Jelenlegi hely
Újvidéken fölültem a vonatra, és egészen Rijekáig mentem. A barátom annyiban segített, hogy az egész útvonalat megnézte, az átszállásokat, időpontokat, mert ugye szerbhorvátul egy árva szót sem értettem. Rijekából Koperbe autóbuszon mentem. És egész úton attól féltem, észreveszik rajtam, hogy valami nem stimmel. Egy szál aktatáska volt nálam. Nos, ott vagyok Koperben. Most mi legyen? Elhatároztam, hogy megpróbálom megkeresni azt a határátkelőt, ahol a barátaim mentek át. Tudni kell, hogy ezek a határátkelőhelyek és a környékük tele volt embercsempésszel. Ebben az időszakban tízezrével disszidáltak az emberek a közép-kelet-európai országokból. Egyetlen nyári nap átment nyolc-tíz jugoszláv, román, bolgár csak ott, a koperi határrészen. Persze hogy nagyon sok volt az embercsempész ezen a környéken. Természetesen pénzért! Ha egy gyanús alak szédelgett az utcán, akiről messziről üvöltött, hogy nem odavaló, ahhoz elég hamar hozzácsapódott egy embercsempész vagy az embercsempészek közvetítője, fölajánlva a segítséget. Így jöttem én ott össze két-három emberrel is, akik aztán a végén valóban a határ felé segítettek, no persze, az összes pénzemért, ami nálam volt. Hogy milyen nyelven beszéltünk, nem tudom, de mindent értettem. Olyan fantasztikus időszak volt ez, mintha valami tudatmódosító hatása alatt lettem volna, megnyíltak csatornák a fejemben. Telepátia működött, és értettem őket. De ők is azonnal értették, hogy disszidálni akarok. A harmadik vagy negyedik kocsmában aztán előkerült „az” embercsempész! Volt egy autója, egy Moszkvics. Sötét éjszaka volt, fújt a szél.
Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám. Nagyon hideg volt. Február 14-én éjjel történt a dolog. Találtam egy kidőlt fát, amelyik átnyúlt a patakon, azon átkapaszkodtam, és ott a patak másik oldalán megérkeztem egy tyúkólba. Ugyanis az a másik oldal valóban olasz terület volt, de ott volt egy tanya, és a tyúkólat pont a patak partjára tették. Kikászálódtam, és szaladtam toronyiránt, ahogy csak bírtam. Nem tudtam, hol vagyok. Nagyon sokat hallottam olyasmiről, hogy ezen a cikcakkos határon Jugoszláviából valaki átszaladt Olaszországba, aztán addig szaladt, míg visszaszaladt Jugoszláviába, és reggelre megint jugoszláv területen találta magát. Muggia falu mögött keveredtem ki az autópálya mellé. Gyalogoltam, gyalogoltam, míg meg nem érkeztem Trieszt külvárosába. Úgy tudtam, hogy akiket elfognak a határon, vagy akik lejelentkeznek, azokat a rendőrség azonnal leigazolja, beteszik őket egy rendőrautóba, és fölviszik a táborba, Padricianóba. Így amikor megláttam egy carabinierit, leintettem, és mondtam nekik, hogy „Io sono profugo politico ungherese”. Ezt a mondatot megtanultam: „magyar politikai menekült vagyok”. Mást nemigen tudtam olaszul. Végignéztek, és mondtak egy csúnya mondatot: „Amico, vaffanculo!” Valószínűleg mással voltak elfoglalva, nem érdekelte őket, hogy ki vagyok. Úgyhogy ott kóvályogtam Triesztben egészen reggelig. Kerestem a kapcsolatot fűvel-fával, magyarázva, hogy én politikai menekült vagyok. És azt is tudtam, hogy Padricianóban van a menekülttábor, a Campo profughi politici. Volt, aki készségesen magyarázott is, hogy erre, meg arra, meg amarra. Meg is találtam az autóbuszt. Száz líra! Haha. Nem volt egy fillérem se, illetve egy fél marék jugoszláv aprópénzem volt, megpróbáltam azt beváltani velük. Senkinek nem kellett, eleinte nem is értették, mit akarok, azt hitték, hogy koldulok. Míg aztán egy idősebb ember, gondolom, munkába indult, adott nekem száz lírát, meg egy alumíniumpapírba csomagolt szendvicset is. Aztán a száz lírából megvettem a jegyemet.
A tábor előtt állt egy pocakos csendőr, nézett rám nagyot, mikor mondtam, hogy magyar politikai menekült vagyok. „És itt lakik?” – valami ilyesmit kérdezett. Mondom, nem, de itt szeretnék! Akkor értette meg, hogy mi a helyzet. Aztán jött az első három nap. Naponta legalább ötször kikérdeztek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol szöktem át, miért szöktem át. Teljes, komplett ellenőrzés volt.
Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is. Ne felejtsük el, a hetvenes évek elején vagyunk, Nyugat-Európában szinte természetes volt, hogy valaki egy marihuánás cigarettát elszívjon. Voltak verekedések, késelések is persze. Szerencsejáték is volt természetesen.
Jó néhány náció össze volt itt zárva. Voltak csehek – helyesebben csehszlovákok –, egy-két tucat lehetett belőlük. Lengyelekből jóval több volt, keletnémetből szinte senki. Viszont románok és bolgárok annál többen, és jugoszlávok. Talán a magyarokból volt a legtöbb. Oroszt egyetlenegyet ismertem csak, egy hatvanegynéhány éves öregembert, aki gyalog jött Ukrajnától egészen Latináig. Hogy hogy jutott el odáig, máig rejtély. És nem beszélt semmilyen nyelvet. Kérdezték tőle, akik tudtak oroszul, hogy mégis, mit akar, hogy ilyen öregen gyalog idejött. Azt mondta: „Szabad földön akarok meghalni.” És alig egy-két hét múlva valóban meg is halt Rómában, egy idősek otthonában. Az átlagéletkor a táborban huszonöt-harminc között mozgott. Harminc év fölött kevesen voltak, a negyven feletti ritkaságszámba ment.
Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki. Náluk nehéz politikai indokokat találni, mert a hatvanas évek végére úgy-ahogy beilleszkedtek a konszolidáltnak nevezett Kádár-korszakba, csak anyagilag nem jöttek ki. Ezek huszonöt és harmincöt közötti fiatalok voltak, általában családostul. A harmadik, az én kategóriám, a magányos fiatal, aki nekivág a nagyvilágnak. A népmesékből is ismert ez a történet. A szabadságvágy keveseknél fogalmazódott meg úgy, mint nálam. Ha megkérdezték tőlük, „miért jöttél ki?”, akkor azt mondták: „azért, mert nem adtak útlevelet”. És ez valahol igaz is. Meg vagyok róla győződve, hogy ha annak idején olyan nyugodtan lehetett volna utazgatni Nyugatra, mint most, olyan sokan nem disszidáltunk volna. Egy-két, három évre szerencsét próbálunk, mint ahogy manapság is a fiatalok, később az ember visszamegy, tapasztalattal, nyelvtudással esetleg. Aztán eléldegél, még a szerény anyagi körülmények között is, amit annak idején a szocializmus tudott nyújtani. Az igazi politikai menekülteknek esélyük sem volt rá, hogy disszidáljanak. Ha valaki szamizdatot írt vagy netán tüntetni mert, annak aztán végképp nem volt esélye az útlevélre. Ha nem is zárták őket börtönbe, állandó megfigyelés alatt tartották.
Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot. Tekintettel arra, hogy valóban volt ellenem eljárás, ez nem okozott gondot. És a harmadik a menekültútlevél. Ezzel már lehetett utazni. Ez gyakorlatilag minden országra érvényes volt, kivéve Magyarországot. Sőt, bármelyik országban három hónapra letelepedhettem volna. Ezt én 1974-ben kaptam meg Franciaországban. De ettől még messze vagyok.
Frici és Big lejött hozzám Latinába. Latinán voltak olyan kalandorok, akik már évekkel korábban kikerültek a táborból, és összevissza járkáltak Európa-szerte, de időnként visszatértek. Ők illegálisan, átutazóban voltak a táborban. Összejöttünk az egyik fiúval, akinek Franciaországban sikerült letelepedni. Hogy miért csavargott vissza Latinára, nem volt világos. Mindenesetre nekünk kapóra jött, mert azt mondta, hogy ismeri az utat, már egyszer átszökött az olasz–francia határon. Fricinek és Bignek volt Titre de voyage-a, menekültútlevele. Nekem nem volt, de ez a fiú a számba rágta meg lerajzolta ezerszer, hogy miként és hogyan menjek. És ha már a másik oldalon leszek, akkor egyszerűen fölülünk az első vonatra, és megyünk föl Párizsig. Onnan meg már könnyebb lesz az út tovább. Ott élt a nagybátyám. És arra számítottam, hogy segít. Néhány napig ott alhatunk nála, esetleg munkát is szerez nekünk. A vagyonunk tudniillik annyira kevés volt, hogy még néhány napi élelemre se lett volna elég, útiköltségre meg aztán végképp nem. Úgyhogy teljesen álomszerű ötlet volt, hogy fogjuk magunkat, és autóstoppal nekivágunk Európának. Őrültség volt. Mind a négyen kiálltunk az autópályára Civitavecchiánál stoppolni. Big és az említett kalandor gyorsan kaptak autót. Frici és én ott maradtunk. Aztán Frici is elment. Ugye, külön-külön stoppoltunk, ketten már gyanúsak lettünk volna. Én meg gyakorlatilag hetekig az országúton éltem. A hajléktalanságot úgy éltem meg, mint egy beavatási szertartást. Valahol tudat alatt úgy éreztem, szükségem van rá, hogy lemerüljek az élet legeslegaljára, hogy aztán méltósággal föl tudjak emelkedni. Lehet, hogy ezt utólag magyarázom bele, de annak idején nem úgy éltem meg, mint valami borzasztó kényszert. Majdhogynem mazochista kéjjel élveztem, hogy már negyedik napja nem eszem. És hogy meddig bírom még.
Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak. Dolgoztunk a nápolyi dokkokban. Nagyon kemény fizikai munka a rakodás. Volt úgy, hogy tizennyolc óra hosszat rakodtunk. Volt néhány összezördülés közöttünk, és a végén annyira összevesztünk, hogy ők egy szép napon visszamentek Svédországba, azzal, hogy majd utánuk mehetek, ha úgy jön ki a lépés. Két hétig tartott, mire fölértek Stockholmba, onnan még írtak egy levelet. Aztán többé-kevésbé el is vesztettem őket szem elől.
Akkoriban létezett egy úgynevezett kishatár-átlépő, ami azt jelentette, hogy a határon túli ötven kilométeres körzetben szabadon lehetett mászkálni. Emlékszem, húsz forintba került az engedély. Ezt bárki kiválthatta, még olyan korúak is, mint én, csak állandó szegedi lakosnak kellett lenni. Mert egyébként egy korombeli nem kaphatott útlevelet, Nyugatra semmiféleképpen. A piros útlevél később érkezett meg. De húsz forintért lehetett disszidálni, mert ha valaki átment, onnantól kezdve senki nem követte, hogy hova megy. Nagyon sokan ezt csinálták: megérkeztek Újvidékre vagy Szabadkára, ott fölültek egy buszra, és irány az olasz határ. Mint ahogy aztán én is csináltam, csak nekem már addigra sikerült piros útlevelet szerezni. Az sem volt könnyű, de mivel a katonai szolgálat alól felmentést kaptam, így megadták a piros útlevelet. De azok, akik hadkötelesek voltak, még ezt sem kaphatták meg.