A szüleim minden este hallgatták az angol rádiót titokban. Volt egy történelemtanárom a gimnáziumban, Vály Armandnak hívták. Amikor bejött először az osztályba, bejelentette, hogy „én imrédysta vagyok, az Imrédy-párthoz tartozom”. A lányokat ez nem érintette. Én legalább tudtam, hogy ez mit jelent. Minden alkalommal úgy kezdődött a történelemóra, hogy „Molnár! Mit mondott tegnap az angol rádió?” Mert sejtette, hogy hallgatjuk. És akkor mondtam neki valamit. És hat-hét percig tartott a köztünk folyó rém udvarias párbeszéd. Amíg ez folyt, a lányok mind ültek és hallgattak, senki egy szót se szólt. Semmi rosszindulat nem volt Vály Armandban irányomban. És fantasztikus módon tanított történelmet, élvezet volt hallgatni.

Jó tanuló voltam. A nyelvek nagyon mentek, a füzeteim általában körbejártak az osztályban, és mindenki rólam írta le az orosz meg a latin házi feladatokat. Különösen magyarból voltam jó, nagyon hosszú fogalmazásokat írtam. A magyartanárnő az Árpád Gimnáziumban egyszer azt mondta, annak örül, hogy nem mindenki ír olyan hosszú fogalmazásokat, mint én, mert akkor neki egy hetébe telne a dolgozatok javítása. Csak a matematika meg a fizika volt néha kicsit kényes, de az érettségin mindenből a legjobb jegyet kaptam, ami a fizikatanárom jóindulatának is köszönhető. Ő segített, mert az volt a célja, hogy senkinek se rontsa el az esetleges egyetemi továbbtanulását.

A mérnöki és a teológiai pálya vonzott. Aztán halványodott a mérnöki, és erősödött a másik. Az első rólam készült fényképen egy felfordított vödrön ülök, kalapácsot tartok a kezemben, alig bírom el. Az apai nagyapám gépész volt, és a pap nagybátyám is rendelkezett műszaki adottsággal. A fizika kedves tantárgyam volt. Egyik-másik tanárunk egyetemi, főiskolai színvonalon tanított, akarva-akaratlan olyan indíttatást kaptunk tőlük, hogy aki rendelkezett valamilyen adottsággal, ki tudott fejlődni. Például 14-15 éves gyereknek angolul elő kellett adni valamelyik Shakespeare dráma egyik felvonását, vagy a negyedikes-ötödikes osztályfőnökünk, Palumbi Gyula egy, a cserkészethez hasonló mozgalmat, a diákcéh mozgalmat indította el. A diákcéh az egész iskolára kiterjedt, a szövetkezeti mozgalomnak volt az iskolai változata a demokratikus időkben. Boltot tartott fenn, ahol különféle diákholmikat lehetett vásárolni, és büféje is volt. Újságot is adtunk ki, Szivárvány címmel. Kulcsár István, Gerő Ernő rokona és Libik András, egy nagykereskedő fia szerkesztette. Ők el tudták intézni a lapengedélyt, és papírt is szereztek. Palumbi tanította a történelmet, sokat vitatkoztunk vele. Zenekari és énekkari előadásokat is szervezett. Én is játszottam a gimnázium vonószenekarában. A református gimnáziumot abban az időben kettéosztotta az urbánus-népies ellentét. Bakos József magyartanár a néprajzgyűjtő gyerekeivel volt az egyik pólus. Tányérokkal, szőttesekkel és egyéb tárgyakkal berendezték az egyik földszinti termet, a lányok az osztályaikat is feldíszítették ilyenekkel. Az angol internátus fiatalsága, a pestiek meg szemben álltak velük, gúnyolták is egymást. Én kívül maradtam ezeken. Volt egy másik polaritás is, a bethanista mozgalom, egy angliai eredetű pietista irányzat. A lányoknak, akik ehhez tartoztak, nem volt szabad táncolniuk. Így aztán a lányok között is kialakult a két pólus, a szabados és a puritán.

1945-ben átírattak a sárospataki Református Gimnáziumba, ott is érettségiztem 1950-ben. Alapvető szellemi formálásomat ez a gimnázium adta meg. A háború utáni első években nagyon pezsgő volt ott az élet. Az angol kapcsolatok fellendültek, és a korábbi angol internátusban angol nyelvű előadásokat tartottak. Bár én nem az angol, hanem a humán tagozatra jártam, és mint városi fiú, nem vettem részt olyan intenzíven ezeken a rendezvényeken. Az egyik osztálytársam apja egyházkarnagy volt, és elhatározta, hogy misét mutat be a katolikus templomban, zenekari kísérettel négyszólamú misét, amihez zenekart és énekkart szervezett. Mivel nem voltak csellisták, hárman vagy négyen elkezdtünk csellózni tanulni. Ebben aztán ketten tartottunk ki, s két év múlva, ötödikes koromban már játszottam az iskolazenekarban. Hatodikos-hetedikes koromban aztán előadtuk ezt a misét a katolikus templomban. A városi zenekarból beszervezték a rézfúvósokat, a basszusban énekeltek a református teológusok, a tenorban a gimnazisták, az altot és a szopránt a katolikus polgári iskolai leánynövendékei meg a gimnáziumi lányok adták. Ez valóban ökumenikus akció volt. A pataki reformátusok eléggé liberális magatartást tanúsítottak. A gimnázium diákságának negyedét katolikusok tették ki. Az A-osztály fele katolikus volt, ott tanultak az angolosok és a helybeliek. Ebben az osztályban a diákok javarészt Pestről jöttek, részben református értelmiségi vagy dzsentri családokból, sokszor éppen problematikus családokból. A B-osztály tiszta református volt és latinos. Az iskolán kívül benne voltam a Mária-kongregációban, és a plébánián egy függetlenített hittantanár, Bacsur Sándor tartotta nekünk a hittanórákat délutánonként. Kiváló pedagógiai tehetséggel és jó szónoki képességgel rendelkezett, nagyon meg tudott fogni bennünket.

Én, azt hiszem, nagyon céltudatosan készültem az érettségire. Ki volt minden tétel dolgozva, kivonatolva, és nagyon sokat tanultam. Elég jól sikerült. Én majdnem mindig kitűnő tanuló voltam. Volt egyszer egy fizikatanárom a volt bencéseknél, aki „jól átszúrta a kártyát” – ez holland kifejezés –, vagyis keresztüllátott a szitán, és ha jól emlékszem, hármast adott. Akkor apám nagyon meglepődött, hogy „hát te nem vagy kitűnő?” Szóval nagy volt az elvárás, hogy nekem jó tanulónak kell lenni. „Mert ha nem vagy jó tanuló, akkor aztán ilyen hátránnyal, mint értelmiségi, egyáltalán nem vesznek fel az egyetemre.” Azt hiszem, hogy nekem sokat kellett tanulni. Ha összehasonlítom magam Alföldyvel vagy Báldival, Ginterrel, ők könnyebben tanultak. Nekem sokat kellett gürcölnöm, legalábbis az volt az érzésem, hogy nekem nem megy olyan könnyen. De jó jegyeim voltak, és kitűnőre érettségiztem.

Amikor a volt piarista iskolát 49-ben megszüntették, mi széjjelmentük. A legtöbben elmentek az Eötvösbe, az volt a kézenfekvő. Azt hiszem, az volt a tanácsi javaslat is, az volt a belvárosi iskola. Azonban apám szolnoki iskolaigazgatójának a fia igazgató volt az államosított bencés iskolában, a Baross utcában, ami Fazekas-gimnázium lett. Apámnak az volt a gondolata, hogy én menjek oda. Úgyhogy ott folytattam a tanulást. De a Pilis-közösségben mozogva kezdett megerősödni bennem az a gondolat, hogy én pap akarok lenni, és nem akarom a latint elfelejteni. És két osztály után azt mondtam, hogy én át akarok menni az Eötvösbe, hogy latinból is legyen érettségim. Úgyhogy így váltakozott az életem. Tehát három év piarista, egyéves államosítás, kétéves Fazekas után végül is az utolsó két évben az Eötvösbe jártam. És akkor egy osztályba kerültem Alföldyvel, Báldi Tamással és Ginter Károllyal. És majdnem minden vasárnap mentünk kirándulni. Korán reggel misére, és utána ki Hévvel a Pilisbe túrázni.  

Nagyanyám – ő volt a katolikus ág – lelkesen gondoskodott arról, hogy mi a közelben lévő piarista iskolába be legyünk íratva. Úgyhogy én ott kezdtem a középiskolát a piaristáknál, a Duna-parton. Ez az iskola nagyon szigorú volt. Emlékszem, hogy a latin nekem nem ment olyan könnyen, és volt egy latintanárunk, akinek az volt a módszere – de nem rítt ki az átlagképből –, hogy „te ősállat, te ősbarom. Te még mindig nem tanultad meg? Megint nem készültél?” De ez nem volt igazán komoly fenyegetés. Aztán volt egy joviális magyartanár, akit nem vettünk komolyan, és volt egy nagyon szigorú számtantanár, Péntek József, aki nagyon jól tanította a számtant, és tartottunk tőle. A vallási nevelés nagyon deszkás volt. (Ez még ötven évvel ezelőtti szleng.) Volt két – most mai kifejezést használok – száraz kóró hittantanár az iskolában. Az egyik elrettentőbb volt, mint a másik. De tulajdonképpen nem ez volt a lényeg, hanem hogy az egész iskolában rend és fegyelem volt, és kötelező volt hétköznap reggel a kápolnába misére menni. De mindez csak része volt az egésznek, szóval nem volt túlzásban a vallási tartalom. Rend, fegyelem, lecke és szigorúság. Ugyanakkor volt néhány tanár például Szemenyei László és Kovács Mihály, aki nagyon aktív volt, sportolt, és a diáksághoz közel állt. Ők a cserkészetben voltak vezető személyiségek, és értük én is nagyon lelkesedtem. Eleinte diáktáborok voltak a Balatonnál. Volt az iskolának egy nyaralója, és odamentünk nyáron egy vagy két hétre. Amit sose felejtek el, hogy onnan írtam panaszkodó leveleket a szüleimnek, hogy itt a gyerekek – oda az ország minden részéből jöttek, nemcsak úri gyerekek – nagyon csúnyán beszélnek, és ronda vicceket mondanak. Ez volt a „második ablak”, ami kinyílott előttem a világ felé. Az első volt az elemi iskola Füreden a parasztgyerekekkel és az oroszokkal, és utána meg jött ez az iskolatábor. Nagyon szigorú volt ez a szerzetes iskola, és minden, ami a szexualitással kapcsolatban volt, bűn volt, még arra gondolni, róla fantáziálni is tilos volt. Nemcsak csinálni, gondolni is. És ezek a deszkás hittantanárok ezeket belénk sulykolták. Aztán az iskolatáborban pedig jött a másik oldal. Hogy ezek a gyerekek arról beszélnek és úgy beszélnek, amit nem szabad, ami tilos. És ami bűn! Mert a tilos még kevésbé veszélyes, de ha az emberbe belesulykolják azt, hogy „emiatt, ha nem vigyáz, a pokolba kerül” – akkor az eléggé ijesztő lesz. Jobban, mint az orosz tankok. És én ezt komolyan vettem. 

A Váci utcából Budára, a Fillér utca elejére költöztünk, a negyedik elemit már a Marczibányi téren jártam. A Fillér utcából költöztünk a Bimbó útra, abba a házba, ahol végül hetvenöt évig laktam, egy polgári, háromszoba-hallos, cselédszobás lakásba. A hall volt az ebédlő, a középső szoba a szalon, egyik oldalán a szülői háló, a másikon a mi szobánk, a húgomé és az enyém. Az Angolkisasszonyok után az Orsolyákhoz kerültem, ide, a Rózsadombra. Nem volt erős iskola, de akkor nem érdekelt bennünket, egyikünk se azért járt oda, hogy mi lesz belőle, hanem hogy leérettségizzen. Mégis rangot jelentett az Orsolyákhoz járni. Magas tandíjat kellett fizetni, húsz pengőt egy katolikus diákra, a más vallásúak még többet fizettek. Voltak ugyanakkor tandíjkedvezmények is kisebb jövedelmű családok gyerekeinek. Velünk járt a hűvösvölgyi Balázs vendéglős egyik lánya, több magas rangú tisztviselőnek, tisztnek a gyereke és földbirtokosok gyerekei is. Tanultak ott Habsburg-gyerek is, nem is egy. Nem tudom, hányadikosok voltunk, mikor a máter igazgató összehívta a diákokat, bejelentette, hogy a következő naptól kezdve Habsburg Margit főhercegnő oda fog járni a mi iskolánkba – talán lejjebb járt három vagy négy osztállyal, mint mi –, és majd kellő távolságot tartva kell viselkedni vele. Mi ezt meghallgattuk, aztán megérkeztek a Habsburg-gyerekek. Margit, az első elég buta volt, ő egy év után eltűnt onnan. De volt köztük nagyon kedves, jópofa és eleven is. Az egyik nagyon rossz volt, és a máter nem tudott vele mit kezdeni. Ment a másik Habsburg-gyerekhez: „Nem tudunk vele mit kezdeni, mit csináljunk?” „Tessék jól seggbe rúgni, anyuka is úgy szokta!” – volt a válasz. Nekünk ez annyira tetszett, hogy Habsburg Ilkát mindjárt a szívünkbe zártuk. Ezek mind az Anna és az elég ostoba József Ferenc főherceg gyerekei voltak. Rettenetes színdarabokat írt az apuka, és azt nekünk meg kellett nézni. Rémes volt! Kolumbusz hajójáról írt valami szörnyűséget, azt a Duna-parton adták elő.