Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya. Mondtam az anyukájának: „Karsai néni, ne tessék nekem kifizetni havonként a négy pengőt, hanem tessék összegyűjteni és év végére tessék nekem ideadni.” Elhatároztam, hogy tovább fogok tanulni. Élt bennem a vágy, hogy ki kell kerülni ebből a rettenetes nyomorúságból. Akkor volt divatban a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A kereskedelmi iskolát is ezért választottam. Mikor apámnak elmondtam, kétségbeesett. Arra gondolt, hogy a család tartóoszlopa leszek majd. Azt mondta, míderesnek, fűzőkészítőnek tanuljak, mert azzal nagyon jól lehet keresni. De én éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a társadalomnak, és ki akartam kerülni onnan mindenképpen.

Így a katolikus Rómából a református Rómába, Debrecenbe kerültem. Érdekes volt meglátni és megismerni az ottani körülményeket. A debreceni kaszinó átengedte nagytermét a menekült diákoknak. Mondhatom, ennyi év távolából is, hogy nagyon rendesek és nagyon kedvesek voltak a debreceniek, szívesen emlékezem az ott töltött időre. Mi összesen öten voltunk ott csíksomlyói menekült diákok, hisz az országban szerteszét helyeztek bennünket. Csíkban két-háromszáz embernél nem is maradt több otthon. A menekülők jól tették, hogy eljöttek, mert az otthon maradottakat elfogták és táborba vitték. 1917-ben, Csík vármegye visszafoglalása után visszajöttünk Csíksomlyóra, a tanítóképző harmadik-negyedik osztályát ismét Somlyón jártam, s itt végeztem 1919-ben, megszerezve a tanítói és kántori oklevelet. Ezzel segédtanító, helyettes tanító lettem Csíkkarcfalván, nagyon kevés fizetéssel.

Csíksomlyónak gimnáziuma már a XVII. század óta van. 1914-ben, a háború esztendejében bevitték Csíkszeredára, és azóta a somlyói katolikus gimnázium Szeredában székel. 1911-ben beírattak az első gimnázium A osztályába. Kassai Lajos volt a gimnázium igazgatója, az osztályfőnököm Ferencz Gyula, s tanáraim: Csipak Lajos, Venczel József, Buszek Gyula. A latin nyelvet annyira megtanították nekünk, hogy színdarabokat adtunk elő latinul az iskolában. Én nagyon jónak és helyesnek ismertem meg az akkori iskolát. Csak ha a latinról beszélek: a későbbi életemben nagy hasznát vettem az iskolában szerzett tudásomnak, a latin szövegek tömegét fordítottam és fordítom, s még élni is tudtam vele Rómában és Lengyelországban is. Csathó János a növénytantanárunk volt. Gyakran vitt ki bennünket a szabadba. Mentünk, mentünk, majd egyszer megállott, s azt mondta: – Ilyen növényt keressetek, ássátok ki, ne sértsétek meg a tövét, a levelét, a virágát, és amikor azt mondom, vissza, akkor gyertek vissza ide hozzám! – Szerteszét mentünk, kerestük a virágot és kiástuk előírás szerint, majd egyszer csak halljuk: „Vissza!" Tudtuk, hogy a legelsőt és a legutolsót megveri egy bottal. A legelsőt azért verte meg, mert az nagyon jó akart lenni, s az nem mindig tisztességes viselkedés, az utolsót pedig azért, mert lusta.

Békéscsabán végeztem a négy elemit és a nyolc gimnáziumot, mindkettő evangélikus iskola volt. Évközben az anyai nagyszüleimnél éltem, onnan jártam iskolába, csak a vakációkat töltöttem otthon. A gimnáziumban jeles rendű voltam végig, kitüntetéssel érettségiztem. A nyelvtanárok mellett kisegítő funkciót láttam el.

1947 őszén kértem a fölvételemet az Áchim András Népi Kollégiumba. Ezzel számomra egy új történet kezdődött. A kollégium Békéscsabán, 1947 tavaszán alakult, és története egy betöréssel kezdődött. Néhány öregebb diák betört egy üresen maradt villába, és elfoglalta. Tehát a betörés után gondoskodniuk kellett ágyakról, szalmazsákokról, otthonról hozott ágyneműkről, konyháról, táplálkozásról. Be kellett jelentkezniük a Nékosz-központban, hogy tartsák őket számon és kezdjék támogatni őket. Ez a három diák volt a kollégium alapítója. Én 1947 szeptemberében harmadikosként, bejáró diákként folytattam a kereskedelmi iskolát, és amikor az osztálytársaimtól azt hallottam, hogy Békéscsabán van egy olyan kollégium, amelyik ingyenes, és még enni is adnak és ott lehet aludni, elmentem hozzájuk.

1945 júniusában beiratkoztam a kereskedelmi középiskolába Békéscsabán. Nem simán, mert akkor én már tizenhat éves voltam és kérdésessé vált, hogy a szülők vajon még bírják-e négy évig anyagilag, hogy engem taníttatnak. Beleegyeztek, azzal a feltétellel, hogy amikor hazajövök, és nyáron segítsek. Elkezdődött a bejárás egy újfajta iskolába, számomra idegen tantárgyakkal és ismeretlen tanárokkal. Gyorsírás, gépírás, könyvvitel, közgazdaságtan, áruismeret, német nyelvű levelezés, kereskedelmi levelezés, amelyik – tekintettel arra, hogy akkor a németekre úgy haragudtunk, hogy még a nyelvet se akartuk megtanulni – egy hónap után átment angol kereskedelmi levelezésbe. Egy csomó olyan dolgot kellett ott tanulnom, amihez semmi kedvem nem volt. Az kárpótolt, hogy magyar irodalmat is tanultunk, és szerencsére volt egy magyartanárnő, aki maga is elárvultnak érezte magát a humán ismereteivel és költészetszeretetével egy ilyen könyvvitellel, gépírással, gyorsírással foglalkozó praktikus iskolában. A magyar irodalomba én beleszerettem, akkor még rettenetesen kicsi olvasottsággal.

A hatodik elemi elvégzése után nyáron ültünk a nagy eperfa alatt, ebédeltünk és elpanaszoltam, hogy annyi mindenki jár polgáriba, engem miért nem akarnak beíratni. Akkor a mama azt mondta apámnak: „Hallod, mit mond ez a gyerek? Milyen apa vagy te? Nem támad föl a lelkiismereted, ez tovább akar tanulni!” Akkor eldöntöttük, hogy augusztus végén bemegyünk a békéscsabai polgári iskolába, és beiratkozunk. Nem tudtuk, hogy beiratkozni mindig nyár elején kell. Úgyhogy az igazgató zordan fogadott bennünket, és azt mondta, hogy majd a jövő nyáron. Akkor én már a hetediket végeztem volna, és túlságosan öregecske lettem volna ahhoz, hogy elsős polgárista legyek. Valaki aztán fölvilágosított bennünket, hogy végezzem el az elsőt magánúton, úgyhogy az elsőt magánúton elvégeztem. Hamar kiderült, hogy óriási előnyben vagyok a többiekhez képest, hiszen ők négy elemit jártak ki, én meg hatot, ezért én már mindent tudtam, amit a polgári első-második osztályában tudni kell, két évvel érettebb voltam. Néhány hét alatt kezdtem kitűnni, érettebbnek látszottam, és tudtam, hol van Tunisz és Madagaszkár, tudtam osztani, szorozni törtekkel is.

a gimnáziumot a tatai piaristáknál kezdtem, ott végeztem el az első négy osztályt. Amikor Komárom 1938-ban fölszabadult, mindjárt átmentem a komáromi bencésekhez, és a komáromi bencéseknél folytattam a középiskolai tanulmányaimat, ott is érettségiztem 1942-ben, jeles eredménnyel. Nem kitűnő eredménnyel, mert rajzból kettesem volt, ezért aztán nem kitüntetéses, hanem jeles volt az érettségi eredményem.

Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.

Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt. Én akkor már nem voltam semmilyen hívő, de amit ő előadott, az filozófia volt.