtem be. Tanácsi lakás volt, megkaptam 68-ban, és 74-ben sikerült lelépéssel továbbadni. Nem eladni, mert nem az enyém volt, csak átadni a bérleti jogot.
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!” Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!” Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.
Az MRMK 73-74-ben alakult. Éri, az intézmény kigondolója és vezetője beindította a munkát, maradt a főnök, de egy évre elment Amerikába tanulmányútra. Valakinek „vinni kellett a boltot”, és én kerültem oda Éri helyettesítésére. Amikor visszajött, a módszertani osztálynak lettem a vezetője. Később, amikor már beindult az üzem, kialakultak a munkakörök, akkor tudtam befejezni a disszertációmat, mert ahhoz, hogy ezt az állást el tudjam látni, meg kellett szakítanom az aspirantúrát. A védést már az MRMK kebeléből csináltam.
Szerencsésen jött össze, mert a dolgozat befejezéséhez sikerült úgy kivennem szabadságot, hogy voltak hónapok, talán egy fél év is, amikor hétköznap is otthon tartózkodtam a Vincellér utcában. Dolgoztam, és Tamás odajött az iskolából. Akkor kezdtünk el igazán beszélgetni, voltak kérdései, meg akart ismerni embereket. Jókor adódott, hogy egy kicsit többet tudtunk együtt lenni. Azt hiszem, mindkettőnknek jót tett, hogy a kamaszodó fiammal együtt lehettem.
Az MRMK a Népligetben volt, szemben a Planetáriummal. A hatalmas szecessziós épület korábban a Széchenyi István Gimnáziumnak, majd a Néprajzi Múzeumnak adott helyet. Körülbelül harmincan dolgoztunk ott. Volt restaurátor osztály, módszertani osztály, elég komoly könyvtár és gazdasági részleg. Számba kellett venni a magyarországi múzeumokat és azoknak a jogi helyzetét is. A nagy országos múzeumokkal nem volt különösebb baj, de például rendezni kellett az egyházi gyűjtemények státusát. Több olyan gyűjtemény is létezett már, például a sárospataki, amelyik még nem rendelkezett hivatalos okirattal. Ezt is megoldottuk.
Nagyon érdekes dolog volt a Tájak – Korok – Múzeumok program, amelynek a gazdája lett az MRMK, de a kitalálója, a kezdeményezője nem mi voltunk, hanem Zákonyi Ferenc Veszprém megyei „idegenforgalmász”, akivel Éri jól együttműködött a veszprémi korszakában, és a helyi kezdeményezést később sikerült beemelni az MRMK profiljába. A lényege az volt, hogy az ország különböző tájairól és múzeumairól jelenjenek meg rövid, tömör kiadványok magyar és idegen nyelven. A program mozgalommá nőtt, klubok szerveződtek, pecséteket lehetett gyűjteni a múzeumlátogatáskor, és ha elértek egy bizonyos mennyiséget, jutalmat kaptak. Amikor 1992-ben nyugdíjba mentem, a Múzeumi Restaurátori és Módszertani Központ profilja úgy alakult, hogy inkább a Tájak – Korok – Múzeumok szervező bizottsága lett, és Éri egy időre visszahívott. Akkor konkrétan rész vettem a nyolcszázhatvan kis könyvecske egy részének a szerkesztésében. Szerzőként korábban is, most pedig szerkesztőként.
A Conditio Humana Alapítvány az egyik legkorábban alakult civil szervezet. Az ötlet Gulyás Gyuláék lakásán született meg 1989-ben, majd telefonáltak, hogy engem választottak meg titkárnak. Én a műemlékes múltam miatt lettem alkalmas, tudták, hogy járom a vidéket, ismerek olyan elhagyott épületeket, üresen álló plébániákat, amelyek felújítására lehet pályázni. Nem tudom, hogy melyik házra mennyit, de elég sok támogatást nyertek hivatalos, állami pályázatokon. Tíz évig menedzseltem az alapítványt. Ismertem embereket, épületeket, tudtam, hogy kit lehet felkérni esetleg ingyen vagy kevés pénzért tervezésre, műszaki ellenőrzésre. A kapcsolati tőkémet hasznosítottam. A pályázatokon kívül a legkülönbözőbb emberek támogatták az alapítványt. Például a barátaim, a Sipka házaspár. A legelképesztőbb történet az Aranka nénié, aki olvasott Kuklay Tóniról az Új Emberben, bement a plébánosához, hogy hozza össze őket, és felajánlotta a sashalmi házát. Azt ugyan nem tudták használni, de értékesítették, és az ára beolvadt az alapítványba. Ili néni, egy nyugdíjas tanárnő pedig a kis nyugdíjából küldött havonta bizonyos összeget az alapítványnak, és eljött a rendezvényeinkre. Tehát a civil mozgalomban van erő, van fantázia, van lélek. A máltaiak is sokat segítettek. A girincsi nyugdíjas otthonba befogadták a téli programokat, a karácsonyi ünnepségeket. Volt ott színielőadás, Tóni-előadás, kis mise, nagy mise. A Ládafia bábszínház például egészen minimális pénzért jött el minden évben. Azt Sipka Juli vállalata támogatta. Az alapítvány a középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekeknek és a szüleiknek segített. A fogyatékosok foglalkoztatására, fejlesztésére akkor is léteztek intézmények, de a többségük nyáron bezárt. Az alapítvány elsősorban ennek a helyzetnek a megoldására jött létre. Hogy a szülőknek is legyen egy kis szabadságuk, egyetemi hallgatók és végzős gimnazisták vállalták a gyerekek nyaraltatását. Így került be az alapítványba Geiger Móni, aki most az „utódom”, vagy Atzél Réka. Ők ismerték a gyerekeket, mert nemcsak a nyaraláskor találkoztak velük, hanem az évközi programokon is. A nyaraltatásra alkalmasak voltak az elhagyott plébániák, elsősorban a girincsi. A girincsi fogyatékosok otthonában is szívesen fogadták a mi gyerekeinket. Természetes, familiáris légkörben zajlottak a programok. A gyerekek részt vettek a miséken, de semmi sem volt kötelező. Egy ausztráliai, magyar gyökerű, de magyarul már nem is tudó pszichológusnő hallott rólunk, meg akart ismerkedni velünk, és eljött a táborba. Nem vallásos ember, de részt vett az egyik girincsi misén, amit repülős misének nevezett el, mert a gyerekek a mise alatt szabadon mozoghattak. Akik ezeknek a gyerekeknek miséztek, alkalmazkodtak hozzájuk, nem akarták megregulázni őket.
1996-ban Patakon megalakult az Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaság, amely átmenet a szociális és a tudományos tevékenység között. A társaságot egy Németországban élő magyar házaspár hozta létre. A feleség történetesen Kopp Mária osztálytársa és barátnője, Szathmáry Király Johanna, a férje Horváth Tamás mérnök. Ők késői disszidensek, a hetvenes években maradtak kint. Látták a sárospataki történelmi meneteket, hallottak a sárospataki kezdeményezésről és eldöntötték, hogy megalakítják a Szent Erzsébet Társaságot. Szerény eszközökkel, de ma is működik a sárospataki Szent Erzsébet Házban. A Szent Erzsébet Ház egy alapítvány, pünkösdkor ők szervezik a történelmi menetet – Erzsébetet pünkösdkor avatták szentté –, de sok mást is csinálnak, ruhaosztást, ebédbefizetést és egyéb segítségnyújtást a szociális szférában. A Szent Erzsébet Ház ad otthont a Római Katolikus Egyházi Gyűjteménynek is, mióta a plébániáról átköltöztették. Az épület korábban elemi iskola volt. A háború után ott tanított Kuklay Tóni apukája, miután átkerültek Csapról. Ebben a házban vannak a gyűjtemény raktárai, kiállításai, és egy jókora szobában tárolják a történelmi menet ruháit.
Az üresen álló plébániák felújításába, komfortossá tételébe becsatlakozott a Bauorden, az Építőbarátok nemzetközi alapítvány is. Ezt nem Tóni szervezte, de befogadta. Az Építőbarátokat Majláth Edina hozta be Magyarországra. Ő is azoknak az asszonyoknak a sorába tartozott, aki a nyugdíjasságot nem összeomlás gyanánt élték meg, hanem a kreativitás forrásaként. Edina a házuk pincéjét szerezte meg karitatív célra. Ruhákat gyűjtöttek, ruha- és ebédosztást szerveztek, Betánia néven. Valahogy rájuk talált a Bauorden, és Edina lett a Bauorden-ügy egyik képviselője. Engem ő vont be az ügybe. Még aktív nemzeti múzeumi munkatárs voltam, amikor kitalálta, hogy jó leszek betegkísérőnek. A Máltai Szeretetszolgálat zarándoklatokat szervezett Lourdes-ba, és a kilencvenes zarándoklatra engem ajánlott be maga helyett. Így keveredtem el Lourdes-ba. Ezen a kiránduláson ismerkedtem meg Vecsei Miklós feleségével, Kingával. Tartottuk a kapcsolatot, és 92-ben, amikor nyugdíjba mentem, Miklóssal együtt eljöttek hozzám, és hívtak dolgozni a máltaiakhoz. Így kezdődött.
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.
Az interjút 2012-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.