Jelenlegi hely

Státusz: 
« Vissza a listához
Győri bencés diákok ballagása
Hely: 
Győr
Jogtulajdonos: 
fortepan
Készítés időpontja: 
1948
« Vissza a listához
Tóth István és az érettségizők a győri Bencés Gimnázium előtt
Hely: 
Győr
Készítés időpontja: 
1938
« Vissza a listához
Tóth István, végzős bencés diák osztályterme
Hely: 
Győr
Készítés időpontja: 
1938
« Vissza a listához
Tóth István bencés diákként
Hely: 
Győr
Készítés időpontja: 
1932
 

Tóth István 1919. november 26-án született Győrött, munkáscsaládban. 1930–1938 között a győri Bencés Gimnáziumban tanult. A Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi Karán végzett 1942-ben.
Egy évig a győri városházán volt joggyakornok, majd bevonult katonának. 1945-től a városháza személyzeti, majd kulturális osztályán dolgozott. 1945 májusában belépett a Magyar Kommunista Pártba.
1948–1949-ben a Győr-Moson-Sopron Megyei Tanács Szociálpolitikai Osztályának vezetője volt. 1949-ben kizárták a pártból és leváltották a munkaköréből. 1951-től a megyei tanácsnál főelőadó, majd csoportvezető volt.
1956. október 27-én megválasztották a Győr-Moson-Sopron Megyei Tanács Munkástanácsa elnökének. A forradalom idején részt vett a tanácsi apparátus működésének átalakításában, az államigazgatási feladatok ellátásának biztosításában. 1957 januárjában elbocsátották az állásából. Mint ügyvéd készült folytatni a pályáját, de 1957. április 12-én letartóztatták. A Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult. Szabadulása után a győri Gyógyszertári Központban dolgozott adminisztrátorként, majd a Vízműnél beruházási előadóként. 1997-ben Győr díszpolgára lett. 1999. október 29-én halt meg.

Tóth István
Mind a négy dédapám zsellér volt, mégpedig házatlan zsellér, a legszegényebb fajtából. A családom olyan fölfelé menő fajta, aki törekszik, mert a nagyapáim már iparosok voltak. Anyám apja a Győrtől húsz kilométerre lévő Ásványon vízimolnár volt, de már a saját malmában dolgozott. Fiatalon télen beleesett a hideg vízbe, és harmincévesen meghalt tüdőgyulladásban. Négy gyerek maradt utána, úgyhogy édesanyámnak már tízéves korától el kellett mennie cselédnek. A Héderváry grófnál lévő erdész gyerekei mellé került. Édesapám egy tizenkét gyermekes falusi szabó családjában született, Győrtől tizenkét kilométerre, Nyúlon. Szegény gyerek volt, hazulról nem is kapott semmit. Bár szívesen készített cipőket, mégsem váltotta ki soha a mesterlevelét, csak kontárként dolgozott. Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt.
 
 Édesapám Patonyi Péter nevű barátjával volt együtt a fronton az első világháborúban. Patonyi Péter egyszer írt haza, és apám is ráírt a levelezőlapra, hogy ismeretlenül is üdvözli az itthoniakat, hallotta, hogy Péternek van egy testvére, őt is üdvözli. Ekkor Peredi Péter húga azt írta a bátyjának a válaszlevélben, hogy azt a Tóth Miklóst, aki ilyen kedves sorokat írt, szeretné személyesen is megismerni. Így jött össze a meghívás, hogy egy alkalommal, még a háború alatt, apám Ásványra ment Patonyiékhoz, és megismerkedett azzal a lánnyal, aki később az anyám lett.
 
Megtetszhettek egymásnak, mert amikor apám 18 februárjában itthon volt szabadságon, Ásványon házasságot kötöttek. Rajtuk volt a vagyonuk, ahogy az ilyen szegény emberekre mondani szokták. Én 1919. november 26-án születtem. Édesapám, miután hazajött a frontról, alkalmi munkákból élt, majd vagongyári munkás lett, rendes munkája mellett azonban nagy tételben cipőket csinált. Szorgalma eredményeképp 25-ben már egy kis családi házat tudott építeni Győr-Újvárosban, a „laposi részen", egy egyszerű helyen, de mégiscsak családi ház volt. Apám a 19-es kommün alatt vöröskatona volt, azonban nem tényleges frontszolgálatos: a keresztapámmal együtt Dunaszegen orosz hadifoglyokat őriztek. Azért lett vöröskatona, mert az is egy megélhetési forma volt. Mint volt szakaszvezetőt szívesen fogadták, és fizetést is adtak. Anyám akkor már nem volt állásban, apámnak mindenképpen szüksége volt rá, hogy a családot valahogy eltartsa. Később, mikor a Horthy-rendszerben rendőrnek jelentkezett, először fölvették, de mikor megtudták, hogy vöröskatona volt, azonnal elbocsátották.
Az első elemit Újvárosban kezdtem, de csak fél évig jártam oda, majd átkerültem a gyárvárosi iskolába, ugyanis 26-ban apám a vágóhídon lett portás. A vezetés mind a négy ott lévő alkalmazottnak adott baromfiudvart, azonban nekünk már nem jutott, de volt egy elkerített rész külön bejáróval, a lóvágó, azt a területet adták nekünk. Apám akkor csináltatott két ólat, és évenként harminc-negyven disznót meghizlalt előnyös körülmények között. Apámtól nem kértek pénzt az ottani állatorvosok, és nem kilónként vette a takarmányt, hanem nagyban. Alighogy odakerültünk, megszüntették a vágóhíd lótartását. Édesapám elkérte az igazgatótól az istállót, és vagonszámra vette a kukoricát az állatoknak. Apámnak megvolt az a jó elve, hogy ha egy állat megbetegedett, és három nap múlva nem mutatkozott javulás, azonnal szólt a hentesnek, mentek a disznók a vágóba, apám kimeszelte az ólat, és jött bele a következő disznó. Nem tartott beteg állatokat. Gyakran álldogált az ólnál, elgyönyörködött az állatokban. A kertben is dolgozott, de a kertet nem szerette úgy, mint az állattenyésztést. Ha más időket él meg, talán önálló vállalkozó lett volna. A vágóhíd hatalmas terület volt. Nekem az elemi iskolában presztízst jelentett, mert a haverokat bevihettem nézelődni. Amikor odakerültünk, egy évig én is mindig a vágó ajtajában álltam, hogy lássam, hogyan vágják az állatokat. Sajnáltam a disznókat és a marhákat, de azért néztem a vágásokat. Sokszor volt, hogy a tanító anyjának finomabb borjúmáj kellett, akkor mindig apámhoz fordultak, és a hentesektől ő rögtön megszerezte. Így a vágóhídi összeköttetés presztízst jelentett, meg azt is, hogy apámat ismerték a tanítók. Erre amúgy nagy szükség nem volt, mert jól tanultam. Egyedüli gyerek voltam, és anyagi nehézségeink nem voltak. Apám meghizlalta azt az évi negyven disznót, az akkora jövedelmet jelentett, hogy az én apámnak több volt a pénze, mint a sok úgynevezett úri gyerek apjának.
 
A gyárvárosi iskolában egy igen kiváló magyar ember volt a tanítóm, vitéz Kiss Károlynak hívták. Mai szemléletem szerint azonban túlságosan is „nem-nem-sohás" volt, irredenta. Emlékszem, volt egy kis mappája, Magyarország térképe volt rajta, s ha középen megnyomták, szétvált, és a történelmi Magyarország részeit mutatta. Állandóan a magyarság, Trianon volt a téma, és hogy mekkora igazságtalanság ért bennünket, ami igaz is, persze, de csak ez volt a téma. Minden iskolaév végén vizsga volt, és negyedik elemi után, mint a legjobb tanuló, a vizsgán olyan verssel rukkoltam ki a tanítóm megbízásából, amely arról szólt, hogy repülök Pozsony fölé, és a szlovákokra ledobok egy bombát, és itthon jelentem a hazámnak, hogy teljesítettem a kötelességem. Az ember később jött rá, nem az volt baj, hogy ezt tanultuk, hanem az, ha ennél a szemléletnél megragadt valaki, mert ez csak a dolog egyik oldala. Később én is megtudtam történelmi könyvekből, hogy talán lehetett volna Trianonban mit keresnünk, ha nem az Apponyi-álláspontot – ő volt a magyar küldöttség vezetője – fogadjuk el, mert ő az ezeréves Magyarországról beszélt. Teleki Pál viszont már azt magyarázgatta az angol megbízottnak, hogy a határon túl hatalmas magyar kisebbség van, és ha a Teleki-féle álláspontot tudtuk volna képviselni, elképzelhető, hogy egy szerencsésebb határt kapunk. 
Az elemiben a legjobb tanuló voltam. Már negyedikben eldöntöttük, hogy nem megyek a két ismétlő osztályba, hanem megpróbálkozom a gimnáziummal. A tiszta egyes bizonyítványommal ez minden további nélkül lehetséges volt. Azonban amikor jelentkezni kellett, lekéstük a határidőt. Apámat behívta az igazgató, Kocsis Lénárt, azt mondta neki, hogy későn hozta a papírokat, mert a jelentkezési határidő lejárt. Aztán megnézte a tiszta egyes bizonyítványomat, végül azt mondta, hogy erre a bizonyítványra azért még van hely. Így kerültem az 1930/31-es iskolaévtől a győri Bencés Gimnázium első osztályába. Az egyszerű Tóth István név mellé az volt írva: „gyárvárosi", innen tudták, hogy én vagyok. Itt jártam aztán nyolc évet. Az alsó négy osztályban vastag betűs voltam, ez azt jelenti, hogy csak egy kettesem volt, vagy nem volt egy sem. A felsőbb osztályokban csak egyszer sikerült a legnehezebb kategóriába felkerülni, hetedikben. Akkor voltam megint vastag betűs. Amikor nem voltam vastag betűs, akkor volt két-három kettesem is. 
 
   Életemben talán az egyik döntő fordulat az volt, hogy a vágóhídon volt egy kocsislakás, és egy Benedetti nevű gázlámpa-tisztogató lakott ott. Ahhoz képest, hogy egyszerű ember volt, nagyon jó könyvtárat tartott. Őtőle kaptam kölcsön egy könyvet, Mózes-e vagy Darwin? volt a címe, Dodel Arnold írta. Tizenhat éves koromban elolvastam, és döntő hatással volt a gondolkodásomra, előkészített arra a világnézetre, amit húszéves koromtól a mai napig is vallok, és ez bizonyos stabilitást jelentett mindig az életemben. Nem lettem ateista, de kiderült, hogy létezik agnosztikus szemlélet. Az agnosztikusok szerintem becsületesek, mert azt mondják, hogy a tapasztalaton túl nem tudunk semmit. Körülbelül húszéves voltam, amikor ezt így kialakítottam magamnak, azóta is ezt vallom.
 Gimnazista koromban a szokott Jókaikat és a Mikszáthokat olvastam. Nem voltam különösebben nagy olvasó, inkább játszó gyerek voltam. Nem voltam szorgalmas, de a szüleim miatt tanulnom kellett. Sok idő elment a látszattanulásra, meg az asztalnál való ülésre, úgyhogy mindig azt szoktam mondani: talán ha a szüleim engedték volna, hogy szabadon abba az irányba fejlődjem, ami énnekem tetszik, vagy ami az én beállítottságom, többre vihettem volna.  
 
   A bencések felvilágosult szemléletére jellemző a következő történet: 37 októberében, mikor nyolcadikba léptünk, az önképzőkörben az ősember életéről tartottam előadást. Benne volt az előadásomban, hogy hány millió évesnek tartja a tudomány a világot. Bencés gimnáziumban voltunk, ehhez képest nagy bátran azt mondtam: „Ha ezt figyelembe vesszük, csak nevetni tudunk azon a múlt században élt papon, aki kiszámította, hogy Isten a világot 4350 éve teremtette, és még azt is kiszámította, hogy keddi napon történt a teremtés befejezése." Jellemző, hogy ezt a Bencés Gimnáziumban elő lehetett adni. Ott volt az önképzőköri tanár is, végighallgatták, de nem történt semmi. Aztán egy másik történet: 35-ben választások voltak, és itt van Kismegyeren egy bencés birtok, ami Győrhöz tartozik. Apám testvére ott volt gépész. Mondtam szünetben a magyartanáromnak, nem szép dolog ám, hogy a bencés birtokon megmondják, kire kell szavazni. A tanárom csak meghúzta a vállát, akkor sem nem történt semmi.
A politika túlságosan nem érdekelt soha. Már gyerekkoromban is az volt a véleményem, hogy a jövőt a politikusok se látják jobban, mint én. Ha részletesen nem is olvastam el minden könyvet, Erdeit meg Veres Pétert, meg a népi írókat, ez az irányzat érdekelt, de maga a politika nem. Engem nem tanított apám, őt csak az érdekelte, hogy minél többet egyenek a disznók. A Bencés Gimnáziumban Horthy nem volt népszerűsítve, mert református volt, úgyhogy ott nem volt Horthy-kultusz. Ugyanebben a korban már kezdett kialakulni bennem az a szemlélet, hogy a tudomány embereit, akik a tudomány asztalára komoly műveket tettek le, nagyon tiszteltem. Már abban az időben hallottam Einsteinről és Galileiről, mindig azt mondtam: az igen, az teljesítmény! De a politikusokat nem sokra tartottam, és ez a mai napig így van.
Érettségin idegességből, bár jó latinista voltam, nem ment a fordítás, elhibáztam a példát, kettest kaptam, ezért aztán a latintól elment a kedvem. Pesten akartam továbbtanulni, de abban az évben, 38-ban a bölcsészeten nem lehetett magyar–történelem szakot felvenni, a történelem a latinnal volt párosítva, hát oda nem akartam menni. Mivel apámnak volt rá pénze, hogy egyetemre adjon, így a jogra jelentkeztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Budapesten. Apám az egyik bencés tanár javaslatára a Szent Imre kollégiumba adott. A szüleim jóakarata ellenére ez volt életem egyik legrosszabb húzása. Apám portási fizetése kevesebb volt, mint amennyit énértem a Szent Imrében fizetett. Nem éreztem jól magam, mert tudtam, csak kirívok a társaságból. Talán hárman vagy négyen voltunk ilyen egyszerűbb származásúak. A többiek tisztviselők, vagy még magasabban állók, megyei urak gyermekei. Ráadásul akkor már abszolút nem voltam vallásos, már agnosztikus voltam.
 
A vallásos nevelés a Szent Imrében amúgy csak annyiból állt, hogy egy hónapban egyszer-kétszer volt egy előadás, és vasárnap el kellett menni misére. A jogi egyetemen a diákok között eléggé erős volt a jobboldal, jobboldali bajtársi szövetségek, szervezetek működtek. Szerencsére ezektől megóvott a Szent Imre, mert volt nekik egy saját bajtársi egyesületük: a Szent Imre Kör. Azt mondták, ezzel te már bent vagy, nem kell menni a Foederatio Emericanába, a katolikus egyetemisták szövetségébe, a Turul Szövetségbe meg pláne nem. Egy-két nyilas volt köztünk, de a többség inkább katolikus szemléletű volt. Nem is nagyon merült föl, hogy más szervezetbe belépjek, mert a Szent Imre Kör maga is egy szervezet volt. Nagyon büszke vagyok, hogy szüleimmel együtt egész végig a Hitler-ellenes vonalat vittük a családban, és zsidó barátaink is voltak. De egyszer életemben én is éljeneztem Hitlert. Tüntetni mentünk a Hősök terére, hogy „Felvidék vissza", az egész Szent Imre kollégium kivonult.
 
Október 6-án a magyar egyetemi ifjúság a Felvidék visszacsatolását követelte 
Magyar Világhíradó 764. 1938. október
Filmhíradók Online
 
Voltak ilyen előhangolók, s mondták a neveket: Mussolini – Éljen! Hitler – Éljen! Sztálin – Pfúj! Ez ragyogó élmény volt akkor, de egyedi eset az életemben.
Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt, a beilleszkedéssel mégsem volt problémám. Volt egy szűkebb baráti köröm, ami hasonló társadalmi helyzetű gyerekekből választódott ki, például a legjobb barátom egy útmester gyereke volt. A többiekkel viszont éppen csak köszönő viszonyban voltam. Otthonról nem sok műveltséget kaptam, de a családunkban sokat jelentett az erkölcs. Az anyám a négy elemijével tudta, hogy aki bajban van, azt nem szabad bántani. Anyámék négyen voltak testvérek, és persze olykor összevesztek. De ha az unokatestvérem vagy a keresztanyám beteg volt, abban a pillanatban nem számított, hogy épp nem voltak beszélő viszonyban, rögtön mentünk segíteni. Őtőle tanultam meg, hogy a bajban levőket segíteni kell, és a legcsúnyább bűn, amikor valaki lent van, és én még bele is rúgok. Ezt az én négy elemis anyámtól tanultam, és ez jó örökség. Anyámnak igen jó ízlése volt ruhában, ételben, mindenben. Mikor első egyetemista voltam, feljött hozzám Pestre, a Szent Imrébe, falusi kendőben. Aztán elvitt, hogy vesz nekem kabátot. Érdekes volt, ha bement velem egy üzletbe, nem azt mondta, hogy kérünk egy kabátot „a fiamnak”, hanem „ennek a fiatalembernek”. Kihoztak egy kabátot, azt hiszem, a Rákóczi úton volt, ott már elég jó üzletek vannak. A segéd még oda se ért a kabáttal, anyám már intett, hogy viheti vissza, nem jó. A boltban csak bosszankodtak, nem nézték ki belőle, az egyszerű kendős asszonyból a jó ízlést. Mérgesen mondták, asszonyom, ennél jobbat nem tudunk adni. Végül kihozták a raglánomat, amiről rögtön látszott, hogy jó minőség, s akkor ő azt mondja: ez meg is felel. És kifizetett érte, ami akkor nagy pénz volt, vagy nyolcvan pengőt. Ez a kabát a mai napig megvan.
 
Meg kell valljam, hogy a nem túl sokat egyetemre járók közé tartoztam. Inkább elmentünk a Gellérthegyre, vagy otthon kártyáztunk. Volt, mikor reggel kezdtük a kártyát, aztán éjfélkor hagytuk abba. Elég sokba került ez apámnak. Nem nagyon érdekelt az egyetem, a hármastól az egyesig mindenféle jegyet összeszedtem. Sőt a kiváló Nizsalovszky professzornál először bukásra is álltam a szigorlaton. A nyolcvanoldalas jegyzetet nem tudtam megtanulni, annyira utáltam a polgári perrendtartást. Aztán végül azért átmentem, de Nizsalovszky Endre azt mondta, Tóth úr, nálam is meg lehet ám bukni. Úgyhogy végül egy hármassal csak átmentem. Egyetlen komoly élményem van a vizsgákról. A magyar magánjogot Szladits Károlynál tanultam, aki a kor egyik híres jogásza volt. Mikor a harmadik alapvizsga volt, egy barátom, Ivancsó Miklós kijárta, hogy én is abba a csoportba kerüljek alapvizsgára, ahova a legjobb tanítványai, akiket külön levizsgáztatott. Amikor a híres huszonkettő közé beültem, akkor láttam csak, hova kerültem. Ismertem őket, ott ültek mindig az első sorban, nagy fejek voltak, ott volt például Bogsch Árpád, aki később a Szellemi Tulajdon Világszervezete főigazgatója lett, egy híres ügyvéd fia. A végén Szladits mondott valami példát. Huszonketten ültek ott, sorban a legjobb tanítványok, de nem őket kérdezte meg. Szladits olyan komisz természetű volt, rám sem nézett, csak odabökött: Maga? Megmondtam a választ. Akkor nézett meg először. És mit tesz Isten, azon a vizsgán a tanár még egyszer adott föl egy kérdést, megint végigment a huszonkét hallgatón, majd odajött hozzám. Megint megmondtam a választ. Jól van, öcsém! – mondta, és ez óriási dicséret volt. Mikor beírta a kitűnőt, azt mondta rólam: szeretem az ilyen embert, mert olyan, mint a mazsola a kalácsban. Sose láttam, de idejön vizsgázni és mindent tud. Ez volt a legnagyobb egyetemi élményem.
Anyagi gondjaim az egyetem alatt nem voltak. Azonban utolsó éves egyetemista koromban, 42-ben fél évvel előbb el kellett jönnöm a Szent Imréből, mert akkor már jobban kellett a pénz, apám nem tudta fizetni a kollégiumot. Eladta az újvárosi házat és épített a nevemre egy másikat. De azért 42-ben még tellett az egyetemre is, tellett a szép családi házra. Akkortól itthon laktam, és innen már csak vizsgázni jártam Pestre. A szüleim anyagi helyzetének köszönhetem – ezt most negatív értelemben mondom –, hogy a pénz iránt a mai napig sincs érzékem. Amikor később a megyei tanácsnál voltam, a legnehezebb időkben, kaptam ajánlatokat, tettem szívességet, de pénzt ezekért nem fogadtam el sohasem. Meggazdagodhattam volna, de nem érdekelt. A pozitívum viszont az, hogy nem irigyeltem senkit se a pénzért.
 Túlságosan nem emelkedtem ki az egyetemen, de jellemző az érdeklődési körömre, hogy a doktori értekezésem a büntetőjog és a vallás határterülete volt. Azt kellett volna bizonyítani, amit nem tudtam persze, hogy a vallásos embert a törvény gyűrűjén kívül még egy másik gyűrű veszi körül, a vallás gyűrűje, és így jobban védve van a bűncselekménytől.
 1942-ben végeztem el az egyetemet. Ekkoriban anyám a későbbi győri polgármester – akkor még csak vezető tisztségviselő – családjánál volt cseléd tíz évig, ahol nagyon szerették. Apám a hátam mögött, anélkül, hogy megkérdezett volna, elment hozzá, és fölvettek a városhoz. Mivel egy ilyen magas rangú tisztviselő állt mögöttem, betettek a főügyész mellé joggyakornoknak, és onnan mentem katonának egy év múlva.
Désre vonultam be, de nem voltam harcoló alakulatnál, mert egy hatalmas golyvám volt, így segédszolgálatos lettem, nem kellett a frontra menni. Csak a tisztiiskola első részét végeztem el, a második része írnokképző lett volna, de szerencsére oda már nem kerültem, mert mikor elküldtek Nagyváradra, az oroszok egy hét múlva bevonultak városba. Úgyhogy rám nem lehetett azt mondani, hogy horthysta tiszt voltam, legföljebb horthysta tizedes. Odáig vittem. Jött Nagyváradra a kiürítési parancs. Jóban voltunk az alakulat irodás őrmesterével, akitől menetlevelet kaptunk, így nem kellett gyalog jönnünk Magyarországra, megúsztam ezt a hatalmas gyaloglást. 1944. szeptember 26-án érkeztünk Szombathelyre. Már Körmend körül jártunk, a tisztek is elmentek, csupán a pótalakulat volt ott két szekér iratköteggel. Bent ülünk egy házban, Körmendtől talán öt kilométerre, mikor nagy kiabálás támadt: Gyerekek, itt vannak az oroszok, itt a civil ruha, vegyük le a mundért! Egy óra múlva megint kiabál valaki: Gyerekek, jönnek az SS-ek, kinyírnak bennünket, öltözzünk vissza. De akkor már erre nem volt idő. Így a katonaéletem utolsó nyolc óráját úgy töltöttem, hogy civil nadrág volt rajtam. Egy pajtába kerültünk be Farkasfán. A mai napig is eszembe jut a következő történet, amikor a rádióban a meteorológiai jelentés a Szentgotthárd–Farkasfa állomást említi. Egyszer halljuk, hogy orosz tankok jönnek, majd szólítanak: Magyar katonák, gyertek elő! Kimentünk, kizabráltak bennünket, mindent elvettek tőlünk az oroszok. Még az egyszerű borotva is kellett. Aminek valami értéke volt, elvették. De akkor még este ki tudtam venni a katonaládámból a civil ruhámat, úgyhogy rendesen átöltöztem. Az oroszok tankkal kísértek bennünket egy darabon, később elengedtek. Egy másik, életre szóló szerencsém volt, hogy egyszer Gecse környékén egy alakulattal masíroztunk Győr felé. Igazoltat bennünket egy orosz járőr, hogy menjünk be a gecsei táborba, ott írást adnak, hogy továbbmehessünk. Hezitáltunk, mit csináljunk. Az volt a szerencsém, hogy a társaim négy–egy arányban, leszavaztak, mikor azt javasoltam, menjünk be. Ha odamentünk volna, lehet, hogy kinéz nekünk egy orosz fogság. Egy Bán János nevű őrmesterrel együtt érkeztem Győrbe, az is ilyen rossz ruhában volt, mint én, koszosak voltunk, torzonborzak. Szegény édesanyám, amikor meglátott bennünket, azt mondta, mit akar ez a két csavargó? Nem voltunk megborotválkozva se. Olyan természetesen mondta, hogy körülbelül mostanra várt haza. Arra nem is gondolt, hogy táborok vannak és meg is lehet halni, olyan természetesnek tartotta, hogy hazajövök. Ahogy 56-ban egy balszerencse-sorozat, 56-ig igen sok szerencse ért. A katonaságnál többször is elpusztulhattam volna.
Amikor 45 tavaszán hazajöttem, rögtön jelentkeztem a városnál. Akkor kezdődött a nagy változás. A későbbi eseményeket természetesen nem láttuk előre, de nem volt olyan ellenszenvünk, ami kizárt volna a kommunista pártból. Három hozzám hasonló származású gyerekkel, szintén radikális baloldaliak, már 45 májusában beléptünk kommunista pártba. Gondoltuk, ha alacsony számozású tagsági könyvünk lesz, az később segít a karrierünkben. A családban nem örültek neki, anyám se, apám se, a rokonok gúnyolódtak. Mikor romot mentünk takarítani, a viccek mindig a mi terhünkre estek. De én ezt elég könnyen vettem. Komoly vita volt a háború jogosságáról. Én elfogadtam a kommunista párt álláspontját, hogy bűn volt ez a háború. A háborús bűnösökkel szemben keményebb álláspontot foglaltam el, és egy főtisztviselővel – akkor még kis fogalmazó voltam – össze is vesztem.
 
Népbírósági tárgyalás a Zeneakadémián, Bárdossy László kihallgatása
Heti Hírek 10. 1945. november
Filmhíradók Online
 
Mikor Bárdossyt kivégezték, mondtam neki, hogy Bárdossy felelősséggel tartozik. Azt a példát hoztam elő, amit a katonaságnál láttam, hogy egy katonát kivégeztek, mert a támadás idején elbújt, nem vett részt a támadásban. Ha egy egyszerű katonát így felelősségre lehet vonni, akkor egy olyan embert, akire az egész ország van bízva, hogyne lehetne!
Mikor 45 tavaszán visszaérkeztem, a város polgármester nélkül volt, mert a nyilas polgármester már elmenekült az oroszok elől. Aztán egy baloldali ember, Velsz Aladár lett az oroszok által kijelölt polgármester. Jellemző volt az akkori helyzetre, hogy két hónap múlva, 45 júliusában kineveztek egy új polgármestert, egy szociáldemokratát, Udvaros Istvánt. Akkor így mentek a dolgok.
A nemzeti bizottság csak az igazolásokkal foglalkozott, hogy ki alkalmas, ki nem egy-egy munkakör betöltésére. A régi gárda egy része elment Nyugatra. A rendes helyem a főügyész mellett lett volna, de akkor még nem működött ez a hivatal. Így nem az ügyész mellé kerültem, hanem először a személyzeti, utána pedig a kulturális osztályra. A személyzeti osztályon a szokott ügyintézés volt, fölvételek, elbocsátások, nyugdíjazások előkészítése. A kulturális osztály meg az iskolákat szervezte, a városnak volt két saját iskolája, és rendezvényekkel foglalkoztunk.
Mi a jogfilozófiában az egyetemen vitéz Moór Gyulától részletes marxizmust tanultunk, már onnan voltak ismereteim. A marxizmust kicsit a kereszténységhez tudnám hasonlítani. Amikor a kereszténység elkezdődött, a legalsóbb rétegek csatlakoztak hozzá. Azt mondták a követőknek, most te senki se vagy, de ha ez a pár évtized elmúlik, egy másik ország jön, ott te vagy a császár. És a munkások, a parasztok felemelték a fejüket, nyilván a paraszti őseim is. A mai napig történelmi jelentőségűnek tartom a marxizmust, úgyhogy előttem, aki Marxot meg Engelst lelegyinti, az nem megy okos ember számba. Agnosztikus vallási megközelítésem sok csalódástól megóvott, meg stabilitást adott, így a marxizmussal kapcsolatban sem ért semmi csalódás. Arra, hogy az oroszok úgy csinálták a marxizmust, ahogy történt, arra csak azt tudom mondani, hogy egy kísérletet tettek. Az volt a hiba, hogy kritikát nem engedtek. A marxi rendszer humanizmusa, tehát a megalázott helyzetben lévők felemelése nekem tetszett, és hogy Adyval mondjam, fontosnak gondoltam, hogy a „papos, úri Magyarország” eltűnjön.
Én a kommunista pártot nem ismertem jól. Azt gondoltam, hogy a kommunista párt tagja vagyok ugyan, de közben azt nyilatkozom meg beszélek, amit akarok. A párt szempontjából azért a szerepem pozitív volt, mert a városban meglepetést keltettem, és lehet, hogy sokaknak megkönnyítette a dolgát, akiknek később muszáj volt belépni: ha Tóth Pista belépett, akkor miért ne lépjek be én is. Először bizalmatlanok voltak velem szemben, a korabeli MKP se nagyon értette, mit keresünk ott. Az egyik városházi tisztviselőtársam is megrótt, hogy nem szégyelled magad, bencés diák vagy, és ezt megtagadod. Akkoriban jött a rendelkezés az újságokban a fasiszta könyvek összeszedésére. A polgármester ezzel engem bízott meg. Nem nagyon ment a dolog, hat-hét kampány után összesen negyven könyvet szolgáltattak be a kijelölt helyre, többet nem találtunk. Persze az oroszok engem vontak kérdőre, még bunkerral is fenyegettek, de eredményt nem tudtunk elérni. Egy nap ott vagyok a polgármesternél, mikor a város egyik híres embere, dr. Bay Ferenc könyvtárnok referál a polgármesternek, és megemlíti, hogy a városi kultúrház első emeletét nem tudják használni, mert tele van a német hadsereg részére tartott könyvekkel. A polgármester abban a pillanatban felismerte, hogy megvannak a fasiszta könyvek! Két teherautó vitte el, az oroszok nagyon meg voltak elégedve. Én meg a fenyegetéstől mentesültem ezzel.
 
   Akkor történt, hogy a városházán leváltották az első garnitúrát, és a második garnitúrát léptették elő. Tehát lett egy tanácsnok, egy aljegyző, én pedig címzetes aljegyző lettem. Schmikli Béla, egy jó barátom – nem volt párttag, gazdag polgári családból származott – lett az igazgatási osztályvezető. Akkor még nem számított, hogy nem volt párttag. A kommunista pártnak kezdettől nagyobb hatalma volt, mint a tényleges taglétszáma. Győrben, a városházán hamarosan más beosztást kaptam, a szociálpolitikai osztályra kerültem. 1948-ban, a fordulat évében leváltották a régi vezetőket, és én lettem szociálpolitikai osztályvezető. Mindenhol a helyettes lépett elő. Én is az osztályvezetőm helyébe léptem, mert azokat elküldték, mint régi embereket. Életemben akkor voltam először önálló pozícióban, nagyobb hatáskörben, egy évig voltam a szociálpolitikai osztály vezetője Győrben.
 1949. február 26-án kapok egy telefont, hogy a Népjóléti Minisztérium háromszázezer forintot ad a városnak, ha 28-ig, két nap alatt, az elköltéséről adom a számlát. A pénzügyi év akkoriban február végén zárult. Ezt lehetetlen rendesen elkölteni, de az az ötletem támadt, hogy a zsidó menházat vegyük meg bölcsődének. Ligeti Imre kommunista képviselő ki is járta – bár eredetileg négyszázezer forintot kértek érte –, hogy kétszázezerért megvehessük. A bölcsődébe való ruhanemű százhatvanezer forint volt, ezt rögtön befizettem az Országos Ruházati Intézetnek. És így tovább. Végül maradt száznegyvenezer forint. A bölcsőde bútorzatára kiírt pályázatot Farnádi Imre asztalos nyerte. Megbeszéltem Markó Gyulával, aki akkor már az új polgármester volt, hogy nem tudunk mást csinálni, Farnádinak kifizetjük előre a száznegyvenezer forintot, és majd később megcsinálja a bútorokat. Mint később kiderült, ez egy döntő ügy volt, kihatott az egész életemre. Farnádi többször jött hozzám, hogy megcsinálja a bútort, de mondtam neki, várja meg a kőművesmunkákat, hogy a bútor tényleg passzoljon a helyére. Ő 50 őszén disszidált, úgyhogy nem csinálta meg a bútorokat.
 1949. tavasz elején lehetett, mikor a Markó Gyula polgármester szólt, hogy menjek át a városi pártbizottságra, engemet ott el kell bírálni. Pongrácz Kálmán, a pesti polgármester volt az elnök, meg valami szakszervezeti vezető. És még voltak vagy hárman. Sorra vették a bűneimet. A tagkönyvemmel kezdték, hogy nem volt. Én mondtam, hogy jelentettem az elvesztést. És akkor jött, hogy ha nem volt tagkönyvem, hogy fizettem a díjat? Mondtam, hogy mindig fizettem rendesen a tagdíjat. Akkor mondta Pongrácz, hogy ha az elvtárs így becsülte meg a pártot, akkor nincs köztünk helye. De leginkább az volt a döntő érv, hogy a pártot bíráltam. Akkoriban bírálatszámba ment, ha az ember nem helyeselt valami intézkedést, és ilyen bőven volt. Sokszor mondtam, hogy ez nem jó, vagy ezt nem így kellene. Ezt persze nem részletezte Pongrácz, de valószínűleg ezek is belejátszhattak a kizárásomba: mi majd megmutatjuk, ki az úr. Utána Gőcze Géza bácsi közölte velem, aki akkor még polgármester-helyettes volt, hogy keressek magamnak állást, mert kizártak, így nem lehetek a városházán sem. Próbáltam állást keresni, de mindenhol azzal kezdődött, hogy párttag vagyok-e. Egy bérelszámolói állás éppen lett volna, de mindenhol a kizárás volt a baj. Ez rosszabb volt, mintha nem lettem volna soha párttag.
 
   A feleségemet Győrben ismertem meg. Ők a Felvidék visszacsatolása után, 39-ben jöttek ide Alistálról, egy Dunaszerdahely melletti kis faluból. Az apja az erőmű vezetője volt, és főmérnök a Vagongyárban. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, még diák voltam. Amikor jöttek az oroszok, ők visszaköltöztek Alistálra. Akkor volt az első alkalom, amikor csónakkal mentem át meglátogatni őket, mikor a magyarüldözés megkezdődött. 47-ben őket is kitelepítették. Ha leendő apósom vállalja, hogy szlovakizál, maradhatott volna, de nem maradt. Alízzal 1948-ban házasodtunk össze. Ivancsó Miklós volt pázmányos évfolyamtársam intézte el, hogy melyik templomba menjünk, hogy olcsóbb legyen, Pestre mentünk házasodni, mert akkor nem kell olyan nagy cirkusz. A Bocskai úti evangélikus templomban volt a házasságkötésünk. Én ugyan katolikus vagyok, de azt mondtam, nem adok reverzálist, nem is kérek, így pedig csak az evangélikus egyház volt hajlandó minket összeadni, mivel a feleségem evangélikus. Egy nagyon régi, híres család a feleségem családja, az Ordódy család. Ebből később baj is lett, mert egy káderezésen megmondtam, hogy a feleségem dzsentri családból származik. Aztán ezt ellenem úgy használták ki, hogy azt mondták, arisztokrata család sarja, ami nem volt igaz. Apósom a segítségemmel visszakerült a vagongyárba, onnan is ment nyugdíjba. Egyébként soha nem említette nekem, hogy ő is belépett a pártba, szegény, ágrólszakadt ember volt, azért tette, hogy a pozícióját megerősítse. De maga az Ordódy név is gyanús volt, velem egy napon zárták ki a pártból.
 
  Sűrű időszak volt, Márta lányom akkoriban született, amikor kizártak, 49. március 3-án. Amikor kizártak a pártból, azt mondták, hogy keressek másik állást. Végül a szociálpolitikai osztály élére hoztak egy kádert, aki nem értett semmihez, így mindent én csináltam, csak az vette föl a nagyobb pénzt, de legalább maradhattam. Aztán mikor volt egy következő besorolás, akkor besoroltak segédelőadónak. Akkor még négy katolikus apáca volt a szocpolon, akikkel remekül tudtunk együtt dolgozni. Emlékszem, mindig is mondták nekem, hogy maga nagyon rendes ember, kár, hogy istentelen. Mert hát a marxizmusomat én velük is közöltem. Aztán hamarosan elküldték őket az osztályról. Markó Gyula polgármesterrel beszélgettünk, hogy az apácákat egy pillanat alatt hogy elküldték, aminek nem volt semmi értelme. Azt kérdezi tőlem akkor Markó, te hajlandó lettél volna erre? Mondom, nem. Azt mondja, látod, az utódod hajlandó volt, pont ezért kellett a váltás.
A feleségem addig nem dolgozott, csak miután engem kizártak. Akkor keresett állást, mint gyors- és gépírót vették föl. Nagyon ügyes volt, mert amikor elment jelentkezni, kérdezték tőle, a férje párttag? Azt mondja, úgy tudom igen. Azt mondta Alíz, ha hazugságon csípnek, azt mondtam volna, honnan tudjam én, nekem nem mondta el, hogy kizárták. Ha nem olyan ügyes, nem veszik föl még oda se. A bölcsődei bútorügynek is lett következménye: 51 tavaszán lehetett: a Belügyminisztériumból jön egy felügyelő, hogy én egy disszidensnek kifizettem száznegyvenezer forintot. Az egész hangulat olyan volt, hogy már tényleg a börtönben éreztem magamat, hiszen akkor már kizárt párttag voltam. Azonban Markó Gyula polgármester megmentett, mert azt mondta: fültanúja voltam minden tárgyalásnak. Persze nem volt fültanúja, én intéztem mindent, őneki csak referáltam. Mikor hallották, hogy nyilatkozott, jött egy sima, engem igazoló jegyzőkönyv.
1950 őszén választás volt, új beosztások lettek a tanácsválasztáskor. Keresem magamat a szociálpolitikán mint segédelőadó, nem voltam ott. Azt mondja Horváth Antal, a személyzeti előadó, aki később a Vízművek igazgatója lett, ne ott keresd magadat, hanem a megyei tanácsnál. Nézem: Megyei Tanács titkársága, elnök Markó Gyula, elnökhelyettes, adminisztratív előadó: dr. Tóth István. Később megkérdeztem Tónit, mert tudtam, hogy neki köszönhetem, azt mondta: Észrevettem, hogy mindig őszinte vagy, mindig egyenesen megmondtad a véleményedet. Én megmondtam Markónak, hogy szakmailag megfelelsz, ide ilyen ember kell, akinek van véleménye, és meg is meri mondani. Markó tehát átment a megyéhez, mehettem volna vele rögtön, de én a városházán jól éreztem magam. Maradtam. 1951-ben azonban Markó Gyulát áthelyezték a Győr-Moson-Sopron megyei tanácshoz elnöknek, és Szigethy Attila lett a helyettese. Egyszer találkozom vele az utcán, és elkezd panaszkodni. Azt mondja, alig bírom már itt, mindenki fúr engem. Megcsináljuk a negyedévi munkaterv előterjesztését, összeülünk háromszor, negyedszer már táncolnak az idegeim, hogy állandóan munkatervet csinálunk. Mondom neki, csináld úgy, hogy mikor odateszed nekik a munkatervet, írd rá, hogy Győr-Moson-Sopron megyei tanács 1951. III. negyedévi munkatervének tervezete. Aztán mikor kibeszélték magukat, akkor azt mondod: ezekkel a módosításokkal a tervet elfogadom, és bezárod a vitát. Ez eldöntötte a sorsomat, akkortól már ragaszkodott hozzám Markó Gyula. Akkor voltam az első szakszervezeti nyaraláson, Balatonfüreden a feleségemmel, Egy kollégám átkiabál hozzám: Átkerülsz ám a megyére! Mondom, nem is tudtam. És valóban, 51 júliusában közölték velem az áthelyezést. Így lettem főelőadó, illetve a későbbi átszervezésnél csoportvezető a megyei tanácsnál.
Nem sokkal az áthelyezésem után hívatnak, a Minisztertanácstól volt ott egy káderező. Én megszoktam a káderezést, most is elmondtam szépen, ki vagyok. Elmondtam az apám negyven disznóját is. Firtatták, hogy egy egyszerű apának hogyan kerül annyi pénze, hogy negyven disznót hizlal. Elmondtam azt is, hogy a feleségem apja a vagongyárban főmérnök, Szlovákiából vannak, egy elszegényedett dzsentri család. Aztán még azt is megkérdezte tőlem, járok-e templomba. Mondom, nem járok, de ha néhanapján édesapám azt kéri, hogy fiam, gyere el a templomba, elmegyek vele. Ezzel vége is lett a káderezésnek. Három hét múlva jön egy papír, Markó behívat, hogy nézzem meg: amit mondtam, az mind ki volt forgatva. A feleségemből, az egyszerű dzsentriből arisztokrata lett, apja, a főmérnök földbirtokos. Apám évenként negyven disznót hizlalt, én klerikális beállítottságú vagyok, és rendszeresen templomba járok. A megyei tanács elnökét fölhívták, hogy egy hónapon belül jelentse, elbocsátott. Markó nem szólt semmit a levélre, összehajtotta, eltette és kimentem. Eltelik pár hét, a titkárnőt kérdtem, hogy nem hívott az elnök, mi történt? Azt mondja, a válasz már elment, és igen rövid volt: „A vádakat kivizsgáltam, azok nem felelnek meg a valóságnak. Amennyiben dr. Tóth Istvánt el kell bocsátanom, magam is lemondok." Így nem is lett semmi az egész elbocsátásból. Azt gondolom, az egész országban én voltam az egyetlen kizárt párttag egy megyei tanács titkárságán.
Sokan mondták, Markó nemcsak azért ragaszkodik hozzám, mert tudja, hogy nyílt ember vagyok, hanem mert azt is tudja, hogy nem járok a pártbizottságra, mint kizárt párttag. Mert megtörtént, mikor a városházán volt elnök, hogy elment valahova, a titkára meg azonnal fölvette a telefont és beszólt a párttitkárnak, hogy a Markó tíz órakor elment, és nem tudom, hol van. Tőlem meg nem kellett tartania, én megbízható ember voltam a számára. Egyszer hív Markó, hogy a Minisztertanácstól van itt egy elvtárs, a tanácsülések jelentései érdeklik. Én kezdtem mondani, hogy a tanácsülések eléggé gyatrák, a hangulat rossz, a parasztok pedig passzívak. Egyszer csak érzem, mintha valaki a lábamra lépett volna. Ennek ellenére tovább mondtam a negatívumokat, hogy a tanácsok nem töltik be a szerepüket stb. Mikor másodszor a lábamra lépett Markó, már rájöttem, hogy nem jól beszéltem. Kezdtem aztán másképp beszélni, a technikai részekre váltottam át. Alighogy elment a pesti, Markó mérgesen rám förmedt: Te marha, lebuktatsz mindkettőnket. Visszamegy ez a hülye Pestre, és ott azt mondja, hogy defetisták vagyunk, szabotáljuk a párt meg a kormány rendelkezéseit. Figyelj ide, amikor ezek a pestiek jönnek, akkor mindig azt mondjad, amit a Szabad Népben olvasol, amikor velem kettesben vagy, akkor mondhatod a véleményedet. Innentől így tettem, és ez be is vált. Markó szerintem komolyan vette a rendszert, csak a józan eszét nem adta oda senkinek se. Mi nem összeesküvésből beszéltünk így, de a célszerűtlen intézkedéseket bíráltuk, ami pártszempontból bűn volt. Például kettesben nyíltan megbeszéltük azt is, hogy nem sok értelme van ennek az egész kulákozásnak, sokkal egyszerűbb lett volna azokat a jó vagyonokat békés úton bevinni a tszcsébe.
Markó Gyula megyei tanácsi elnöki tisztsége alatt iskolába járt, Pesten tanult jogot. 1952-ben beiskolázták egyetemre, és kijelöltek neki egy házi instruktort, aki fizetést kapott érte. Ekkor lépett be a képbe dr. Csincsák Endre jogász, aki 48 előtt parasztpárti volt. Csincsáknak volt egy kis szőlője Ravazdon, Pannonhalma alatt, és így összebarátkoztak Markóval, mint ravazdi szőlőtulajdonosok. Emlékszem, egyszer Bandi mutat egy papírt. Kérik a mezőgazdasági osztályt, intézkedjen, hogy egy kulákot a házából kitelepítsenek, mert a kulák gazdasági udvarában a tszcs lovai vannak. A tszcs területén pedig nem lehet kulák, erre volt törvény. Csincsák Bandi is csak nézett, hogy mit is csináljunk, nem tudta. S akkor én csak úgy megjegyeztem, hogy itt fordítva van a helyzet, nem a tszcs területén van a kulák, hanem a tszcs van a kulák területén. Mindenki nevetett: igazad van, és rögtön ment vissza a válasz, hogy a tszcs vigye el a kulák lovait, de a birtokot nem lehet fölszámolni.
Itt el kell mondanom hivatali pályám egyik legszebb esetét. 1952-ben lehetett, egyszer kinyílik az ajtó, bejön egy ember a városházára, bemutatkozik, egy Fertőd melletti községből jött, mozitulajdonos. A moziját államosították, és most ki akarják tenni a lakásából is. Nem is volt időm, hogy mondjam neki, mi adminisztratív csoport vagyunk, ilyen ügyekkel mi nem foglalkozunk. Mint később megtudtam, a titkárnő küldte be hozzám, hogy próbáljon meg velem beszélni, mert velem lehet szót érteni. Hát úgy elbődült bennem a borjú, hogy ettől az embertől elveszik a moziját, és még a lakásából is ki akarják tenni! Mondom, tessék várni. Bementem a főnökhöz, röviden beszámoltam neki az ügyről. Nem telt bele egy hét, elintézte, hogy ez az ember maradhatott a lakásában. Ez azért fontos, mert én büszke vagyok rá, hogy nem úgy viselkedtem, mint egy átlagos hivatalnok, tehát nem ráztam le rögtön a kellemetlen dolgot, amit sokan így tettek volna.
Én írtam Markó beszédeit. Ő megmondta, miről szóljon, én megírtam. Problémám nem volt a témával, mert mindig volt ott egy Szabad Nép, és tudtam, mit kell az elnök szájába adnom. Egyszer-kétszer lelkiismereti problémám támadt, és meg is mondtam Markónak, hogy a holokauszt után rámenni ilyen csúnyán a kulákokra, ez embertelenség. De azért minden beszédbe beleírtam egy mondatban, hogy ügyeljünk a kulákok mesterkedéseire. Mert arra vigyáztam, hogy egy beszédben egyszer azért előforduljon a kulák szó, nehogy esetleg Pesten azt szúrják ki, hogy Győr megyében nincs is kulákok elleni harc. Volt még egy nagyon érdekes eset. Sárosi János volt a másodtitkár, a felesége pedig a végrehajtó bizottság titkára. Egyszer valamiért mentem a vb-be, véleményt vagy utasítást kértem. Elkezdünk beszélgetni, és ahogy szoktam, mondogattam: ez se jó, az se jó, amaz se jó. Végül ingerülten azt kérdezi tőlem Sárosiné: Mondja, Tóth kartárs, hát mi nem tetszik magának a mi rendszerünkben? Mondom, az, hogy nincs véleményszabadság. Egész biztos visszamondta a Markónak, a főnökömnek, de nekem a Markó egyetlen szót sem szólt, pedig 52-ben nem volt mindennapi szokás, hogy valaki azt mondja a vb-titkárnak, azért nem tetszik a rendszer, mert nincs véleményszabadság.
Szigethy Attila volt Markó Gyula mellett a megyei tanács elnökhelyettese. Kellemes kapcsolatom volt vele, szomszédos szobákban dolgoztunk, ott volt Szigethy Attila irodája. Ha Attila beszélt, én a szomszédban hallottam. Attila mellett azért teszek mindig tanúságot, mert tudom, hogy ha ő valakinek valamit ígért, az rögtön írásba volt téve, és be is tartotta. Igen sokan jöttek hozzá akkoriban. Az elnökhelyettesnek nem volt titkársága, minden ügyéről én is tudtam. Ilyesminek sokszor voltam tanúja, és nagyon becsültem, mert igyekezett az embereken segíteni. Ez a jó tulajdonsága 56-ban is kijött. A kapcsolat közte meg Csincsák Endre között volt szorosabb, mert Csincsák is parasztpárti volt. Sokszor beszélgettünk, mert érdeklődtem a parasztpárti írók iránt, szívesen beszélt a szárszói találkozókról, Kovács Imréről, a Veres Péterrel való találkozásairól. Attilának mindenütt voltak barátai. 52-ben egyszer egy tanácsülésen voltunk valamelyik községben, Kapuvár környékén, utána bementünk Attila egyik barátjához. Parasztember volt, éjjel 11-kor keltettük fel, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem vette zokon. Éjjel 1 óráig beszélgettünk. Szigethy kiemelésének éppen az volt a szerepe, hogy róla tudták, parasztpárti volt, és népszerű volt a megyében, pláne Kapuvár környékén. Szigethyt aztán 54-ben leváltották, mint a megyei tanács elnökhelyettesét, mivel Nagy Imre politikáját támogatta, és a Kistölgyfai Állami Gazdaság vezetője lett, Erdei Ferenc jóvoltából.
 
   Szigethy Attila menesztésének egyik oka szerintem dr. Tóth Jóska, a kapuvári járási tanács igazgatási osztályvezetőjének ügye lehetett. 1952-ben a járási tanács elhatározta, hogy Mihályiból tsz-községet csinál, éspedig úgy, hogy kitelepítik az összes kulákot. A járási igazgatási osztály határozatot hozott, megjelölve a házakat, amelyeket ki kell üríteni, és nem tudom, melyik községbe kell betelepülni. Ez még abban az időben is túlzás volt, és valaki bejelentette a minisztériumnak. 1953 elején kijött egy tisztviselő, aki kihallgatott mindenkit, és a végén szegény Tóth Jóskára maradt az egész, aki a határozatot hozta. Benne volt a vb–titkár is, de annak se lett semmi baja. Megbüntették még a helyi párttitkárt, így ezt a két kisembert ültették le. Tehát nem a vb-elnök húzta a rövidebbet, és ez nagyon felháborította Szigethy Attilát. Mindenki próbálta visszafogni, de ő csak mondta, micsoda rémes dolgot csinálnak, hogy azt büntetik meg, aki csak végrehajtója a fölsőbb akaratnak. Énszerintem ekkor rájöttek, hogy Szigethy Attilát már nem lehet felhasználni, és ezért váltották le.
1956-ban találkoztam ismét Szigethy Attilával. A tanácsi rendeleteket kellett ellenőrizni, mert mentek Pestre a jelentések, hogy egyes tanácsi rendeletek ütköznek törvényekkel. Ez egy szép nyári nap volt. Az ellenőrzésen Csincsák Endre és a felesége is velünk volt. Megejtettük az ellenőrzést Sopronban délelőtt, megtettük a kifogásainkat. Hazafelé jövet bementünk Attilához. Attila a gyereket átküldte borért, aztán magas hangulat keletkezett. Csincsákné mondta, tudtam, hogy hamar nem megyünk haza, ha Bandinak ilyen jó kedve támad, akkor már nehéz hazavinni. Bandi valóban elkezdett énekelni, és tényleg csak a késő esti órákban mentünk haza. Persze beszélgettünk az országos politikáról is, nyíltan őszintén. Akkor voltam Attilánál másodszor.
1953-ban azért változott a helyzet Győrben és a megyei tanácsnál is. Elsősorban jobban adtak a, törvényességre, a hangnem is megváltozott valamelyest, de mi még többet akartunk volna: Azt vártuk, hogy ez a kötelezően pozitív visszacsatolási rendszer megszűnjön. Tehát ahogy egymás közt őszintén beszélhettünk, fölfelé is beszélhessünk őszintén. Fontos lett volna, hogy mivel nem voltunk a rendszer ellenségei, fölfele is nyugodtan jelenthessünk a problémákról, megtorlások nélkül. 
 
Mondok egy példát a légkör változására. 1955 októberében tapasztalatcserén voltunk Pécsett: A győri városi elnököt, Katona Lajost nevezték ki baranyai elnöknek, és mi az alkalmat fölhasználva, elmenjünk tapasztalatcserére. Odamentünk Győrből, idegen emberek, Pécsre. Bementem az adminisztratív csoporthoz, hogy érdeklődjem a munka felől. Az adminisztratív csoport vezetője nem volt ott, csak egy kedves előadó, aki akkor látott először. Azt mondja: „Eljöttek maguk ebbe a szép városba, nézzenek csak körül. Itt is ugyanaz a blabla meg hazugság van, mint maguknál, kár magának egyetlen percet is itt tölteni, hogy a mi dolgainkat megnézze, mert a mi dolgaink ugyanolyanok, mint a magukéi." Jellemzőnek tartom, hogy 55 októberében valaki egy ismeretlen embernek ezt merte mondani. Ebből is látszott, hogy az emberek hangulata megváltozott. 1956 nyarán-őszén már feltűnt, hogy megváltozott a megyei hírlap hangja is, a tudósítás a Rajk-temetésről, cikkek, hogy az értelmiség részt kér a hatalomból, tehát volt egy-két olyan cikk, ami kirítt a korabeli átlagból. De mi ezt már keveselltük. Azért lehettünk jó „nagyimrések", mert azt vártuk, úgy változik meg a helyzet, hogy őszintén el lehet mondani a véleményt. Amikor Pesten a Petőfi Körben megerősödött a reformszellem – ahol végül is a rendszert akarták megjavítani, és folytak a viták –, ebben a saját nézeteim igazolását láttam. Ezt a változást természetesen élveztük, de különösebben nem lepődtünk meg rajta, hogy bekövetkezik. A rendszer hibái miatt szükségszerűnek tartottuk.
1956 nyarán Boldizsár Iván készült könyvet írni a Dunáról, és egy fiatal újságírót bízott meg, vegye föl a kapcsolatot a Győr megyeiekkel, és írja meg a tapasztalatait. Ez a gyerek lejött hozzánk, és rögtön kezdte mondani, hogy Pesten az újságírók ülést akartak tartani, de a párt nem engedélyezte, és sorban mondta az anekdotákat róla, mit mondott a párt, és mit mondtak az újságírók. Ez 56-ban már meg se lepett bennünket, akkor már olyan természetes volt a reformhang. Ez persze nem azt jelenti, hogy azt gondoltam, néhány hónap múlva ebből forradalom lesz. Csak azt gondoltam, a dolgok majd így mennek tovább, aztán fent majd belátják, hogy az ostobaságokat meg kell szüntetni, és az ostoba káderektől meg kell szabadulni. Többen a kommunista párt összeomlását várták, én nem vártam. Én csak azt vártam, hogy a józan ész diadalmaskodik. Nem azt vártam, hogy a Szovjetunióban megszűnik a kommunizmus, hanem azt, hogy megváltozik. Ez nagy különbség. Beszédtéma volt Hruscsov beszéde a XX. kongresszuson. Akkortól a kádereket is ebből a szempontból kezdtük minősíteni, hogy vadkommunista, vagy pedig szelídebb kommunista. De akkor már tényleg a levegőben volt, hogy változásnak kell lenni. Lett is változás, Rákosi Mátyás leváltása 56 nyarán, amit jónak tartottunk, de sokkal hamarabb kellett volna. Gerő Ernő került a helyére, és érkeztek a vélemények, hogy ő még rosszabb, mint Rákosi. Egy-két pestitől hallottam, hogy az oroszok igazi bizalmi embere Gerő Ernő volt. Az 56. júniusi poznańi felkelés is azt jelezte, hogy a népnek már nem kell az előző vezetés. Mi azt értékeltük benne, hogy ha le is verték, a régi hatalmat nem fogják tudni tartani.
Állandó téma volt, hány párttag van, és ebből mennyi az igazi, aki nem érdekből lépett a pártba. Tudtuk, hogy sokan kiábrándultak. Ez az olvadás személyesen is érintett. A megyei tanácsnál működő pártrészleg egyik tagja fölhívta a figyelmemet, most már olyan idők járnak, hogy ha akarom, kezdeményezhetem a pártba való visszavételemet. Hát én ezt elengedtem a fülem mellett, meg is mondtam, hogy oda többé nem megyek vissza, ahonnan kizártak. És még csak nem is féltem, hogy bajom lehet belőle. Pedig ha visszalépek, megnyílt volna fölfelé az út.
Emlékszem, 56 őszén a Rajk-temetésre a megyéktől mindenhonnan megbízható embereket rendeltek föl. A mi megyénkből az elnök ment fel és a vb-titkár. Mikor hazajöttek, mindketten megjegyzéseket tettek Nagy Imrére, nagyon tolakodott, nagyon előtérbe akart jutni. Utána volt egy osztályvezetői értekezlet, amelyiken én is részt vettem, és ott felvetődött, milyen hangokat lehet hallani. A követeléseket túlzásnak nevezték. Én azon az ülésen azt mondtam, addig itt nem lehet komoly rendet csinálni, amíg Nagy Imre vissza nem tér. Az elnök nem utasított érte rendre, de Csincsák Bandi az ülés után azt mondta, ha ő van az elnök helyében, jól letolt volna ezért a megjegyzésért. Én tulajdonképpen csak azt nyugtáztam, hogy ez az, aminek el kellett jönni, hogy a vélemény szabadsága előbb-utóbb utat tör magának. Nem lehet, hogy mindig mást mondjunk, mint amit gondolunk. Ilyen szempontból a bekövetkezett eseményekben nem volt semmi rendkívüli, sőt még kicsit hosszabb ideig is tartott, mint gondoltam, hogy egy ilyen diktatúrát fönn lehet tartani.
1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen. Amikor hazamentünk, bekapcsoltam rádiót, és akkor már a fegyveres fölkelésről is hallottam. Ez egy keddi napon volt. Másnap, október 24-én még nálunk voltak a feleségem pozsonyi rokonai, én szabadságon voltam azon a héten. Aznap a rádióból hallottam a felhívást, hogy tegyék le a fegyvert, meg hogy gyülekezési, kijárási tilalmat hirdettek. Az volt a véleményem, hogy a felkelést a kormányerők hamar el fogják fojtani. Mikor még október 25-én, csütörtökön reggel is azt a felhívást hallottam a rádióban, hogy tegyék le a fegyvert, már az volt a véleményem, hogy nem fogják letenni. Aznap is otthon voltam, de apám beteg volt, gyógyszerért kellett mennem. A városháza túlsó oldalán mentem, amikor jött egy dzsip, rajta három fiatal hullája. Akkor mondták az utcán az emberek, hogy a fogháznál tüntetés volt, ki akarták szabadítani a rabokat és lövések is dördültek. Azt is hallottam, hogy egy kislány az ávósok autójáról osztogatni akarta a fegyvereket, akkor lőtték le az ávósok. Fültanúja voltam, amikor az ávósok visszavonuláskor a Szent István úton a levegőbe lőttek. Azt gondoltam, visszahívnak a szabadságomból, mivel a párttagokat behívták a Hajtóműgyárból, a Vagongyárból, őrségbe, de engem nem. Végül csak bementem. Ott vagyok a titkárságon, amikor Váradi, az egészségügyi osztályvezető bejön és beszélgetünk, hogy Pesten lövöldöznek. És azt mondja, hogy ezt a felkelést már gyakorlatilag leverték, két patkányt már el is fogtak a határban. Erre a titkárnő vagy Szóka bácsi, az altiszt, megkérdezte: Milyen patkányokról beszélsz? A pesti fölkelőkről. Hát neked a pesti fölkelők patkányok? Rettenetesen összevesztünk. Az egész tanácsnál híre ment, hogy Váradi patkányozta a pesti fölkelőket.
 
   Október 25-én láttam a városháza előtti tüntetést. Tihanyi Árpád akkor szavalta el a Talpra magyart, több alkalommal. Természetesen én magam is föltartottam a kezem. Az egyik kezemmel a biciklit fogtam, a másikat felemeltem, hogy „esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk". Másnap egy csoport kijött az ÁVH-hoz, ami nem messze van tőlünk. Láttam úgy tíz embert, akkor még nem tudtam, hogy az egyik, Berger Sándor, a pertársam lesz. Mindig bosszantott, amikor hallottam, hogy Berger elfoglalta a rendőrséget, mert szemtanúja voltam, hogy tízen mentek be, és negyedóra múlva egy nagy fehér rongy jelent meg az ablakban, akkor aztán a nép betódult. Azt is láttam, hogy betódultak a gyerekek, dobálták ki a Lenin-képeket. Délután arra sétáltam, gondoltam, megnézem, mi történt ott, kíváncsi voltam. Csak amikor közelebb mentem, láttam, hogy ott vannak leszemetelve a képek. Egy-két levelet is láttam, de mást nem. Később aztán hallottam, hogy a komoly iratokat elszállították. Az apósom egy barátja hozott nekünk egy lefényképezett levelet, ami apósomnak szólt, Juba Ferenc írta, a híres tengerész író. Az én naiv apósom akkor azt mondja a feleségemnek, milyen érdekes, hát figyelték Juba Ferit! Mondta neki a feleségem, apu, te olyan naiv vagy, nem jutott eszedbe, hogy a te postádat figyelték? Ezt a levelet temiattad bontották föl! A megyei tanácsnál nem volt káderlapkiosztás, de városi tanácsi kollégáim telefonáltak, milyen nagy nevetséget keltett, hogy a káderlapomon az van, klerikális beállítottságú vagyok.
Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot. Ott egyszerre elkezdtek neveket kiabálni, a legtöbbször talán az én nevemet. Én azt akartam, hogy a munkahelyi egység ne szűnjön meg, a káderek is legyenek benne a munkástanácsban. Addig is el tudtuk viselni őket. A káderek mellett azonban javasoltam munkás származásúakat is, hogy ezek is kerüljenek be, ne csak „a doktorok”. Ezzel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem bíráskodást akarok, és nem vagyok híve, hogy valaki most kommunistázni kezdjen. Megállapodtunk egy tizenötös listában, utána összeültünk, a főnök is ott volt, őt is beválasztottuk. Nem is volt szavazás, csak valami megállapodásféle. Pistát kiabáltak a legtöbbször, mármint engem, meg hogy a titkárságról legyen valaki. Megmondom őszintén, nem is versengtek ezért a pozícióért, így aztán valahogy én lettem a Győr-Sopron megyei Tanács munkástanácsának az elnöke.
Nagyon meg voltam lepve, mikor megválasztottak elnöknek. Érdekes volt megfigyelni, hogy reagáltak rá az emberek. Valaki, akit főkommunistának tartottak, odajött hozzám, még talán félórája se voltam munkástanácselnök, hogy Pista, én azért voltam ezekkel a szemetekkel, hogy titeket védjelek. Nem kellett engem védeni – mondtam neki –, én magam is párttag voltam. Egy-két ember volt csak, aki azt mondta, hát nézd, lehet, hogy voltak hibák, de én ettől most is kommunistának érzem magam. Viszont igen sok volt, aki rögtön jelezte, hogy kényszerből lett párttag. Amikor a munkástanács-választás megtörtént, én mint munkástanácselnök terjesztettem elő, hogy a helyi szovjet parancsnokságnak küldjünk egy táviratot: a felkelők ugyan provokálták őket csütörtökön, de mégsem használtak fegyvert, köszönjük meg emberséges magatartásukat. Ezt a javaslatomat el is fogadták. Egy óra múlva odajött a személyzeti osztályvezető, azzal, ne küldjük el a táviratot, mert betörik az ablakot, hogy oroszpártiak vagyunk. Amikor hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy én lettem a munkástanács elnöke. A feleségem rögtön mondta, hogy kár. Megérezte a jövőt.  
Ezen a szombati napon, október 27-én jött egy telefon, hogy a munkástanácsok elnökeit hívják a városházára. Ekkor volt egy fontos momentum, amit Szigethy Attilára nagyon jellemzőnek tartok. Megyek be a folyosón a nagyterembe, összeszaladok vele. Említettem, akkor már az Ideiglenes Nemzeti Tanács elnöke volt. A köszönés utáni első mondata az volt: Markó Gyula tanácselnököt ne bántsátok. A legelső dolga volt, hogy ezt kérje, pedig Markónak is része volt benne, hogy neki 54-ben távoznia kellett a megyei tanácstól. Mondom, szó sincs róla, őt is beválasztottuk a munkástanácsba. Ezen az ülésen történt, hogy Szigethy Attila azt mondta a beszédében: bízik Nagy Imrében, nem ismer nála becsületesebb és magyarabb embert. Egy Horváth Lajos nevű pap erre azt kezdte mondani, hogy inkább Mindszenty bíboros legyen a mi vezérünk, az első zászlósúr. Mire persze megjegyeztem: ez egy marhaság. Később aztán odamentem hozzá és elnézést kértem, hogy nem Mindszenty személyére mondtam. Magának joga volt ezt mondani, jegyeztem meg, de a zászlósúr azért egy kicsit erős. Felvetődött az is, hogy a fiatalok fegyvert akarnak, de Attila azt mondta, a katonaság mellénk állt, és a fegyver azoknál van jó helyen. Ő nem járul hozzá, hogy a fiatalokat felfegyverezzünk. A fő téma a munkamegosztás volt a Nemzeti Tanács és a Munkástanács között. Erről született egy írásbeli megállapodás is, miszerint az adminisztrációért mi, a politikai döntésekért pedig a Nemzeti Tanács a felelős. Szörnyűséges ülés volt egyébként, hangzavar, összevissza kiabálások, mindenféle szónoklatok hangzottak el, nekem elegem is lett belőle, a vége előtt eljöttem.
 
Szóltak a Nemzeti Tanácstól, készítsük el az alkalmazottak elbírálását, hogy kivel dolgozunk, kivel nem. Eldöntöttük, hogy Mezeivel természetesen nem dolgozunk együtt – aki idetett elnök, tszcs-szervező volt –, meg Váradival, aki patkányozta a felkelőket. Volt egy harmadik osztályvezető, akiről meg azt mondták az osztály tagjai, hogy ávó-besúgó. Elküldtem embereket a Szigethy Attilához, ahol megmondták, hogy nekik erről semmiféle listájuk nincs. Ha lista nincs, akkor nincs besúgó sem. Az ügyet lezártuk, és igazoltuk ezt az embert.
A kormányt megpróbáltam megmozgatni a segélyek szervezett behozatala tárgyában. K-vonalon végül sikerült fölhívnom Nagy Imre titkárnőjét, illetve egy ezredessel beszéltem a Honvédelmi Minisztériumban, hogy győri munkásokkal vagy mosonmagyaróvári egyetemistákkal erősítsék meg a határőrizetet.
A forradalom alatt másodszor október 30-án találkoztam Szigethy Attilával, amikor átmentünk Cseh meg Csincsák társaságában átmentünk a megyei tanácshoz, Szigethyék meg a Vagongyárba mentek. Akkor mondta nekem Szigethy, hogy ő már alig bírja idegekkel, mindenki fegyvert akar. Aztán mi is kimentünk a Vagongyár munkástanácsához, hogy a városházán tűrhetetlen a helyzet, fegyvert akarnak, és anarchikus állapotok vannak.
Október 30-án volt az új munkástanács-választás. Túl sok kommunista van a munkástanácsban –, mondták. Az volt a lényeg, hogy mindenkinek, aki jelölt volt, föl kellett állni és párttagságot választani. Pedig akkor még nem is működtek igazából a pártok, épp csak bejelentette újjáalakulását kisgazda és a szocdem párt. Emlékszem, fölálltam, és mondtam, én pártonkívüli vagyok. Rögtön szóvá is tették, miért mondok ilyesmit, amikor a kommunista párt tagja voltam. Téved – mondtam az illetőnek. – Ha engem 49 februárjában kizártak a kommunista pártból, akkor 56 októberében hazugság nélkül mondhatom, hogy pártonkívüli vagyok. A második munkástanács tehát pártok szerint alakult meg. Az első iránt nem volt igazán bizalom, és összetétele sem egészen tükrözte a munkástanácsok általános összetételét. A köz hangja az volt, hogy Markó, a tanácselnök takarodjon, de én meg Csincsák Endre nem akartuk, hogy kiessen. Mi írtuk meg neki aztán a határozatot, miszerint rendelkezési állományba helyezzük. A munkástanács aztán a szememre is vetette, hogy nagyon földicsértem a Markót, mert egy olyan igazolást adtam neki, hogy bár ő is a rendeletek végrehajtója volt, de mindig igyekezett emberséges maradni, és a megyei tanács alkalmazottait is mindig támogatta. Ennek a papírnak az volt a célja, hogy Markó biztonságát egy kicsit erősítse.
Sokszor régi sérelmek is előjöttek a forradalom alatt. Egy alkalommal be kellett avatkoznom, mert az egyik osztály dolgozója azért agitált, hogy valakit küldjünk el, de egyúttal intézzük el az ő lakásügyét is, mert az a másik állítólag azért kapta meg a lakást, mert kommunista volt. Azt mondtam, egyéni sérelmeket nem tárgyalunk. Az egyik utolsó munkástanácsi összejövetelen a kereskedelmi osztályról valaki felvetette – akkor már a Dunántúli Nemzeti Tanács is létezett –, hogy tegyünk javaslatot a kommunista párt betiltására. Erre én azt mondtam, mint munkástanácselnök ezt a javaslatot nem bocsátom szavazásra, mert az a véleményem, hogy mindenki ahhoz a párthoz csatlakozzék, amelyikhez akar.
 
November 4-e előtt már észleltük, hogy a szovjetek készülnek valamire. Mosonmagyaróvár felé lezárták az utat, lezárták a határt, körbevették Győrt, itt állomásoztak a páncélosok. Jó értesüléseink voltak, ezt mind tudtuk, de azt gondoltuk, ha keményen viselkedünk, ki fognak menni. De jöttek a telefonok a tanácsoktól, ügyeletesek meg haverok kaptak telefont Sátoraljaújhelyről, hogy özönlenek az oroszok. Amikor aztán 56. november 4-én kora reggel bejöttek a szovjet csapatok, kellemetlenül meglepődtünk ugyan, de még mindig azt gondoltuk, hogy ez csak fenyegetés, és ennyiben fog maradni. Bementem a megyei tanácshoz, össze is ültünk, és úgy döntöttünk, nincs értelme az ellenállásnak, csak lelőnének egy csomó embert. Ott voltunk még egy órát, beszélgettünk, szidtuk az oroszokat meg Kádárékat, végül azt mondtuk, hazamegyünk, és majd másnap meglátjuk, mi lesz. Akkor óvatosságból nem mentem haza, az anyóséknál aludtam, hogy ha keresnek, ne találjanak meg. De nem kerestek. November 4-e után még mindig azt gondoltuk, hogy ha teljes mértékben nem is tudjuk megtartani az 56-os vívmányokat, azt el tudjuk érni, hogy a meglevő törvényeket az 56-os szellemben hajtsák végre.
November 4-e után volt egy hét szünet, amikor Győrben nem működött semmi, csak a szovjet parancsnokság és a vagongyári munkástanács. Csak mi jártunk be a megyei tanácshoz, és beszélgettünk. Ezen a héten történt, hogy Apró Antaltól, aki az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának tagja lett, megkérdeztünk, hogy ha itt is vannak a szovjetek, ha meg is kell tartani a tanácsrendszert, legyen az tanácsrendszer a nép akaratából. Akiben nem bíznak az emberek, hívják vissza és válasszanak olyat, aki a bizalmat bírja. Jól gondolkodunk-e? Apró egyetértett. Akkor azt hittük, biztonságot jelent, ha megkérdezzük Aprót, hogy meg lehet-e ezt csinálni. Az első két vagy három korai végrehajtó bizottsági ülésen részt vettem, mint munkástanácselnök, aztán az egyiken olyat találtam mondani, hogy a kormány végre viselkedjen úgy, mint a nép szolgája, ne pedig úgy, mint az ura. Ez aztán később a vádiratba is bekerült.
November 11-én került sor egy vb-ülésre, pedig ez vasárnapi napra esett. Ezen az ülésen történt meg a munkástanácsok által delegáltak kooptálása. Ekkor lettek új tagjai a végrehajtó bizottságnak. Akkor még az volt a hangulat, hogy a népakarat érvényesüljön. Én azonban kifogásoltam, hogy ez nem jogszerű. Erre Markó azt válaszolta, hogy most ilyenekkel nem törődhetünk, most az kell, amit a nép akar, és hogy a pártbizottságnak is ez az álláspontja.
1956. november 19-én valaki Csornáról betelefonált Markónak, az elnöknek, hogy állandó veszekedés van, a csornaiak az egész tanácsot le akarják váltani. Kimentünk Csornára, akkor láttam először, hogy özönlik a nép a határ felé. Az volt a cél, mondták, legyen úgy, ahogy a nép akarja, csak rend legyen. Kiértünk Csornára, én még olyan mérges embereket sosem láttam. Mondtam, azért küldtek ki bennünket, hogy rend legyen, és ennek az a módja, hogy egyenként nyilvánítsanak véleményt a járási tanács vezetéséről. Kérem tehát, hogy a vb-tagok menjenek ki. Emlékszem a Bizi nevű párttitkárra, aki megkérdezte, ő is kimenjen-e. Mondom, ön is, mert önről is szó lesz. Később a tárgyaláson azt mondta, ha fegyver lett volna nála, agyonlő. A lényeg az, hogy senki se kellett a csornaiaknak. A végén azt mondtam, nem lehet úgy lefejezni a vezetést, hogy a régiekből ne maradjon senki. Nem megyek bele, hogy az elnököt is eltávolítsák. Ha nem vagyunk elég ügyesek, akkor ott már lincselés van. Mint később megtudtam, azért volt olyan hangulat, mert emlékeztek a 19-es csornai kivégzésre. Szamuely akkor nyolc embert akasztatott föl, volt egy-kettő olyan is, akinek a nagyapját végezték ki.
Még két „bűnöm” volt, illetve az egyik alól többé-kevésbé tisztáztam magam. Az egyik a szakszervezeti választás, a másik a negyvennyolc órás sztrájk. A szakszervezeti választás a forradalomból következett: nem fogadtuk el azt a szakszervezetet, amelyet ránk erőszakoltak, olyan emberekkel, akiket nem is ismertünk. Nem tudtuk például, hogy a közalkalmazotti szakszervezet vezetője honnan került ide, nem is Győr megyei volt. Állandóan beszélgetés tárgya volt, hogy válasszunk új szakszervezetet, úgyhogy lassan kialakult egy lista, kiket javasolnak szakszervezeti tagoknak meg elnöknek. Én magam mint munkástanácselnök nem pályáztam, mégis elég sokan jelöltek. Végül azokat terjesztették elő, akik egy előzetes szavazáson a legtöbb szavazatot kapták,. 1956. december 11-én volt a választás, én a levezető elnökséget vállaltam. Csincsák Endrét választották meg elnöknek. Én vezettem le ezt az ülést, és ezzel követtem el a második bűnömet. Újfalusi, az előző vezető szót kért, mire a jelenlévők azt mondták, ne adjuk meg neki a szót, mert a régit nem ismerjük el tényleges szakszervezetnek. Erre én azt mondtam, gavallériából mégis megadom a szót. Akkor merült fel, hogy kétnapos sztrájk lesz Budapesten, csatlakozzunk-e. Én nem foglaltam állást, Csincsák Bandi kijelentette, hogy csatlakozik, mire én szavazásra tettem föl a kérdést. Egyhangúan elfogadták a csatlakozást.
Van még egy eset a bűneim között: miszerint eltulajdonítottam a megyei pártbizottság autóját, hogy volt osztálytársamat, Klausz Sándort Ausztriába juttassam. November legelején jelent meg nálam Klausz Sándor, egykori gimnáziumi osztálytársam, és azt mondta, segítséget akarnak kérni a magyar parasztságnak az osztrák parasztszövetségtől, de oda nem mehetnek át írás nélkül. A határ üres, miért ne mehetnétek? De addig mondta, hogy neki papír kell, hogy tényleg adtam egy papírt: négy nevet soroltam föl, ezeknek engedélyezem, hogy az osztrák parasztszövetséghez tárgyalások céljából Ausztriába menjenek. Tudtam, hogy ha valaki át akar menni Ausztriába, az átmegy, és nem kérdezi. Aztán megint jött Klausz, hogy gyalog menjünk? Itt van a pártbizottság autója, mi lenne, ha azzal mennének? Nekem épp az előző napokban jelentette Pál Feri, a gépkocsi-előadó, hogy a párt autóit behozatta az utcákról, itt vannak az udvaron, és ezt jelentette Szigethy Attilának. Azokkal az autókkal valóban Szigethy Attiláék rendelkeztek, én magam nem. További tárgyalás nem volt, csak később tudtam meg, hogy Szigethy Attila szignálta az én papíromat, tehát hogy Klauszék mehetnek Ausztriába, és Attilától kaptak egy autót.
Először akkor merült föl bennem, hogy valamilyen következménye lehet a munkástanácsi szereplésemnek, amikor Markó Gyula is kezdett másképp beszélni velem, nem olyan baráti hangon szólt, mint addig. Soha életében nem jegyezte meg, de akkor rögtön meg tudta jegyezni, hogy furcsa család az enyém: én kommunista voltam, apám pedig szociáldemokrata párttag. Meg aztán már az újságok hangja is más lett, egyre szigorodott, és egyre világosabb lett, hogy nem az lesz, amire először gondoltunk – hogy a törvényes formákat megtartva, a nép emberei mennek be a tanácsokba, és megszűnik a kommunista párt egyeduralma. Akkor már látszott, hogy itt más párt nem tud létezni a kommunista párton kívül.

1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták. Én arra számítottam, hogy az elbocsátással megúszom, aztán híre jött, hogy egymás után tartóztatják le az olyan embereket, mint Tihanyi Árpád vagy Vörös Jenő. Hozzám hasonló tanácsi dolgozó letartóztatásáról nem tudtam. Valamit azért gyaníthattam, mert a letartóztatásom előtt három héttel már ki volt készítve a fehérneműm, ha mégis elvinnének. „Akinek vér nem tapad a kezéhez, az ellen eljárás nem indul" – mondta Kádár. Tehát abban bíztam, hogy ha le is tartóztatnak, az nem lesz hosszabb idejű. Kihallgatnak, és ennyi lesz, hamar ki fogok jönni. És természetesen nem megyek vissza a megyéhez. 1957. április 13-án éjfél körül jöttek értem. Megállt az autó, mondtam a feleségemnek, azt hiszem, értem jönnek. Éreztem. Ahogy felhúztam a redőnyt, már másztak ki az autóból a fegyveres karhatalmisták. Körülállták a házat, bejöttek az előszobába, mondták, hogy letartóztatnak, öltözzek. Amikor a teherautóra fölmentem, egy kötél volt ott, azzal verni is, akasztani is lehetett volna. Amikor Berger Sándort letartóztatták, őt megverték a kötéllel. Én, akit nem vertek meg, inkább kivételnek számítottam. Ahogy a feleségem később elmesélte: az a férfi, aki a letartóztatást vezette, másnap odament hozzá motorbiciklivel, azzal, hogy nem bántottuk a férjét. Házkutatás nem volt. Én magam lepődtem meg a legjobban, mikor az iratokat át kellett néznem, hogy aláírjam, és láttam, hogy benne van: a házkutatás eredménytelen. De nem is volt házkutatás. A közeli megyei rendőrkapitányságra vittek be. Aznap éjjel vitték Mithayékat is, meg Klauszt. Aztán a fogdában a fűtőtesteken keresztül hamarosan tudtunk egymással beszélni, beazonosítottuk egymást. Másnap reggel került sor az első kihallgatásra. Éntőlem nem sokat kérdeztek, talán csak azt, hogy én voltam-e a munkástanács elnöke. Aztán mehettem vissza. Másnap ujjlenyomatot is vettek.
Hamarosan írattak velem egy önvallomást: számoljak be az eseményekről. Sokak szerint mondhattam volna, hogy Csincsák Bandi volt a hangadó. Engem egyszerű munkásszármazásúnak vettek, Bandi apja tanár, tehát értelmiségi volt, ezért úgy gondoltam, ő eleve nehezebb helyzetben van, mint én. Ha tisztességtelen akartam volna lenni, akár fordított ítélet is születhetett volna, és én kevesebbet kapok. De meg se próbáltam, hogy másra hárítsak valamit.
Apám régi munkásember, Győrben nagy ismeretsége volt, hamarosan megtudta, hol vagyok. Véletlenül, a szerencsémnek köszönhetően egy olyan zárkában voltam, ahol a fényt alig áteresztő üveg meg volt repedve. Ki tudtam nézni, és nagyon boldog voltam, amikor egy alkalommal kileskelődtem, és a feleségem éppen akkor ment ott el biciklivel. Így láthattam őt. A beszélgetésnek meg a leselkedésnek érdekes technikája volt. Az őrök szobája fél emelettel feljebb volt, s az a rab, aki velük szemben volt bezárva, figyelte őket, fönt van-e mindkettő. Ha fönn voltak, mi nyugodtan táviratozhattunk, beszélhettünk. Ha nem, akkor rögtön jelezte a kopogtatás, hogy lejöttek, vigyázat. Ha megtudják, hogy ki lehet látni az ablakon, nyilván megcsinálták volna, vagy elvisznek bennünket onnan.
A per 1957. július 22-én kezdődött, előtte való nap volt ügyvédi beszélőm. Az ügyvédem, Galambos – látásból ismertem csak – jött be, és ő mondta meg nekem a minősítést: BHÖ I/1. Rögtön mondta, hogy nagyon kell vigyázni, mert ez nagyon súlyos. Rögtön megkérdezte, hogy bűnösnek vallom magamat vagy nem? És jelezte, nem volna hátrányos, ha bűnösnek vallanám magamat. Ennek ellenére nem vallottam bűnösnek magam.
Eléggé furcsa volt a perünkben, hogy igazából két per volt egybevéve. Ott volt a Berger-per, és volt a miénk, amelyek azáltal kapcsolódtak össze, hogy Bergerrel együtt voltam Csornán, illetve november 11-e után Berger is ott volt a megyei tanács végrehajtó bizottságában. A bíró kétszer megrótt a tárgyalások folyamán cinikus válaszaimért. Például azért, mert azt mondtam, hogy összehívtam tizenhét munkástanácstagot, mint a barátaimat. Másképp nem is hívhattam össze őket, mert akkor már nem volt munkástanács.
Az elsőfokú eljárásból az maradt meg bennem, hogy a bíróság egyáltalán nem volt tárgyilagos. Még a legpozitívabb dolgot is ellenem fordították. Talán az országban én voltam az egyetlen, aki azokban a napokban az oroszok mellett szólt. Említettem, hogy amikor október 27-én a munkástanács elnökévé választottak, azt javasoltam, küldjünk köszönő táviratot a szovjet parancsnokságnak. Néhány nappal azelőtt, ugyanis provokálták őket, a tankokba az asszonyok krumplit nyomtak, a katonákat leköpdösték, és ők nem használtak fegyvert, nem vágtak vissza. Magatartásuk dicséretet érdemel, a köszönet egy jövendő magyar–szovjet barátság alapja lehetne. Nem szólaltak fel ellene, néhányan morogtak ugyan, de elfogadták. Arról volt szó, hogy kommunistaellenes vagyok, pedig magam is párttag is voltam régebben. Mivel számítottam ilyesféle a folytatásra, minden cselekedetemet följegyeztem, és a feleségem átvitte az ügyvédnek. Nem lehet kommunistaellenes, aki abban a súlyos helyzetben, október 27-én ilyen javaslatot tesz – mondta az ügyvéd. Erre a bíró egy pillanatra meglepődött: Csak azért tette, hogy népszerűséget szerezzen. Nem tudom, hogy gondolta, hogy október 27-én ezzel népszerűséget szerezhettem volna.
A másik, amit ellenem használtak fel, ama bizonyos kereskedelmi osztálybeli társunk kezdeményezése volt: tegyünk javaslatot a Nemzeti Tanácsnak, Szigethy Attiláéknak a kommunista párt betiltására. Én mint elnök azt mondtam: Nem bocsátom szavazásra a kérdést, mindeni csatlakozzék ahhoz a párthoz, amelyikhez akar. A bíró egy pillanatra leejtette az állát, majd a következőképpen válaszolt: Ez nem annyira a vádlott mellett szól, inkább ellene, mert kiderül belőle, hogy a többpártrendszer híve. Tehát még azt is ellenem tudta kijátszani, hogy egy kritikus helyzetben így viselkedtem.
A perben megállapították a felelősségemet az Ausztriába engedett gépkocsi ügyében is, azzal a hazugsággal, hogy az autót az osztrák hatóságok elkobozták. Ebben annyi igazság volt, hogy valamit nem találtak rendben a papíron, és az autót ott tartották, de mikor az ítéletet kihirdették, az autó már itthon volt, a párt szolgálatában állt. Úgyhogy én semmi kárt nem okoztam. Ennek az esetnek hosszú távú következménye is volt. Amikor 89-ben életbe lépett az 56-osok teljes körű rehabilitációját biztosító törvény, engem Győrben nem tudtak rehabilitálni, mert ez az autó-ügy közbűncselekménynek minősült. Végül egy Tóth Éva nevű bírónő aláírásával kaptam meg a Legfelsőbb Bíróság döntését, hogy ezen bűncselekményt a forradalommal kapcsolatban követtem el, tehát így érvényes rám a rehabilitáció.
Én vádiratot nem láttam, a vádakat ott a perben hallottam először. Ez teljesen szokatlan eljárás volt. Szabály van rá, mennyivel előbb kell a vádlottnak a vádiratot megkapni, írásban. Azt, hogy az ítélkezés teljesen önkényes, akkor tapasztaltam a saját bőrömön, mikor az ügyvédtől megtudtam, hogy holnap lesz a per, és nálam még semmi papír nincs.  
Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált. Nekem az volt a véleményem, hogy ezekért a cselekményekért nem lehet halált kiszabni, de persze arra nem gondoltam, hogy kiszabtak ők másokra is, kisebb cselekményért is halált. A célt azonban, amit kitűztek maguk elé, nem tudták elérni. Nem törtünk meg, és nem bűnbánók voltunk, hanem szemtelenek. Ezzel magyarázom a viszonylag súlyos ítéletet. Másnap délután szólhattunk az utolsó szó jogán. De alig mondtam valamit, rögtön beleszóltak, úgyhogy igen rövid voltam. 1957. augusztus 2-án volt az első fokú ítélet. Az ítélethirdetés után adtak egy félórás beszélgetést a hozzátartozókkal. Beszélgetek a feleségemmel, megkönnyebbülve, mert halált kértek ellenem, és csak tizenkét évet kaptam első fokon, az semmi.
 
Az elsőfokú ítélet után még három napig Győrben maradtunk, aztán beöltöztettek bennünket rabruhába, de olyanba, hogy a térdemig ért a nadrág, és már is vittek bennünket Pestre. Egy hétig voltunk a Markóban, utána átkerültünk a Gyűjtőbe, az 51-es zárkába. Benyitok, hát ott van Peterdi Gyuri, régi barátom. Aztán ő bemutatta a többi hármat. Rendkívül megdöbbentem, mikor láttam, hogy tele vannak foltokkal a falak. Kérdem, mi ez? A poloska, amit agyonnyomunk. Ez borzasztó, undorító, ezt nem lehet megszokni. Erre azt mondja a Gyuri, egy hét múlva megszokod. De azt hiszem, a negyedik vagy ötödik nap már nem volt problémám. Én is a hasamon nyomtam agyon a hatalmas poloskákat. Elsőre meglepődtem, hogy olyan csúnya helyre kerültem, kübli meg minden, de ezt mind meg kell szokni.
Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye. Ha elkezdtek cövekelni hajnalban, tudtuk, hogy aznap akasztás lesz. Én akkor már tudtam a zárkatársam ítéletét, mert a per negyedrendű vádlottja, Békési Béla is abban a csoportban volt, akiket a Kisfogház második emeletén őriztek. Ő is a B csillagból került föl. Nagyon kedves gyerek volt, még előadást is tartott nekünk, hogyan csinálják a Biogalnál a penicillint. 1958. április 22-én Bélát hozták ki először. Az ajtóban megkérdezték – ez volt a szabály –, hogy hívják, erre Béla azt mondta: „Ugyan, uraim, hagyják már ezt a cirkuszt". Aztán odavitték az akasztófához. Amíg ki nem rúgták alóla a sámlit, egész idő alatt ismételte:„Éljen a szabadság, éljen a függetlenség, éljen Magyarország!" Másodiknak Gerlei Józsefet hozták, aki jobban meg lehetett törve, mert csak azt mondta: „Isten veletek, fiúk." A harmadik volt Péch Géza, már bent a börtönben hatalmas hangon kiabálta: „Isten veletek, fiúk, szervusztok, bajtársak!" Ezt kiabálta, amíg kiért az akasztófa alá, akkor: „Az ítélet jogtalan, alkotmányellenes, Kádárék ezért felelni fognak." És az utolsó mondata ez volt: „Éljen a keresztény, szocialista Magyarország." Ekkor húzták ki alóla a sámlit. A negyedik egy munkásszármazású ember volt, Balogh László. Ő az utolsó pillanatban szép hangon azt mondta: „Éljen a forradalmi munkásosztály." Hát így haltak meg. Utána sokszor elmondtam magamban ezeket a mondatokat, hogy később el ne felejtsem.  
Egy barbár szokás volt még. Péch kivégzésével kapcsolatban mondtam Obersovszkynak, hát én vidéki gyerek vagyok, sokat végeztem fizikai munkát, de ha egy cölöpöt eldöntenek, nem puffanhat ekkorát. Akkor mondta Obersovszky: azért van, mert a holttest még rajta van a cölöpön. Tehát még azt se tették meg, hogy a holttestet leveszik. Nem kell ahhoz orvosnak lenni, hogy elképzeljük, milyen csúnya sérüléseket szenvedtek azok a meleg testek, arcok.
A Gyűjtőből 58 őszén kerültem ki Vácra, ahol 59 elején indult meg a fordítóiroda, és mondták a raboknak, hogy akinek ilyen képzettsége van, jelentkezhet. Én jelentkeztem, mint francia fordító. Hamarosan kiderült, hogy főleg angol anyag van. Valamit itthon tanultam angolul, próbafordítást csináltattak velem, és azt mondták, megfelelek. Mint éppen kezdő angolos, a társaimból éltem: Szente László és Göncz Árpád is segített. Aztán később persze belejöttem én is az angolba, úgy tízezer oldalt is lefordítottam. Emlékszem az első kis füzetre, Hidegháború volt a címe. Általában olyan anyagokat kaptunk, amelyek az oroszokról szóltak, és az amerikaiaknál vagy az angoloknál jelentek meg. A belügynek dolgoztunk. Egyszer kellett fordítani egy büntető kongresszus anyagát, s abban volt egy hétoldalas spanyol nyelvű anyag. Takács Laci, a főnök, aki szintén rab volt, kiosztotta, és egy kis segítséggel, latin- és egyéb tudással valahogy lefordítottam. Ettől kaptam a Spanyol nevet. Amikor arról volt szó, hogy esetleg büntetésből elvisznek, mindig az volt a fő érv ellene, hogy én vagyok az egyetlen spanyol fordító. De hát ugye ez nem volt így igaz.
Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek. Mindig felírták a lapjaimra, hogy Tóth István, szabadul: 1969. április 13-án. Ezen mindig mosolyogtam, hogy előbb lesz az. Úgyhogy nem is lepett meg, hogy bejött. Azért gondoltam ezt, mert a világ elég tekintélyes része velünk volt és tudta, hogy itt az ítéletek nem voltak tárgyilagosak. Emlékszem, mikor 1960-ban rendkívüli amnesztiát hirdettek, Donáth Ferinek, aki zárkatársunk volt, ezt előbb megmondták, és neki is az volt a véleménye, az enyhítő tényezők előbb-utóbb úgy jelentkeznek, hogy nem fogjuk leülni a teljes büntetésünket.
 
   Először az elsőfokú ítélethirdetés után beszélhettem a feleségemmel egy félórát. Utána jöttek a börtönben a rendes beszélők. A Gyűjtőben az első havi beszélőre jelentkezik a feleségem, de nem lehet velem beszélni, büntetés alatt vagyok. Hát tényleg azt kell mondani, nem voltam szerencsés, mert ezt a büntetést például azért kaptam, mivel az egyik tárgyalási szünetben hátraintettem a feleségemnek. Ezért kaptam egy havi kedvezményelvonást. Aztán hathetenként vagy két hónaponként beszéltünk. Az egyik oldalon voltunk mi, kívül a hozzátartozók. Általában a feleségem jött be. Volt, hogy ketten is jöhettek, a feleségem meg az apám. Anyám akkor már meghalt. A kislányom 1960-ban látogatott meg.
1960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra. Én még annyi pléhcsillagos őrnagyot meg alezredest életemben nem láttam. Fölolvasták, hogy a sztrájkban való részvételünkért büntetésben részesülünk, azalatt kedvezmény nincs, és a további kedvezményből ki is vagyunk zárva. Ami burkoltan azt jelentette, hogy a teljes ítéletet le kell ülni. Elkerülök Nosztrára, rögtön jelentkezem kihallgatásra: én kórházban voltam, alá is írtam az ívet, hogy nem sztrájkoltam, nem tudom, miért kerültem ide. Rendben van, majd ha visszakerül Vácra, ott jelentkezzen. De nem Vácra kerültem, hanem a Gyűjtőbe. Rögtön jelentkeztem. Nosztrán kellett volna elintézni az ügyet – mondták. 1960-ban, édesanyám halála után hagyatéki tárgyalásom volt, ott mesélte el a feleségem, hogy az utolsó válasz, amit a börtöntől kapott, hogy a férje ügyét megvizsgáltuk. Igaz, hogy férje nem vett részt a sztrájkban, de a többieket biztatta, amit maga is elismer.
Nosztrán történt, hogy egy alkalommal a tornán intettem a társamnak. Hívatnak a parancsnokhoz kihallgatásra. Tóth fiam, baj van, vétett. Mit? Jelt adott. Kisült, ez volt a jeladás, hogy intettem. Kaptam érte egy heti szigorítottat. Utána elmentem a börtönből a tököli rabkórházba, mert nagy strumám volt, gondoltam, most legalább ráérek megműttetni. Annak a szobának, ahol voltam a tököli rabkórházban volt egy ablaka, egy fényt éppen csak áteresztő üveg. Tehát ha valaki elment, azt nem tudtuk, ki ment el, csak egy árnyékot láttunk. Mint később megtudtuk, az itt levő őr behasalt az ablak alá és hallgatózott. Másnap rögtön hívatnak. Ennek az volt a következménye, hogy mikor a strumaműtét után elég rossz állapotban visszakerültem a Gyűjtőbe, 62. április 4-e előtt a szokásos cirkusszal, mint izgatót, megint vagy négy hétre kivettek, egy csomó emberrel együtt, és egy másik csillagba vittek el. Ekkor megint a spanyol nyelv segített, mert a Takács Laci elkezdett panaszkodni, hogy az egyetlen spanyol fordítóját elviszik. Így kerültem vissza a fordítóirodára.
Azt, hogy lesz amnesztia, már 62 őszén tudtam. Igen szomorúak voltunk, mert ősszel szokott lenni az Egyesült Nemzetek közgyűlése, és azon mindig szerepelt a magyar ügy. De addigra levették a napirendről, és nagyon szomorúak voltunk, hogy elfelejt bennünket mindenki. Három hét múlva Mérei Ferenc nagy bizalmasan azt mondta: nem kell félnünk, tavasszal amnesztiával szabadulunk. Később, mikor a szabadulás után beszélgettem vele, megtudtam, hogy a felesége megvesztegetett egy pénzszerető, az értéket meg nem vető smasszert és Feri 62 őszén levélben kapta meg a hírt, hogy tavasszal biztos amnesztia lesz. Tudtam, hogy amit Mérei mond, azt hitelesen tudja. Később hivatalosan is közölték velünk, hogy sor kerül rá. Bíztam benne, hogy rám is vonatkozik. 1963. március 28-án, délután fél öt felé szabadultam. Erzsébeten él a nagybátyám, elmentem oda, ott aludtam, s másnap fél 11-kor jöttem Győrbe. Úgyhogy nem is vártak. Az állomás közelében lakott az anyósom, hívott egy taxit, és onnan érkeztem haza nagy meglepetésre. A teljes vagyonelkobzás réme fenyegetett, de édesapám a szokásos haszonélvezeti jogát kikötötte a házra. Bár volt egy kísérlet rá, hogy egy hozzánk hasonló 56-os családot idetelepítsenek, de szerencsére a hírhedt megyei bírósági elnök későbbi felesége társam volt a megyei tanácsnál, és elintézte, hogy a dolgot levegyék a napirendről. A lányom nagyot nőtt közben, kisgyerekként vált el tőlem. Először neki is furcsa voltam, nekem is furcsa volt ő, de aztán megszoktuk egymást.
Megyei tanácsi társaim, akik mint osztályvezetők meg hasonlók ott maradtak, kijárták Katona Lajos tanácselnöknél, hogy átadnak egy adminisztrátori előadói státust a Gyógyszertári Központnak, ahová engem fölvettek. Nagy kedvezmény volt, mert kialakult szokás szerint a börtönből szabadultaknak egyévi fizikai munkát kötelező végezni. Alig voltam pár hónapja a Gyógyszertári Központnál, a főkönyvelő – akiről tudtam, hogy kapcsolatai vannak a rendőrséggel – elhozta egy ismerősét, aki azt hallotta, hogy tudok fordítani, dolgozzam neki. Vállaltam. A barátaim leszúrtak, hogy te őrült, mindenki tudja, hogy ez az ember kapcsolatban van a rendőrséggel. De azt gondoltam, akinek rajta van a mellén a cédula, hogy a rendőrség embere, az nem veszélyes. Akkor vagyok őrült, ha nem tudom kezelni a helyzetet. Hát nem is lett semmi baj.  
 
Szabadulás után tartottam a kapcsolatot az egy évvel előbb szabadult dr. Takács Lászlóval, a fordítóiroda vezetőjével, mígnem egy év után a rendőrség szóvá tette, hogy Pestről szabályosan anyagot küldött nekem fordítani, amit én lefordítottam és visszaküldtem. Nem engedték az ilyen kapcsolatot sem, úgyhogy megszűnt. Aszódi Imrével is találkoztam, aki Szolnokon volt hasonló szereplő, mint én. Kétszer látogattam meg Mérei Ferencet, egy-két levelet is váltottunk, és kapcsolatban maradtam a győriekkel is.
Aztán 1965-ben, amikor az angol vizsgára készültem, összeismerkedtem egy vasutassal, aki szintén a tanfolyamra járt. Egyszer beszélgettünk az utcán, elkezdte nekem mondani, hogy egy barátját most tartóztatták le, aki szintén 56-os, és a szervezkedést akarta tovább folytatni. Mondtam, engem a politika nem érdekel. Ez volt az utolsó találkozásunk. Később megtudtam róla, hogy a rendőrség embere volt. Volt egy beszervezési kísérlet 1967 őszén is. A kertünkből vittek el. Bejött egy sofőr, szólt, hogy a rendőrségre kéretnek, menjek. Elmentünk, kérdezték a problémáim. Mondtam: ügyvéd szerettem volna lenni, de nem lehetek. Minden el lesz intézve, mondták, de egy félóra múlva rátértek, hogy Berger Sándort kéne figyelni, aki pertársam volt, mert az egy megbízhatatlan ember. Kérdezték, vállalom-e. Berger szerintem nem is megbízhatatlan – mondtam–, hát szóval nem vállalom. Pedig alaposan szorongattak, már ilyeneket is mondtak, hogy ez közreműködés, és én, aki kegyelmet kaptam, biztosan nem akarom leülni a maradékot. Nem akarok én közreműködni, mondom, adjanak fordítást és megcsinálom. A végén azt mondja nekem Radics százados, hogy megbánja még maga ezt. Hát alighogy eltelt egy hét, látom ám, hogy jön a Gyógyszertári Központ igazgatójához, Józsa Lajoshoz. Másnap megkérdeztem az igazgatót, miért jött Radics. Hát temiattad. Mit akart? Mondta, hogy mit nem vállaltál, és azt kérte, küldjelek el. Mire azt mondtam neki, az, hogy kit küldök el a Gyógyszertári Központból, az én dolgom, és nem a rendőrségé.
Mivel a Gyógyszertári Központnál csak adminisztrátor voltam, hogy jobb beosztásba kerüljek, felhasználtam összeköttetésemet a Vízmű igazgatójával, Horváth Antallal, és így 70-ben átkerültem a Vízművekhez, mint beruházási előadó. Ott öt évig dolgoztam. Abban az időben még elkövettem azt a hibát, hogy ha valami nem tetszett a vállalatnál, megmondtam, és bár az igazgató ezt nem túlságosan szerette, a viszonyunk nem romlott meg. Azóta tudom, hogy az embernek nem kell okvetlenül mindig mindent megmondani.
Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel. Később megtudtam, hogy egy veszedelmes besúgó volt, aki azzal foglalkozott, hogy különböző helyekre ment és úgy adta ki magát, mint képügynök, és 56-ról beszélt. Nem tudom, bajba került-e miatta valaki. 1983-ban Olaszországba készültünk a feleségem barátnőjéhez. Bementem a rendőrségre, kértem engedélyt. Mondták, tudják, hogy 56-os vagyok, miért akarok menni. Később Bibó István iránt érdeklődtek, abból gondoltam, hogy esetleg azt gondolják, hogy valami Bibó-féle iratot akarok kivinni. Pár nappal később az egyik legjobb barátom, akivel már gimnázium óta ismertük egymást – ő is 56-os volt, csak megúszta a börtönt két internálással –, megállít, hogy beszélni akar velem. A harmadik mondatban már meg is mondta, hogy a rendőrség megbízásából jön: kíváncsiak, miért akarok Olaszországba menni. Mondtam neki: mondd meg nekik nyugodtan, hogy a feleségemnek van egy barátnője, annak idején együtt voltak Győrben, egy zsidó lány, akinek a szülei Auschwitzban elpusztultak. A szüleivel Lizi is érintkezett, cipőt küldtek nekik, csomagokat, s kialakult egy baráti kapcsolat, ami utána is megmaradt, és ő meghívott minket Milánóba. Amikor megjöttünk Olaszországból, találkozom vele, kérdezem, nem érdeklődsz? Azt mondja, most már nem vagy érdekes.
Lakóhelyi szomszédom az Eörsy Péter utcában közeli kapcsolatban volt Csillag Istvánnal, a Közmű és Mélyépítő Vállalat igazgatójával. Nyugdíj felé jártam már, és hogy magasabb fizetéssel menjek nyugdíjba, felvett oda jogi előadónak. Mivel nem volt feddhetetlenségi igazolványom, a városi párttitkár külön engedélye kellett hozzá, hogy beosztott jogász lehessek. Tíz év után megkaptam a mentesítést a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, de ez nem jelentette azt, hogy automatikusan kiadták a feddhetetlenségit. A fő szabály szerint 56-os nem kaphatott feddhetetlenségi bizonyítványt. Azért kellett nekem a városi párttitkár engedélye, hogy odakerülhessek.
Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam. Egy év múlva azonban a Finommechanikai Vállalathoz kerülhettem négy évre jogásznak. A vállalat vezetője a megyei tanácsnál volt elnökhelyettes, 54-től 56-ig együtt dolgoztam vele, sokat segítettem neki, és abban az időben, amikor börtönben voltam, kötelességének érezte, hogy félévenként fölhívja a feleségemet, érdeklődött, kell valami segítség. Kisegítőnek hívott. Később a karcsúsítás miatt néhány nyugdíjast, nemcsak engem, el kellett küldenie. Akkor a városhoz kerültem, mint tanácsi megbízott. A vállalatokhoz kellett kimennünk, ha reklamáció volt az áru megérkezésekor, tehát nem voltak tiszták a papírok, vagy ha az áru érkezett sérülten, jegyzőkönyvet kellett róla felvenni. Nem járt nagy díjazással, de mégis egy kis segédmunka volt. Ebben az állapotban érkeztem a nyolcvankilences/kilencvenes évek fordulójára.
1988-ban egyszer találkoztam Nagykanizsán Göncz Árpáddal, beszélgettünk, és kérdezem tőle: Árpád, mit gondolsz, hamarosan diadalmaskodik a mi ügyünk? Azt mondja, egy éven belül. Mondtam, Árpád, én ezt nem hiszem, de neked legyen igazad. És neki lett igaza! Amikor Mérei Ferenc síremlékét leleplezték, akkor találkoztam először a volt rabtársaimmal a börtön után, például Litván Gyurival is. Győrben Lazúr Barna kezdeményezte a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakítását, bár ő nem győri, hanem szegedi. 1960-ban a rabkórházban találkoztam vele össze, azóta nagyon jó barátok vagyunk. Az itteni SZDSZ és a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásának a kezdeményezője volt. Aztán valahogyan ügyesebb emberek kiszorították. A győriek közül Fisi Ernő kapcsolódott be a TIB-be, aztán Fekete Jóska a Vagongyárból, a csornai Székely Sándor barátom, vele zárkatárs is voltam hosszú ideig, és Büki Lajos.
Tizenhat éves korom óta liberálisnak érzem magam, egy darabig tagja is voltam az SZDSZ-nek. Bántott, hogy tulajdonképpen nem is érdeklődtek. Tudták, hogy ki vagyok, mégsem érdeklődtek irántam. Ugyanakkor az MDF nagyon is tudta. Talán két-három évig voltam párttag, de semmiféle pártmunkát nem végeztem, és nekem ez teljesen megfelelt.
Véleményem szerint, akik Győrt szélsőségesnek festik, azoknak a későbbi megtorlás érdekében volt szükségük erre a képre: mennél feketébb, annál fehérebbek vagyunk mi. A győri munkások a gyárakban tartózkodtak. Voltak fegyveres alakulataik készenlétben. Ezek között első helyen a vagongyáriaknak. Nem véletlen, hogy mikor a rádiónál Somogyvári Lajos azt a lázító felhívást be akarta olvasni, hamarosan megjelentek a vagongyáriak, és ha nem figyelmezteti valaki Somogyvárit, akkor le is tartóztatják. A lényeg az, hogy a győri gyári munkásság nyugodt volt, csendben maradt a munkahelyén, hallgatott a vezetőire. Nem szabad összetéveszteni a forradalmat azzal, hogy a városháza előtt van egy mikrofon, és oda ötpercenként mennek emberek, és amit tíz évig nem mondhattak el, azt ott elmondják. Azt hiszem, annyit már tudunk a nagy forradalmakról, hogy a francia és az angol forradalomban is voltak főszereplők, voltak hangosak, a nagy néptömeg pedig ott volt mozdulatlanul. Ez volt Győrben is. Az egyetlen tiszta öröm az volt, amikor az emberek mosolyogva találkoztak, hogy végre szabadon beszélhetünk. De ez a „végre szabadon beszélhetünk" normális formában játszódott le, és ezt nem szabad összetéveszteni azokkal, akik a főtéren hangosan kiabálták ugyanezt.
 
   Az 56-os forradalom nemzeti érték. Nemzeti érték amiatt, hogy ha a sallangoktól és szélsőségektől eltekintünk, egy nemzet mondta ki az egész világ előtt világosan és tapasztalhatóan, hogy a szovjet kommunista rendszer és annak a magyarországi formája milyen sikertelenül működik. A nép annak örült, hogy végre megmondhatta, hogy a sok megpróbáltatásnak vége van, és hogy szabadon megnyilatkozhat. Soha nem jutott eszembe, hogy a magyar forradalom volt az a szúrás, ami azt a hatalmas szovjet rendszert megdöntötte. A magyar forradalomnak jelképes jelentősége volt. Három ilyen nagy mérföldkőre emlékszem: az 56-os magyar forradalomra, a cseh 68-ra és a lengyelek 80-tól kezdődő, szívósan, éveken keresztül kifejtett munkájára. Ebben a tömbben ez a három nép mutatott rendkívülit.
Én nem bántam meg semmit, de természetesen van bennem egy bánat-rész a családom miatt. Ha bizonyos szemrehányásokat tettem is magamnak a börtönben, nem amiatt, hogy ott voltam, hanem amiatt, hogy naivul ítéltem meg a helyzetet, és nem mentem ki. A családi vonatkozásoktól eltekintve semmit sem bántam meg. Az ember életében nemcsak sikerek lehetnek, nemcsak a jó dolgok vannak, vannak rossz dolgok is.
 
A világ vezető embereinek, a nagy hősöknek is elmúlik az élete, az egyszerű embernek is ez a sorsa, hogy megszületik, és egyszer csak meghal. Az, hogy az ember valamit jól csinált-e vagy rosszul, utólag már nem érdemes vita tárgyává tenni. Legföljebb talán a történészeknek. Talán az egész habitusomnak, életemnek, a gondolkodásomnak jobban megfelelt volna, ha az első elgondolásom mellett maradok, és elmegyek történelemtanárnak, csak nem akartam történelem–latin szakos tanár lenni. Az egész nagyrészt azon múlott, hogy abban az évben nem lehetett történelem–magyar szakra jelentkezni az egyetemen. Ez határozta így az életemet. Nagyon nagy a véletlen szerepe az ember sorsában.
Egy 56 után kivégzett felesége azt mondja, hogy akinek családja, gyereke van, az ne politizáljon. Ez bánat és szemrehányás. De talán hozzá kell tennem a befejezéshez, hogy a sors mintaszülőkkel és mintafeleséggel áldott meg. Nem egy rabtársamtól hallottam, hogy a felesége a beszélőn szemrehányást tett neki. Nekem sem a feleségem, sem az én egyszerű szüleim soha nem tettek szemrehányást. Tehát ehhez a bajhoz némi kompenzálásként társult egy remek család, amelyik segítette mindezt elviselni.
           
Az interjút készítette Szakolczai Attila 1997-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
 
 

Fogarassy Miklós 1939. június 27-én született Budapesten polgári családban. Apja, aki vezérkari tiszt volt a magyar hadseregben, 1941-ben eltűnt a doni fronton. A családot 1951-ben kitelepítették. Középiskolai tanulmányait a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban végezte. 1956-ban beválasztották a Győri Ifjúsági Bizottság tagjai közé, közreműködött a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányok megszervezésében. Egyetemi felvételi kérelmét többször is elutasították származása miatt. 1957–1962 között az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában dolgozott. 1959-től az ELTE BTK magyar–könyvtár szakos hallgatója volt esti tagozaton. 1961-től jelentek meg irodalmi, képzőművészeti és szociológiai tanulmányai, kritikái. 1962–1968 között a Magyar Írószövetség Könyvtárában dolgozott. 1968-tól az OSZK Könyvtártudományi és Módszertani Központjának munkatársa, az Új Könyvek című lap egyik szerkesztője, a hazai gyermekkönyvtárak és a könyvtári-informatikai fejlesztések szakembere volt. Jan Vermeer, Mészöly Miklós és Tandori Dezső munkásságáról jelentek meg könyvei. 2002-ben nyugdíjba vonult. 2013. augusztus 14-én meghalt. 

Fogarassy Miklós
Apám 1941-ben a Donnál, Urivnál esett szovjet fogságba. Hogyan és miért tűnik el a fronton egy vezérkari tiszt? Anyám családja katolikus volt, de félzsidó származású. 1941-ben, amikor a vezérkarnál megkezdődtek a tisztogatások, a németbarát személyzeti politika lépett életbe, a főnöke – és ezt apám barátja, Kádár Béla könyvéből meg anyám elbeszéléséből elég pontosan lehet tudni –, úgy emlékszem, Sónyi altábornagy behívatta magához Fogarassy Bélát. Azt mondta neki: „Alezredes úr, üljön le. Az a probléma, hogy az ön felesége félárja. Azt az ajánlatot teszem, hogy váljon el – már két gyerek volt! –, és változatlan marad a karrierje.” Erre apám, akire nem is emlékszem, mert kétéves voltam, amikor eltűnt, fölállt, összecsapta a bokáját, és nem azt mondta, hogy „Kikérem magamnak!”, hanem azt: „Altábornagy úr, én arra esküdtem föl, hogy magyar katonatiszt leszek. Kérem magamat frontszolgálatra.” Ez valamikor a kassai bombázás idején történt. Kiküldték a frontra. Pontosabban: először levezényelték Mohácsra, ahol egy gyalogsági zászlóalj parancsnokává nevezték ki. Ott hívta be – többek között az akkor visszafoglalt Bácskából is – a gyalogsági zászlóalj legénységét, szervezte meg és készítette fel a zászlóaljat. Van egy fénykép a frontra indulásáról: a Keleti pályaudvaron áll a csapat vagonjai mellett, tűz a nap, mosolyog, mellette a felesége, a kislánya meg a kisfia (azaz én). És az egyik legelső truppal Kijeven keresztül kikerült a doni frontra. Úgy tudom, hogy Kijevtől már nem vonattal, hanem gyalog mentek.
Fogságba esésének története csak emlék-mozaikokból rekonstruálható. Valószínűleg szerették a katonái – később ők meséltek el részleteket anyámnak, amikor a személyes holmiját elhozták. Szavaikból azt lehet összerakni, hogy a zászlóalj Uriv mellett egy bizonyos „éket” védett a Voronyezzsel szembeni fronton. Egy áttörés alkalmával ezt az erdős részt, amely ennek a gyalogsági részlegnek a territóriuma volt, az oroszok elfoglalták. Apám parancsnoki állása egy bizonyos horhosban volt. A harc során comb- és váll-lövést kapott. Katonái megpróbálták sebesült parancsnokukat kimenekíteni, de ő nem hagyta magát és kiabálni kezdett velük: „A rádiót vigyétek, a rádiót! Parancsolom, hogy a rádiót!” És a sebesült tisztfélét az oroszok elvitték, a rocsóra rakták, és átvitték a Donon. Később, amikor a katonák visszafoglalták ezt az erdei részt, ezt a horhost, csak a katonai táskáját találták meg. Benne – a térképek mellett – a nővérem, anyám meg az én fényképem is ott volt. Az utolsó hír ebben a tekintetben az, hogy ott, azaz a Don túlsó oldalán felállított nagy megafonokból éjszakánként hallható volt a propagandaszöveg: „Fogarassy Béla alezredes is üzeni nektek, hogy ne harcoljatok a fasiszták oldalán!”
Apám felmenői egy erdélyi nemes família tagjai voltak Fogarason. Az 1600-as években bukkannak föl, és akkor még Constantinnak hívják őket. Talán balkáni kalmárok lehettek, akiket – Andrást és Mihályt – Apafi Mihály fejedelem kutyabőr adománylevele említ. A Fogarason élő Constantinok feltehetően azért kapták nemességet meg az előnevet, mert az igen lerongyolódott fejedelem nem tudta visszafizetni a kemény arany dénárokat, amelyeket ők kölcsönöztek neki. A leszármazottak szétrajzottak, egyik-másik magyarországi területre került. Sokáig Constantin néven szerepelnek. Valamelyik ős-ükapám, bizonyos Constantin Sándor az 1840-es években, amikor a reformkori névmagyarosítási hullám támadt, a Fogarassy előnevet vette fel vezetéknévként. Ez a Fogarassy Sándor a 48-as csatákban is vitézkedett.
Akkor aztán, mint ahogy szinte minden családban lenni szokott, jött egy dépasse, egy elszegényedési folyamat. A dédanyámról annyit tudok, hogy a kolozsvári orvosegyetemen dolgozott a mosodában, és nagy szegénységben, özvegyen nevelt fel több gyereket a keze munkájából. Nagyapám, Fogarassy Viktor Kolozsváron nőtt fel és okos fiú lehetett, mert orvosegyetemet végzett. Családi anekdota, hogy amikor végzett, fiatal doktorként nem tudta, mihez kezdjen. Ekkor mondta valaki neki, hogy olvasott egy hirdetést: Wiener Neustadtba keresnek a felcserképzéshez egy orvosdoktor egészségtantanárt. Ő úgy nyilatkozott, hogy nemigen kedveli a katonákat, az egyenruhát meg egyenesen rühelli. Mégis rábeszélték a jó fizetéssel járó állásra, és Viktor beadta a pályázatát, pedig, mint a barátainak mondta, németül se tud. „Nem baj, majd megtanulsz” – hangoztatták a komák. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia időszaka, és számításaim szerint dr. Fogarassy Viktor állásválasztása az 1880-as évekre eshet. Elnyerte a ’Zögerei’-beli tanárságot, és több éven át ott tanított mint civil tanár – nem volt kötelező az egyenruhát felvenni. A történet abban konkludál, hogy volt a diákok között egy gúnyneve, ő volt a „der-die-das Fogarassy”, mert a német névelőket veszettül keverte… Aztán mégis katonaorvos lett belőle, tehát felvette az egyenruhát. 1921-ben, az első világháború végén kvietált – ahogy mondták –, mint tábornagy orvos. Úgy tudom, az első világháború idején egy időben a keleti front egészségügyi főparancsnoka volt – igen kemény és szigorú ember hírében állt. Amikor a galíciai fronton vérhasjárvány tört ki, hosszú időre kérlelhetetlenül karantént rendelt el, hogy ne terjedjen a fertőzés. És valószínű, apámat, Bélát – hárman voltak fiútestvérek, ő 1899-ben született, a bátyja nála két évvel idősebb volt, az öccse meg hat évvel fiatalabb – valahogy a papának ez az egyenruhás világa ejtette meg tán kamaszkorában, és úgy mondják, hogy már egész kisfiú korától kezdve katonai pályára készült. Állítólag tombolt, amikor még csak tizenéves katonaiskolásként, 1917-ben nem engedték, hogy a harctérre menjen. A húszas években startol a katonai tanulmányok további pályáján, a Ludovikát, azt hiszem, 28-ban fejezte be. Kádár Béla évfolyamtársa volt, barátságuk ebből az időből származik. Különböző csapatszolgálatok jöttek ezután. Anyámmal a Gellért-fürdőben, egy nyári napon ismerkedtek meg 1931-ben; szerelem, házasság, két gyerek…Anyakönyve szerint apám Nagyváradon született, de – mivel a katonaorvos nagyapát hol ide, hol oda helyezték, laktak Budapesten is (a fiúk a Krisztina körútról az Attila utcai Petőfi Gimnáziumba jártak) – az iskoláit már a soproni katonai főreálban fejezte be, mert a papa ott lett katonai főorvos. A nagyapám nyugdíjba vonulás után az egész család Budapestre költözött. A szülők külön laktak; mindkét mérnök fiuknak volt egy-egy kis lakása; Béla pedig nősülését követően Pécsett szolgált. A nővérem még ott született, és amikor felvezényelték a vezérkarhoz, akkor költözött fel a családjával Budapestre. Valószínű, hogy Béla tehetséges ember lehetett, nyelveket tudott. Anyám mesélte, hogy 39 nyarán, majdnem, amikor születtem, kiment Grenoble-ba. Állítólag volt egy olyan terv, hogy finn katonai attasé lesz, és a franciatudásával ezen a grenoble-i katonai főiskolán kapott továbbképzést. De hát aztán ebből persze semmi nem lett. Visszatérve a fogságba eséséhez, Urivhoz meg az ő totális eltűnéséhez, a dolog hátteréhez hozzátartozik, hogy a vezérkarnál az úgynevezett VKF-2-nél, a katonai kémelhárításnál szolgált. Állítólag még oroszul is tudott. Valószínű, hogy az orosz kémelhárításnak is volt információja erről, és igencsak eltüntették. Most már vannak hadifogoly-listák: sehol sem szerepel a neve. Bizonyos nyomokból valószínűsíthető, hogy mint hadifogoly táborlakó halt meg valamikor az ötvenes évek elején. Jó, erőteljes szervezete volt, kibírt mintegy kemény tíz évet.
Amint látszik, a Fogarassyak igen rendes, polgári egyének, semmi „kalandor-elem” nincs bennük, katolikus beállítottságú középosztálybeliek. Anyám családja viszont maga a különcség, a „fantázia”. Ennek a családnak a históriája nagy vonalakban két fő ágról jön. Az egyik egy felvidéki tót faluból származik, szegény családból. Dédapám, Makara György mint árva gyerek innen kerül Pápára – a falu egy tűzvészben leégett, a szülei meghaltak. Volt egy plébános nagybátyja (ez valamikor az 1820-as években játszódik), aki fogta a kis árvát, és lehozta Pápára a bencésekhez. Beadta oda kosztos diáknak a nyolcéves gyereket. Nyilván pucolta az úri csemeték cipőit, és egyéb apróbb munkákat végzett. Eszes és szorgos lehetett, érettségizett, és felkerült a budapesti orvosegyetemre. Ott diplomázott 1846-ban. A fiatal orvos, úgy tűnik, nyughatatlan valaki volt, és fűthette valami politikusi ambíció is, mert 1848-ban képviselő akart lenni eredeti pátriájában, a Felvidéken. Ám gazdag ellenfele lepénzelte a tót kisparasztokat, így aztán Makara György doktort kiszavazták a képviselőségből.
Ekkor mint orvos lépett a szabadságharcba, a hadszíntérre. Érdekes záradéka van ennek a históriának. Fiatal zirci ciszterek, novíciusok is jelentkeztek a hadseregbe (civilként-e, vagy tábori papnak, nem tudom). A fegyverletétel után hazamentek Zircre és ott rejtezkedtek. A zirci apátságban a híres műemlék-könyvtár fölött van az épületnek egy kiemelkedő része, a Vörös Torony, állítólag oda rejtette őket a ciszter főapát, és amikor a Haynau pribékjei le akarták tartóztatni őket, a kispapokat és a hozzájuk társult Makarát, vállalta, hogy majd maga bünteti meg őket… Egy évig ott dekkoltak. Dédapám később Veszprém megyei tiszti főorvos lett. Hogy miért nem tetszett neki ez a megyei rang, nem tudom. Az történt ugyanis, hogy amikor Pápán meghirdették a városi orvosi állást, megpályázta. Ott nősült meg. Az Esterházy grófoknak is a háziorvosa volt. Hosszú éveket élt meg, köztiszteletben állt – a városban (ahol később anyám lakott) még egy fél évszázad után is akadtak idősebb emberek, akik emlékeztek a Makara doktor bácsira. Három gyermeke közül a legidősebb nagyapám, Makara Lajos. Itt is az apai minta-követést gyanítom, mert ő is orvos lett. A századforduló táján a Margit-kórház sebész főorvosa, magántanári címmel. Magánrendelője, lakása a Rákóczi út elején. 1905-ben, mikor a kolozsvári egyetemen meghirdették a sebészeti klinika nyilvános, rendes professzori székét, megpályázta. Negyven éven is túl járó agglegény volt – és itt most a családi őslegendárium egy romantikus története következik. A kolozsvári társaság asszonynépe eltervelte, hogy megnősíti (nyilván akadtak pártában maradt húszon-harmincon túli hölgyek). A regény kis kulminációs pontja az, hogy a terv nem várt eredményre vezetett. Hívták ide, oda, kombináltak. Makara Lajos professzor, ez a tüskehajú, komoly ember leült a tizennyolc éves szőke, fitos, csinos Péterfi Aliz mellé, és hetekig nem tágított. Hazakísérte, várta stb. Igazi szerelem volt-e, vagy Aliz csak azért fogadta el a nálánál jóval idősebb professzor udvarlását, mert szabadulni akart rabiátus apja uralma alól? Alig telt bele fél év, Makara Lajos és Péterfi Aliz (Péterfi Zsigmond kolozsvári notabilitás három gyermeke közül a legkisebb) házasságot kötöttek 1907-ben. A Péterfi család zsidó származású volt, eredetileg Rosenbergnek hívták őket. Akiről még tudni lehet, az az ükmama: Désen élt, szegény özvegyasszony volt. Egy szem fia, a már említett Péterfi Zsigmond Svájcban tanult és vasútépítő mérnök lett az 1840-es években. Lehet, hogy a szegénység és anyja elözvegyülése később következett be. A családi emlékezet annyit tud Zsigmond fiatalkoráról, hogy ő volt az úgynevezett székely körvasút tervezője vagy vezető építésmérnöke, de amikor hazajött, tarisznyában vitte otthonról magával a szalonnát, meg a hagymát. Idővel Péterfi Zsigmondból császári és királyi vasúti főtanácsos lett, meggazdagodott, a családi ház, egy palotaszerű épület Kolozsvárott a Nefelejcs utcában ma is áll. Három gyermeke született: Tibor, István és Aliz. Állítólag szenvedélyes, nagy haragú, szigorú ember volt, a gyerekei féltek tőle. A fiúk – mihelyst egyetemet végeztek (az egyik neves élettanász professzor, a másik jogász lett, később újságíró, zenekritikus), gyorsan elmenekültek otthonról. A család nagyon liberális lehetett – igaz, megkeresztelték őket, az egyik fiú evangélikus, a másik református, nagyanyám meg katolikus lett. Péterfi Zsigmond egy időben a kolozsvári szabadkőműves páholy elnöke volt. Abszolút asszimilálódott.
Anyám, Makara Anna a Makara–Péterfi házaspár elsőszülöttje – később még két öccse született. Makara Lajos, a kolozsvári sebész 1916-ban szájrákban meghalt, a fiatal özvegy ottmaradt három gyerekkel. Szép házuk volt a Monostori úton. Mielőtt bejöttek a románok, eladták a házat, és a Dunántúlon egy nagyobb házat meg valami birtokot vettek meg belőle. Így kezdődött a háború utáni magyarországi életük. Azt hiszem, a birtokból éltek, ebből az öt-hatszáz holdból meg nagyanyám özvegyi nyugdíjából. Külsővaton volt a ház, egy kis Pápa és Celldömölk közötti községben, a Marcal-parton – nekem legkedvesebb gyerekkori helyem, ahol az unokatestvérekkel minden nyáron nyaraltunk. Idővel azonban felélték a birtokot. Anyám, mint félárva, 1921-ben, tizenhárom éves korában kikerült Angliába, Walesbe, egy igen kedves, jóságos családhoz. Két évet élt ott, és iskolába is járt. Úgy jött haza, hogy kitűnően tudott angolul. Tizennyolc éves korában, 1926-ban érettségizett. Angol–német szakra iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Ekkor történt, hogy nagyanyám, Aliz, megtudta, hogy 1929-ben meg lehet pályázni egy amerikai főiskolai ösztöndíjat. Megpályázták, elnyerte – ami akkoriban ritkaság volt. Vonattal ment Hamburgig, Hamburgból hajóval New Yorkba, és onnan Georgiába. Atlantától délre, a Weslayan College-ban töltött egy évet. Hazajött, és 31–32-ben kapta meg a diplomáját. A család két- vagy többlaki életet élt, anyám Pesten járt egyetemre, de azért a legfontosabb helyszín Külsővat maradt. Anyám öccse, Makara György is – később neves biológus és botanikus lett – Budapesten élt. A legkisebb öccse elég hamar meghalt. Aztán jött a házassága apámmal.
A családban zsidó származásunk nem igazán volt téma. Anyám említette ugyan, de nem nagy hangsúllyal. A kitelepítés után (amire még majd rátérek) Pápán lett gimnáziumi tanár, és magán-nyelvtanár, orvosok, diákok jártak elsősorban hozzá. Szerette hallgatni a bécsi rádiót. És akkor ez a filoszemita-antiszemita dolog az ottani politika, az akkori osztrák kancellár kapcsán került néha elő. Anyám háborús traumájának – a férje elvesztésén túl – még egy oka volt: anyját, aki Külsővaton élt, az oda helyezett nyilas jegyző 44 decemberében vagy 45 januárjában mint zsidót vitette el a pápai gettóba, ahol egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Már nem volt idő őket bevagonírozni, közeledett a front. Nagymamánk ott a gettóban, a hidegben, a vizes padlón aludva kapott súlyos vesegyulladást. Amikor bejöttek az oroszok, valamikor március elején, negyven fokos lázban feküdt élet és halál között… Egy jó ember, aki ismerte őt, valami targoncára rakta fel a méltóságos asszonyt, bevitte Karlowitz patikusék lakására és ott valahogy kigyógyították. De csak negyed veséje maradt a súlyos vesegyulladás miatt. Ebben a betegségben halt meg 53-ban. Bár anyám és az anyja között nem volt felhőtlen a viszony, aminek az alapja talán az volt, hogy anyám – bár színes valaki volt – konfúzus, sokat beszélő, filozofáló, művészetszerető, társalgást kedvelő volt, Aliz meg realista, praktikus, házias. Nagyanyám sokszor bírálta őt: „Pannikám, itt van két gyereked, az élet alapvető dolgaival kéne törődnöd!” Anyja halála bántotta, és gyűlölte a nácikat.
41-ben anyám és mi ketten, gyerekek ott maradtunk a Krisztina körúti négyszobás bérlakásban, ami a Horváth-kerttel szemben volt, közel a Tabánhoz. A lakás ablakai a Gellérthegy utcára néztek. Szép otthon volt, bár egy idő után elég nehéz volt anyámnak egyedül fenntartani. Társbérletben az egyik nagynéném lakott ott velünk az ötvenes évek elejéig. Amikor kisgyerek voltam, cselédünk volt, szóval 45-ig normális középosztályi miliő volt köröttem. Anyám, azt hiszem, tán még 45-ben hivatalos papírt kapott róla, hogy Fogarassy Béla hősi halált halt, az eltűntek listáján szerepelt. Azt hiszem, 1945 áprilisa előtt egy darabig még jött apám fizetése. A háború alatt és után szakadt rá igazán szegény anyámra az özvegység, az anyaság, a támasz nélküli lét. Zsóka, a nővérem akkor nyolcéves, én négy-öt éves voltam. Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották. Előttem van a képe: ahogy a szétszórt, nedves papírokat, cigarettapapírokat sodorja a betörő téli szél, ahogy a még álló 44-es karácsonyfa alatt egy nagy – fel nem robbant – bomba- vagy aknatest hever, amit tűzszerészek szállítanak el, hatástalanítva, a vállukra véve. A városnak ez a Vár körüli része esett el – szabadult fel – legkésőbb. A németek ezt tartották a legtovább, és a házunkban volt egy parancsnoki állásuk is. Emlékszem a pincében dekkoló, harcba induló SS-katonákra, ott melegedtek. A házban moziterem is volt, ahonnan kidobálták a székeket, a magyar katonák lóistállónak rendezték be. Amikor betörtek az oroszok, anyám félt, és talán a két gyerek jelenléte mentette meg az erőszaktól. Később ebben az épületben rendezkedett be az első orosz parancsokság, és itt alakult meg a kommunista párt krisztinavárosi szervezete. Ennek is az a házmester lett a titkára, aki korábban a nyilas pártban vitt vezető szerepet. Aki aztán 1951-ben tett róla, hogy a negyedik emeletről ezt a Fogarassynét, aki egy alezredes özvegye, kitelepítsék.
Az otthonunk konszolidált, mondhatni úri bérlakás volt. Volt előszoba, abból nyílott egy udvari szoba, a konyha, cselédszoba, mellékhelyiségek, illetőleg szemben a nagy nappali, ami egykor apám szobája volt. Nekem, mint kisfiúnak, ez volt a kedvencem, sok volt benne a rejtély. Például apám nagy íróasztala, a vitrin a könyvekkel, porcelánokkal és titkosnak tűnő dolgokkal. A könyvespolcon a húszas-harmincas években megjelent magyar és világirodalmi literatúra. Szerettem olvasni. Mély fotelek álltak ebben a szobában, meg egy nagy dívány, amelyet apám csináltatott. Ettől balra nyílt a gyerekszoba, ahol a nővérem és én laktunk, jobbra meg még egy – a Gellérthegy utcára nyíló – másik szoba. A lakás kissé zsúfolt volt, nem különösen szép, de masszív bútorok álltak benne; a szobákat fa- és széntüzeléses cserépkályhák fűtötték. Korán megismertem a szénhordás, a pincejárás dolgát. Volt fürdőszoba is, de abban egy hengeres rézkályha állt, egy héten egyszer fűtötték be, és akkor volt a fürdés. Mosd meg az arcodat – ez volt a reggeli tisztálkodás. Később egy Maort gázkályha került a fürdőszobába, ami ritkaságszámba ment, és fürdéskor ezt lehetett begyújtani.
A politikával – legalábbis előttünk, gyerekek előtt – senki sem foglalkozott. Annyi volt, hogy: „Jaj, Istenem! Mi is történik?!” Csak túléljük ezt is, azt is. Tehát a politikának – legalábbis az én kisgyerekkori perspektívámban – nem volt szerepe. Mikor kitelepítettek bennünket, az nekem is, de még anyámnak is olyan volt, mint amikor valahol leszakad a plafon. Eléggé abszurd a család politikatörténeti karrierje – végül is egy asszony férjét azért viszik el a frontra, mert ő félzsidó. Aztán a következő rezsim kitelepíti, mert egy egykori horthysta vezérkari tiszt özvegye. A kitelepítés háttere ugyanakkor csupán az, hogy az ávéhás tiszt kinézte a lakást magának, és a volt nyilas párttitkárból lett kommunista párttitkár házmester ebben besegített neki a Krisztina körúton.
Visszatérve 45-re: megvolt a kissé leromlott, de nagy lakás a Krisztina körúton, a miliő, a bútorok – csak az egzisztencia tűnt el alóla. Kissé konfúz, az élet praktikumát igazában meg nem tapasztalt anyám ott küszködik ebben a helyzetben. Hogy példával éljek: anyám főztjénél rosszabbat ki sem lehetett volna találni, gyakorta a Tölgyfa étterem konyhájáról ételhordóban hoztuk a rossz főzelékes, olcsó ételeket. Mindig szegények voltunk, örökölt ruhákban jártunk, spórolni kellett. Ha nem volt semmi pénz, anyám becsapott valamit a zálogházba. Fiatal asszony volt, negyven körül járt. Jártak hozzá udvarolni, egy doktorra is emlékszem. Meg a tanítványai között is voltak fiatal férfiak. Angolórákat adott. Tervezte, hogy oroszul tanul, tán el is kezdte. Aztán nem lett a dologból semmi. Sejtette, hogy az angol gyanús lesz. Meg azt gondolta, ha megtanul oroszul, akkor állást kap. Mert – pláne angol, német szakkal – állást azért nem kaphatott, mivel egy horthysta tisztnek volt az özvegye. A mi gyerekkorunkban hangsúlya volt annak a kifejezésnek, hogy „állásom van”, benne van a szóképben is, hogy akkor az illető meg tud „állni”. Aki ilyen szabadúszó, az roppant kiszolgáltatott. Anyám sokszor ment a „zaciba”. Láttam, nézegette a zálogházi cédulákat, mikor jár le az ezüsttálca, az azsúrozott terítő vagy egy-egy bross határideje. Ez persze nem a nincstelenség, de egy életforma fenntartásához korántsem elég.
1946-ban a Vöröskereszt, amely akkor lényegében egy katolikus vallási szervezet volt (de lehet, hogy az Actio Catholica), a nehéz sorsú gyerekeknek három-három hónapos svájci utakat szervezett nevelőszülőkhöz. Anyám 46 szeptemberében kikísért a Keleti pályaudvarra; azt hiszem, akkor másodikos voltam. Sok-sok pesti srác a vonaton, nyakunkban egy vöröskeresztes személyazonosító cédulával, a nevünkkel, a fő adataikkal. Indul a vonat Svájcba, az ismeretlenbe, anyukák (apukák) integettek. Éjszaka mentünk keresztül Bécsen, a külvárosi pályaudvarokon át, romos házak között. Beérkeztünk Buchsba, az Ausztria–Liechtenstein–Svájc közötti határállomásra. Úgy emlékszem, csak kisfiúk jöttek, de lehet, hogy lányok is. Leszállítottak a vonatról, ahol az állomás mellett sok barakk állt. Oda tereltek bennünket; le kellett vetkőzni. Az összes ruhánkat, meg a csomagunkat – úgy emlékszem, egy kis hátizsákot vittem – elvették, és mind elment a fertőtlenítőbe, hiszen – ki tudja, milyen kelet-európai tetveket és egyéb fertőzéseket hozunk magunkkal. Minket meg betereltek egy tusolóba, és fürdőruhás, gumi úszósapkás nénik iszonyatosan csípős szappanokkal jó alaposan lecsutakoltak bennünket. Egy kisfiú persze szégyelli magát a nők előtt meztelenül. Erre a kiszolgáltatottságra emlékszem. Utána kaptunk szárító lepedőket, lehetett szárítkozni, és mire kiértünk, addigra már a csomagunk is megszáradt, nem volt fertőző. Visszaszállhattunk a vonatra. És egy magyar tetű se léphette át Svájc határát!
Voltak olyanok, akik előre tudták, melyik nevelőszülőhöz vagy vendégszülőhöz kerülnek. Én a zürichi Hauptbahnhof nagy-nagy, pamlagos várótermében üldögéltem másokkal együtt, és amire emlékszem – bár lehet, hogy nem igaz, csak valami önsajnálat torzítja így bennem –, hogy már mindenki kellett valakinek, és mindenki „elkelt a vásáron”, szinte csak én nem. És akkor egy nagyon szép néni állt meg előttem, megnézte a cédulát, és máig is emlékszem, schwitzerdütsch tájszólással azt mondta, hogy „Miklós, Miklós”. Majd kedvesen kitalálta az én ottani becenevemet, hogy én vagyok a Klajszli. Nicolaus, Klajsz, Klajszli. És mondta kedvesen, hogy: „Komm mit mir!” Persze egy kukkot sem tudtam németül. Felültünk egy vonatra, aztán egy állomáson egy biciklire, és estére megérkeztünk egy kis svájci faluba, Volketswillbe, Zürichtől olyan ötven kilométerre. Falusi család volt, idős szülők, ennek a szép, falusi, pártában maradt katolikus varrónőnek az édesapja és édesanyja. Ez az érkezés olyan volt, mintha álmodtam volna. Ott ül az esti szobában, a szép falusi házban a svájci család, és – mutogatva, kedvesen – meleg tejjel kínálnak. Kézzel-lábbal próbáltunk kommunikálni. Gyerekkoromból két szivárványos emlékem van – az egyik a külsővati nyaralások köre, a másik ez a Svájc, ahova még egyszer meghívtak. Még egyszer három hónapot töltöttem Neugartéknál Volketswillben, azt hiszem, 48 tavaszán, és csak ezt követően mondta Rákosi, hogy a magyaroknak nincs szüksége a svájciak segítségére, és lehúzták a redőnyt. De ez a kétszer három hónap számomra fantasztikus volt. Pedig végül is egy szerény életű családnál voltam. Maria Neugart akkor lehetett olyan harmincéves, nagyon szép, magas nő. Pontosabban, nem is tudom, hogy magas-e, de nekem, hát az én akkori gyerekkori perspektívámból úgy tűnt. Villanyvarrógépekkel, a ház földszintjén lévő varrószobában zürichi ruhaszalonoknak varrt bérmunkában. Amikor készen volt a ruhákkal, nagy kartondobozokba csomagolta őket, és beszállította a céghez. Egyszer én is elkísértem Zürichbe. Máriának volt gyönyörű biciklije. Ott tanultam meg biciklizni Mária gyönyörű, nikkelekkel csillogó biciklijén, igaz, néha jókorát zuhantam, a két térdem tele volt plezúrral. Volketswill voltaképpen egy pici falu volt, és ott engem, a magyar gyereket sokan ismertek. Pár hét alatt megtanultam „sviccerdüccsül”. Fantasztikus, milyen gyorsan képes nyelvet tanulni egy gyerek.
Amikor először voltam ott, nem jártam iskolába. Otthonról vittem magammal valamilyen könyvet, hogy ott kint majd olvasok. Emlékszem rá, hogy ezt a zöldkötéses könyvet egy darabig olvastam, egy idő után csak lapozgattam, nézegettem, mert egyre nehezebb volt magyarul olvasni. Ment el a magyar szókincs, pár hét alatt. Akkor már mindenkivel németül beszélgettem. Svájcban mindig banánt kellett enni, meg csokoládét. Ma sem szeretem a banánt, mindig banánnal tömtek. Hogy fel kell hizlalni a sovány magyar gyereket. Néha elmentem a boltba. Amikor csak lehetett, kerékpároztam. A családnak volt valami kaszálója, és én a papával, a „Fátival” jártam ki. Mária talán az egyetlen katolikus volt a faluban. Ott csak protestáns templom volt. Vasárnaponként Mária biciklivel ment Usterbe, a közeli városkába a tízórás misére. Engem felültetett a csomagtartóra, jól átöleltem a derekát, és egy gyönyörű erdőn, majd egy mezei úton kerekeztünk át a misére. Ilyesféle volt az első három hónap.
Másodikos voltam, amikor kiesett egy negyedév, és amikor hazajöttem a Krisztina téri iskolába, az osztálytáraim már sok mindent tanultak. Jól olvastak például, nekem meg valószínűleg újra meg kellett tanulnom a magyar nyelvet. 48 tavaszán mentem ki újra. Akkor már Maria elküldött az iskolába, beszéltem is a nyelvet, meg hogy le ne maradjak. A faluban egy összevont általános iskola volt. A gyerekek az elsőtől hatodikig egy nagy teremben ültek. A tanító engem külön ültetett, és adott egy palatáblát, amely piros csíkokkal meg volt vonalozva (akkor még gót betűket tanultak), meg egy palavesszőt. Az volt a feladatom, hogy gyakoroljam a gót betűket, írjak egy-egy sort ezekből a furcsa betűkből. Érdekes emlék az ottani falusi farsang. Fantasztikus, ijesztő szcéna volt, nagy utcai menetekkel, álarcos maszkabállal. Emlékszem az iszonyatos sárkánypofákra, meg arra, hogy féltem: engem is bekap az a sárkány. Amikor a közös vöröskeresztes vonaton hazafelé jöttem, úgy éreztem, már nagyfiú vagyok. Anyám várt a pályaudvaron és hazamentünk a Krisztinába, majd leültetett a konyhában. Azt hiszem, virslivel várt. Bizonyos szavakat már nem tudtam magyarul. Ültünk, meséltem, meg ő is. A magammal hozott ruhák például nagyon szépek, finomak voltak, amíg ki nem nőttem, hordtam őket. Családilag úgy hívtuk az egyik öltönyt, hogy az a „Sonttagsanzug”, mert azt csak vasárnap lehetett fölvenni.
Anyámra nem lehet mondani, hogy nem volt vallásos. De azt se lehet mondani, hogy nagyon vallásos lett volna. Amíg a Krisztina körúton éltünk hármasban, vasárnap misére jártunk. Elsőáldoztam. Olyasmi volt ez, mint hogy nyakkendőt kell kötni egy fogadásra. Nagyanyámnál ott laktunk a templom mellett, nyaranta a gyerekeknek kellett menni a vasárnapi nagymisére, ott ministráltam is. Nem volt ez igazi, mély vallásosság. Azt gondolom, hogy anyám életében sem játszott életalakító, vehemens szerepet. Illetőleg mégis, 49-ben, miután anyám hivatalosan is özvegy Fogarassy Béláné lett. Volt egy tanítványa, Dóczy Adorján, remek jellemű és megjelenésű fiatal gépészmérnök – s tényleg nagyon-nagyon vallásos. Nagy szerelem szövődött közöttük. Tudtuk, sejtettük ezt valahogy mi, gyerekek is – mindketten rajongtunk Adorjánért. Nekem szinte apa-élményem volt ez az anyámnál fiatalabb, nagyon kedves, gyerekekhez is értő ember. Vele megkomolyodtak, mondhatni beszigorodtak a vasárnapi misék. Anyám életének tragédiája, hogy jött a kitelepítés, és bár Adorján feleségül vette volna és szerette a két gyereket is, a házasságukat végül is Adorján anyjának ellenzése hiúsította meg.
A kitelepítés története előtt még el kell mondanom – visszanyúlva az időben és a családtörténetben – nagyanyám második házasságának történetét. Aliz nagyanyám 1916-ban, amikor özvegyen maradt, átköltözött Magyarországra. És még egyszer férjhez ment. Báró Bretfeld Egonhoz, az első világháborús, csinos osztrák repülőtiszthez – akivel a háború után társaságban ismerkedtek meg Budapesten. Később kiderült, hogy nem jó jellem, egy svihák. Ebből a második házasságból, ami nem tartott tovább másfél évnél, született egy kislányuk, anyám féltestvére, Bredfeld Adrienne. Egon gyakorlatilag felélte, elmulatta a külsővati birtokot, és jött a válás, amikor csellel és erőszakkal magával vitte a kislányt, közös gyermeküket. Akit természetesen nem apaként akart Ausztriában felnevelni, hanem elvitte Hannoverbe a nővéréhez, ahol voltak gyerekek, és Adrienne ott nevelkedett közel egy évtizeden át. Nagyanyát lekötötte a három kamaszkorú gyerek, akik közül a legkisebb beteg volt. Amikor ez a fia, Lajos fiatalon meghalt, elment Hannoverbe a sógornőjéhez, és visszahozta a lányát. Ő lett a legkedvesebb gyereke, szinte barátnője, aki vele nőtt föl tizennégy éves korától. 46–47-ben, miután ez a Krisztina körúti lakás nagy volt, és Adrienne lakását bombatalálat érte, anyám odahívta társbérlőnek a húgát, és nagyanyám, aki az év nagyobb részében Külsővaton lakott, de a téli hónapokat Budapesten töltötte, szintén oda volt bejelentve.Most érkezünk vissza 1951-hez, a kitelepítés előzményeihez. Anyám magán-nyelvtanár, nagynéném vállalati titkárnő. Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap. Öt órakor ébredek, jön be a szobába anyám, megáll az ajtóban, egy cédulát szorongat a kezében, és azt mondja: „Kisfiam, minket kitelepítettek. Holnap hajnali ötre fejenként ötvenkilós csomaggal, a lakást üresen hagyva, egy teherautón ülünk.” Egy álmos kisfiú hallgatja ezt és nemigen érti. Nővérem, Zsóka nyolcadikos volt, nem volt otthon, az iskolaév végén Balatonra vitték, úttörő jutalomként táborozásra. Ez alatt a huszonnégy óra alatt lett gyökeresen más az életem. Hogy úgy mondjam: én voltam „a férfi a házban”. Felöltöztem, fölvettem a tréningnadrágot, a trikót, és kezdtük megtervezni a teendőket. Mit tegyünk a bútorokkal? A nagynéném későbbi férjének, Véghelyi Péternek, aki orvos, egyetemi docens volt, jó kapcsolatokkal (talán a belüggyel is), a mennyasszonyát délutánra sikerült mentesíteni a kitelepítéstől. (Mindazt a holmit, bútort, amit még nem adtunk, nem kótyavetyéltünk el, azt mind oda, a lakásnak abba a felébe raktuk be.) A dolog abszurditásához még valami hozzátartozott. A kitelepítési végzésen öt személy szerepelt: Fogarassy Béláné, Fogarassy Erzsébet és én, valamint Bretfeld Adrienne és nagyanyám, özv. dr. Makara Lajosné. Nyilvánvaló, hogy a – volt nyilas, akkor már kommunista – házfelügyelőnél lévő lakónyilvántartó könyv alapján született ez az. Csakhogy nagyanyámat elő se tudtuk állítani, mert nem volt jelen. A belügyi bürokratikus probléma a későbbiekben úgy oldatott meg, hogy idővel hoztak egy kiegészítő határozatot, mely szerint Makaráné úgy szenvedi el a kitelepítést, hogy ott, ahol lakik, Külsővaton jelöltetik ki a kényszerlakhelye. Megjárta a pápai gettót, a holokauszt peremére került, s most a kommunista rezsim kitelepítette – ebben a formában. Ez a döntés egyébként végzetesnek bizonyult, mivel negyed vesével a hideg téli hónapokban sem hagyhatta el rosszul fűthető, nedves vidéki házát (hogy rokonainál töltse a telet), betegsége rohamosan súlyosbodott, és 1953-ban meg is halt.
Vissza a kitelepítés napjához. Reggel először is elmentem telefonálni a rokonoknak (nem volt telefonunk: tantusszal, fülkéből). Jött a nagybátyám az oldalkocsis motorjával. Elvitt két fotelt meg egy körasztalt. Én meg – mert a házban és a környéken elterjedt a híre – elkezdtem árusítani a bútorokat. Emlékszem, jöttek emberek, és a konyhabútort egyben adtam el. Hatalmas felfordulás, izgalom emléke az egész nap. Zsóka este érkezett haza, és egyszerűen nem értette, mi történt, miért kell nekünk a csupasz padlóra letett matracon aludni. Szegényre még hirtelenebbül, váratlanabbul szakadt rá ez az egész. Hajnali négykor ráztak fel a felnőttek, ránk adták a hátizsákot, kezünkbe valami más csomagot is. A ház hátsó, Gellérthegy utcai bejáratánál állt a teherautó. A háromtagú Fogarassy családot itt rakják fel a ponyvás kocsi platójára. Akkor még azt se tudtuk, hogy hova visznek. Később hallottuk a nevet, hogy Csorvás, Békés megye. Megy fel a kocsi a Naphegyre, akkor kelt a nap is – ez a kép maradt meg bennem. Aztán lekanyarodik a Ráckert felé, bekanyarodunk az Attila utcába, és az autó ott is megállt. Egy öreg házaspárt pakoltak fel mellénk, utána ki a perifériára, talán a Rákosrendező pályaudvar tájékára vagy talán az újpesti teherpályaudvarra. Ott álltak a vagonok, a vagonsorok. Pontosabban, nem csupán tehervagonokból álltak a szerelvények, hozzájuk voltak kapcsolva személykocsik is. A ládákat, bútorokat a tehervagonokba rakták, valami személyes holmit lehetett magunkkal vinni a kocsiba. Személyenként és családonként súlyra volt megállapítva a kvóta. A személyeket bezsúfolták a személykocsikba.
Június 14-e, reggel nyolc, kilenckor már a vonatkupéban ülünk. Termes kocsik. És ott állt a vonat, emlékezetem szerint estig. Belügyes, kerek tányérsapkás katonák járkáltak fel-alá géppisztollyal a kocsisor mellett. Rekkenő meleg volt. Voltak a kocsiban várandós, kisgyerekes anyák is, a forróságban, a zsúfoltságban. Nem volt víz, nem volt szabad leszállni a vagonból. Valamikor aztán, könyörgésre, adtak vizet. Valamikor csak elindulunk. Szolnok, Karcag, Békéscsaba, majd Orosháza felé. Úgy tűnik, mintha másfél napig mentünk volna. Ez egy extra szerelvény volt (nem menetrend szerinti), néha félreállították valami mellékvágányra. A nyári melegre, a sok egymásra préselt emberre, a jajgató öregekre meg betegekre rémlik emlékeznem. Amikor megérkeztünk Csorvásra, a szerelvényt egy rámpa mellé tolatták és ott kiszállítottak bennünket. Valahol hátul, a vagonokban voltak a holmink, de előbb-utóbb mind megkerült. Amikor megérkeztünk, megőrzésre átadtak bennünket a csorvási tanácsi, párt- és rendőri szerveknek. Nekik az volt a dolguk, hogy szigorúan bánjanak a nép ellenségeivel… Ám ettől a ponttól kezdve voltaképpen egy meglehetősen emberséges világba kerültünk. Sok mindent megtettek, hogy az állapotot orvosolják, nemcsak személyesen velünk, másokkal is. Csorváson az egyszerű nép voltaképpen szolidáris volt ezekkel az osztályellenségekkel, pedig voltak közöttük grófok, egykori magas rangú közhivatalnokok is.Csorvás Békéscsaba és Orosháza között fekszik, telepített falu (tót, német, magyar lakosság volt eredetileg), egyenes utcákkal, egy XVIII. században, a törökdúlás után kreált, szép nagy alföldi község. Óriási tanyavilág veszi körül, olyan tizenöt-húsz kilométeres körzetben, eléggé homokos talajjal. Az érkezés napján egy teherautóra rakták a dolgainkat, és elszállítottak bennünket egy a falutól elég messze eső tanyára, egy Kovács (Rohoska) György nevű hatgyerekes kulákcsalád tanyájára. Ezek is szegények voltak, mint a templom egere. Vert falú kis tanya volt ez, egy konyhával és két kisméretű szobával (illetve istállókkal). Csakhogy valami adminisztratív tévedésből adódóan, mire minket odavittek (talán már délután volt), a szállítmányból egy idős házaspárt már beköltöztettek hozzájuk. A másik szobában meg ott volt a Kovács házaspár meg a hat gyerek. A férfi bajszos, klasszikus alföldi proletár kinézetű ember volt, eredetileg uradalmi cseléd, de aztán földet kapott, és vett is hozzá, ezért kuláknak minősítették. Mivel a szobában már bent volt a kitelepített idős házaspár, nekünk nem maradt más, mint hogy a pitvarban, a gangon vackolódjunk el. Nyár volt, meleg idő; leraktuk a matracokat, és ott aludtunk, félig az Isten szabad ege alatt. Jó emberek voltak a háziak, sajnáltak bennünket: „Ezt a szegény asszonyt a két gyerekével!” De pesti öregeket is sajnálták, mert azok meg betegek voltak. Két-három nap múlva a község tanácstitkára hintóval végigjárta az elhelyezett kitelepítetteket, ellenőrizni az elhelyezkedést, áttekinteni a problémákat. Ez az ember látta, hogy ez egy lehetetlen helyzet, mert mi lesz, ha esni kezd az eső, ha jön a hűvösebb idő. A faluban volt egy jeles bognármester, Fehér Dezső, aki egy szép nagy házat tartott, nem messze a főtértől. Rávették Fehér Dezsőt meg a feleségét, Erzsike nénit, hogy fogadja be ezt a famíliát az egyik szobába, és megígérték, hogy majd a tanács fizet nekik. (A többi szállásadónak nem fizettek, azok politikai büntetésként kapták a nyakukba a kitelepítetteket.) Így történt, hogy pár nap múlva beszállítottak minket, és végül is nem tanyasi gyerek lettem. Ez a bognármester, Dezső bácsi, gyerekkorom egyik kedvence, szinte nagy tanítómestere lett. Kocsigyártó műhelyében faragta a kerekeket, a kocsikerék-agyakat, a lőcsöket gyönyörű, illatos faanyagokból. Én meg, ha volt időm, bent ültem nála, beszélgettem az öregúrral, néztem a sokféle szerszámát, az érdekes munkáját, ő meg magyarázta a fafajtákat, hogy mihez micsoda kell és hogyan. A feleségétől, Erzsike nénitől kicsit tartottunk, jószívű valaki volt, de elég szigorú.
Ott voltunk tehát Csorváson, anyám angol meg német tudásával, 51 nyarán a nincstelenségben. Zsókával, a nővéremmel (ő tizennégy, én tizenegy éves), akivel máig egy ott megalapozott szolidaritás köt össze, elszegődtünk napszámba. Először egy gazdához, kukoricát egyelni, tetejezni. Magasra nőtt kukorica, csak sűrűn vetve, és ki kellett ritkítani kapával. Persze kapa életemben nem volt talán a kezemben, mert voltam ugyan falun, de ott nem dolgoztunk. Mikor vége lett a napnak és a bér felől érdeklődtünk, a gazda levágott egy darab szalonnát, és odaadta, mondván, hogy ez a bér. Nagyon-nagyon megszenvedtük ezt a szalonnát, egész nap csíptek a szúnyogok, és rekkenő meleg volt abban a kukoricásban. Idővel hírét vettük, hogy a helyi állami gazdaságban kezd megszerveződni a kitelepített brigád. Az akkori hatalom Csorvást és a környék Békés megyei falvait arra szemelte ki, hogy ott virágzik majd fel a magyar Kazahsztán, gyapotot termelnek ezen a vidéken. Az állami gazdaság földjeinek háromnegyed részén gyapotot, Kazahsztánból hozott gyapotcserjéket telepítettek. Kellemetlen, nem ide szokott növény ez. Sok-sok baj volt vele, még tán szőlővel sincs annyi. Egy kitelepített brigád, amelyben tábornokoktól kezdve bírókig elsősorban felnőtt férfiak voltak, meg egy-két gyerek, nekiállt a gyapotot kapálni, kacsolni, tetejezni, permetezni. Az agronómus este lemérte, mennyit teljesített a brigád – ez után számították a bért. Itt dolgoztunk a nővéremmel. Időnként beosztottak úgynevezett vízhordó gyereknek (elég vékonypénzű, cingár kölyök voltam), ami azt jelentette, hogy a tűző napon dolgozó embereknek rendszeresen két kannában hoztam az ivóvizet valamelyik közeli tanya kútjáról. Hatkor kellett jelentkezni a tanyaközpontban, kaptunk egy csajka kávét, meg kenyeret, meg szalonnát, és déltájt hozta a lovas kocsi az ebédet. Leves, főzelék, és valami facsoport hűsében lehetett bekanalazni. Ezekben az „urakban”, értelmiségi, családos férfiakban volt rátartiság, megtanulták a napszámos munkát, és a kitelepített brigád a munkaversenyben néha a dicsőségtáblán szerepelt a gazdaság tanyaközpontjában.
A nyarat végigdolgoztam, de aztán eljött a szeptember, és én – iskoláskorú lévén – elkezdtem a tanévet. A hetedik osztályt. Jó iskola volt a csorvási, ott még külön osztályban voltak a lányok és a fiúk. Az osztályban volt még egy másik kitelepített fiú, Deseő Csaba. Ők – a hegedűtanár édesanya és a két fiú – velünk szemben laktak. Csabának 45 előtt vezérezredes volt az apja, aki tán börtönben volt. Deseő Csabából neves zenész lett, a klasszikus jazz egyik hazai vezető alakja. Felnőtt fejjel rájöttem, mi mindent tanultam én az életről ezekben az években. Meg egy kamaszgyerek élményei, tapasztalásai – falun meg egy bognármester műhelyében – mindig gazdagok, színesek. Nélkülük nagyon más lettem volna. Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban. Mikor kiderült, hogy ez a férfi megtanul fát vágni, kapálni, állatot tenyészteni, segítették, megbecsülték őket. Életre szóló kapcsolatok és barátságok, szinte rokoni viszonyok is kialakultak. Azt is lehet mondani, hogy ez az ellenállás, a csöndes népi ellenállás egy sajátos helyi formája volt. Voltak persze különcök, érdekes figurák, különös grófi vénkisasszonyok. De még őket is annyira támogatták a fura nyomorúságukban.
Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak. Ez a gyapot-ügy olyan, mint a magyar narancs… A betakarításnál zsákokba, kötényszerűen az emberre kötött zsebekbe kellet szedni, kilóra fizették. A munkásoknak a pénzen kívül ágyneműanyagra fordítható utalványt is adtak. Hát ilyenekből éltünk, mert anyám nem tudott dolgozni, törékeny valaki volt, fizikailag nem bírta. Otthon volt, és ő, aki nem volt házias, végül is megtanult valamennyire főzni, és a gyerekeinek tudott meleg ételt csinálni. És a háztartást vezette. Csorváson kaptam életem első biciklijét – anyám stikában bement az orosházi vásárra, ott vette (nem volt szabad a falu határát elhagyni) a használt kerékpárt. Igen büszke voltam életem első biciklijére.
Miután a nagybátyám feleségének a családja Szirákon, Nógrád megye közepén lakott egy viszonylag nagy házban, anyám kérvényt küldött a Belügyminisztériumba, hogy lakhelyet változtathassunk. Hosszú idő után megadták az engedélyt, hogy kényszerlakhelyünket Csorvásról Szirákra cseréljük. Így ért véget az 1951-es év.
A Szirákra történt költözés elég szerencsétlenül ütött ki. Azt a házat, ahová költöztünk, nemsokára államosították, és nekünk magunknak kellett Szirákon lakhatást keresni (sőt a bérletét fizetni). 52-53-ban, közel másfél év alatt háromszor is költöztünk, egyik bérelt házból a másikba. A nővérem a helyi erdőgazdaságban, elsősorban a csemetekertben volt napszámos (ő volt a fő családfenntartó), én iskolába jártam és nyaranta vállaltam mezőgazdasági munkát. Némi keresethez segített, hogy jó tanuló lévén, akadt egy-egy tanítványom, akiket oroszból, számtanból korrepetáltam. Az iskolai „karrieremhez” az is hozzátartozott, hogy az úttörőmozgalomban őrs-, majd rajvezető lettem, és nyolcadikban már arról volt szó, hogy megválasztanak az iskola csapatvezetőjének (vörös nyakkendő stb.), mígnem az egyik pedagógus rájött, mégiscsak abszurdum, hogy egy osztályellenség viselje ezt a funkciót. A falusi gyerekek életét életem, galambot, nyulat, baromfit tenyésztettem, javarészt én vágtam a tűzifát, és a nővéremmel együtt a házhelyen magunk ültettük, kapáltuk a krumplinkat, kukoricánkat. Szirák érdekes nagyközség (egykor járásszékhely is volt), a Cserhát kisebb erdős hegyei veszik körül: lehetett gombászni, és a tarvágások utáni domboldalakon illatos szamócát szedni. Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét. Tán erre az időszakra még inkább áll: ezernyi hasznos, gyakorlatias dolgot megtanultam, és még tájszólásommal is beilleszkedtem palóc beszédű osztálytársaim közé. 53 júliusában, mint tudjuk, elhangzott a nevezetes Nagy Imre-beszéd az új irányról. A nevezetes rádióközvetítést mi is figyelmesen hallgattunk, és abban egyebek között – az erőszakos téeszesítés mellett – fontos belpolitikai lépés volt a kitelepítések megszüntetése. Ez nagy örömet is okozott, ugyanakkor hatalmas gondot: most hova költözzünk, mit csináljunk? Mert Budapestre nem lehetett visszaköltözni, az elvett lakást nem adták vissza. Utólag lehet tudni, a kitelepítettek, különösen, ha egy-egy férfi is volt a családban, jobbára Pest környékére szivárogtak vissza. Az volt a tipikus, hogy a férfi innen járt be Budapestre dolgozni, és aztán előbb-utóbb, pláne 56 után sikerült valahogy visszakapaszkodni a magyar szocialista főváros életébe.
Mi úgy döntöttünk, hogy átköltözünk Dunántúlra, Külsővatra, ahol nagyanyám élt, illetve azon a nyáron ott halt meg mint kitelepített. Egy nagyobb, leromlott vidéki ház volt a falu központjában, amelynek egy részét ugyan államosították, meg orvosi rendelő, iskola is működött benne, de végül is ez a megoldás mutatkozott a legjobbnak. A költözés a nyár, a kora ősz folyamán zajlott. Miután akkor fejeztem be a nyolcadikat, és mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult. Elkezdett sétálni a városban, eljutott a Széchenyi térre, és azt látta, hogy ki van írva: Bencés Gimnázium. 53 késő ősze volt. És bement Hollenda Barnabás igazgató úrhoz, aki azonnal kijelentette, hogy készségesen felvesz pótlólag. Anyám döbbenten hallgatta a megváltó szavakat. Hol fog lakni? A kollégium, az iskola internátusa telítve volt már. És akkor Hollenda behívatta a gimnázium takarítónőjét, Bartal nénit, aki kosztos diákokat tartott, ágyat, ebédet, vacsorát kaphatott a gyerek. Kiderült, hogy az ágy meg a koszt Bartal néninél ötszáz forintba fog kerülni. Ez horribilis összeg volt egy nincstelen családnak. Elkezdődött egy levelezés, és a rokonok, nagybácsik, nagynénik összeadták a keretet. Így kerültem valamikor november első napjaiban a győri Bencés Gimnáziumba, és a Bartalékhoz albérlőnek. Munkásemberek meg diákok laktak nála egy zegzugos, a Duna-parttól nem messzi ház mélyföldszinti lakásában.
    Ez egy kis internátus volt, nem is önálló épületben. A győri Széchenyi téren, a nyugati oldalon áll az eredetileg még a jezsuiták által épített nagy barokk templom, ez a bencés templom. A templom balján a gimnázium, jobbján a rendház. A rendház is XVII. századi építmény, lépcsőházában korabeli stukkókkal, freskókkal, kvadratúra udvarral. A földszinten és az első emeleten laknak a Benedek-rendi atyák, a tanáraink. Az épület második emelete volt ebben az időben a kollégium. Pontosabban annak az egyik szárnya. Itt lakott körülbelül hatvan-nyolcvan diák. A tanulók fele volt kollégista, helyi szóval internista, negyede győri gyerek, másik negyede pedig bejáró a környező falvakból. Az ginmázium „beiskolázási körzete” igen nagy volt: olyan emberek íratták be ide (meg Pannonhalmára, meg a piaristákhoz, vagy a megmaradt pár többi egyházi intézménybe) a csemetéiket, akik vállalták az ezzel járó hendikepet is. Részben azért, mert ezek jó iskoláknak számítottak, részben mert a szülők igen meggyőződésesen vallásos voltak, és ilyen nevelést óhajtottak gyermekeiknek adni. Ezek egyértelműen csak fiúiskolák voltak, lányok számára egyházi iskola Debrecenben meg Pesten, a Knézich utcában működött.
A kollégium napirendje hétköznap: hatkor ébresztő, reggeli torna, mosakodás – még tusolók se voltak, csak hideg vizes csapok a mosdóteremben. Hétkor reggeli az első szinten lévő ebédlőben. Az épületegyüttesen belül lehetett átmenni az iskolába – ott tartottak az órák egyig. Utána vissza a kollégiumba, ebéd, postaosztás. Körülbelül fél kettőtől négy óráig volt a sétaidő, a kimenő, ami azt jelentette, hogy sétálhattunk a városban, moziba mehettünk. Délután egy hosszú, egytermes nagy tanulószobában ült a hatvan gyerek, úgynevezett silencium volt, csendes tanulóidő. Mindenkinek volt saját íróasztala. Ez hatig tartott. A jobb diákok, ha befejezték a leckét, olvashattak. Csönd volt, tanulás. Hattól fél hétig volt egy uzsonnaszünet, ilyenkor lehetett pingpongozni is. Fél héttől fél nyolcig még egy másik tanulási szakasz, de az már kicsit lazább tanulást jelentett. Ilyenek voltak a hétköznapok. Akkor még szombaton is volt iskola, de azért a hétvége nagy gyönyörűséget jelentett. Hosszú szabad délutánokat. Akkoriban nem nagyon szerettem Győrt, borzasztóan lepusztult, nagy ipari településnek láttam. Viszont voltak jó barátaim, sokszor mentem moziba, sokat bicikliztem ott és a környékbeli hegyekben.
Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is. Az orosztanárunkat Nádasy Alfonznak hívták. Hosszú, szikár, magas, igen szigorú és ordítozó tanárember volt. Néha az asztalt verte, azzal, hogy mi Tolsztoj nyelvét nem vagyunk hajlandók tanulni. Aki nem jól felelt, kipenderítette a folyosóra. Eredetileg zenész volt, a Zeneakadémiát végezte el, Kodály-tanítványaként. Először azt gondoltam, azért tud oroszul, mert hadifogságba került, és ott tanulta meg a nyelvet. Később derült ki, hogy bár valóban fogságba került, mint tábori lelkész, de már akkor tudott oroszul. Kodály a harmincas években kiosztotta, melyik tanítványának melyik kelet-európai nyelvet kell megtanulnia, a zenei gyűjtés végett. A mi Alfonzunknak az orosz jutott. Egyébként minden szombaton vonatra ült, és följött Budapestre a Mesterhez, Kodályhoz. De ott volt például Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus. Egyetlen civil volt a tanári karban: a tornatanárunk, egy 165 centiméter magas, kis mokány, bajszos tanár, izmos kis öreg sportsman: gyakran láttuk, ahogy a szkiffjével siklik a Dunán. A tanárok között volt egy igen jó atyai barátom, Csizmadia Gerő. 52-ben cserkészkedés, szervezkedés vádjával letartóztattak. 56-ig börtönben ült.
Két párhuzamos osztály volt, A és B. Mi voltunk az A, a humán, a B volt az úgynevezett reál. Nekünk kicsit több magyaróránk volt, meg latint tanultunk. Az osztálytársaim most már szinte mind nyugdíjasok, de minden évben találkoznak. Harmincvalahányan voltunk negyedikesek, de miután Győr nagyon közel esett a határhoz, 56-ban igen sokan disszidáltak, csak 14-en maradtunk. Az összes többi Nyugatra ment, ők ma már Ausztráliától kezdve Svédországig módos emberek. De nagyon sokan lettek agrármérnökök, mert a keszthelyi egyetem magyaróvári kara elég közel esett oda.
Mi latinul köszöntünk a tanároknak: „Laudetur Jesus Christus”. Hetente volt két hittanóránk. A tanárok maguk nagyon óvakodtak tőle, hogy az órákon direkten politizáljanak. Még leginkább a történelemtanításban. Bár ők is szigorúan tartották magukat az állami tankönyvekhez, a tanmenethez, a tantárgyak tekintetében mégis valamilyen más szellemben neveltek. A vasárnapi nyolcas diákmisén – hacsak valaki nem volt beteg – kötelező volt a megjelenés. Nagyon vallásos gyerek kevés akadt. A későbbiekben csupán három osztálytársamból lett pap, az egyikük bencés. A többiek nagyjából olyanok voltak, mint általában az akkori katolikus családok kamaszgyerekei. Volt még egy kötelezettségünk: a diákoknak egy bizonyos beosztás szerint ministrálni kellett az osztályfőnökük mellett, akik hajnalban miséztek a mellékoltároknál. Mint mindenkire, rám is hat-nyolc hetente került sor. Évente március 21., Benedek-nap táján háromnapos lelkigyakorlatot tartottunk. Nos, a Bencés Gimnázium a kemény, sztálinista időben – és a későbbiekben is – nyilvánvalóan egy megtűrt klerikális fészek volt Győrött.
Jómagam ebben az időben ismertem meg Győr érdekes építészeti meg művészeti értékeit, mert felhívták a figyelmemet rá. Pedig akkoriban egy omladozó, eléggé leromlott vidéki város volt. Győri diákéveim alatt családunk eleinte Külsővaton élt. Pontosabban: a testvérem Veszprémben kapott állást a postánál, én Győrben voltam, úgyhogy eleinte anyánk lakhelye volt a falu. A házban hideg volt, igen rosszul lehetett fűteni. Eleinte Celldömölkre kezdett bejárni magánórákat adni. Igaz, a közlekedés nem volt könnyű, két kilométert kellett gyalogolnia a vasútállomásig. Aztán a másik közeli városban, Pápán is vállalt tanítványokat, néha egy-egy családnál ott is aludt, idővel azonban itt látszott biztosítva az egzisztenciája, és úgy 55 táján – némi trükkel, protekcióval – sikerült egy egészen kicsi, félkomfortos tanácsi bérlakást szereznie. Elég sokan jártak hozzá, a környező falvakból is. „Panni néni”, az özvegy tanárnő városszerte népszerűnek számított. A forradalom utáni években egy volt évfolyamtársa minisztériumi segítségével először Veszprémben, a Lovassy-gimnáziumban kapott angol–német szakos tanári állást. Ott egy évet tanított. Aztán visszajött Pápára, és a Petőfi Sándor Gimnáziumban, az egykor híres református iskolában tanított vagy tíz évig. Miután elérte a korhatárt, nyugdíjba ment, de még másfél-két évtizeden keresztül adott magánnyelvórákat.
56-ban voltam negyedikes. Megpróbálom hitelesen rekapitulálni, amit megéltem, egy győri diák perspektíváját felidézve. A voltaképpeni forradalmi napok október 25-én kezdődtek. Ennyi késés volt Budapesthez képest, bár a megelőző nagyon izgalmas hónapok is emlékezetesek.
Kezdem azzal, hogy a Széchenyi téren áll egy nagy, rút épület – meglehetősen zavarva e szép barokk tér összképét –, a Lloyd Palota. Azt hiszem, a húszas-harmincas években emelték és egyfajta kereskedelmi székház lehetett. Az én időmben kultúrház volt, amelynek volt egy nagyterme. Október elejétől itt tartották a politikainak nevezhető rendezvényeket. Háy Gyula – akit az Irodalmi Ujságba írt híres Kucsera-cikke tett széles körben ismertté – többször is lejött Győrbe és amolyan politikai ankétokat vezetett, amelyeken a Petőfi Körről és más fővárosi mozgalmakról esett szó. A terem mindig tömve volt; mi, diákok is jelen voltunk, hiszen ezek a programok, azt hiszem, délután zajlottak. Az emberek nagy érdeklődéssel hallgatták az írót, kérdéseket tettek föl a Petőfi Körről és a felső vezetésben zajló tendenciákról. Mi is fogtuk a légkör izgalmát, forróságát… Az én személyes perspektívámból ennek nagyon komoly jelentősége volt. Valamelyik győri osztálytársam révén néhány Irodalmi Ujsághoz is hozzájutottam. Nagy kincsnek számított.
És így köszöntött be október 25-e reggele. Úgy indult, mint egy átlagos hétköznap. Az osztálytermünk a Széchenyi térre nézett. Azt hiszem, úgy tíz- tizenegy óra tájban lehetett, amikor egyszer csak hallottuk, hogy a Vagongyár felől, a munkáskerületek irányából elkezdődik a felvonulás. Mi meg elhatároztuk, kollektívan, hogy megyünk mi is. Valamelyik tanár azt mondta, hogy nem. Mi azonban kitartottunk mellette, hogy márpedig megyünk. Az osztály egy emberként felállt, levonultunk az utcára, és mentünk a városháza elé, ami ott van az állomás előtt. Mire odaértünk, a városháza előtti nagy téren (ahol az egyes számú út is elhalad) már rengeteg ember volt. Ott láttam legelőször Szigethy Attilát, mellette állt az épület erkélyén az egyik tanárunk, Galambos Iréneusz, aki később a Dunántúli Nemzeti Tanács egyik alelnöke lett. Ez bennünket eléggé felvillanyozott: hogy egy tanárunk kvázi ott van a legfelsőbb vezetésben. Nagy demonstráció, Szigethy Attila beszél, tán röplapokat is osztanak. És itt megbomlik a kronológiám, eléggé összefolynak az események. De a képek, az emlékek nagyon intenzívek, összesen nyolc-kilenc nap történetéről van szó. Tehát én egy szubjektív tanúként szólalok meg.
Az első napi tüntetésnek két további fejleményére emlékszem. Először a városháza előtti térről a vasúti hídon átvonultunk a nádorvárosi részbe, ahol a tömeg kipakolta az ávós székházat. Az ávósok valahogy elmenekülhettek, máig is előttem van a kép, ahogy az ávós laktanyából, a parancsnokság ablakaiból röpülnek a dokumentumok. Itt, Győrben – és ez majd átvezet egy következő mozzanathoz – ezek az ávósok javarészt határvédelmi belügyesek lehettek, bár ezt se akkor, se most nem tudom pontosan.
   Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember. Itt volt az egyetlen olyan szituáció, ami éles lett, és aminek, azt hiszem, halottja nem volt, de a börtönőrök elkezdték lőni a tömeget. Emlékszem, ahogy hasaltunk a parkban és arra is, ahogy pattognak a lövedékek. Azt hiszem, idővel menekültünk is (emlékszem a kiürült tér képére). Az is lehet, hogy csak a levegőbe lőttek, bár ennek ellene mond, hogy emlékeim szerint porzottak a füvön a lövések és mintha tényleg pattogtak volna. Talán csak ennyi a legelső győri nap kompendiuma bennem. Amihez hozzá kell tenni, hogy valami fantasztikus, mámoros élmény kapott el.
Talán az első vagy a második napon az Ideiglenes Nemzeti Tanács mellett megalakult a Győri Ifjúsági Bizottság. A városban egy felsőoktatási intézmény volt, méghozzá a Zeneakadémiához tartozó győri konzervatórium. Ebben a Győri Ifjúsági Bizottságban, amelybe engem is beválasztottak, voltunk négyen-öten középiskolás diákok, különböző iskolákból, volt ipari tanuló és voltak fiatal munkások, volt egy konzervatorista srác. Mintha delegáltak volna minket, de nem igazán emlékszem, hogy történt a választás. Talán az osztálytársaim mondták, hogy Miklós, te menj… A városháza épületébe kellett menni, ott alakult meg ez a bizonyos Győri Ifjúsági Bizottság. A vezetője – sajnos nem emlékszem a nevére – egy fiatal, olyan huszonhárom-huszonnégy éves vagongyári mérnök fiú volt. Körülbelül tíz-tizenkét ember vett részt a munkában. Szociológiai összképük: ipari tanulók, fiatal munkások, gimnazisták, szakközépiskolások. Vezetőnk volt a legidősebb közöttünk. 26-27-étől kezdve egészen november 4-ig a bizottság kvázi egy összeomlott közigazgatás bizonyosfajta részfeladatait végezte a Nemzeti Tanács megbízásából.
A nagy győri középület jobb szárnyában, az első emeleten jelöltek ki nekünk két vagy három irodai szobát; ezeket hatalmas ajtók kötötték össze. Hogy a többiek mivel foglalkoztak, azt vagy nem tudtam figyelni, mert a feladatommal voltam elfoglalva, vagy már elfelejtettem. Azt sem tudom, mikor aludtam ezekben a napokban. Rémlik, hogy néha hazamentem a kollégiumba, és lefeküdtem pár órára. Talán ezért is folynak össze a napok; arra összpontosítottam nagy lelkesen, hogy bizonyos dolgokat, amiket rám bíztak, meg kell csinálnom. Hogy mikor van éjszaka, mikor nappal, mikor van kint tüntetés és milyen – az valahogy mellékes lett. Eleinte röplapokat fogalmaztam. Nyilván mondták, hogy jó diák vagyok, és tudok fogalmazni. A Kádár-rendszerben kiadott puha fedelű győri fehér könyvben illusztrációként felfedeztem az egyik, általam írt röpcédulát… A fejlécén a Diákok, katonák, magyarok! megszólítás volt. Már nem is tudom pontosan, miről szól, arra azonban emlékszem, hogy amikor ebben a könyvben felfedeztem és elolvastam, röstelkedtem pár nyelvi hibán, ami a korrektúra után is benne maradt. Vitte valaki a nyomdába, ott gyorsan kiszedték, korrigáltuk, majd Isten tudja, hogy és hol terjesztették.
Ez volt az első napokban. Később tulajdonképpen az töltötte ki a napjaimat, hogy nekünk kellett megszervezni a budapesti forradalmároknak szánt segélyszállítmányokat. A dolog menete a következő volt. A Vagongyárban, amely a legnagyobb győri üzem volt, létrejött egy összevont szállítási diszpécser-ügyelet. Azért összevont, mert a több győri gyárból is tömbösítették a szabadon álló teherautókról rendelkezésre álló információkat. Nekem kellett telefonon felvenni velük a kapcsolatot, naponta többször, és ők jelezték, hány teherautó áll rendelkezésre. Ezt követően, illetve ennek arányában az én dolgom volt, hogy a községekkel kapcsolatba lépjek. A népek a korábbi tanácsházak épületeibe hordták az élelmiszert, amit a pestieknek szántak, sonkát, szalonnát, zsírt, kolbászt, tojást. Egy ismeretlen telefonos kisasszony a győri postán kapcsolta a községeket (volt róluk egy listám), és akikkel már beszéltem, azt kihúztam. Végül már ennyi adminisztráció se kellett: mondtam a telefonos nőnek, kapcsolja akármelyik falut… Nagyjából ugyanis az a dialógus folyt a helyi emberrel: hogy merek én csak egyetlen teherautót küldeni, amikor ők rengeteg élelmet tudnának adni? Az önkormányzati emberrel folytatott telefont követően a vagongyári diszpécser-szolgálatnál jeleztem, melyik faluba menjenek, hogy felvegyék az árut. Közben persze zajlott körülöttünk a forradalom, az élet.
Úgy emlékszem, hogy e munkák szünetében beszéltünk arról: fel kellene venni a kapcsolatot például a soproni egyetemistákkal. Vagyis tudhattunk róla, hogy létezik a soproni MEFESZ, talán jött is egyszer tőlük hozzánk valaki. Meg hogy kapcsolatba kéne lépni a fehérváriakkal. És akkor valaki elindult kocsival, a Bakonyon keresztül, hogy lemegy Fehérvárra. Ennek amolyan információ-szerzési célja lehetett, alig voltak híreink a vidéki centrumokról. Azt azonban nyomatékosan mondom, hogy a dunántúli „ellenkormányról” semmit nem hallottam. Ez gyakorlatilag egy megyei vagy maximálisan észak-dunántúli regionális központ lehetett, és mivel a Szigethy Attilának nagy tekintélye volt, azt is lehetett tudni, hogy Nagy Imrével is jó kapcsolatban van. Azt hiszem, volt fönt a Parlamentben nála. Szigethynek feltétlen volt az erkölcsi tekintélye, az erkölcsi-politikai tekintélye.
Külön kitérek egy mozzanatra. Az esemény egy késő esti órán zajlik, hogy pontosan melyik napon, azt nem tudom. Hogy a dolog világos legyen, fontos a ház topográfiája. A városházának van egy nagy, központi erkélye, amely a nagy tanácsteremből nyílik. Magában a nagyteremben: színpad, mikrofonokkal. Az ettől jobbra eső szárnyban, de vele azonos emeleten dolgoztunk mi, az ifjúsági bizottság. A nagyterem erkélyéről – szinte egész nap – beszédek hangzottak el a lent sokasodó néphez; esténként ezt az erkélyt reflektorok világították meg, és a beszédek ki voltak hangosítva. A mi szobáinkba valahogy behallatszottak ezek a hangok – zajlott a forradalom. Fantasztikus volt, életem nagy adománya ez az emlékkör, ennek az egésznek az aurája… Egyszer csak jön valamelyik srác, hogy gyerekek, baj van! Kiderült, hogy Győrbe érkezett egy különítmény, emlékezetem szerint Somogyvárinak hívták a vezetőjét. Arra határozottan emlékszem, hogy ő maga is, az emberei is fel voltak fegyverkezve. Ez a Somogyvári egy esti órán, iszonyatos agresszív hangnemben elkezdett szónokolni az erkélyről, fasisztoid hangnemben uszítva a téren álló népet. Az összes volt kommunista ellen, Nagy Imrét, a forradalmi hatalmat is beleértve. Emlékszem a férfi hanghordozására, engem később a filmen látott Szálasi-beszédekre emlékeztetett. Mi, akik ott voltunk, elhatároztuk, hogy a beszéd folytatását valahogy megakadályozzuk. Két srácnál volt bicska. Nem bugylibicska, de nem is valami jó kés. Az erkélyen lévő mikrofonok kábelei a nagyterem pódiuma mentén vezettek hátra. Bevallom, be voltunk szarva, míg ez az akció zajlott, a torkunkban dobogott a szívünk. A pulpitusa mögé bújtunk, és ketten fogtuk a kábelt. Tulajdonképpen azt se tudtuk, melyiket kell elvágni, hogy ne legyen hang. Mert akkor nem tudja folytatni, mert akkora a tér és akkora a tömeg, hogy mikrofon nélkül nem boldogul. Nyiszáltuk ezt a kábelt, és egyszer csak elhallgatott a szónok üvöltése. Mi meg elfutottunk valahova. Mert a fogdmegjei ordítoztak: ki csinálta ezt? Mi lementünk az épület alagsorába, ahol rengeteg – talán disszidálni igyekvő – ember üldögélt. Közéjük keveredtünk. Mi is olyanok lettünk, mint a többi civil. Ám lehetett hallani, hogy fent ordítoznak, rohangásznak. Aztán – utólag mondták – bevágták magukat a kocsikba és elmentek. Nem tudom, mennyien lehettek.
Nagy Imre a körünkben nagy népszerűségnek örvendett. Akkor már újságok jelentek meg Győrben, valószínű, hogy én is olvastam őket, vártuk a híreket. Az én élelmiszer-szervezői telefonos tapasztalataim alapján mondhatom, hogy az utolsó kis község is együtt érzett a forradalommal. Egy héten–tíz napon keresztül az ország egységesnek látszott. Ezt az egységet egy kicsit mitizálták is: a budapestiek mást láttak, sokkal véresebbet, elementárisabbat. De hogy a forradalmi hevület unisono volt, az teljesen egyértelmű.
Egy este, késő este, de hát ősszel korán esteledik, szólnak nekem – már csak páran voltunk bent – hogy egy riporter szeretne velünk beszélni. Úgy emlékszem, ketten mentünk át szemben lévő Rába Hotelbe, akkori nevén Vörös Csillag Szállodába. Akkoriban ez volt „a hotel” Győrben. A Szabad Európa Rádiótól volt ott egy újságíró, interjút akart csinálni. Arra is pontosan emlékszem, hogy egy szép saroklakosztályba mentünk fel. Különleges volt az egész: maga az ember a puha lódenkabátjában, szakállasan, a rádió Magyar Osztályától. Olyan szép mini magnót se láttam még, érdekesek voltak a kis tekercsek, amint azok forogtak. Akkoriban még nem dohányoztam, de a riporterünk illatos, pácolt cigarettát szívott, és engem nagyon megragadott ez az illat. A riportban sok mindent elmeséltem: a kitelepítést, apám sorsát, meg hogy bencés diák vagyok. Mondtam pár mondatot a forradalomról, a hazáról – korabeli fordulatokat, nagy-nagy lelkesedéssel. Anyámnak is mondták Pápán, hogy hallották, Miklós nyilatkozott a Szabad Európában. Tudom, Pozsonyban rögzítették a SZER adásait. Tehát ez egy belügyi archívumban meg kellett hogy legyen. Igaz, nem mondtam semmi különöset, de mégiscsak mint ifjú forradalmár nyilatkoztam a szállodában.
Volt a bizottságunkban egy főiskolás, konzervatorista srác, nagyon helyes, bölcs, kedves fiú. A városháza épületéből az Ifjúsági Bizottságot 31-én vagy november 1-jén átköltöztettek egy másik épületbe. Ez az épület ugyanezen a főútvonalon volt, a győri ETO-pálya felé haladva, azt hiszem, egykor DISZ-székház volt, ott kaptunk irodákat. Emlékezetem szerint ezzel a fiúval csináltattunk a bizottságunk számára pecsétet is, hiszen valamilyen iratokat is gyártottunk, és azt gondoltuk, hogy arra pecsét kell. A Győri Forradalmi Nemzeti Tanács Ifjúsági Bizottságának pecsétjét. De már csak egy-két nap lehetett 4-ig.
  November 4. Ködös, hűvös napra virradtunk – erre sokan emlékeznek: addig igen szép idő volt, szinte az egész forradalom alatt. Amikor bejöttek az oroszok, akkor szállt le a köd, ténylegesen. A lehullott sárga levelek belemaszatolódtak a mocskos tanknyomokba, és szitált a köd. Ezzel a konzervatorista zenész fiúval kimentünk még az irodába, tudtuk, hogy megszállták a várost az oroszok. Hogy miket égettünk el, nem tudom, de a jelenet rémlik. És a pecsétnyomóról sem feledkeztünk meg: a kerek pecsét gumirészét letéptük. Akkoriban a srácok vastag, felhajtott jampecnadrágot igyekeztek hordani, ebbe varrtuk be a pecsétet. Délután megállapodtunk, hogy éjjel elindulunk Nyugat elé – még visszamentem a kollégiumba, magamhoz vettem a táskám, és este elindultunk.
Anyám Pápán lakott, ez a fiú meg Szombathely felé igyekezett, Csepregen laktak a szülei. Gyalog mentünk, semmi közlekedés nem volt, úgy gondoltuk, hogy ha este elindulunk, éjjel elérünk Pápáig, és majd onnan valahogy továbbjutunk. Ménfőcsanak irányában kellett kimenni, és az éjszakai ködben, a rossz utcai világításban, a város határán ott álltak az orosz tankok. Elmentünk mellettük: két ballagó diák a sötétben. Nem szóltak semmit, később óvatosságból nem a főútvonalon mentünk, hanem egy dombsor oldalában. Éjféltájban egy kis faluban megláttunk valami fényt. Fáradtak voltunk, órák óta a töksötétben ballagtunk a köves úton. Bekopogtunk. Mondtuk, hogy győri diákok vagyunk, és megyünk a határ felé. A kis parasztházban csak egy szál petróleumlámpa világított. Megágyaztak, adtak kaját, és egy ott aludtunk ennél az ismeretlen családnál. Kora reggel továbbindultunk. Nemsokára megláttuk a pápai templomtornyokat. Anyám csodálkozott. Nagyon pici volt a lakása, de akadt egy kempingágya ennek a csepregi fiúnak. Egy-két nap telt el ott. Akkor még bennem volt, hogy jó lesz disszidálni. A közlekedés teljesen bizonytalan volt, de egyszer csak jött a hír, hogy megy egy vonat Celldömölkig, és onnan Csepregre valahogy csak eljutunk. Én azonban meggondoltam magam: nem megyek, majd meglátom. Ez a srác elment. Ahogy később hallottam, hazaért Csepregre, kiment, elvégezte a konzervatóriumot, és egy neves német zenekar vezető brácsása lett.
Eljött 57 tavasza, kora nyara, mi akkor érettségiztünk. Emlékszem a MUK-ra – a márciusban újra kezdjük jelszavára –, de akkor már féltek, lapultak az emberek. A későbbi győri szervezkedésekről mit se tudtam.
Az életem további fejleményeivel, pályaválasztásommal kapcsolatban hadd mondjam el, hogy kisgyerekkoromtól orvosnak készültem. Mind a két nagyapám orvos volt, nagybátyám is, sőt a rokonságban több doktor is volt. Kisfiúként mindig ez volt a férfiminta. Így volt ez egészen 56-57-ig. Ugyan valamennyire érdekelt az irodalom, de nem voltam nagy olvasó. Ifjúsági regényeket ugyan olvastam, a betűk világa nem állt tőlem távol, de fel sem merült bennem, hogy az irodalom a szórakozáson túl is érdekeljen. És akkor valami megváltozott: elolvastam Szerb Antal magyar irodalomtörténetét, érdekelni kezdtek a művészetek. Még egy változat volt: hogy matematikus leszek, mert szerettem a matematikát. Mégis úgy döntöttem, a bölcsészkarra megyek, művészettörténet–magyar szakra. Ami – mint utólag kiderült – nem volt reális és okos elképzelés. Júniusban érettségiztem, kitűnő jegyekkel, jelentkeztem a bölcsészkarra, felvételiztem is június végén. Úgy tudom, maximális pontszámot kaptam. Volt teszt, meg esszét kellett írni. Utána egy bizottság előtt kellett szóbeli vizsgát tenni, művészettörténetből Fülep Lajos professzor úr ült középen. Még a nyár folyamán üzenték, hogy hívjam föl a Fülepet. Ez már az első felvételi elutasítás után volt – az irat szerint helyhiány miatt nem vettek föl. Volt egy rektori föllebbezés, és egy minisztériumi. Felhívtam, emlékezett rám, dicsért, és azt mondta, hogy mindent megtettek, de sajnos politikai akadályai vannak a felvételemnek. Mondták, ha orvosnak jelentkezem, az nem lett volna ilyen súlyos probléma, és még segíthettek is volna. A bölcsészeten, a tanári szakokon igen komolyan vették ezt a bizonyos X-es származást.
Az olvasók közt, akiknek én hordtam ki a hírlapokat – a Pesti Hírlaptól kezdve a Nyugat és a XIX. századi Borsszem Jankó halmait –, sok történész, irodalmár, kutató akadt. Velük a könyvtár folyosóján beszélgetve meg is ismerkedtem. Király Istvánnal például, aki nagyon sokat járt oda, aztán a fiatal Nemeskürty Istvánnal, aki akkor filmtörténettel foglalkozott meg más irodalmárokkal. Süvölvény voltam, akkoriban rengeteget olvastam, koncertekre, kiállításokra jártam. Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött. Szinte kazlam volt az elutasításokból. A műtörténeten Fülep Lajost, Genthon Istvánt, Zádor Annát, Vayer Lajost hallgattam, akiknek az előadása érdekes volt – vizsgáznom persze nem kellett. Irodalomból Bóka László szemináriumára, meg néha Pándi-órákra jártam – érdekes előadó volt.
Akkoriban egy baráti társaság számára írtam egy József Attila-elemzést, és odaadtam Királynak. Megdicsért, de ideológiailag megbírált, mondván, hogy a nyugati explication de texte (szövegmagyarázat) hívévé szegődtem (azt se tudtam, miről beszél), ahelyett, hogy az igaz marxista vonalat követném. De mint vendéghallgató írtam én például Kosztolányiról is szemináriumi dolgozatot. Érdekes viták folytak az egyetemen. A kvázi évfolyamtársaim, akik közül többel ma is a barátságban vagyok – Géher István, Radnóti Zsuzsa –, igen értelmesek voltak. A művészettörténészek közül Végh János lett az egyik közvetlenebb barátom. Pártfogoltak, mint outsidert, sajnáltak, hogy raktároskodom.
Igazában ebben a raktárosságban – és ezt akkor is így éreztem – sok jó is volt. A csöndesebb órákban, mielőtt visszaosztottam volna a köteteket, rengeteg mindent összeolvastam. Aztán meg ott voltak a raktáros kollégák – érdekes és színes emberek. Valamikor 59-60 táján engedték ki a börtönből a politikai elítéltek egy részét, és oda az osztályra is kerültek közülük. Kemény István, a szociológus is a könyvtárban dolgozott, vele is jóban voltam. Jó barátságban voltam ebben az időben Hankiss Elemérrel, aki szintén a Széchényiben dolgozott, a Keresztury Dezső vezette színháztörténeti osztályon. Az egyik fiatalkori atyamesteremnek tekintetem Elemért, a dolgozataimról – a Múzeumkertben föl-alá sétálva – emlékezetes dolgokat, bírálatokat mondott.
Sok érdekes egyéniség akadt az olvasók, a kollégák között, meg aztán fiatal voltam, szerelmes, valahogy – mindenek dacára – szép volt élet. Albérletben laktam és szabad voltam. Reménykedtem, hogy majd egyetemista leszek. Nem voltam elkeseredve, elég edzett voltam, és tudtam a realitásokat. Legföljebb az volt kellemetlen perspektíva, hogy elvisznek katonának, és ez majdnem két és fél év kiesést jelent majd.
Az irodalmárok közül Bóka László tett rám nagy hatást. Hallatlanul érdekes, színes egyéniség volt. Ez a kritikus és literátor a harmincas években a Nyugat harmadik nemzedékének tagja volt, aztán vastagon kommunista lett, valószínű, hogy nagy alkalmazkodó képességéből eredően. 56 után viszont ez a már fizikailag megtört, erősen szívbeteg ember, aki nem sokkal később meg is halt, olyan szemináriumokat tartott, amelyekből igen sokat lehetett tanulni. Az órák professzori szobájában zajlottak – a falakat dedikált irodalmár-fotók borították, Berda Józseftől Babitsig, Móriczig mindenki képe ott függött. Okfejtései az esztétika és az irodalmi anekdotázás valami egészen különleges keverékét képezték. A Bóka-szemináriumok emlékezetes mozzanata az volt, hogy minden félév végén, miután aláírta az indexeket, meghívta az egész társaságot a Százéves étterembe, ahol kancsó borok voltak kitéve.
Az 56 előtti ELTE Bölcsészkar egyik legnépszerűbb tanára, akinek nagytermi előadásait zsúfolásig megtöltötték a hallgatók, Szabó Árpád klasszika-filológus volt. Gyönyörű férfi, remek előadó, a görög dialektika filozófiatörténetét adta elő. Októberben őt választották meg a bölcsészkari forradalmi bizottság elnökének. A forradalom után azonmód kirúgták, de idősebb barátaim, Csalogh Zsolt, Dobszay László meg mások, régészek, művészettörténészek, néprajzosok, 57-ben felderítették, hol lakik, és megkeresték. Fönn lakott a Sas-hegyen, egy villában, és havonta, kéthetente csapatostul jártunk hozzá délutánonként. Szép házának alagsorában volt egy kis munkaszobája, mint a verebek ültünk ott egy pamlagon. A nagy professzor hatalmas elánnal tartott nekünk eladásokat részben a pre-szókratikus filozófusokról és a görög matematika történetéről. Egy nagy egyéniség volt, nem egy elnyomott valaki. Úgy tudom, később felvették az Akadémia Matematikai Kutatóintézetébe kutatónak, majd Genovában lett matematikatörténész-professzor.
Visszatérek egyetemi felvételem históriájára. Már harmadszor próbálkoztam, és ekkor is minden szintről megkaptam az elutasítást. Emlékszem, a barátaimmal éppen Zamárdiban voltam nyaralni, oda küldték el lakásomról a papírokat. Fogtam magam, és autóstoppal felmentem Pestre. Akkor már volt egy írógépem, amit a spórolt pénzemből vettem. Leültem és írtam Kádár Jánoshoz egy ötoldalas önéletrajzi levelet. A dolog hátterében az volt, néha érdemes a legfelsőbb vezetőhöz fordulni: az újságok kis színesei között néha olyasmik voltak olvashatók, hogy például egy-egy gyermekbénulásos gyermek levelet írt Hruscsovnak, mire ő gördülőszékkel ajándékozta meg. Ennek a levélnek csak a fő vonalvezetésére emlékszem: leírtam az életrajzomat, kezdve apámtól, a kitelepítést, azt is, hogyan kerültem a Bencés Gimnáziumba. Végül feltettem a kérdést: meddig kell még az apa politikai „bűnét” hordoznom? Kértem őt, mint legfőbb vezetőt, hogy foglaljon állást és esetleg segítsen az ügyemben. Vettem egy borítékot, kikerestem a Fehér Ház címét, és elküldtem a levelet. Gondoltam, vagy lesz valami eredménye, vagy nem. Tudtam, jön a sorozás, a katonaság. Kék köpenyemben raktároskodom, már októberre járt az idő. Egyszer csak szól valamelyik kolléganőm: „Miklós, keresik telefonon a minisztériumból.” Bemutatkoztam, kapcsolták Czédli György főosztályvezető elvtársat a Művelődési Minisztériumból. Behívatott, leültetett, és a következőket mondta: „Megkaptuk a Kádár-titkárságról az anyagát. Gondolkodunk a dolgon, milyen megoldást találjunk a maga esetére. Azt beláthatja, hogy ön papi gimnáziumba járt, nem szabadíthatjuk rá a magyar ifjúságra, hogy gimnáziumi szinten tanítsa őket. De maga könyvtárban dolgozik. Nem lenne kedve esti hallgatónak, könyvtár–magyar szakosnak lenni?” Persze, hogy igent mondtam, boldogan. Be kellett mennem a Bölcsészkarra, és beírtak esti hallgatónak. Ez jogilag abszurditás volt. Akkoriban esti és levelező hallgatónak férfiakat csak a katonai szolgálat teljesítése után lehetett felvenni. Én meg ott voltam húszévesen.
Tudtam, hogy ettől még be fognak hívni katonának. A Honvédelmi Minisztérium meg a Kiegészítő Parancsnokság mit sem tud az egyetemi felvételről. Akkor viszont „csatasorba álltak” az én olvasóim. Például Pölöskei Ferenc, a történész, aki egyben a Bölcsészkar párttitkára volt. Felmentem hozzá a Jogi Kar épületébe. Megígérte, hogy a Bölcsészkar nevében telefonálnak, vagy írnak az én ügyemben a HM-be: mentesítsenek a katonai szolgálat alól. Meg állítólag más helyekről is szóltak az érdekemben. Ennek ellenére beköszöntött az a novemberi nap, amikor megjött a behívó. Elbúcsúztattak a könyvtárban. A bevonulás napján, ahogy ez szokás, a sok fiatalember előadásokat hallgat a katonai élet örömeiről, majd csoportokra osztják őket, és ki ide megy, ki oda. Tudtam, hogy én valahova Békéscsabára, a tüzérekhez lettem beosztva… A magam sete-suta módján az egyik szünetben fölmentem ennek a kiegészítő parancsnokságnak a vezetőjéhez, és elmondtam neki, mi a helyzet velem. Azt mondja: „Miért most szól?” Utasított: menjek vissza. Visszamentem. Fogyatkozott körülöttem a nép, már a békéscsabaiakat is elvitték délutánra. Egy kétrészes, Ernst Thälmann életéről szóló filmet vetítettek le nekünk, a maradéknak. Sötét volt, amikor valami magas rangú tiszt a maradék tíz-tizenkét embert egy kultúrterembe vezényelte, és azt nyilatkozta, hogy az elvtársakra a civil életben van szükség, és kiosztotta a személyazonossági igazolványokat.
Még egyszer soroztak, de akkor már csak az egyszer kirostáltak kerültek egy bizottság elé, és nekem elég volt egy gyerekkori sárgaság, hogy „csak szakszolgálatra alkalmas” minősítést nyerjek. Pár évig fizettem az úgynevezett katonai adót, azaz a fizetésem valamennyi százalékát levonták.
Feladtam művészettörténészi ambícióimat, mert 60-tól nem raktári, hanem hírlapfeldolgozói munkáim voltak, és nappal nem tudtam magam szabaddá tenni. Viszont az irodalommal annál intenzívebben kezdtem foglalkozni. 60-61-ben, a Jelenkorban kezdtem kritikákat publikálni, ugyanis Tüskés Tibor, az akkori szerkesztő szívesen foglalkoztatott fiatalokat. Az egyetemen, ha tehettem, irodalomkritikai szemináriumra jártam.
1961-ben az Írószövetség könyvtárában, a Bajza utca és a Gorkij fasor sarkán felajánlottak egy könyvtárosi állást. Még a diplomázás előtt álltam, negyed- vagy ötödéves voltam, mert egyszer összevontam két évet. Akkor nősültem meg először. Ebből egy hétéves időszak lett. Az Írószövetség könyvtára egy, csak a szövetség tagjait szolgáló intézmény, kitűnő irodalmi gyűjteménnyel. Volt kétszázezer kötete, és úgynevezett kiadói köteles példányt kapott, tehát a kurrens irodalmat, irodalomtörténetet ingyen kapta meg, a gyarapítási keretből viszont antikváriumokból bővítettük az állományt. Nemcsak irodalmat, de filozófiát, történelmet is beszereztünk, minden olyat, ami az írókat érdekli. Az a pár száz fős olvasói tábor, amelyik ezt használta, érdekes volt, sok nagy írót és költőt ismertem meg, Somlyótól kezdve Hamvas Béláig, akik szintén jártak oda. Rendszeres olvasó volt például Moldova, Galgóczi Erzsébet, de Kálnoky, Rába, Tamkó Sirató is. Az írók kissé klubnak vagy kaszinónak is tekintették: bejöttek, leültek, és folyt az irodalmi diskurzus. Sok mindent tanultam, nagyon érdekes beszélgetésben volt részem legkülönbözőbb filozófiai, történelmi meg irodalmi kérdésekről. Hamvas is törzsvendég volt. Béla bácsi valóban úgy nézett ki, mint egy gyári munkás, zubbonyszerű dzsekiben járt, dózniból csavarta a cigarettát, de olyan szerzőket kölcsönzött, akinek még a nevét alig hallottam akkor. Francia filozófusokat az idegen nyelvű anyagból. És szinte ott lakott Vajda Endre, a Nyugat harmadik nemzedéke meg az Ezüstkor kiváló, háttérbe szorított esszéistája. Az olvasóteremben fordított, és Hamvassal olyan asztrológiai diskurzusokat folytattak, részben költők kapcsán, hogy ki melyik ház, meg melyik milyen jegy, hogy nekünk, szkeptikus hallgatóiknak szinte leesett az állunk.
Ám az Írószövetség az Írószövetség. Az elnök Darvas József, a főtitkár Dobozy Imre, a külügyi titkár pedig Garai Gábor volt. A szervezőtitkár sok éven át Kisné, akiről később tudtam meg, hogy Kis János édesanyja. Ő volt a szervezet adminisztratív irányítója.
Nagyon sokat olvastam. Mint könyvtárosnak, átment a kezemen az akkori magyar irodalom. Azokban az években a kortársak közül, a költőknél maradva, Pilinszky, Weöres, a prózaírók közül Ottlik, Gyurkó László, Csoóri vegyesen. Írtam is, nem sokat, de viszonylagos rendszerességgel, irodalmi kritikákat, akkor már nemcsak a Jelenkorba, más lapokba is. De nemcsak a kortársak érdekeltek, hanem Babits, József Attila meg Kosztolányi is.
Ebben az időszakban történt, hogy a Bajza utca félemeletét betöltő közel kétszázezer kötetes könyvtárról egy építészeti felmérésnél kiderült, hogy a födém túlterhelt. 65-ben határozatba ment, ki kell költöztetni a könyvtárat valahova, és új födémet kell csináltatni. A vezetőség úgy határozott, hogy az átépítés másfél-két évére a három könyvtáros közül egy maradjon, afféle általános ügyeletesként. Kettőnek az Országos Széchényi Könyvtárban adtak vendégbeosztási helyet. Engem választottak, hogy maradjak helyben. Jöttek a könyvek, amelyeket be kellett leltározni, másrészt nekem kellett megszervezni az egész állomány becsomagoltatását és kiszállíttatását a vásárváros egyik üres pavilonjába. Ami hát egy nagy szervezési kihívás volt. Aztán 67-ben visszaköltöztettem a könyvtárat, azaz szerveztem az egész költöztetési hadműveletet – most már visszafelé. Ezt követően nagy állomány-revíziót kellett csinálni, ami még vagy egy évig eltartott.
1966 októberében – jellemző, hogy akkor nem is realizáltam, hogy ez a forradalom tízedik évfordulója – az akkori irodalmi és kultúrpolitikai vezetőség egy nemzetközi költőtalálkozót rendezett, amelyre körülbelül húsz-huszonöt európai költőt hívtak meg. Voltak közöttük elég neves poéták is, így az akkori francia költészet jelesei, akik előadásokat is tartottak az Építők Székházában, a Jókai téri szakszervezeti házban. De jöttek finnek, svédek, észtek, oroszok, szerb költők. Az egész fő szervezője Somlyó György volt. A költői konferenciának szervezésére létrehoztak egy háromfős irányító stábot, ahol Somlyó volt a vezető, és a Lengyel Péter meg én szerepeltünk, mint szárnysegédek. Sok olyan költőt, irodalmi személyiséget ismertem meg közelről ekkor, akik ritkán bukkantak fel a könyvtárban. Azokban a szerkesztőségi műhelyekben, ahol az ő életük zajlott, mint az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Nagyvilág, ha néha be is vittem egy-egy cikket, én nem voltam otthonos.
Időközben az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja – amely a Múzeum utca 3. szám alatti épületben működött – 1965-től megjelenő Új Könyvek című lapjának kezdtem rendszeresen írni. Ez egy könyvtárosoknak szóló, kéthetenként megjelenő, állománygyarapítási periodikum volt, amely egy elég nagyszámú külső munkatársat foglalkoztatott. Engem Fodor András kért fel, hogy írjak recenziókat. Történt pedig, hogy 67 végén az egyik szerkesztőségi kolléga meghalt. Kerestek oda egy új embert. A lapot akkoriban Iszlai Zoltán szerkesztette, és nagyon jó szerkesztői gárdája volt, mind komoly literátor és szakember. Így kerültem 68 márciusában a szerkesztőségbe. Mivel irodalmár elég sok volt, a társadalomtudományi rovat szerkesztője lettem. Én is megszerveztem a magam recenzori gárdáját. Különböző politológiai, közgazdasági könyvekről viszonylag röviden kellett írni. Gyorsan el kellett olvasni a kötetet, és prezentálni a kéthetente történő lapzártára a cikket. Igyekeztünk olyan, ínséges szellemi munkára kényszerített külső munkatársat megnyerni, akiknek ez valamilyen keresetet jelentett. Ezek körében Donáth Ferenc is írt könyvismertetéseket számomra. Rendszeres munkatársunk volt Kenedi János, aki szinte ölszámra vitte el az ismertetendő könyveket, és hozta a gondosan megírt ismertetéseket. Nemcsak én adtam neki munkát, hanem a kollégáim is, úgyhogy Jancsi rengeteget írt. Hiába biztattuk, hogy Jancsi, egyszerűen! Ő mini-esszéket kanyarított, kis miniatűröket.
Radnóti Sándor is sokat dolgozott az Új Könyveknek, amikor a Magvetőtől, majd a Gondolat Kiadótól kirúgták. Sok irodalmár barátunk, munkatársunk volt, a legkülönbözőbb területekről. Nem fizettünk komoly honoráriumot, de ez a könyv terjedelemétől is függött. Azt gondolom, hogy nemcsak az akkori magyar kritikai életben volt hiánypótló szerepe az Új Könyveknek – a lapok recenziós rovatai nem fedték le a teljes kiadványtermést. Nincs, illetőleg nem volt egyetlen más olyan forrás sem, ahol annotációs szinten meg lehetett ismerni azt, amit a könyvkiadás produkál. Az Új Könyvek felhasználói elsőrendűen a közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak voltak, nyilvános terjesztésre nem került. De megvolt a maga olvasóközönsége és a könyvtárak kéthetente megkapták ezt a viszonylag gyorsan kinyomtatott lapot. A könyvtárakban a gyarapítók és a tájékoztató könyvtárosok elolvasták, kiválasztották a rendelési példányszámot és a megrendelő jegyzéket visszaküldték.
Tulajdonképpen részben innen adódtak az akkor alakuló ellenzékkel való a kapcsolataim. Másrészt onnan, hogy amikor 68-ban elváltam, Mészöly Miklóséknál kaptam albérletet. Az ő lakásuknak volt egy külön hátsó szobája, az épület hátsó végén, ott laktam évekig. Sokan laktak előttem is, és utánam is náluk. Ideális albérlet volt, semmi összezártság, ugyanakkor viszont Miklós, amikor este jött haza, és látta, hogy ég a villanyom, feljött, és éjszakánként nagyokat beszélgettünk. Mészölyék közelében már akkoriban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elég sok fiatal író, értelmiségi jelent meg. Magam is részt vettem az akkori irodalmi lapalapítási próbálkozásokban, amelyek különösen 68 táján szerveződtek, Horgas Béla, Levendel Júlia vezetésével (Eszmélet). Magam is tevékenyen közreműködtem, ha jól emlékszem, 69 nyarán, egy Leányfalun tartott irodalmi, szerzői találkozón, amit az ottani kempingben és a helyi könyvtárban tartottunk – az Eszmélethez kapcsolódóknak már akkora volt a köre, hogy egyszerűen nem lehetett egy lakásban elférni. A találkozó egy hétvégén zajlott, ott ismertem meg Petrit, Várady Szabolcsot. Sokan voltak jelen, például Konrád, Bojtár, Csalogh, Eörsi. A részletekre nem nagyon emlékszem, de meggyőződésem, hogy biztosan készültek róla belügyi jelentések.
Ezekben az években kerültem barátságba Kenedi Jancsival is. Ha nem is sűrűn, de elég gyakran jártam föl hozzá a Villányi útra. Ott, az ő padlásszobájában Kornis Mihály, Spiró tartott felolvasásokat. Jómagam nagyon élveztem a Kenedivel folytatott diskurzusokat, radikális, elemző észjárását.
Hogy milyen volt annak az „ellenzéki” irodalomnak az arculata? Tágan véve a mai irodalom, a mai folyóiratok mintegy prenatális formái jelentek meg. Akkoriban úgy éreztük: ez a cenzúrázatlan és modernista irány. Ami esztétikailag nagyon változatos dolog volt. Elég szorosan kötődik mindehhez a Filmkultúrához való kapcsolatom. Ezt akkoriban Bíró Yvette szerkesztette a Népstadion úton. Egy darabig elég rendszeresen dolgoztam a lapnak, kritikákat írtam – ideális hely volt, ideális szerkesztővel. Kialakult akkoriban egy érdekes szerzői holdudvara a lapnak, írtak oda írók, kritikusok, szociológusok, pszichológusok, esztéták – Mészöly, Csepeli György, Mérei Ferenc, kiváló elmék a legkülönbözőbb szellemi területekről. Amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulója után kezdett megkeményedni megint a légkör, szimpatizánsként magam is részt vettem a korai ellenzéki akciókban. Néhány aláírásban. Aláírtam például a Charta-nyilatkozatot, meg még egy párat. Nem tartoztam a centrális körhöz. Nálam sokkal aktívabb literátust mondhatok, például a Könczöl Csabát, aki ezekben a mozgalmi akciókban, az aláírások összegyűjtésében, magában a kvázi konspirációban nagy agilitással vett részt. Eleinte benne voltam a Naplóban, talán kétszer írtam bele. Megjelent egy mindenünnen visszautasított Mészöly-tanulmányom a Kenedi által szerkesztett Profilban. Kenedi Jancsinak fordítottam pár francia írást a Máshonnan Beszélő számára.
 
Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi Intézete egy nagyon speciális intézmény volt, és most is az. (Most Könyvtári Intézet a neve). Mint a nemzeti könyvtár egyik sajátos főosztálya egészen önálló egységként működik. A hatvanas évek elején hozták létre. Szükség volt ugyanis valamifajta olyan szervre, amelyik nem a minisztériumi irányítás maga, de ugyanakkor a könyvtári hálózatokba szervezett közművelődési könyvtáraknak, meg más könyvtári fejlesztéseknek egyfajta fejlesztő intézete, agytrösztje. A továbbképzésben, különböző szakmai fejlesztési munkákban központi szerepet játszó intézmény volt, viszonylag limitált létszámmal. Az egész intézetnek 40-50 munkatársa volt. Ennek volt a része az Új Könyvek szerkesztősége, amelyet állománygyarapítási osztálynak hívtak. A szerkesztés mellett ugyanis itt a munkatársak a különböző könyvtártípusok gyarapítási, szakmai problematikájával is foglalkoztak. Ezen kívül volt az intézménynek egy szakkönyvtári osztálya, ahol nagyon korán elkezdődött a tudományos és szakkönyvtárak számítógépes rendszereinek kidolgozása – nagyon primitív gépeken, de a nemzetközi szakirodalom alapján. Volt olvasásszociológiai osztály, akkoriban jött létre, amikor én odamentem. Négy-öt főből álló kutatói gárda dolgozott ott. Volt egy könyvtártechnológiai osztály, amelyik a könyvtári technikával foglalkozott, a könyvtárépítéstől kezdve a raktározás, a katalogizálás és egyéb, a praktikumot érintő kérdések specialistáit fogva össze. Az intézmény centruma lényegében a szakkönyvtár és a dokumentációs osztály volt, sokféle szakmai referáló szolgáltatással. Én elég sokat utaztam korabeli szocialista országokban, de ilyen jól megszervezett dokumentációs hátteret sehol sem láttam.
Az OSZK Könyvtártudományi Intézete sajátos fekete báránya volt a kultúrpolitikának – ez hol élesebben, hol kevésbé élesen mutatkozott meg. Igen sok kiváló, tulajdonképpen háttérbe szorított ember alkotta a törzsgárdáját. Fodor András eléggé ismert, de ott dolgozott Vargha Balázs, a nagy formátumú irodalomtörténész, esszéista. Igen sokoldalú tehetség volt, közvetlen kollégám éveken keresztül. Ő volt a gyerekkönyvtárak felelőse, aki lényegében Karácsony Sándor pedagógiai eszméi jegyében szabad, liberális gyerekkönyvtári koncepciót dolgozott ki. Munkatársunk volt Szentmihályi János, aki műfordítóként is ismert, ő a tudományos tájékoztatás elismert szakértője volt. Sok olyan ember járt a Múzeum utca 3. szám alatt működő intézménybe, akik politikai okokból börtönben voltak. A mi recenzesi gárdánk jelentős része is peremre szorított értelmiségiekből toborzódott. Eleven és viszonylag szabad volt a légkör: sok érdekes, színes egyéniség, élénk viták, szakmai és politikai beszélgetések zajlottak itt. Volt ugyan egy-két párttag, de végső soron nagyon liberális intézménynek mondható.
Fodor Andrásról szeretnék pár szót mondani. Az ötvenes években, állást és munkát keresve, a fiatalon végzett Eötvös-kollégistaként került kapcsolatba a könyvtárakkal. Még az ötvenes évekbe elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, később az egyik könyvtárosképző iskolában irodalmat adott elő. Nem dolgozott aktív könyvtárosként, de olyan egyéniség volt, akiben sok területen volt szervező-, iskolateremtő készség. Ő volt az Új Könyveknél a szépirodalmi rovat felelőse, tehát az összes akkori magyar próza- és verseskötet recenziót ő íratta. Ezzel részben fiatal költőket, literátorokat támogatott, másrészt egyfajta csendes irodalompolitikát is sugallt. Igen szorgalmas szerkesztőségi munkatárs volt. Sokszor jöttek hozzá író, kritikus, költő barátai, Kormos Istvántól kezdve Domokos Mátyásig, sűrűn bukkantak fel fiatal költők, írók, irodalmárok, és ő a maga szerény, csöndes módján elég tudatosan szervezte munkatársait, pártfogoltjait. Az irodalmi élet is úgy tartotta, hogy egyfajta „hatalom”, hiszen nem volt mindegy, kiről ki ír és milyen recenziót. A dolgot persze a recenziók anonimitása fedte.
Én a hatvanas évek elejétől, több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat írtam. Itt jön egy-egy olyan mozzanat, amit szeretnék ebben a kontextusban elmondani. Az egyik eset még tulajdonképpen korábbi történet, a hatvanas évek közepéről. Barátom, Csalogh Zsolt Nyugaton járt, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Megfordult Belgiumban is, a Leuveni Katolikus Egyetemen, ahol találkozott egy magyar professzorral, akinek csak a vezetéknevére emlékszem (Muzslai). Tőle hozta Zsolt azt az üzenetet, hogy fiatal magyar értelmiségieknek lehetősége nyílna ösztöndíjas időt tölteni a Leuveni Egyetemen, ha meg tudják oldani a kijövetelt, azaz az útlevél megszerzését. Gyermekünk még nem volt, így akkori feleségemmel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk. Ő gyógypedagógus volt. Dórával együtt beadtunk egy útlevélkérelmet. Egy idő után a Rudas László utcai útlevélrészlegbe hivatott be a belügy. Egy civil ruhás fiatalember fogadott, bemutatkozott egy (nyilván ál-) néven, és azt ajánlotta, hogy ne ott, a hivatali szobában, hanem egy eszpresszóban beszélgessünk. Leültünk valahol a Szondi utca táján. Kávét rendelt és elmondta, hogy az útlevélkérelem kapcsán érdeklődik. Hová, miért akarunk utazni. Bár én az egész belgiumi tervet tagadtam, nyilvánvalóvá vált, hogy neki bizonyos információi vannak erről „a Muzslai-ügyről”. Bizonyára telefonlehallgatásokból adódóan. Kért egy következő találkozót. Ez a kis belügyes egyfajta „irodalomspecialista” lehetett, mert nevekkel dobálódzott, bennfentességével kérkedett. Az ambícióimat firtatta, tudta, hogy kritikus is vagyok. Az érvényesülésről beszélt, szavaiban egyfajta csábdallamok bukkantak fel. Mivel én ezeket elhárítottam, és az útlevél-dologban se nyilatkoztam másként, egy idő után elég ideges lett. Előhozta a Muzslai nevet. Azzal kecsegtetett, hogy megkapjuk az útlevet bizonyos szolgálatok fejében megkapjuk az útlevet. Elhárítottam, és sok évig nem is kaptam – igaz, nem is kértem – útlevelet.
Nyugaton 1971-ben jártam, akkor már az OSZK-ban dolgoztam. Egy könyvtári szaktanfolyami jegyzetért kaptam ötezer forint honoráriumot. Jártam Párizsban, Dél-Franciaországban, Olaszországban, egy hónapos utazásra volt lehetőség akkoriban.
A másik történet ennél talán érdekesebb, tanulságosabb. 1973-ban egyszer Mészöly Miklós azt mondja nekem, menjek el vele az Erzsébet sörözőbe, mert itt van egy barátja az újvidéki Híd című irodalmi folyóirat szerkesztőségéből, Ács Károly. Ács Miklóstól kért kéziratokat, ő elég rendszeresen publikált a folyóiratban. Tőlem is megkérdezte, nem írnék-e nekik. Mondtam, szívesen írnék egy Petri-tanulmányt (akkoriban jelent meg az első kötete). Ez valamikor nyáron volt, és én szeptemberben készültem Jugoszláviába. Megírtam az esszét Petriről, amelynek az volt a címe: Közép-európai költő versei 1968-ból. Valahogy elterjedt a baráti körben, hogy Újvidékre készülők. Vezér Erzsébet, aki a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozott, megkérdezte, nem mennék-e Szabadkára bizonyos Kosztolányi-dokumentumokat gyűjteni, irodalmi interjúkat készíteni? Kapok a múzeumtól magnót, kazettákat. A Kosztolányi-rokonságból alig találtam még élő embereket. Igazából ebből az interjúzásból igen sovány eredmény született, csupán Kosztolányi Árpád özvegyével vettem fel egy anyagot. Szabadkáról mentem Újvidékre. A saját kéziratomon kívül pár Petri-vers és Lengyel Péter egyik regényének kézirata volt velem. Ott ismerkedtem meg a Tolnai Ottóékkal, ottani kötőkkel, írókkal, festőkkel. Nagyon izgalmas és lelkesítő volt számomra az Új Symposion szerkesztősége, munkatársai. Ezt követően lementem először Dubrovnikba, aztán később Hvar szigetére, ahol nagyon kellemes időket töltöttem. Odajött Ajtony Árpád nevű író barátom is, aki írószövetségi ösztöndíjasként Szlovéniában volt. Splitből vonatoztam vissza, akkor már ősz volt, ismét megálltam Szabadkán, és Váradi Tibornál töltöttem pár éjszakát. Írásom, a Petri-versek kíséretében megjelent a Híd októberi számában. Télen, Városmajor utcai címemre idézés érkezett a Maros utcai rendőrségre, indokolás nélkül. Nem értettem: közlekedési kihágás? Elmentem, felirányítottak a harmadik emeletre. Egy kisméretű helység íróasztalánál két civil ült. A kihallgatás reggeltől délután kettő-háromig tartott. Tárgya – vagy inkább ürügye –, amit viszonylag hamar előhoztak, a Hídban megjelent tanulmányom volt. És hogy én azt engedély nélkül jutattam ki külföldre. Kiderült, hogy tulajdonképpen előre elkészítettek egy legépelt jegyzőkönyvet erről a szabálysértésről. A kihallgatáson azt mondtam – és mindvégig ez volt a stratégiám –, hogy jugoszláviai utam során, felkérésre ott írtam, és ott adtam át az esszét. Tudtam ugyanis, hogy itthonról jogszerűen csak a szerzői jogvédőn keresztül lehetett volna kijuttatni – noha ezt nagyon lazán kezelték, sokan publikáltak a délvidéki folyóiratokban: Sükösd Mihálytól Déry Tiborig, és nem csináltak ügyet belőle. Itt Petri neve és személye volt a kulcsmozzanat, meg talán a tanulmány provokatív címe, meg maguk a versek, amelyek politikai élük miatt itthon aligha jelenhettek volna meg a legális nyilvánosságban. S gondolom, engem hittek a „gyenge láncszemnek”. Érdekes, és azt hiszem, jellemző a két ember jellege, szerepe. Az egyik egy fiatal, húsz-harminc éves szemüveges, a másik egy korosabb kihallgatótiszt. Egymás mellett ültek, és egymást váltva kérdeztek, beszéltek. Ha beélesedett a diskurzus, a szerepeket is váltogatták. Időnként, mikor nagyon villogott a fiatalember szemüvege, fenyegető kérdéseket tett föl nekem, az öreg vette át a szót, egyfajta álbölcsességgel. Amikor vele nem jutottunk előre, akkor a „kiszes” jellegű figura – félig-meddig kortársam – vette át a szót, egyfajta bizalmaskodó tónussal. Eleinte az volt a vita tárgya, illegálisan vittem-e ki az írásomat. Ezt tagadtam, s hozzátettem, nem tudom, Petri versei hogy kerültek ki a Hídhoz. Elővették és felolvasták a gépelt jegyzőkönyvet, és felszólítottak, hogy írjam alá. Mondtam: nem írom alá, illetőleg pótjegyzőkönyv felvételét kértem a tényállásról, a kihallgatáson elhangzottak szerint. Kora délutánra végül is a fiatalember kiment és készített egy kézírásos pótjegyzőkönyvet. Emlékszem, a kihallgatás alatt sokat vigyorogtam, nem jókedvemből vagy valami hősiesség okán – inkább ideges voltam –, hanem a dolog abszurditása miatt. Elfogadtam a kézzel írott jegyzőkönyvet, majd bejött a kisasszony és legépelte. Tehát az ő korábbi változatukat úgy írtam alá, hogy a mellékelt és az általam aláírt jegyzőkönyvi kiegészítéssel együtt fogadom el. Mielőtt azonban erre sor került volna, lassan kiderült, hogy nem a szerzői jogszabály megsértése itt a tét, igazi céljuk voltaképpen egy ajánlat volt, fenyegető dogokkal körítve. Mi lesz, ha ezt a munkahelyén megtudják? Mi lesz, ha nem kapok útlevelet? Ha megtudják, megtudják, ha nem kapok, nem kapok. Személyekre, ismerőseimre, barátaimra terelték a szót, hogy ezzel meg azzal, jóban vagyok, Bencével, Kenedivel… Itt bukkant fel a beszervezési ajánlat: ezt az ügyet félreteszik, ha időnként fehér asztalnál találkozgatnánk, és elmondanám nekik, amit a barátaimról tudok. Elutasítottam. Állták a szavukat: valóban évekig nem kaptam még a szocialista országokba szóló úgynevezett piros útlevelet sem. Természetesen a belügyi vonal értesítette az Országos Széchényi Könyvtárat, ahol egyfajta fejmosó kihallgatáson kellett az intézményi vezetők előtt megjelennem. Született egy körirat, amelyben mindenkit felszólítottak, hogy igazgatói jóváhagyás nélkül senki sem publikálhat külföldön. Ennyi volt a Híd-ügy utórezgése, és három-négy évig nem utazhattam.
Visszatérek ehhez az OSZK Múzeum utcai épületéhez. Elég sok literátor, humán szakember dolgozott ott, érdekes egyéniségek. Az intézménynek volt presztízse, de tényleges hatalma, intézkedési jogköre nem. Igazában a művelődési minisztériumi könyvtári osztályának volt az egyik háttér-intézménye. Kénytelenek voltak támaszkodni az itt lévő emberekre. Az intézmény akkori szerepe kvázi kultúrpolitikai szerep volt, egy nem elhanyagolható, kulturális-információs területen. Egyik vezetője, pontosabban korábbi vezetője, Sallai István volt a könyvtári szakma egyik „szent öregje”. Akinek vezetéséve a szovjet, illetve moszkovita, pártszempontok szerint vezényelt népkönyvtári koncepció helyett egy angolszász, skandináv mintájú, úgynevezett public library koncepcióját képviselték a munkatársak a sajtóban, a konferenciákon. A szabadpolcos, nyitott, gazdag állománnyal rendelkező, mindenki számára sokféle dokumentumot, forrást és szabad hozzáférést kínáló könyvtár eszméjét. Ez a fejlesztési irány, amit a főhatósággal is sikerült elfogadtatni, unikális volt a táboron belül. Másutt is ezt az ideológiailag kevésbé ellenőrzött, az információk relatív gazdagságát és a hozzáférés relatív szabadságát jelentő magyar könyvtári modellt szerették volna utánozni. Az intézményen belül mindenki tudta, hogy ennek politikai tartalma is van. Bizonyos szakmai konferenciák csörtéiben ki is bukott a szög a zsákból: ez voltaképpen „fellazítási politika”. És hogy ez az intézmény kvázi ellenzéki társaság. A minisztérium a népművelés, a művelődési házak trombitáját fújta, mert a művelődési ház volt a rendszer kedvenc gyermeke. A könyvtár nem látványos, propagandisztikus intézmény. Minden munkatársnak feladata volt, hogy vidékre járjon. 1968-tól kezdve egészen addig, míg nyugdíjba mentem, hivatalos kiszállás keretében gyakorlatilag évente bejártam az országot, Szentgotthárdtól Mátészalkáig. És ezzel oly sokféle, nemcsak könyvtári, de társadalmi, emberi tapasztalatra lehetett szert tenni, ami nekem az élettapasztalatban meg emberismeretben sokat jelentett. Eleinte Varsóba, Prágába, Moszkvába küldték ki az embert különböző konferenciákra, de a hetvenes évek második felében, amikor megint kaphattam útlevelet, majd egy hónapig voltam például Franciaországban szakmai tanulmányúton. Európa könyvtárügyét a szakirodalom alapján és az ilyen helyszíni tanulmányutak révén eléggé ismertem, legalábbis azokon a területeken, amelyekkel speciálisan foglalkoztam. Státusom az intézményben speciális volt: felfedezték, hogy egyfajta jolly joker vagyok – foglalkoztam városi és megyei könyvtárak pedagógiai gyűjteményeinek kérdéseivel, a helytörténeti szempontú könyvtári gyűjtéssel és szolgáltatásokkal, könyvtári statisztikával, egyetemi könyvtárakkal, gyerekkönyvtárakkal. Ehhez kapcsolódik életem egy rövid fordulata. Esztergomban meghirdették a könyvtárigazgatói állást, és a pályázati közleményben szerepelt, hogy lakást is adnak. Akkor váltam el, albérletben laktam, elhatároztam, megpályázom. A város nincs messze Budapesttől. Esztergomban a tanácselnök-helyettes fogadott, és gyanakodott ugyan, hogy valami átvonuló madárról van-e szó, de elfogadta a pályázatomat és az állást meg is kaptam. 74 tavaszán a városi könyvtár igazgatója lettem, de az elvtársak azt mondták, nem tudnak mindjárt lakást adni. Majdnem Dorognál, a központtól tíz-tizenkét kilométerre, a kenyérmezei részen, egy továbbképzési kollégiumban kaptam tanári vendégszobát. Esztergom nagyjából kétéves időszak volt az életemben. Amikor elmentem az Országos Széchényi Könyvtár intézményéből, az igazgató azt mondta nekem, Miklós, ha mégis meggondolod magad, bármikor visszajöhetsz. Másfél évig nem kaptam meg azt a bizonyos lakást, amit ígértek, és állandóan pendliznem kellett, vagy legalábbis hétvégeken buszoztam Budapest, a gyerekek, Esztergom között. Az állandó úton lét meg a komforttalanság idővel terhemre kezdett lenni. Egy kisvárosi könyvtár igazgatása ugyanakkor azzal járt, hogy a rendőrséggel, a pártbizottsággal, a helyi potentátokkal rendszeresen kapcsolatban kellett lennem, ezt a könyvtár érdeke megkívánta. A helyszín – Esztergom – szociológiailag és emberileg is érdekes volt. A megye tatabányai vezetése előtt gyanúsan katolikus, amelyben még ott él a régi polgárság, a középosztály. Működött ott egy tanítóképző főiskola is, ahol nagyon érdekes irodalmárok, a rajz tanszéken festők dolgoztak, de a színképhez hozzátartoztak az ötvenes évekből ott maradt, akkor már nyugdíjas korba kerülő káderek is, a régi baloldali mozgalomból. Elődöm a könyvtár élén Martsa Alajos, párttagkönyvét tekintve, azt hiszem, az egyik legöregebb magyar kommunista, modernista fényképművész és autodidakta fotográfus, grafikus, festőművész volt. Sok fiatal értelmiségi járt hozzá, én magam is. Igen eredeti, karakteres figura, akinek a nevét az is ismeri, aki irodalommal foglalkozik. A harmincas-negyvenes években ő készítette a legismertebb íróportrékat, például Babitsról az utolsó képeket. Fotózta Móriczot, Tersánszkyt. Fényképészként Angelónál, azaz Funk Pálnál tanult, majd a harmincas években a baloldali mozgalmak, a szocdem körébe került. Az akkor új és szép esztergomi könyvtár megépítését ő küzdötte ki.
Idővel deprimálni kezdett a város, a munkatársaimmal is nehezen jöttem ki. Eleinte lendületesen kezdtem – a közel tízéves könyvtári tereket rendbe kellett tenni, szőnyegeket cserélni, leltári revíziót végigvinni, festetni… Ment a dolog, csak nem volt igazán örömöm benne, mert egy csomó minden más kapcsolódott a szakmai feladatokhoz. Arra jutottam: szégyen a futás, de hasznos, visszajöttem, de akkor már nem az Új Könyvek szerkesztőségébe kerültem, hanem az úgynevezett hálózati osztályra, amely a legkülönbözőbb könyvtári szakterületekkel foglalkozott. 75 végétől, 76 elejétől nyugdíjazásomig ezen az osztályon működtem. Foglalkoztam könyvtárstatisztikával, a közkönyvtárak tájékoztató szolgálati problematikájával, majd az egyetemi és főiskolai könyvtári fejlesztések „gazdája” lettem. Vargha Balázs után átvettem a gyerekkönyvtári ügyeket is.
Most áttérek a Múzeum utca 3-on kívüli dolgaimra. Igaz, nem fizették jól, de szerényen meg lehetett a keresetből élni. S ez a pálya bizonyos függetlenséget biztosított irodalomkritikai, irodalmi dolgaimban. Sohasem kényszerültem rá, hogy olyasmiről írjak, ami nem tetszik. Ezekben az ügyekben egy szabadfoglalkozású, professzionális kritikus jobban ki van szolgáltatva. Énnekem ez maradt kvázi hobbinak, és csak azt csináltam, amihez kedvem volt. Persze jókora hátrányt is jelentett – fáradtan érkezni haza s várnak a megírnivalók. Esténként sokat nem tudtam produkálni, inkább úgy oldottam meg, hogy ha valami nagyobb elhatározásom, ambícióm volt, szabadságom terhére vonultam el. Kritikáim mennyiségét ez határozta meg. Ebben az időszakban, a hetvenes években az irodalom és a képzőművészet sokféle területe érdekelt, de főleg irodalomról írtam, elsősorban magyar művekről, valamit fordítottam is egy időben franciából az Európa Kiadónak, illetőleg lektoráltam nekik. Kapcsolatba kerültem az underground művészeti világgal. A legérdekesebb és a legfantasztikusabb személyiség Hajas Tibor volt közöttük, hosszú, éjszakába nyúló beszélgetések emlékét őrzöm. De itt is, akárcsak az izmosodni kezdő demokratikus ellenzék esetében, csak a személyi kör peremén szerepeltem, vettem részt egyben-másban. A politizálás nem volt a hivatásom. Szerettem az underground szellemi légkörét, az általuk képviselt mentalitást, de a hétköznapi könyvtári alkalmazott életét éltem. Sok ösztönzést kaptam tőlük, ám nem voltam teljesen, alkotóként angazsálva.
Visszatérek a hetvenes évekre, nyolcvanas évek elejére, és a Múzeum utca 3-ban működő Könyvtártudományi Központ színterére. Többször is kiküldtek külföldre tanulmányútra. Eleinte a szocialista országokba – erre a kulturális csereegyezmények keretében készült minden évben terv. 1972-ben Varsóban voltam több hetet, az ottani kultuszminisztérium vendégeként. Nagy élmény volt a repülés, a minisztérium készítette program szerint az ottani nemzeti könyvtárban töltöttem el az idő egy részét, ahol a hivatalból foglalkoztató szakterületek ügyeivel ismertettek meg. Ködös ősz volt és Varsó valami rettenetesen lepusztult, még Budapestnél is nyomorultabb városnak tűnt. Nagyon helyes kollégák kalauzoltak, láttak el információkkal, de eléggé deprimáló volt az egész. Tettem egy vidéki utat is: jártam Poznańban, Szczeczinben.
Mint már volt róla szó, fiatal koromban sokat jártam részben stoppal, részben vonattal Lengyelországba, tanultam lengyelül, és konyhanyelvi szinten kommunikálni is tudtam. A képzőművészetük, a színházuk igen vonzó volt. A fiatalság mentalitása szabadabbnak tűnt, bizonyos szempontból a katolicizmussal elegyítve, az itteninél sokkal autonómabb szellemi és kultúrélet is mutatkozott. Másrészt abban az időben a lengyelek nagyon sok magyar regényt fordítottak, és ebbe beletartozott Mándy, Mészöly is. A jelenség hátterében ott volt a Vajda-filmek kultusza, a lengyel abszurd vonzása és sok minden más motívum. Később valahogy elromlott ez a nexus, a lengyel–magyar informális barátkozás. Amikor mi először voltunk ott a fiatal feleségemmel, szinte le kellett beszélni az embereket, hogy ne hívjanak vendégségbe csak azért, mert magyar vagyok és tudok pár szót a nyelvükön. Nyilván belejátszott ebbe az 56-os lengyel–magyar szolidaritás is. Amikor 72-ben, életem első hivatalos kiszállásán, hivatalos emberként, elit szállodákban éltem át a késő novemberi, december elejei varsói ködöket, a hódara-szitálást és az egész ottani nyomottságot, már elég sok vodkát kellett meginni hozzá, hogy az ember kibírja az ottani kelet-európai létezést. Aztán jártam Bulgáriában, Szlovákiában, Prágában, sőt a nyolcvanas évek közepén Belgrádban is. Ezek az utak azt jelentették számomra, hogy végül is kialakult bennem valamilyen összbenyomás a régió köznapjairól, emberi közegeiről. Említettem, hogy volt idő, amikor megvonták tőlem a „piros” útlevelet is.
A hetvenes években két egymást követő munkával el-elvonultam vidékre. Az egyik egy nagyobb szabású Tandori-tanumány volt, nem monográfia, de végül is könyv méretűvé, 150–180 oldalra kerekedett ki. Az egyik hely, ahová örömmel mentem, Sikonda volt. Ebben az alkotóházként működő villaépületben két írói vendégszoba volt, és véletlenszerűen két alkalommal is együtt dolgoztunk Göncz Árpáddal. Ő fordított, én írtam. Nagyon összebarátkoztunk. Részben ott csináltam meg a Tandori-könyvem kéziratát. Hogy miért őt választottam? Ötödik-hatodikig többnyire egy osztályba jártunk, egyfelé is laktunk. Van egy ilyen kis kamaszkori vonzalmi alapja is a dolognak. Amikor első kötetei megjelentek, költészete, az egész mentalitás igen radikálisan hatott rám. Azt gondoltam, valami hallatlanul fontos dolog mutatkozik meg nála. Először az első kötet címadó verséről készítettem egy elemző esszét a végül is elvetélt Eszmélet számára. De továbbra is foglalkoztatott. A vele való elmélyültebb foglalkozásban az hozott fordulatot, hogy a hetvenes évek elején elég rendszeresen eljártam a Kőszeg Ferenc Párizsi utcai lakásán szervezett szemináriumokra. Ez egyfajta korai repülő-egyetem volt, nem annyira politikai, inkább kulturális színezettel. Írók, művészek, humán szakemberek gyűltek össze egy-egy este a szép nagy lakás egyik szobájában, és a földön ülve végighallgattak, megvitattak egy-egy referátumot. Egy alkalommal felvetődött, hogy Tandori nehezebben értelmezhető verseivel kellene valakinek foglalkoznia, főleg az első kötet, a Töredék Hamletnek utolsó ciklusa, a Nyers elemzésével. Igaz, akkor már megjelent az Egy talált tárgy megtisztítása című, még meghökkentőbb, még provokatívabb második kötete is. Elvállaltam a referátum elkészítését és elő is adtam. Maradt bennem azonban többféle hiányérzet is ezzel a dolgozatommal kapcsolatban, és elhatároztam, hogy tovább megyek: szélesebben, alaposabban is szembenézek vele, feldolgozom magamnak azt, amit ebben a költészetben fontosnak látok megvilágítani. Nemcsak esztétikailag érintett ez a költészet – Dezső egész világfelfogása, közelítésmódja, jelent meg rejtélyként és evidenciaként. Ez az a nagyobb munka, amin a csöndes sikondai napokon dolgoztam. Amikor a kéziratot befejezem, legépeltettem három példányban. Mód nem volt a megjelentetésére, de ez a gépirat is nagyon sok olvasóra talált, körbe-körbejárt egy bizonyos szellemi, irodalmi körben. Tandori hozta létre a XX. század utolsó négy évtizedének egyik legnagyobb magyar szellemi, művészeti teljesítményét. A hetvenes években nagyon-nagyon szűk volt azok a köre, akik olvasták őt, de az utóbbi időben úgy veszem észre, hogy ez a kör kitágult, nem is igazán a Kossuth-díj kapcsán. A kilencvenes évek közepén Tandori-kalauz címmel jelent meg a Balassi Kiadónál a róla szóló, a korábbit továbbfejlesztő kötet, melyet azért is szándékosan karcsúra vettem, mert igazában nem a vájt fülű literátor olvasóknak szántam, hanem az átlagembernek.
A másik munka – és ez is részben Sikondához kötődik és ezekhez az évekhez kötődik – egészen más volt. Úgy kezdődött, hogy egyszer a Kenedi Jánossal arról beszélgettünk, milyen jó lenne egyetlen műről igen alaposan, részletezően írni. Ő is mondta, mit választana tárgynak, én is. Vermeer egyik festményét említettem. Egyszer órákon át néztem a bécsi múzeumban ezt a képet, és újra és újra visszajárt gyönyörű, rejtélyes emléke. A Tandori-dolgozat után nekiláttam ennek a témának, és sok éves munkával e rejtélyes XVII. századi holland festő és a korabeli németalföldi festészet egyfajta specialistájává képeztem magamat. Mindent elolvastam, amit Magyarországon el lehetett érni róla és a korról, külföldről is hozattam könyveket. Rengeteg időt töltöttem a képek reprodukcióinak nézegetésével, elemezésével. Vermeer-szakértő Magyarországon nem akadt. Miután nem kötelezett senki és semmi, évekig elpiszmogtam a téma érdekesnél érdekesebb részleteivel. Sikondán, vidéki helyeken hoztam tető alá. Nagyjából egy 15–18 íves mű született. Esszé ugyan, de szakmailag dokumentált, alaposan jegyzetelt a Vermeer-könyvem.
Ezekben az években vettem részt egy nagyon érdekes publikációs sorozat szerkesztésében, ami a magyar korabeli irodalmi életben idővel reflektorfénybe került. Ez volt a Magyar tallózó, amelyet Mészöly Miklós koncepciójából kiindulva négyen – Szörényi Lászlóval és Lukács Sándorral – szerkesztettünk. A Magvető Kiadó számára először elkészítettünk egy közel háromszáz tételes sorozattervet. Ez az, amit a kiadó idővel ellopott, és ezt az emberek, az érdeklődő olvasók is tudták. Amit a Magvető aztán hosszú-hosszú éveken keresztül Magyar Hírmondó sorozatcímmel, a velünk való szakítás után kiadott, az lényegében a mi sorozattervünkön alapult. Pedig eleinte jól indult minden, legalábbis ez volt a látszata. Kardos György, a Magvető igazgatója, aki a Mészöllyel akkoriban jó viszonyban volt – a Mészöly-kötetet a Magvető adta ki –, látszólag pártolta a dolgot. Szerződést kötött velünk, négy szerkesztővel is, hogy ezt a sajátos irodalmi-kultúrhistóriai sorozatot szerkesszük. Kiválasztottuk az első tíz kötetet, megbíztuk ezeknek a köteteknek a szerzőit, szerkesztőit. Én egy Remenyik Zsigmond-kötetet szerkesztettem, válogatást az író emigrációban, Dél-Amerikában, Chilében és Peruban spanyolul írt avantgárd munkáiból, A képzelgő lámpagyújtogató címmel, majd az Ezer év című, az 1896-os millennium sajtóanyagából készített válogatást. Mikor a legelső kötetek megjelentek, kiderült, hogy a mi négyünk nevét elhagyták a kötetsorozat belső címoldaláról és szerkesztőkként a kiadó három munkatársát szerepeltették. Reklamáltunk a kiadónál, az igazgató nem volt hajlandó fogadni és magyarázatot adni. A sajtóban nyilatkozatot tettünk közzé, amire Kardos pökhendien válaszolt. Nyilván Mészöly neve volt a botránykő. Pert fontolgattunk és elmentünk Dornbach Alajoshoz, hogy lehetne-e mégis egy sorozati koncepció szellemi tulajdonjoga alapján szerzői jogilag bíróságra vinni az ügyet. Az ő véleménye alapján aztán elálltunk ettől a tervtől. Tandori könyveit ebben az időben a Magvető adta ki, így hát abba a helyzetbe kerültem, hogy még csak fel sem merülhetett a gondolat, hogy a könyv méretű Tandori-esszével náluk jelentkezzem – ezért is maradt kéziratban ez a munkám.
1985-ben fél évet New Yorkban, a Columbia Egyetemen töltöttem. 81-82-től adódott az a lehetőség, hogy félig-meddig ellenzékinek számító értelmiségiek, művészek, kutatók egy szemeszterre kimenjenek az Államokba. Soros György finanszírozta. Tudtam róla, hisz több barátom is volt kint (Csalog, Kenedi). Jómagam egyszer a Kossuth Klubban akadtam össze Bence Gyurival, aki kérdezte, nem akarok-e Amerikába menni. Zavarban voltam, mondtam, eszembe se jutott. Szólt, hogy hívjam fel. Fölhívtam. Elmondta a tennivalókat. El kellett menni egy megbeszélésre, Ránki György lakására, ahol azok gyűltek össze, akiket a következő évekre provizorikusan kiválasztottak. Kinek mi lenne jó, milyen időpont, melyik szemeszter. Annyit kellett még előzetesen tenni, hogy az ember elment az amerikai követségre és ott a kultúrattasé egy beosztottjánál angol nyelvvizsgafélét tett, vagyis el kellett vele diskurálni angolul.
Engem a 85 szeptemberében induló szemeszterre osztottak be. Mindez 83-84-ben zajlott. Az Országos Széchenyi Könyvtárban kellett kérnem egy négy hónapos fizetés nélküli szabadságot, a vízumot intéznem és hasonló dolgokat. Kenedi Jancsi, aki korábban hasonló módon volt kint, valamint Mészöly Miklós és Göncz Árpád, aki néhány évvel korábban jártak előadókörúton odakint, elláttak instrukciókkal, mondtak személyeket, akiket rájuk hivatkozva keressek meg. 85. szeptember 2-án érkeztünk meg Könczöl Csabával és Jeney Zoltán zeneszerzővel New Yorkba. Annyi volt a feladat, a kötelezettség, és ezt már itthon megmondták, hogy a félév során egyszer kell egy lecture-t tartani az egyetemen, választott témáról. Mindenki kapott lakást, ellátást, egy bizonyos utazási költségkeretet, azzal a céllal, hogy megismerjük Amerikát, kutassunk ott és azt, ami érdekel. Nem nyúlt senki sem a hónunk alá, mindenkinek azt mondták, szervezze meg a maga az életét, a programjait. Először a Könczöllel és a Jeneyékkel egy nagy brodway-i lakásban laktam, egy sokszobás szuper-lakásban, de aztán ez a hármas együttélés felbomlott. Mivel a kelet-közép-európai tanszékhez tartoztunk, ahol volt egy-egy irodaszobánk, egy ottani lengyel adminisztrátor közvetítésével és a New York-i Soros Alapítvány hozzájárulásával megkaptam egy az egyetem közelében lévő, korábban egy lengyel vendég-kutatótól üresen maradt lakást. Élveztem a nagyszerű könyvtárakat, múzeumokba jártam, akkor már befejeztem a Vermeer-könyvet és elkezdtem Rembrandttal foglalkozni. Felkészültem az egyetemi előadásomra, amely a korabeli magyar irodalom tendenciáinak, csoportosulásainak egyfajta madártávlati áttekintését adta. És elkezdtem szervezni azokat az előadásokat, amelyeket elsősorban amerikai magyar kulturális körökben tarthatok. Nyolc-tíz ilyenre kerül sor: a New York-i művészek Fészek Klubjában, Bostonban, New Brunswickban az egyetemen, Washingtonban kétféle magyar kör összejövetelén, Chicagóban, a Kaliforniai Egyetemen. Igyekeztem megismerkedni az ottani könyvtárakkal is és sok érdekes tapasztalatot szereztem. Előadásaim a magyar irodalom általános kérdéseiről szóltak, de az UCLA-n a magyar könyvtárak helyzetéről is beszéltem. New Yorkban Püskiéknél is megfordultam, akkor ez a kiadói ház a magyarok számára egyfajta missziós központnak számított.
A magyar emigrációból sok megnyerő, nagyszerű, érdekes emberrel találkoztam, elsősorban értelmiségiekkel, akiket nagyon érdekelt a Kádár-korszak utolsó éveinek itthoni világa, a szellemi tendenciák alakulása. Lényegre tapintó kérdéseket tettek fel a sokszor éjszakai beszélgetésekbe áthajló előadások után. Persze mindegyik klubnak, körnek, ahol felléptem, sajátos emberi és politikai színezete volt, de mondhatom, mindenütt vonzó érdeklődéssel találkoztam. Az egész amerikai közeg valahogy hallatlanul nyitottá tett, és nagyon sokféle – sokszor alkalmi – emberi kapcsolatra találtam, a legellentétesebb társadalmi közegekből. Szívesen ismerkedtem meg még utcai hajléktalanokkal is, de akadt az ottani ismerőseim között egyetemi professzor, művészettörténész kutató, könyvtáros, egyetemista lányok és fiúk, festőművész, ács, börtönpszichológus, mérnök, orvos is.
Soros György rendszeresen adott egy-egy fogadást az éppen kint lévő vendégkutatóknak. Egy ilyen fogadáson kezdtünk el beszélgetni arról, miként látom én azokat a könyvtári projekteket, amelyek akkoriban indultak meg itthon. Látta, van véleményem a hazai könyvtáros egyesület keretein belül szervezett ajándékkönyv-programokról, ezért megbeszéltük, hogy külön is találkozunk, és részletesebben eszmét cserélünk. Akkoriban indult itthoni alapítványa, az MTA–Soros Alapítvány, és tele volt gyanakvással, hogy az itthoni rendszer rejtélyes módon „átvágja”, hogy nem jól használják fel a tőle kapott pénzforrásokat. Nyitott volt minden reformra, javaslatra.
Nem közvetlenül ezzel függ össze, de amikor visszajöttem, kénytelen-kelletlen foglalkoznom kellett a Soros Alapítvány kezdeményezte könyvtári programokkal. Ami sok mindent magával vont. A nyolcvanas évek második felében különböző amerikai alapítványi szervezetek keresték meg az Országos Széchényi Könyvtárat azzal a céllal, hogy a magyar könyvtárakat óhajtják támogatni, és a nemzeti könyvtárat mint koordináló hazai intézményt vették célba. Ezek az alapítványok elsősorban ajándék könyvekkel, tudományos szakkiadványok magyar könyvtárakba történő ingyenes szállításával ajánlkoztak. Az OSZK akkori főigazgató-helyettese, Szente Ferenc, aki korábban osztályvezetőm volt, engem szemelt ki erre a feladatra, és 86-87-re szinte észrevétlenül e külföldi alapítványi programok fő ügyintézője lettem. Ez gyakorlatilag elég sokágú szervezési és irányítási munkát jelentett. Több százezer dollár értékű könyvszállítmányok érkeztetését, raktároztatását, jegyzékeik elkészítését, elosztását kellett egy korrekt folyamatban megszerveznem. Egészen más igényekkel kellett számolni a tudományos, az orvosi és általában az egyetemi könyvtárak esetében, és más szempontokat kellett érvényesíteni az iskolai vagy a gyerekeknek való kiadványoknál. Ezeknek az amerikai ajándékkönyv-programoknak a hátterében az áll, hogy rengeteg amerikai kiadót terhel meg a remittendája, ám ha jótékonysági célra ajánlja fel, nemcsak a raktározás költségeitől szabadul meg, hanem jelentős alapítványi támogatásokat is szerezhet. Ennek következtében aztán a rendszerváltást közvetlenül megelőző és természetesen az azt követő években hatalmas mennyiségű könyv érkezett ingyenesen a közép-európai országokba. A következő évek során nekem ezekkel az alapítványokkal támadt munkakapcsolatom. Konténerszámra jöttek a könyvek. Aztán szép lassan rá tudtuk venni az adományozókat, hogy célszerű kiadványokat küldjenek. Idővel egy kis csoportot sikerült létrehoznom, beszerveztem embereket, két-három fős belső csapatot alakítottam ki, és külső munkatársakat is alkalmaztunk. Előzetes listákat kértünk az ajánlattevőktől, ezekből kiválogattuk a kért műveket, illetőleg jelöltük azt a kötetmennyiséget, amit célszerűen és haszonnal oszthatunk ki a könyvtárak között. A szállítmányok az USA-ból tengeri úton, hatalmas konténerekben érkeztek, majd vasúton jutottak el az országba. A program fizikai, raktári bázisa Törökbálinton, egy ottani raktárbázis volt, ahol elrendezték és a könyvtárakba történő kiszállításig tárolták az anyagot. Az én az Országos Széchényi Könyvtári munkámnak ez volt az utolsó korszaka. Pontosabban még valami kapcsolódott hozzá. Ebben az esetben már nem tonnányi könyvek megszervezéséről volt szó, hanem a könyvtárak alapítványi támogatásának egy ideálisabb változatáról. A kilencvenes évek elején az Anderw T. Mellon Foundation nevében a Princetoni Egyetemről megkeresett Richard E. Quant, nemzetközi hírű, magyar származású közgazdászprofesszor, azzal, hogy szeretné, ha egy magyarországi könyvtári informatikai projektben lennék a segítségére. Édesapja 45 előtt a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt, őt – mint megtudtam – 48-ban pannonhalmi Bencés Gimnáziumból vitte ki külföldre, ott érettségizett és a Princetoni Egyetem tanára lett. A Mellon Alapítvány dollármilliók felett diszponál, és elsősorban felsőoktatást és a kutatást finanszírozza. A projektek, amelyeknek hét-nyolc éven át a hazai gazdája voltam, nagy számítógépes rendszerek kialakítását finanszírozták 93-94-től kezdve. A projektek irányítását és felelősségét az Országos Széchényi Könyvtár vállalta, és a szerződést évente megújítva összesen 100–150 ezer dollár pályázati úton történő elosztását tették lehetővé. A nagy hazai könyvtárak számítógépes fejlesztését nagyban segítette ez a Mellon Alapítvány éveken át. Ezeknek a programoknak a csúcsát az jelentette, hogy kitaláltunk egy Miskolc–Kassa–Debrecen informatikai kooperációs hálózatot: mind a három, azaz a két magyar és a szlovák város egyeteme egy közös koncepción alapuló közös pályázatot készített a nemzetközi tudományos adatbázisok együttes megrendelésére és közös használatára. Ez természetesen hatalmas számítógépes fejlesztést kívánt, amit nagyon gondosan kellett megtervezni. A számítógépek szállítóit nemzetközi tender alapján választottuk ki, nagy nemzetközi figyelem mellett, hiszen hasonló jellegű könyvtári konzorcium kialakítására Európa-szerte nemigen volt addig példa. A nagy projekt, amely nemzetközi konferenciák tárgya is lett, összesen félmillió dollár befektetést igényelt, több-kevesebb megalkuvással, de végül is sikeresen megvalósult.
A rendszerváltáskor megint inkább csak a politikai események peremén voltam. Arra pontosan emlékszem, hogy 1988-ban kaptam egy üzenetet: vegyek részt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alakuló ülésén a Kéhli sörözőben. Jelen voltam ezen az izgalmas politikai vitán, ahol a demokratikus ellenzék különböző csoportosulásai kötöttek egymással kompromisszumot, alakítottak ki közös platformot: ez volt az SZDSZ megszületésének egyik fontos mozzanata. Nem akarok erről ironizálni, nekem ez egy szép emlék. Ezt követően még a Jurta Színházban voltam jelen három olyan rendezvényen is, amelyen gyakorlatilag az SZDSZ megalakult. Fantasztikus légkörű események voltak: több évtized után itt lehetett a politika igazi, demokratikus természetét, szabályait megismerni. Lelkes voltam és felajzott. Pár hétig volt is akkor SZDSZ-tagkönyvem, 1990-ben elmentem a Corvin moziban tartott, egyre növekvő létszámú pártrendezvényekre. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy párttaggyűlésen vagyok, és mivel soha semmiféle párt tagja nem voltam, kiléptem. A szimpátiát ugyan vállaltam, de a tagságot nem. 
A feleségem délvidéki születésű, a nyolcvanas években költözött át. Szülei zombori illetőségű polgáremberek, egy kis nyaralóval a Duna partján. Rendszeresen jártunk haza, így aztán elég sok mindent tudhattam az ottani viszonyokról. Az egyik ilyen nyári hazautazáskor a televízión láttam a képeket, ahogyan Eszéken szerb tankok menetelnek, meg a képsorokat, ahogy kitör a polgárháború. Az ember ilyen leesett állal éli meg ezeket a szinkron történelmi eseményeket, és azt a szinte hihetetlen élményt, ahogy a szövetségi állam összeomlik, hiszen a gyönyörűnek látott Jugoszlávia paravánja mögött alapvető tisztázatlanságok szennyese volt a szőnyeg alá söpörve. Eleinte el sem lehetett képzelni, mi következik majd a szlovén és a szerb tüzérségi harcokból. 
Ha visszagondolok felnőtt életem évtizedeire, olyannak látom, mint valami alagutat, amelyben valamilyen zárt, nyomott egyhangúságban vezet az út. Azzal a tudattal, hogy ebben az alagút-világban kell élni az életemet. Igazában a peresztrojkát meg a magyar összeomlást, a rendszer bukását mentálisan késve értettük meg, vagy inkább lépésről lépésre. Lassú aha-élmények sora volt ez. Vagyis belülről az ember késve lépett egyet-egyet, lassan ismerve fel, hogy az, ami történik, valójában éppen az, amire mindig vágytam, amiért 56 is volt. A lélek roppantul hozzá tud szokni az alagút- vagy a keszonléthez. Tehát maga a felszabadulás-érzés is egy hosszú, érdekes folyamatban bontakozott ki, noha akadtak prominens események is, az első választás, Antall Józsefék győzelme, az SZDSZ szerepe stb., amelyek emlékezetes ugrások ebben a folyamatban. Átrendeződtek az emberi viszonylatok, a barátságok is. Igaz, hogy én azt állíthatom, alapvető barátságaim, emberi kapcsolataim politikai okokból komoly törést nem szenvedtek. Akikkel én jóba voltam, azokkal jóban maradtam.
Azt gondolom, hogy egy kicsit túl van heccelve ez a magyar politikai színtér. Nem annyira tragikus, ahogy beállítják, persze sok-sok hülyeség is van, de ez a demokráciával jár. Ahogy a bor is kiforrja magát, most, az egyesült Európa küszöbén már mondjanak, amit akarnak, még a legostobább is megengedheti magának, hogy képviselje az álláspontját. Vagyis örülök, hogy életem utolsó évtizedében ez a világ vesz körül. Bár politikailag nem az ő oldalukon álltam, nekem nem volt csalódás az MDF győzelme az első választáson. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy Antall Józsefet kvázi kollégaként személyesen is ismertem. Amikor a Magyar tallózó sorozatot terveztük, a sorozati tervben szerepelt egy orvosi szövegválogatás is. Felhívtam őt a Semmelweiss Orvostörténeti Múzeumban, és egy megbeszélt időben beállítottam hozzá. Imponálóan elegáns, abban az időben korszerűtlen úriembernek tűnt szép bidermeier igazgatói szobájában. Röviden előadtam neki a kötettervet, mire határozottan megmondta, ki lesz a munkatársai közül, aki majd megcsinálja. Aztán hosszasan beszélgettünk. Sok minden szóba került, többek között az is, hogy ő ugyancsak dunántúli, somlóvásárhelyi származású, ami nem esik messze Külsővattól, az én gyermekkorom falujától. Érdekes társadalomtörténeti okfejtésbe kezdett a dunántúli kisnemesi világ természetrajzáról, amiben sok okosság és eredetiség csillogott. Volt benne sok sértett hiúság is, de megnyerő karakternek láttam, és komoly szimpátiával búcsúztunk egymástól. Amikor mint MDF-vezér föltűnt a plakátokon, eszembe jutott ez a találkozás – és stimmelt a szlogen: megvolt benne ez az atyai erő. Nyugodt erő sugárzott belőle akkor is, amikor elegánsan, átvetett lábbal ült velem szemben. Sok minden miatt utáltam az MDF-es kormányzást, de ma már valóban nem vagyok egyedül azzal az állásponttal, hogy Antall József az egyik legérdekesebb karakter, akit a történelmi forduló előhozott. A rendszerváltás sokféle nagy balhéját a hosszú kommunista éra után – kölcsönök, adósságok, tulajdonváltás, kárpótlási ügyek – az Antall-kormánynak kellett elvinni.
 Képzőművészeti érdeklődésem eleven maradt az évtizedek során. És valahogy ennek is lett a következménye, hogy az első nyugati utazásom során, Bécsben roppantul beleszeretettem a híres delfti festő, Vermeer A festőművészet címen emlegetett képébe. Ez az a kép, amelyen a festő háttal ül egy spanyolos ruhában egy festőállvány előtt, és tőle balra áll egy lány, aki egy trombitát meg egy könyvet tart a kezében. A terem plafonjáról csillár függeszkedik le, a háttérben egy térképet látsz, elől meg egy elhúzott függönyt. És a terem vagy a szoba fekete-fehér kockás. Annyira híres és rejtélyes ez a kép, hogy csupán ennek az elemezésével egy kisebb könyvtárnyi irodalom foglalkozik. És roppant érdekesnek mutatkozott, nem csupán festészettörténeti vonatkozásban, de a képeken mutatkozó élettér és tárgyak vonatkozásában is. Meg kellett tanulnom hozzá sok mindent a XII. századi németalföldi kultúrhistóriából és mentalitástörténetből, foglalkoznom kellett a kisebb mesterekkel is, hogy a képet el tudjam helyezni a korabeli világban, megtaláljam a kontextusát. És ez egy hallatlanul érdekes, lassú, több évig tartó folyamat volt. Közben pedig rengeteget néztem a képet, volt úgy hogy tükörből, megfordított alakzatban is. Külföldi utazásaimat úgy szerveztem, hogy minél több eredeti Vermeer-művet láthassak az európai múzeumokban. És amikor 83-ban elkezdtem írni ezt a könyvet, és nem volt a kiadására még szerződésem sem, különös, rám nemigen jellemző önhittséggel fogtam hozzá. Úgy éreztem, hogy bár nagyszerű angol, amerikai, francia írók, festők és művészettörténészek foglalkoztak ezzel a festménnyel és sok minden érdekes gondolatot vettek róla papírra, én mégis többet tudok szeretett képről, mint bárki a világon. Valamikor 84-ben befejeztem a kéziratot, és a könyv 87-ben a Corvinánál a Pantheon-sorozatban jelent meg Vermeer: A festőművészet címmel. A művészettörténeti szakma nemigen figyelt fel rá, de közben, úgy vettem észre, hogy lassú és csendes sikert aratott, igen megbecsült emberektől kaptam kitüntető észrevételeket. A könyv a kilencvenes évek elejére olyannyira elkelt, hogy sok könyvtárból is ellopkodták a példányokat, legalábbis úgy tudom. A pesti és pécsi egyetemi esztétikai tanszékeken szerepel a doktoranduszok esztétikai szakirodalmában. A Vermeer-stúdiumok történetéhez az is hozzátartozik, hogy amikor a Columbia Egyetemre mentem 85 szeptemberében, már fontos levelezőpartnereim voltak a legjelesebb amerikai Vermeer-kutatók. Az egyik a Yale Egyetemen, a másik Washingtonban működött. És akkor ott nagyon sok tartalmas, érdekes beszélgetést folytattam velük. A könyv magyar kéziratával persze nem tudtak mit kezdeni, de érzékelték, hogy a korszak ikonográfiai problémáiról eszmét lehet velem cserélni.
Az a Rembrandt-önarcképek könyve, amelyen most dolgozom, a Vermeer-esszéhez hasonló jellegű műnek ígérkezik. Valahogy a fordítottja, mert Vermeer mindig hátat fordít, nem mutatja az arcát, Rembrandt viszont mániákusan tanulmányozza a tükörben látott arcait. Ezzel a két nagy művésszel foglalkozni, meg ezeken a jelenségeken elmélyülten gondolkozni, érdekes és építő jelegű feladat.
Barátkozós ember vagyok. Sok ismerősöm, barátom van. Ha a számomra legtöbb súlyt jelentő embereket keresem, azokat, akik alapvetően befolyásoltak, akkor első helyre Mészöly Miklós kerül. A hatvanas években ismertem meg, évtizedeken át jóban voltam vele, laktam is náluk. Miklós tényleg eredetien és inspiratív módon gondolkodó volt, nagy írókarakter, markáns, nagyszabású valaki. A közöttünk lévő közel húsz év korkülönbségből következően nem véletlenül volt ebben a kapcsolatban valamilyen bátyi vagy atyai jelleg, de ez sose volt kimondva. Nagyon szerette a fiatalabbakat, Nádas, Esterházy is jártak hozzá, hozták a kézirataikat. Mint esszéista és kritikus is foglalkoztam az írásaival, elég sokszor írtam róla. Ez amúgy természetesen adódott is, a Saulustól kezdve. Háttérbe volt szorítva, talán nemcsak esztétikai okokból, hanem mert nagyon politikus alkat volt. Amikor bátornak kellett lenni, és ki kellett állni bizonyos ügyekben, akkor ő azt teljes erkölcsi bátorsággal tette. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után oly népszerű lett az alakja, hogy oly sokszor hallatta a hangját. 
Megyek tovább a névsoromon. Kenedi János. Nem is tudom felidézni, hogyan ismerkedtem meg Jancsival. Feltehetően akkor kerültem vele szorosabb baráti kapcsolatba – említettem már –, amikor az Új Könyveknél szerkesztő voltam, és ő, mint állástalan, az összes legális munka-forrásoktól eltiltott valaki, elég rendszeres járt be hozzánk, ahogy ő mondta a „recigyárba”. A hatvanas évek végétől közel is laktunk egymáshoz, én ott laktam a Móricz Zsigmond körtér környékén, Jancsi meg a Villányi úton. Nem volt ez mélyebb barátság, de őszintén jóban voltunk, sokszor fölmentem hozzá, vonzott a radikalizmusa, a mély műveltsége. Amikor a Profil című összeállítást szerkesztette, megtisztelő volt számomra, hogy Mészölyről szóló tanulmányomat belevette. Jancsi padlástéri lakásában – akár kettesben voltunk, akár mások társaságában – mindig eleven, felvillanyozó volt a szellemi légkör. Akkoriban Jancsóval foglalkozott, sajtótörténettel, Szabó Zoltánnal, Bibót szerkesztett. Jancsival egy közös baráti vonzalmunk is összekötött: ő is odaadó híve volt Szűcs Jenőnek, akivel a hatvanas évek elejétől voltam baráti kapcsolatban. Szűcsöt a felesége révén ismertem meg, ő évfolyamtársam és kollégám volt. Hallatlan érdekes egyéniség, kevés beszédű, de remek judíciummal megáldott ember volt, amikor megszólalt, mondataiban mindig rejtőzött valami mély szellemi tartalom. Tulajdonképpen remek humora is volt, óriásiakat tudott kacagni. Jenőékhöz elég rendszeresen jártam, és a nemzeti kérdésről szóló munkáit éppoly nagy lelkesedéssel olvastam, mint az Árpádokról írt műveit.
 
Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált. Engem ő munkára inspirált és sok ösztönzést adott: a szemléletünk, az ízlés-ítéleteink igen közel álltak akkoriban egymáshoz. Aztán valami félreértés, félremagyarázás folytán a nyolcvanas évek közepén zátonyra futott a kapcsolatunk. Nem szakadtak meg véglegesen a szálak, csak elvékonyodnak. Ő aztán az évtized végére a magyar szellemi élet meghatározó gondolkodója lett. Valahogy túljutottunk ezen a krízisen, bár a barátság nem tért vissza arra a pályára, ahol megszakadt. Egy Nádas és Esterházy „nagy könyveiről” szóló JAK-sorozatban megjelent tanulmánykötetet állított össze, a Diptichont, tőlem is kért írást.
Barátaim sorát Marno Jánossal szeretném lezárni, a neves költővel. Félig-meddig közös undergrund irodalmi körökben ismerkedtem meg Erdély Miklóssal, Rácz Péterrel, Tábor Ádámmal… Ennek a kapcsolati hálónak a rajzolatát még azzal egészíteném ki, hogy miután Radics Viktóriát a nyolcvanas évek közepén Újvidéken megismertem és kettőnk között szerelem, majd házasság alakult ki, közel kerültem a baráti köréhez is. Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Balázs Attila, Kalapáti Ferenc, Szügyi Zoltán, Sebők Zoltán alkották azt az Új Symposion-generációt, amely Jugoszláviában tudatosan választotta az ellenzéki, radikális irodalmi szerepet. Hidegre is tették őket, ellehetetlenítve az egzisztenciájukat. Viktóriának ezek a barátai nálunk is sokszor megfordultak, amikor Pestre jöttek. Sokan itt is aludtak, beszélgettünk sokat. A sors különleges ajándékának tartom, hogy ezt az akkor még a háború előtti miloševići Jugoszláviában élő nagyon radikális, tiszta gondolkodású, bátor értelmiségi, irodalmár embereket megismerhettem. Máig is felettébb jóban vagyok velük. Ismeretségi horizontom ezzel egy olyan irányba nyílt meg, amiről korábban is voltak olvasói ismereteim. A kilencvenes évek elején szép lassan átszöktek, átköltöztek Magyarországra, menekülve katonaság elől, menekítve gyerekeiket, családjukat.
 
Az interjút Keller Márkus készítette 2003-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.
« Vissza a listához
Lambrecht Miklós 1936-ban
Hely: 
Pécs
Jogtulajdonos: 
Lambrecht Lívia
Készítés időpontja: 
1936
 

Tihanyi László 1949-ben született Győrben. Édesanyja női szabó kisiparos volt. Édesapja, Tihanyi Árpád (1916–1957) magyar–történelem szakos tanár, 1956. október 25-én a győri tüntetésen elszavalta a Nemzeti dalt. Másnap, miután hírét vette a mosonmagyaróvári vérengzésnek, önként vállalta, hogy segít a rend helyreállításában. Békítő és embermentő szerepe ellenére halálra ítélték és kivégezték. Bátyja, Árpád (1944) elvégezte a Kaposvári Mezőgazdasági Főiskolát, majd a Győr-Sopron Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál dolgozott. A hetvenes évek közepén felmondásra kényszerítették, ezt követően másfél éven keresztül nem kapott képzettségének megfelelő munkát. Később a Komárom Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalatnál volt felvásárló, majd osztályvezető, végül Tatán kirendeltség-vezető lett. László 1967-ben elvégezte a villanyszerelői szakközépiskolát és az Észak-dunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál helyezkedett el. Főiskolára készült, de munkahelye apja 56-os elítélése miatt nem javasolta felvételét. 1968–1971 között sorkatonai szolgálatot teljesített. 1971-től a győri Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál volt villanyszerelő. Esti tagozaton villamosipari technikumot végzett, majd 1979-ben a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola levelező tagozatán üzemmérnöki diplomát szerzett. 1975-től a győri kórházban műszaki ügyintéző, később csoportvezető, 1992-től fejlesztési osztályvezető volt. 2010-től nyugdíjas. Felesége szintén az Észak-dunántúli Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál dolgozott ügyintézőként. Egy fiuk van. 1988-ban kezdeményezte apja rehabilitálását, 1989-ben pedig a sopronkőhidai temetőben elhantolt győri kivégzettek exhumálását és végső nyughelyre temetését. A kutatást és a kihantolást végig nyomon követte. Édesapja hamvait a családi sírhelyen temették el, Győr városa díszpolgári címet adományozott Tihanyi Árpádnak. Tihanyi László 1994-től 1999-es megszűnéséig a Szigethy Attila Alapítvány kuratóriumi elnöke, 2002-től 2013-ig a Szigethy Attila Társaság elnöke volt. Az MDF mosonmagyaróvári szervezete több emléklappal ismerte el tevékenységét.
 

Tihanyi László
Nagyszüleim hat gyermeket neveltek. Négy fiuk és két lányuk közül édesapám volt a legfiatalabb fiúgyermek. A vitézi címet akkor sem örökölhette volna, ha az adományozottakat nem fosztják meg a cím viselésétől, 1957-ben, a tárgyalásán mégis következetesen vitéz Tihanyinak nevezték. Nem véletlenül, hozzátartozott a koncepcióhoz. Édesapám 1916. január 7-én született, a többiek pontos születési dátumát nem tudom. Feri bácsi volt a legidősebb, ő Téten maradt, és azon a kis területen gazdálkodott, amit az államosítás után meghagytak a birtokból. A következő fiúgyerek, Náci bátyám kereskedőnek tanult. Téten volt boltja, majd az államosítás után Győrben, az Agroker Vállalatnál dolgozott. Az idősebbik lány, Margit néném tanítónő lett, Irén nagynéném az áramszolgáltató vállalatnál dolgozott. Mivel a szüleik nem voltak gazdagok – nagyapám sokgyerekes családból származott –, a saját maguk erejéből jutottak arra, amire jutottak. Emellett nagy terhet rótt a családra a gyerekek taníttatása is. Édesapám a polgári iskola elvégzése után a győri tanítóképzőbe járt. Az utolsó évet a nagykőrösi tanítóképzőben végezte, mert ott élt a bátyja, Lajos, aki egy malom vezetője volt, és támogatta őt. Édesapám Győrszemerén kezdett tanítani 1940-ben, de Győrben lakott. Édesanyával 1941-ben házasodtak össze. Jött a háború, és mint értelmiségit, karpaszományosként vonultatták be. 1945 februárjában Hannover közelében a szerelvényüket bombatalálat érte, a negyvennégy főből öten maradtak életben, de közülük később még ketten meghaltak. Édesapám is nagyon súlyos sérüléseket szenvedett, sokáig eszméletlenül feküdt a romok között, de megtalálták. Hét hónapig volt kórházban. Nyolcszor műtötték a jobb lábát, másfél centivel rövidebb lett, a bal arcán pedig egy nagy forradás jelezte a csontsérülését. Hazafelé Ausztriában, Paasdorfban töltött két hónapot egy osztrák családnál. 1945 végén került olyan egészségi állapotba, hogy hazajöhetett. Akkor a bátyám, Árpád már majdnem kétéves volt, 1944. március 15-én született. Amikor édesapa hazajött, bekerült Győrbe tanítani, először Gyárvárosban, majd a Liszt Ferenc úti iskolában lett tanító, azután a főiskola elvégzésekor magyar–történelem tanár. Mi is abba az iskolába jártunk. Később tanárképző főiskola lett az épületben, az Apáczai Csere János Főiskola.
 1949. március 8-án születtem, öt évvel a bátyám után. Átlagos polgári, értelmiségi család nevelését kaptuk. Édesapám mélyen hívő, vallásos ember volt, ami minden megnyilvánulásában látszott. Azt hiszem, ez segítette át legnehezebb óráin, percein. Ő nem azonosult a Rákosi-rendszerrel. Régi iratokból tudom, hogy a volt igazgatója egyszer azt mondta neki: Árpád, te olyan jó tanár vagy, pedagógusnap előtt mindig fölterjesztünk jutalomra, de a pártbizottságon meg a művelődési osztályon rendre kihúznak. Édesapa a pedagógus-összejöveteleken általában hangot adott a véleményének, és még ha mértéktartóan tette is, a kedvezményekből mindig kizárták. Gondolom, édesapa is azt várta, hogy Nagy Imre hatalomra kerülésével valamiképpen jobbra fordul a helyzet – 53-ban volt is egy kis alapja a bizodalmuknak.
Külön kell választanom a hét-nyolc éves koromig tartó időszakot, amikor még édesapám is élt, és az utána következő éveket, mert akkor az életünk minőségileg megváltozott. Édesapám kemény és szigorú ember volt, bizony elcsattant egy-egy pofon is, ami akkor nem ment ritkaságszámba a családoknál. Ezek általában úgy zajlottak, hogy a bátyám kapta az elsőt, s mikor rám került a sor, ő kérlelte apámat, hogy engem ne bántson. Az iskolában nem volt gond velünk, jó tanulók voltunk. Emlékszem rá, hogy édesapa egyszer a nyolcadikosoknál tartott magyarórát, és féktelen haragra gerjedt, mert az egyik tanuló nem tudta elmondani a Nemzeti dalt. Engem hívatott át az első osztályból, velem szavaltatta el. A hazafias megnyilvánulások jelen voltak a családban, de nem nevesítve, természetes volt, hogy annyi idős korban tudni kell a Nemzeti dalt és a Szózatot. Aztán később többször is el kellett mondanom Adytól a Csák Máté földjén-t. Szintén nem véletlenül. Édesapa ezt mondta el az utolsó szó jogán a másodfokú tárgyaláson. Az ő politikai és erkölcsi hitvallása olyan természetességgel sugárzott ki a családba, hogy észre sem vettük, egyszerűen így éltünk. Vasárnap templomba mentünk, körmenetkor körmenetre mentünk. Ezek számunkra természetes dolgok voltak, édesapának viszont mellőzöttséget hoztak, és sajnos nagy súllyal estek latba 56-os cselekményei megítélésében. Azt hiszem, nekünk is volt érzékünk és igényünk a versekhez. A későbbiekben, általános és középiskolában mindketten jártunk szavalóversenyekre. Szerettem a verseket. A középiskolában minden különösebb felszólítás nélkül megtanultam Petőfi Szeget szeggel című versét, csak úgy. Gyakran olvasgattam egy bizonyos Petőfi-kötetet. Sok könyvet elvittek a vagyonelkobzáskor, de ez megmaradt. Valami kellemesen furcsát éreztem, amikor lapozgattam. Amikor az osztály lehangolt volt az iskolában, kértem, hadd mondjam el, és mindenki felderült tőle. A bátyám még a keszthelyi Helikon Ünnepségeken is szavalt. Ő ott ért el eredményeket, én talán a versmondás folyamatosságában és állandóságában, ugyanis minden érettségi találkozón elszavalok egy verset. Igyekszem olyan költeményt választani, ami összhangban van az aktuális politikai hangulattal. 1987-ben volt az utolsó érettségi találkozónk, akkor Heltai Jenő Szabadság című versét szavaltam, aki odafigyelt, annak sokat mondott. Rendkívül mély igazságokat hordoz. Például: „Hiába őrzi porkoláb s lakat, / Az sosem rab, ki lélekben szabad. / Az akkor is, ha koldus, nincstelen / Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.” Borzasztó nehéz vers, tömör és magával ragadó, fantasztikusan gyönyörű. Nekünk soha nem kellett mondani, hogy fiam, olvass el egy könyvet, ahogyan az én fiamnak sem kell mondani. Ő antikváriumba jár, és a hamburger mellett a nagy élménye, hogy tizennyolc forintért vesz egy jó könyvet. Nem tanítottuk rá közvetlenül.
 A testvéremmel nagyon jól megértettük egymást. Ő vidám természetű, amikor beteg voltam, mindig bohóckodott, hogy megnevettessen. Amikor elvégezte az általános iskolát – ugyanabba az általános iskolába járt, ahol édesapám tanított –, elkerült otthonról. Nyolcadikos volt, amikor a tragédia történt. Édesapám a búcsúlevelében Náci bátyámat és a bencéseket jelölte meg, hogy neveljék fel a bátyámat. Ez azonban nem teljesült. Náci bátyámra nem szorultunk, mert az anyánk nagyon jól helytállt, a pannonhalmi bencések viszont helyhiányra hivatkozva nem vették fel. Kérdezem, hogy Győr megyéből vagy az országból hány olyan gyerek jelentkezett a pannonhalmi bencésekhez, akinek az apja jórészt a hitéért, a vallásáért adta az életét? Mert édesapát személyes bosszú miatt vitték el. Persze volt bizonyos tevékenysége a győri forradalmi eseményekben, de nem olyan mértékű, hogy így kellett volna felelősségre vonni, neki inkább ellenségei voltak. Többször figyelmeztették: Árpi, úgy is részt lehet venni a szentmisén, hogy megállsz hátul, nem kell előénekesnek lenni, a körmeneten nem kell feltétlenül neked vinned a baldachint. Azt válaszolta, hogy az alkotmány deklarálja a vallásszabadságot. Nagyon jól tudta, hogy az alkotmánynak ez a passzusa hogyan valósul meg a mindennapokban, de dac volt benne. A győri bencésekhez viszont felvették a bátyámat. Aztán édesanyánk a maga józanságával belátta, ha elvégzi is a gimnáziumot, legfeljebb segédmunkásnak tud elmenni. Mivel az állatok nagyon érdekelték – mindig voltak nyulaink, galambjaink, kutyánk, a tyúk végelgyengülésben halt meg nálunk –, édesanya kitalálta, hogy a bátyám menjen mezőgazdasági technikumba. Tetszett neki is, és különbözetivel átment oda. Itt lép be a képbe Lombos Ferenc, az MSZMP megyei első titkára, akinek a felesége édesanyámnál volt segéd, vagy tanuló 1944-ben. Senki sem róhatja fel anyámnak, hogy elment Lombos feleségéhez, és elpanaszolta, milyen gondban vagyunk, a gyerek szeretne technikumba menni. Nem tudom, Lombos mi mindent csinált a korábbi funkciójában, de volt időszak, amikor igenis korrektül viselkedett. Azt mondta, ha valakit valamiért elítéltek, azt a családon nem szabad számon kérni, és elintézte, hogy a bátyámat felvegyék Csornára, a mezőgazdasági technikumba. El is végezte, utána az állatforgalmi vállalatnál dolgozott egy évet. Az állatforgalmi olyan hely volt, ahol kicsit másként gondolkodók dolgoztak, például korábban kulákként kezeltek gyerekei, és a bátyám nem ütközött ellenállásba, amikor a kaposvári felsőfokú technikumba jelentkezett, megkapta a munkahelyi támogatást. El is végezte, és visszament a régi munkahelyére. A gond akkor adódott, amikor az állatforgalmi egyesült a megyei húsipari vállalattal, és egy Katona nevezetű, valamilyen gyorstalpalón végzett jogász lett a vezérigazgató. A bátyámat a hatvanas évek végén egyszer kihagyták a jutalomosztásból, reklamált miatta, de úgy látszik, Katonának nem tetszett, kérdezte is, mit keres itt ez a Tihanyi, aztán olyan beosztásba tették, ami teljesen ellehetetlenítette. A bátyám felmondott, de sokáig nem tudott elhelyezkedni. Amikor jelentkezett egy mezőgazdasági üzembe, téeszbe, állami gazdaságba, mindenhol odavoltak, hogy hú, mezőgazdasági szakember, felsőfokú végzettséggel, de mire a munka felvételére került volna sor, közölték, hogy vezető beosztásba nem kerülhet, nagyon sajnálják, kapálni vagy a tehenészetbe viszont fölveszik. Ezt nem fogadta el. Nem kellett különösebb magyarázat, nagyon hamar rájöttünk az okára. Egy évig kocsikísérő volt a Mezőkernél. Közben Nagyszentjánoson is dolgozott, ahol egy irodista lánynak megígérték, ha férjhez megy, kap lakást és még valamilyen támogatást. A bátyám vette el, és az ígéret semmisé lett. Végül a régi állatforgalmis kollégái segítettek rajta, bejuttatták a Komárom megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalathoz. Ugyanazt csinálta, mint korábban, csak most nem nyugat felé, hanem kelet felé ment a motorbiciklivel. Viszont sok minden más megváltozott. Kikerült Győr-Sopron megyéből, és ott már nem volt vörös posztó a funkcionáriusok szemében. A közvetlen főnökei tudták, kicsoda, de nekik nem volt olyan személyes motivációjuk, amely a bátyám ellen sarkallta volna őket. Felvásárló volt, majd bekerült a központba osztályvezetőnek, aztán Tatára kirendeltség-vezetőnek, végül felvásárlási igazgatóhelyettes lett. A legnagyobb egyetértésben dolgozott mindenkivel. Most aztán igazgatóhelyettesből munkanélkülivé vált, mert a tatabányai húsgyár csődbe ment, pár száz dolgozót már elbocsátottak. Közben újra nősült, a második felesége is a húsgyárban dolgozott, ő is munkanélküli lett, de visszavették a megalakult kft-be. Két család van, egy kislány meg egy kisfiú, tizennégy és tizenhat évesek. Voltak rossz periódusok az életében, de nappali tagozaton elvégzett egy főiskolát, olyan szakmát tanult, amit szeretett, nem volt katona, egzisztenciálisan boldogult, a mostani állapotok viszont nagyon megviselik.
Édesapa jó kedélyű ember volt. Rendszeresen jártunk Náci nagybátyámékhoz. A lányok közül egy időben Margit nagynénémék jöttek gyakrabban, és mi is mentünk hozzájuk. Az apai nagyanyám kint lakott Révfaluban Irén nénémnél, oda inkább mi mentünk, meglátogatni a nagymamát. Édesanyám testvéréhez mentünk a legtöbbet. Az anyai nagynéném gyereke hasonló korú, mint mi, nagyon jól kijöttünk, együtt mentünk kirándulni és korcsolyázni. Ehhez a nagyon szoros viszonyhoz hozzájárult, hogy anyai nagynéném férje is 1957-ben halt meg. Náci bátyámnál is voltak gyerekek, akikkel szintén jól éreztük magunkat. A család mindig együtt járt, ha elmentünk valahova. Vannak olyan képek, amelyeken együtt vagyunk lefényképezve a strandon. Az exhumálás idején azon néztük például – amíg nem került elő a háborús naplója, nem voltunk egészen biztosak benne –, hogy melyik lábán volt a sérülés. Néhány kollégájával is összejártak édesapáék. Felsődiósiékra emlékszem és az igazgatójára, Antal Bandi bácsira, hozzájuk gyakran elmentünk. Szórakozóhelyre a szüleim nem jártak, nem is volt divat akkoriban. A rádió mindig szólt. Emlékszem, amikor lefeküdtünk – én egy szobában aludtam velük –, világított a varázsszem, és hallgattuk a rádiót. Elég nagy gyerek voltam, de még rácsos ágyban aludtam. Úgy bennem van: világít a varázsszem, én meg figyelek ki a rácson. Cirkuszban is voltunk néhányszor. Ilyen apróságokra emlékszem. 
Likócson rendkívüli élményeink voltak, egész életünkre meghatározóak. Mi otthon mindig könyveket láttunk, értelmiségi környezetben nőttünk fel – a családban több pedagógus volt, anyám testvére vegyészmérnökhöz ment férjhez, ő maga három-négy idegen nyelvet beszél, idős korában megtanult olaszul –, Likócson viszont többnyire egyszerű emberek éltek. Természetesen élő, gondolkozó parasztok és munkásemberek. A nyarakat itt töltöttük, a likócsi gyerekekkel haverkodtunk. Gyerekfejjel megtanultuk, hogy önmagukért értékeljük az embereket. Szüleim idejét, ahogyan emlékszem, rendkívüli mértékben lekötötte a likócsi ténykedés. Rengeteget dolgoztak, szép gazdaságot hoztak létre. Ezt nem tudták a vagyonelkobzásnál elvenni, mert édesanyám nevén volt. Anyai nagyanyámnak lett véve, mert vágyott vissza a falujába, és azt mondta anyámnak, hogy nyugodtabb lenne, ha a lánya nevén lenne. Bár nem volt oka a bizalmatlanságra, édesapám azt mondta: ha Anyuska így akarja, legyen így. A példás családi szeretet és a gondviselés mentett meg bennünket a teljes kifosztástól, amikor a tragédia bekövetkezett. 
 1953-ban halt meg az apai nagyapám, ehhez kapcsolódik egy misztikus történet. Ahogy minden családban van nézeteltérés, a mi családunkban is volt, és azt hiszem, a szüleim jól rendezték el. Apám általában úgy zárta le a vitát: ugyan, hagyjad, Mária, ezt a pár évet még kibírod velem! Ennek az a magyarázata, hogy 53-ban, miután meghalt a nagyapám, édesapám vele álmodott, és álmában azt mondta neki a nagyapám: ne búsulj, fiam, négy év múlva találkozunk. Mindig így mesélték. És szegény négy év múlva, 1957. december 31-én meghalt. A szülő–fiú kapcsolatban náluk rendkívüli tisztelet volt a követelmény, amellett meg apám rendkívüli módon szerette az édesapját. Nem volt babonás ember, de ez az álom gyakran eszébe jutott. Apám búcsúlevelét is misztikus körülmények között találták meg. A ruhái – köztük egy bekecs –, miután kiadták, édesanyám nagynénjéhez kerültek Olaszfára, mondván, ott, falun még el tudják használni. Egyszer csak anyám nagynénje megjelent édesapám búcsúlevelével. Ő úgy mesélte el, hogy éjszaka azt álmodta, édesapám az ölébe tette a bekecset, mire ő fölriadt. Rögtön szólt Miklós bátyámnak: Miklós, hol a bekecs? Ment is az öreg ki az istállóhoz, és hozta be a bekecset. Fölfejtették, és ott volt édesapa búcsúlevele, összehajtogatott vécépapíron, tintaceruzával írva. Van egy másik levél, amit szeptemberben hivatalosan írhatott a börtönből az elsőfokú halálos ítélet után, azt ellenőrizték, de amelyik be volt varrva a bekecsbe, azt nem. Szegény, úgy tudott írni a halálos cellában, hogy sem formai, sem helyesírási hiba nincs benne. 
Fantasztikus, ahogyan az életet látta. Tulajdonképpen ezt hagyta örökül. A búcsúlevelet az első pillanattól kezdve ismertük, annak minden betűjét tudtuk. Édesanya már a kezdet kezdetén sem óvott bennünket az események ismeretétől. A győri tárgyalásra is elvitt mindkettőnket. Én egyre emlékszem. A foglyoknak lehetett ennivalót adni, és édesanyám az akkoriban a Vöröskereszttől származó szardíniás szendvicset csinált. Nagyon megkívántam a szendvicset, jó lett volna megenni, de édesanya azt mondta, édesapának lesz. De ezután is olyan jó lett volna megenni azt a szendvicset. Azt szoktam ismételni magamnak, hogy hát kicsi gyerek voltam… Hátul álltam, előttünk sok magas ember, nem merem azt mondani, hogy láttam őket, azt sem tudom, hogyan jutottunk oda, csak a szendvicsre emlékszem. Mentünk a börtön melletti parkba is, hogy lássuk édesapát az ablakban – mindig egy kendőt láttunk –, a börtönrácson keresztül. Aztán észrevették, és átvitték egy másik cellába. Amikor édesanya megtudta, hogy meghaltak, mi is megtudtuk rögtön. Arra nem emlékszem, rám hogyan hatott, csak arra, hogy nagymama ült a fotelban, és hátrahanyatlott, amikor meghallotta a fia halálhírét. Édesanya azt mondja, hogy alvászavaraim voltak, éjjelente többször fölsírtam, meg húzkodtam az orromat és a számat. 
Valahogyan rögtön tudtuk, hogy mi mások vagyunk, a mi családunknál egy kis sáncot kell húzni. Hogy sok mindenről nem lehet beszélni, ami másra nem tartozik. Nem kellett ezt külön a lelkünkre kötni, valahogyan megéreztük. Úgy magunkra voltunk hagyva, hogy még hasonlatot sem találok. És édesanyám nyilván azt a következtetést vonta le, hogy minden olyat el kell kerülni, amivel felhívnánk magunkra a figyelmet. Igenis megtanultuk, hogy csendben kell maradnunk, ha élni akarunk. Nem ragasztottuk a homlokunkra, hogy kik vagyunk. Nem járattuk feleslegesen a szánkat, így békén hagytak bennünket. Persze hozzásegítettek, hogy tudjuk, hol a helyünk. Egyszer az iskolában felszólítottak bennünket, hogy álljon fel, aki árva vagy félárva. Harmadikas voltam, édesapa már meghalt. Én felálltam, persze hogy felálltam. És akkor a tanító azt mondta, hogy én csak üljek le. Ez olyan élmény volt számomra, amely mélyen rögzítette bennem, hogy én más vagyok, mint a többiek, a mi családunk más. 
Tulajdonképpen háromfélét érzékelt az ember. Volt a hivatalos emberek részéről a hivatalos megnyilvánulás, aztán hivatalos emberek részéről a magán-megnyilvánulás, a többiek pedig általában a legnagyobb megértéssel és részvéttel viseltetettek irántunk. Amikor a vagyonelkobzás volt, az anyai nagyanyám nálunk tartózkodott, télen sokszor bejött a likócsi kisházból. Volt otthon egy bödön zsír. A végrehajtó nő szólt, hogy ez több a megengedett mennyiségnél. Anyám azt válaszolta, hogy nem tudta. Erre a nő: én meg nem láttam. Ilyen is volt. És amikor mindent fel kellett venni a listára, ruhát, könyvet, bútort, megkérdezték anyámtól, nem tudja-e átvinni a legszükségesebb dolgokat valamelyik szomszédhoz. Abban a rettenetes gépezetben is dolgoztak az emberek, végezték a munkájukat, mindenkinek családja volt, léteznie kellett. Ezek a történések olyan véleményt alakítottak ki bennünk, hogy a hivatalokban is vannak tisztességes emberek. 
Azok sem viselkedtek vadállatok módjára, akik édesapát elvitték. 1956. december 27-én éjjel vitték el. Felsődiósiéknál voltak a szüleink névnapot köszönteni, mi anyám anyukájával voltunk otthon. Amikor zörögtek az ajtón, nagyanyám azt mondta, legyünk csendben, mert aki ilyenkor jön, az nem jó barát. Erősen dörömböltek, és jöttek be a szobába, konyhába, mindenhova. Nem tudom, hányan voltak, de nagyon sokan, és benéztek a lakás minden zugába. Amikor a szüleink megjöttek, házkutatást tartottak. Édesanya rögtön áthívta a szomszédot tanúnak. Együtt figyelték a rendőröket, mire az egyik fiatal rendőr odaszólt: Ne tessék félni, nem viszünk el semmit! Anyám azt válaszolta: De olyan már volt, hogy hoztak. Erre a férfi rettenetes zavarba jött. Úgy vitték el édesapát, hogy ne aggódjunk, hamarosan hazaengedik. 
 A győri 56 előzményeiről – itt a Petőfi Kör megalakulására, összejöveteleire gondolok – én akkor nem tudtam. Később utánanéztem, édesapám nem szerepelt benne. Olyannyira nem, hogy október 23-án Győrben még semmi látható nem történt, 24-én sem, csak 25-én érett meg a helyzet arra, hogy itt is tüntetést szervezzenek. Valamivel két óra után indultak el a felvonulók a pártbizottság felé, nagyjából egyszerre a Vagongyártól és a színháztól. A színháztól indulókat Földes Gábor vezette. Édesapám nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal, anyámtól tudom, akkor éppen vásárolni indultak, porszívót akartak venni. Az utcán találkoztak a szomszédasszonnyal, tőle hallották, hogy az orosz emlékmű felé mennek, le akarják dönteni. A városházától nem messze állt egy obeliszk, a tetején nagy, bronz ötágú csillaggal. Édesanyám mondta apámnak, hogy ő hazamegy a gyerekekért. Ismertek bennünket annyira, hogy hamar ott vagyunk, ahol történik valami. Azóta is emlegeti, mi lett volna, ha együtt mennek haza értünk. De nem, anyu hamar hazafutott. Persze a bátyámat már nem találta otthon, ő eltűnt a barátaival, hogy körülnézzen, mi történik a városban. Engem kézen fogott, és magával vitt. Amikor az emlékmű közelébe értünk, egy ismerős gratulált édesanyámnak, de ő nem tudta, mihez. Kiderült, hogy édesapát a munkások szinte föltuszkolták az emlékmű talapzatára, és ott elszavalta a Nemzeti dalt. Ez azért történhetett meg, mert a dolgozók iskolájában is tanított, és ismerték, szerették őt. Arra emlékszem, hogy amikor odaértünk, már egy jó hosszú kötél volt a csillagon, és húzták az emberek. Gondolom, le is esett. Utána, időben nem tudom hova tenni, de a városházáról is leszedték a vörös csillagot. Ott valami létrára emlékszem, és mintha arról szedték volna le. Ezek után – ezt már elbeszélésből tudom – a tömeg a börtönhöz ment, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Jött egy ÁVH-s teherautó, valami fegyver is volt rajta, azon mentek az ávósok a börtönhöz. Percek múlva már hallatszottak a lövések. Három halott volt, és sok sebesült. Normális ember nem megy oda, ahol fegyvertelenekre lőnek, mi is hazamentünk. 
Győrben nem volt több áldozat, mert a katonaság és a rendőrség megadta magát. Másnap, 26-án édesapa elment tanítani, de a szokásosnál korábban végzett és a városházához ment. Ott hallotta, hogy Óváron a védtelen emberek közé lőttek, és látta a mentőket, ahogy hozták az óvári sebesülteket. Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy Óváron nagyon sok a halott és a sebesült. Édesapa és még valaki – nem tudjuk, ki, mert erről később mindenki igyekezett hallgatni – fölment Szigethy Attilához, és elmondta, mit hallottak. Erre Szigethy Attila megkérdezte, ki menne el megnézni, mi történt pontosan, és ha kell, segíteni a helyzet normalizálásában. Édesapa jelentkezett.  Soha nem volt párttag, de annyit tudok, mivel jó előadókészsége volt, 45-ben a barátai megkérték, hogy tartson kortesbeszédet, így néhányszor elment a Barankovics-párt gyűléseire a környező falvakba, de aktívan nem politizált. Érdekelték a történések, érzékenyen reagált rájuk, és amikor valakinek menni kellett elintézni valamit, vállalta. Nem volt tagja semmiféle bizottságnak, nem lett kinevezve, nem állítottak ki neki hamar egy igazolványt, őt a felelősségérzet motiválta. Egy katonatiszt felajánlotta, hogy adnak teherautót a laktanyából. Azon indultak, civilek is felkapaszkodtak rá. Édesanyám két közeli lányismerőse is azon a kocsin ment Óvárra, mint a többi érdeklődő. Édesapáék fehér zászlóval mentek, fegyver nem volt a kocsin, de fegyveres katonák követték őket egy másik teherautón. Földes Gábor is elindult egy Pobedában, Ökrös főhadnagy meg még néhány győri kíséretében, akik később disszidáltak. Öttevénynél beérték édesapáékat, és elkérték a fehér zászlót, mondván, ők előbb érnek oda. Földesék egyenesen a határőrlaktanyához mentek, oda, ahonnan a tömegbe lőttek.  
Hogy Óváron mi történt, amikor odaértek, arról azért nem akarok beszélni, mert millió egy változatot hallottam róla. A sortűz után a tömeg bejutott a laktanyaudvarba, keresték a tiszteket, akiket felelősnek véltek a történtekért. Néhányat megvertek, kettőt annyira, hogy kórházba kellett vinni őket, egyikük nemsokára meghalt. Két hadnagyot, Vágit és Mátét Gulyás Lajos és Földes Gábor menekített ki, majd vitt be a városházára. Mire édesapáék odaértek, már a kihallgatásuk is megtörtént. Jegyzőkönyvet is fölvettek, ami aztán eltűnt, pedig később fontos lett volna, hogy meglegyen. Közben a tömeg követelte, adják ki a két tisztet. Annyira követelőztek, hogy többen is kiálltak a városháza erkélyére, onnan próbálták nyugtatni az embereket. Édesapát megkérték, mondja el, hogy Győrben nyugalom van, a rendőrség és a katonaság megadta magát. Édesapa kiment az erkélyre, de mivel nem ismerték, a tömeg fújolni kezdett, mire Ládi Károly gimnáziumi igazgató, aki Győrből ismerte, megvédte, mondván, szavahihető ember. Édesapa azt mondta, elég szomorú, ami történt, ki kell vizsgálni, meg kell keresni a felelősöket, és törvényes eljárás keretében kell felelősségre vonni őket. Más is beszélt, aztán szétoszlott a tömeg, a győriek pedig hazajöttek. 
Nehéz a történtek kibogozása, különösen a visszaemlékezésekből. Amikor mi ennek komoly jelentőséget tulajdonítottunk, édesapa már nem volt itthon. Aki kapott két évet vagy tíz évet, miután hazatért, mesélhetett a családnak. Tőle már nem lehetett kérdezni. Azt tudom, hogy az óvári út után édesapa az átlagpolgár tevékenységén túl nem sok mindent tett. A pedagógusoknál is alakult valamilyen szervezet, amely főleg azt célozta, hogy a gyerekekkel tudatni kell, mi történik az országban, és a leghatározottabban meg kell akadályozni, hogy részt vegyenek a fegyveres harcokban. Talán 27-én történt, hogy több diákja felkapaszkodott egy teherautóra, hogy Pestre menjenek harcolni, de apu és még néhány pedagógus leszedte őket. Csak agyonlövették volna magukat.
Édesapa november 2-án ment ki Bécsbe, és 17-én jött vissza. Édesanyának mesélték, hogy egy pártbizottsági funkcionárius olyan kijelentést tett a fodrásznál: csak jöjjön meg az a nagypofájú Tihanyi, majd kitekerjük a nyakát! Nagy a valószínűsége, hogy ő jelentette, Tihanyi már itthon van. Hogy miért ment ki Bécsbe? Szigethy Attiláék beszéltek az osztrákokkal, hogy a Bayer Bund – az osztrák parasztszövetség – kész gazdasági segítséget nyújtani a Kisalföldnek, ennek kapcsán ment ki apám és három másik ember. Most tudtam meg, hogy amikor október 30-án megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, édesapa felszólalt, de senki sem tudja pontosan, mit mondott. Ott, az alakuló ülésen hallotta, hogy három küldött indul Ausztriába a parasztszövetséghez, és civilként csatlakozott hozzájuk, hogy meglátogassa az osztrák ismerőseit. Bécsben csak a három küldött tárgyalt a Bayer Bund képviselőivel, de az amerikai követségre sajnos édesapa is felment kíváncsiságból. Ennek ellenére ez utóbbi nagyon súlyosan esett a latba édesapánál, bár mindenki tudta, nem történt semmiféle amerikai segítség. A per idején édesanya bekérette tanúnak Idei László gépkocsivezetőt, aki Ausztriába vitte őket. A szerencsétlent abban a pillanatban elkapták, bedugták valami fogdába, majd azzal bocsátották el, jobb, ha elfelejti, hogy valaha is ismerte Tihanyit. Így nem is nagyon lehetett bizonyítani, mi történt valójában Ausztriában. Édesapa Idei Lászlóval elment Paasdorfba, ahol 1945-ben lábadozott, onnan aztán két héttel később gyalog jöttek haza. Tulajdonképpen hazaszöktek. Biztosan úgy gondolták, nyugodtan jöhetnek, hiszen – mint édesapa mindig hangsúlyozta – nekik csupán a hibák kijavítása volt a célja, amit az SZKP XX. kongresszusa is deklarált, és Győrben amúgy sem történtek olyan események, amiért súlyos ítéletre számíthattak volna. Utána a pártbizottságról azt üzenték édesapának, hogy ne bujkáljon, tanítson, mire ő visszaüzent, nem bujkál, tanít. 1956. december 27-én úgy vitték el édesapát, hogy csak egy-két napig lesz bent, amíg ellenőriznek valamit. Hát ebből elég hosszú bent tartózkodása lett szegénynek. Akkor még azt sem tudták, hogy mivel is vádolják meg édesapát. Végül az óvári ügyben a gyilkosságra felbujtást kutatták: Óváron ki vitte és hová. Összeszedtek tizenhárom embert ebben a perben, többen a tárgyaláson találkoztak először, korábban semmi közük nem volt egymáshoz. Meglepő dolgokat produkáltak a nyomozók, kiszámíthatatlan volt minden lépésük. Volt édesapának egy ügyvédje, aki nem az elvárásainknak megfelelően tevékenykedett. Mindenre bólogatott, mindenbe beleegyezett, mintha a rendszer védelmére kirendelt ügyvéd lett volna. Ezután bízta meg édesanya a házban lakó ügyvédet, Gidai bácsit. Vádiratot soha nem láttunk, és a halálos ítélet mindenkinek rettenetes megdöbbenés volt. A tanúkat megfélemlítették. Az egyik sofőr letagadta, hogy vitte volna édesapát Óváron. A határőrkerület parancsnoka azt vallotta, hogy apámat véres kézzel látta, pedig ő a lincseléskor közelében sem volt a laktanyának. A bíró azt kérdezte a tanútól: Nézze meg jól, nem téveszti össze Gulyás Lajossal? Annyiban hasonlítottak, hogy mindkettőjüknek elég erős bajsza volt, meg közel egykorúak voltak. Gulyás saját bevallása szerint is véres lett, amikor próbálták kihúzni a tömegből az egyik tisztet, mert azért menteni akarták ezeket a csirkefogókat. Erre a tanú se igent, se nemet nem mondott. Ilyen körülmények között az ügyvéd nem állhatott a helyzet magaslatán, ebbe sem kapaszkodhatott bele. Másrészről meg bizonyított volt, hogy a győri teherautók jóval későbben értek Óvárra. Egy másik vádpont szerint apám vezette a teherautót. Ezeket azért tisztázni lehetett volna. Vád volt ellene a Nemzeti dal elszavalása, de akkor többen is elszavalták. Anyám mindig oda lyukadt ki, hogy édesapát személyes bosszú alapján választották ki. Én nem tudok róla, hogy bárkivel is személyes nézeteltérése lett volna. Édesapa az alkotmányt szó szerint vette, úgy is viselkedett, ami a pártvezetők szemében irritáló lehetett. Mindig megmondta, mi nem tetszik neki. Kétségtelen, ha nem szavalja el a Nemzeti dalt, nem megy el Óvárra, nem megy ki Ausztriába, akkor nincs mit mondani rá. Azt hiszem, bűnbakokat kellett keresni, akiket aztán megvádolhatnak. A jelenlétük beleilleszthető volt a koncepcióba: ha ott voltál, csináltad is. 
Weintráger Lászlót, Zsigmond Imrét, Kiss Antalt és Cziffrik Lajost lincseléssel vádolták. Az egyértelmű lincselés nem is aznap volt, amikor édesapa Óváron járt, hanem másnap. És még az sem bizonyított, hogy akit elítéltek, tevőlegesen részt vett a lincselésben, csak az a biztos, hogy ott volt, mert fénykép alapján azonosították őket. Az övékét klasszikus koncepciós pernek szánták, amelyben részt vett a revizionista kommunista Földes Gábor, a klerikális reakció Gulyás Lajos református lelkész személyében, és a horthysta vitéz, az apám. Pedig se horthysta, se vitéz nem volt. Katona volt, mint annyian, majdnem meghalt szegény. És ugye az egész úgy állt össze, hogy Földes, Gulyás és Tihanyi az eszmei kiagyalói annak, amiben vagy még, vagy már nem vettek részt. És a másik négy a gyilkos, a végrehajtó. Így állították föl a koncepciót. A négy lincseléssel vádoltról nem tudok nyilatkozni. Ők ott voltak a helyszínen, ez bizonyított, de több másik ezerrel együtt. Egy idős barátom azt mondta: öregem, a fénykép alapján, aki állt, az tizenöt évet kapott, aki mozdult, az meg kötelet. Ugye 57-ben azt nyilatkozta a belügyminiszter, hogy kevésnek tartja a fizikailag megsemmisítettek számát. Méltánytalan, hogy a dolgokat olyan nagy súllyal ítélték meg. Apám nem mondhatta, hogy nem szavalta el a Nemzeti dalt, de az méltánytalan, hogy ezt úgy rótták fel neki, mint a rendszer megdöntésére irányuló felkelés elindítását és vezetését. Ott voltak Óváron, és nekik köszönhető, hogy aznap nem történt több lincselés, mert csitították az embereket, ezt viszont gyilkosságra való felbujtásként értékelték. A bécsi utat másodfokon például hazaárulásnak vették, az első fokon nem is foglalkoztak vele. 
A másodfokú tárgyalás, december 21-én, zárt tárgyalás volt, katonai bíróságot állítottak fel Budapesten. Édesanya és Náci nagybátyám ott voltak a tárgyalóterem előtt, de nem ott hozták ki őket, ahol várni lehetett, hanem valami hátsó kijáraton. Náci bátyámnak valahogyan mégis sikerült elkapni édesapa tekintetét, amikor éppen egy lépcsőn vezették fel őket, és annyit látott, hogy apu egy mozdulattal mutatta az ítéletet. Az indoklás változott, de az ítélet nem. Még az egyik életfogytot is halálosra változtatták. Akkor még reménykedtek a kegyelmi kérvényben. Nem tudtuk, hogy mikor hozták le őket Győrbe. Édesanyám húgának volt egy ismerőse a bíróságon, aki megtudta, hogy lehozták őket, másnap lesz az ítélet-végrehajtás. Meg is mondták a nagynénémnek, de édesanya akkor még nem tudta. Az ügyvédnél érdeklődött, de az nem beszélhetett. Ők akkor nem mondhatták meg, később aztán engedélyt kaptak a bíróságon, hogy közölhetik a hozzátartozókkal. Édesanyám akkor már tudta, mert amikor a húgának mondta, hogy ha eddig nem jött értesítés, biztosan élnek. Erre a nagynéném zokogni kezdett, és kiderült az igazság. 
 Akkoriban néha álmodtam édesapával. Jött felém, nagy bajsza volt, fölemelt és szúrt a bajsza. És akkor fölébredtem. Persze sok emlékem volt róla. Hogy elvitt úttörőtáborba a Balatonra, és borogatta a begyulladt szemem, azt hittem, valami belement, de árpa volt. Ő volt mellettem egész éjjel. Meg amikor Likócsra jártunk a motorkerékpárral. A bátyám kiment biciklivel, engem felültettek a tankra, anyám hátul, így mentünk ki. Ezek az emlékképeim megvannak. Meg amikor a disznóölést csinálták. Anyánk, amennyire lehetett, próbálta pótolni édesapánkat. Talán, mert már olyan régóta nem volt velünk, nem éreztem annyira a hiányát, mert anyám rengeteget dolgozott, szeretetből meg gondoskodásból megkaptuk anyánktól azt, amire szükségünk volt. A nagyanyám, az anyám meg a testvérem és anyám húgának családja igyekeztek érzelmileg kitölteni az életemet. Eleinte viszont voltak anyagi gondjaink is. A decemberi fizetését édesapa már nem kapta meg. Édesanya megreklamálta, és jött a válasz: a fennálló jogszabályok miatt nem áll módjukban folyósítani. A kollégái próbálkoztak valamilyen szakszervezeti segéllyel, de a Gárdonyi Géza nevezetű művelődési osztályvezető azzal állította le, hogy nem folyósítunk fehérsegélyt. Pedig az ügyvédet is fizetni kellett. Ebben a periódusban nem kaptunk segítséget, de édesapa halála után nem egészen egy évig – pontosan az sem derült ki, hogy személy szerint kik – orvosok adtak össze számunkra pénzt, Böjtösék szervezték, az evangélikus egyháztól. Pedagógusok is segítettek, azt Szabó György tanár szervezte meg. Olyan négy-ötszáz forintra jött ki havonta. Egy idő után aztán megszűnt ez a támogatás. Hogy féltek, vagy lecsengett a dolog a részükről, nem tudni.  A vagyonelkobzáskor majdnem mindent – Likócs kivételével – elvittek, anyánk mégis olyan életet biztosított nekünk, amilyet sok helyen két szülő sem tudott, és az anyagi lehetőségek biztosítása nem ment az érzelmi dolgok rovására. De azért nem volt mindegy, hogy anyánk szombat-vasárnap falura ment parasztasszonyoknak szabás-varrást tanítani, és jött haza a teli cekkerrel: a tojással, a tyúkkal meg egyebekkel. Télen például, amikor kevesebb munka volt – nagykabátokat ugyanis anyánk nem varrt –, Mikulás-csomagokat festegettünk. Mindig volt, aki segített, és munkát adott. Nagy műanyag terítőket is festettünk. Akkor divat volt, hogy Mikulás meg nyuszi, meg nem tudom, mi volt rajta. Holeczki néni szerezte a munkát. Ilyenekből éltünk. Amikor anyánk nem volt otthon, tudtuk, hogy miértünk nincs otthon. 
Édesanya nem omlott össze, amiben a búcsúlevélnek óriási szerepe volt. Olyasmire sem emlékszem, hogy a bosszúállás kérdése szóba került volna. Nyilván gyilkosoknak tartottuk őket, hiszen egyértelműen azok voltak, de fő gondolatunk nem a megtorlás volt. Az eszem azt mondja, azok az égbekiáltó bűnök, amelyeket 56 leverésével és a megtorlással elkövettek, nem maradhatnak büntetlenül. Az igazságosságnak érvényesülnie kell. Aztán fölteszem magamnak a kérdést: az én lelkem nyugodtabb lesz ettől? Arról nem is beszélve, hogy apám ettől nem támad föl, a mi elmúlt életünk nem lesz könnyebb, nem lesz jobb. A lelki megnyugvásomat sem hozná meg, ha ezekre akármit is kiszabnának. Hát akkor meg azt mondom, a fene egye meg őket, van magasabb bíró, feleljenek ott. Az is biztos: vallásos neveltetésünknek tudható be, hogy az ember nem azzal kelt-feküdt, hogy bosszút kell állni. Édesapa sem átkozta őket a búcsúlevelében. Ő is arra hivatkozik, hogy ezeknek az embereknek majd valahol felelniük kell a tetteikért, és hogy ő megbocsát mindenkinek, aki ellene vétkezett. Ez erőt ad az embernek. Ha ő meg tudott bocsátani, nekem nincs jogom feszítsd meg-et kiáltani. Másrészt arra gondolok, hogy ha ők nem akartak gyűlölettel a lelkükben meghalni, akkor az élőknek, az igazságszolgáltatásnak igenis kötelessége, hogy a helyükre tegyék ezeket a dolgokat. De máig sem vagyok tisztában vele, hogy mit kellene tenni, vagy mit szeretnék tenni. 
Anyánk úgy nevelt bennünket: előre kell nézni, sem a bosszú, sem a múlt állandó emlegetése nem segít rajtunk. Édesanyám rendkívül gyakorlatias ember. Például az 56-os évfordulókon nem engedett ki bennünket a lakásból, nehogy valami gond származzon belőle. Ennek ellenére 1966. október végén a rendőrök elvittek engem is és a bátyámat is. Úgy tudom, a győri temetőben összepiszkították a szovjet emlékművet – amit én egyáltalán nem tartok intelligens dolognak –, de kiderült, hogy nekünk semmi közünk nem volt hozzá, és elengedtek. Egy kis lámpavillogtatással kérdezgettek, hol jártunk egy bizonyos napon, aztán másfél-két óra múlva elengedtek. Éjjel volt, azt mondták, elmehetünk. Bátyám a rendőrség (a régi ÁVH épülete, ahol apu is volt) közelében lakott, mi pedig a belvárosban. Csendesen azt mondtam, úgy szeretnék menni, ahogyan jöttem. Így aztán azzal a Volga autóval haza is vittek. Az is hozzátartozik, hogy mi nem hőbörögtünk, nem hívtuk fel magunkra a figyelmet. Anyánk útmutatása az volt: nem felhívni magunkra a figyelmet, csendben kell maradni, ha élni akarunk. Passzív ellenállás persze volt bennünk, a tanulmányaink során se kisdobos, se úttörő, se KISZ, ezekben nem vettünk részt. Nem is agitáltak, de gondolom, ha jelentkeztem volna, felvesznek. Nem is érdekelt bennünket, ennyire azért élt bennünk a múlt. Mindennel tisztában voltunk, alkalmasint játszottuk is a nagyokost, de hivatalos piszkálódásokra nem adtunk okot. Nem mondanám, hogy lapítottunk, éltük a magunk életét, de nem titkoltuk soha, kik vagyunk, mik vagyunk. 
Mindig oda kell visszakanyarodnom, mennyire gyakorlatias gondolkozású volt anyám, meg hogy édesapának milyen volt a megítélése. Nagyon szép lakásban laktunk az Árpád úton. Egyszer valaki üzent a pártbizottságról, állítólag Gyepesnek, a bírónak a felesége, hogy csináljunk valamit a lakással, mert valaki kiszemelte magának a pártbizottságon, és minket ki akarnak tenni Győr peremkerületébe. Mivel édesanyámnak ipara volt, abból éltünk, nem kaptunk se árvasági segélyt, se egyéb támogatást. Az iparosnak még táppénz se járt, ha beteg lett. Tehát neki dolgoznia kellett, és a munkája attól függött, hogy a kuncsaftok elmennek-e hozzá. Győr kisváros volt, de aki nem a belvárosban lakott, ahhoz már nehezebben mentek ki. Később be is igazolódott. Tehát amikor édesanya megtudta a dolgot, elcserélte a lakást. Szép, háromszobás állami bérlakásban laktunk, kaptunk érte egyszobás, pici öröklakást, amit édesanyám nevére írtak. Odaköltöztünk, de nehézségei lettek az iparral, nem mindenki jött ki hozzá Nádorvárosba. Körülbelül egy év múlva édesanyának sikerült elcserélnie a kis öröklakást egy nagyon szép, kétszobás bérlakásra, a belvárosba, ahol tovább folytathatta az iparát. 
Amikor jöttek a kuncsaftok, édesanya állandóan mesélt, hogyan történt, mint történt, min mentünk keresztül. Kisgyerek voltam, bent lehettem, és hallgattam a történeteket: mi történt, mit mondott édesapa, hogyan szavalta el az utolsó szó jogán Ady Csák Máté földjén című versét. Állandó téma volt a családban, hogy megtörtént ez a tragédia, de mégsem éltük meg tragédiaként. Ebben a nyíltságnak volt a legnagyobb szerepe, annak, hogy mindig beszéltünk róla. Mivel soha semmi nem volt titok, semmi olyasmi nem történt, hogy egy titokról hirtelen kiderül az igazság, és azt megdöbbenve veszi tudomásul az ember. 
 Továbbra is oda jártam iskolába, ahol édesapa tanított. A tanárok rendkívül szolidárisak voltak velem. Egyszer az egyik osztálytársam valami gonoszkodó megjegyzést tett apámra, olyasmit mondott, hogy gyilkos volt. Én meg borzalmasan megvertem a gyereket. Persze ebből nagy botránynak kellett volna lennie. Behívott az osztályfőnököm, én meg sírva mondtam el neki, mit mondott Tamás. Szerencsétlen tanárnő, borzalmas helyzetben lehetett. A hivatalos verzió szerint azt kellett volna mondania, hogy Tamásnak igaza volt. Ehelyett vigasztalni kezdett, bizonygatta, hogy Tamás biztosan nem akart nekem rosszat, csak valakitől ezt hallotta. Aztán Tamás azt se tudta, hogy kérjen tőlem bocsánatot. Az egyház is segített. Egy volt apáca tanított bennünket németre. És annyi volt még, hogy ide, a győri bencésekhez fölvették a bátyámat, és körülbelül fél évig a bencések menzájáról kaptunk ebédet. Hogy miért maradt abba, nem tudom. 
Kijártam a nyolcadikat, és erdészeti technikumba szerettem volna menni. Ám ott csak egyéves gyakorlat után dőlt el, hogy fölvesznek-e. Anyám azt mondta, egy évet ellébecolok, és lehet, hogy nem vesznek fel. Amikor egyszer beteg voltam, megcsináltam a rádiót, mire édesanya azt mondta, legyek villanyszerelő. Óriási szerencsémre a MüM 401-es Iparitanuló Tanintézete indított szakközépiskolát, ahol az érettségi vizsga is biztosítva volt, oda felvételiztem. Jó bizonyítványom volt, mégsem akartak fölvenni. Az igazgató, aki édesapa kollégája volt, tudta, ki vagyok, és nagyon félhetett. Édesanya elment hozzájuk, és sírva mondta a feleségének, hogy nem ezt várta a férjétől. Így aztán fölvettek. Jeles érettségim lett, és szakmát is kaptam. Nagyon karakán emberekkel ismerkedtem meg a szakközépben. Sőt, édesapám volt kollégái is tanítottak. Volt olyan történelemtanár, Kövér István – ugye 63–67 között jártam a szakközépbe –, aki a történelemkönyvből kihúzatott néhány dolgot, mondván, hogy az nem úgy történt. Végtelenül becsületes ember volt. 
1967-ben végeztem, és ahol gyakorlaton voltam, ott kezdtem el dolgozni. Nem volt különösebb gond, mert póznamászó, mérőórás villanyszerelő lettem, amit nagyon élveztem. A munkásokkal is jó kapcsolatom alakult ki. Szerettem dolgozni, jó emlékeim vannak a melósokról is, de egy kicsit többet éreztem magamban, és jelentkeztem a főiskolára. A jellemzésemet a személyzeti osztályon lezárt borítékban kaptam meg. Megkérdeztem, mi van benne. Azt mondták, semmi közöm hozzá. Ezen nagyon elcsodálkoztam. Akkor vissza akarták venni tőlem a borítékot, persze én nem adtam, sejtettem, mi van benne. Hazajöttem, felbontottuk. Édesapáról volt benne, hogy milyen ítélete volt, rólam meg az, hogy nem vagyok semmilyen szervezetnek tagja és nem olyan beállítottságú vagyok, hogy vezető beosztásra alkalmas lennék. Így javasolják nevezett felvételi kérelmét elutasítani. Ezzel a papírral nem mentem el felvételizni a főiskolára.  
Ősszel elvittek katonának. Nagy szerencsém volt, mert nyáron jogosítványt szereztem. Négy vagy öt helyen voltam katona. Veszprémben azzal fogadott a százados: No, mit csinált az öreged? Megvontam a vállam, és azt mondtam: semmi különöset. Ezzel le volt zárva a dolog. Veszprémben stadiont építettünk. Jót tettek velem, mert a zsold mellé lett egy kis ellátmány. Aztán repülőgép-harcálláspontra hordtam a reggelit, ebédet, vacsorát, és mindennap fel volt írva a tenyerembe a belépési kód. Hogy ez figyelmetlenség volt-e a részükről, nem tudom, de támadás soha nem ért. Egyszer kerülhetett szóba a múltam. Parancsnoki sofőrnek szántak és már majdnem rendben volt minden, amikor azt mondták, ez mégsem megy. Lehet, hogy a legutolsó kontrollnál derült ki, hogy ki vagyok. Konyhai vételező gépkocsin voltam sofőr, a kocsiparancsnok szerzett egy malacot a szomszéd laktanyából, levittük Alsóőrsre, és betettük a többi közé. Azok persze nekimentek a fekete színű, általunk orosz disznónak nevezett jövevénynek. Oldalba lökött a főtörzs és azt mondta: Látod, ezek sem szeretik egymást! Amikor egy hadnaggyal Budapestre mentünk, meglátogattuk az édesanyját, aki Mátyásföld közelében lakott. Mire megérkezünk, a mama is hazaér a miséről és jót reggelizünk – mondta. Ilyesmit mással szemben nem engedtek volna meg maguknak. 
Leszerelésem után otthagytam a vállalatot, elmentem a Közműépítőhöz villanyszerelőnek, és elvégeztem estin a villamosipari technikumot. 1974-ben felvettek a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára. Egy év után bementem a főnökömhöz és mondtam, hogy három és fél év múlva végzek, van-e szükség üzemmérnökre. Korrektül megmondták, hogy nincs. Akkor mentem a megyei kórházhoz. 1975 februárjában kerültem ide, először műszaki ügyintézőnek. A kórházban a jelentkezésemkor biztosan nem tudták, ki vagyok. Az igazgató, akivel az angol nyelvkurzusom kapcsán jobb viszonyba kerültem, egyszer rákérdezett édesapám dolgára. És én ugyanazt mondtam, amit ma is: politikailag nem volt óriási szerepe, a lelkiismeretére hallgatva mindig kinyilvánította a véleményét, és megtette, amit szerinte kiszabott rá a sors. Mondtam, amit a különböző fehér könyvekben olvas, az nem történt meg sem Győrben, sem Óváron, sem máshol, és elmondtam, mi volt az apám szerepe. Koncepciós per volt. Az igazgató normálisan fogadta, biztosított a védelméről, de hozzátette: Azzal természetesen tisztában vagy, hogy vezető beosztásba nem kerülhetsz. Erre én az ismeretség miatt megengedhettem magamnak, hogy csodálkozó arcot vágjak, és különböző párt-deklarációkra hivatkozzam, miszerint a szakmai felkészültség számít. Mire hátba veregetett: Ugyan már, ne marháskodj, gondolom, neked ezt nem kell külön magyarázni. Soha nem tapasztaltam rosszindulatot a részéről, sőt ahogy enyhültek a körülmények és beruházások is voltak, huszonnégy fős csoport vezetője lettem. Azt mondhatom, a munkám során nem ért kellemetlenség, problémát csak az jelentett, hogy munka mellett kellett tanulnom, ami nem volt könnyű. Most osztályvezető lettem, mert az egyik kollégánk elment, és mivel már tizenhét-tizennyolc éve dolgozom a kórháznál, ez természetesnek tűnt. Okot nem adtam rá, hogy ne én legyek, a végzettségem megvan hozzá, a területet jól ismerem. A vezetés részéről soha nem tapasztaltam határozott ellenintézkedéseket. Sőt, hat évvel ezelőtt, amikor még nem lehetett olyan könnyen külföldre menni, kimehettem Ausztriába. Ennek részben a nyelvtudás az oka, meg elektromos ügyben kellett valamit bonyolítani, és kétszer három-három napra kimehettem. Ez akkor óriási dolog volt. 
A napokban megkérdezték, hozott-e valami jót nekem a rendszerváltozás. Erre azt kellett mondanom, hogy erkölcsileg, érzelmileg természetesen adott elégtételt, de a mindennapokban konkrét változást nem hozott, én ugyanúgy dolgozom. Hozzátéve, hogy tizenegy éve másodállásom is van, jó anyagi körülmények között élünk, de ez nem az elmúlt másfél évben alakult így. Előtte is embertelenül sokat dolgoztam. Nem természetes, hogy a napi nyolc óra után este a műhely-garázsomban, szombaton, vasárnap és szabadság alatt kórházakban, óvodákban kell villanyt szerelnem. Megtettem, mert egyrészt anyámtól azt láttam, hogy mindig csak dolgozott, másrészt voltak – meg vannak – olyan kulturális, anyagi és egyéb igényeim, amelyeket csak így tudok kielégíteni. Lehet, hogy mindezt külföldön könnyebben meg tudtam volna valósítani. Hogy nem mentem el, abba talán az is belejátszott, hogy az apám se ment el. Azt mondta, és a gyerekeinek is azt tanította: Itt élned, halnod kell! És olyan illúzióim sem voltak, hogy a határ túloldalán kolbászból van a kerítés. Azt pedig biztosan nem tudtam volna feldolgozni, hogy örökre ott kell maradnom. De abban az időben még útlevelet sem kaptam, az pedig meg se fordult a fejemben, hogy megpróbáljak kiszökni. Hogy jól tettem-e vagy nem, ezt nem tudom. Az biztos, hogy azt az időt, amit hasonló korú barátaim presszókban vagy kirándulásokon töltöttek, én tanulással. Még be sem fejeztem a főiskolát, amikor elkezdtem építeni ezt a lakást. Alighogy befejeztem, kiváltottam az ipart, és ott is dolgoztam. 
Összegezve az egészet, a tragédián túl azt mondhatom: ez az egész pozitív irányba befolyásolta a személyiségemet. Amikor éreztem, hogy valami nehezen megy, illetve nem úgy engednek, mint másokat, az munkált bennem, majd én megmutatom ennek a sok gazembernek. Például akkor is megszerzem a diplomát, ha megpróbálnak elgáncsolni. Az ember nem látott más lehetőséget az elégtételszerzésre, mint hogy bebizonyítsa, akkor is előbbre tud lépni, ha bármit tesznek ellene.
Tizennégy-tizenöt éves voltam, a bátyám tizenkilenc-húsz, nyilvánvaló volt, előbb-utóbb elkerülünk a háztól. Egyszer megjelent nálunk Czéh Sanyi bácsi, régi ismerős, aki együtt tanított édesapával. Később is meglátogatta néhányszor édesanyát. Szóba került, hogy eljöhet-e máskor is. Édesanya megkérdezett bennünket is. Megértettük, hogy biztosan nem akar egyedül maradni, régóta ismertük őt, korábban evangélikus kántortanító – úgymond közülünk való volt. Hamarosan házasságot kötöttek. Százszázalékos rokkant volt, már akkor bottal járt, később tolókocsiba került. T iszteltük, szerettük, befogadtuk a családba, de a mi életünk ettől nem változott. Az megnyugtató volt, ha elmentünk csavarogni, anyánk nem maradt egyedül. Ez a házasság egymás tiszteletére épült és tulajdonképpen legalizálta Sanyi bácsi látogatásait. Sajnos állapota egyre rosszabb lett. Sclerosis multiplex betegsége volt, egészen fiatal korától. Megtettünk mindent, amit egy ilyen családban meg lehet tenni. Én a hátamon hordtam le kerekezni, hogy el ne essen a lépcsőn. Aztán közösen vettünk egy Trabantot. Amikor elvittük Balatonra, úgy nézett ki az autó, mint a karácsonyfa, fölpakoltunk és bezsúfolódtunk. Már nős voltam, Sanyi bácsi, az anyám, a feleségem meg még Gergő is a Trabantban, a csomagtartó megpakolva. Sanyi bácsi idővel nagyon rossz állapotba került. Egy-két hónapig én jártam föl édesanyához minden reggel – már külön éltünk –, hogy segítsek. Nehéz volt. Féltünk, hogy édesanyám rámegy. Próbáltak bekerülni nyugdíjasházba, ahol van orvosi ellátás, nővér, minden, de nem sikerült. Akkoriban igen nagy keletje volt a nyugdíjasházaknak. Nővért nem tudtak volna fogadni a nyugdíjukból, egy év után viszont Sanyi bácsinak sikerült bekerülnie a szociális otthonba; egyedül volt a szobában, jobban lett, később zenét és németet tanított, tanítványok jártak hozzá. Édesanya mindennap ott volt. Sanyi bácsi 1984-ben meghalt. Édesanya sokáig a régi lakásában élt, de aztán lakásfelajánlással sikerült kijárni, hogy bekerüljön a nyugdíjasházba. Még a telefont is el tudta intézni. Szeret ott lakni.
Leszerelésem után rossz emlékű cégemet otthagyva, a Közmű- és Mélyépítő Vállalatnál dolgoztam. Ott ismertem meg a feleségemet, Zámori Brigittát, és jó másfél éves ismeretség után összeházasodtunk. 1976 augusztusában született meg a fiunk, Gergely, aki most elsős, villamosipari szakközépiskolába jár. Feleségem szülei a Graboplast gyárban dolgoztak, apósom villanyszerelőként, anyósom pedig a kollekcióban, ahol a kiállításokra kerülő anyagokat készítik elő. Egy húga van a feleségemnek, ő is ott dolgozik. A házasságkötés után szerencsésen rögtön külön kerültünk. Albérletben laktunk, családon belüli megoldással, 1976-ban pedig beléptünk egy meghirdetett szövetkezeti lakásakcióba, ami tulajdonképpen önerős építkezés volt, kedvező hitelkonstrukcióval. Évekig spóroltunk, édesanyám is támogatott bennünket. Ez az a lakás, ahol most is vagyunk. Sajnos majdnem négy évig épült, több ezer órát dolgoztunk segédmunkában, mert az építőanyagokon kívül teljesen önerős volt.
A feleségem munkahelye éppen privatizáció alatt áll, rendkívül bizonytalan a helyzete. Szóba került, hogy a dolgozók megveszik a vállalatot, akkor tulajdonosi részarányban kapnának jutalékot, és a munkahelyük is biztosítva lenne. Nem szólok bele, hogyan döntsön, az a fontos, hogy jól érezze magát a munkahelyén. Tizennyolc évi házasság alatt az ember megismeri a másikat, tudja, hol legyen megengedőbb, hol álljon ki határozottan a véleménye mellett, mert úgy érzi, abban ő a kompetens. A háztartással kapcsolatos dolgokba nem szólok bele, a pénzügyiekbe sem, inkább csak figyelemmel kísérem. Viszont azokba az egyéb pénzügyi dolgokba, ahol elő kell teremteni mindezek fedezetét, ő nem szól bele, ezt én vállaltam, én végzem, és nem is rosszul. Megfelelő anyagi biztonságot jelent a szakmám: odafigyelésemmel, lelkiismeretes munkámmal, az emberekkel kialakított kapcsolataimmal. Meg tudom ítélni, hol kössek olyan kompromisszumot, amely az elvek feladása nélküli megegyezést eredményez. A feleségem rögtön az elején megtudta, mi történt édesapával. Sőt, talán tudta már korábban is, mert a cégnél több olyan vezető beosztású ember dolgozott, akit édesapa tanított. Később kiderült, hogy apósom is tudta, ki volt édesapám.
Korábban sem tevékenykedtem politikai szervezetekben, pártba most sem léptem be. Vannak szimpatikus programmal rendelkező pártok. Például az MDF, amelyre szavaztam, vagy a kisgazdák, de emlékszem a FIDESZ meg az SZDSZ nagyon kemény, nagyon határozott állásfoglalásaira is, amelyek nagyon tetszettek nekem. Mindegyiknél találok nagyon rokonszenves elképzeléseket, programokat, de találok olyasmit is, ami nem tetszik. Bár talán egy egyszerű párttagtól nem is várnak el olyan mértékű párthűséget, hogy mindent feltétel nélkül elfogadjon, de a magam lelkiismeretével nem tudnám összeegyeztetni, hogy azok a dolgok, amelyek nekem nem tetszenek, és amelyeket szóvá is teszek, végül a többségi elv alapján megvalósulnak. Élem a magam életét, nyitott vagyok, sok mindenről alkotok véleményt, és ha konkrét dologról van szó, amiben úgy érzem, tehetek valamit, azt párttagságtól függetlenül is megteszem. Nem tudom, kik hozták létre a halálbüntetést ellenzők ligáját, de oda rögtön beléptem, és amennyire tudtam, anyagilag támogattam őket. Egyetértek velük, mert inkább fusson száz bűnös, mint hogy egyvalakivel olyat tegyenek, ami visszafordíthatatlan. Ugyanez volt a Történelmi Igazságtétel Bizottságával, amikor meghallottam, hogy megalakult, csatlakoztam hozzájuk. Nem is tudom, honnan tudtam meg, vidékre sokkal nehezebben jutnak el ilyen információk. Halda Aliz címét adták meg, beszéltem vele telefonon, tőle kaptam meg a belépési nyilatkozatot. Nagy hatással van rám, amivel foglalkoznak, meg hogy nem pártként funkcionálnak. Támogattam az örményországi földrengés áldozatait is valamilyen összeggel. És tavalyelőtt nyáron, amikor az MDF szervezésében gyerekeket nyaraltattak, mi is vállaltunk Aknaszlatináról és Lészpedről egy-egy kisgyereket. Ha más párt szervezi, akkor is támogattam volna, de annyi fenntartás azért van bennem, ha a kommunisták vagy az utódpártjuk, akkor nem. Sok embert látok az MSZP-ben, akik emberileg még szimpatikusak is lehetnek, elismerem a jóindulatukat, de közösséget nem szívesen vállalnék velük. Van egy határ, amit nem szeretnék túllépni. 
Mindenesetre sokkal simábban is alakulhatott volna az életem. Én azon már több ízben gondolkoztam, hogy mivel számunkra más elégtétel nem maradt, mint bebizonyítani a hatalomnak, akármennyire próbáltak elgáncsolni, csak megteremtettük magunknak a tisztességes körülményeket. Nekem például elsősorban azért kellett a diploma, hogy megmutassam, nem tudnak eltiporni. Jó érzés, hogy elértem. Ezeket próbatételként éltem meg, bár időnként megkérdőjelezem, érdemes volt-e felnőtt fejjel, gyerek és építkezés mellett, másodállást is vállalva tovább tanulni, amikor nem fizették meg az értelmiségi munkát. Jó anyagi helyzetben vagyunk, de nem a mérnöki fizetésemből, nem a főállásomból, mert ott nagyon szerény a kerestem, hanem abból, hogy megszerettem a szakmámat, a munka örömet okoz, a kreatív munka sikerélményt jelent. Végül is fizikai munkával, a villanyszereléssel tudtam előteremteni az elkölthető összegeket, nem a műszaki értelmiségi munkával, arra nem volt vevő a második gazdaságban senki, a munkákat pedig ingyenes tervezéssel nyertem el.
 Gyerekkorunkban furcsa volt, hogy míg más a temetőbe megy az apja sírjához, mi nem mentünk. A Karmelita templom altemplomában van egy kis emléktábla, oda időnként tettünk egy koszorút vagy gyertyát gyújtottunk. Amikor kimentünk anyai nagyanyám vagy keresztapám sírjához, a családi sírhelyhez, úgy vettük, édesapa is ott van. A legelső információ, hogy hol lehetnek eltemetve, röviddel a haláluk után jött. A holttesteket az egyik Olaszfa melletti községből, Oszkóról való börtönőrök vitték ki Győrből Sopronkőhidára. Édesanya Olaszfán élő nagynénjén keresztül üzenték meg, hogy december 31-én négy, január 15-én pedig három koporsót vittek. Neveket nem tudtak, de biztosra vettük, hogy csak ők lehetnek. Abban az időben a soproni utazáshoz határsáv-engedély kellett, szóba se jöhetett, hogy odamenjünk. Nem láttunk rá esélyt, hogy eltemethessük. A vagyonelkobzás után, 58 májusában édesanyát hagyatéki tárgyalásra hívták, ott is elmondta, hogy nem kapott értesítést a férje haláláról. Elment a börtönparancsnokhoz a halotti anyakönyvi kivonatért, és megkérdezte, hová temették őket. Azt válaszolták, érdeklődjön a minisztériumnál. Azt hiszem, oda nem írt. Olyan volt a légkör, hogy nem láttunk reális esélyt a megtalálásukra, de mindig felszínen volt a kérdés: pontosan hol lehetnek? 1988. október 6-án a Magyar Közlöny 46. számában megjelent az 1988. évi 20. törvényerejű rendelet a közkegyelemről. Ebbe viszont nem tartoztak bele a hazaárulás, kémkedés és emberölés vádjával elítéltek, nekik november 30-ig egyéni beadványban kellett kérni az ügy kivizsgálását. Látszott, hogy recseg-ropog már a birodalom.
 Édesapa győri ítéletében szerepelt három rendbeli gyilkosságra való felbujtás, amit Pesten, másodfokon elvetettek, de mi azt nem tudtuk. Bár ha tudjuk, akkor sem számított volna, mert mint később kiderült, másodfokon az ítéletébe betették a hazaárulást, amire szintén nem vonatkozott a közkegyelem. 1988. november 23-án írtuk az első kérelmet az igazságügyi miniszternek édesapa ügyének kivizsgálására. Édesanyámmal szerkesztettük meg, ő is és a bátyám is aláírta. Ugyanakkor írtunk a Belügyminisztériumba is. Berecz János azon kijelentésére hivatkoztunk, hogy aki Magyarországon született és halt meg, azt országunkban egy sírhely megilleti, valamint kértük, engedélyezzék az exhumálást és az újratemetést. Úgy döntöttem, az ügy intézéséből édesanyámat kihagyom, a koránál fogva sem akartam kitenni újra ezeknek a dolgoknak. Persze tudott mindenről, de a hivataloknál én jártam el. 1988. december 9-én a BM-től azt a választ kaptuk, hogy kérelmünket áttették az Igazságügyi Minisztériumba. Erre az átiratra 89 márciusában értesítést kaptunk az igazságügytől, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, július 1-je után sor kerülhet a munka megkezdésére. Az első levelünkre viszont nem válaszoltak, ezért 89. május 18-án újra kértem édesapa ügyének kivizsgálását. 
 1989. június 15-én a Soproni Ellenzéki Kerekasztal megemlékezést szervezett a sopronkőhidai rabtemetőben. Egy héttel előtte értesültem róla, hogy a soproni EKA – amelyben az MDF, az SZDSZ, a FIDESZ, a Független Kisgazdapárt és a TIB szerepelt – felderítette, hogy Szigethy Attilát és az óvári ügy kapcsán kivégzetteket a sopronkőhidai rabtemetőben temették el. Az általuk felkutatottakról és a sopronkőhidai börtön által is megerősítettekről elsőként az MDF-es dr. Magas Lászlótól és dr. Borbély Józseftől kaptam értesítést. A megemlékezésen ismertem meg az EKA másik agilis képviselőjét, az SZDSZ-es Szentkirályi Zsoltot. Csodálatos megemlékezés volt. A várkerületben tartották a fáklyás felvonulást, a nagytemplomban ökumenikus misét celebráltak, utána kimentünk a rabtemetőbe. Pár nappal később Szentkirályi Zsolt Borbély Józseffel együtt kivitt a börtönbe, és bemutatott a jogász végzettségű Pantali Zoltán őrnagynak, aki akkor szolgálatvezetői beosztásban tevékenykedett. Utánanézett, mikor temettek utoljára a rabtemetőben, kik voltak őrségben azokon a napokon, kiket rendeltek ki gépkocsival, egyáltalán, kik tudhatnak róla. Pantali rendkívül segítőkész volt. Később egy ismeretlen telefonáló megfenyegette, hogy megölik, és fenyegető levelet is kapott.
Mindenáron el akartuk érni, hogy mielőbb induljon el a feltárás, legalább az első temetési helyet nézzék meg, egyáltalán van-e nyoma. Mivel nem került elő semmiféle dokumentum, csak az emlékezetre lehetett hagyatkozni. Annyi év távlatából érthető, hogy nem jó ponton kezdtek. Egy Karakás nevezetű volt börtönőr vagy gépkocsivezető – hol ezt mondta magáról, hol azt – állította, hogy a rabtemetőben egy kollégájával ő ásta meg Szigethy Attila sírját, még külön pénzt is kaptak érte a börtöntől. Annyira biztosnak tűnt, el kellett hinni. Eléggé megbízhatóan mutogatta, hova temettek december 31-én, és hova januárban. Azt is állította, hogy egymásra tették a koporsókat. Majdnem ki is lépte, ha ide temették Szigethy Attilát, akkor a többieket hova. Az igazságügynek írt levelekben hivatkoztam is erre az információra. Később megtudtuk, hogy a koporsókat szállító börtönőrök már nem élnek. Volt olyan informátor, aki elbizonytalanodott, és volt, aki biztosan állította, hogy ott vannak.
1989. július 26-án az Igazságügyi Minisztériumból megkaptuk a levelet, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, de éreztették, nem lesz egyszerű, mert a temető nagy, pontosan nem behatárolható, hol keressék őket. Nem biztattak eredménnyel. 1989. október 15-én ezt írtam az Igazságügyi Minisztériumnak: Pantali Zoltán százados megerősítette a soproni EKA-tól kapott értesülésemet, miszerint az édesapám perében kivégzetteket, valamint Szigethy Attilát és Török Istvánt – a soproniaktól tudtam meg ennek a felkelőnek a nevét – a rabtemető egy jól elkülöníthető, mintegy harmincöt négyzetméteres területén temették el. A temetésnek vannak szemtanúi. Mivel a kihantolásnak, exhumálásnak, azonosításnak és végső nyughelyre szállításuknak jogi és gyakorlati akadályai megszűntek, az eljárások elvégzésére mielőbbi időpont kitűzését kérem. Erre Dornbach Alajostól, a TIB jogászától kaptam egy levelet, ami nagyon nem tetszett nekem. Amellett, hogy együttérzéséről biztosított, javasolta, vonjuk vissza a kérelmünket. Azzal indokolta, hogy ilyen sűrűn betemetett helyen csak akkor van értelme elkezdeni a feltárást, ha igen nagy bizonyossággal lehet valószínűsíteni, melyik sírhelyen van az eltemetett személy. Rájöttem, hogy Dornbachot az Igazságügyi Minisztérium kereste meg, mint a TIB jogászát. A TIB-től viszont azt vártam volna, hogy az asztalra vernek, és azt mondják, ameddig ásó van, addig ásnak – főleg azok után, hogy nagy valószínűséggel tudtuk, hol vannak –, nem pedig azt, hogy álljunk el a kérelmünktől.
A levelet 1989. november 4-én kaptam meg, éppen amikor a Sopronkőhidán felállított kopjafák avatására indultunk. Szörnyű dühös voltam és a sógornőmnek lediktáltam az ott vélhetően eltemetettek nevét, majd Sopronkőhidán a hozzátartozókkal aláírattam, hogy beleegyeznek a feltárásokba (ugyanis a levélben kegyeleti okokra is hivatkozott Dornbach ügyvéd). Ezt mellékelve küldtem választ az Igazságügyi Minisztériumnak címezve: „Alulírottak, az úgynevezett mosonmagyaróvári perben kivégzettek hozzátartozói, együttesen kijelentjük, hogy az 1957-ben, illetve 1958-ban kivégzettek exhumálását és azonosítását – kik a sopronkőhidai rabtemetőben lettek elhantolva – az Igazságügyi Minisztérium sorozatos akadékoskodása ellenére kérjük. A temetés helyszínét, illetve a sírok pontos helyét a soproni EKA felderítette, illetve ezen kívül a temetésen részt vevő személy Tihanyi Lászlónak megmutatta. A továbbiakban Tihanyi Lászlót tájékoztatták arról, hogy arra a helyre előtte és utána elhantolás nem történt. Nyomatékosan kérjük korábbi exhumálási és azonosítási kérésünk mielőbbi teljesítését.”
Korábban a többiekkel sem igen tudtunk egymásról, nem adhattunk fel hirdetést, hogy megtaláljuk egymást. Egyszerűen nem tudtam, hova menjek, kit keressek. Még csak az kellett volna, hogy megtudják, szervezkednek a kivégzettek hozzátartozói. 
Aztán írtam egy levelet az Igazságügyi Minisztériumba, azt dr. Borics Gyula államtitkár kapta meg. Úgy indítottam, hogy a legutóbbi levelemre egyenes választ nem kaptam öntől. Nem mondhatom, hogy nem reagáltak a megkeresésre, de csak a TIB-en keresztül. Feltételezve, hogy ismerik az ominózus levelet, a lassan tengerikígyóhoz hasonlatos ügyintézést rövidítendő, közvetlenül önöknek válaszolok. Megírtam, mennyire megdöbbentem azon, hogy olyan szervezetet próbálnak befolyásolni, amelyiknek egészen más lenne a dolga. Aztán újra leírtam, mennyire biztos, hogy ők ott vannak. A végére ezt írtam: „Hangsúlyozom, hogy a tények ismeretében visszautasító indokot nem tudok elfogadni, továbbá véleményem szerint annak a rendszernek vagy jogutódjának, amely huszonhatezer embert börtönben tudott tartani, többszöri eljárásokat lefolytatni, és százakat kivégezni, legyen annyi anyagi és erkölcsi tartása ahhoz, hogy – amíg csak a remény egy szikrája is él – mindent megtegyen a végső tiszteletadás biztosítására. […] Önöktől csak azt kérjük: ássák ki halottainkat, akiket lopva, egy gyalázatos procedúra megkoronázásaként a temetőárokba löktek.”
Erre a levélre postafordultával jött válasz, hogy menjek be a titkárságra megbeszélni a dolgokat. A többieknek is írtak. November 21-én találkoztunk Borics úrral. A nejem jött el velem, a Gulyás lányok is ott voltak, ott volt Földesné, Irmi néni meg Zsigmondéktól valaki. Borics azzal kezdte, hogy kikérte magának a levél hangvételét. Emlékeztettem rá, hogy korábban nagyon udvariasan fogalmaztam, de csak nesze semmi, fogd meg jól választ kaptam. Igenis jogutódnak tartom őket, akik mindenről tudtak. Azt is megkérdeztem tőle, hogy koros ember lévén, mit csinált eddig? Nem az igazságügyben vagy a pártállam berkeiben dolgozott? Akkor hogy lehet, hogy nem tekinti magát senki utódjának sem? Meg kijött belőlem még olyan is, amit most nem akarok elismételni. Ő meg valami olyasmit is mondott, hogy mik derülnek ki ebben az országban. Alig tudtam uralkodni magamon, azt hittem, agyonütöm. De mondtam neki, tekintsünk el ettől, nem ezért jöttünk, mindketten tegyünk be egy szép fehér lapot a dossziéba, aztán írjuk le, ki mit és hogyan lép. Ezután mindent megígért.
Ez azért is érdekes, mert a Magyar Nemzetben megjelent egy cikk, Kertész Péter írta, és úgy állította be, hogy a lincselők Győrből mentek Mosonmagyaróvárra. Én aztán megírtam neki, le is hozta az újság, hogy óriási tévedésben van. Mert a Népbíróság mindent elkövetett, hogy győri illetőségű lincselőt találjon, és gondolhatja, ha nekik nem sikerült, nem is volt ilyen. A korabeli ítélet sem tartalmazta, de még a vád sem, hogy Győrből érkeztek volna lincselők Óvárra.
A feltárást elvben engedélyezték, de az exhumálási és az azonosítási eljárást minden kivégzett esetében a hozzátartozóknak kellett kérvényezni. Mivel a kilenc érintett közül egynek, Török Istvánnak a hozzátartozóiról semmit sem tudtam, írtam a Tér – Kép című újságnak, tegyék közzé felhívásban, hogy keresem Török hozzátartozóit. Ők aztán a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézetnél jelentkeztek. 1990. január végén elküldtem az Igazságügyi Minisztériumba a közös kérvényt, és áprilisban dr. Bajnóczky Istvántól, a Győri Igazságügyi Orvosszakértői Intézet vezetőjétől kaptam levelet, hogy április 6-án megbeszéljük a dolgokat. Ettől kezdve elég sok megbeszélés volt, hogy mikor és hogyan kezdik a feltárást. 1990. április 17-én kezdték el. Enyhe tél lévén, ebben az értelemben szerencsénk volt. A feltáró csoportban egy győri régész házaspár, dr. Tomka Péter és dr. Szőnyi Eszter vett részt, a csoport vezetője Bajnóczky István volt. Bajnóczky doktort felületesen ismertem a kórházból, a régészeket korábban nem ismertem. Hamarosan kiderült, hogy Eszter édesapját az ötvenes években elvitték, négyéves „továbbképzésre”, ami hozzájárult, hogy ötvenegynéhány éves korában meghalt. Ezt csak azért mondtam el, mert nekünk ez garancia volt a hozzáállásukra.
Az első megbeszélésen, amit Bajnóczky doktor összehívott, bemutatta azokat az embereket, akik majd a feltárás anyagi és egyéb feltételeit fogják biztosítani. A bódétól kezdve az aggregátorig, a vizes bödönig, hogy ott mi mindent kell létrehozni. Szakmailag meghatározott rendszer szerint kezdték a munkát: kutatóárok satöbbi, amiben később egy kicsit kiokosodtunk. A kezdési pontot a temető északnyugati csücskében jelölték ki, hiszen Karakás emlékei szerint Szigethy Attilának ott kellett lennie. Nagyon sok sírt tártak fel, amit a feltárási napló rögzít. Találtak egy üres koporsót, amelyről többen úgy vélték, biztosan Szigethy Attila koporsója, és kilopták belőle a holttestet. Meg is jelent egy cikk, Az üres koporsó titka, mindenféle újságírói dolgokkal kiszínezve.
Azt hiszem, 64-ben temettek oda utoljára. A sírhelyeket egy bizonyos időpontig megjelölték, idővel viszont letettek erről a szokásukról, már senki sem tudta, milyen sorrendben és rendszerben temettek. Egyszer nagy izgalom támadt, mert két koporsó körvonalai jöttek elő a tisztítás során, nyilván egyszerre helyezték oda őket, ráadásul fejtől s lábtól voltak. Karakástól is hallottunk hasonlót. Akkorra ebben is megedződtünk, elég sok csontot meg koponyát láttunk, de ennek a két sírnak a feltárását másképp vártuk, azt hittük, hogy ők azok. Irmi nénit tudtam csodálni, ő volt kinn a legtöbbet. Volt olyan időszak, amikor később mentem ki, és Irmi néni azzal fogadott: Gyere, Lacikám, megmutatom neked! Lemásztunk a gödörbe, Irmi néni fölemelte a nejlont, és megmutatta a csontokat. Megrendítő volt, ahogyan tudott róla beszélni: látod a kis bajszát, szegénynek. Ahhoz is hozzászoktunk, hogy néztük a fogazatot, meg hogy volt-e bajsza. Mi azokat a jegyeket kerestük, amelyek alapján beazonosíthatók. Édesapának voltak olyan ismertetőjegyei, amelyek alapján egyértelműen lehetett tudni, hogy ő az. Végül arról a kettős sírról kiderült, hogy nem az övék.
Sehol sem volt egyetlen azonosító cédula és rabszám sem. Bajnóczky doktor az egyik sírban olyan támpontot adó jelzőkövet talált, amelynek megtalálták a nyomát a börtönben. Tehát abba a sírba egy ottani rabot temettek, a nyomokból pedig tudtak következtetni a temetés évére. Mivel összevissza temettek, ennek végül nem volt jelentősége. Egy másik azonosítási szempont volt, hogy a koponya fűrészelt-e vagy sem. Boncolásnál fűrészelt, kivégzetteknél nem. Egymás után tárták fel a sírokat, minden eredmény nélkül. Volt egy Zsuzsa nevezetű hölgy, aki annak idején a börtönben GH-s alkalmazottként dolgozott, illene tudnom a vezetéknevét, ő rengeteget segített. Földesné, Irmi néni korábbról ismerte. Zsuzsa közbenjárásával sikerült szóra bírni azt az embert, aki szavahihetőnek tűnt. Ez az a férfi, Kuslics István, aki sokáig nem akart beszélni. Róla az derült ki, hogy ő vezette azt a gépkocsit, amely a temetést végzőket szállította. Elmentünk a lakására, Zsuzsa kérlelte, aztán a felesége agitálta: Ugyan, mitől félsz már, miért nem mondod meg? Látod, itt van ez a gyerek, keresi az apját, a másik az urát, hát gondolkodj már! De az csak hajtogatta: nem emlékszik rá, nem tudja. A végén csak rávettük, és kimentünk vele a rabtemetőbe. A bizonytalansága volt meggyőző. Ő nem mutatott sehova, hanem azzal kezdte: úgy megváltozott itt minden, nagyon megnőttek a fák. Nem emlékszik a pontos sírhelyekre, de biztosan ide temették őket. Akkor éjjel már lefeküdt, az ágyból húzták ki, hogy induljon el a kocsival. Ilyen emlékei voltak, és mutatta, körülbelül hol lehetnek. Szerinte lejjebb történtek az eltemetések, mint ahol a feltárás tartott. Nagyon megörültünk az információnak.
Június elejéig tartott az első terminus, és szinte az utolsó napon találtak egy olyan holttestet, amelyen többszöri törésnyomok látszottak, az arcon meg egyéb helyeken is. Volt félig gyógyult törés, meg olyan is, amelyik nem gyógyult be. Nyilvánvaló volt, hogy Szigethy Attila csontjai, hiszen a vizsgálati fogságban egyszer felvágta az ereit, kétszer ugrott ki az ablakon, szegény az utóbbiba belehalt. A koporsóban a feje alatt német nyelvű orvosi újságokat találtak. Ezek úgy kerülhettek oda, hogy Szigethy Attila a kórházban halt meg, valahogyan a koporsóba kerültek ezek az újságok. Hála Isten, a kórboncnok segítőjének ilyen újság akadt a kezébe. Kiderült, az újság a győri kórházba járt, a soproniba nem. Szigethy Attila koporsója éppen az alatt a kőhalom alatt volt, amelyet 1989. június 15-én emeltek, mint Pro patria emlékhelyet.
És akkor abbamaradt az ásatás. Megdöbbentünk, pedig korábban is tudtuk, hogy a régészeknek az M1-es autópálya Győrt elkerülő szakaszának építéséhez kell menniük, programozott feltárási munkára. Szerződésük volt egy avar kori temető feltárására. Amikor Sopronkőhidán elkezdték a munkát, valószínűleg nem tudták, hogy ennyi ideig fog tartani. Mi felfokozott állapotban voltunk, bennünket csak az érdekelt, hogy mielőbb megtaláljuk a halottainkat, és akkor abbamarad. Bajnóczky összehívott egy megbeszélést, közölte, hogy felfüggesztik a munkát, de ha végeznek a régészeti feltárással, folytatják. Először nem akartunk belemenni, csűrtük-csavartuk mindenhogyan, mit lehetne tenni. Aztán úgy gondoltam, és megkaptam a többiek beleegyezését is, hogy hozzájárulunk a prolongáláshoz. Bajnóczky megígérte, hogy augusztus 20-a után folytatják.
A régészek rendkívüli emberséggel végezték a munkát. Bajnóczky doktornak voltak segítői is, két munkatársa felváltva járt ki. Az egyik Oltványi Éva kórboncnok. Ő elég nagy részt vállalt a munkából, majdnem két hétig kint is lakott ott egyedül. Változó létszámban voltak, akik ástak, főleg börtönőrök. Jól megvoltunk velük. Soha egyetlen számunkra nem tetsző megjegyzést nem hallottunk tőlük. Egy férfi pedig társadalmi munkában járt ki ásni Sopronból. Jólesett, amikor megtudtam. Mi is felajánlottuk, hogy tologatjuk a talicskát, de nem hagyták. Ott álltunk naphosszat, már nem tudtuk, hogy miről beszélgessünk. Őket nem akartuk zavarni. Jó is lett volna, ha az ember leköti magát a munkával.
Amikor édesanyának elmondtam, hogy két hónap múlva folytatják a feltárást, nem értett egyet vele. Azt mondta, ő nem volt ott, nem egyezett bele. Íratott velem egy levelet a minisztériumba, hogy ő ezzel nem ért egyet, és haladéktalanul meghallgatást kér a miniszter úrtól. Gondoltam, ha ez megnyugtatja, miért ne, végül is igaza volt. Olyan értelmű levelet írtam, hogy mivel az eddigi feltárások megkérdőjelezik a biztosnak vélt szemtanú emlékeit, kérjük – hasonlóan a Nagy Imre-feltárásokat megelőző időszakhoz –, rendeljenek el rendőrhatósági nyomozást. A két hónapig tartó leállás éppen elegendő lesz rá, hogy utána biztosra menjenek. Azért is szerettem volna, ha nyomoznak, mert abban meg kellett egyezni, hogy meddig folytassuk a feltárást. Mi sem akartunk minden halottat kiforgatni a sírjából. Azt mondtuk, hogy a rendezett sírok kezdetéig ássanak, ami még egyszer akkora terület volt, mint amit már feltártak. Főleg azért gondoltunk a nyomozásra, hogy akkor talán előkerül néhány dokumentum a temetésről, hiszen addig egyetlen papírt sem láttunk róla.
Június 22-én íródott ez a levél, és augusztus 6-án kaptunk választ, hogy szeptember 5-én menjünk föl a minisztériumba, dr. Isépy Tamás államtitkár úr fogad bennünket. Szeretek őszinte lenni, Isépy államtitkár úrnál is úgy indítottam, szeretnék hangot adni a véleményemnek. Nagyon fájlaljuk, hogy júniusi megkeresésünkre augusztusban kapunk választ, úgy, hogy az érdemi munka szeptemberben kezdődik. És hogy ez annál is inkább bánt bennünket, mert gondolható, hogy hova szavaztunk, és azok az emberek, akiknek az utósorsát kell intézni, nagyon is benne voltak abban, hogy ők kerültek kormányra. Többet érdemeltek volna, illetve valamilyen prioritást érdemeltek volna. Meglepődött. Nem akartam udvariatlan lenn. Aztán megbeszéltük vele, hogy folytatódik a feltárás, hiszen akkor már bizonyos volt, hogy Szigethy Attila holttestét találták meg. 
Október 1-jén este felhívtak, hogy biztosan édesapáékat találták meg, mert négy koporsó körvonalazódik. Másodikán kimentem. Ez is olyan érdekes, normálisan az ember azt gondolná, korán fölkelek és kimegyek Sopronba. De nem. Nem féltem, hiszen a várakozásunknak ez volt a csúcspontja, de halogattam az indulást. Bementem a munkahelyemre, ott vacakoltam, kihúztam, betoltam a fiókot, és csak valamikor fél tizenkettőkor indultam el. Majdnem egy óra volt, mire odaértem, éppen akkor mentek ebédelni a dolgozók. Odamentem a sírhoz, amely akkor már meg volt bontva, de nem sok mindent lehetett látni. Szinte biztos volt, hogy ők lesznek, négy koporsó, fejtől s lábtól. Néztem, melyik lehet az édesapám. Az egyiknek a bal keze a feje fölött volt kitekerve, mint akit csak úgy belevágtak a ládába. Lehet, hogy ő az? – gondoltam. És ő volt. A koporsófedelek beszakadtak, nagyon rossz minőségű furnérból készültek, lemásztam, próbáltam nézni a fogakat, de az arci részt nem lehetett látni, és a lábakat sem. Az ottlévők közül mindenki nagyon emberségesen viselkedett. A régész, Eszter látta rajtam, hogy megviselt vagyok, magamra hagytak. Sejtettük, hogy milyen körülmények között temették el őket, biztosak voltunk benne, hogy az utolsó órájukhoz nem hívhattak papot. És akkor imádkoztam értük. Gondoltam, ez a legkevesebb, amit abban a percben megkaphatnak. Nem tudtam, ki a másik kettő. Apámról meg Gulyás lelkészről tudtam, hogy ők biztosan szerették volna. De mindegyikükért imádkoztam. A munkások visszajöttek az ebédből, folytatták a munkát. Azt figyeltük, mikor találnak olyan jegyet, ami édesapára vonatkozhat. Az elsőnél különösebb dolgokat nem találtak, később derült ki, hogy Gulyás Lajos az. A másodiknál az arci részt bontották ki először, és megtalálták a nagy sérülés nyomát, a bal oldalon hiányzott egy arccsont-darab. Bontották tovább, és a jobb lábon öt-hat centi hosszúságban egy megvastagodott rész látszott, az ő lábsérülése. Amikor kivették a koponyát, az aranykoronát is lehetett látni. Teljes volt a bizonyosság, hogy ő az. És az meg már lehetetlen lett volna, ha a többiek nem a társai. Aztán annak módja szerint ládákba rakták őket
A hármas sírt is megtalálták, három méterre a négyestől. Az egyik kibontásakor a mellrészen zöldes valamit lehetett látni, meg zipzár nyomait. Földesné mindig mondta, hogy a zöld pulóvert, amit Gábor annyira szeretett, ő nem kapta vissza. Abban a zöld pulóverben temették el. Még egy vizsgálatnak is alávetették őket. Földesről például, színész lévén, sok felvétel készült, és videokamerás pozíciós vizsgálattal rávetítették a koponya képét a fényképre. A többieknél a fogazat, hiányzó ujjperc, görbe láb, rendkívül vézna alkat voltak az azonosság bizonyítékai. Egyértelműen beazonosítottak mindenkit. Ezekről a vizsgálatokról tudok.
Édesanyát fölhívtam telefonon, csak sírt szegény. Féltem egy kicsit, de jól fogadta, bizonyos értelemben megnyugvás volt neki, lezárult egy szakasz. Amint kiadták a csontot a sírgödörből, elvettük és tettük be a ládába. Bajnóczky doktor felesége is ott volt akkor, az ő kezébe adták a régészek édesapa koponyáját, én nyúltam feléje, de egy pillanatig még magánál tartotta így fejezte ki a részvétét. Aztán szegény Földes Gábor maradványait Zsigmond Imre fiával ketten vittük be a faházba.
Én a kórházban dolgozom, és a győri kórház proszektúrájára hozták be a maradványokat. Tudtam, hogy édesapáé egyértelmű, azt nem kell tovább vizsgálni, a többiekét igen, azokat tovább is küldték Pestre. Bementem a proszektúrára. Akkor tisztították, főzték a csontokat. Nem is tudom elmondani, milyen érzés, amikor az ember az édesapja fejét látja egy edényben. Dr. Bajnóczkyval megbeszéltem, hogy valami emléket szeretnék édesapától, valami maradandót, az arany fogkoronát szeretném emlékként eltenni. Bajnóczky doktor adott egy írást, és a boncmester fiúval le is vettük a koronát. Azóta őrzöm.
Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat. Én azt mondtam, megkeresem a holttestét, úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy a maga valóságában érezzem, és megfogalmazódjon bennem: ezek szörnyetegek. De hogy apámat nekem itt kell látnom a fazékban! Azt hiszem, azért kellett odamennem, hogy erőt gyűjtsek magamban a gyűlölethez. De hála Isten, ez se jött össze. Gondolom, az ember bizonyos határokat nem tud átlépni. Nekem még ez a szörnyűség sem volt elég ahhoz, hogy konkrétan tegyek valamit a gyilkosok ellen. Egyet viszont megtettem: a bírót, Gyepest fölhívtam aznap este, amikor megtaláltuk. Se nem átkoztam, se nem kívántam neki hasonlókat, azt viszont megkérdeztem: hogy érzi most magát a pizsamájában, a tv előtt, amikor én az apámat ilyen körülmények között láttam viszont. Mondta, hogy azok más idők voltak. Erre azt válaszoltam: Tudom, voltak hóhérok meg voltak akasztottak, és azzal fejeztem be, soha többé nem fogom keresni, tőlem nem kell tartania, mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével. 
 Édesapa Győrben lett eltemetve. Ő volt az egyedüli győri születésű győri lakos, akit 56-tal kapcsolatban halálra ítéltek. A győri önkormányzatnak nem volt gyakorlata az ilyen ügyek intézésében, teljes zavarodottság volt náluk, végül állták a temetés költségeit. Díszsírhelyet is felajánlottak, de nem éltünk vele, politikától mentes temetést akartunk, elsősorban az édesapánkat akartuk eltemetni. Megkértem a jelentkezőket, hogy ne pártok képviseletében legyenek jelen. Megkerestek az óváriak, mire azt mondtam, nem zárkózhatom el előle, hogy az óváriak nevében is megadják a végtisztességet. Takács István beszélt, azok nevében, akik tudják, mit köszönhetnek édesapa csitító beszédének, amit azon a 26-án tartott. Isten tudja, milyen indulatok szabadultak volna még el, ha nem teszi. Takács MDF-es, de megkértem, hogy ne olyan minőségében beszéljen. Korrektül tartotta is magát hozzá. Aztán egy régi kollégája, Szabó Gyurka bácsi, tanártársa ismertette édesapa életútját, illetve még Erdélyi Iván, a Szigethy Alapítvány kuratóriumi elnöke szólt. A ravatalozóban odajöttek hozzám, hogy Kolozsváry Ernő, szintén tanárember, akit azokban a napokban választottak meg Győrben polgármesterré az SZDSZ színeiben, szeretne szólni. Erre megint nem mondhattam nemet és hasonlót kértem tőle. 
A temetés másnapján nagyon szép cikk jelent meg a Kisalföldben. A következő nap bevittem a szerkesztőségbe egy írást, amelyben mindenkinek megköszöntem a segítségét. Fontosnak tartottam megjegyezni, hogy felajánlották a díszsírhelyet, de nem éltünk a lehetőséggel, mert az apám magyar és keresztény emberként élt, élete utolsó percében megbékélt a teremtőjével, megbocsátott az elpusztítóinak, úgy gondolom, inkább keresztény emberként halt meg. A szellemiségének jelen kell lennie, de nem feltétlenül egy díszsírhelyen, hanem mindenütt. A hamvait ott akarjuk őrizni, ahol a családunk nyughelye van. Úgy éreztük, egy nagyon hosszú, szomorú történet zárult le a temetéssel. Később ugyan díszpolgár lett, de továbbra is a mi halottunk. Aki becsülte életében és tiszteli halálában, ha akarja, ott is megtalálja. 
Régen agyonhallgatták 56-ot, nem beszéltek róla. És amiről nem beszélnek, azt könnyebben elfelejtik. Sok embernek ma már személyes emléke sem fűződik hozzá. A fennálló problémák, gondok megint más irányba viszik az emberek gondolatait. És azt hiszem, az új társadalmi rend sem értékeli megfelelőképpen 56-ot. Nemcsak édesapáékról beszélek. Megszűnt az euforikus hangulat, ami 89. június 16-án a Hősök terén érezhető volt. Bizonyos fokig természetes, de azért egy ilyen eseménynek tovább kellene élnie az emberek emlékezetében. 89-ben szépszámú megemlékező volt Győrben is, Sopronban is. Mosonmagyaróváron október 26-án, a gyásznapon mindig szép ünnepséget tartanak. 1989 óta Győrben a Szigethy Attila Alapítvány szervezi az október 25-i megemlékezést. A városi ünnepségre, október 23-án egyre kevesebben jönnek el. Október 25-én az Október Párt szervezésében a börtönnél lelepleztek egy kopjafát a kivégzettek emlékére, és csak negyvenen voltunk ott a kétszázezer lakosú városból. Ezeken keresztül látom, hogy valami nincsen egészen rendben. 
A kárpótlásról kényelmetlen beszélni. De én kimondom, ez is felháborító. Nagyon jól tudjuk, mit jelenthetett akár egy napot is eltölteni ezeknek a börtönében. Csak egy kihallgatásra is elmenni. A börtönbe zártaknak viszont megvolt a lehetősége rá, hogy ki imádkozva, ki szentségelve, ki megtörve, ki dacosan mindennap úgy fekhetett le, ha tizenöt évet érzett is a vállán, hogy akkor is kibírjuk, akkor is vége lesz. Ezt egyedül azok nem mondhatták, akiket egy hajnalon bitóra húztak. Nyilvánvaló, hogy ők fizették a legnagyobb árat, és a családtagjaik. A kárpótlás viszont azzal kezdi, ki hány hónapot volt börtönben, hány évet kezdett meg, és ennek alapján rendezik a nyugdíját. Ezt jogosnak tartom, csak a sorrendet kérdőjelezem meg. Azoknak a családjával meg hozzátartozóival kellett volna kezdeni, ahol életet vettek el. És ez még a mai napig sincs meg. Már annyiszor mondták, melyik hónapban tárgyalják, mikor szavaznak róla, de én csak akkor hiszem el, amikor kézzelfogható lesz. És hozzáteszem: még azt se lehet pénzzel kárpótolni, aki egy évet vagy hat hónapot kapott, vagy éppen tizenkét évet ült le. 
A győri TIB nyilatkozott az újságban az óriási végkielégítésekről. Munkásőr-parancsnokok meg a nem tudom kik, komoly végkielégítést kaptak. Erre volt pénz? Nem azt mondom, hogy egzisztenciálisan lehetetlenítsék el a volt pártfunkcionáriusokat. De ilyen óriási kedvezményeket biztosítani nekik! Az átlag, aki ezeket az évtizedeket megszenvedte, vállalkozhat. De mire a csupasz fenekével? A volt funkcionáriusok viszont, egyrészt a végkielégítésük, másrészt az éves keresetük alapján nagyon komoly anyagi tőkével rendelkeznek, arról meg nem is beszélek, amit elloptak a privatizálás meg az egyebek kapcsán. Lezüllesztik a vállalatot, olcsón megveszik és kft-t csinálnak belőle. Egyértelmű, hogy ellopták. Egyértelmű. Ki az Úristen tud vállalkozni, ha nem ők? A szomszédom, akivel eddig is kitoltak? Melós volt a Vagongyárban, neki nem mondhatják, hogy vállalkozzon. Hol tudna vállalkozni? Három műszakba járt, de már nem jár, lehetetlenné vált a helyzete, most kinn dolgozik Ausztriában. 
 
Az interjút Kőrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne készítette 1991–92-ben, a visszaemlékezést Molnár Adrienne szerkesztette.
 
 

Darin Sándor 1932-ben született Túrkevén. Apja asztalosmester, anyja fűszer- és vegyesiparcikk-kereskedő volt. Szülei az 1940-es évek végén felszámolták kiskereskedésüket, hogy fiukat az úgynevezett egyéb származás ne akadályozza a továbbtanulásban. Apja ipari munkás lett. Sándor 1950-ben érettségizett a túrkevei gimnáziumban, 1950–1954 között Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen tanult, 1954-ben gépészmérnöki diplomát szerzett, 1954–1956-ban az egyetem fizika tanszékén volt tanársegéd. 1956-ban részt vett az egyetemi diákparlament munkájában, november 2-án az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács titkárává választották. 1957. február 20-án letartóztatták, Kistarcsára internálták. Május 16-án szabadult, Debrecenbe költözött, ahol felvették az MTA Atommagkutató Intézetébe, de munkába állni már nem tudott, mert május 23-án ismét letartóztatták, első fokon tíz-, másodfokon hatévi szabadságvesztésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Szabadulása után csak nehezen tudott elhelyezkedni, végül a debreceni Vasipari Vállalatnál kapott munkát, 1963-ban pedig a Magyar Gördülőcsapágy Művekbe (MGM) került vezető tervezőnek. Számos speciális csapágyipari gép tervezését és fejlesztését irányította. 1972-től 1979-ig az Elzett Művek Berettyóújfalui Gyárának főmérnöke, 1979-től ismét az MGM dolgozója, műszaki fejlesztési osztályvezető, majd 1990–1992-ben fejlesztési vezérigazgató-helyettes volt. 1992-től mint nyugdíjas szakértői munkát végzett; részt vett a Gépipari Tudományos Egyesület megyei elnöksége, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a Nagy Imre Társaság munkájában. 2009-ben halt meg. 

1987-ben műszaki doktori, 1990-ben címzetes egyetemi docens címet kapott. Több bejegyzett találmánya van, különböző szakfolyóiratokban jelentek meg szakcikkei. Tudományos, szakmai és politikai munkásságáért több elismerést kapott. Kiváló Dolgozó, hat alkalommal; Kiváló Feltaláló arany fokozat, 1987; Miskolci Egyetem Gépészmérnöki Kar Emlékérem, 1991; GTE Egyesületi Érem, 1991; 1956-os Emlékérem, 1991; Köztársasági Érdemrend kiskeresztje, 1991; Hazáért Érdemkereszt, 1994; Eötvös Loránd Díj, 1995; Miskolci Egyetem Aranyoklevél, 2004; Miskolci Egyetem Jubileumi Emlékérem, 2006; Debrecen Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala 1956-os Emlékérem, 2006; Szabadságharc Hőse, 2006.
 

Darin Sándor
 A szüleim még az érettségim előtt, 1949-ben felszámolták az üzletet. Beadták az iparengedélyt, hogy a származásom ne akadályozza a felvételemet. Akkor kezdődött a nagy hadiipari beruházás, a sajóbábonyi vegyi üzem építése, annak volt egy asztalos üzeme, apuka ott helyezkedett el épületasztalos szakmunkásnak. Fél éven belül üzemvezetőnek léptették elő. Minden származási kérdéshez azt írtam, hogy apám faipari munkás, de megkérdezték, mi volt előtte, és mivel asztalos meg vegyeskereskedő, az számított. A lényeg, hogy a szüleim meghozták ezt az áldozatot. Édesanyám Túrkevén maradt, édesapám pedig minden héten hazajárt Sajóbábonyból. Az építészmérnökire nem vettek fel, csak a harmadik helyre beírt Gépészmérnöki Karra, Miskolcra. Ezután apuka egyik héten hozzám jött, a másik héten haza, anyukához. Az egyetemi évek alatt évente csak kétszer mentem haza Túrkevére, karácsonykor meg nyáron. 
 1950. szeptember 1-jén kezdtem Miskolcon. A Dimitrov Kollégiumban laktam, ami korábban zárda volt, a főpostánál, a templom mellett. Az egyetem első székhelye a Földes Ferenc Gimnázium épületében volt, de akkor már épült az Egyetemváros. Mi voltunk az elsők, akik kint, az Egyetemvárosban végeztek. Nagyon komolyan hozzáfogtam a tanuláshoz, tudtam, ha jól tanulok, nem tudnak belém kötni. Minden vizsgám ötös volt, végig. Harmadéves koromban megkaptam a Rákosi-ösztöndíjat, ami nagyon nagy pénz volt. Nyolcszáz forint volt a Rákosi-ösztöndíj, háromszáz a demonstrátori díj és kilencven forint a kitűnő tanulói pótlék. Összesen ezerszázkilencven forintom volt havonta. Amikor tanársegéd lettem, ezerkétszáz forint lett a fizetésem, annyit kerestem, mint diákkoromban. 
Az egyetemen jó kapcsolatom volt minden tanárral, végzés után ott maradtam tanársegédnek. Másodéves koromban el akartak vinni hadmérnöknek, nehezen, de megúsztam. Akkor szervezték meg Budapesten a Hadmérnöki Kart, toborozták a tagokat, mert kevesen akartak katonának menni. Nem szerettük a katonaságot. Minden nyáron behívtak egy-egy hónapra, és megutáltuk, mert kitoltak velünk, kínoztak, mondhatom, kínzás volt, amit csináltak. Jöttek agitálni, és kérdezték, mi lennék, ha egyáltalán meg tudnának agitálni. Mondtam, hogy repülőmérnök. Semmi akadálya, mondták, repülőmérnöknek visszük. Aztán meg nem győztem kitérni előle, hogy annak se, végül nagy nehezen megúsztam. A Hadmérnöki Karról a repülősöket kivitték a Szovjetunióba, mert Magyarországon nem volt repülőgépipar. A katonaruhát nem szerettem, isten őrizz tőle. Amint elvégeztük a négy évet – mi voltunk az utolsó négyévesek, utánunk már ötéves volt az egyetem –, mindenkit elvittek tiszti tanfolyamra. Szerencsére nekem sikerült megúsznom, mert azt mondtam, beteg vagyok, meg nem bírok vért látni, elájulok tőle, és felmentettek. 
Borzalmas időszakban jártam egyetemre. Az embert állandó félelemben tartották az önkényes kizárásokkal. Jó néhány DISZ-vezető abban látta a proletárdiktatúra megvalósítását, hogy felkutassa, vannak-e az egyetemen úri csemeték, osztályidegenek, akiket ki kell csapni. A kizárás úgy történt, hogy a nagyelőadóba összehívták az egyetemi ifjúságot, és mint egy statáriális bíróságon, bemutatták az érintetteket, például a gazdagabb kulákok gyerekeit, akik „ellenséges szándékkal befurakodtak közénk”, elhallgatták a múltjukat, majd javaslatot tettek a kizárásukra. Azt hiszem, 1952 volt a csúcsa ennek az időszaknak. Mindenki félhetett, aki egyéb származású volt, én is. Leginkább az X-eseket sújtották, közülük csak néhányan maradhattak benn az egyetemen. 
 Az a szerencse, hogy a mi évfolyamunk hangulata más volt, nálunk a DISZ-vezetők igyekezték lefékezni az ilyenfajta ellenségeskedéseket. Évfolyamtársam és nagyon jó barátom volt Nagy Miklós – később oktatási miniszter –, az évfolyam első számú DISZ-vezetője. Tehetséges fiú volt, szorgalmas, kitűnő tanuló és emberséges, ami az évfolyamunkon eleve megszabta, hogy nem lehettek szélsőséges kilengések, nálunk a DISZ-bizottság elítélte a túlkapásokat. Nagy Miklós mellett Turbók Gyuszi is ott volt, meg én. Amennyire lehetett, visszafogtuk az ellenségeskedést, persze 1951–52-ben az árral szemben úszni senki sem tudott. A DISZ-nek nagyobb volt a hatalma – legalábbis Miskolcon egy időben –, mint a tanári karnak. Senki nem mert, nem lehetett szembeszállni velük. Hogy aztán a háttérben milyen kapcsolatuk volt az elhárító szervekkel? Jó néhánynak biztosan volt. A legfélelmetesebb időszakban Csömöri Béla volt a pártbizottság titkára, amellett a tanulmányi osztály vezetője. Amikor megenyhült a légkör, Csépányi Sándor lett a pártbizottság titkára. Csépányi Sanyi ózdi gyerek volt, kohász, nagyon értelmes, rendes és liberális szellemű, nem a szélsőségek embere. Később, a hetvenes években a kohó- és gépipari miniszter helyettese lett. Az egyetem vezetése végig stabil volt. A rektor, Sályi Pista bácsi országos tekintélyt vívott ki magának, és nemcsak ő, hanem a tanári törzskar is: Terplán Zénó, Petrich Géza, Borbély Samu. Ők tűrtek és végezték a szakmai munkát. Abban bízhattak, hogy nem marad sokáig ez az állapot. A változás 1953-ban, Sztálin halála után kezdődött. A korábbi szélsőséges ifjúsági vezetők eltűntek, és Nagy Miklós lett az egyetemi DISZ-titkár. 
Nekem mindenkivel jó kapcsolatom volt. Talán ennek köszönhető, hogy tanársegédi állásom mellett fél év múlva Petrich Géza, a Gépészmérnöki Kar dékánja mellé kerültem oktatási főelőadónak. Ez volt a mellékállásom, a tanársegédi a főállásom. Elkezdtem a pályámat, nekiestem a szakmának, és mire letartóztattak, már két komoly dolgozatom megjelent, és volt két vagy három szabadalmi bejelentésem is. Rájöttem, hogy az egyetem rettentően unalmas hely, évről évre mindig ugyanazt kell előadni, és alkotni semmit sem lehet. Nekem nem ez volt az életcélom, én mindig alkotni, tenni akartam, ez hajtott. A sors ilyen szempontból kegyes is volt hozzám, mert kikerültem ebből a körből, bár később ott is lehetett volna valami jelentőset létrehozni. 1956-ban a fizika tanszéken éppen valami lézersugaras kísérletet kezdtem el, amihez megterveztem a kísérleti berendezést, a rajzokat leadtam, hogy gyártsák le, de abból már nem lett semmi. 
1956 szeptemberében nagy változás kezdődött, érezni lehetett, hogy valami készül. Nyáron strandra jártunk, beszélgettünk, hogy változásra lenne szükség, de akkor mindez még nem vetődött fel olyan élességgel, mint a tanévkezdés után, amikor az ifjúság mozgolódni kezdett, az egyetemeken egymás után jöttek létre a különböző ifjúsági parlamentek, mindenütt a követelésekről tárgyaltak. A Petőfi Kör összejövetelei és az írók mozgalma felforrósította a levegőt. Én az egyetemen minden ifjúsági gyűlésen részt vettem. A legnagyobb az október 22-i volt, ebéd után kezdődött, éjfél körül ért véget, és a tizenegy pontos diákkövetelésekben teljesedett ki. A gyűlés nem indult forradalmi hangulatban, csak később, a hozzászólások során alakult azzá. Az egyik fő téma az volt, hogy az orosz csapatok menjenek haza, ne élősködjenek a nyakunkon. Itt laknak családostól, miből élnek, kikből élnek, semmi szükség rájuk, menjenek haza. A végén már Trianonnal és Magyarország státusával, sőt a dunai konföderációval kapcsolatos kérdések is felvetődtek. Bihari Sándor költő – akkor a TIT miskolci szervezetének irodalmi és művészeti titkára – alaposan befűtötte a hallgatókat, tulajdonképpen ő volt a szikra, aki meggyújtotta a tüzet. Felszólalt Terplán Zénó és Petrich Géza is, megpróbálták visszafogni az indulatokat, ami csak részben sikerült, már látszott, hogy visszafordíthatatlan az egész. Ilyen jellegű gyűlés korábban soha sem volt. Azelőtt az ember minden gyűlésről pontosan tudta, mi fog történni. Itt minden másként alakult. A gyűlés végére megszűnt a DISZ, majd megalakult a diákparlament. Az egyetemi pártbizottság nem hirdetett semmiféle ellenállást, nem deklarálta, hogy törvényellenes, amit a diákok csinálnak, nem szegült szembe az áradattal. Sőt, azt mondták, mindenki cselekedjék belátása szerint. Nem tudok róla, hogy bárkit is győzködtek volna, tartsa távol magát a diákparlamenttől, engem sem, aki akkor még párttag voltam. 
 Október 25-én volt az egyetemi nagygyűlés. A nagyelőadó tetején állították fel a mikrofont. Én nem voltam aktív szervezője a programnak, de a fiatalok láthatóan szimpatikusnak találtak, nem érezték úgy, hogy valami elvakult DISZ-vezető vagyok. Fokozatosan bevontak, mindig adtak valamilyen feladatot. A városban tüntető tömeg a nagygyűlés hírére kiözönlött az egyetemhez, a megyei pártbizottságtól is jöttek ketten-hárman. Közülük az egyik, Grósz Károly beszélni akart a tömeghez. A diákok arra kértek, csináljak valamit, hogy Grósz ne jusson mikrofonhoz. Erre meginvitáltam a szobámba, és mondtam neki, maradjon ott szépen nyugton, rázárom az ajtót, majd visszajövök érte. Nem tiltakozott. Amikor vége volt a gyűlésnek, a tömeg elindult befelé, a városba, a Petőfi térre, visszamentem Grószhoz, és kiengedtem. Egy vagy két órát tölthetett bezárva. Isten tudja, mi lett volna, ha felszólal. Kimentünk a Petőfi térre, ahol Nagy Attila elszavalta a Nemzeti dalt, azután szépen hazamentünk. Ott laktunk a közelben, a Búza téren. 
Amikor a rendőrségről a rádió adó-vevőket áthozták az egyetemre, akkor kapcsolódtam be intenzíven a munkába. Hozzánk került a teljes rendőrségi lehallgató központ, a drótos magnetofonok is. A Zorkóczy-tanszéken, ahol Mihala Feri is dolgozott, berendeztünk egy stúdiót. Mihala Feri adjunktustársam, a diákparlament tanácsadója volt. Volt öt-hat magnó és rengeteg vékony acéldrót tekercs, azokra vették fel a telefonbeszélgetéseket. A srácok egy ideig szórakoztak vele, hallgatták, ki mit mond, de nem lehetett beazonosítani a hangokat. Aki céllal hallgatta, nyilván tudta, kik beszélgetnek egymással. A felvételek nagy részét letöröltük, viszont az adókat – katonai, rendőrségi R–30-as rádióadó készülékek voltak – üzembe helyeztük, így létrejött a diákparlament hírcsoportja. A diákok részéről Ungváry Rudi is benne volt a vezetésében, és sok oktatót is bevontak a munkába. Akik tudtak valamilyen idegen nyelvet, mind jelentkeztek, fordítottak magyarról németre, oroszra, vagy fordítva, idegen nyelvről magyarra. Ahogy megérkeztek az anyagok, beolvastuk. Jöttek különböző felderítő jelentések is. Például hogy Nyíregyháza térségében ennyi meg ennyi orosz harckocsi mozog. Szóval tájékoztató stúdió volt. A vádpontjaim között szerepel, hogy kétszer-háromszor olvastam be a híreket rádióba. A fenéket, naponta ötször, meg tízszer is, reggeltől estig. 
 A hírszerkesztésben is segítettem. Aztán azzal bővült a feladatom, hogy rendezzem sajtó alá a szövegeket. Hirdetéseket is szerkesztettem. Például hogy kik tudnak kötszert, gyógyszert, vastüdőt ajánlani. A stúdióba két vagy három telefonvonal futott be, mindegyiknél ült egy ügyeletes. Az egyik Tóth Árpád tanársegéd, korábbi évfolyamtársam volt. A történelem viharában érdekes a mi évfolyamunk. Nagy Miklós, Tóth Árpád, Turbók Gyula, Tinnyei Pál, Mörk János és én, a legjobb tanulók, valamennyien Rákosi-ösztöndíjasok. Nagy Miklós miniszter lett, később öngyilkos, Turbók Gyuszi forradalmár, 56 után bebörtönözték, én is börtönbe kerültem, Tinnyei Pali pedig nemsokára meghalt agytumorban. Tóth Árpád az egyetemen maradt, 57 decemberében a tanszéken őszinte vallomást tett, hogy évek óta rendőrségi besúgó, és hogy nagyon megbánta, szégyelli magát miatta. Ő lett a legdöntőbb informátor ellenem, mert pontosan tudta, mi történt a hírközpontban, ki mit csinált, és mindent leadott. Szabadulásom után megtudtam, hogy keletnémet feleségével hazament Berlinbe, és az U-Bahnnal átmentek a másik oldalra, a nő nyugat-németországi rokonaihoz. Egyébként ő is és a felesége is Leningrádban tanult, ott ismerkedtek meg. Árpi Nyugat-Németországól írt egy levelet a rektornak, hogy elnézést kér, nem kívánja fenntartani a magyar állampolgárságát. Ráadásul olyan csapágyipari céghez került, amellyel a későbbiekben magam is kapcsolatba kerültem, és ha ott jártunk, mindig bujkált előlem, meg mindenki elől, aki Magyarországról érkezett.
 Volt egy utam Lillafüredre, Nagy Barnával, a miskolci rádióstúdió vezetőjével egyeztettünk. Aztán voltam az Ágyúgyárban is, megtudakolni, mi a véleményük a helyzetről, tulajdonképpen politikai egyeztetés volt, mert ott is zúgolódtak a dolgozók. A diákparlament elnöke Fekete Simon lett. Tehetséges gyerek volt, határozott egyéniség, dinamikus, éles eszű, kitűnő tanuló, 56-ban negyedéves, a második ember Dornbach Gyuszi volt, szintén negyedéves hallgató. 
 A győri utamig, október 30-ig nem történt semmi különösebb. Fekete Simon és Mihala kérte, hogy menjek el Győrbe, a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülésére. Ez az út fordulóponttá vált az életemben. Egyáltalán, hogy mertem én felülni a repülőgépre? Két kicsi géppel mentünk, az egyik a Galamb, a másik a Fecske volt. Odafelé a Galambbal mentem, azon egymás mögött volt a két ülés. Beleültem, itt kinéztem, ott kinéztem… Borzalmas volt! És így átrepülni az országot! Életemben először ültem repülőn. Alacsonyan mentünk, rengeteg orosz ágyút láttunk, de szerencsére, mire lőttek volna, mi már odébb kerültünk. A Magyar Honvédelmi Szövetségé volt a gép, a két Mayer fiú járt vele, mind a ketten sportrepülők voltak és egyetemi hallgatók, ha jól tudom, szintén egyéb származásúnak számítottak. Ők aztán disszidáltak.  Én egy ismeretlen pilótával utaztam, a másik gépen mentek a Mayer testvérek. Győrben Mayer Béla velem maradt, a következő nap együtt indultunk vissza, a másik két fiú továbbment Sopronba. Azzal a megbízással mentünk, hogy egyeztessünk. Először is, hogy országos szinten egyetértünk azzal az újságban is megjelent értelmiségi kiáltvánnyal, amely hitet tesz a forradalom és a Nagy Imre-kormány mellett. Illetőleg kiegészítettük azokkal, amit mi tettünk, például egyetemi zászlóalj-alakítás és az ifjúság felfegyverzése. Döntőnek tartottuk, hogy alakuljon egy országos szervezet, a munkástanácsok magasabb szintű szervezete, amelyre a Nagy Imre-kormány támaszkodhat. 
 Október 30-án délután értünk Győrbe. A győri városházával szemközti szállodában letettük a csomagot, és mire átértünk a gyűlésre, az már elkezdődött. Elég zűrzavaros értekezlet volt, rengeteg ember tolongott benn a teremben. A megérkezésünk után nem sokkal kezdett szónokolni egy férfi – utóbb tudtam meg, hogy Somogyvári Lajosnak hívták –, hogy be kell hívni az ENSZ-csapatokat és meg kell dönteni a kormányt. A lázító beszéd mellbe vágott, mert a régi időszakot akarta visszahozni. Nálunk, Miskolcon egészen más volt a forradalom iránya: menjenek ki az orosz csapatok, lépjünk ki a Varsói Egyezményből, teremtsünk önálló magyar szocialista társadalmat, ahol földet, gyárat vissza nem adunk. Somogyvári beszéde közben többen bekiabáltak, nagy volt a zűrzavar. Fel akartam szólalni, de elzavartak. Elkezdtem, hogy elvtársak, utána mondtam volna, hogy polgártársak, engedjétek meg, hogy ismertessem a miskolciak álláspontját. Hát nem engedték elmondani. Akkor Bélával együtt otthagytuk őket, visszamentünk a szállodába. Utána, olyan két óra múlva volt egy másik értekezlet, ugyancsak a városházán, de egy másik szobában. Azon már csak huszonvalahányan voltunk, normális körülmények között mehetett minden. Jelen voltak a dunántúli vezetők, élükön Szigethy Attilával. Szigethyt nagyon értelmes embernek láttam, utólag tudtam meg, hogy országgyűlési képviselő is volt. Elmondták, hogy megalakították a Dunántúli Nemzeti Tanácsot, és felkértek bennünket, mi is alakítsunk hasonlót az ország másik felében. Ismertettem a borsodiak álláspontját, ami lényegében megegyezett a Dunántúli Nemzeti Tanács célkitűzéseivel, és ígéretet tettem rá, hogy otthon mindenről referálok, majd kialakítjuk az álláspontunkat, mert én nem vagyok illetékes dönteni. Aztán eljöttem. Nagyon megviselt az odajutás, a repülőgépen végighánytam az utat, és még előttem volt a másnapi visszaút. 
Este a szállodában találkoztam Sályi Pista bácsival, a rektorunkkal, aki október 20-tól az NDK-ban volt tudományos konferencián. Már korábban hazajött volna, csak nem engedték be a határon. Szlovákia felől érkezett, és megszállt Győrben. Jött le a lépcsőn: Sanyi, hát te mit keresel itt? Röviden elmondtam, mi a helyzet. Ő azt firtatta, nincs-e haláleset, milyen az egyetem állapota, van-e valami kár emberéletben, anyagi javakban. Aztán aggodalmasan intett: Vigyázzatok, az a fontos, hogy rendben legyen minden!
Délelőtt indultunk, szerencsére a másik géppel jöttünk, a Fecskével, amely sokkal kényelmesebb volt, ebédidőben már otthon voltam Miskolcon. A rektor csak később jött, és teljesen visszavonult, semmibe sem kapcsolódott be. A Győrben látottakról elsősorban Fekete Simonnak és Mihala Ferinek számoltam be. Ha jól emlékszem, több diákparlamenti vezető részvételével egy kis értekezlet is volt, ott született meg az elhatározás, alakítsuk meg az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal együtt a tömegek nevében támogassuk Nagy Imre kormányát. Úgy véltük, a tömegeket a munkástanácsok képviselik, és ha a kormány nem rájuk támaszkodik, el van veszve. Benne van a jegyzőkönyvben az is, hogy a november 4-e utáni héten a nemzeti tanács küldöttséget indít Nagy Imréhez, hogy letegye mellette a hűségesküt. 
 
 November 2-ra hívtuk össze az alakuló gyűlést. Előtte elmentünk szervezni a megyékbe. Gyorsan kellett csinálni, hogy a küldöttek időben megérkezzenek. Debrecenbe és Nyíregyházára mentem egy Hudson személyautóval, jött velem három egyetemi hallgató is. Debrecenben bementünk a városi tanács épületébe. Fegyver nem volt nálunk, csak karszalag és igazolvány. A titkárságon elmondtuk, milyen ügyben jöttünk. Mondták, hogy forradalmi bizottsági ülés van, nem tudják abbahagyni. Átadtuk a gyűlésre szóló meghívót, és mentünk tovább. Ugyanígy volt Nyíregyházán is, ott is a városi tanácson hagytuk a meghívót.  Végül egyik megyéből sem jött senki az alakuló gyűlésre, amit csak azzal tudok magyarázni, hogy Debrecen és Nyíregyháza között szovjet harckocsik sorfala között utaztunk végig. Ha visszagondolok rá, hogy nyugattól keletig átutaztam az országot, és milyen óriási különbséget éreztem a nyugati és a keleti országrész között! Győrben Somogyvári azt kiabálta, hogy alakítsanak kormányt Nagy Imre ellenében, keleten pedig özönlöttek befelé a szovjet csapatok, közúton és vasúton egyaránt. Debrecenben benéztem édesanyámékhoz, ők is azt mondták, kilátástalan a helyzet, hiszen éjjel-nappal jönnek befelé a megszálló csapatok. Nyilvánvaló, hogy a debreceniek meg a nyíregyháziak emiatt nem vették komolyan a meghívást. Ők tudták, mi a valóságos helyzet, nem az, amit a rádióban mondanak. Salgótarjánból, Egerből, ahol nem voltak ilyen csapatmozgások, eljöttek. 
 Érdekes, november 2-a ugyanolyan nap volt, mint a mai, elkezdett esni a hó. Előző nap, 1-jén gyönyörű, verőfényes időben tettük meg a körutat. Elkértük a rektori tárgyalótermet, ott fogadtuk a küldöttségeket. Jöttek Békéscsabáról, Balassagyarmatról, Egerből, tehát Borsod, Heves, Nógrád, Szolnok, Békés megyéből körülbelül húszan. Tizenegy óra körül kezdtük el az értekezletet. Mihala Feri meg én vezettük le, de időnként Fekete Simon és Dornbach Gyuszi is benézett. Elsősorban a Nagy Imre kormánynyilatkozatára építettünk. Mihala Feri a bevezetőjében elmondta, hogy a Nagy Imre-kormány megerősítése a cél. Ennek érdekében már megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, és mi azt látnánk helyesnek, ha – a különböző negatív befolyásokat csökkentendő – megalakítanánk az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsot, majd Nagy Imre mellett hűségesküt téve, megteremtenénk a lehetőséget egy parlamentáris kormányzat létrejöttéhez. Úgy emlékszem, azt mondtuk, majd választásokat kell tartani, addig azonban maradjon a Nagy Imre-kormány és az országos munkástanács. Vita alakult ki a többpártrendszerről, amit mi, miskolciak nem támogattunk, végül úgy került be a tizenöt pontunkba, hogy többpártrendszer alapján végrehajtott választások legyenek. Megfogalmaztuk azt is, hogy csökkenteni kell a minisztériumok számát, a kompromittált vezetőket el kell távolítani. A célok között rögzítettük a szovjet csapatok kivonását, a semlegességet, a termelőmunka beindítását, a sztrájkok megszüntetését. A kompromittált miniszterekről szólva elsősorban Czottner Sándor bányaipari miniszterre gondoltunk, aztán volt még három-négy hozzá nem értő magas rangú káder. Ez azért is irritált bennünket, mert odajártak vizsgázni hozzánk. Pártvonalon kötelezték őket, szerezzenek műszaki végzettséget, és volt pofájuk érettségi, minden nélkül beiratkozni az egyetemre. És úgy jöttek el vizsgázni, hogy csak elbeszélgettek a proffal, a vizsga persze mindig sikerült. Vita alakult ki arról is, hány tagú legyen a vezetőség, megyénként hány főt delegáljanak, de ezek nem voltak lényegesek. 
 A határozatot végül gépbe diktáltuk. Mihala Feri, Korompay János és én vállaltuk az egészet. Korompayt korábban nem ismertük, az alakuló ülésen derült ki, hogy aktív és végtelenül értelmes jogászember. Ő szigorúan tartotta magát a jogszerűséghez. Mi nem fektettünk nagy súlyt a szóhasználatra, ő viszont mindig nagyon precizírozta a kifejezéseket. A tizenöt ponttal minden jelenlévő egyetértett. Az volt a terv, hogy Mihala Feri és az egri küldött, Nagy Pál megy fel a kormányhoz a nyilatkozattal. Nagy Pál vállalta volna a titkárságot és a pesti utat is, de azon az állásponton volt, hogy ebben a forradalmi helyzetben, amikor óránként van valami tennivaló, aláírás, döntés, hogy néz ki, hogy az elnök, Mihala Miskolcon van, ő, a titkár meg Egerben. A munka szempontjából az a helyes, ha én leszek a titkár, és Budapestre is én megyek. Elvállaltam.  November 3-án nyugodtan, boldogan mentem be az egyetemre, hogy na, elő van készítve minden, hétfőn indulhatunk. Olyan hírek jöttek, hogy megyei munkástanácsnál is minden rendben van, egységesek, és Pesten is normalizálódott a helyzet. Reménykedéssel telt el a nap. Aztán november 4-én hajnalban a rádióból tudtuk meg, mi történt. Engem aznap délután többekkel együtt bevittek a szovjet laktanyába – egy páncélos kocsi jött értem a lakásomra –, ahol orosz tisztek tárgyaltak velünk, tolmáccsal. Érdeklődtek, hogy forradalmárok vagy ellenforradalmárok vagyunk-e? Mit csinálunk? Van-e fegyverünk? Aztán hála Istennek, elengedtek. Földváriékat viszont elvitték a Szovjetunióba, köztük azt az egyetemistát is, akit a diákparlament delegált a munkástanácsba. 
A következő időben kijártunk az egyetemre, latolgattuk a kilátásokat. Én még két-három napig vagy egy hétig karszalaggal jártam, aztán a feleségem azt mondta, most már hagyjam otthon. A november 4-i, hajnali orvtámadás az egyetemen – két halálesettel és vagy három súlyos sebesülttel – igen rossz hatással volt mindenkire. Még sötétben támadtak az oroszok, a hallgatók tűzharcba keveredtek velük. 
Az egyetemisták többsége hazament, a tanítás csak januárban kezdett beindulni, sokan disszidáltak, szervezeti életet nem éltünk, nem is volt rá lehetőség, hogy összejöjjünk. Fekete Simon nagyon hamar elment az országból. Én is gondoltam rá, hogy disszidálunk. November 23-án össze is pakoltunk, elmentünk Pestig, de ott visszafordultunk, mert nagyon bizonytalannak láttuk a helyzetet. Meg aztán úgy éreztem: nem csináltam semmi olyasmit, ami miatt menekülni kellene, vér nem tapad a kezemhez, kárt nem okoztam senkinek, az államnak se, nem érzem magam bűnösnek. Nem tudom, észrevette-e, hogy a bíróság előtt minden pertársam vállalta, hogy bűnös, egyedül én nem. A bíró azt mondta, hogy súlyosbító körülménynek veszi, de akkor sem ismertem el. Azt akarták, hogy megtörjön az ember. Az egyik kihallgatáson, én szamár, elkezdtem vitatkozni, törvénytelen, amit cselekszenek, és nincs igazuk, mert mi nem akartuk megdönteni a rendszert. Mi ugyanúgy szocialisták vagyunk, csak függetlenek és önállóak akartunk maradni, mint például Jugoszlávia. Önálló magyar gazdaságpolitikát akartunk, hogy a magyar kincseket – akkor az urán volt a nagy divat –, ásványi és egyéb kincseket ne hurcolják ki az országból. Kiröhögtek, hogy csak dumáljak, a tömegeknek úgyis befogják a száját, elfelejtenek bennünket, mi meg ott fogunk elrohadni. 
November 4-e után eleinte a szakszervezet volt az aktív gazda az egyetemen. Belevetette magát az élelmiszer-beszerzésekbe, disznóvágásokba. Megszervezte, hogy az egyetemi dolgozókat ellássák élelemmel, krumplival, hagymával. Ebbe én is bekapcsolódtam. Polgáron voltunk két teherautóval, vettünk egy csomó disznót meg hagymát, krumplit, és szétosztottuk az egyetemen. A pártszervezés decemberben kezdett beindulni. Az első belépők között volt Teván György a villamosgép tanszékről, Dénes Miklós a szerkezetanyag-technológiai tanszékről, Dombi Imre és még egy másik hallgató. Ők korábban is pártvezetők voltak. Erősen agitálták az oktatókat – engem is megkörnyékeztek –, de nemigen akartak belépni, mert az egyetemen szinte mindenki a forradalom mellett állt, még akkor is, ha októberben, novemberben nem csinált semmi érdemlegest. Az elején csak a periférián lévő vagy szélsőséges emberek léptek be az MSZMP-be. 
Nagy Imréékről nem sokat tudtunk, csak azt, amit a rádióban mondtak. Most is érthetetlennek tartom a jugoszlávok magatartását. Mi a pontjainkkal kifejezésre juttattuk, hogy az általunk nagyra becsült jugoszláv formát szeretnénk bevezetni. Jugoszlávia önálló, független ország volt. Azt gondoltuk, Tito tisztességes vezető, és nem függ a Szovjetuniótól. És megdöbbentett, mit tett Nagy Imrével. Mert Jugoszlávia erősen benne volt abban, hogy így fordult a dolog. Nagy Imre azzal, hogy a jugoszláv követségre ment, kifejezte, milyen állásponton van, hova húz a szíve, nem Ausztriába ment. Tito végül is elárulta Nagy Imrééket, átjátszotta Romániának, azaz a szovjetek kezére adta. Hozzá kell tenni, hogy október 23-a előtt a magyar külpolitika nagyon aktív volt Jugoszlávia irányában. Éppen akkor látogatott el Gerő Ernő Jugoszláviába, akkor kezdtek szorosabb kapcsolatot kiépíteni, a korábbi években láncos kutya meg minden egyéb volt Tito. Mi bíztunk a jugoszlávokban, de eljátszották a becsületüket. 
A Kádár-kormányt és a körülötte összesereglett támogatókat nagyon negatívan értékeltük. Széles körű politikai munkát nem folytattunk, csak egymás közt beszéltük meg a helyzetet. A hármast – Kádárt, Aprót, Dögeit – meg Münnichet és Marosánt a legszélsőségesebb, mindenre elszánt pártpolitikusoknak tartottam. Sőt, Marosán – most is azt mondom – olyan ember volt, akit soha nem lett volna szabad hatalomhoz juttatni, főleg, hogy 1948-ban már eljátszotta a becsületét. És 1957-ben voltaképpen ő indította el a nagy támadást. Egy február eleji diósgyőri nagygyűlésen azt üvöltötte: Mostantól kezdve pedig nem tárgyalunk, hanem lövünk! Szinte habzott a szája, amikor meghirdette az „ellenforradalom” felszámolását. És akkor indult meg az igazi retorzió, a Marosán-beszéd után. 
A kormány 56. december végéig tulajdonképpen tehetetlen volt. Miskolcra valami kormánybiztost küldtek ki, úgy rémlik. Az egyetemen maradt a vezetés, a KISZ mozgolódott valamit, de nem mondható, hogy kiemelkedő jelentőségű lett volna. A legdöntőbb az 57. február 20-i akció volt. Az egyetemen az MSZMP határozata szerint kihelyezték a vörös zászlót. Tiltakozásul a diákok azonnal mindenféle piros tárgyat, rongyot tettek ki az ablakokba. Ez spontán reakció volt. A tanszék ablakából mindent láttunk. Úgy félórával később a pufajkások csatárláncban körbevették az egyetemet. Mikor a körbezárás megtörtént, nyolc-tíz teherautó érkezett, megrakva pufajkásokkal. Azonnal megszállták az épületeket, minden ajtót lezártak, senki se ki, se be, sehova. Majd megjelentek a nyomozók, és a III. diákotthonban lévő rektori hivatalt átalakították kihallgató központtá. Nyolc-tíz nyomozó járt körbe, és a náluk lévő listákról neveket olvastak fel. Közben a diákokat terelték befelé az előadótermekbe, és akik a nevüket hallva jelentkeztek, azokat elvitték. A tanszéken hárman voltunk, mi sem mozoghattunk, még vécére se engedtek ki. Négy óra körül hozzánk is elértek a listával, és olvasták: Darin, Szőnyi, Újszászi. Maguk mit bujkálnak itt, hol csavarognak? És ütöttek-vertek, majd vittek át minket is a III. diákotthonba. Ott mindenkit szembeállítottak a fallal, elvették az igazolványainkat, a pénztárcákat. Macskakaparással csináltak valami nyilvántartást róla maguknak. Utána jöttek a verőlegények, és kérdezték sorban: Hát te miért vagy itt? Mi az apád? Mondta az egyik, hogy munkás. Munkás? Akkor adok én neked, te osztályáruló. A másik azt mondta, paraszt, annak is adott. A végén már teljesen mindegy volt, mit mondott az ember, végigvertek bennünket. Az akció délután öt-hat óráig tartott, majd bevittek bennünket az ÁVH-ra, a megyei rendőrkapitányságra. Egész éjjel fél lábon kellett állnunk a folyosón, a fal felé fordulva. Ha valaki összeesett, fellocsolták. Lehettünk hatvanan-nyolcvanan, ha nem többen. Reggelig kis jegyzőkönyveket vettek fel, volt, akit elengedtek, a súlyosabbakat, mint például engem is, bent tartottak. Majd átkerültem a városi bíróság börtönébe, onnan vittek aztán Kistarcsára, az internálótáborba. A feleségem mindent megpróbált, de nem nagyon jutott eredményre. 56. november 4. után Simon Sándor volt a párt legfőbb alakja az egyetemen. A feleségem is és az édesapám is elment hozzá segítséget kérni, de hajthatatlan volt. És ami érdekes, 1974-ben ő is eljött a húszéves egyetemi találkozónkra, jó háromnegyed órát beszélgettünk, és kifejezetten nem kért bocsánatot, de szerette volna, ha elfelejtjük az egészet. Megbocsátottam, mit tehettem volna. Az igazság az, hogy sokat ártott nekem.  Kistarcsa borzalmas hely volt. A fegyőrök durván, otrombán viselkedtek, de náluk is rosszabbak voltak a köztörvényes rabok közül kiemelt elvetemült parancsnokok, akik úgy viselkedtek, mint a janicsárok, egrecíroztak, bántottak bennünket. Kivittek terepre, futás, feküdj, fekvőtámasz, fel! Mintha valami durva katonai kiképzésen lettünk volna. Mindennap vártuk, mikor visznek el. Volt, aki szabadult, volt, akit elvittek Tökölre, vagy visszavitték a bíróságra. Ez egy puffer hely volt. Volt ott egy debreceni srác, aki később édesapám munkatársa lett. Ő mondta el otthon a szüleimnek, hogy találkozott velem Kistarcsán. 
57. május 16-án szabadultam Kistarcsáról, és hazamentem Miskolcra. A feleségem örült, de mondta, hogy a szabadulást nem kell véglegesnek tekinteni, az egyetemen nagyon paprikás ellenem a hangulat, fenik rám a fogukat, tűnjünk el innen nagyon gyorsan. Akkor este ott aludtam, másnap hajnalban a korai autóbusszal jöttem Debrecenbe. Elmentem az ATOMKI-ba, ahol vártak, már kikért a professzor úr. Jelentkeztem, hogy itt vagyok, elintézem az egyéb magánügyeimet, pár napot pihenek, és jövök dolgozni. A rendőrségen megpróbáltam elintézni a lakás-bejelentkezést, úgy gondoltam, majd innen átküldik az iratot Miskolcra, de nem sikerült. Aztán mentem hazafelé, a szüleimhez. A villamoson feltűnt egy ember, aki hasonlított egy miskolci foglárra. Ő is leszállt, amikor én, és hazáig követett. Amikor bejöttem a kapun, visszanéztem, ő megfordult és elment. Pár nappal később egy ismeretlen várt a kapuban: Szervusz, Sanyi, nem ismersz meg? Együtt voltunk Kistarcsán. Hoztam neked híreket, menjünk már be a lakásba! – mondta. Bejöttünk, egy másik idegen meg ott állt a terasz sarkán. Az is azt mondta: Szevasz, Sanyikám, hogy vagy? Hoztam neked jó híreket, menjünk be! Szegény anyuka ott sírt mellette. A harmadik idegen már bent a lakásban fogadott: Na, az édes anyádat, gyere csak! Akkor már egy kicsit megadjusztáltak, közben ment, hogy: Gyere csak velünk Miskolcra! Mit bujkálsz itt összevissza? Megszöksz előlünk? Aztán karon fogtak, elvittek a Pobedájukba, amelyik a másik utcában állt, és benne ült a sofőr. Még azt se merték megtenni, hogy a ház előtt álljanak meg, annyira konspiráltak. A három tag szépen elvitt az autóig, beültettek hátra, kétoldalt egy-egy fegyveres, elől is egy fegyveres. Négyen jöttek értem! Kérdeztem, merre megyünk? Miskolcra megyünk, ne pofázz! Akkor ne arra menjenek – akartam nekik segíteni. Ne pofázz! – torkolltak le. Jó, mentek befelé a Sámsoni úton, aztán ott kódorogtak egy darabig, míg rájöttek, hogy nem jó irányba megyünk. Akkor megfordultak, és Nyíregyházán, Tokajon keresztül szépen elvittek Miskolcra, a megyei rendőrkapitányságra. Mindez május 23-án történt. 
A második nap felvittek a fogdából, és azt mondták, írjak le pontosan mindent, amit október 22-től csináltam. Mint Mikes Kelemen, írtam, írtam, egész nap írtam a cellában. Mindent leírtam, de azért próbáltam elhallgatni néhány dolgot. Ez úgy történt, hogy leírtam, felvitték, elolvasták, két nap múlva lejöttek, felhívtak. Na, Sanyikám, mindent leírt? Igen, mindent leírtam. És akkor mondtak valamit, ami megtörtént, de nem írtam le. Na, ide figyelj, édesapám, kapsz tőlem akkorát, és akkor jött egy nagy pofon. Minden ilyen esetben kaptam egy nagy pofont. Na, menj szépen vissza, írd le még egyszer! Így ment, többször megfenyegettek és megvertek. Mindig kinyomoztak valamit, amit még nem írtam le. Végül mindent elvállaltam, amit csináltam. Párszor jól megszorítottak, amikor nagyobb ügyekről volt szó, két vagy három nyomozó is bent volt, és felváltva puhítottak. Megalázó volt, hogy a gépírónő jelenlétében ütöttek. Volt, amiben próbáltam tagadni, személyi kapcsolatokban volt olyan, amit sikerült letagadni. Sokat faggattak, hogy kikkel csináltam ezt vagy azt. Mondtam, hogy egyedül vagy Fekete Simonnal, akiről tudtam, hogy disszidált. Dornbach Gyuszira nem nyilatkoztam, pedig a diákparlamentnek ő volt a második embere, próbáltam kicsinyíteni a jelentőségét, azért is nem kapott ő olyan sokat.  Május 23-tól július közepéig tartott a kihallgatás. Teljes zárlat volt, a feleségemről, a családról sem tudtam semmit. A rendőrségi fogda olyan volt, hogy az előzetesek nem találkozhattak egymással. Mindig úgy kísértek bennünket, hogy még csak ne is láthassuk egymást. Az őrök viszont normálisak voltak. 
Néhány hét múlva átvittek a bírósági fogdába, majd pár nappal később felvittek, és Koharek Nándor, a bíró kihirdette, hogy ezt és ezt a tárgyalást folytatjuk le és kik a vádlottak. Akkor tudtam meg, kikkel vagyok egy perben. Sejteni sejtettem, de nem tudtam pontosan, kik vannak benne. Azt is akkor tudtuk meg, hogy minket mint az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács alapítóit választottak le a többiekről, és külön kezelve, azok fölé emelve tárgyalnak. Tettünket lényegében súlyosabbnak ítélték, mint az egész diákparlamenti tevékenységet. Mi azért kaptunk súlyosabb ítéletet, mert egyetemi oktatók lévén, tekintéllyel, befolyással rendelkeztünk a fiatalok előtt, amit csináltunk, annak többszörösen súlyos a kihatása, mert az ifjúság megrontásának számít. Azt, hogy az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács nem tudott aktív tevékenységet kifejteni, nem a javunkra írták, hanem a szovjet csapatok bejövetelének tulajdonították. Mihala Ferenc volt az elsőrendű, én a másodrendű, Korompay János a harmadrendű, Jankovics Lajos a negyedrendű vádlott. 
Az is elhangzott, hogy puccsot csináltunk volna. Nem mi. Amit Kádár csinált, az volt a puccs. Ha belegondolok, hogy ebben az emberben bíztunk? Azt hittem, hogy akit a régi rendszer úgy megkínzott, nem fog velük újra kollaborálni. Hihetetlen volt az a csalódás, hogy elárult és odadobott bennünket, az egész magyar forradalmi ifjúságot meg az értelmiséget az oroszok lába elé. Most is azt mondom, ha akkor ezt nem teszi meg, ha a magyarság összefog, az oroszok nem tudtak volna mit csinálni. Ennél nagyobb irtást már nem lehetett volna véghezvinni. És ezek az irtók utána diktatórikusan végrehajtották a konszolidációt. A nagyhatalmak hozzáállása is elkeserített minket. Rá kellett jönnünk, hogy csak uszítottak és cserbenhagytak bennünket. Hagyták az oroszoknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Egy percig nem álltak ki mellettünk. Őket csak az érdekelte, hogyan alakul a közel-keleti kérdés. Tulajdonképpen nemcsak a belső, hanem ez a külső árulás is segítette az ellenforradalmat. A Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja pedig csak uszította a magyarságot. 
57. augusztus 17-én volt az elsőfokú tárgyalás. Zárt tárgyalás, gyorsított eljárással, kirendelt védőügyvédekkel. A bevezető után azt mondták, az elsőrendű vádlott maradjon benn, a másodrendű várjon kint a folyosón, a harmadrendűt pedig visszakísérték a zárkába. Bemutattak egy ügyvédet, hogy ő lesz Mihala Feri védőügyvédje. Én kint voltam a folyosón, és éppen jött a feleségem – aki nem tudott semmiről –, látogatni akart, vagy hozni valamit, és én ott ültem a folyosón. A fegyőr rendes volt, megengedte, hogy a feleségem kérdezzen, sőt ő mondta, hogy elkezdődött a tárgyalás, és csak egy kirendelt ügyvéd van jelen. A feleségem rohant, mint az őrült, negyedórán belül ott volt az ügyvédem, Vértesi György. Kiverte a balhét, bejelentette a tiltakozását, hogy a másodrendű vádlott ügyvédje nélkül elrendelték a tárgyalást. Ekkor megszakították, és csak másnap vagy harmadnap folytatták, amikor már úgy állt fel mindenki, hogy van saját védőügyvédje. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy tényleg nagy ügyet akarnak csinálni belőle. Abszolút zártan, fű alatt, gyorsítottan. Ha akkor nem jön a feleségem, minden másképp történik. Ez egy csoda volt. Az ügyvéd aztán mindent megtett, amit akkor meg lehetett tenni. Elérte, hogy meghallgassák a tanúkat. 
A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése volt, BHÖ 1/1. Az ügyész a legsúlyosabb, a halálbüntetés kiszabását kérte, és amikor végül az alsó határ kiszabásával tíz évet kaptam, azt különösen enyhének tartotta a fellebbezésében. A védőtanúim Sályi Pista bácsi és Petrich Géza voltak. A feleségem is beszélt velük, kérte, jöjjenek el. Mindketten elmondták, hogy kitűnő tanuló voltam, az egyetemi ifjúság elismert vezetője, nyilván csak megtévedtem. Tehát nem az ügy tárgyával, magával a forradalmi tevékenységgel kapcsolatban nyilatkoztak, azt nem lehetett tagadni vagy titkolni, azt elismertem, ők csak a mérleg pozitív oldalát erősítették. Nagy Miklós is eljött tanúnak. A fényes szelek szelleme itt vált ketté, ugyanis felajánlották, hogy nem lesz tárgyalás, ha visszalépek. Ha én akkor belépek az MSZMP-be és önbírálatot gyakorolok, semmi sem lett volna az ég egy világon. De bennem nem merült fel a belépés gondolata. Végső soron megértheti az ember, mi vezetett oda, hogy én, aki kitűnő tanuló voltam, Rákosi-ösztöndíjas, miért lettem forradalmár. Ezt kérdezték a pártbizottságon is korábban: miért csináljuk. Valami ilyesmi kérdés volt. Miért? Azért, mert az emberben felgyülemlett mindaz, ami az egyetemen történt, főleg 51-ben és 52-ben, az a féktelen terror, amiről beszéltem, és az állandó félelem kispolgári származásom miatt. Féltem, hogy kitalálnak valamit, és az egyetemnek, mindennek vége lesz, hiszen a kizártak között is voltak jó tanulók. Első fokon tizenöt év volt Mihala Feri, tizenkettő Korompay, tíz év az én ítéletem, hat év Jankovicsé. Korompay azért kapott tizenkét évet, mert ő már idős diplomás jogász volt – tizenöt évvel öregebb nálunk –, és ezt súlyosbító körülménynek vették, mondván, neki tudnia kellett volna, mit csinál. Jankovics szolnoki volt. Tulajdonképpen abszolút kis szerep jutott neki. Nem tudom, mit tett Szolnokon, lehet, hogy így járt jobban. Csak a rendőrség akart ebből nagy ügyet csinálni. Ha csak ketten lettünk volna Mihalával, nem tudtak volna olyan nagy ügyet kerekíteni, ketten nem tudnak egy országot megdönteni. Nyilvánvaló, akit csak lehetett, bevettek, demonstrálni akarták, hogy több megyében is vannak kiterjesztett csápjaink.  Szeptember elején egymástól elkülönítve felszállítottak bennünket Budapestre, a Gyűjtőbe, a jobb csillag kettes szárnyba. Ott voltam szeptembertől december végéig. Akkor még civil ruhában, mert nem voltunk jogerősen elítélve. Egy ember volt, akivel jobban összejöttem, egy debreceni fiatal nyelvtudós, aki a szanszkrit nyelvre specializálódott. Rengeteget beszélgettünk. A könyvét mutogatta, mert egy-két könyvet beengedtek hozzá. Ő is 56-os ügyben volt elítélve, illetőleg vád alá helyezve. Nagyon értelmes srác volt, vele jól telt az idő. Ez az időszak mozgalmas volt, sok ember megfordult ott, jöttek, mentek, akiknek még nem volt jogerős ítéletük, azokat vitték tárgyalásra. A jogerősen elítéltek aztán mentek át a bal csillagba beöltözni.  A másodfokú tárgyalás a Fő utcán, Mecsér József tanácsán folyt le. Mecsér áttételesen ismerős volt. Előzőleg a Gyárépítő Vállalatnál dolgozott jogászként. Ugyanennél a cégnél dolgozott a nagynéném, Darin Katalin, Kovács Lajos építész titkárnőjeként. Kovács Lajos felesége pedig Mecsér József titkárnője volt. A feleségem fel is kereste a lakásán. Mecsér készségesen fogadta, de a felesége egy szadista hajlamú nő lehetett, aki élvezettel tudta kimondani, hogy halálos ítélet. Ő ítélkezett. Megnézte az iratokat, amelyeket a férje hazavitt, és döntött. Tegnap este is volt itt valaki egy halálraítélt ügyében – mondta mintegy kellemes eseményként Mecsérné –, azt is halálra fogjuk ítélni. Ilyen csevegésszerűen közölte a feleségemmel a kilátásokat. Mire szabadultam, Mecsér meghalt, valamikor 58-ban öngyilkos lett. A Fővárosi Bíróságnál a leghírhedtebb bírók, a halálbírók közé tartozott. Nyilvánvaló, hogy lelki problémája lehetett, nem bírta már. Mert egy bírónak kiugrani az ablakból, annak biztosan van valami oka, belső indíttatása.  1957. december 31-én ítéltek el jogerősen. A másodfokú tárgyalás tulajdonképpen kulturáltabban zajlott le, mint a miskolci, gyorsabban is, és nem lehetett annyi ellenszenvet meg rosszindulatot érezni az ülnökök részéről, mint Miskolcon. Az ottaniak nagyon aljasan viselkedtek, itt nem csöpögött annyira a rosszindulat. Ráadásul, amikor kihirdették az ítéletet, azt tapasztaltuk, hogy ezek valóban normálisabbak, mert tulajdonképpen harmadoltak. A tizenöt évből tíz lett, a tizenkettőből nyolc, a tízből hat, a hatból két és fél év, tehát mindenkinek elengedték az elsőfokú ítélet egyharmadát. 
Kértem, engedjenek be könyveket, főleg szakkönyveket, valamint német és angol nyelvkönyveket. A feleségem összeállította a kis listát, ennek alapján kellett írni egy kérelmet a nevelőtiszthez, és ő beengedte. Még most is vannak könyveim ellenőrizve pecséttel ellátva. Volt egy nagy zsákom, a könyvtár, és azt mindig vittem magammal. Rengeteget voltam egyedül. Általában úgy intézték, hogy egyedül legyek, alig volt partnerem. Magánzárkában voltam, olvastam, tanultam reggeltől estig. Amikor bementem, egy szót sem tudtam angolul, ott tanultam meg. Végigolvastam vagy négy nyelvkönyvet, szótárat elölről, hátulról, oda-vissza. Szerettem is az egyedüllétet. Optimista voltam, hittem, ez nem maradhat így örökké. Még Miskolcon, a börtönben hallottam az optimista béka meséjét. Két kis béka ugrált az utcán, beugrottak egy ablakon, és valami finom folyadékba estek, ahonnan nem tudtak kijönni, mert nagyon meredek volt az edény fala. Az egyik béka azt mondta: ide figyelj, én nem küszködöm, lemerülök, megdöglök, kész. Ez volt a pesszimista béka. A másik azt mondta: én addig rúgkapálok, amíg csak élek. Egyszer csak, ahogy rúgkapál, a lába alatt egy kis rögöt érez. Rúgja, rúgja, rúgja, egyre nagyobb lesz a rög, majd egész kis sziget lesz belőle, felmegy a sziget tetejére, ugrik egyet, kint van. Tejfelbe esett, vajat köpült és így kijött. Ez volt az optimista béka. Én is ilyen vagyok, addig rúgkapálok, amíg csak bírok. Reménykedni mindig lehetett, a börtönben is. A feleségem megpróbált perújrafelvételt elérni, de elutasították, tulajdonképpen semmit sem lehetett csinálni. Az volt az egyedüli pozitív dolog, hogy beengedték a könyveket. Munkára sem mehettem. 
1958 augusztusáig voltam a Gyűjtőben. Talán két hétig volt velem Eörsi István, az író, aztán megint magamban maradtam. Augusztusban, egy borzasztó meleg napon bezsúfoltak bennünket egy rabóba, és elvittek Vácra. Örültünk, mert azt mondták, Vác sokkal jobb, mint a Gyűjtő, ott kényelmesebb lakosztályok vannak. Bár én nem szerettem a nagy zárkákat, idegesített, hogy a többiek egész nap hülyeségekről dumálnak, nem tudják lekötni magukat. Bekerültem egy nagyobb zárkába, hatan-nyolcan lehettünk benne, és levittek munkára a gombgyárba. Mindenkitől megkérdezték, mi a szakmája. Gépészmérnök, jó, akkor gépbeállítónak tesszük a gomblyukfúró automatákhoz. Ott kezdtem dolgozni augusztus 20-a után, kerestem is valamit. Szeptember 1-jén, amikor mentünk le az üzembe, a polgári alkalmazottak között megláttam egy volt miskolci gépészmérnök-hallgatót, aki váci gyerek lévén, az egyetem után a börtön gombgyárában kezdett dolgozni. Láttam, hogy ő is észrevett. Na, mondom, ennek nem lesz jó vége. Bementem az üzembe, és nem múlt el öt perc, ott állt előttem a fegyőr: Darin, jöjjön! Nem engedtek tovább dolgozni. Attól féltek, hogy esetleg kiépítünk valamilyen kapcsolatot egymással. Azonnal zárkára vittek, és attól kezdve ott sem dolgozhattam. Így ment három hónapig, aztán november vége felé visszaszállítottak a Gyűjtőbe. 
Egy ideig a kisfogházban, az első emeleten voltam magánzárkában, alattam, a földszinten mindennap folytak az akasztások. Borzasztó volt! Aztán, felvittek egy nagy zárkába, ahol voltunk vagy húszan, legkülönbözőbb féle emberek. Kettővel nagyon jól összejöttem. Az egyik Faddy Ottmár, ferences szerzetes, a másik Pálos Antal, jezsuita szerzetes volt. Mi hárman egész áldott nap ideologizáltunk, vécépapírra írtuk fel a különböző tanokat. Én próbáltam tudományos alapon magyarázni a vallást. Einstein is vallásos volt. A természettudományos felkészültség egyáltalán nem zárja ki a vallásosságot, sőt. Minden nagy tudós vallásos, alig tud olyat mondani, aki nem az. Én is vallásos voltam mindig, csak nem bigott. Kisgyerekkoromban állandóan jártam templomba, később nem. Én református vagyok, a feleségem katolikus. 
Onnan aztán elvittek munkára, a speciál üzembe. Az első időszakban együtt voltam Bali Sanyival, a Nagybudapesti Központi Munkástanács elnökével és Dicső Laci villamosmérnökkel, aki Pécsett volt munkástanácselnök. Érdekes a világ, mert az ottani bévés üzemvezető-helyettesnek – Szandernek hívták – később még lett szerepe az életemben. A speciálban magnetofonszereléssel meg javítással foglalkoztam. Az elektroműszerész szakma nem jelentett különösebben problémát számomra. De aztán megtudták, hogy tudok angolul meg németül, és átvittek a fordítókhoz. Először kriminológiai szakkönyveket fordítottam, döntő részben írás-szakértést, majd lektor lettem. Innen szabadultam 1960. március 31-én. Kijöttünk a Gyűjtőből, bementünk a Nyugatiba, megebédeltünk, megittunk egy pohár sört, aztán mindenki ment a maga útjára. Én vonattal jöttem haza Debrecenbe. A feleségemet még Miskolcon kapacitálták, hogy váljon el tőlem, de nem állt kötélnek. Nagyon sokat segített nekem, hogy itt lakott a szüleimnél, és vár rám. 
1960-ban amnesztia volt, általános közkegyelem. Ez volt az első alkalom, amikor a hat éven belüli ítéleteseket elengedték. Suttogtak valamit előtte, de álmodni se mertem, hogy hat évre adnak amnesztiát. Feltételesen helyeztek szabadlábra, rendőri felügyelet alatt. Először minden héten, utána minden hónapban egyszer jelentkezni kellett a rendőrségen. Előfordult, hogy este kijöttek és megnézték, itthon vagyok-e. Kezdetben az ember nagyon félt, legalábbis én féltem, hogy provokálnak. Vigyázni kellett, általában nem bocsátkoztunk semmiféle olyan társalgásba, amibe bele lehet kötni. 
A legnehezebb az elhelyezkedés volt. Az újságból kijegyzeteltem a hirdetéseket, elmentem én mindenhova, ahol állást hirdettek. Az atommagkutatóba nem vettek fel, Szalay professzor sem merte már megtenni, hogy felvegyen. Végül a Vasipari Vállalatnál sikerült elhelyezkednem, itt dolgozott Mervó Zoli barátom, szintén 56-os elítélt. A vállalat igazgatója, Tóth Mihály bácsi, veterán kommunista volt. Mit ad Isten, az a Szander Béla volt a veje, aki a börtönben a speciálban üzemvezető-helyettes volt. Feltételezem, elmondta az apósának, hogy ismer, és felvettek. Technológusként kezdtem. Mielőtt a Vasipari Vállalathoz mentem, mint említettem, sok helyen megfordultam, és legjobban a Magyar Gördülőcsapágy Művekbe, az MGM-be szerettem volna kerülni. Az MGM akkor lépett elő nagyvállalattá, az élén Bíró Béla vezérigazgatóval. Bíró szintén híres-nevezetes ember, valamikor az ÁVH pártbizottságának volt a titkára, azt beszélték róla, Kádárt is vallatta. Elmentem a személyzeti osztályvezetőhöz, öreg veterán volt az is. Lényeg az, hogy bevittek Bíró Bélához, és elmondtam, mit szeretnék. Azt válaszolta: nézze, Darin elvtárs, most nem tudjuk felvenni, de ha elmegy dolgozni máshova és megígéri, hogy rendes lesz, akkor én is megígérem, hogy két év múlva hívni fogom magát. Elhelyezkedtem tehát a vasipari vállalatnál, ahol mint technológus nagy lendülettel fogtam neki a munkának. Hála Istennek, a főmérnök ismerős volt, oktattam az egyetemen. Rendes srác volt, jó főmérnök és nagyon jó főnök – ebben is szerencsém volt –, engedett dolgozni. Szakmailag nagyon komoly dolgokat csináltunk, hamar fellendítettük a kis gyárat, na, nemcsak én, hanem a kollektíva. Közben elmúlt a két év, és mit ad Isten, keresnek az MGM-ből. Tóth Miska bácsi felhívat, hogy ez és ez a helyzet, meghívtak az MGM-be dolgozni. Én akkor csak azt tudtam mondani: nézzék, így beszéltük meg, de nekem most itt a Vasipari Vállalatnál két vagy három nagyon komoly munkám van folyamatban, most nem hagyhatom itt, mert bajba kerülhetnek, ha nem lesz befejezve a munka. Adják meg azt a lehetőséget, hogy még egy évet maradjak, befejezzem a munkámat, és akkor menjek át az MGM-be. Ez tetszett mindenkinek. Így maradtam még egy évig, és nem 62-ben, hanem 63. május 20-án mentem át az MGM-hez célgép-tervező mérnöknek. Speciális szerszámgépek, csapágyipari gépek és gyártóberendezések tervezése lett a feladatom. Az alkotómunka csúcsa, nem mindennapi lehetőség, hogy az ember gépeket, automatákat tervezzen. Hála Istennek, itt is sikerült beilleszkednem, sőt gyorsan jelentkeztek az eredmények is. Sok jelentős berendezés megtervezése fűződik a nevemhez. Nagyon profán módon hangzik, ha azt mondom, hogy a berendezések nagy részének tervezéséhez – amelyek egyben az MGM saját gyártmányait képezték és jelentősek voltak – valamilyen szinten, általában mint vezető tervezőnek közöm volt. Az MGM-ben most is százával vannak gépek, amelyeket én terveztem. Közben arról nem beszéltem, hogy a vasiparinál is, meg itt is mindig igyekeztem mind az irodalmazás, mind az újítások és találmányok szempontjából a maximális eredményt kihozni. Jelenleg is van vagy húsz – már nem élő, hasznot nem hozó – találmányom tizenöt-húsz országban bejelentve. A szakmai fejlődésben nem akadályoztak, mert nem tudtak, és mindig voltam olyan tapintattal, hogy akik segítettek, azokat bevettem, és osztoztuk. 
Attól függetlenül, hogy az MGM-ben jól mentek a dolgaim, irigye mindenütt van az embernek, nekem főleg pártvonalon voltak. A párt előtt tulajdonképpen meg se állhattam. Hiába voltam szakmailag nagyon jó, csak csoportvezető, vezető tervező lehettem. Egyszer kaptam Kiváló Dolgozó jelvényt, 1967-ben, azt hiszem. Utána kaptam volna 1970-ben is, de a városi pártbizottság titkára azt mondta: csak nem képzelik, hogy a 25 éves évforduló alkalmából kiváló dolgozó jelvényt adnak egy ellenforradalmárnak. Elvette tőlem. Hiába voltam szakmailag elismert, láttam, hogy nekem itt nincs jövőm, ez a banda sohasem fog támogatni, hogy presztízsben is erősödve, erkölcsileg is előlépve valamilyen vezető beosztásba kerüljek. Akkor már harminchat éves voltam. Ettől függetlenül dolgoztam rendesen, becsülettel. Amit alkottam, azt nem tudták elvenni, az objektív dolog, azt nem lehet semmissé tenni, de törekedtem rá, hogy magasabb beosztásba kerülhessek. 
1971-ben jelent meg egy pályázati hirdetés – talán az első, amit magyar újságban láttam –, amelyben igazgatói és főmérnöki állást hirdettek meg. Ilyenről addig szó sem volt, egyszerűen kijelölték, ki lesz az igazgató meg a főmérnök. Az Elzett Művek berettyóújfalui gyára esetében nem ez ment. Az Elzett Művek a párt- és kormányhatározat értelmében azzal kapott szerepet a vidéki ipartelepítésben, hogy Budapestről – ahol volt vagy tizenhárom gyára, gyáregysége – meghatározott profilú gyárat telepítsen le Berettyóújfaluba. Tekintettel arra, hogy ez iparilag elmaradott vidék. Meg is rendelték a gyárat, a Debreceni Tervező Vállalat tervezte, a kivitelezését is debreceni vállalat, a HÁÉV végezte. Már hozzákezdtek az építéséhez, amikor kiderült, hogy senki sem akar odamenni vezetőnek, senki sem vállalta. Ezért írtak ki pályázatot 1971 novemberében. Anyukám és a feleségem is olvasták a pályázatot, és azt mondták, próbáljuk meg. 
Az Elzett Művek központja, a vezérigazgatóság Budapesten van, Angyalföldön. Megpályáztam a főmérnöki állást – nyilván nem az igazgatóit, mert én csak szakmai területen próbáltam előrehaladni –, és vártam. Amikor a személyzeti vezető elolvasta a pályázatomat– beleírtam világosan, hogy milyen a múltam –, a vezér elé terjesztette. Ő volt a második ember az életemben, aki jelentős változást hozott, mert felvett. Molnár Ernőnek hívták. Híres név egyébként. Molnár Ernő volt az óbudai pártbizottság első titkára a forradalom alatt, nagyon keményen harcolt az „ellenforradalmárok” ellen. Az elsők között kapta meg a Kádár-rendszer legmagasabb kitüntetését a forradalom leverésével kapcsolatos érdemeiért. Utána átkerült a XIII. kerületbe, egy ideig Angyalföld pártbizottságának első titkára volt, onnan 1959-ben Csepelre helyezték, a Csepel Vas- és Fémművek MSZMP-szervezetének első titkára lett. Csepelről „bukott le” vezérigazgatónak 1970-ben, pedig megtámadhatatlan veterán kommunista volt, de – legalábbis ez volt a mendemonda – iszákos és nőző. Állítólag belekötött a szovjet katonai attasé feleségébe, az attasé és ő is pisztolyt rántott, alig tudták őket szétválasztani. A botrány miatt helyezték az Elzetthez vezérigazgatónak. Molnár Ernő elolvasta a pályázatomat, érdeklődött utánam, aztán behívott és azt mondta: Ide figyeljen, Darin, felveszem magát, és ha rendesen dolgozik, nem lesz semmi baja. Az a baj, hogy azok a szarok ott – így beszélt – féltek magától, azért nem mertek hatalmat adni. Én magát most megbízom, csinálja. Felvettek, és majdnem az alapkőletételtől kezdve ott voltam. 
 Egy szál magamban kezdtem el szervezni a gyárat, egy szakemberem sem volt. Minden kapcsolatomat összeszedtem, egyetemi kapcsolataimat is, és fél éven belül huszonvalahány mérnököt gyűjtöttem össze, lakást szereztem, béreltem nekik, mindaddig, amíg a lakások fel nem épültek. Mindannyian fiatal, egy-két éve végzett gépészmérnökök voltak, huszonvalahány család. A szakmunkásokat a környező gyárakból, a HIM-ből, az MGM-ből, a vagongyárból toboroztam. Elvittem a jó szakembereket, jó fizetéssel. Beindítottam a gyárat úgy, hogy jobban sikerült, mint kellett volna. Azt mondta Molnár vezér, hogy megy ez a dolog, nem kell ide igazgató, megbízom magában, maga az igazgató is. Elmúlt több mint két év, még mindig én voltam az igazgató-főmérnök. És ez már kezdett szemet szúrni a megyei pártbizottságnak. Mégiscsak kellene már egy igazgató, sürgették. Azt azonban nem akarták, hogy én legyek igazgató, az már nagy ugrás lett volna a számomra. Innen, a megyéből akartak igazgatót. Erre Molnár Ernő azt mondta, miután jó a hangulat a gyárban és minden rendben megy, ő nem engedi, hogy itt valami konfliktus jöjjön létre. Nem ment bele, hogy innen, a megyéből nevezzenek ki igazgatót, azt mondta, hogy majd ő kerít. Úgy is történt, Miskolcról hozta Bajzáth Tibort, aki a tűzálló téglagyárban volt karbantartási osztályvezető, párttag, munkásőr, szóval mindenben megfelelt. Csakhogy akkorra már kiépült a gyár, működött az összes osztály, főosztály, üzem, ezerhétszáz fő dolgozott a gyárban. Akkor hozták ide igazgatónak Bajzáthot, akinek még nem volt semmiféle vezetői gyakorlata. Kisebbségi érzésekkel küszködve azt tekintette legfőbb feladatának, hogy engem kinyírjon. Elkezdte nyírni a körülöttem lévő, hozzám lojális vezetőket. Molnár Ernő mindig a fejére csapott – ez általában az év végére csúcsosodott –, és kérte, ne bántsa, engedje dolgozni Darint. Mindig kiállt mellettem. Így ment három évig. 1978 januárjában, amikor az előző évet lezártuk – a legjobb évünk volt, már nyereséges is –, Molnár lent volt a sleppel együtt. Nem az igazgató, hanem én tartottam meg a beszámolót. Utána még beszélgettünk egy ideig, az öreg elindult Pestre, megállt közben itt, a rokonainál, utána hazament, és másnap reggel meghalt. 
Alig temettük el, Bajzáth mindent megmozgatott, hogy lehetetlenné tegyen. TÜK-anyagokat semmisített és változtatott meg. Egy csomó dologba belekötött, úgy akarta feltűntetni, mintha szabotőr lennék, szóval ki akart nyírni. Lehetetlen állapot volt, elmentem betegnek, aztán nyáron, mikor már nem bírtam tovább, bementem a gyárba, a szobájába, azzal, hogy hívja be a pártbizottság titkárát, a szakszervezeti meg a KISZ-titkárt is, szeretnék közölni valamit. Amikor mind ott voltak, azt mondtam: Ide figyelj, Bajzáth, te egy szemét, aljas gazember vagy. Te mindenkit ki akarsz nyírni, nem hagyod dolgozni az embereket. Vedd tudomásul, hogy nekem mindig volt munkám, és lesz is. Rettentően kitálaltam. Ebből aztán nagy balhé lett. Felmentek a központba. Ugye meghalt a „nagy” Molnár, még nem volt utódja. Másnap már lent volt a műszaki igazgató, a személyzeti igazgató meg a pártbizottság titkára, hogy rendbe tegyék a dolgot. Puhatolóztak, nem tudták, mit is csináljanak. Bajzáth, az óriási hatalommal rendelkező ember – a járási pártbizottság tagja, a gyári pártbizottság tagja, a helyi munkásőrség egyik vezetője – biztos volt a dolgában: ő nyer. A központból jöttek egyenként meghallgattak mindenkit. Először engem hívattak. Elmondtam, hogy ezzel az emberrel dolgozni nem lehet, mert... Szóval szépen lefestettem, hogy milyen. De én szeretnék az Elzettnél maradni, esetleg tanácsadói állásban Pesten. Ó, ez nagyon jó megoldás! Akkor valamire hivatkozva add be a felmentési kérelmedet, hogy beteg vagy stb., és augusztus 1-jétől már át is helyezünk Pestre, a központba. Jól van, rendben van. Utánam Bajzáthot hívják be. Mondják neki: Bajzáth elvtárs, add be a felmondásodat, légy szíves. Ő? Hát miért? Add be, Darin már beadta. Akkor elkezdett ordítozni. Add csak be a felmondásodat, azonnal megkapod a végkielégítést is, és mehetsz. Így is lett. Csak azt nem mondták meg neki, hogy én felmegyek a központba. Bajzáth nem tehetett semmit, annyira befolyásos ember azért nem volt. Elment Nyíregyházára a gumigyárba, a Taurus egy kis gyáregységében lett művezető. Ezt talán túl részletesen mondtam el, csak azért, hogy milyen az emberi hülyeség. Szerencsétlen, sose volt vezető, nem volt gyakorlata, de a politika meg az a szellem, amiben a munkásőrök éltek, azt sugallta, hogy még mindig harcolni kell az ellenforradalmárok ellen. Gondolom, egymást is hergelték, hogy engem ki kell nyírni. Azt nem vették észre, hogy az öreg Molnár, aki sokkal többet harcolt az „ellenforradalom” ellen, az meg mindig azt mondta, hogy hagyjuk és engedjük dolgozni Darint. 
Amikor az Elzettnél munkába álltam, kiköltöztünk Berettyóújfaluba, kaptunk szolgálati lakást. Ezen kívül Debrecenben itt volt a szüleim lakása meg az anyósoméké is, mert a mezőkövesdi lakásukat eladtuk, és itt, Debrecenben vettünk nekik egyet. Nekünk is volt lakásunk Debrecenben. Ez a ház, a jelenlegi lakásunk három korábbiból tevődik össze: anyukáékéból, az anyósomékéból meg a miénkből. Amikor Berettyóújfaluból eljöttünk, a szolgálati lakást úgy, ahogy volt, egy fillér nélkül leadtam. Mindenki úgy ment el, még Bajzáth is, hogy értékesítették a lakásukat, én viszont azt mondtam, ingyen kaptam, nekem egy fillér nem kell érte. A debreceni, Hatvani István utcai lakást, ahol mi laktunk, elcseréltem egy pestire. Budapesten tulajdonképpen nem laktunk sose. A feleségem végig Debrecenben dolgozott, itt lakott a szüleimmel. Amikor itt elkezdtük a nagy renoválást, akkor adtuk el a pesti lakást, annak az árából csináltuk a felújítást.  
 Még egy ideig az Elzett központjában dolgoztam Budapesten, viszont az MGM-nél akkor már Fiák Laci volt a vezérigazgató. Ő a harmadik ember az életemben, aki nagyon sokat segített. Amikor én itt célgép-tervező voltam, ő még kis beosztású volt, TMK-művezető, üzemvezető, és sokat foglalkozott a gépeim üzembe helyezésével, beállításával. Később főenergetikus lett. Hívtak ők engem vissza többször is, hogy hagyjam ott az Elzettet, de azt mondtam, nem, ezt a harcot nem hagyom. Így is volt, szépen megharcoltam, majd felmentem a központba, ott voltam másfél évig, és onnan jöttem haza az MGM-be, Fiák László vezérigazgató hazahozott. Visszakerültem a célgép-vonalra, de nem tervezőnek, hanem kiemelt mérnöknek. Fiák létrehozott egy önálló vállalkozási csoportot, annak lettem a vezetője. Akkor, 1979-ben a vállalkozási forma már kezdett elterjedni. Ez új terület – mondta –, jövője van, vállald el, utána úgyis más terveim vannak veled. Három vagy négy hónap múlva kinevezett főosztályvezetőnek, arra a területre, ahol valamikor célgép-tervező voltam. Tehát műszaki fejlesztési főosztályvezető lettem. Később – ez életem utolsó MGM-es szakasza – sok nemzetközi találmányom született. Nagyon jó kapcsolatom épült ki a miskolci egyetemmel, a budapesti egyetemmel, a különböző országos főhatóságokkal, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottsággal, a minisztériumokkal, elég jól sikerült bekapcsolódnunk különböző országos programokba. Ennek keretében a miskolci egyetemmel közösen, Molnár Laci barátommal meg Tarnafői Józseffel, a szerszámgépipari tanszék professzorával több jelentős újdonságot képviselő alkotást sikerült létrehozni. Aztán a műszaki fejlesztő gyáregység vezetője voltam két évig, majd fejlesztési igazgató lettem. 
Fiák László, a vezérigazgató 1990-ben ment nyugdíjba, akkor felkértek engem is, hogy pályázzam meg a vezérigazgatói állást. Ez 1990 novemberében volt. Szeptemberben beadtam a pályázatot. Tízen pályáztunk, ebből hetet kirostáltak, maradtunk hárman, majd a szorítóban már tulajdonképpen csak ketten Antal Sándorral, egy fiatal, harmincvalahány éves közgazdásszal, aki korábban a KISZ megyei bizottsága titkárhelyettese volt. Jó gazdasági és politikai kapcsolatokkal rendelkezett, de nem volt szakember. Én ekkor már gyakorlatilag egy évre voltam a nyugdíjtól, nekem nem volt olyan nagy a tét, mint neki. Antal mindent meg is mozgatott annak érdekében, hogy ő legyen a vezérigazgató. Én nem folytattam különösebb agitációt, így hat vagy nyolc szavazattal ő nyert. Örültem is neki, hála Istennek, mert ekkor kezdődött a nehéz időszak. Két év múlva, 92-ben már tönkrement a gyár. Hatvanéves fejjel fogjak hozzá megint harcolni? Vezérigazgató-helyettes lettem, egy évvel később azonban eljöttem, mert nem láttam értelmét a küzdelemnek. Ha én nyertem volna meg, másképp alakul a végkifejlet, az biztos. Antal súlyos hibát követett el, amikor a legfontosabbat, a fejlesztést a távozásom után azonnal megszüntette. Most már nem tudnak mit csinálni. 
Kezdődött a rendszerváltással kapcsolatos bizonytalanság. Sajnos az első kormány gazdasági téren súlyos hibákat követett el. Nem lett volna szabad az egész iparról, főleg a műszaki értelmiségről azt feltételezni, hogy teljes egészében a régi rendszer kiszolgálója volt. Minden bizalmat megvonni tőlük, és egy mamutszervezetet, az Állami Vagyonügynökséget létrehozni, amely nem műszaki emberekből, hanem gátlástalan közgazdászokból állt, akik csak harácsolásban versenyeznek, és ezekre volt és van bízva az egész ország. És tönkre is ment majdnem minden. Ezt én már a kilencvenes évek legelején is láttam. Mondtam, hogy ebből nem kérek. Az MGM már 1988-ban – akkor én fejlesztési igazgató voltam, minden, a privatizálással, illetve a gyár további sorsával kapcsolatos fejlesztési kérdés hozzám tartozott – megkezdte a tárgyalásokat a világ két legnagyobb csapágyipari cégével, a SKF-fel meg a FAG-gal. Ha valaki laikus és nem ismeri a szakmát, akkor ne szóljon hozzá, bízzon meg a szakemberben, ha meg ismeri, akkor tudnia kell, hogy az SKF a világ egyik legnagyobb csapágygyártó cége, és ugyanilyen nagy és tekintélyes a FAG is. A FAG a németeké. Ez a két cég két éven keresztül folytatott tárgyalásokat velünk, azért versengve, hogy megvehessék az MGM-et. Kilencven-száz millió dollárban folyt a tapogatódzás. Elő volt készítve minden, már csak az áment kellett kimondani rá, megadni az engedélyt. Na de hát ehhez nekünk nem volt jogunk, csak az ÁVÜ-nek. Meg kellett volna hívni őket a komoly befejező tárgyalásokra. Az ÁVÜ viszont ahelyett, hogy komolyan megvizsgálta volna a helyzetet, és érdemi tárgyalásokat kezd, egyszerűen úgy tekintette az egészet, mintha nem lenne tiszta dolog, nem engedélyezte. Keresni kell valami mást, mondták az abszolút laikus „okosok”, és elérték, hogy mára már elszaladt az idő és az alkalom, nemhogy százmillióért, de egy fillérért sem tudják eladni csapágygyárként az MGM-et.  Amikor a befejező tárgyalásra az ÁVÜ nevében meghívtuk az SKF legmagasabb szintű vezetését, a második legmagasabb szintű vezetői jöttek hatan, hogy az ÁVÜ-vel tárgyaljanak. Az egész úgy kezdődött, hogy vagy húsz percig várakoztattak bennünket a folyosón. Végül behívták a delegációt – hideg vízzel sem kínálták meg a vendégeket – és öt-tíz percen belül közölték velük, hogy kérem, így és így gondoljuk a dolgot, jó napot kívánok, kész, elmehetnek. Egyáltalán nem készültek a tárgyalásra. Fogalmuk sem volt a beterjesztett anyagról, egy percet sem fordítottak a tanulmányozására. Az SKF-delegáció Göteborgtól gépkocsival fél Európát végigutazta. Azért gépkocsival, mert akkor tört ki az iraki háború és ezek a cégek vigyáznak az embereikre, megtiltották, hogy repülőgéppel jöjjenek. Januárban gépkocsival, egész Európán keresztül ideutaznak, hogy tárgyaljanak, és tíz perc alatt kirúgják őket. Ugyanezt csinálták a FAG-gal is. És most azt várják, hogy valaki majd komolyan jön tárgyalni. Teljesen leültették a gyárat. Mindez azért volt, mert egyetlenegy ember sem akadt a vállalatnál, aki felemelte volna a szavát, hogy de uraim, hát ezt nem lehet csinálni, és kiverte volna a balhét a legfelsőbb szinten, hogy mi ez? Antal Sándor, mint volt KISZ-titkár örült, hogy ilyen beosztásba juthatott, a többi nem érdekelte. Részemről nem volt értelme, hogy belemenjek egy küzdelembe az ÁVÜ-vel. Ezért csak egy évig maradhattam aktív vezető. Aztán sokan jöttek, hogy de kár, hogy nem engem választottak meg, milyen hülyeséget csináltak. Ha Darin lett volna a vezér – ő az egyetlen olyan ember, akire nem foghatták volna rá, hogy a múlt rendszer embere –, ő megvédte volna a gyár érdekeit. De az a helyzet, hogy ez a harc nagyon nehéz lett volna.  
Építem a házamat. Rengeteg munkám van benne. Kapcsolatom van a szakmával, tagja vagyok a Gépipari Tudományos Egyesület megyei elnökségének, elnökhelyettes vagyok már több mint tíz éve. Azon kívül meg-meghívnak szakérteni. Holnap megyek a műszaki főiskolára egy bizottságba, ahol tudományos diákköri szakdolgozatokat kell felülbírálni. Aztán van egy-két kisebb műszaki munkám is, amit kollégákkal végzek. Szóval nem hagytam abba, csak az MGM-mel nincs szorosabb kapcsolatom, sajnos. Az MGM-es régi vezetőknek nagyon fáj a szíve, mert 1992. január 1-jén nemcsak én jöttem el nyugdíjba, hanem még százegynéhány műszaki ember. Több mint száz vezető és szakmunkás. Az ÁVÜ tönkretette az MGM-et. Kívülről hozott embereket ültettek be a gyárba, akiknek soha semmi köze nem volt a szakmához. 
Mondtam, hogy alkotás-orientáltságú vagyok. A miskolci egyetemmel végig nagyon jó volt a kapcsolatom, és ennek révén 1987. november 7-én elnyertem a műszaki doktori címet is. Disszertációt kellett beadni, és ennek megfelelve megkaptam a műszaki egyetemi doktori címet. Később pedig, amikor kezdődött a változás – ez még a Németh-kormány korszaka alatt volt és Glatz Ferenc idejében –, az egyetemhez fordultam 56-os múltammal kapcsolatban. Nagyon részletes indoklást adtam, és kértem, hogy mivel hátrányban voltam egykori évfolyamtársaimmal szemben – felsoroltam vagy tízet, akik mind egyetemi tanárok, professzorok lettek –, utólag adjanak valami erkölcsi elismerést. Kérelmemet méltányolták, és 1990-ben címzetes egyetemi docens címet kaptam. Az évnyitón adták át, és ismertették a forradalmi múltamat is. 
Útlevelet legalább az ötödik nekirugaszkodásra kaptam. Először elengedtek Csehszlovákiába. Ez nem számít nagy külföldi útnak, de ide is vagy ötször kíséreltem meg. A vállalattól mindig kaptam részletes véleményt, azt be kellett csatolni. Amikor már Berettyóújfaluban voltam, és hivatalból kellett mennem külföldre, az Elzett maga segített hozzá, hogy megkaphassam végre a nyugati útlevelet, és ne kelljen állandóan kilincselni. 68-ban Olaszországban voltunk, saját kocsival, aztán 71-ben Franciaországban, 74-ben Törökországban, Görögországban. Mindig gépkocsival mentünk, és kempingbe. 1984-ben egy öreg Skodával hárman, a gyerekkel együtt, a Szovjetunión át elmentünk Finnországba. A feleségem ismerőse hívott meg bennünket. Tanakodtunk, hogy menjünk, mint menjünk? Lengyelországon keresztül, aztán komppal lett volna az egyik lehetőség, csak a komp borzasztó drága. Na, mondom, akkor felezzük meg, próbáljuk meg a Szovjetunión keresztül. Két évvel korábban Mervó Zoliék kocsival voltak Jaltában. Elmondták, hogy egy rémregény, de nagyon érdekes. Csak a megadott útvonalon lehet közlekedni, de azon nyugodtan el lehet menni. Na, mondom, megpróbáljuk mi is Moszkva irányába. A tapasztalatokat is összegyűjtve – még egy pár embert ismertem, aki ment már így ki – úgy döntöttünk, az IBUSZ-on keresztül rendelünk szállást. Előre megadtam az útvonalat és a városokat, ahol szálláshelyet rendeltünk. Forintban kellett fizetni, a határon kaptam meg azt a listát, hogy mikor melyik szállodában leszünk elhelyezve. Az gyönyörű volt. I. osztályú szállodákban voltunk, színes tv a szobákban. Nyolc napig tartott az út. Csak az előre bejelentett helyeken volt szabad megállni, máshol nem is volt szálláslehetőség. Sőt, sötétben már nem is szabad közlekedni, csak világos nappal. Ettől függetlenül élvezetes volt így keresztülmenni az országon, el se képzeltem, hogy ezt meg lehet tenni. Most nem merném megismételni. 
Kezdetben csak a Történelmi Igazságtétel Bizottságával volt kapcsolatom, Ungváry Rudin keresztül. Rudi írt nekem 1988 elején, azóta levelezünk. Elmondtam neki, hogy még mindig félek, nem hiszem el, hogy a hatalom részéről őszinte a változtatás akarása. Ettől függetlenül 1989. június 16-án részt vettem a temetésen. Ott álltam a koporsó mellett, és koszorút is vittünk Mihala Ferivel. Az igazság az, hogy akkor sem történt meg a valódi változás, amikor már megvolt rá a lehetőség. Az elmúlt hat évben történtek sajnos igazolták a félelmemet. A rendszerváltozást az reprezentálta volna igazán, ha az 56-osokat, akik mintegy „megalapozták” a rendszerváltozást, az első helyen, a legsürgősebben erkölcsi és anyagi elismerésben részesítik. A váltás megkezdésekor mindenki arról beszélt, hogy a rendszerváltás azért következett be, mert győzött 56 szelleme. Ha ez így van, akkor azt az elismerést, amelyet Kádár annak idején, a puccs végrehajtása után, a kezdet kezdetén megtett – létrehozta a Szocialista Hazáért és még egyéb más kitüntetéseket, és a kulcspozíciókba beemelte saját embereit –, 56 szellemében ennek az új rendszernek is meg kellett volna tennie. Azok a pufajkás legények, akik végigverték az országot és eltiporták az „ellenforradalmat”, az elismerést időben, azonnal megkapták, de most már öt év eltelt, és még mindig nem törődnek azokkal a forradalmárokkal, akikre hivatkoznak, akik szellemében létrejött a rendszerváltás. Milyen kiegyezés az a régi erők meg az új között, hogy a régiek privilégiumait meghagyom, de az újaknak, akiket most elismerünk, azoknak nem adunk semmit. Magyarországon nem vagyoni kártérítést kellett volna adni először. Hiszem, ha az indulás pillanatában megnyerték volna azokat, akiknek 56 köszönhető, minden másképp lett volna. Ez egy kicsit elszomorít. Az 56-osok elég heterogén társaságot alkotnak. Vannak köztük periférián élő szerencsétlenek, és vannak olyanok, mint például én is, meg rajtam kívül még nagyon sokan, akik dolgoztak, nem hagyták eltiporni magukat, és ebből jött is valami. Szerintem nagyon elszúrta a rendszer, hogy induláskor nem rendezte a személyi kérdéseket. Mint ahogy a spanyolok megcsinálták annak idején, jobbra-balra felálltak az ellenfelek, kezet fogtak, kész. Itt nem történt meg. Miért nem lehetett ezt csinálni, ha egyszer azt mondjuk, hogy nincs retorzió? Itt van ez a személyi kártérítési dolog is. Én végigültem árveréseket. Személyi kárpótlás kárpótlási jegyekkel, tényleges tulajdonosok nélkül – egy csomó ember ül ott, akinek tulajdonképpen semmi köze nem volt az 56-os mozgalmakhoz. Semmi. És kik gazdagodtak meg az egészből? Érdemes lenne megnézni, hogy nem az 56-osok, az biztos. A Pofoszban vagyok, meg a TIB-ben. A TIB-bel laza a kapcsolatom, mert Miskolc messze van. Itt a Pofoszban vezetőségi tag vagyok, azon kívül a Nagy Imre Társaság megyei elnöke. Mi nem olyan társaság vagyunk, amely különösebben szervezkedik és politizál. Általában havonta tartunk egy-egy előadást pesti vagy helybeli előadókkal, Nagy Imre életútjáról például tizenegy részes előadássorozatot állítottunk össze. Ez a társadalmi munkám. Felkérem az előadókat, levezetem az értekezletet, intézem a gazdasági ügyeket. A miskolciakkal ritkán jövünk össze. Mihala Ferivel találkoztam a Parlamentben, amikor megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 1993 októberében. Antall József akkor már kórházban volt, Boross Péter adta át, mellette Szabad György és Göncz Árpád gratulált. Előtte pár hónappal voltunk parlamentlátogatáson, azt a miskolciak szervezték. A Kossuth téren találkoztunk, Árpi bácsi fogadott, majd körbevitt Parlamentben. Miskolcon volt egy 56-os ünnepség, akkor emléktáblát avattunk. Ezen kívül nemigen találkozunk. 
 
Az interjút 1995-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Molnár Adrienne.
 
« Vissza a listához
Az ifjú Nacsády András
Hely: 
Szeged
Készítés időpontja: 
1968

Oldalak