Édesanyám, amellett, hogy apuka asztalos volt, kiváltotta a kiskereskedői iparengedélyt, mert az asztalosszakmából a harmincas években nem lehetett megélni, tönkrementek a gazdasági válságban. Nagyapám akkor már nem élt, édesapám tőle örökölte a nyolc-tíz asztalossal dolgozó műhelyt. Miután a műhely tönkrement, édesanyám vegyesboltjából éltek, egyszerű, kispolgári módon. A negyvenes években apuka már csak az üzlettel foglalkozott. 

Apukát 1944 márciusában elvitték katonának, aztán novemberben megszökött és hazajött. Mi hamarabb szabadultunk fel, hogy úgy mondjam. Az oroszok már október 9-én bent voltak Túrkevén, apuka november végén már otthon bujdosott. Közben az oroszok többször elfogták, de mindig megszökött és hazajött. Otthon sikerült kihúznia, nem vitték el hadifogságba. 

 Testvérem nincs, egyedül vagyok. Túrkevén csak polgári iskola volt, oda iratkoztam be az elemi után, két osztályt elvégeztem, de anyukáék tovább akartak taníttatni, ezért átjelentkeztem Kisújszállásra, a gimnáziumba. Különbözeti vizsgát tettem, és ott jártam, harmadikba, negyedikbe. Majd Túrkevén is nyílt egy gimnáziumi tagozat, a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium kihelyezett tagozata, és hazamentem az első évfolyamára. Ott végeztem 1950-ben. Vizsgázni Szolnokra jártunk, mert a túrkevei gimnáziumnak nem volt vizsgáztatási joga. Már gimnazista koromban ugyanúgy vizsgáztam minden tárgyból, mint az egyetemisták.

Amikor leérettségiztem, a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem, építészmérnök szerettem volna lenni. Mindig kitűnő tanuló voltam, a matematika és a fizika volt a kedvenc tárgyam. A szüleim nagyon támogatták, hogy tanuljak. Édesapám azt akarta, hogy vegyészmérnök legyek – talán azért, mert az üzlet erőssége a fűszer- és vegyeskereskedés mellett a festék és a vegyi áru volt –, de nekem az nem tetszett. Apuka nagy jövőt látott a festékiparban, a vegyiparban, én viszont nem szerettem, mert abban kevesebb volt a matematika és a fizika. 

 A szüleim még az érettségim előtt, 1949-ben felszámolták az üzletet. Beadták az iparengedélyt, hogy a származásom ne akadályozza a felvételemet. Akkor kezdődött a nagy hadiipari beruházás, a sajóbábonyi vegyi üzem építése, annak volt egy asztalos üzeme, apuka ott helyezkedett el épületasztalos szakmunkásnak. Fél éven belül üzemvezetőnek léptették elő. Minden származási kérdéshez azt írtam, hogy apám faipari munkás, de megkérdezték, mi volt előtte, és mivel asztalos meg vegyeskereskedő, az számított. A lényeg, hogy a szüleim meghozták ezt az áldozatot. Édesanyám Túrkevén maradt, édesapám pedig minden héten hazajárt Sajóbábonyból. Az építészmérnökire nem vettek fel, csak a harmadik helyre beírt Gépészmérnöki Karra, Miskolcra. Ezután apuka egyik héten hozzám jött, a másik héten haza, anyukához. Az egyetemi évek alatt évente csak kétszer mentem haza Túrkevére, karácsonykor meg nyáron. 

 1950. szeptember 1-jén kezdtem Miskolcon. A Dimitrov Kollégiumban laktam, ami korábban zárda volt, a főpostánál, a templom mellett. Az egyetem első székhelye a Földes Ferenc Gimnázium épületében volt, de akkor már épült az Egyetemváros. Mi voltunk az elsők, akik kint, az Egyetemvárosban végeztek. Nagyon komolyan hozzáfogtam a tanuláshoz, tudtam, ha jól tanulok, nem tudnak belém kötni. Minden vizsgám ötös volt, végig. Harmadéves koromban megkaptam a Rákosi-ösztöndíjat, ami nagyon nagy pénz volt. Nyolcszáz forint volt a Rákosi-ösztöndíj, háromszáz a demonstrátori díj és kilencven forint a kitűnő tanulói pótlék. Összesen ezerszázkilencven forintom volt havonta. Amikor tanársegéd lettem, ezerkétszáz forint lett a fizetésem, annyit kerestem, mint diákkoromban. 

 Mozgalmi vonalon is tevékenykedtem, a DISZ egyetemi bizottságában dolgoztam mint tudományos diákköri felelős. A tudományos diákköri mozgalom 1952-ben kezdett kibontakozni. Mindenki választhatott egy témát, amelyben elmélyült, részletesen kidolgozta. Ennek a szervezése, ösztönzése volt a feladatom. Ezen kívül a koreai hallgatókkal foglalkoztam. Ötven-hatvan észak-koreai diák tanult nálunk, akik 1953–54 körül jöttek, de amikor kitört a forradalom, hazatranszponálták őket. Sok bányász-, gépész- és kohászhallgató volt köztük, velük foglalkoztam különórákon. Nagyon szépen elgagyarásztak magyarul, érdekes akcentussal, de jól beszéltek. Előtte egy évig Budapesten tanulták a nyelvet. 

Az egyetemen jó kapcsolatom volt minden tanárral, végzés után ott maradtam tanársegédnek. Másodéves koromban el akartak vinni hadmérnöknek, nehezen, de megúsztam. Akkor szervezték meg Budapesten a Hadmérnöki Kart, toborozták a tagokat, mert kevesen akartak katonának menni. Nem szerettük a katonaságot. Minden nyáron behívtak egy-egy hónapra, és megutáltuk, mert kitoltak velünk, kínoztak, mondhatom, kínzás volt, amit csináltak. Jöttek agitálni, és kérdezték, mi lennék, ha egyáltalán meg tudnának agitálni. Mondtam, hogy repülőmérnök. Semmi akadálya, mondták, repülőmérnöknek visszük. Aztán meg nem győztem kitérni előle, hogy annak se, végül nagy nehezen megúsztam. A Hadmérnöki Karról a repülősöket kivitték a Szovjetunióba, mert Magyarországon nem volt repülőgépipar. A katonaruhát nem szerettem, isten őrizz tőle. Amint elvégeztük a négy évet – mi voltunk az utolsó négyévesek, utánunk már ötéves volt az egyetem –, mindenkit elvittek tiszti tanfolyamra. Szerencsére nekem sikerült megúsznom, mert azt mondtam, beteg vagyok, meg nem bírok vért látni, elájulok tőle, és felmentettek. 

Borzalmas időszakban jártam egyetemre. Az embert állandó félelemben tartották az önkényes kizárásokkal. Jó néhány DISZ-vezető abban látta a proletárdiktatúra megvalósítását, hogy felkutassa, vannak-e az egyetemen úri csemeték, osztályidegenek, akiket ki kell csapni. A kizárás úgy történt, hogy a nagyelőadóba összehívták az egyetemi ifjúságot, és mint egy statáriális bíróságon, bemutatták az érintetteket, például a gazdagabb kulákok gyerekeit, akik „ellenséges szándékkal befurakodtak közénk”, elhallgatták a múltjukat, majd javaslatot tettek a kizárásukra. Azt hiszem, 1952 volt a csúcsa ennek az időszaknak. Mindenki félhetett, aki egyéb származású volt, én is. Leginkább az X-eseket sújtották, közülük csak néhányan maradhattak benn az egyetemen. 

 Az a szerencse, hogy a mi évfolyamunk hangulata más volt, nálunk a DISZ-vezetők igyekezték lefékezni az ilyenfajta ellenségeskedéseket. Évfolyamtársam és nagyon jó barátom volt Nagy Miklós – később oktatási miniszter –, az évfolyam első számú DISZ-vezetője. Tehetséges fiú volt, szorgalmas, kitűnő tanuló és emberséges, ami az évfolyamunkon eleve megszabta, hogy nem lehettek szélsőséges kilengések, nálunk a DISZ-bizottság elítélte a túlkapásokat. Nagy Miklós mellett Turbók Gyuszi is ott volt, meg én. Amennyire lehetett, visszafogtuk az ellenségeskedést, persze 1951–52-ben az árral szemben úszni senki sem tudott. A DISZ-nek nagyobb volt a hatalma – legalábbis Miskolcon egy időben –, mint a tanári karnak. Senki nem mert, nem lehetett szembeszállni velük. Hogy aztán a háttérben milyen kapcsolatuk volt az elhárító szervekkel? Jó néhánynak biztosan volt. A legfélelmetesebb időszakban Csömöri Béla volt a pártbizottság titkára, amellett a tanulmányi osztály vezetője. Amikor megenyhült a légkör, Csépányi Sándor lett a pártbizottság titkára. Csépányi Sanyi ózdi gyerek volt, kohász, nagyon értelmes, rendes és liberális szellemű, nem a szélsőségek embere. Később, a hetvenes években a kohó- és gépipari miniszter helyettese lett. Az egyetem vezetése végig stabil volt. A rektor, Sályi Pista bácsi országos tekintélyt vívott ki magának, és nemcsak ő, hanem a tanári törzskar is: Terplán Zénó, Petrich Géza, Borbély Samu. Ők tűrtek és végezték a szakmai munkát. Abban bízhattak, hogy nem marad sokáig ez az állapot. A változás 1953-ban, Sztálin halála után kezdődött. A korábbi szélsőséges ifjúsági vezetők eltűntek, és Nagy Miklós lett az egyetemi DISZ-titkár. 

Nekem mindenkivel jó kapcsolatom volt. Talán ennek köszönhető, hogy tanársegédi állásom mellett fél év múlva Petrich Géza, a Gépészmérnöki Kar dékánja mellé kerültem oktatási főelőadónak. Ez volt a mellékállásom, a tanársegédi a főállásom. Elkezdtem a pályámat, nekiestem a szakmának, és mire letartóztattak, már két komoly dolgozatom megjelent, és volt két vagy három szabadalmi bejelentésem is. Rájöttem, hogy az egyetem rettentően unalmas hely, évről évre mindig ugyanazt kell előadni, és alkotni semmit sem lehet. Nekem nem ez volt az életcélom, én mindig alkotni, tenni akartam, ez hajtott. A sors ilyen szempontból kegyes is volt hozzám, mert kikerültem ebből a körből, bár később ott is lehetett volna valami jelentőset létrehozni. 1956-ban a fizika tanszéken éppen valami lézersugaras kísérletet kezdtem el, amihez megterveztem a kísérleti berendezést, a rajzokat leadtam, hogy gyártsák le, de abból már nem lett semmi. 

A feleségemet is az egyetemen ismertem meg, 1954-ben. A könyvtárban dolgozott. 1955-ben összeházasodtunk. Vadonatúj egyszobás összkomfortos bérlakást kaptunk az egyetemtől, bent a városban, a Bajcsy-Zsilinszky úton. Szomszédunk és jó barátunk volt Molnár László rektori titkár, a mechanika tanszék adjunktusa. Ott lakott még Horváth Aurél kémiaprofesszor és Szőnyi József meg Újszászi József fizikus adjunktusok. Egyetemi kolónia volt tulajdonképpen, bent a városban. Szegény Horváth Aurélt is jól megverték 1956-ban, Szőnyi Jóskát internálták. Ilyen volt a lépcsőházunk. 

1956 szeptemberében nagy változás kezdődött, érezni lehetett, hogy valami készül. Nyáron strandra jártunk, beszélgettünk, hogy változásra lenne szükség, de akkor mindez még nem vetődött fel olyan élességgel, mint a tanévkezdés után, amikor az ifjúság mozgolódni kezdett, az egyetemeken egymás után jöttek létre a különböző ifjúsági parlamentek, mindenütt a követelésekről tárgyaltak. A Petőfi Kör összejövetelei és az írók mozgalma felforrósította a levegőt. Én az egyetemen minden ifjúsági gyűlésen részt vettem. A legnagyobb az október 22-i volt, ebéd után kezdődött, éjfél körül ért véget, és a tizenegy pontos diákkövetelésekben teljesedett ki. A gyűlés nem indult forradalmi hangulatban, csak később, a hozzászólások során alakult azzá. Az egyik fő téma az volt, hogy az orosz csapatok menjenek haza, ne élősködjenek a nyakunkon. Itt laknak családostól, miből élnek, kikből élnek, semmi szükség rájuk, menjenek haza. A végén már Trianonnal és Magyarország státusával, sőt a dunai konföderációval kapcsolatos kérdések is felvetődtek. Bihari Sándor költő – akkor a TIT miskolci szervezetének irodalmi és művészeti titkára – alaposan befűtötte a hallgatókat, tulajdonképpen ő volt a szikra, aki meggyújtotta a tüzet. Felszólalt Terplán Zénó és Petrich Géza is, megpróbálták visszafogni az indulatokat, ami csak részben sikerült, már látszott, hogy visszafordíthatatlan az egész. Ilyen jellegű gyűlés korábban soha sem volt. Azelőtt az ember minden gyűlésről pontosan tudta, mi fog történni. Itt minden másként alakult. A gyűlés végére megszűnt a DISZ, majd megalakult a diákparlament. Az egyetemi pártbizottság nem hirdetett semmiféle ellenállást, nem deklarálta, hogy törvényellenes, amit a diákok csinálnak, nem szegült szembe az áradattal. Sőt, azt mondták, mindenki cselekedjék belátása szerint. Nem tudok róla, hogy bárkit is győzködtek volna, tartsa távol magát a diákparlamenttől, engem sem, aki akkor még párttag voltam. 

 Október 25-én volt az egyetemi nagygyűlés. A nagyelőadó tetején állították fel a mikrofont. Én nem voltam aktív szervezője a programnak, de a fiatalok láthatóan szimpatikusnak találtak, nem érezték úgy, hogy valami elvakult DISZ-vezető vagyok. Fokozatosan bevontak, mindig adtak valamilyen feladatot. A városban tüntető tömeg a nagygyűlés hírére kiözönlött az egyetemhez, a megyei pártbizottságtól is jöttek ketten-hárman. Közülük az egyik, Grósz Károly beszélni akart a tömeghez. A diákok arra kértek, csináljak valamit, hogy Grósz ne jusson mikrofonhoz. Erre meginvitáltam a szobámba, és mondtam neki, maradjon ott szépen nyugton, rázárom az ajtót, majd visszajövök érte. Nem tiltakozott. Amikor vége volt a gyűlésnek, a tömeg elindult befelé, a városba, a Petőfi térre, visszamentem Grószhoz, és kiengedtem. Egy vagy két órát tölthetett bezárva. Isten tudja, mi lett volna, ha felszólal. Kimentünk a Petőfi térre, ahol Nagy Attila elszavalta a Nemzeti dalt, azután szépen hazamentünk. Ott laktunk a közelben, a Búza téren. 

A következő napokban is kijártam az egyetemre, vagy a tanszéken voltam, vagy a dékáni hivatalban. Az egyetemen akkor alakult ki a forradalmi központ, amikor a rendőrséget felszámolták. A tömeg ugyanis ki akarta szabadítani azokat a fiatalokat, akiket a megyei főkapitányság pincéjébe zártak, mire az épületből a tömegbe lőttek, erre a felbőszült emberek elkaptak néhány ávóst. Az egyetem diákparlamentjéből küldtek oda hallgatókat, hogy tegyék rendbe a dolgot. Hogy nem történt még súlyosabb incidens, nem alakult ki utcai harc, a diákparlamentnek köszönhető. Ezután alakult meg a nemzetőrség az egyetemen. 

Amikor a rendőrségről a rádió adó-vevőket áthozták az egyetemre, akkor kapcsolódtam be intenzíven a munkába. Hozzánk került a teljes rendőrségi lehallgató központ, a drótos magnetofonok is. A Zorkóczy-tanszéken, ahol Mihala Feri is dolgozott, berendeztünk egy stúdiót. Mihala Feri adjunktustársam, a diákparlament tanácsadója volt. Volt öt-hat magnó és rengeteg vékony acéldrót tekercs, azokra vették fel a telefonbeszélgetéseket. A srácok egy ideig szórakoztak vele, hallgatták, ki mit mond, de nem lehetett beazonosítani a hangokat. Aki céllal hallgatta, nyilván tudta, kik beszélgetnek egymással. A felvételek nagy részét letöröltük, viszont az adókat – katonai, rendőrségi R–30-as rádióadó készülékek voltak – üzembe helyeztük, így létrejött a diákparlament hírcsoportja. A diákok részéről Ungváry Rudi is benne volt a vezetésében, és sok oktatót is bevontak a munkába. Akik tudtak valamilyen idegen nyelvet, mind jelentkeztek, fordítottak magyarról németre, oroszra, vagy fordítva, idegen nyelvről magyarra. Ahogy megérkeztek az anyagok, beolvastuk. Jöttek különböző felderítő jelentések is. Például hogy Nyíregyháza térségében ennyi meg ennyi orosz harckocsi mozog. Szóval tájékoztató stúdió volt. A vádpontjaim között szerepel, hogy kétszer-háromszor olvastam be a híreket rádióba. A fenéket, naponta ötször, meg tízszer is, reggeltől estig. 

 A hírszerkesztésben is segítettem. Aztán azzal bővült a feladatom, hogy rendezzem sajtó alá a szövegeket. Hirdetéseket is szerkesztettem. Például hogy kik tudnak kötszert, gyógyszert, vastüdőt ajánlani. A stúdióba két vagy három telefonvonal futott be, mindegyiknél ült egy ügyeletes. Az egyik Tóth Árpád tanársegéd, korábbi évfolyamtársam volt. A történelem viharában érdekes a mi évfolyamunk. Nagy Miklós, Tóth Árpád, Turbók Gyula, Tinnyei Pál, Mörk János és én, a legjobb tanulók, valamennyien Rákosi-ösztöndíjasok. Nagy Miklós miniszter lett, később öngyilkos, Turbók Gyuszi forradalmár, 56 után bebörtönözték, én is börtönbe kerültem, Tinnyei Pali pedig nemsokára meghalt agytumorban. Tóth Árpád az egyetemen maradt, 57 decemberében a tanszéken őszinte vallomást tett, hogy évek óta rendőrségi besúgó, és hogy nagyon megbánta, szégyelli magát miatta. Ő lett a legdöntőbb informátor ellenem, mert pontosan tudta, mi történt a hírközpontban, ki mit csinált, és mindent leadott. Szabadulásom után megtudtam, hogy keletnémet feleségével hazament Berlinbe, és az U-Bahnnal átmentek a másik oldalra, a nő nyugat-németországi rokonaihoz. Egyébként ő is és a felesége is Leningrádban tanult, ott ismerkedtek meg. Árpi Nyugat-Németországól írt egy levelet a rektornak, hogy elnézést kér, nem kívánja fenntartani a magyar állampolgárságát. Ráadásul olyan csapágyipari céghez került, amellyel a későbbiekben magam is kapcsolatba kerültem, és ha ott jártunk, mindig bujkált előlem, meg mindenki elől, aki Magyarországról érkezett.

 Volt egy utam Lillafüredre, Nagy Barnával, a miskolci rádióstúdió vezetőjével egyeztettünk. Aztán voltam az Ágyúgyárban is, megtudakolni, mi a véleményük a helyzetről, tulajdonképpen politikai egyeztetés volt, mert ott is zúgolódtak a dolgozók. A diákparlament elnöke Fekete Simon lett. Tehetséges gyerek volt, határozott egyéniség, dinamikus, éles eszű, kitűnő tanuló, 56-ban negyedéves, a második ember Dornbach Gyuszi volt, szintén negyedéves hallgató. 

 A győri utamig, október 30-ig nem történt semmi különösebb. Fekete Simon és Mihala kérte, hogy menjek el Győrbe, a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülésére. Ez az út fordulóponttá vált az életemben. Egyáltalán, hogy mertem én felülni a repülőgépre? Két kicsi géppel mentünk, az egyik a Galamb, a másik a Fecske volt. Odafelé a Galambbal mentem, azon egymás mögött volt a két ülés. Beleültem, itt kinéztem, ott kinéztem… Borzalmas volt! És így átrepülni az országot! Életemben először ültem repülőn. Alacsonyan mentünk, rengeteg orosz ágyút láttunk, de szerencsére, mire lőttek volna, mi már odébb kerültünk. A Magyar Honvédelmi Szövetségé volt a gép, a két Mayer fiú járt vele, mind a ketten sportrepülők voltak és egyetemi hallgatók, ha jól tudom, szintén egyéb származásúnak számítottak. Ők aztán disszidáltak.  Én egy ismeretlen pilótával utaztam, a másik gépen mentek a Mayer testvérek. Győrben Mayer Béla velem maradt, a következő nap együtt indultunk vissza, a másik két fiú továbbment Sopronba. Azzal a megbízással mentünk, hogy egyeztessünk. Először is, hogy országos szinten egyetértünk azzal az újságban is megjelent értelmiségi kiáltvánnyal, amely hitet tesz a forradalom és a Nagy Imre-kormány mellett. Illetőleg kiegészítettük azokkal, amit mi tettünk, például egyetemi zászlóalj-alakítás és az ifjúság felfegyverzése. Döntőnek tartottuk, hogy alakuljon egy országos szervezet, a munkástanácsok magasabb szintű szervezete, amelyre a Nagy Imre-kormány támaszkodhat. 

 Október 30-án délután értünk Győrbe. A győri városházával szemközti szállodában letettük a csomagot, és mire átértünk a gyűlésre, az már elkezdődött. Elég zűrzavaros értekezlet volt, rengeteg ember tolongott benn a teremben. A megérkezésünk után nem sokkal kezdett szónokolni egy férfi – utóbb tudtam meg, hogy Somogyvári Lajosnak hívták –, hogy be kell hívni az ENSZ-csapatokat és meg kell dönteni a kormányt. A lázító beszéd mellbe vágott, mert a régi időszakot akarta visszahozni. Nálunk, Miskolcon egészen más volt a forradalom iránya: menjenek ki az orosz csapatok, lépjünk ki a Varsói Egyezményből, teremtsünk önálló magyar szocialista társadalmat, ahol földet, gyárat vissza nem adunk. Somogyvári beszéde közben többen bekiabáltak, nagy volt a zűrzavar. Fel akartam szólalni, de elzavartak. Elkezdtem, hogy elvtársak, utána mondtam volna, hogy polgártársak, engedjétek meg, hogy ismertessem a miskolciak álláspontját. Hát nem engedték elmondani. Akkor Bélával együtt otthagytuk őket, visszamentünk a szállodába. Utána, olyan két óra múlva volt egy másik értekezlet, ugyancsak a városházán, de egy másik szobában. Azon már csak huszonvalahányan voltunk, normális körülmények között mehetett minden. Jelen voltak a dunántúli vezetők, élükön Szigethy Attilával. Szigethyt nagyon értelmes embernek láttam, utólag tudtam meg, hogy országgyűlési képviselő is volt. Elmondták, hogy megalakították a Dunántúli Nemzeti Tanácsot, és felkértek bennünket, mi is alakítsunk hasonlót az ország másik felében. Ismertettem a borsodiak álláspontját, ami lényegében megegyezett a Dunántúli Nemzeti Tanács célkitűzéseivel, és ígéretet tettem rá, hogy otthon mindenről referálok, majd kialakítjuk az álláspontunkat, mert én nem vagyok illetékes dönteni. Aztán eljöttem. Nagyon megviselt az odajutás, a repülőgépen végighánytam az utat, és még előttem volt a másnapi visszaút. 

Este a szállodában találkoztam Sályi Pista bácsival, a rektorunkkal, aki október 20-tól az NDK-ban volt tudományos konferencián. Már korábban hazajött volna, csak nem engedték be a határon. Szlovákia felől érkezett, és megszállt Győrben. Jött le a lépcsőn: Sanyi, hát te mit keresel itt? Röviden elmondtam, mi a helyzet. Ő azt firtatta, nincs-e haláleset, milyen az egyetem állapota, van-e valami kár emberéletben, anyagi javakban. Aztán aggodalmasan intett: Vigyázzatok, az a fontos, hogy rendben legyen minden!

Délelőtt indultunk, szerencsére a másik géppel jöttünk, a Fecskével, amely sokkal kényelmesebb volt, ebédidőben már otthon voltam Miskolcon. A rektor csak később jött, és teljesen visszavonult, semmibe sem kapcsolódott be. A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve. Benne van a jegyzőkönyvben az is, hogy a november 4-e utáni héten a nemzeti tanács küldöttséget indít Nagy Imréhez, hogy letegye mellette a hűségesküt. 

 A megyei munkástanács 1-jén Budapesten volt a kormánynál, együttműködéséről, támogatásáról biztosította Nagy Imrét. Ez speciális helyzet volt, mert a Borsod megyei pártbizottság első titkára, Földvári Rudolf a forradalom oldalára állt. Ő mint megyei vezető ment fel Nagy Imréhez. De mi nemcsak a megye, hanem egész Észak- és Kelet-Magyarország képviselőinek tartottuk magunkat. A következő lépés nyilván az lett volna, hogy Földvári átkerül hozzánk. A diákparlamentnek nagyobb volt a hatalma Miskolcon, mint a Borsod Megyei Munkástanácsnak. Ezt mi sose éleztük ki, de hát a fegyverek nálunk voltak. A rendőrség megszűnt, a katonaság mellénk állt, bennünket fegyverzett föl, az egyetemet. 

 

 November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni. Átadtuk a gyűlésre szóló meghívót, és mentünk tovább. Ugyanígy volt Nyíregyházán is, ott is a városi tanácson hagytuk a meghívót.  Végül egyik megyéből sem jött senki az alakuló gyűlésre, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy Debrecen és Nyíregyháza között szovjet harckocsik sorfala között utaztunk végig. Ha visszagondolok rá, hogy nyugattól keletig átutaztam az országot, és milyen óriási különbséget éreztem a nyugati és a keleti országrész között! Győrben Somogyvári azt kiabálta, hogy alakítsanak kormányt Nagy Imre ellenében, keleten pedig özönlöttek befelé a szovjet csapatok, közúton és vasúton egyaránt. Debrecenben benéztem édesanyámékhoz, ők is azt mondták, kilátástalan a helyzet, hiszen éjjel-nappal jönnek befelé a megszálló csapatok. Nyilvánvaló, hogy a debreceniek meg a nyíregyháziak emiatt nem vették komolyan a meghívást. Ők tudták, mi a valóságos helyzet, nem az, amit a rádióban mondanak. Salgótarjánból, Egerből, ahol nem voltak ilyen csapatmozgások, eljöttek. 

Bíztunk benne, hogy az oroszok ki fognak menni. Ha van becsület a politikában – ami, mint kiderült, nincs –, akkor, ha egyszer azt mondják, tárgyalni fognak a kormánnyal a csapatkivonásról, csak kimennek. Maléter Pál is elment tárgyalni, ugye. El lehetett képzelni, hogy a hivatalos magyar kormánydelegációt letartóztatják? Mi abban bíztunk, hogy nem. Meg azért csak Nyíregyházáig volt annyira elkeserítő az út, Rakamaznál már a parasztság üdvözlő kiáltásai között haladtunk keresztül a falvakon. Látták, hogy forradalmárok vagyunk, piros-fehér-zöld zászlóval, és adták a sok almát, mondván: vigyétek a forradalmároknak, támogatunk benneteket, veletek vagyunk. Ők még nem látták, amit mi néhány kilométerrel odébb. 

 Érdekes, november 2-a ugyanolyan nap volt, mint a mai, elkezdett esni a hó. Előző nap, 1-jén gyönyörű, verőfényes időben tettük meg a körutat. Elkértük a rektori tárgyalótermet, ott fogadtuk a küldöttségeket. Jöttek Békéscsabáról, Balassagyarmatról, Egerből, tehát Borsod, Heves, Nógrád, Szolnok, Békés megyéből körülbelül húszan. Tizenegy óra körül kezdtük el az értekezletet. Mihala Feri meg én vezettük le, de időnként Fekete Simon és Dornbach Gyuszi is benézett. Elsősorban a Nagy Imre kormánynyilatkozatára építettünk. Mihala Feri a bevezetőjében elmondta, hogy a Nagy Imre-kormány megerősítése a cél. Ennek érdekében már megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, és mi azt látnánk helyesnek, ha – a különböző negatív befolyásokat csökkentendő – megalakítanánk az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, majd Nagy Imre mellett hűségesküt téve, megteremtenénk a lehetőséget egy parlamentáris kormányzat létrejöttéhez. Úgy emlékszem, azt mondtuk, majd választásokat kell tartani, addig azonban maradjon a Nagy Imre-kormány és az országos munkástanács. Vita alakult ki a többpártrendszerről, amit mi, miskolciak nem támogattunk, végül úgy került be a tizenöt pontunkba, hogy többpártrendszer alapján végrehajtott választások legyenek. Megfogalmaztuk azt is, hogy csökkenteni kell a minisztériumok számát, a kompromittált vezetőket el kell távolítani. A célok között rögzítettük a szovjet csapatok kivonását, a semlegességet, a termelőmunka beindítását, a sztrájkok megszüntetését. A kompromittált miniszterekről szólva elsősorban Czottner Sándor bányaipari miniszterre gondoltunk, aztán volt még három-négy hozzá nem értő magas rangú káder. Ez azért is irritált bennünket, mert odajártak vizsgázni hozzánk. Pártvonalon kötelezték őket, szerezzenek műszaki végzettséget, és volt pofájuk érettségi, minden nélkül beiratkozni az egyetemre. És úgy jöttek el vizsgázni, hogy csak elbeszélgettek a proffal, a vizsga persze mindig sikerült. Vita alakult ki arról is, hány tagú legyen a vezetőség, megyénként hány főt delegáljanak, de ezek nem voltak lényegesek. 

 A határozatot végül gépbe diktáltuk. Mihala Feri, Korompay János és én vállaltuk az egészet. Korompayt korábban nem ismertük, az alakuló ülésen derült ki, hogy aktív és végtelenül értelmes jogászember. Ő szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. Mi nem fektettünk nagy súlyt a szóhasználatra, ő viszont mindig nagyon precizírozta a kifejezéseket. A tizenöt ponttal minden jelenlévő egyetértett. Az volt a terv, hogy Mihala Feri és az egri küldött, Nagy Pál megy fel a kormányhoz a nyilatkozattal. Nagy Pál vállalta volna a titkárságot és a pesti utat is, de azon az állásponton volt, hogy ebben a forradalmi helyzetben, amikor óránként van valami tennivaló, aláírás, döntés, hogy néz ki, hogy az elnök, Mihala Miskolcon van, ő, a titkár meg Egerben. A munka szempontjából az a helyes, ha én leszek a titkár, és Budapestre is én megyek. Elvállaltam.  November 3-án nyugodtan, boldogan mentem be az egyetemre, hogy na, elő van készítve minden, hétfőn indulhatunk. Olyan hírek jöttek, hogy megyei munkástanácsnál is minden rendben van, egységesek, és Pesten is normalizálódott a helyzet. Reménykedéssel telt el a nap. Aztán november 4-én hajnalban a rádióból tudtuk meg, mi történt. Engem aznap délután többekkel együtt bevittek a szovjet laktanyába – egy páncélos kocsi jött értem a lakásomra –, ahol orosz tisztek tárgyaltak velünk, tolmáccsal. Érdeklődtek, hogy forradalmárok vagy ellenforradalmárok vagyunk-e? Mit csinálunk? Van-e fegyverünk? Aztán hála Istennek, elengedtek. Földváriékat viszont elvitték a Szovjetunióba, köztük azt az egyetemistát is, akit a diákparlament delegált a munkástanácsba. 

A következő időben kijártunk az egyetemre, latolgattuk a kilátásokat. Én még két-három napig vagy egy hétig karszalaggal jártam, aztán a feleségem azt mondta, most már hagyjam otthon. A november 4-i, hajnali orvtámadás az egyetemen – két halálesettel és vagy három súlyos sebesülttel – igen rossz hatással volt mindenkire. Még sötétben támadtak az oroszok, a hallgatók tűzharcba keveredtek velük. 

Az egyetemisták többsége hazament, a tanítás csak januárban kezdett beindulni, sokan disszidáltak, szervezeti életet nem éltünk, nem is volt rá lehetőség, hogy összejöjjünk. Fekete Simon nagyon hamar elment az országból. Én is gondoltam rá, hogy disszidálunk. November 23-án össze is pakoltunk, elmentünk Pestig, de ott visszafordultunk, mert nagyon bizonytalannak láttuk a helyzetet. Meg aztán úgy éreztem: nem csináltam semmi olyasmit, ami miatt menekülni kellene, vér nem tapad a kezemhez, kárt nem okoztam senkinek, az államnak se, nem érzem magam bűnösnek. Nem tudom, észrevette-e, hogy a bíróság előtt minden pertársam vállalta, hogy bűnös, egyedül én nem. A bíró azt mondta, hogy súlyosbító körülménynek veszi, de akkor sem ismertem el. Azt akarták, hogy megtörjön az ember. Az egyik kihallgatáson, én szamár, elkezdtem vitatkozni, törvénytelen, amit cselekszenek, és nincs igazuk, mert mi nem akartuk megdönteni a rendszert. Mi ugyanúgy szocialisták vagyunk, csak függetlenek és önállóak akartunk maradni, mint például Jugoszlávia. Önálló magyar gazdaságpolitikát akartunk, hogy a magyar kincseket – akkor az urán volt a nagy divat –, ásványi és egyéb kincseket ne hurcolják ki az országból. Kiröhögtek, hogy csak dumáljak, a tömegeknek úgyis befogják a száját, elfelejtenek bennünket, mi meg ott fogunk elrohadni. 

November 4-e után eleinte a szakszervezet volt az aktív gazda az egyetemen. Belevetette magát az élelmiszer-beszerzésekbe, disznóvágásokba. Megszervezte, hogy az egyetemi dolgozókat ellássák élelemmel, krumplival, hagymával. Ebbe én is bekapcsolódtam. Polgáron voltunk két teherautóval, vettünk egy csomó disznót meg hagymát, krumplit, és szétosztottuk az egyetemen. A pártszervezés decemberben kezdett beindulni. Az első belépők között volt Teván György a villamosgép tanszékről, Dénes Miklós a szerkezetanyag-technológiai tanszékről, Dombi Imre és még egy másik hallgató. Ők korábban is pártvezetők voltak. Erősen agitálták az oktatókat – engem is megkörnyékeztek –, de nemigen akartak belépni, mert az egyetemen szinte mindenki a forradalom mellett állt, még akkor is, ha októberben, novemberben nem csinált semmi érdemlegest. Az elején csak a periférián lévő vagy szélsőséges emberek léptek be az MSZMP-be. 

Nagy Imréékről nem sokat tudtunk, csak azt, amit a rádióban mondtak. Most is érthetetlennek tartom a jugoszlávok magatartását. Mi a pontjainkkal kifejezésre juttattuk, hogy az általunk nagyra becsült jugoszláv formát szeretnénk bevezetni. Jugoszlávia önálló, független ország volt. Azt gondoltuk, Tito tisztességes vezető, és nem függ a Szovjetuniótól. És megdöbbentett, mit tett Nagy Imrével. Mert Jugoszlávia erősen benne volt abban, hogy így fordult a dolog. Nagy Imre azzal, hogy a jugoszláv követségre ment, kifejezte, milyen állásponton van, hova húz a szíve, nem Ausztriába ment. Tito végül is elárulta Nagy Imrééket, átjátszotta Romániának, azaz a szovjetek kezére adta. Hozzá kell tenni, hogy október 23-a előtt a magyar külpolitika nagyon aktív volt Jugoszlávia irányában. Éppen akkor látogatott el Gerő Ernő Jugoszláviába, akkor kezdtek szorosabb kapcsolatot kiépíteni, a korábbi években láncos kutya meg minden egyéb volt Tito. Mi bíztunk a jugoszlávokban, de eljátszották a becsületüket. 

A Kádár-kormányt és a körülötte összesereglett támogatókat nagyon negatívan értékeltük. Széles körű politikai munkát nem folytattunk, csak egymás közt beszéltük meg a helyzetet. A hármast – Kádárt, Aprót, Dögeit – meg Münnichet és Marosánt a legszélsőségesebb, mindenre elszánt pártpolitikusoknak tartottam. Sőt, Marosán – most is azt mondom – olyan ember volt, akit soha nem lett volna szabad hatalomhoz juttatni, főleg, hogy 1948-ban már eljátszotta a becsületét. És 1957-ben voltaképpen ő indította el a nagy támadást. Egy február eleji diósgyőri nagygyűlésen azt üvöltötte: Mostantól kezdve pedig nem tárgyalunk, hanem lövünk! Szinte habzott a szája, amikor meghirdette az „ellenforradalom” felszámolását. És akkor indult meg az igazi retorzió, a Marosán-beszéd után. 

A kormány 56. december végéig tulajdonképpen tehetetlen volt. Miskolcra valami kormánybiztost küldtek ki, úgy rémlik. Az egyetemen maradt a vezetés, a KISZ mozgolódott valamit, de nem mondható, hogy kiemelkedő jelentőségű lett volna. A legdöntőbb az 57. február 20-i akció volt. Az egyetemen az MSZMP határozata szerint kihelyezték a vörös zászlót. Tiltakozásul a diákok azonnal mindenféle piros tárgyat, rongyot tettek ki az ablakokba. Ez spontán reakció volt. A tanszék ablakából mindent láttunk. Úgy félórával később a pufajkások csatárláncban körbevették az egyetemet. Mikor a körbezárás megtörtént, nyolc-tíz teherautó érkezett, megrakva pufajkásokkal. Azonnal megszállták az épületeket, minden ajtót lezártak, senki se ki, se be, sehova. Majd megjelentek a nyomozók, és a III. diákotthonban lévő rektori hivatalt átalakították kihallgató központtá. Nyolc-tíz nyomozó járt körbe, és a náluk lévő listákról neveket olvastak fel. Közben a diákokat terelték befelé az előadótermekbe, és akik a nevüket hallva jelentkeztek, azokat elvitték. A tanszéken hárman voltunk, mi sem mozoghattunk, még vécére se engedtek ki. Négy óra körül hozzánk is elértek a listával, és olvasták: Darin, Szőnyi, Újszászi. Maguk mit bujkálnak itt, hol csavarognak? És ütöttek-vertek, majd vittek át minket is a III. diákotthonba. Ott mindenkit szembeállítottak a fallal, elvették az igazolványainkat, a pénztárcákat. Macskakaparással csináltak valami nyilvántartást róla maguknak. Utána jöttek a verőlegények, és kérdezték sorban: Hát te miért vagy itt? Mi az apád? Mondta az egyik, hogy munkás. Munkás? Akkor adok én neked, te osztályáruló. A másik azt mondta, paraszt, annak is adott. A végén már teljesen mindegy volt, mit mondott az ember, végigvertek bennünket. Az akció délután öt-hat óráig tartott, majd bevittek bennünket az ÁVH-ra, a megyei rendőrkapitányságra. Egész éjjel fél lábon kellett állnunk a folyosón, a fal felé fordulva. Ha valaki összeesett, fellocsolták. Lehettünk hatvanan-nyolcvanan, ha nem többen. Reggelig kis jegyzőkönyveket vettek fel, volt, akit elengedtek, a súlyosabbakat, mint például engem is, bent tartottak. Majd átkerültem a városi bíróság börtönébe, onnan vittek aztán Kistarcsára, az internálótáborba. A feleségem mindent megpróbált, de nem nagyon jutott eredményre. 56. november 4. után Simon Sándor volt a párt legfőbb alakja az egyetemen. A feleségem is és az édesapám is elment hozzá segítséget kérni, de hajthatatlan volt. És ami érdekes, 1974-ben ő is eljött a húszéves egyetemi találkozónkra, jó háromnegyed órát beszélgettünk, és kifejezetten nem kért bocsánatot, de szerette volna, ha elfelejtjük az egészet. Megbocsátottam, mit tehettem volna. Az igazság az, hogy sokat ártott nekem.  Kistarcsa borzalmas hely volt. A fegyőrök durván, otrombán viselkedtek, de náluk is rosszabbak voltak a köztörvényes rabok közül kiemelt elvetemült parancsnokok, akik úgy viselkedtek, mint a janicsárok, egrecíroztak, bántottak bennünket. Kivittek terepre, futás, feküdj, fekvőtámasz, fel! Mintha valami durva katonai kiképzésen lettünk volna. Mindennap vártuk, mikor visznek el. Volt, aki szabadult, volt, akit elvittek Tökölre, vagy visszavitték a bíróságra. Ez egy puffer hely volt. Volt ott egy debreceni srác, aki később édesapám munkatársa lett. Ő mondta el otthon a szüleimnek, hogy találkozott velem Kistarcsán. 

Ha jól emlékszem, még 57. február elején felvettem a kapcsolatot a debreceni Atommagkutató Intézettel. Beadtam egy pályázatot. El akartam jönni Miskolcról, de mire sor került volna rá, már le voltam tartóztatva. A feleségem eljött Debrecenbe, és segítségüket kérte. Szalay Sándor professzor írt egy levelet, hogy helyezzenek szabadlábra, mert az intézetnek szüksége lenne rám. Ennek köszönhető, hogy kiengedtek az internálótáborból. Végül nem sikerült odakerülnöm, de a feleségemet – Szalay professzornak köszönhetően – felvették az atommagkutató könyvtárába. Szalay nem szimpatizált az akkori a politikai vezetőkkel. 

57. május 16-án szabadultam Kistarcsáról, és hazamentem Miskolcra. A feleségem örült, de mondta, hogy a szabadulást nem kell véglegesnek tekinteni, az egyetemen nagyon paprikás ellenem a hangulat, fenik rám a fogukat, tűnjünk el innen nagyon gyorsan. Akkor este ott aludtam, másnap hajnalban a korai autóbusszal jöttem Debrecenbe. Elmentem az ATOMKI-ba, ahol vártak, már kikért a professzor úr. Jelentkeztem, hogy itt vagyok, elintézem az egyéb magánügyeimet, pár napot pihenek, és jövök dolgozni. A rendőrségen megpróbáltam elintézni a lakás-bejelentkezést, úgy gondoltam, majd innen átküldik az iratot Miskolcra, de nem sikerült. Aztán mentem hazafelé, a szüleimhez. A villamoson feltűnt egy ember, aki hasonlított egy miskolci foglárra. Ő is leszállt, amikor én, és hazáig követett. Amikor bejöttem a kapun, visszanéztem, ő megfordult és elment. Pár nappal később egy ismeretlen várt a kapuban: Szervusz, Sanyi, nem ismersz meg? Együtt voltunk Kistarcsán. Hoztam neked híreket, menjünk már be a lakásba! – mondta. Bejöttünk, egy másik idegen meg ott állt a terasz sarkán. Az is azt mondta: Szevasz, Sanyikám, hogy vagy? Hoztam neked jó híreket, menjünk be! Szegény anyuka ott sírt mellette. A harmadik idegen már bent a lakásban fogadott: Na, az édes anyádat, gyere csak! Akkor már egy kicsit megadjusztáltak, közben ment, hogy: Gyere csak velünk Miskolcra! Mit bujkálsz itt összevissza? Megszöksz előlünk? Aztán karon fogtak, elvittek a Pobedájukba, amelyik a másik utcában állt, és benne ült a sofőr. Még azt se merték megtenni, hogy a ház előtt álljanak meg, annyira konspiráltak. A három tag szépen elvitt az autóig, beültettek hátra, kétoldalt egy-egy fegyveres, elől is egy fegyveres. Négyen jöttek értem! Kérdeztem, merre megyünk? Miskolcra megyünk, ne pofázz! Akkor ne arra menjenek – akartam nekik segíteni. Ne pofázz! – torkolltak le. Jó, mentek befelé a Sámsoni úton, aztán ott kódorogtak egy darabig, míg rájöttek, hogy nem jó irányba megyünk. Akkor megfordultak, és Nyíregyházán, Tokajon keresztül szépen elvittek Miskolcra, a megyei rendőrkapitányságra. Mindez május 23-án történt. 

A második nap felvittek a fogdából, és azt mondták, írjak le pontosan mindent, amit október 22-től csináltam. Mint Mikes Kelemen, írtam, írtam, egész nap írtam a cellában. Mindent leírtam, de azért próbáltam elhallgatni néhány dolgot. Ez úgy történt, hogy leírtam, felvitték, elolvasták, két nap múlva lejöttek, felhívtak. Na, Sanyikám, mindent leírt? Igen, mindent leírtam. És akkor mondtak valamit, ami megtörtént, de nem írtam le. Na, ide figyelj, édesapám, kapsz tőlem akkorát, és akkor jött egy nagy pofon. Minden ilyen esetben kaptam egy nagy pofont. Na, menj szépen vissza, írd le még egyszer! Így ment, többször megfenyegettek és megvertek. Mindig kinyomoztak valamit, amit még nem írtam le. Végül mindent elvállaltam, amit csináltam. Párszor jól megszorítottak, amikor nagyobb ügyekről volt szó, két vagy három nyomozó is bent volt, és felváltva puhítottak. Megalázó volt, hogy a gépírónő jelenlétében ütöttek. Volt, amiben próbáltam tagadni, személyi kapcsolatokban volt olyan, amit sikerült letagadni. Sokat faggattak, hogy kikkel csináltam ezt vagy azt. Mondtam, hogy egyedül vagy Fekete Simonnal, akiről tudtam, hogy disszidált. Dornbach Gyuszira nem nyilatkoztam, pedig a diákparlamentnek ő volt a második embere, próbáltam kicsinyíteni a jelentőségét, azért is nem kapott ő olyan sokat.  Május 23-tól július közepéig tartott a kihallgatás. Teljes zárlat volt, a feleségemről, a családról sem tudtam semmit. A rendőrségi fogda olyan volt, hogy az előzetesek nem találkozhattak egymással. Mindig úgy kísértek bennünket, hogy még csak ne is láthassuk egymást. Az őrök viszont normálisak voltak. 

Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak. Tettünket lényegében súlyosabbnak ítélték, mint az egész diákparlamenti tevékenységet. Mi azért kaptunk súlyosabb ítéletet, mert egyetemi oktatók lévén, tekintéllyel, befolyással rendelkeztünk a fiatalok előtt, amit csináltunk, annak többszörösen súlyos a kihatása, mert az ifjúság megrontásának számít. Azt, hogy az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács nem tudott aktív tevékenységet kifejteni, nem a javunkra írták, hanem a szovjet csapatok bejövetelének tulajdonították. Mihala Ferenc volt az elsőrendű, én a másodrendű, Korompay János a harmadrendű, Jankovics Lajos a negyedrendű vádlott. 

Az is elhangzott, hogy puccsot csináltunk volna. Nem mi. Amit Kádár csinált, az volt a puccs. Ha belegondolok, hogy ebben az emberben bíztunk? Azt hittem, hogy akit a régi rendszer úgy megkínzott, nem fog velük újra kollaborálni. Hihetetlen volt az a csalódás, hogy elárult és odadobott bennünket, az egész magyar forradalmi ifjúságot meg az értelmiséget az oroszok lába elé. Most is azt mondom, ha akkor ezt nem teszi meg, ha a magyarság összefog, az oroszok nem tudtak volna mit csinálni. Ennél nagyobb irtást már nem lehetett volna véghezvinni. És ezek az irtók utána diktatórikusan végrehajtották a konszolidációt. A nagyhatalmak hozzáállása is elkeserített minket. Rá kellett jönnünk, hogy csak uszítottak és cserbenhagytak bennünket. Hagyták az oroszoknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Egy percig nem álltak ki mellettünk. Őket csak az érdekelte, hogyan alakul a közel-keleti kérdés. Tulajdonképpen nemcsak a belső, hanem ez a külső árulás is segítette az ellenforradalmat. A Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja pedig csak uszította a magyarságot. 

57. augusztus 17-én volt az elsőfokú tárgyalás. Zárt tárgyalás, gyorsított eljárással, kirendelt védőügyvédekkel. A bevezető után azt mondták, az elsőrendű vádlott maradjon benn, a másodrendű várjon kint a folyosón, a harmadrendűt pedig visszakísérték a zárkába. Bemutattak egy ügyvédet, hogy ő lesz Mihala Feri védőügyvédje. Én kint voltam a folyosón, és éppen jött a feleségem – aki nem tudott semmiről –, látogatni akart, vagy hozni valamit, és én ott ültem a folyosón. A fegyőr rendes volt, megengedte, hogy a feleségem kérdezzen, sőt ő mondta, hogy elkezdődött a tárgyalás, és csak egy kirendelt ügyvéd van jelen. A feleségem rohant, mint az őrült, negyedórán belül ott volt az ügyvédem, Vértesi György. Kiverte a balhét, bejelentette a tiltakozását, hogy a másodrendű vádlott ügyvédje nélkül elrendelték a tárgyalást. Ekkor megszakították, és csak másnap vagy harmadnap folytatták, amikor már úgy állt fel mindenki, hogy van saját védőügyvédje. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy tényleg nagy ügyet akarnak csinálni belőle. Abszolút zártan, fű alatt, gyorsítottan. Ha akkor nem jön a feleségem, minden másképp történik. Ez egy csoda volt. Az ügyvéd aztán mindent megtett, amit akkor meg lehetett tenni. Elérte, hogy meghallgassák a tanúkat. 

A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése volt, BHÖ 1/1. Az ügyész a legsúlyosabb, a halálbüntetés kiszabását kérte, és amikor végül az alsó határ kiszabásával tíz évet kaptam, azt különösen enyhének tartotta a fellebbezésében. A védőtanúim Sályi Pista bácsi és Petrich Géza voltak. A feleségem is beszélt velük, kérte, jöjjenek el. Mindketten elmondták, hogy kitűnő tanuló voltam, az egyetemi ifjúság elismert vezetője, nyilván csak megtévedtem. Tehát nem az ügy tárgyával, magával a forradalmi tevékenységgel kapcsolatban nyilatkoztak, azt nem lehetett tagadni vagy titkolni, azt elismertem, ők csak a mérleg pozitív oldalát erősítették. Nagy Miklós is eljött tanúnak. A fényes szelek szelleme itt vált ketté, ugyanis felajánlották, hogy nem lesz tárgyalás, ha visszalépek. Ha én akkor belépek az MSZMP-be és önbírálatot gyakorolok, semmi sem lett volna az ég egy világon. De bennem nem merült fel a belépés gondolata. Végső soron megértheti az ember, mi vezetett oda, hogy én, aki kitűnő tanuló voltam, Rákosi-ösztöndíjas, miért lettem forradalmár. Ezt kérdezték a pártbizottságon is korábban: miért csináljuk. Valami ilyesmi kérdés volt. Miért? Azért, mert az emberben felgyülemlett mindaz, ami az egyetemen történt, főleg 51-ben és 52-ben, az a féktelen terror, amiről beszéltem, és az állandó félelem kispolgári származásom miatt. Féltem, hogy kitalálnak valamit, és az egyetemnek, mindennek vége lesz, hiszen a kizártak között is voltak jó tanulók. Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni. Ha csak ketten lettünk volna Mihalával, nem tudtak volna olyan nagy ügyet kerekíteni, ketten nem tudnak egy országot megdönteni. Nyilvánvaló, akit csak lehetett, bevettek, demonstrálni akarták, hogy több megyében is vannak kiterjesztett csápjaink.  Szeptember elején egymástól elkülönítve felszállítottak bennünket Budapestre, a Gyűjtőbe, a jobb csillag kettes szárnyba. Ott voltam szeptembertől december végéig. Akkor még civil ruhában, mert nem voltunk jogerősen elítélve. Egy ember volt, akivel jobban összejöttem, egy debreceni fiatal nyelvtudós, aki a szanszkrit nyelvre specializálódott. Rengeteget beszélgettünk. A könyvét mutogatta, mert egy-két könyvet beengedtek hozzá. Ő is 56-os ügyben volt elítélve, illetőleg vád alá helyezve. Nagyon értelmes srác volt, vele jól telt az idő. Ez az időszak mozgalmas volt, sok ember megfordult ott, jöttek, mentek, akiknek még nem volt jogerős ítéletük, azokat vitték tárgyalásra. A jogerősen elítéltek aztán mentek át a bal csillagba beöltözni.  A másodfokú tárgyalás a Fő utcán, Mecsér József tanácsán folyt le. Mecsér áttételesen ismerős volt. Előzőleg a Gyárépítő Vállalatnál dolgozott jogászként. Ugyanennél a cégnél dolgozott a nagynéném, Darin Katalin, Kovács Lajos építész titkárnőjeként. Kovács Lajos felesége pedig Mecsér József titkárnője volt. A feleségem fel is kereste a lakásán. Mecsér készségesen fogadta, de a felesége egy szadista hajlamú nő lehetett, aki élvezettel tudta kimondani, hogy halálos ítélet. Ő ítélkezett. Megnézte az iratokat, amelyeket a férje hazavitt, és döntött. Tegnap este is volt itt valaki egy halálraítélt ügyében – mondta mintegy kellemes eseményként Mecsérné –, azt is halálra fogjuk ítélni. Ilyen csevegésszerűen közölte a feleségemmel a kilátásokat. Mire szabadultam, Mecsér meghalt, valamikor 58-ban öngyilkos lett. A Fővárosi Bíróságnál a leghírhedtebb bírók, a halálbírók közé tartozott. Nyilvánvaló, hogy lelki problémája lehetett, nem bírta már. Mert egy bírónak kiugrani az ablakból, annak biztosan van valami oka, belső indíttatása.  1957. december 31-én ítéltek el jogerősen. A másodfokú tárgyalás tulajdonképpen kulturáltabban zajlott le, mint a miskolci, gyorsabban is, és nem lehetett annyi ellenszenvet meg rosszindulatot érezni az ülnökök részéről, mint Miskolcon. Az ottaniak nagyon aljasan viselkedtek, itt nem csöpögött annyira a rosszindulat. Ráadásul, amikor kihirdették az ítéletet, azt tapasztaltuk, hogy ezek valóban normálisabbak, mert tulajdonképpen harmadoltak. A tizenöt évből tíz lett, a tizenkettőből nyolc, a tízből hat, a hatból két és fél év, tehát mindenkinek elengedték az elsőfokú ítélet egyharmadát. 

Kértem, engedjenek be könyveket, főleg szakkönyveket, valamint német és angol nyelvkönyveket. A feleségem összeállította a kis listát, ennek alapján kellett írni egy kérelmet a nevelőtiszthez, és ő beengedte. Még most is vannak könyveim ellenőrizve pecséttel ellátva. Volt egy nagy zsákom, a könyvtár, és azt mindig vittem magammal. Rengeteget voltam egyedül. Általában úgy intézték, hogy egyedül legyek, alig volt partnerem. Magánzárkában voltam, olvastam, tanultam reggeltől estig. Amikor bementem, egy szót sem tudtam angolul, ott tanultam meg. Végigolvastam vagy négy nyelvkönyvet, szótárat elölről, hátulról, oda-vissza. Szerettem is az egyedüllétet. Optimista voltam, hittem, ez nem maradhat így örökké. Még Miskolcon, a börtönben hallottam az optimista béka meséjét. Két kis béka ugrált az utcán, beugrottak egy ablakon, és valami finom folyadékba estek, ahonnan nem tudtak kijönni, mert nagyon meredek volt az edény fala. Az egyik béka azt mondta: ide figyelj, én nem küszködöm, lemerülök, megdöglök, kész. Ez volt a pesszimista béka. A másik azt mondta: én addig rúgkapálok, amíg csak élek. Egyszer csak, ahogy rúgkapál, a lába alatt egy kis rögöt érez. Rúgja, rúgja, rúgja, egyre nagyobb lesz a rög, majd egész kis sziget lesz belőle, felmegy a sziget tetejére, ugrik egyet, kint van. Tejfelbe esett, vajat köpült és így kijött. Ez volt az optimista béka. Én is ilyen vagyok, addig rúgkapálok, amíg csak bírok. Reménykedni mindig lehetett, a börtönben is. A feleségem megpróbált perújrafelvételt elérni, de elutasították, tulajdonképpen semmit sem lehetett csinálni. Az volt az egyedüli pozitív dolog, hogy beengedték a könyveket. Munkára sem mehettem. 

1958 augusztusáig voltam a Gyűjtőben. Talán két hétig volt velem Eörsi István, az író, aztán megint magamban maradtam. Augusztusban, egy borzasztó meleg napon bezsúfoltak bennünket egy rabóba, és elvittek Vácra. Örültünk, mert azt mondták, Vác sokkal jobb, mint a Gyűjtő, ott kényelmesebb lakosztályok vannak. Bár én nem szerettem a nagy zárkákat, idegesített, hogy a többiek egész nap hülyeségekről dumálnak, nem tudják lekötni magukat. Bekerültem egy nagyobb zárkába, hatan-nyolcan lehettünk benne, és levittek munkára a gombgyárba. Mindenkitől megkérdezték, mi a szakmája. Gépészmérnök, jó, akkor gépbeállítónak tesszük a gomblyukfúró automatákhoz. Ott kezdtem dolgozni augusztus 20-a után, kerestem is valamit. Szeptember 1-jén, amikor mentünk le az üzembe, a polgári alkalmazottak között megláttam egy volt miskolci gépészmérnök-hallgatót, aki váci gyerek lévén, az egyetem után a börtön gombgyárában kezdett dolgozni. Láttam, hogy ő is észrevett. Na, mondom, ennek nem lesz jó vége. Bementem az üzembe, és nem múlt el öt perc, ott állt előttem a fegyőr: Darin, jöjjön! Nem engedtek tovább dolgozni. Attól féltek, hogy esetleg kiépítünk valamilyen kapcsolatot egymással. Azonnal zárkára vittek, és attól kezdve ott sem dolgozhattam. Így ment három hónapig, aztán november vége felé visszaszállítottak a Gyűjtőbe. 

Egy ideig a kisfogházban, az első emeleten voltam magánzárkában, alattam, a földszinten mindennap folytak az akasztások. Borzasztó volt! Aztán, felvittek egy nagy zárkába, ahol voltunk vagy húszan, legkülönbözőbb féle emberek. Kettővel nagyon jól összejöttem. Az egyik Faddy Ottmár, ferences szerzetes, a másik Pálos Antal, jezsuita szerzetes volt. Mi hárman egész áldott nap ideologizáltunk, vécépapírra írtuk fel a különböző tanokat. Én próbáltam tudományos alapon magyarázni a vallást. Einstein is vallásos volt. A természettudományos felkészültség egyáltalán nem zárja ki a vallásosságot, sőt. Minden nagy tudós vallásos, alig tud olyat mondani, aki nem az. Én is vallásos voltam mindig, csak nem bigott. Kisgyerekkoromban állandóan jártam templomba, később nem. Én református vagyok, a feleségem katolikus. 

Onnan aztán elvittek munkára, a speciál üzembe. Az első időszakban együtt voltam Bali Sanyival, a Nagybudapesti Központi Munkástanács elnökével és Dicső Laci villamosmérnökkel, aki Pécsett volt munkástanácselnök. Érdekes a világ, mert az ottani bévés üzemvezető-helyettesnek – Szandernek hívták – később még lett szerepe az életemben. A speciálban magnetofonszereléssel meg javítással foglalkoztam. Az elektroműszerész szakma nem jelentett különösebben problémát számomra. De aztán megtudták, hogy tudok angolul meg németül, és átvittek a fordítókhoz. Először kriminológiai szakkönyveket fordítottam, döntő részben írás-szakértést, majd lektor lettem. Innen szabadultam 1960. március 31-én. Kijöttünk a Gyűjtőből, bementünk a Nyugatiba, megebédeltünk, megittunk egy pohár sört, aztán mindenki ment a maga útjára. Én vonattal jöttem haza Debrecenbe. A feleségemet még Miskolcon kapacitálták, hogy váljon el tőlem, de nem állt kötélnek. Nagyon sokat segített nekem, hogy itt lakott a szüleimnél, és vár rám. 

1960-ban amnesztia volt, általános közkegyelem. Ez volt az első alkalom, amikor a hat éven belüli ítéleteseket elengedték. Suttogtak valamit előtte, de álmodni se mertem, hogy hat évre adnak amnesztiát. Feltételesen helyeztek szabadlábra, rendőri felügyelet alatt. Először minden héten, utána minden hónapban egyszer jelentkezni kellett a rendőrségen. Előfordult, hogy este kijöttek és megnézték, itthon vagyok-e. Kezdetben az ember nagyon félt, legalábbis én féltem, hogy provokálnak. Vigyázni kellett, általában nem bocsátkoztunk semmiféle olyan társalgásba, amibe bele lehet kötni. 

A legnehezebb az elhelyezkedés volt. Az újságból kijegyzeteltem a hirdetéseket, elmentem én mindenhova, ahol állást hirdettek. Az atommagkutatóba nem vettek fel, Szalay professzor sem merte már megtenni, hogy felvegyen. Végül a Vasipari Vállalatnál sikerült elhelyezkednem, itt dolgozott Mervó Zoli barátom, szintén 56-os elítélt. A vállalat igazgatója, Tóth Mihály bácsi, veterán kommunista volt. Mit ad Isten, az a Szander Béla volt a veje, aki a börtönben a speciálban üzemvezető-helyettes volt. Feltételezem, elmondta az apósának, hogy ismer, és felvettek. Technológusként kezdtem. Mielőtt a Vasipari Vállalathoz mentem, mint említettem, sok helyen megfordultam, és legjobban a Magyar Gördülőcsapágy Művekbe, az MGM-be szerettem volna kerülni. Az MGM akkor lépett elő nagyvállalattá, az élén Bíró Béla vezérigazgatóval. Bíró szintén híres-nevezetes ember, valamikor az ÁVH pártbizottságának volt a titkára, azt beszélték róla, Kádárt is vallatta. Elmentem a személyzeti osztályvezetőhöz, öreg veterán volt az is. Lényeg az, hogy bevittek Bíró Bélához, és elmondtam, mit szeretnék. Azt válaszolta: nézze, Darin elvtárs, most nem tudjuk felvenni, de ha elmegy dolgozni máshova és megígéri, hogy rendes lesz, akkor én is megígérem, hogy két év múlva hívni fogom magát. Elhelyezkedtem tehát a vasipari vállalatnál, ahol mint technológus nagy lendülettel fogtam neki a munkának. Hála Istennek, a főmérnök ismerős volt, oktattam az egyetemen. Rendes srác volt, jó főmérnök és nagyon jó főnök – ebben is szerencsém volt –, engedett dolgozni. Szakmailag nagyon komoly dolgokat csináltunk, hamar fellendítettük a kis gyárat, na, nemcsak én, hanem a kollektíva. Közben elmúlt a két év, és mit ad Isten, keresnek az MGM-ből. Tóth Miska bácsi felhívat, hogy ez és ez a helyzet, meghívtak az MGM-be dolgozni. Én akkor csak azt tudtam mondani: nézzék, így beszéltük meg, de nekem most itt a Vasipari Vállalatnál két vagy három nagyon komoly munkám van folyamatban, most nem hagyhatom itt, mert bajba kerülhetnek, ha nem lesz befejezve a munka. Adják meg azt a lehetőséget, hogy még egy évet maradjak, befejezzem a munkámat, és akkor menjek át az MGM-be. Ez tetszett mindenkinek. Így maradtam még egy évig, és nem 62-ben, hanem 63. május 20-án mentem át az MGM-hez célgép-tervező mérnöknek. Speciális szerszámgépek, csapágyipari gépek és gyártóberendezések tervezése lett a feladatom. Az alkotómunka csúcsa, nem mindennapi lehetőség, hogy az ember gépeket, automatákat tervezzen. Hála Istennek, itt is sikerült beilleszkednem, sőt gyorsan jelentkeztek az eredmények is. Sok jelentős berendezés megtervezése fűződik a nevemhez. Nagyon profán módon hangzik, ha azt mondom, hogy a berendezések nagy részének tervezéséhez – amelyek egyben az MGM saját gyártmányait képezték és jelentősek voltak – valamilyen szinten, általában mint vezető tervezőnek közöm volt. Az MGM-ben most is százával vannak gépek, amelyeket én terveztem. Közben arról nem beszéltem, hogy a vasiparinál is, meg itt is mindig igyekeztem mind az irodalmazás, mind az újítások és találmányok szempontjából a maximális eredményt kihozni. Jelenleg is van vagy húsz – már nem élő, hasznot nem hozó – találmányom tizenöt-húsz országban bejelentve. A szakmai fejlődésben nem akadályoztak, mert nem tudtak, és mindig voltam olyan tapintattal, hogy akik segítettek, azokat bevettem, és osztoztuk. 

Attól függetlenül, hogy az MGM-ben jól mentek a dolgaim, irigye mindenütt van az embernek, nekem főleg pártvonalon voltak. A párt előtt tulajdonképpen meg se állhattam. Hiába voltam szakmailag nagyon jó, csak csoportvezető, vezető tervező lehettem. Egyszer kaptam Kiváló Dolgozó jelvényt, 1967-ben, azt hiszem. Utána kaptam volna 1970-ben is, de a városi pártbizottság titkára azt mondta: csak nem képzelik, hogy a 25 éves évforduló alkalmából kiváló dolgozó jelvényt adnak egy ellenforradalmárnak. Elvette tőlem. Hiába voltam szakmailag elismert, láttam, hogy nekem itt nincs jövőm, ez a banda sohasem fog támogatni, hogy presztízsben is erősödve, erkölcsileg is előlépve valamilyen vezető beosztásba kerüljek. Akkor már harminchat éves voltam. Ettől függetlenül dolgoztam rendesen, becsülettel. Amit alkottam, azt nem tudták elvenni, az objektív dolog, azt nem lehet semmissé tenni, de törekedtem rá, hogy magasabb beosztásba kerülhessek. 

1971-ben jelent meg egy pályázati hirdetés – talán az első, amit magyar újságban láttam –, amelyben igazgatói és főmérnöki állást hirdettek meg. Ilyenről addig szó sem volt, egyszerűen kijelölték, ki lesz az igazgató meg a főmérnök. Az Elzett Művek berettyóújfalui gyára esetében nem ez ment. Az Elzett Művek a párt- és kormányhatározat értelmében azzal kapott szerepet a vidéki ipartelepítésben, hogy Budapestről – ahol volt vagy tizenhárom gyára, gyáregysége – meghatározott profilú gyárat telepítsen le Berettyóújfaluba. Tekintettel arra, hogy ez iparilag elmaradott vidék. Meg is rendelték a gyárat, a Debreceni Tervező Vállalat tervezte, a kivitelezését is debreceni vállalat, a HÁÉV végezte. Már hozzákezdtek az építéséhez, amikor kiderült, hogy senki sem akar odamenni vezetőnek, senki sem vállalta. Ezért írtak ki pályázatot 1971 novemberében. Anyukám és a feleségem is olvasták a pályázatot, és azt mondták, próbáljuk meg. 

Az Elzett Művek központja, a vezérigazgatóság Budapesten van, Angyalföldön. Megpályáztam a főmérnöki állást – nyilván nem az igazgatóit, mert én csak szakmai területen próbáltam előrehaladni –, és vártam. Amikor a személyzeti vezető elolvasta a pályázatomat– beleírtam világosan, hogy milyen a múltam –, a vezér elé terjesztette. Ő volt a második ember az életemben, aki jelentős változást hozott, mert felvett. Molnár Ernőnek hívták. Híres név egyébként. Molnár Ernő volt az óbudai pártbizottság első titkára a forradalom alatt, nagyon keményen harcolt az „ellenforradalmárok” ellen. Az elsők között kapta meg a Kádár-rendszer legmagasabb kitüntetését a forradalom leverésével kapcsolatos érdemeiért. Utána átkerült a XIII. kerületbe, egy ideig Angyalföld pártbizottságának első titkára volt, onnan 1959-ben Csepelre helyezték, a Csepel Vas- és Fémművek MSZMP-szervezetének első titkára lett. Csepelről „bukott le” vezérigazgatónak 1970-ben, pedig megtámadhatatlan veterán kommunista volt, de – legalábbis ez volt a mendemonda – iszákos és nőző. Állítólag belekötött a szovjet katonai attasé feleségébe, az attasé és ő is pisztolyt rántott, alig tudták őket szétválasztani. A botrány miatt helyezték az Elzetthez vezérigazgatónak. Molnár Ernő elolvasta a pályázatomat, érdeklődött utánam, aztán behívott és azt mondta: Ide figyeljen, Darin, felveszem magát, és ha rendesen dolgozik, nem lesz semmi baja. Az a baj, hogy azok a szarok ott – így beszélt – féltek magától, azért nem mertek hatalmat adni. Én magát most megbízom, csinálja. Felvettek, és majdnem az alapkőletételtől kezdve ott voltam. 

 Egy szál magamban kezdtem el szervezni a gyárat, egy szakemberem sem volt. Minden kapcsolatomat összeszedtem, egyetemi kapcsolataimat is, és fél éven belül huszonvalahány mérnököt gyűjtöttem össze, lakást szereztem, béreltem nekik, mindaddig, amíg a lakások fel nem épültek. Mindannyian fiatal, egy-két éve végzett gépészmérnökök voltak, huszonvalahány család. A szakmunkásokat a környező gyárakból, a HIM-ből, az MGM-ből, a vagongyárból toboroztam. Elvittem a jó szakembereket, jó fizetéssel. Beindítottam a gyárat úgy, hogy jobban sikerült, mint kellett volna. Azt mondta Molnár vezér, hogy megy ez a dolog, nem kell ide igazgató, megbízom magában, maga az igazgató is. Elmúlt több mint két év, még mindig én voltam az igazgató-főmérnök. És ez már kezdett szemet szúrni a megyei pártbizottságnak. Mégiscsak kellene már egy igazgató, sürgették. Azt azonban nem akarták, hogy én legyek igazgató, az már nagy ugrás lett volna a számomra. Innen, a megyéből akartak igazgatót. Erre Molnár Ernő azt mondta, miután jó a hangulat a gyárban és minden rendben megy, ő nem engedi, hogy itt valami konfliktus jöjjön létre. Nem ment bele, hogy innen, a megyéből nevezzenek ki igazgatót, azt mondta, hogy majd ő kerít. Úgy is történt, Miskolcról hozta Bajzáth Tibort, aki a tűzálló téglagyárban volt karbantartási osztályvezető, párttag, munkásőr, szóval mindenben megfelelt. Csakhogy akkorra már kiépült a gyár, működött az összes osztály, főosztály, üzem, ezerhétszáz fő dolgozott a gyárban. Akkor hozták ide igazgatónak Bajzáthot, akinek még nem volt semmiféle vezetői gyakorlata. Kisebbségi érzésekkel küszködve azt tekintette legfőbb feladatának, hogy engem kinyírjon. Elkezdte nyírni a körülöttem lévő, hozzám lojális vezetőket. Molnár Ernő mindig a fejére csapott – ez általában az év végére csúcsosodott –, és kérte, ne bántsa, engedje dolgozni Darint. Mindig kiállt mellettem. Így ment három évig. 1978 januárjában, amikor az előző évet lezártuk – a legjobb évünk volt, már nyereséges is –, Molnár lent volt a sleppel együtt. Nem az igazgató, hanem én tartottam meg a beszámolót. Utána még beszélgettünk egy ideig, az öreg elindult Pestre, megállt közben itt, a rokonainál, utána hazament, és másnap reggel meghalt. 

Alig temettük el, Bajzáth mindent megmozgatott, hogy lehetetlenné tegyen. TÜK-anyagokat semmisített és változtatott meg. Egy csomó dologba belekötött, úgy akarta feltűntetni, mintha szabotőr lennék, szóval ki akart nyírni. Lehetetlen állapot volt, elmentem betegnek, aztán nyáron, mikor már nem bírtam tovább, bementem a gyárba, a szobájába, azzal, hogy hívja be a pártbizottság titkárát, a szakszervezeti meg a KISZ-titkárt is, szeretnék közölni valamit. Amikor mind ott voltak, azt mondtam: Ide figyelj, Bajzáth, te egy szemét, aljas gazember vagy. Te mindenkit ki akarsz nyírni, nem hagyod dolgozni az embereket. Vedd tudomásul, hogy nekem mindig volt munkám, és lesz is. Rettentően kitálaltam. Ebből aztán nagy balhé lett. Felmentek a központba. Ugye meghalt a „nagy” Molnár, még nem volt utódja. Másnap már lent volt a műszaki igazgató, a személyzeti igazgató meg a pártbizottság titkára, hogy rendbe tegyék a dolgot. Puhatolóztak, nem tudták, mit is csináljanak. Bajzáth, az óriási hatalommal rendelkező ember – a járási pártbizottság tagja, a gyári pártbizottság tagja, a helyi munkásőrség egyik vezetője – biztos volt a dolgában: ő nyer. A központból jöttek egyenként meghallgattak mindenkit. Először engem hívattak. Elmondtam, hogy ezzel az emberrel dolgozni nem lehet, mert... Szóval szépen lefestettem, hogy milyen. De én szeretnék az Elzettnél maradni, esetleg tanácsadói állásban Pesten. Ó, ez nagyon jó megoldás! Akkor valamire hivatkozva add be a felmentési kérelmedet, hogy beteg vagy stb., és augusztus 1-jétől már át is helyezünk Pestre, a központba. Jól van, rendben van. Utánam Bajzáthot hívják be. Mondják neki: Bajzáth elvtárs, add be a felmondásodat, légy szíves. Ő? Hát miért? Add be, Darin már beadta. Akkor elkezdett ordítozni. Add csak be a felmondásodat, azonnal megkapod a végkielégítést is, és mehetsz. Így is lett. Csak azt nem mondták meg neki, hogy én felmegyek a központba. Bajzáth nem tehetett semmit, annyira befolyásos ember azért nem volt. Elment Nyíregyházára a gumigyárba, a Taurus egy kis gyáregységében lett művezető. Ezt talán túl részletesen mondtam el, csak azért, hogy milyen az emberi hülyeség. Szerencsétlen, sose volt vezető, nem volt gyakorlata, de a politika meg az a szellem, amiben a munkásőrök éltek, azt sugallta, hogy még mindig harcolni kell az ellenforradalmárok ellen. Gondolom, egymást is hergelték, hogy engem ki kell nyírni. Azt nem vették észre, hogy az öreg Molnár, aki sokkal többet harcolt az „ellenforradalom” ellen, az meg mindig azt mondta, hogy hagyjuk és engedjük dolgozni Darint. 

Amikor az Elzettnél munkába álltam, kiköltöztünk Berettyóújfaluba, kaptunk szolgálati lakást. Ezen kívül Debrecenben itt volt a szüleim lakása meg az anyósoméké is, mert a mezőkövesdi lakásukat eladtuk, és itt, Debrecenben vettünk nekik egyet. Nekünk is volt lakásunk Debrecenben. Ez a ház, a jelenlegi lakásunk három korábbiból tevődik össze: anyukáékéból, az anyósomékéból meg a miénkből. Amikor Berettyóújfaluból eljöttünk, a szolgálati lakást úgy, ahogy volt, egy fillér nélkül leadtam. Mindenki úgy ment el, még Bajzáth is, hogy értékesítették a lakásukat, én viszont azt mondtam, ingyen kaptam, nekem egy fillér nem kell érte. A debreceni, Hatvani István utcai lakást, ahol mi laktunk, elcseréltem egy pestire. Budapesten tulajdonképpen nem laktunk sose. A feleségem végig Debrecenben dolgozott, itt lakott a szüleimmel. Amikor itt elkezdtük a nagy renoválást, akkor adtuk el a pesti lakást, annak az árából csináltuk a felújítást.  

 Még egy ideig az Elzett központjában dolgoztam Budapesten, viszont az MGM-nél akkor már Fiák Laci volt a vezérigazgató. Ő a harmadik ember az életemben, aki nagyon sokat segített. Amikor én itt célgép-tervező voltam, ő még kis beosztású volt, TMK-művezető, üzemvezető, és sokat foglalkozott a gépeim üzembe helyezésével, beállításával. Később főenergetikus lett. Hívtak ők engem vissza többször is, hogy hagyjam ott az Elzettet, de azt mondtam, nem, ezt a harcot nem hagyom. Így is volt, szépen megharcoltam, majd felmentem a központba, ott voltam másfél évig, és onnan jöttem haza az MGM-be, Fiák László vezérigazgató hazahozott. Visszakerültem a célgép-vonalra, de nem tervezőnek, hanem kiemelt mérnöknek. Fiák létrehozott egy önálló vállalkozási csoportot, annak lettem a vezetője. Akkor, 1979-ben a vállalkozási forma már kezdett elterjedni. Ez új terület – mondta –, jövője van, vállald el, utána úgyis más terveim vannak veled. Három vagy négy hónap múlva kinevezett főosztályvezetőnek, arra a területre, ahol valamikor célgép-tervező voltam. Tehát műszaki fejlesztési főosztályvezető lettem. Később – ez életem utolsó MGM-es szakasza – sok nemzetközi találmányom született. Nagyon jó kapcsolatom épült ki a miskolci egyetemmel, a budapesti egyetemmel, a különböző országos főhatóságokkal, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottsággal, a minisztériumokkal, elég jól sikerült bekapcsolódnunk különböző országos programokba. Ennek keretében a miskolci egyetemmel közösen, Molnár Laci barátommal meg Tarnafői Józseffel, a szerszámgépipari tanszék professzorával több jelentős újdonságot képviselő alkotást sikerült létrehozni. Aztán a műszaki fejlesztő gyáregység vezetője voltam két évig, majd fejlesztési igazgató lettem. 

Fiák László, a vezérigazgató 1990-ben ment nyugdíjba, akkor felkértek engem is, hogy pályázzam meg a vezérigazgatói állást. Ez 1990 novemberében volt. Szeptemberben beadtam a pályázatot. Tízen pályáztunk, ebből hetet kirostáltak, maradtunk hárman, majd a szorítóban már tulajdonképpen csak ketten Antal Sándorral, egy fiatal, harmincvalahány éves közgazdásszal, aki korábban a KISZ megyei bizottsága titkárhelyettese volt. Jó gazdasági és politikai kapcsolatokkal rendelkezett, de nem volt szakember. Én ekkor már gyakorlatilag egy évre voltam a nyugdíjtól, nekem nem volt olyan nagy a tét, mint neki. Antal mindent meg is mozgatott annak érdekében, hogy ő legyen a vezérigazgató. Én nem folytattam különösebb agitációt, így hat vagy nyolc szavazattal ő nyert. Örültem is neki, hála Istennek, mert ekkor kezdődött a nehéz időszak. Két év múlva, 92-ben már tönkrement a gyár. Hatvanéves fejjel fogjak hozzá megint harcolni? Vezérigazgató-helyettes lettem, egy évvel később azonban eljöttem, mert nem láttam értelmét a küzdelemnek. Ha én nyertem volna meg, másképp alakul a végkifejlet, az biztos. Antal súlyos hibát követett el, amikor a legfontosabbat, a fejlesztést a távozásom után azonnal megszüntette. Most már nem tudnak mit csinálni. 

Kezdődött a rendszerváltással kapcsolatos bizonytalanság. Sajnos az első kormány gazdasági téren súlyos hibákat követett el. Nem lett volna szabad az egész iparról, főleg a műszaki értelmiségről azt feltételezni, hogy teljes egészében a régi rendszer kiszolgálója volt. Minden bizalmat megvonni tőlük, és egy mamutszervezetet, az Állami Vagyonügynökséget létrehozni, amely nem műszaki emberekből, hanem gátlástalan közgazdászokból állt, akik csak harácsolásban versenyeznek, és ezekre volt és van bízva az egész ország. És tönkre is ment majdnem minden. Ezt én már a kilencvenes évek legelején is láttam. Mondtam, hogy ebből nem kérek. Az MGM már 1988-ban – akkor én fejlesztési igazgató voltam, minden, a privatizálással, illetve a gyár további sorsával kapcsolatos fejlesztési kérdés hozzám tartozott – megkezdte a tárgyalásokat a világ két legnagyobb csapágyipari cégével, a SKF-fel meg a FAG-gal. Ha valaki laikus és nem ismeri a szakmát, akkor ne szóljon hozzá, bízzon meg a szakemberben, ha meg ismeri, akkor tudnia kell, hogy az SKF a világ egyik legnagyobb csapágygyártó cége, és ugyanilyen nagy és tekintélyes a FAG is. A FAG a németeké. Ez a két cég két éven keresztül folytatott tárgyalásokat velünk, azért versengve, hogy megvehessék az MGM-et. Kilencven-száz millió dollárban folyt a tapogatódzás. Elő volt készítve minden, már csak az áment kellett kimondani rá, megadni az engedélyt. Na de hát ehhez nekünk nem volt jogunk, csak az ÁVÜ-nek. Meg kellett volna hívni őket a komoly befejező tárgyalásokra. Az ÁVÜ viszont ahelyett, hogy komolyan megvizsgálta volna a helyzetet, és érdemi tárgyalásokat kezd, egyszerűen úgy tekintette az egészet, mintha nem lenne tiszta dolog, nem engedélyezte. Keresni kell valami mást, mondták az abszolút laikus „okosok”, és elérték, hogy mára már elszaladt az idő és az alkalom, nemhogy százmillióért, de egy fillérért sem tudják eladni csapágygyárként az MGM-et.  Amikor a befejező tárgyalásra az ÁVÜ nevében meghívtuk az SKF legmagasabb szintű vezetését, a második legmagasabb szintű vezetői jöttek hatan, hogy az ÁVÜ-vel tárgyaljanak. Az egész úgy kezdődött, hogy vagy húsz percig várakoztattak bennünket a folyosón. Végül behívták a delegációt – hideg vízzel sem kínálták meg a vendégeket – és öt-tíz percen belül közölték velük, hogy kérem, így és így gondoljuk a dolgot, jó napot kívánok, kész, elmehetnek. Egyáltalán nem készültek a tárgyalásra. Fogalmuk sem volt a beterjesztett anyagról, egy percet sem fordítottak a tanulmányozására. Az SKF-delegáció Göteborgtól gépkocsival fél Európát végigutazta. Azért gépkocsival, mert akkor tört ki az iraki háború és ezek a cégek vigyáznak az embereikre, megtiltották, hogy repülőgéppel jöjjenek. Januárban gépkocsival, egész Európán keresztül ideutaznak, hogy tárgyaljanak, és tíz perc alatt kirúgják őket. Ugyanezt csinálták a FAG-gal is. És most azt várják, hogy valaki majd komolyan jön tárgyalni. Teljesen leültették a gyárat. Mindez azért volt, mert egyetlenegy ember sem akadt a vállalatnál, aki felemelte volna a szavát, hogy de uraim, hát ezt nem lehet csinálni, és kiverte volna a balhét a legfelsőbb szinten, hogy mi ez? Antal Sándor, mint volt KISZ-titkár örült, hogy ilyen beosztásba juthatott, a többi nem érdekelte. Részemről nem volt értelme, hogy belemenjek egy küzdelembe az ÁVÜ-vel. Ezért csak egy évig maradhattam aktív vezető. Aztán sokan jöttek, hogy de kár, hogy nem engem választottak meg, milyen hülyeséget csináltak. Ha Darin lett volna a vezér – ő az egyetlen olyan ember, akire nem foghatták volna rá, hogy a múlt rendszer embere –, ő megvédte volna a gyár érdekeit. De az a helyzet, hogy ez a harc nagyon nehéz lett volna.  

Építem a házamat. Rengeteg munkám van benne. Kapcsolatom van a szakmával, tagja vagyok a Gépipari Tudományos Egyesület megyei elnökségének, elnökhelyettes vagyok már több mint tíz éve. Azon kívül meg-meghívnak szakérteni. Holnap megyek a műszaki főiskolára egy bizottságba, ahol tudományos diákköri szakdolgozatokat kell felülbírálni. Aztán van egy-két kisebb műszaki munkám is, amit kollégákkal végzek. Szóval nem hagytam abba, csak az MGM-mel nincs szorosabb kapcsolatom, sajnos. Az MGM-es régi vezetőknek nagyon fáj a szíve, mert 1992. január 1-jén nemcsak én jöttem el nyugdíjba, hanem még százegynéhány műszaki ember. Több mint száz vezető és szakmunkás. Az ÁVÜ tönkretette az MGM-et. Kívülről hozott embereket ültettek be a gyárba, akiknek soha semmi köze nem volt a szakmához. 

Mondtam, hogy alkotás-orientáltságú vagyok. A miskolci egyetemmel végig nagyon jó volt a kapcsolatom, és ennek révén 1987. november 7-én elnyertem a műszaki doktori címet is. Disszertációt kellett beadni, és ennek megfelelve megkaptam a műszaki egyetemi doktori címet. Később pedig, amikor kezdődött a változás – ez még a Németh-kormány korszaka alatt volt és Glatz Ferenc idejében –, az egyetemhez fordultam 56-os múltammal kapcsolatban. Nagyon részletes indoklást adtam, és kértem, hogy mivel hátrányban voltam egykori évfolyamtársaimmal szemben – felsoroltam vagy tízet, akik mind egyetemi tanárok, professzorok lettek –, utólag adjanak valami erkölcsi elismerést. Kérelmemet méltányolták, és 1990-ben címzetes egyetemi docens címet kaptam. Az évnyitón adták át, és ismertették a forradalmi múltamat is. 

Útlevelet legalább az ötödik nekirugaszkodásra kaptam. Először elengedtek Csehszlovákiába. Ez nem számít nagy külföldi útnak, de ide is vagy ötször kíséreltem meg. A vállalattól mindig kaptam részletes véleményt, azt be kellett csatolni. Amikor már Berettyóújfaluban voltam, és hivatalból kellett mennem külföldre, az Elzett maga segített hozzá, hogy megkaphassam végre a nyugati útlevelet, és ne kelljen állandóan kilincselni. 68-ban Olaszországban voltunk, saját kocsival, aztán 71-ben Franciaországban, 74-ben Törökországban, Görögországban. Mindig gépkocsival mentünk, és kempingbe. 1984-ben egy öreg Skodával hárman, a gyerekkel együtt, a Szovjetunión át elmentünk Finnországba. A feleségem ismerőse hívott meg bennünket. Tanakodtunk, hogy menjünk, mint menjünk? Lengyelországon keresztül, aztán komppal lett volna az egyik lehetőség, csak a komp borzasztó drága. Na, mondom, akkor felezzük meg, próbáljuk meg a Szovjetunión keresztül. Két évvel korábban Mervó Zoliék kocsival voltak Jaltában. Elmondták, hogy egy rémregény, de nagyon érdekes. Csak a megadott útvonalon lehet közlekedni, de azon nyugodtan el lehet menni. Na, mondom, megpróbáljuk mi is Moszkva irányába. A tapasztalatokat is összegyűjtve – még egy pár embert ismertem, aki ment már így ki – úgy döntöttünk, az IBUSZ-on keresztül rendelünk szállást. Előre megadtam az útvonalat és a városokat, ahol szálláshelyet rendeltünk. Forintban kellett fizetni, a határon kaptam meg azt a listát, hogy mikor melyik szállodában leszünk elhelyezve. Az gyönyörű volt. I. osztályú szállodákban voltunk, színes tv a szobákban. Nyolc napig tartott az út. Csak az előre bejelentett helyeken volt szabad megállni, máshol nem is volt szálláslehetőség. Sőt, sötétben már nem is szabad közlekedni, csak világos nappal. Ettől függetlenül élvezetes volt így keresztülmenni az országon, el se képzeltem, hogy ezt meg lehet tenni. Most nem merném megismételni. 

Kezdetben csak a Történelmi Igazságtétel Bizottságával volt kapcsolatom, Ungváry Rudin keresztül. Rudi írt nekem 1988 elején, azóta levelezünk. Elmondtam neki, hogy még mindig félek, nem hiszem el, hogy a hatalom részéről őszinte a változtatás akarása. Ettől függetlenül 1989. június 16-án részt vettem a temetésen. Ott álltam a koporsó mellett, és koszorút is vittünk Mihala Ferivel. Az igazság az, hogy akkor sem történt meg a valódi változás, amikor már megvolt rá a lehetőség. Az elmúlt hat évben történtek sajnos igazolták a félelmemet. A rendszerváltozást az reprezentálta volna igazán, ha az 56-osokat, akik mintegy „megalapozták” a rendszerváltozást, az első helyen, a legsürgősebben erkölcsi és anyagi elismerésben részesítik. A váltás megkezdésekor mindenki arról beszélt, hogy a rendszerváltás azért következett be, mert győzött 56 szelleme. Ha ez így van, akkor azt az elismerést, amelyet Kádár annak idején, a puccs végrehajtása után, a kezdet kezdetén megtett – létrehozta a Szocialista Hazáért és még egyéb más kitüntetéseket, és a kulcspozíciókba beemelte saját embereit –, 56 szellemében ennek az új rendszernek is meg kellett volna tennie. Azok a pufajkás legények, akik végigverték az országot és eltiporták az „ellenforradalmat”, az elismerést időben, azonnal megkapták, de most már öt év eltelt, és még mindig nem törődnek azokkal a forradalmárokkal, akikre hivatkoznak, akik szellemében létrejött a rendszerváltás. Milyen kiegyezés az a régi erők meg az új között, hogy a régiek privilégiumait meghagyom, de az újaknak, akiket most elismerünk, azoknak nem adunk semmit. Magyarországon nem vagyoni kártérítést kellett volna adni először. Hiszem, ha az indulás pillanatában megnyerték volna azokat, akiknek 56 köszönhető, minden másképp lett volna. Ez egy kicsit elszomorít. Az 56-osok elég heterogén társaságot alkotnak. Vannak köztük periférián élő szerencsétlenek, és vannak olyanok, mint például én is, meg rajtam kívül még nagyon sokan, akik dolgoztak, nem hagyták eltiporni magukat, és ebből jött is valami. Szerintem nagyon elszúrta a rendszer, hogy induláskor nem rendezte a személyi kérdéseket. Mint ahogy a spanyolok megcsinálták annak idején, jobbra-balra felálltak az ellenfelek, kezet fogtak, kész. Itt nem történt meg. Miért nem lehetett ezt csinálni, ha egyszer azt mondjuk, hogy nincs retorzió? Itt van ez a személyi kártérítési dolog is. Én végigültem árveréseket. Személyi kárpótlás kárpótlási jegyekkel, tényleges tulajdonosok nélkül – egy csomó ember ül ott, akinek tulajdonképpen semmi köze nem volt az 56-os mozgalmakhoz. Semmi. És kik gazdagodtak meg az egészből? Érdemes lenne megnézni, hogy nem az 56-osok, az biztos. A Pofoszban vagyok, meg a TIB-ben. A TIB-bel laza a kapcsolatom, mert Miskolc messze van. Itt a Pofoszban vezetőségi tag vagyok, azon kívül a Nagy Imre Társaság megyei elnöke. Mi nem olyan társaság vagyunk, amely különösebben szervezkedik és politizál. Általában havonta tartunk egy-egy előadást pesti vagy helybeli előadókkal, Nagy Imre életútjáról például tizenegy részes előadássorozatot állítottunk össze. Ez a társadalmi munkám. Felkérem az előadókat, levezetem az értekezletet, intézem a gazdasági ügyeket. A miskolciakkal ritkán jövünk össze. Mihala Ferivel találkoztam a Parlamentben, amikor megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 1993 októberében. Antall József akkor már kórházban volt, Boross Péter adta át, mellette Szabad György és Göncz Árpád gratulált. Előtte pár hónappal voltunk parlamentlátogatáson, azt a miskolciak szervezték. A Kossuth téren találkoztunk, Árpi bácsi fogadott, majd körbevitt Parlamentben. Miskolcon volt egy 56-os ünnepség, akkor emléktáblát avattunk. Ezen kívül nemigen találkozunk. 

 

Az interjút 1995-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.