Update Required
To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.
Fráter Ágota 1937-ben született Budapesten, értelmiségi családban. Osztályidegen származása miatt nem vették fel az egyetemre, érettségi után egy évig segédmunkáskánt dolgozott. 1956 novemberében elhagyta az országot. Édesanyjával és két testvérével együtt Svájcban telepedett le. Nyelvtanári diplomát szerzett, tanárként, később szociális munkásként dolgozott. 2000-ben visszatelepült Magyarországra. Solymáron él. Hazatelepülése után több karitatív szervezetnél vállalt önkéntes munkát.
Fráter Ágota
Édesanyám Budapestre kerülése összefüggött azzal, hogy Pozsonyból Bratislava lett, tehát Trianonnal, amit az egész család nagyon fájlalt. Az anyai nagyapám erősen magyar érzésű volt, és harcolt a szlovákiai magyarság jogaiért. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy elhagyták Pozsonyt és Budapestre költöztek. Édesapámnál is Trianon lehetett a fő ok. Budapesten végezte az egyetemet, itt maradt, aztán a nagymamám is fölköltözött, hogy ne legyen egyedül a Romániához került Nagyszalontán. Édesapám egyedüli gyerek volt. A szülei elváltak, mikor ő egyéves volt, de jó barátságban maradtak. Nagyapám aztán újra megházasodott, és édesapámnak lett egy féltestvére, akivel nagyon jó viszonyban volt, ő lett a keresztanyám. A háborúban halt meg, egy gránát érte 44-ben. Édesanyámék hárman voltak testvérek. A bátyja közgazdász lett és a Nemzeti Bankban dolgozott elég magas pozícióban, a húga pedig a bécsi festőakadémiát végezte el, de nem a rajzaiból vagy a festészetből élt, hanem egy szerszámgépkészítő ipari iskolában tanított a háború után. Édesanyám az érettségi után elvégzett egy kereskedelmi tanfolyamot, de később nem hasznosította. A háború előtt nem szorult rá, hogy dolgozzon. Azt nem tudom, hogy később próbált-e elhelyezkedni, de otthon dolgozott, valamennyit hozzákeresett az édesapám fizetéséhez. Kicsi szövőszéken egyszerű kis sálakat szőtt. Ő főleg a háztartást intézte, ami a háború után majdnem egész napos elfoglaltságot jelentett. Az anyai nagyszüleim közel laktak hozzánk, olyan tízpercnyi járásra, sűrűn jártunk egymáshoz. A másik nagymamám kicsit messzebb lakott, hozzá nem jártam olyan gyakran. Az apai dédmamámra is emlékszem, ő együtt lakott a nagymamámmal.
Aztán édesapám is megjelent, akkor már vége volt a háborúnak, nem kellett tovább bujkálnia. Ő a háború előtt az Iparügyi Minisztériumban dolgozott, utána egy darabig a HŐTERV-nél, majd a Hőtechnikai Intézetnél is. Folyamatosan dolgozott, de nem tudom pontosan, hogy mikor, hol. Azt tudom, hogy édesapám belépett a kisgazdapártba, és egészen addig tagja volt, amíg egyáltalán léteztek pártok. Keveset tudok mondani a munkájáról, mert nem mesélt róla, és nekem mint gyereknek nem is jutott eszembe érdeklődni.
A háztartási munkába mi, gyerekek nagyon kevéssé voltunk bevonva, azt mondhatnám, hogy a fivéreim egyáltalán nem, és én is csak bizonyos fokig. Úgy gondolom, hogy sokkal jobban kellett volna minket bevonni, azzal könnyíthettünk volna édesanyám életén. De ő ezt vagy nem igényelte, vagy azt mondta, hogy magunktól kéne észrevennünk, hogy mit kellene segíteni.
Az iskolák államosítása
UMFI Magyar Filmhíradó 11. 1948. május
Filmhíradók Online
Váratlanul ért a forradalom kirobbanása. A gyárban mindenki „elvtárs” volt, szó nem esett politikáról, legalábbis az én jelenlétemben soha. Úgyhogy ott semmiféle erjedést nem érzékeltem. Az egyetemen éreztem egy kicsit, hogy készül valami. Diák-összejöveteleket szerveztek, és mindenféle politikai dolgokat tárgyaltak, de én még az évfolyamtársaimat se igen ismertem. Október 23-án én is Bem apó szobrához vonultam a többi diákkal együtt. Az egyetemről indultunk, és azt hiszem, hogy a Körúton mentünk végig. Azt tudom, hogy elmentünk Bem apó szobrához, megkoszorúztuk, és utána elmentünk a Parlamenthez. Elég nehéz felidézni a hangulatát. Attól félek, hogy utólag magyarázok bele dolgokat. Élmény volt, ugyanakkor olyan nagyon tudatlan voltam, el sem tudtam képzelni, mi lehet belőle. A Parlament előtt már nagy tömeg és fűtött hangulat volt. Ott elvesztettük egymást szem elől a diáktársaimmal. Csak homályosan emlékszem, hogy később fegyvereket osztottak, elfoglalták a rádió épületét, és már szabad hangokat lehetett hallani. De minderről csak egészen elmosódott emlékeim vannak. Otthon persze beszélgettünk róla, és természetesen tele voltunk reménnyel egészen addig, amíg aztán november 4-én bejöttek az orosz csapatok. Hallgattuk a rádiót éjjel-nappal, és reménykedtünk. Nagyon szerettünk volna, a bátyám is, én is aktívan harcolni, de édesanyám olyan rettenetesen félt és féltett minket, hogy őrá való tekintettel nem tettük. Többnyire otthon voltunk. A Vár felől hallottuk a lövöldözést, és hallottuk a híreket, hogy mi történik a Maléter-kaszárnyában, milyen utcai harcok folynak, és gyerekek Molotov-koktéllal teszik harcképtelenné az orosz tankokat. De ezt nem láttam saját szememmel, csak úgy megtudtam.
November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja. Már előzőleg is nagyon szeretett volna külföldre menni, csak nem lehetett. Lassan, lépésről lépésre alakult ki bennünk, hogy elmegyünk. Nem úgy, hogy a család leült és megbeszélte, hanem valami dolgozott bennünk, és én is eldöntöttem, hogy megyek. A bátyám az egyik barátnőmmel ment ki, én négy nappal utánuk indultam el. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim mit tesznek. Édesanyám vívódott, mert az édesanyja még élt, és úgy gondolta – úgy is lett –, ha elhagyja az országot, nem látja többé. Neki az édesanyja és a gyerekei között kellett választani, és a gyerekei mellett döntött. Úgy érezte, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, amiben igaza is volt. Azt hiszem, úgy indultam el, mint egy alvajáró, nem voltam a következmények tudatában. Exodus volt, az emberek tömegesen mentek el az országból, szinte sodródtam az árral, nem fogtam föl, hogy mit teszek, úgy éreztem, mennem kell, mint a többinek. Azzal viszont számoltam, hogy hosszú ideig nem térhetek vissza. Az fontos volt, hogy jöjjenek a szüleim és az öcsém is. November 23-án vonattal elhagytam Budapestet. Édesanyám egyik barátnőjével és az ő két, nyolc- és tizenkét éves gyerekével mentem. A vonat tömve volt, azt hiszem, a legtöbben emigráló szándékkal szálltak föl rá. Barátaink közeli rokonai laktak Körmenden, a határhoz közel, és úgy gondoltuk ki, hogy náluk töltünk egy éjszakát, másnap pedig megpróbáljuk a továbbjutást. Az állomásnál orosz katonák állítottak meg és ellenőrizték a személyi igazolványunkat. Azt nézték nyilván, hogy benne van-e az engedély, amivel a határsávban lakók rendelkeztek. Persze nekünk nem volt, de Klári néni azt mondta, hogy szüretelni megyünk, vagy valamit mesélt, és ha jól emlékszem, adott egy üveg vodkát ezeknek az oroszoknak, akik továbbengedtek bennünket. Hallottunk olyan kósza híreket, hogy többeket elfogtak, beraktak valami pincébe, de egy vagy két nap múlva megint szélnek eresztették őket, mert nem tudtak az ellátásukról gondoskodni. Volt, aki már harmadszor vagy negyedszer indult neki az osztrák határnak. Borzasztóan be voltunk gyulladva, amikor megállítottak az orosz katonák, de öt perc múlva továbbengedtek. Nálam volt egy hálóing, egy Biblia, egy dupla kenyér és egy alma. A személyazonossági igazolványomat vittem még, semmi más papírt. Úgy gondoltuk, ha az ember valamilyen fontos írást vagy ékszert visz magával, az gyanús. Egy éjszakát töltöttünk Körmenden, és másnap éjjel gyalog mentünk át a határon. A körmendiek támogatása arra szorítkozott, hogy befogadtak, vacsorát és szállást adtak, viszont nem kísértek el a határra, mert ők is féltek. Emlékszem, a szántóföldeken kellett áthatolnunk, a nedves talajtól vizes lett a cipőnk, a zoknink. Elég nehezen haladtunk. Koromfekete éjszaka volt. Hallottunk másokat suttogni, a közelünkben elhaladni, de nem láttuk őket, annyira sötét volt, hogy három-négy méterre sem lehetett látni. Mi is csak botorkáltunk. Hozzájött az, hogy ez a barátnő cukorbeteg volt, útközben injekciót kellett beadjon magának, meg a két gyerek, elég nagy strapa volt ez négyünknek. És nagyon bizonytalanok voltunk. Valaki Körmenden elmesélte, merre kell menni, csinált is egy kis rajzot, de eltépte. Annyira félt, hogy még azt a kis skiccet se hagyta a kezünkben. Nagyon féltünk tőle, hogy átmegyünk ugyan az osztrák oldalra, de olyan cikcakkos a határ, hogy újra visszakerülünk Magyarországra. Egyszer csak – a sűrűn kitűzött osztrák zászlók alapján – érzékeltük, hogy átléptük a zöldhatárt, de nem tudtuk, hogy a következő falu osztrák vagy magyar. Addigra annyira kimerültünk, hogy azt mondtuk, nincs más megoldás, bemegyünk a faluba, vállaljuk a kockázatot. Amikor megláttuk az első német nyelvű utcatáblát, tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. És persze sírva borultunk egymás nyakába. Az osztrák zsandárok már vártak minket. Bevittek egy rögtönzött szállásra, és kaptunk valami meleg levest. Az első éjszakát ott töltöttük, földre szórt szalmán aludtunk. Másnap vittek tovább St. Michael községbe, ahol talán egy hetet töltöttünk. Az osztrákok nagyon szervezetten segítettek. Állandó kisbusz-szolgálat működött, az érkezőket azonnal továbbvitték. Nagyon velünk éreztek, meghatóan segítettek minden tekintetben. Mondták is, jól emlékeznek rá, hogy 1955-ig ők is orosz zónában voltak. Még nagyon élt bennük annak az emléke. Úgy emlékszem, hogy St. Michaelben még nem regisztráltak minket. Lehet, hogy a nevünket fölírták, de többet egészen biztosan nem, azt sem kérdezték, hogy később hova szándékozunk menni. Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mennyien, de ötvenen biztosan voltunk abban az épületben, ahol elszállásoltak. Egy iskolaépület lehetett. Onnan aztán vonattal vittek tovább Grazba. Ott váltam el Klári nénitől és a gyerekeitől. Ők aztán az Egyesült Államokba emigráltak, én pedig Bécsbe mentem, mégpedig azért, mert ott élt egy távoli rokonunk, náluk volt az információs támpont. Mindenki, aki a családból átment Ausztriába, náluk kellett jelentkezzen, és ők adták tovább az információt. Eszter unokanővérem már járt ott, Tamás is, én voltam a harmadik. Később édesanyám és az öcsém is megfordult náluk. Bécsben el kellett dönteni, hogy melyik országba akarunk továbbmenni. Emlékszem, hogy az egyik menekültközpont előtt transzparensekre volt fölírva az országok neve – Ausztrália, Kanada, Egyesült Államok, Svájc, Hollandia –, és amelyik alá állt az ember, oda vitték. Hihetetlenül egyszerűen és banálisan történt egy rettenetesen fontos döntés. Minimumra csökkentették az adminisztrációt, mert olyan tömegű ember érkezett, hogy valószínűleg nem tudtak velünk másképp foglalkozni.
November 4-én úgy gondoltuk, hogy elveszett az ügy, az oroszok leverik a forradalmat, és vége. Úgy is lett, sajnos. És akkor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy kimegyünk Nyugatra. Arra emlékszem, hogy a forradalmi napokban a hangulat nagyon különleges volt. Föltűnt az emberek közötti hihetetlen erős összetartozás-érzés, amit se előtte, se utána nem éreztem. Ez csodálatos élmény volt. Aztán jött november 4-e, a reménytelenség, és a bátyám, Tamás kijelentette, hogy elmegy, mert ő ezt nem bírja. Már előzőleg is nagyon szeretett volna külföldre menni, csak nem lehetett. Lassan, lépésről lépésre alakult ki bennünk, hogy elmegyünk. Nem úgy, hogy a család leült és megbeszélte, hanem valami dolgozott bennünk, és én is eldöntöttem, hogy megyek. A bátyám az egyik barátnőmmel ment ki, én négy nappal utánuk indultam el. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleim mit tesznek. Édesanyám vívódott, mert az édesanyja még élt, és úgy gondolta – úgy is lett –, ha elhagyja az országot, nem látja többé. Neki az édesanyja és a gyerekei között kellett választani, és a gyerekei mellett döntött. Úgy érezte, hogy nekünk nagyobb szükségünk van rá, amiben igaza is volt. Azt hiszem, úgy indultam el, mint egy alvajáró, nem voltam a következmények tudatában. Exodus volt, az emberek tömegesen mentek el az országból, szinte sodródtam az árral, nem fogtam föl, hogy mit teszek, úgy éreztem, mennem kell, mint a többinek. Azzal viszont számoltam, hogy hosszú ideig nem térhetek vissza. Az fontos volt, hogy jöjjenek a szüleim és az öcsém is. November 23-án vonattal elhagytam Budapestet. Édesanyám egyik barátnőjével és az ő két, nyolc- és tizenkét éves gyerekével mentem. A vonat tömve volt, azt hiszem, a legtöbben emigráló szándékkal szálltak föl rá. Barátaink közeli rokonai laktak Körmenden, a határhoz közel, és úgy gondoltuk ki, hogy náluk töltünk egy éjszakát, másnap pedig megpróbáljuk a továbbjutást. Az állomásnál orosz katonák állítottak meg és ellenőrizték a személyi igazolványunkat. Azt nézték nyilván, hogy benne van-e az engedély, amivel a határsávban lakók rendelkeztek. Persze nekünk nem volt, de Klári néni azt mondta, hogy szüretelni megyünk, vagy valamit mesélt, és ha jól emlékszem, adott egy üveg vodkát ezeknek az oroszoknak, akik továbbengedtek bennünket. Hallottunk olyan kósza híreket, hogy többeket elfogtak, beraktak valami pincébe, de egy vagy két nap múlva megint szélnek eresztették őket, mert nem tudtak az ellátásukról gondoskodni. Volt, aki már harmadszor vagy negyedszer indult neki az osztrák határnak. Borzasztóan be voltunk gyulladva, amikor megállítottak az orosz katonák, de öt perc múlva továbbengedtek. Nálam volt egy hálóing, egy Biblia, egy dupla kenyér és egy alma. A személyazonossági igazolványomat vittem még, semmi más papírt. Úgy gondoltuk, ha az ember valamilyen fontos írást vagy ékszert visz magával, az gyanús. Egy éjszakát töltöttünk Körmenden, és másnap éjjel gyalog mentünk át a határon. A körmendiek támogatása arra szorítkozott, hogy befogadtak, vacsorát és szállást adtak, viszont nem kísértek el a határra, mert ők is féltek. Emlékszem, a szántóföldeken kellett áthatolnunk, a nedves talajtól vizes lett a cipőnk, a zoknink. Elég nehezen haladtunk. Koromfekete éjszaka volt. Hallottunk másokat suttogni, a közelünkben elhaladni, de nem láttuk őket, annyira sötét volt, hogy három-négy méterre sem lehetett látni. Mi is csak botorkáltunk. Hozzájött az, hogy ez a barátnő cukorbeteg volt, útközben injekciót kellett beadjon magának, meg a két gyerek, elég nagy strapa volt ez négyünknek. És nagyon bizonytalanok voltunk. Valaki Körmenden elmesélte, merre kell menni, csinált is egy kis rajzot, de eltépte. Annyira félt, hogy még azt a kis skiccet se hagyta a kezünkben. Nagyon féltünk tőle, hogy átmegyünk ugyan az osztrák oldalra, de olyan cikcakkos a határ, hogy újra visszakerülünk Magyarországra. Egyszer csak – a sűrűn kitűzött osztrák zászlók alapján – érzékeltük, hogy átléptük a zöldhatárt, de nem tudtuk, hogy a következő falu osztrák vagy magyar. Addigra annyira kimerültünk, hogy azt mondtuk, nincs más megoldás, bemegyünk a faluba, vállaljuk a kockázatot. Amikor megláttuk az első német nyelvű utcatáblát, tudtuk, hogy Ausztriában vagyunk. És persze sírva borultunk egymás nyakába. Az osztrák zsandárok már vártak minket. Bevittek egy rögtönzött szállásra, és kaptunk valami meleg levest. Az első éjszakát ott töltöttük, földre szórt szalmán aludtunk. Másnap vittek tovább St. Michael községbe, ahol talán egy hetet töltöttünk. Az osztrákok nagyon szervezetten segítettek. Állandó kisbusz-szolgálat működött, az érkezőket azonnal továbbvitték. Nagyon velünk éreztek, meghatóan segítettek minden tekintetben. Mondták is, jól emlékeznek rá, hogy 1955-ig ők is orosz zónában voltak. Még nagyon élt bennük annak az emléke. Úgy emlékszem, hogy St. Michaelben még nem regisztráltak minket. Lehet, hogy a nevünket fölírták, de többet egészen biztosan nem, azt sem kérdezték, hogy később hova szándékozunk menni. Azt nem tudnám pontosan megmondani, hogy mennyien, de ötvenen biztosan voltunk abban az épületben, ahol elszállásoltak. Egy iskolaépület lehetett. Onnan aztán vonattal vittek tovább Grazba. Ott váltam el Klári nénitől és a gyerekeitől. Ők aztán az Egyesült Államokba emigráltak, én pedig Bécsbe mentem, mégpedig azért, mert ott élt egy távoli rokonunk, náluk volt az információs támpont. Mindenki, aki a családból átment Ausztriába, náluk kellett jelentkezzen, és ők adták tovább az információt. Eszter unokanővérem már járt ott, Tamás is, én voltam a harmadik. Később édesanyám és az öcsém is megfordult náluk. Bécsben el kellett dönteni, hogy melyik országba akarunk továbbmenni. Emlékszem, hogy az egyik menekültközpont előtt transzparensekre volt fölírva az országok neve – Ausztrália, Kanada, Egyesült Államok, Svájc, Hollandia –, és amelyik alá állt az ember, oda vitték. Hihetetlenül egyszerűen és banálisan történt egy rettenetesen fontos döntés. Minimumra csökkentették az adminisztrációt, mert olyan tömegű ember érkezett, hogy valószínűleg nem tudtak velünk másképp foglalkozni.
Lausanne-ban tudtuk meg, hogy mindannyian megkapjuk a menekült státust. Manapság ez hosszú procedúrával és kihallgatásokkal jár. Akkor semmiféle személyes kihallgatás nem volt, a kaszárnya vezetősége összehívott minket, és közölték, hogy mindenki megkapja. Ezután négy hétig karanténban kellett lennünk. Azt mondták, hogy a járványveszély miatt, de mi biztosak voltunk benne, hogy más okból. Ők nagyon jól tudták, hogy 56-ban Magyarországon minden börtönt kinyitottak, bűnözők is lehetnek közöttünk. Gondolom, hogy személyes ellenőrzés és megfigyelés történt, ezért a biztonság érdekében ezt a karantént rótták ránk. Négy hétig csak kísérettel hagyhattuk el a kaszárnya épületét. De ez nem volt különösebben kellemetlen, nem úgy éltem meg, mint valamiféle rabságot. Olyan szempontból nehéz volt, hogy csupa idegennel voltam együtt. Tizenketten aludtunk egy hálóteremben. Én még nagyon fiatal voltam, és a nők mindenféle intimitásokat meséltek egymásnak, azokat inkább nem hallgattam volna végig. Néha nagyon elveszettnek éreztem magam. Ott tudtam meg telefonon, hogy édesanyám és az öcsém megérkeztek Bécsbe a rokonokhoz, de az édesapám nincs velük, az utolsó percben visszalépett, itt maradt Magyarországon. A szüleim házassága már régen nem volt jó, nem csoda, hogy felmerült bennem: édesapám felhasználta az alkalmat arra, hogy különváljon édesanyámtól. Ezt így magyaráztam meg magamnak, és nagyon sajnáltam, mert ennek elég nagy ára volt számunkra. Édesanyám és az öcsém december 6-án lépte át a határt. Akkor már nagyon nehéz volt átjutni. A Fertő tó közelében, mocsáron mentek át. Az öcsém tizenöt éves volt, még félig gyerek, és azt mondta, hogy neki azon az éjszakán ért véget a gyerekkora. Életveszélyben voltak, mert a határőrök lőttek rájuk az őrtornyokból. Az öcsém útközben egyszer úgy elgyengült, hogy azt mondta, nem bír továbbmenni. Édesanyám tartotta benne a lelket, és hála istennek, átjutottak. Nem is tudom, hogy miért azt a helyet választották, erről valahogy soha nem beszéltünk. Először Bécsbe mentek, onnan pedig Innsbruck közelébe, egy távoli rokonhoz. Aztán a hatóságok közölték velük, ha Svájcba akarnak továbbmenni, egy ideig menekülttáborban kell lenniük. Így Innsbruck közelében, Sollbad-Hallban egy menekülttáborban tartózkodtak pár hétig, majd megérkeztek Zürichbe. Úgy emlékszem, hogy Svájc tizenkétezer magyar menekültet vett föl, és az édesanyám meg az öcsém csak azért jöhettek utánunk, mert mi már ott voltunk. A svájciakról is azt mondhatom, amit az osztrákokról, hogy nagy buzgalommal igyekeztek segíteni. A hidegháború kellős közepén érkeztünk, a szemükben mi mindenképpen a szovjet rémuralom áldozatai voltunk. Svájcnak nagyon erős antikommunista politikája volt, ők mindenkit tárt karokkal fogadtak, aki a kommunizmus elől menekült. Mi voltunk az első menekültek a háború után, később jöttek a tibetiek meg a csehek. Mi tényleg hasznot húztunk a politikai helyzetből és abból a beállítottságból, hogy mindenképpen segíteni akarnak. Azt gondolom, hogy a svájciakban még élt egy bizonyos fokú rossz lelkiismeret, mert a háború idején a zsidókat nehezen fogadták be, lezárták a határt, ezért sokan kerültek haláltáborba. Fájdalmas és kellemetlen emlék lehetett sok ember lelkében, és örültek, hogy tehetnek valamit a menekültekért. Utólag értékelem így, ezt akkor még nem tudtam.
Január elején elkerültünk Zürichbe. Ott külön táborba helyezték azokat, akik egyetemre akartak járni. Külön a fiúkat és külön a lányokat. Teljesen szabadon lehetett választani, hogy ki mit akar tanulni. Akik már végeztek egyetemet, azoknál volt egy kis vizsga, nálam pedig csináltak egy IQ-tesztet, tudni akarták, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e egyetemi tanulmányokra, és kellett írnom egy fogalmazást is, magyarul. Voltak ott magyarok, akik kiértékelték. Ez sikerült, és 57 tavaszán elkezdtük az egyetemet, Tamás is, meg én is. Egyértelmű volt, hogy nyelveket akarok tanulni. Budapesten angol szakra jelentkeztem, most viszont francia–német szakra. Zürich német nyelvterület, és amellett nekem nagyon tetszett a francia nyelv, már Budapesten is elkezdtem vele foglalkozni egy picit. Elég nehéz volt, mert nagyon erős konkurenciával kellett megbirkóznom, hiszen a svájciak óriási előnnyel kezdték a tanulmányaikat, ott a gimnáziumban hat-hét évig tanulnak franciául, mielőtt elkezdik az egyetemet. Először a bátyámat és engem is provizórikus diáktáborban helyeztek el, azután családoknál. Az akkori svájci szisztéma szerint jómódú családok egy időre egyetemistákat vettek magukhoz. Az öcsém is iskolába került, édesanyám pedig elkezdett dolgozni. Valamit tudott németül. Először irodai segítségként dolgozott egy építészeti irodában, azután elkerült egy bankba, és tulajdonképpen végig, a nyugdíjazásáig abban a nagy svájci bankban dolgozott. Negyvenhét évesen került ki. Nagyon fájt neki, hogy édesapám nem jött velünk, és amellett számolt vele, hogy nem fogja viszontlátni az édesanyját, ami be is következett. A két testvérét se látta többé, illetve a nagynénémet igen, de a nagybátyámat már nem. Neki volt a legnehezebb közülünk. 57. október 1-jével kivettünk egy háromszobás lakást, és együtt éltünk négyen. 60-ban a bátyám elköltözött tőlünk, aztán az öcsém is elment, 65-ben megházasodott. Közben már egy másik lakásunk lett Zürichben, és én még egy darabig édesanyámmal laktam. Édesanyám egyedül maradt, olyan értelemben, hogy nem lett új társa, annak ellenére, hogy tudta, édesapámmal már nem fog többé együtt élni. 63-ban édesapám meglátogatott minket, és mi megpróbáltuk rávenni, hogy maradjon velünk. Édesanyám akkor még nyitott volt rá, de édesapám nem akarta. Neki itthon volt új társa, röviddel a halála előtt meg is nősült. Gondolom, azért kellett a papír, mármint a házasságlevél, hogy a felesége megtarthassa a lakást, ami egykor a mi lakásunk volt.
Minket az első perctől segítettek. Tamás és én állami ösztöndíjat kaptunk, amíg egyetemre jártunk, Gyurka, az öcsém anonim ösztöndíjat. Soha nem tudta meg, hogy ki finanszírozta a tanulását az érettségiig, az illető nem akarta felfedni magát. Édesanyám keresett, szerényen, de meg tudtunk élni. Összeraktuk a pénzünket, abból fizettük közösen a lakbért és az élelmezést. A lakás bebútorozásánál egy karitatív szervezet segített, kaptunk ágyakat, asztalt, székeket és ágyneműt is. Az egyetemet el lehetett végezni, ha az ember szünidőben kiegészítette az ösztöndíját egy kis keresettel. Én is dolgoztam például az egyetemi könyvtárban, meg más helyen is.
Az első időben nagyon sok szimpátiában volt részem. Néha viszont szegény kis menekültként kezeltek. Olyan is volt, ami fájt. Emlékszem, hogy a diáktársaimmal elmentünk egy vendéglőbe, és az egyik egyetemi kollégám azt mondta, hogy meghív vacsorára, mert 56-ban nem támogatta a magyar diákokat, itt az alkalom, hogy támogasson valakit. Ez nagyon fájt. Egyszer meg segítettem valakinek csomagolni, aki hosszabb útra készült, és a zsebembe nyomott egy tízfrankost. Akkor elöntött a vér. Nagyon fájt, hogy a baráti segítségemet meg akarja fizetni. Megmondtam neki, hogy nagyon rosszul esik, ez nekem idegen, és szó sem lehet róla, hogy elfogadjam. Ő hümmögött, hogy nem úgy gondolta. Ezek olyan svájci dolgok, a két kultúra különbsége. Ők azt hiszik, hogy mindent meg lehet fizetni, közöttük ez rendben van. Ellenséges magatartást viszont csak elvétve tapasztaltam. Baráti kapcsolatok kialakultak már az első években is, de azok aztán változtak. Az elején – a félszegségemnél fogva – magam is inkább a társadalom szélén élő, félénkebb emberekkel kerestem a kapcsolatot, később más jellegű barátaim lettek, akik más szempontból voltak a társadalom szélén, nem nyárspolgárok, hanem szabadabban élő és gondolkodó emberek. Szóval inkább kozmopolitákkal kerültem barátságba.
Az első időben nagyon sok szimpátiában volt részem. Néha viszont szegény kis menekültként kezeltek. Olyan is volt, ami fájt. Emlékszem, hogy a diáktársaimmal elmentünk egy vendéglőbe, és az egyik egyetemi kollégám azt mondta, hogy meghív vacsorára, mert 56-ban nem támogatta a magyar diákokat, itt az alkalom, hogy támogasson valakit. Ez nagyon fájt. Egyszer meg segítettem valakinek csomagolni, aki hosszabb útra készült, és a zsebembe nyomott egy tízfrankost. Akkor elöntött a vér. Nagyon fájt, hogy a baráti segítségemet meg akarja fizetni. Megmondtam neki, hogy nagyon rosszul esik, ez nekem idegen, és szó sem lehet róla, hogy elfogadjam. Ő hümmögött, hogy nem úgy gondolta. Ezek olyan svájci dolgok, a két kultúra különbsége. Ők azt hiszik, hogy mindent meg lehet fizetni, közöttük ez rendben van. Ellenséges magatartást viszont csak elvétve tapasztaltam. Baráti kapcsolatok kialakultak már az első években is, de azok aztán változtak. Az elején – a félszegségemnél fogva – magam is inkább a társadalom szélén élő, félénkebb emberekkel kerestem a kapcsolatot, később más jellegű barátaim lettek, akik más szempontból voltak a társadalom szélén, nem nyárspolgárok, hanem szabadabban élő és gondolkodó emberek. Szóval inkább kozmopolitákkal kerültem barátságba.
Gyorsan megtanultam németül. A magyar menekültek részére indítottak német kurzusokat, intenzív tanfolyamokat is, de én sose jártam azokra, túl lassúnak találtam. Elkezdtem önállóan olvasni, és azáltal, hogy az emberekkel kapcsolatba léptem, gyakorolni is tudtam a nyelvet. Ez nekem érdekesebbnek tűnt, mint beülni egy nyelviskolába. Egy éven belül már jól beszéltem németül, a svájci dialektust is, két éven belül pedig, azt mondhatnám, hogy teljesen. Aztán a franciával is meg kellett birkóznom, de mivel nagyon szerettem, azt is hamar megtanultam.
57-től 60-ig, három évig jártam az egyetemre, aztán abbahagytam. Ennek csak részben volt az oka, hogy elvesztem a nagy sokaságban, minden támasz vagy útjelző nélkül kellett végeznem a tanulmányaimat, ami túl nagy terhet jelentett. Állandósult a lehangoltságom, kiúttalanságot éreztem, és nem tudtam, hol a helyem. Úgy gondoltam, jobban járnék, ha dolgoznék, este tudnám, hogy mit csináltam aznap, kapnék fizetést, és nem kellene állandóan azon rágódnom, hogy melyik könyvet és mennyi idő alatt olvassam el. Régi privát problémák is jelentkeztek, nagyon félszeg és bizonytalan voltam, egyáltalán nem találtam meg a helyem a világban, nem tudtam, hogy miért élek. Honvágyam soha sem volt. Arra nem gondoltam, hogy könnyebb lenne otthon. Úgy gondoltam, hogy a személyes problémáim ugyanúgy meglennének itt is. De nem egészen így volt. Nyilván az egész emigrációs szituáció is megnehezítette a helyzetemet, amit akkor nem láttam annyira, mint most. Szóval azt én akkor leértékeltem. A nehézségeimhez biztosan hozzájárult az emigráció is, meg hogy édesapám nem jött velünk, és mivel a két fivérem hamar elment, én ottmaradtam édesanyámmal. Rám támaszkodott, mert elhagyta a férje, kicsi fizetésért dolgozott, egyszerű munkát végzett, nem találta meg a kapcsolatot a svájciakkal, lehet, hogy a lelke mélyén meg is bánta, hogy Svájcba ment. Azt gondolom, hogy ez erősen belejátszott az én problémáimba, túl nagy teher volt nekem is.
64-től újra Svájcban dolgoztam. Érdektelen irodai munkát végeztem, de az volt a célom, hogy pénzt keressek, és eltöltsem az időt addig, amíg képes vagyok valami érdekesebbre. A svájci munkapiac akkoriban még eléggé telítetlen volt, könnyen lehetett állást találni. Nagyon ritkán kértek papírokat, és sok helyen nem is volt írásbeli szerződésem, csak szóbeli megegyezés a munkaadómmal. Megkérdezték, mit csináltam addig, elmondtam, hogy érettségim van, szüneteltetem az egyetemi tanulmányaimat, több nem érdekelte őket. Megbeszéltük, hogy milyen munkakörről van szó, és hogy mi lesz a feladatom. Mindig volt egyhetes vagy egy hónapos próbaidő, azalatt kölcsönösen szabadok voltunk, hogy eldöntsük, ott maradok-e vagy sem. 65-ben jelentkeztem esti kereskedelmi iskolába. Azáltal, hogy volt érettségim és bizonyos irodai tapasztalatom, másfél év helyett egy év alatt el tudtam végezni. Tanultam gépírást, gyorsírást, könyvelést, kereskedelmi levelezést. Tulajdonképpen soha nem volt kedvem irodai munkához, csak a biztonság miatt kezdtem el. Szórványosan azért hasznát vettem, nem bántam meg, hogy elvégeztem.
72-ben visszajöttem Argentínából, és 74-ben tettem le a doktori vizsgát. Ez nem volt kötelező, van egy másik mód is arra, hogy az ember befejezze a tanulmányait. Ha egy kisebb dolgozatot ír a disszertáció helyett, nem kap doktori címet, csak diplomát. Sokan azt csinálják, hogy először ezt a kisebb értekezést vállalják, és később esetleg doktorálnak. Én úgy gondoltam, hogy miért dolgozzam kétszer, miért ne menjek mindjárt bele a doktori munkába. Michel Butornak, a ma is élő francia írónak a regényét választottam, azt kellett analizálnom egy modern analitikus módszerrel. Tulajdonképpen a professzorom metódusát kellett alkalmaznom a regényre. Ezt a módszert úgy lehetne egészen röviden jellemezni, hogy mindennemű kapcsolatot tagad az irodalmi mű és az élet között. Nem vehető tekintetbe semmiféle biográfiai összefüggés az író életével vagy korával és annak az eseményeivel. A művet önmagából kell megmagyarázni, nem pedig a külső faktorokból. Tulajdonképpen azt kellett elemeznem, hogyan tükröződik az alkotás önmagában, hogyan bontakozik ki saját maga által. Ez a mű egy regény, egy fiktív napló sok és erős szimbolikával. Röviden arról szól, hogy egy francia mérnök Angliába megy, és ott elkezd naplót írni. Az ottani boldogulásáról, nehézségeiről szól a könyv. Egy kicsit emigráns szituáció. Nem tudatosan választottam egy ilyen sorsot, később vettem észre a párhuzamot a saját életemmel. A professzorom magamra hagyott, semmiféle impulzust nem kaptam tőle, teljesen egyedül írtam meg a doktorimat. Végül magna cum laudéval végeztem, nagy kő esett le a szívemről.
A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.
1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni. Valószínűleg mélylélektani okai vannak, mert az országnak körülbelül az egyharmada francia anyanyelvű, sok a feszültség a német és a francia anyanyelvű népesség között, sok a rivalizálás és a féltékenység. Aztán az is szerepet játszik, hogy az iskolai oktatás sokszor unalmas, a gyerekek öt-hat évig nyúzzák a francia nyelvet, mégsem tanulják meg, mert folyton csak a nyelvtant kell biflázniuk, és elvesztik a kedvüket. Azután divatba jött az angol nyelv, és minden fiatal angolul akart tudni, nem franciául. Emellett én csak úgynevezett segédtanár voltam. Szembekerültem azzal is, hogy a svájci gimnáziumokban, legalábbis azokban, amelyekben én tanítottam, nagyon konzervatív, patriarchális szellem uralkodik. A gyerekek arrogánsak voltak. Jól tudták, hogy én „csak” segédtanár vagyok, kevesebb a jogom és a lehetőségem, mint a megválasztott tanároknak, és éreztették is velem. Fegyelmezési gondjaim voltak, és az igazgatóság nem állt mellettem, nem segített. Nagyon egyedül éreztem magam ezekkel a problémákkal. Voltak persze kellemes tanítványaim, sőt egész osztályaim, akik között jól éreztem magam. Ahhoz, hogy valaki választott tanár legyen, pályázni kellett és egy vizsgaórát tartani. A pályázónak be kellett bizonyítania, alkalmas rá, hogy megválasszák. Én meg se próbáltam, nem adtam esélyt magamnak. Egyik gimnáziumban sem éreztem, hogy életem végéig ahhoz a tantestülethez akarok tartozni. Egy megválasztott tanár ugyanis egész életén keresztül ugyanabban a gimnáziumban tanít. Az esti iskolát viszont nagyon élveztem, oda felnőttek jártak, akik tanulni akartak, érdeklődtek és szívesen dolgoztak. 79-ben kezdtem el dolgozni a Swissairnél, a svájci légitársaság nyelviskolájában, amelyet a pilótáknak és a stewardesseknek találtak ki, de mások is jártak oda. Elsősorban a spanyol oktatására vettek föl, de franciát is tanítottam. Ezt nagyon szerettem csinálni, érdeklődő emberekkel volt dolgom, és nem gyötört senki, se a tanítványok, se a kollégák. Önállóan dolgoztam, jegyeket nem kellett adnom. Ott tanítottam körülbelül tíz évig. Aránylag sok szabadidőm volt, mert hetente csak három napot tanítottam. Kicsit sportoltam, szerettem olvasni, színházba, moziba járni, barátokkal összejönni. Aztán elkezdtem túrázni, és minden hétvégén, szombatonként, vasárnaponként elmentem valahova a hegyekbe, sokszor két-három napra is. Nagyon szerettem túrázni.
A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.
1972-ben elkezdtem dolgozni egy esti iskolában, mert a spanyoltudásomat rögtön föl akartam használni. Svájcban akkoriban divatba jött Dél-Amerika, az embereket nagyon érdekelte a spanyol nyelv, szükség volt spanyoltanárokra. Majd különböző gimnáziumokban kezdtem dolgozni francia–spanyol szakos tanárként. Néhány évig mind a kettőt csináltam. Ekkor megismerkedtem azzal az új nehézséggel, hogy az átlag német svájci gimnazista nem szeret franciául tanulni. Valószínűleg mélylélektani okai vannak, mert az országnak körülbelül az egyharmada francia anyanyelvű, sok a feszültség a német és a francia anyanyelvű népesség között, sok a rivalizálás és a féltékenység. Aztán az is szerepet játszik, hogy az iskolai oktatás sokszor unalmas, a gyerekek öt-hat évig nyúzzák a francia nyelvet, mégsem tanulják meg, mert folyton csak a nyelvtant kell biflázniuk, és elvesztik a kedvüket. Azután divatba jött az angol nyelv, és minden fiatal angolul akart tudni, nem franciául. Emellett én csak úgynevezett segédtanár voltam. Szembekerültem azzal is, hogy a svájci gimnáziumokban, legalábbis azokban, amelyekben én tanítottam, nagyon konzervatív, patriarchális szellem uralkodik. A gyerekek arrogánsak voltak. Jól tudták, hogy én „csak” segédtanár vagyok, kevesebb a jogom és a lehetőségem, mint a megválasztott tanároknak, és éreztették is velem. Fegyelmezési gondjaim voltak, és az igazgatóság nem állt mellettem, nem segített. Nagyon egyedül éreztem magam ezekkel a problémákkal. Voltak persze kellemes tanítványaim, sőt egész osztályaim, akik között jól éreztem magam. Ahhoz, hogy valaki választott tanár legyen, pályázni kellett és egy vizsgaórát tartani. A pályázónak be kellett bizonyítania, alkalmas rá, hogy megválasszák. Én meg se próbáltam, nem adtam esélyt magamnak. Egyik gimnáziumban sem éreztem, hogy életem végéig ahhoz a tantestülethez akarok tartozni. Egy megválasztott tanár ugyanis egész életén keresztül ugyanabban a gimnáziumban tanít. Az esti iskolát viszont nagyon élveztem, oda felnőttek jártak, akik tanulni akartak, érdeklődtek és szívesen dolgoztak. 79-ben kezdtem el dolgozni a Swissairnél, a svájci légitársaság nyelviskolájában, amelyet a pilótáknak és a stewardesseknek találtak ki, de mások is jártak oda. Elsősorban a spanyol oktatására vettek föl, de franciát is tanítottam. Ezt nagyon szerettem csinálni, érdeklődő emberekkel volt dolgom, és nem gyötört senki, se a tanítványok, se a kollégák. Önállóan dolgoztam, jegyeket nem kellett adnom. Ott tanítottam körülbelül tíz évig. Aránylag sok szabadidőm volt, mert hetente csak három napot tanítottam. Kicsit sportoltam, szerettem olvasni, színházba, moziba járni, barátokkal összejönni. Aztán elkezdtem túrázni, és minden hétvégén, szombatonként, vasárnaponként elmentem valahova a hegyekbe, sokszor két-három napra is. Nagyon szerettem túrázni.
Eltelt két év, mire megint jöttem, aztán 81-ben újra. Akkor kezdtem világosabb színekben látni és érzékelni Magyarországot. Arra emlékszem például, ami nagyon meglepett, hogy a könyvesboltokban nagy a választék, és nem csak kommunista irányzatú könyvek kaphatók. Lehet, hogy korábban is így volt, de én csak 81-ben érzékeltem. Akkor éreztem, hogy itt valamilyen lazulás van. Több pozitív élmény is ért. A nagynéném finomakat főzött, szeretettel vett körül, és örömmel fogadott, amikor esténként megérkeztem. És az évnek jobb időszakában is jöttem. Volt néhány jó élményem az emberekkel, kedvességet tapasztaltam az utcán, az üzletekben. Akkor már kezdtem másképp látni Magyarországot. Ennek ellenére 81-től 93-ig nem jöttem. Édesanyám halála után, 93 tavaszán jöttem megint, azután pedig rendszeresen. Akkor az volt az érzésem, hogy valamit folytatok, amit azelőtt ő csinált, mintha átvettem volna tőle a hazalátogatásokat. 93-ban az urnájával jöttem haza, mert az volt a vágya, hogy itt helyezzék el a családi sírban. 93-tól mindig a barátnőmnél laktam. Náluk nagyon szerettem, ők mindig barátiak, kedvesek voltak velem. Gyakran mentem színházba. Nagy élményt jelentett, hogy egy színpadról a magyar nyelvet hallom, az teljesen elbűvölt. Elkezdtem kirándulni, a barátnőmék elvittek messzebbre is, a Mátrába, az Őrségbe, a Bakonyba, és láttam, hogy mennyi szépség van az országban. Akkor úgy éreztem, hogy szeretek Magyarországra jönni. Érzékeltem, hogy Magyarország szabad, hogy nincsenek a nyakunkon az oroszok.
A Swissairnél tíz évig voltam, aztán 89-ben több kurzust töröltek, sok tanárt elbocsátottak. Engem nem, de megmondták, hogy kevesebb kurzusom lesz. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek, mert nem keresek eleget a megélhetésemhez, és szerettem volna több elfoglaltságot is. Akkor éppen sok menekült érkezett Svájcba, nagy szükség volt gondozókra a különböző menekülttáborokban. Nekem ugyan nincs szociális gondozói végzettségem, de nem is igényelték. 89-ben jelentkeztem, és azonnal felvettek egy menekültotthonba. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjazásomig, 99-ig. Illetve közben volt egy változás, mert bezárták az otthont, amelyikben dolgoztam, és átkerültem egy másikba. Ez volt az utolsó és a legjobb munkahelyem. Nagyon szerettem a menekültekkel foglalkozni. A német nyelv oktatása volt az egyik feladatom, de mást is csináltam. Négy éven keresztül az élelmezést kellett vezetnem egy százhúsz fős menekült otthonban. Nem főznöm kellett, a menekültek maguk főztek, hanem összeállítani a menüket, beszerezni az alapanyagot, megszervezni a főzést és ellátni mindenkit. Érdekes, új munka volt, egy kihívás, szívesen csináltam. A nyolcvanas évek második felében nagyon erős menekülthullám érte el Svájcot, özönlöttek a menekültek. Akkor már nagyon nehéz volt menekültjogot kapni. Sokakat visszaküldtek, de a genfi konvenció alapján előírták, hogy mindenkit meg kell hallgatni. A kérelmezőnek meg kellett várnia, hogy mit döntenek az illetékes szervek, megkapja-e a menekültstátust. Ez a procedúra általában több hónapot vett igénybe. Azért kellettek a menekülttáborok, hogy amíg el nem dől a sorsuk, elhelyezzék őket. Szóval állandó hullámzás volt a menekültek között. A munkatársaim többsége nem tudta, hogy milyen menekültnek lenni. Amikor a bosnyák menekültek jöttek a boszniai háború idején, akkor tényleg nyilvánvaló volt, hogy nagyon velük érzek. Az engem nem terhelt meg, hogy emlékeztettek a múltamra, ellenkezőleg, hasznomra vált a munkában, mert jobban át tudtam érezni, mit jelent hontalanná válni. Szerettem ezt a munkát, nagyon jó kapcsolatom volt a menekültekkel. Sokukkal összebarátkoztam, és amikor elhagyták az otthont, akkor is baráti kapcsolatot tartottam fenn többükkel, látogattam őket továbbra is. Amikor a boszniai háború folyt, akkor a svájci Vöröskereszt ötezer bosnyák személynek megadta a menekültjogot, akárcsak 56-ban a tizenkétezer magyar menekültnek, így en bloc. Ezek a menekültek tulajdonképp haláltáborokból jöttek ki. Főleg férfiak, de a családtagjaik is utánuk jöhettek. Először a férfiakat hozták ki a táborokból, azután fölkeresték a családtagjaikat, és őket is kihozták Svájcba. Nagylelkű tett volt Svájc részéről. A táborunkban két éven keresztül csak bosnyák menekültek laktak. Megkapták a menekültjogot, viszont nagyon nehezen ment a beilleszkedés. Különbözik a kultúrájuk, a temperamentumuk, a nyelvvel is nehézségeik voltak, egyáltalán megtanulni németül. Leginkább falusiak jöttek, olyanok, akik az anyanyelvükön kívül semmilyen más nyelvet nem beszéltek, és akik odahaza földműveléssel meg állattenyésztéssel foglalkoztak. A falusi lakosságnak mindig sokkal nehezebb az emigráció, nem olyan mozgékonyak, mint a városi emberek. Sokan nem tudtak elhelyezkedni, akkor sem, amikor már régen engedélyezték nekik a munkavállalást. Nem találtak munkahelyet, mert vagy túl öregek voltak, vagy nem eléggé kvalifikáltak, úgyhogy svájci segélyből kellett élniük. Nem tudták mivel elfoglalni magukat, sokan depresszióba estek. Szomorú, hogy ott élhettek a svájci paradicsomban, és teljesen boldogtalanul. Egy vágyuk volt, minél előbb hazamenni. Tudok olyan bosnyákokról, akik megkapták a menekültjogot, svájci állampolgárok lehettek volna, de visszamentek Boszniába. Nem bírták ki. Az albánok is nagyon nehezen illeszkedtek be, hasonlóan a bosnyákokhoz. Az övéké is egészen más kultúra. A bosnyákok egytől-egyig muzulmánok, az albánoknak is a túlnyomó többsége, csak elvétve vannak közöttük keresztények. Bosnyákul elég jól megtanultam a menekültotthonban, mert láttam, hogy ők nem beszélnek más nyelvet, mint a bosnyákot. Ott volt bekvártélyozva száz-száztíz bosnyák, és mi, a hat vagy hét gondozó hogy kommunikáljunk velük, ha nincs közös nyelvünk? Volt köztük egy nagyon intelligens tanítónő, megkértem, hogy segítsen nekem. Ő az osztályomban nagyon gyorsan megtanult németül, én meg tőle tanultam bosnyákul. Néhány hónapon belül eljutottam egy olyan szintre, amelyen lehetséges volt az egyszerű beszélgetés. Én fordítottam a kollégáim és a menekültek között. Nagyra értékelték, hogy veszem a fáradságot, és megtanulom a nyelvüket. Sokat meséltek nekem. Nagyon megrázó dolgok is történtek. Az emigráns újságokban a háború alatt rendszeresen megjelent a meghaltak névsora, és előfordult, hogy valaki innen értesült egy közelállója haláláról. Emlékszem, nem is egyszer előfordult, hogy bementem valakihez beszélgetni, és mutatta az újságot, hogy ott van egy hozzátartozója neve. Az is előfordult, hogy a gyermekéé. És akkor én is sírtam velük. Úgy éreztem, hogy nem lehet mást csinálni, csak együtt érezni velük. Sok fájdalmat láttam, sok tragédiát. Az egyiküknek harminchat rokonát irtották ki a szerbek, agyongyötört személyekkel volt ott dolgunk. Úgy éreztem, hogy ők az igazi menekültek, nem kalandvágyból vagy személyes problémák miatt vannak itt, hanem igazi üldözöttek, és icipicit tehetek értük, ha együtt érzek velük, és megpróbálom egy kicsit derűsebbé tenni a hétköznapjaikat vagy megkönnyíteni az életüket. Ez számomra fontos és értékes tapasztalat volt. Nagyon megszerettem a bosnyákokat tényleg.
97-ben, két évvel a nyugdíjazás előtt kezdtem el gondolkodni, hogy mit is akarok én, hova is akarok menni. Abban az egyben biztos voltam, hogy Zürichből elmegyek. Nem mintha nem szeretném, de a vidéket, a természetet mindig is jobban szerettem, mint a várost. Tulajdonképpen két lehetőség között folyt bennem a harc. Az egyik Magyarország, a másik Dél-Franciaország. Dél-Franciaországnak van egy olyan vidéke, Languedoc, ahova harminc éve járok, nagyon-nagyon szeretem, a szívemhez nőtt, és komolyan foglalkoztam a gondolattal, hogy később ott fogok élni. Mind a két irányba kiraktam az antennáimat, érdeklődtem és próbálkoztam. Végül Magyarország mellett döntöttem, mert a szülőhazám, és mert pár emberem már volt itt. Meg azért is, mert úgy gondoltam, hogy amikor nyugdíjba megyek, még nem leszek teljesen munkaképtelen, és mint önkéntes tehetek valamit másokért, amire Magyarországon nyilván nagyobb szükség van, mint Dél-Franciaországban. Végül gyorsan történt a döntés. 99. július végén kerültem nyugdíjba, akkor még utazgattam egy kicsit, ismerősöket, barátokat látogattam, több országban, aztán novemberben Magyarországra jöttem, hogy szétnézzek. Úgy éreztem, mintha nem is én magam cselekednék, hanem csak úgy történnek velem a dolgok. Megérkezésem után három héttel megtaláltam ennek a solymári lakásnak a hirdetését, és ez a lakás annyira megtetszett, hogy úgy éreztem, ha megkapom, az jel arra, hogy itt a helyem, ide kell jönnöm. És bejött. Miután a svájci lakásomat föladtam, és már ideköltöztem a bútoraimmal, három-négy hétig úgy éreztem, hogy elhamarkodtam. Miért kellett nekem mindent lebontani Svájcban? Mi lesz velem, miért vagyok én itt? De a krízis elmúlt, és egyik dolog adta a másikat. Találtam munkahelyeket, kialakultak a dolgok, megismerkedtem emberekkel, és egyre jobban kezdtem érezni magam, ami azóta sem változott. Ez a hely olyan, mint egy kicsi Svájc. A nyugdíjam a hivatalos svájci létminimum alatt van, mert nem volt nagy fizetésem. Nekem az elég volt. Nem tartottam autót, alacsony bérű lakásban laktam, a fizetésemből félre is tudtam tenni. A nyugdíjam a fizetésemnek csak a fele, azt föléltem volna, sőt időnként a félretett pénzemet is elő kellett volna vennem. Ezt a lakást ugyan meg kellett venni, de most nincs lakbérem. Anyagilag sokkal könnyebb helyzetben vagyok, mint Svájcban lettem volna. Ez is szempont volt. Kettős állampolgár vagyok, 97-ben szereztem meg, vagyis szereztem vissza a magyar állampolgárságot. A lakásvételnél nagyon komoly előnyt jelentett, mert külföldi állampolgárnak hosszú, komplikált procedúra lett volna a lakás megvétele. Elmentem a berni magyar konzulátusra, és bejelentettem, hogy szeretném megkapni a magyar állampolgárságot. Be kellett mutatni a születési anyakönyvi kivonatot, ami nekem ugyan nem volt meg, de előzőleg itthon beszereztem egy másolatot, két vagy három fényképet kértek, ki kellett töltenem egy ívet, és le kellett fizetnem 300 svájci frankot. Körülbelül fél év múlva megkaptam a magyar útlevelet. Szerencsére Svájc megengedi a kettős állampolgárságot. Többek között azért is olyan fontos a svájci állampolgárság, mert ha nem lenne meg, külföldön nem kapnám meg a nyugdíjamat.
Egyértelműen Magyarországon vagyok otthon. Egy kicsit talán más lelkülettel, mint aki mindig is itt élt. Biztosan nyomot hagyott bennem az a negyvenhárom év, amit nem itt töltöttem el. Olyan vonatkozásban, hogy úgy érzem, mindenütt otthon vagyok a világon. Szeretem Magyarországot és szeretek itt lenni, de nagyon szeretek máshol is. Azt hiszem, van bennem egy bizonyos kozmopolita mentalitás, a nemzeti hovatartozásnak nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget, és azt hiszem, hogy ez fontos is, mert sok baj származik abból, ha valaki túlhangsúlyozza a nemzeti hovatartozását. 2000. február 1-jétől vagyok ennek a lakásnak a tulajdonosa. Először arról álmodoztam, hogy veszek egy házat, mert nagyon szerettem volna kertet. Arról álmodoztam, hogy lesz egy veteményeskertem, és hogy a házamban esetleg még szobát is adok ki, vagy valaki, aki rászorul, ott lakhat nálam. De aztán a barátok tanácsára elálltam ettől. Az árak is olyanok voltak, hogy megriadtam. Végül nagyon szerencsésen megtaláltam ezt a lakást. Az elején persze voltak nehézségeim, olyan értelemben, hogy idegennek éreztem magam. Bár van itt egypár rokon, meg egypár régről megmaradt ismerős és barát, de ennek ellenére fölmerült bennem a kérdés: hogy fogok itt beleilleszkedni? Különösen azért, mert pont novemberben jöttem ide, amikor kezdődik a tél, a hideg, a sötét. Már három órakor elkezd sötétedni, és többször nagyon egyedül éreztem magam. Az is zavart, hogy az utcákon annyira kell vigyázni minden lépésre, mert a járda rendkívül rossz, egyenetlen. Meg föltörték az autómat tavaly márciusban. Barátokkal voltam a Zeneakadémián, a Kertész utcában letettem az autómat, és mire visszamentem, föltörték, kilopták a CD-táramat. Hát ez is olyan élmény volt, ami eléggé megijesztett. Persze sok pozitív élményem is volt, mert ismeretségeket kötöttem, és már decemberben elkezdtem dolgozni két helyen is. Az egyik a Máltai Szeretetszolgálat, a másik pedig Lipótmezőn az epilepsziás intézet. Az intézetben besegítettem a terápiás munkába és németet tanítottam. A Máltai Szeretetszolgálat budapesti központjában pedig úgy kezdtem el dolgozni, hogy barátok, ismerősök mondták, mennyire komoly munkát végez ez a szervezet, jelentkezzem náluk, valószínűleg tudnak engem foglalkoztatni. Bemutatkoztam még decemberben, és megbeszéltem a főnökkel, hogy elkezdek dolgozni. Hetenként egyszer oda fogok járni hozzájuk, elsősorban fordításokat végezek, emellett átveszem a német, angol és francia nyelvű levelezést. Néhány hónapon keresztül jártam oda, lefordítottam a dokumentációjukat, és néha-néha akadt egy-egy levél is. Sajnos annyira égető problémáik és feladataik voltak itt Budapesten, hogy nyugat felé nem tudták kiépíteni a levelezést, úgyhogy én ott álltam munka nélkül. Nem volt már több fordítanivalóm, és sajnálattal elbúcsúztam tőlük. Meg kell vallanom, hogy ez csalódást jelentett nekem, mert nagy lelkesedéssel fogadtak, aztán mégsem alakult úgy a dolog, ahogy szerettem volna. Egyszer-egyszer jött egy telefonhívás, hogy telefonáljak Olaszországba olaszul, ami nekem sem olyan könnyű, mert az olaszban nem vagyok annyira jó. Szóval ez nem vált be, pedig hát szívesen dolgoztam volna velük, mert tudom, hogy fontos munkát végeznek. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy nagyon sok más intézmény is van, ahol hasznomat vehetnék és vehetik, úgyhogy nem muszáj görcsösen ragaszkodni egy intézményhez, ha az nem akarja, ha nem tudja hasznomat venni, megyek máshová. És sikerült is, mert tavaly a nyár folyamán kialakult, hogy a Pető Intézetben dolgozhatom, mint angoltanár. Már akkor is két osztályom volt, és azon kívül korrepetáltam. Az egyik gyereknek beszédnehézsége van, szóval tulajdonképpen logopédusmunkát kellett végeznem vele, egy másik egyáltalán nem tud beszélni, neki fel kellett olvasnom a történelemkönyvből és a magyarkönyvből. Ez folytatódik, hetenként kétszer tanítok angolt a Pető Intézetben. Nagyon szeretem ezt a feladatot, ott tényleg jól érzem magam, és úgy érzem, hogy a helyemen vagyok, szükség van rám, megbecsülik a munkámat, szóval teljesen rendben van. Tatabányára járok hetenként egyszer a Mésztelepre, illetve a Mészteleppel foglalkozó csoportba. Ott van az utcai szociális munkásoknak egy csoportja, ők elsősorban az utcán élő személyekkel foglalkoznak, a hajléktalanokkal, a prostituáltakkal, a kallódó fiatalokkal és az utcagyerekekkel. Kevesen vannak, most összesen négyen, közülük egy polgári szolgálatos. Az is érdekes történet, hogyan kerültem oda. Meglátogatott egy svájci barátnőm, aki drogosokkal dolgozik, és hajléktalanokkal is volt már dolga. Azt kérte, hogy meglátogathasson egy olyan kerületet, telepet, vidéket, ahol szegények élnek, ahol problémák vannak. Egy itteni barátnőm, Ohly Éva szociális munkás és oktató ajánlotta a tatabányai Mésztelepet. Elmentünk Tatabányára, ahol a vezető, Lőrinc Norbert nagyon kedvesen fogadott. Hosszasan beszélgettünk, én fordítottam. Megtekintettük a Mésztelepet, a barátnőm mindent megkérdezhetett és mindenre kapott választ. Mindkettőnknek megrázó volt a felismerés, hogy milyen nagy a szegénység Magyarországon, és milyen nyomorúságban élnek emberek százai. Januártól kezdve hetenként egyszer járok oda. Részt vettem a téli krízis-ellátásban, novembertől márciusig szendvicset és teát vittünk ki a hajléktalanoknak. Fordítok is nekik. A tájékoztatójukat szétosztottam svájci ismerőseim között, elvittem a magyarországi svájci egyesületbe is, ahol egy közgyűlésen röviden beszéltem Tatabányáról, hogy fölkeltsem az érdeklődésüket. Ruhaneműt is tudtam vinni Tatabányára, nagy mennyiségben, amit részben Svájcból kaptam, részben itt Magyarországon gyűjtöttem össze ismerősöktől. Egyes személyek, családok gondozását is elkezdtem. Meghallgatom őket, megtudom, hogy mire van szükségük, és megpróbálunk enyhíteni a nehézségeiken. Egy műhelyt terveznek, amelyben a hajléktalanok maguk állítanának elő különböző szükséges kellékeket, például takarókat. Ezzel kapcsolatban is elkezdtem tevékenykedni. Arra kért a vezető, hogy próbáljam felvenni a kapcsolatot olyan gyárakkal, amelyeknek esetleg van hulladék textiljük vagy hulladék bőranyaguk, amit ingyen megkaphatnánk. Éppen pár nappal ezelőtt sikerült találnom telefonon egy olyan gyárat, amely több száz méter anyagot ígért nekünk. Borzasztóan örültem neki, és remélem, hogy meg is fogjuk kapni.
Viszont nagyon örvendetes meglepetés volt látni, hogy sok embernek van spirituális érdeklődése, és ez nagyobb, mint vártam volna. Ennek határozottan örülök. Az a benyomásom, hogy például a hindu és buddhista filozófia és vallás iránt elég sokan érdeklődnek. Ez jó tapasztalás.
A helyi pártügyeket nem ismerem. A tévében meg szoktam hallgatni a híreket mindennap, általában hetenként egyszer megveszem és elolvasom a Népszabadságot. Szóval érdeklődöm aziránt, hogy mi történik. Nem nagyon intenzíven, de azért mégis úgy nagy vonalakban szeretném tudni, hogy mi történik, és természetesen vannak olyan szívügyeim, amelyek különösen érdekelnek. Például az, hogy mi történik a természettel, a természetvédelemmel, vagy mi történik a szegényekkel, javul-e a sorsuk, hogy történnek-e lépések ezen a téren. Színházba, moziba, múzeumba nem olyan gyakran járok, mint amennyire szeretnék. Mert mindez érdekel ugyan, de jó itthon lenni, szívesen vagyok a lakásomban esténként és hétvégén is. Meggondolom, hogy vegyem-e a fáradságot, és menjek be a városba, színházba, moziba vagy múzeumba. Úgyhogy nem elég gyakran élek ezekkel a lehetőségekkel. De hát ez még változhat. Ha valaki elhív, minden további nélkül bemegyek a városba, és elmegyünk együtt egy-egy ilyen helyre, mert határozottan érdekel. Szóval érdekelnek a kiállítások, érdekel a színház. Leginkább a színház, mert nagyon kiválóak a budapesti színházak, és nagyon élvezem a színházi életet. Ami nekem fontos, és ami nagyon megkönnyíti, hogy Magyarországon éljek, az emberek kedvessége. Talán nem is mindig a kedvességről van szó, hanem másfajta szociális kapcsolódásról, mint amihez Svájcban hozzászoktam. Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy itt nagyobb közelség van az emberek között, mint például Svájcban. Egy bizonyos közvetlenség, talán ez illik rá. Sok helyen érzem úgy, hogy az egymáshoz való viszonyulás melegebb, kedvesebb, jobban megnyílnak az emberek, és jobban késztetnek engem is arra, hogy megnyíljak. Fordítva talán úgy lehet mondani, hogy a svájciak merevebbek, tartózkodóbbak, szigorúbbak, nagyon elválasztják a privát életet a nyilvános vagy hivatalos élettől, a munkától. A magas hegyek hiányoznak egy kicsit, mert én nagyon szerettem járni a kétezer méter fölötti hegyekben. Nyáron úgyszólván minden hétvégémet valamelyik hegyen töltöttem. Természetesen az itt nincs, de Magyarországon is gyönyörű tájak vannak, nagyon élvezem őket. Viszont itt az adminisztráció elég nehézkes. Amíg papírokat kellett intéznem, az nagyon fáradságos volt, sok komplikált adminisztrációval járt. Akkor éreztem a nagy különbséget, hogy Svájcban mennyire gyorsan, hatékonyan, egyszerűen intézik a dolgokat, akár a bankban, akár az önkormányzatnál, bárhol. Magyarországon ez sokkal, de sokkal nehézkesebb, és sokszor az ügyintézők sincsenek tisztában az előírásokkal. De ez most már nem is annyira aktuális, mert túl vagyok az intézések legnagyobb részén, már ez se fáj.
Az interjút 2001-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.