Jelenlegi hely
Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel. És minden reggel láttam Teleki Pált, aki Magyarország főcserkésze volt, és Lord Baden-Powellt, aki a világ főcserkésze volt, amikor lóháton bejárták a tábort, és inspiciáltak. Volt alkalmam találkozni meg néhány mondatot beszélni Sík Sándorral is, aki Teleki Pál helyettese volt, mint helyettes főcserkész. A jelenlegi gödöllői Szent István Egyetem főépületében volt az irodájuk, onnan adták ki mindennap a napiparancsokat. Ezek széthordása a futárok dolga volt, és az egyik héten én is futára voltam a második altábornak. Egy igazi internacionális esemény volt a jamboree, az első nagy jamboree volt tulajdonképpen a világon is. Minden nemzet bemutatta magát, énekeltek, táncoltak, nagyszerű ifjúsági rendezvény volt. A szomszéd táborban voltak az amerikaiak, és ott mindig nagyon finom palacsintát lehetett enni, meg húst meg mindenfélét. Átjártunk oda. A nyelvet nem tudtuk, de próbáltunk valamiképpen kommunikálni.
Nagyon szívesen vettem részt a gimnáziumban az önképzőkör munkájában, szívesen mondtam verseket. Elég sokat is olvastam. Meg a tanulóasztalommal szemben volt egy könyvespolc, amin a Pallas Lexikon volt szépen sorba rakva. Ha fölnéztem a tankönyvemből, mindig a lexikont láttam, és megtanultam a Pallas Lexikon címszavait. A magyar klasszikusok is megvoltak persze. Apám úgy rá is vezetett erre, arra, amarra, amiket tudni érdemes. Azt hiszem, az olvasás volt az, ami a kultúra felé elvitt engem gyerekkoromban. Nagyon érdekeltek a természetfilozófia kérdései. Akkor friss volt még a darwinizmus, az evolúció elmélete. Darwinnak A fajok eredete című könyve, azaz az evolúció elmélete százötven évvel ezelőtt, 1859-ben jelent meg Shaw-nak akkor nagyon nagy olvasótábora volt Magyarországon is, akkor volt aktuális a legkedvesebb színdarabja, a Pygmalion. A Pygmaliont mindenki olvasta, és számomra Shaw-nak egyéb írásai is mind figyelemre méltóak voltak. Most is vannak még dolgok, amelyek gyakran juttatják az eszembe Shaw-t. Az, hogy például „senkit sem lehet boldoggá tenni a saját akarata ellenére”. Én őt nem csak írónak, hanem nagy filozófusnak is tartom, aki annak a kornak a szellemiségét legjobban fejezte ki. Illetőleg, egy kicsit talán előtte járt, a magyar értelmiség gondolkodásmódjának mindenképp, már politikailag, a demokráciát, a társadalmi berendezkedést illetően. Einstein élete is érdekes volt akkor a számunkra, a relativitáselmélete az akkor forradalmi volt. Einstein mint tudós érdekelt engem, és akkor úgy foglalkoztam is a téziseivel. A sorsa azonban már nagyon aktuálisnak látszott a saját életem szempontjából is. Gondolkoztunk rajta, hogy vajon ezek a nehézségek begyűrűznek-e hozzánk is. A kivándorlás lehetősége is elgondolkodtatott. Egy másik személyiség, akivel foglalkoztam, Lindbergh volt. A járművek, a közlekedés engem mindig érdekelt. A ló, az autó meg motorkerékpár, bármi. Valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban próbáltam is a repülést a pipishegyi repülőtéren, de akkor volt egy halálos szerencsétlenség, és apám eltiltott tőle. Óriási társadalmi és tudományos eredménynek, technikai bravúrnak számított, hogy Lindbergh átrepülte az óceánt. Példaképe volt a technikai fejlesztéseket elősegítő embernek és sportembernek, én ezért nagyon sokat olvastam róla, és tetszett nekem az alakja. Ady abban az időben még féllegalitásban volt. A gyöngyösi gimnázium, amelyben nagyon sok egyházi reminiszcencia működött, nagyon-nagyon dubiózusan kezelte Adyt. Nem nagyon fogadták el, nem nagyon ismerték el. Többet beszéltek Karinthy Ady-karikatúráiról, mint magáról Adyról. Az önképzőköri előadásokon nem vették szívesen, ha valaki Adyt mondott el. A gimnázium humán irányzata konzervatív volt. A lánytestvéreim is olvastak Adyt, otthon nálunk mindenkinek a kedves könyvei között volt Ady. Éreztük, hogy ez valamiképpen más, valami új levegő, valami új szellem, aminek jövőjét láttuk. Ady a tisztaságot, az emberi léleknek, az emberi gondolkodásmódnak a tisztaságát nagyon fontosnak tartotta, és elítélte magát amiatt, hogy ő nem tudta ezeket a követelményeket teljesíteni.Fiatalkori példaképem volt Petschauer Attila is. Petschauer Attila olimpiai bajnok volt, vívó, kardvívó olimpiai bajnok. És zsidó ember volt. Elegáns, nagyon jó megjelenésű férfi, egy igazi világfi. Én is elég tehetségesen vívtam. Egyszer a gyöngyösi vívók meghívták Petschauer Attilát egy vívóversenyre. Egy bemutató asszóra is sor került, és én voltam az ellenfele! Ez nagy esemény volt az akkori életemben. Petschauer katona is volt, főhadnagyi rangig vitte. Valamikor 1941-ben vagy 42-ben behívták munkaszolgálatra, és a fehér főhadnagyi ruhájában ment bejelentkezni. Abban a fehér zsávoly főhadnagyi ruhájában vitték ki Ukrajnába, ahol iszonyú körülmények között kivégezték, hideg vízzel öntözték, és úgy fagyott meg.
A gimnáziumra alapvetően polgárias szemléletű intézményként emlékszem vissza, még ha ez annak a korszaknak a vége felé volt is. Nem volt politika. A gimnázium igazgatója egy Erdős Tivadar nevű ember volt, akire úgy néztünk föl, mint egy félistenre. A társadalmi rangokat nagy tiszteletben tartotta a közvélemény, és Erdős Tivadar ilyenformán meghatározó személyiség volt a városban. Nemcsak a gimnázium igazgatója volt, hanem méltóságos úr is. Akkor az volt a helyzet, hogy ha valaki a hatodik fizetési osztályt elérte, automatikusan méltóságos rangot kapott. Ez nagy szó volt, mert Gyöngyösön talán rajta kívül senkinek nem volt ilyen rangja. Kiváló igazgató volt, rendet tartott az iskolában és óriási fegyelmet. A tanári szobába bemenni egészen nagy kitüntetés volt, de hogy az igazgatói szobába bejusson az ember, az nem fordult elő. Az iskolánk fiúgimnázium volt, ahová azonban magántanulóként lányok is járhattak. A szünetben azonban el voltak különítve a fiúktól, volt egy külön lányszoba, csak oda mehettek. Mindig a tanárral jöttek be az osztályba, és a tanárral mentek ki az óra végén. Az első padokban ültek, és már akkor is köpenyben kellett járniuk. Egyébként nekünk, fiúknak diáksapkánk volt. A lányok is rendszeresen feleltek, és szabályos érettségi bizonyítványt is kaptak, tornára nem jártak, de egyébként minden tárgyat ugyanúgy tanultak, mint mi. Ez az iskola, mivel egykor ferences gimnázium volt, elég hosszú ideig magán viselte az egyházi iskolák szokásait és gondolkodásmódját. Még az engem tanító testületben is három pap volt, akik reverendában jártak dolgozni. Az osztályfőnökömet Stiller Kálmánnak hívták, aki a gyöngyösi közéletben is jelentős szerepet vitt, mivel ő szerkesztette a Gyöngyösi Kalendáriumot. Óriási tekintélyük volt ezeknek a gimnáziumi tanároknak. A város polgárai is ismerték őket, és ha végigmentek az utcán, mindet megsüvegelték. Anyagilag is jó polgári életmódot folytató emberek voltak.
Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak. Én sok mindent összekapcsoltam az apám körül megszerezhető ismeretekből meg az iskolakertből meg a kötelező tanulmányaimból is az ő segítségével. Bauer Ede sokszor vitt el bennünket a Mátrába kirándulni, növényeket megismerni, a természetet megismerni, vizeket, hegyeket látni, nagyon lelkiismeretes tanár volt. Az ő hatása nem terjedt túl az iskolán, nem írt tudományos cikkeket, de nagyon jó tanár volt. Gyakran beszélgettem vele, pontosabban lehetővé tette, hogy kérdezzek tőle valamit, vagy meghallgassam őt. Azért mondom, hogy nem beszélgetés volt, mert olyan sok szinttel magam fölött lévőnek éreztem őt, hogy az mindig csak tanítás volt – nem a kérdés, hanem mindig a felelet volt a fontos. Bán Imre is nagyon-nagyon kedves volt számomra. Nem volt sokkal idősebb, mint mi, fiatalon került a gimnáziumba. Félixnek csúfolták, mert ikszlába volt, de alapjában véve szerették a diákok. Én is mint tudós embert tiszteltem és becsültem. Nekünk kicsit közelebbi kapcsolatunk is volt, mert sokáig jártam hozzá franciára. Ő a Sorbonne-on is tanult két évig. Többé-kevésbé eredményesen is tanultam nála, de ezek a különórák arra is alkalmat adtak, hogy egy kicsit beszélgessünk egymással, és nekem meg külön örömet jelentett, hogy egy nagyon csinos felesége volt, aki rendre csalta a férjét, de nagyon, nagyon szép asszony volt!