Nagyon szívesen vettem részt a gimnáziumban az önképzőkör munkájában, szívesen mondtam verseket. Elég sokat is olvastam. Meg a tanulóasztalommal szemben volt egy könyvespolc, amin a Pallas Lexikon volt szépen sorba rakva. Ha fölnéztem a tankönyvemből, mindig a lexikont láttam, és megtanultam a Pallas Lexikon címszavait. A magyar klasszikusok is megvoltak persze. Apám úgy rá is vezetett erre, arra, amarra, amiket tudni érdemes. Azt hiszem, az olvasás volt az, ami a kultúra felé elvitt engem gyerekkoromban. Nagyon érdekeltek a természetfilozófia kérdései. Akkor friss volt még a darwinizmus, az evolúció elmélete. Darwinnak A fajok eredete című könyve, azaz az evolúció elmélete százötven évvel ezelőtt, 1859-ben jelent meg Shaw-nak akkor nagyon nagy olvasótábora volt Magyarországon is, akkor volt aktuális a legkedvesebb színdarabja, a Pygmalion. A Pygmaliont mindenki olvasta, és számomra Shaw-nak egyéb írásai is mind figyelemre méltóak voltak. Most is vannak még dolgok, amelyek gyakran juttatják az eszembe Shaw-t. Az, hogy például „senkit sem lehet boldoggá tenni a saját akarata ellenére”. Én őt nem csak írónak, hanem nagy filozófusnak is tartom, aki annak a kornak a szellemiségét legjobban fejezte ki. Illetőleg, egy kicsit talán előtte járt, a magyar értelmiség gondolkodásmódjának mindenképp, már politikailag, a demokráciát, a társadalmi berendezkedést illetően. Einstein élete is érdekes volt akkor a számunkra, a relativitáselmélete az akkor forradalmi volt. Einstein mint tudós érdekelt engem, és akkor úgy foglalkoztam is a téziseivel. A sorsa azonban már nagyon aktuálisnak látszott a saját életem szempontjából is. Gondolkoztunk rajta, hogy vajon ezek a nehézségek begyűrűznek-e hozzánk is. A kivándorlás lehetősége is elgondolkodtatott. Egy másik személyiség, akivel foglalkoztam, Lindbergh volt. A járművek, a közlekedés engem mindig érdekelt. A ló, az autó meg motorkerékpár, bármi. Valamikor tizenhat-tizenhét éves koromban próbáltam is a repülést a pipishegyi repülőtéren, de akkor volt egy halálos szerencsétlenség, és apám eltiltott tőle. Óriási társadalmi és tudományos eredménynek, technikai bravúrnak számított, hogy Lindbergh átrepülte az óceánt. Példaképe volt a technikai fejlesztéseket elősegítő embernek és sportembernek, én ezért nagyon sokat olvastam róla, és tetszett nekem az alakja. Ady abban az időben még féllegalitásban volt. A gyöngyösi gimnázium, amelyben nagyon sok egyházi reminiszcencia működött, nagyon-nagyon dubiózusan kezelte Adyt. Nem nagyon fogadták el, nem nagyon ismerték el. Többet beszéltek Karinthy Ady-karikatúráiról, mint magáról Adyról. Az önképzőköri előadásokon nem vették szívesen, ha valaki Adyt mondott el. A gimnázium humán irányzata konzervatív volt. A lánytestvéreim is olvastak Adyt, otthon nálunk mindenkinek a kedves könyvei között volt Ady. Éreztük, hogy ez valamiképpen más, valami új levegő, valami új szellem, aminek jövőjét láttuk. Ady a tisztaságot, az emberi léleknek, az emberi gondolkodásmódnak a tisztaságát nagyon fontosnak tartotta, és elítélte magát amiatt, hogy ő nem tudta ezeket a követelményeket teljesíteni.Fiatalkori példaképem volt Petschauer Attila is. Petschauer Attila olimpiai bajnok volt, vívó, kardvívó olimpiai bajnok. És zsidó ember volt. Elegáns, nagyon jó megjelenésű férfi, egy igazi világfi. Én is elég tehetségesen vívtam. Egyszer a gyöngyösi vívók meghívták Petschauer Attilát egy vívóversenyre. Egy bemutató asszóra is sor került, és én voltam az ellenfele! Ez nagy esemény volt az akkori életemben. Petschauer katona is volt, főhadnagyi rangig vitte. Valamikor 1941-ben vagy 42-ben behívták munkaszolgálatra, és a fehér főhadnagyi ruhájában ment bejelentkezni. Abban a fehér zsávoly főhadnagyi ruhájában vitték ki Ukrajnába, ahol iszonyú körülmények között kivégezték, hideg vízzel öntözték, és úgy fagyott meg.

Nagyon szerettem a cserkészvezető tanárt, aki nem tanított bennünket. Ludányi Antalnak hívták. Ő volt a cserkészcsapat parancsnoka, és én örömmel cserkészkedtem. Olyannyira, hogy mint frissen felavatott cserkész részt vehettem a Gödöllőn tartott dzsemborin. Nagy élmény volt az életemben, mert akkor találkoztam először sok külföldi, mindenféle más nemzetiséghez tartozó emberrel. És minden reggel láttam Teleki Pált, aki Magyarország főcserkésze volt, és Lord Baden-Powellt, aki a világ főcserkésze volt, amikor lóháton bejárták a tábort, és inspiciáltak. Volt alkalmam találkozni meg néhány mondatot beszélni Sík Sándorral is, aki Teleki Pál helyettese volt, mint helyettes főcserkész. A jelenlegi gödöllői Szent István Egyetem főépületében volt az irodájuk, onnan adták ki mindennap a napiparancsokat. Ezek széthordása a futárok dolga volt, és az egyik héten én is futára voltam a második altábornak. Egy igazi internacionális esemény volt a jamboree, az első nagy jamboree volt tulajdonképpen a világon is. Minden nemzet bemutatta magát, énekeltek, táncoltak, nagyszerű ifjúsági rendezvény volt. A szomszéd táborban voltak az amerikaiak, és ott mindig nagyon finom palacsintát lehetett enni, meg húst meg mindenfélét. Átjártunk oda. A nyelvet nem tudtuk, de próbáltunk valamiképpen kommunikálni.

Számomra a legmeghatározóbb Bauer Ede nevű tanárunk volt, aki természetrajzot tanított. Engem elsősorban már akkor is az érdekelt. Ő észrevette rajtam ezt, és figyelemmel kísérte a fejlődésemet. Többek között csináltunk egy iskolakertet a tornaterem előtt. Ha nem is volt kötelező, de valamiképpen a klebelsbergi iskolarendszer része volt ez az iskolakert, ami német nyelvterületen még ma is kötelező része a középiskoláknak. Én sok mindent összekapcsoltam az apám körül megszerezhető ismeretekből meg az iskolakertből meg a kötelező tanulmányaimból is az ő segítségével. Bauer Ede sokszor vitt el bennünket a Mátrába kirándulni, növényeket megismerni, a természetet megismerni, vizeket, hegyeket látni, nagyon lelkiismeretes tanár volt. Az ő hatása nem terjedt túl az iskolán, nem írt tudományos cikkeket, de nagyon jó tanár volt. Gyakran beszélgettem vele, pontosabban lehetővé tette, hogy kérdezzek tőle valamit, vagy meghallgassam őt. Azért mondom, hogy nem beszélgetés volt, mert olyan sok szinttel magam fölött lévőnek éreztem őt, hogy az mindig csak tanítás volt – nem a kérdés, hanem mindig a felelet volt a fontos. Bán Imre is nagyon-nagyon kedves volt számomra. Nem volt sokkal idősebb, mint mi, fiatalon került a gimnáziumba. Félixnek csúfolták, mert ikszlába volt, de alapjában véve szerették a diákok. Én is mint tudós embert tiszteltem és becsültem. Nekünk kicsit közelebbi kapcsolatunk is volt, mert sokáig jártam hozzá franciára. Ő a Sorbonne-on is tanult két évig. Többé-kevésbé eredményesen is tanultam nála, de ezek a különórák arra is alkalmat adtak, hogy egy kicsit beszélgessünk egymással, és nekem meg külön örömet jelentett, hogy egy nagyon csinos felesége volt, aki rendre csalta a férjét, de nagyon, nagyon szép asszony volt!

A gimnáziumra alapvetően polgárias szemléletű intézményként emlékszem vissza, még ha ez annak a korszaknak a vége felé volt is. Nem volt politika. A gimnázium igazgatója egy Erdős Tivadar nevű ember volt, akire úgy néztünk föl, mint egy félistenre. A társadalmi rangokat nagy tiszteletben tartotta a közvélemény, és Erdős Tivadar ilyenformán meghatározó személyiség volt a városban. Nemcsak a gimnázium igazgatója volt, hanem méltóságos úr is. Akkor az volt a helyzet, hogy ha valaki a hatodik fizetési osztályt elérte, automatikusan méltóságos rangot kapott. Ez nagy szó volt, mert Gyöngyösön talán rajta kívül senkinek nem volt ilyen rangja. Kiváló igazgató volt, rendet tartott az iskolában és óriási fegyelmet. A tanári szobába bemenni egészen nagy kitüntetés volt, de hogy az igazgatói szobába bejusson az ember, az nem fordult elő. Az iskolánk fiúgimnázium volt, ahová azonban magántanulóként lányok is járhattak. A szünetben azonban el voltak különítve a fiúktól, volt egy külön lányszoba, csak oda mehettek. Mindig a tanárral jöttek be az osztályba, és a tanárral mentek ki az óra végén. Az első padokban ültek, és már akkor is köpenyben kellett járniuk. Egyébként nekünk, fiúknak diáksapkánk volt. A lányok is rendszeresen feleltek, és szabályos érettségi bizonyítványt is kaptak, tornára nem jártak, de egyébként minden tárgyat ugyanúgy tanultak, mint mi. Ez az iskola, mivel egykor ferences gimnázium volt, elég hosszú ideig magán viselte az egyházi iskolák szokásait és gondolkodásmódját. Még az engem tanító testületben is három pap volt, akik reverendában jártak dolgozni. Az osztályfőnökömet Stiller Kálmánnak hívták, aki a gyöngyösi közéletben is jelentős szerepet vitt, mivel ő szerkesztette a Gyöngyösi Kalendáriumot. Óriási tekintélyük volt ezeknek a gimnáziumi tanároknak. A város polgárai is ismerték őket, és ha végigmentek az utcán, mindet megsüvegelték. Anyagilag is jó polgári életmódot folytató emberek voltak.

A negyedik gimnázium végére én már nem akartam latint tanulni, és az volt a kérdés, hol tanuljak tovább. Mivel az első elemitől kezdve, ahogy ceruzát fogtam a kezembe, állandóan rajzoltam, papám azt mondta, hogy erre a pályára kell menni, és elvitt a Szépmíves Líceumba, ahol tizenkét szak közül lehetett választani. Fantasztikus dolgok voltak ott, a kerámiától kezdve a grafikai rajzon keresztül a kályhacsempe-tervezésig. A felvételin egy fejszobrot kellett lerajzolni és egy térbe állított testet, egy tintatartót. Fölvettek, de közben mamám beszélt Csapody Vera nénivel, a Sacré Coeur igazgatónőjével, aki azt ajánlotta neki, hogy Kőbányán, a Maglódi út 8. alatt van egy mezőgazdasági gimnázium, menjek oda. Soha nem felejtem el, amikor megláttam a nagy kertben pompázó gyönyörű, vastag virágtömeget, azt mondtam: mamám, én ide akarok jönni! Most már csak mosolygok rajta, hogy a Sacré Coeur után, a fegyelem, a rend, az illem és a tanulás után megcsapott a szabadság szele. Először rettenetesen élveztem, de hamar elfogott az undor. Kiderült, hogy az igazgató a kollégiumi felügyelőnővel, a felesége az iskolaorvossal, a mit tudom én, ki kivel állt össze. Ezt a gyerekek beszélték, de azt én is láttam, hogy a diri kikezdett az utolsó évesekkel. Akkor jött az undor. De a diáktársakkal jó barátságba kerültem. Volt olyan hét, amikor nem kellett iskolába járni, hanem úgynevezett hetes volt az ember, akkor a gazdaságban és a konyhában kellett tenni-venni. Kicsi, de jó gazdaság működött az iskolában. Voltak lovak, tehenek, kertészet, melegházak satöbbi. Nagyon jó tanárok tanítottak, mert az egyházi és egyéb nagynevű intézményekből sok tanárt kirúgtak akkoriban, és külvárosi iskolákba helyezték őket. A Maglódi úti mezőgazdasági is ilyen volt. Két év után viszont majdnem az egész tanári kart leváltották. Volt olyan tanár, akit nagyon sajnáltunk, de akik jöttek, azok se voltak rosszak. Az igazgatóváltásnak viszont örültünk, sokkal jobb igazgatót kaptunk. Ez olyan iskola volt, ahol Sacré Coeur-növendék rajtam kívül nem akadt. Az osztályban talán öten voltunk értelmiségi származásúak. A környékbeli településekről jártak be a gyerekek, a legtöbbnek kereskedő, gazdálkodó volt a családja, de már majdnem mindnek elvették a boltját, kiosztották a földjét, kulákká nyilvánították, szóval általában véve sérelmesek voltak. Sokat sportoltunk. Én vívtam, kosaraztam, atletizáltam, sakkoztam, diáksport alapon. A vívás és a kosárlabda a sörgyári csapatban ment. A szomszédos sörgyár kölcsönkérte az iskola tornatermét, hogy edzhessen, ennek fejében, aki akart, beléphetett a sörgyári csapatba. Nagyon szerettem. Eredményesen vívtam, mert balkezes voltam.

A bencések felvilágosult szemléletére jellemző a következő történet: 37 októberében, mikor nyolcadikba léptünk, az önképzőkörben az ősember életéről tartottam előadást. Benne volt az előadásomban, hogy hány millió évesnek tartja a tudomány a világot. Bencés gimnáziumban voltunk, ehhez képest nagy bátran azt mondtam: „Ha ezt figyelembe vesszük, csak nevetni tudunk azon a múlt században élt papon, aki kiszámította, hogy Isten a világot 4350 éve teremtette, és még azt is kiszámította, hogy keddi napon történt a teremtés befejezése." Jellemző, hogy ezt a Bencés Gimnáziumban elő lehetett adni. Ott volt az önképzőköri tanár is, végighallgatták, de nem történt semmi. Aztán egy másik történet: 35-ben választások voltak, és itt van Kismegyeren egy bencés birtok, ami Győrhöz tartozik. Apám testvére ott volt gépész. Mondtam szünetben a magyartanáromnak, nem szép dolog ám, hogy a bencés birtokon megmondják, kire kell szavazni. A tanárom csak meghúzta a vállát, akkor sem nem történt semmi.

Az elemiben a legjobb tanuló voltam. Már negyedikben eldöntöttük, hogy nem megyek a két ismétlő osztályba, hanem megpróbálkozom a gimnáziummal. A tiszta egyes bizonyítványommal ez minden további nélkül lehetséges volt. Azonban amikor jelentkezni kellett, lekéstük a határidőt. Apámat behívta az igazgató, Kocsis Lénárt, azt mondta neki, hogy későn hozta a papírokat, mert a jelentkezési határidő lejárt. Aztán megnézte a tiszta egyes bizonyítványomat, végül azt mondta, hogy erre a bizonyítványra azért még van hely. Így kerültem az 1930/31-es iskolaévtől a győri Bencés Gimnázium első osztályába. Az egyszerű Tóth István név mellé az volt írva: „gyárvárosi", innen tudták, hogy én vagyok. Itt jártam aztán nyolc évet. Az alsó négy osztályban vastag betűs voltam, ez azt jelenti, hogy csak egy kettesem volt, vagy nem volt egy sem. A felsőbb osztályokban csak egyszer sikerült a legnehezebb kategóriába felkerülni, hetedikben. Akkor voltam megint vastag betűs. Amikor nem voltam vastag betűs, akkor volt két-három kettesem is.

A piaristák a katolikus egyház liberális, felvilágosult, progresszív szárnyát képviselték, nyitottak voltak. Nem dicsérték a német győzelmeket, a leventemozgalmat visszafogták, nem tartottak semmiféle jobboldali megmozdulást. A legszívesebben a franciatanáromra, Egyed Andrásra emlékszem vissza. Kiváló ember volt, 1944-ben részt vett a zsidómentő akciókban is. Papp László a történelmet tanította, később a katolikus leánygimnázium igazgatója lett. Még két tanárt meg kell említenem: Öveges Józsefet és Kovács Mihályt, mindketten kiváló matematika- és fizikatanárok voltak. Az osztálytársaim közül kettőt hadd említsek név szerint, a Piarista Gimnázium jellemzésére: Kussbach Erik barátomat, a mostani osztrák nagykövetet, aki 1956-ban ment ki, és Tőkei Ferencet, Magyarország későbbi vezető marxista filozófusát. Antall József eggyel alattam járt, jól ismertük egymást. Zlinszky János hárommal fölöttem, Pomogáts Béla pedig alattam járt egy-két évvel, Gyurkó Lászlóval párhuzamos osztályba jártunk. Ebből is látszik, milyen változatos pályát futottak be a piarista diákok. 1945 után erős nyomás alatt voltunk, állandó defenzív pozícióban, de azért az oktatás magas színvonala 1948-ig, az államosításig megmaradt. Utána a tanári kar teljesen kicserélődött. Odahozták igazgatónak Heszke Bélát, aki előtte valami egyházi gimnáziumban tanított, és becsületes, tisztességes, nagyon művelt ember volt. Igazgatósága sok bajt elhárított – hamarosan le is váltották. Az érettségi feszült hangulatban zajlott le, de valahogy csak túléltük ezt az utolsó évet.

Én 1941 tavaszán fejeztem be a negyedik elemit. Korábban magántanuló voltam, és a szüleim tavasszal, még Spanyolországból elintézték a fölvételemet a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, szintén magántanulónak. Ekkor jött a Teleki-öngyilkosság, a belépés a háborúba és a hazaérkezésünk. Mivel a Régiposta utcába költöztünk, s futva alig három perc távolságra laktunk a Piarista Gimnáziumtól, apám azt mondta, inkább oda írassanak be, mert háború, bombázás lesz, jobb, ha közel van az iskola. Így kerültem a piaristákhoz, ahova a két evangélikus Verebély nagybátyám is járt. A Piarista Gimnáziumba jártam tehát hét évig, mert a nyolcadikban államosították. Nem állítom, hogy mindent tökéletesnek láttam ott, mert egyes piarista tanárokban erős vallási fundamentalizmus működött. Volt olyan tanár, aki szerint az igazi hivatás a papi, így aki nem lesz pap, az csak másodrendű piarista diák lehet. Találkoztam egyfajta katolikus hittérítési hajlandósággal is. Némely tanárok és diákok úgy gondolták, hogy azt a kevés protestánst, aki odajár, át kell téríteni. Bizonyos tanárok körében pedig erős keresztény konzervatív nézet élt. Az 1945 előtti rendfőnök nagyon szeretett előadásokat tartani, és azzal dicsekedett, hogy minden politikai rendszerben minden kormányban volt piarista diák – ezt mindenképpen negatív vonásnak tartottam. Én annyira nem dicsekedtem volna azzal, hogy például Kolosváry-Borcsa Mihály, aki háborús bűnös volt, szintén a piaristákhoz járt. De a Rákosi-rendszerben is kerültek nagyon magas pozícióba piarista diákok, mint például Boldizsár Iván. Ám a Piarista Gimnázium rengeteg pozitívuma sokkal fontosabb, mint a negatívumok. A legnagyobb pozitívumot abban látom, hogy a piaristák megtanítottak rá, hogy tanulni és dolgozni kell. Ott munka nélkül megélni nem lehetett, nagyon keményen kellett tanulni, és csak kellő tanulással lehetett valamit elérni. Aki rosszul szerepelt, annak előbb-utóbb rábeszélték a szüleit, hogy tegyék át másik iskolába, ahol aztán általában kiváló tanuló lett, mert egészen mások voltak a követelmények. A legtöbb tanár igen nagyra tartotta a tudományt, elsősorban a természettudományokat.

Egyedül mentem beiratkozni. Mikor bekerültem az irodába, az igazgató azt kérdezte: „Hol vannak a szülei?” Mondtam, hogy „édesapám nem ér rá, mert dolgozik”. „Mit dolgozik?” Mondtam, hogy segít a nagyságáknak kosarat cipelni. Döbbenten nézett rám. „Miből akar tanulni? Van pénzük erre?” Mondtam: „Igen, nekem van pénzem, mert tanítottam, és van negyven pengőm a beiratkozásra.” „De hát hogy fogja fizetni a tandíjat?” „Arra gondoltam, hogy nem tizenhat pengő húsz fillért fizetek (annyi volt a tandíj), csak négy pengőt, annyit ki tudnék fizetni.” Azt mondja: „Még alkudozik is velem? Gondolja végig, a kereskedelmibe nagyon drága füzeteket kell venni. Miből fogja maga ezt fizetni?” Mondom: „Ha nekem csak ez lenne a gondom… De nekem tanítással pénzt is kell keresni, mert édesapámnak megígértem, hogy a lakbért én fogom kifizetni.” „Mennyi lakbért fizetnek?” „Húsz pengőt.” Akkor elkezdett nevetni, ilyen gyerekkel nem nagyon találkozhatott, és arra gondolhatott, hogy talán meg kell adni nekem ezt a lehetőséget. „Jó, hát akkor megegyeztünk, a mi diákunk lesz!” Így történt a beiratkozásom.