Jelenlegi hely
A disszidálás mítosza már jóval korábbról körüllengett bennünket. Egyrészt a nagybátyám 56-ban kiment. Tizenkilenc éves volt, építőipari technikumba járt. Ő is azokhoz tartozott, akik a jobb jövő reményében Nyugatra szöktek. Ennek is volt hagyománya a családban, hiszen a tízes években a nagyapám nővérei közül kettő Amerikába emigrált. És állítólag a nagyapámnak is küldtek egy hajójegyet, de ő nem ment el. De a disszidálás ott lebegett szinte minden családban. Akkoriban minden osztálytársnak volt valami retyerutyája, aki valamilyen módon kikeveredett. Arról, hogy valaki külföldre kerül és ott hogy él, elég jó információink voltak. Persze túlozva, hogy mekkora autója van, meg hogy milyen gazdag. A hatvanas években már voltak olyan régi disszidensek, akik vissza is jöttek látogatóba. És a klasszikus eset: a háta mögött összemosolyogtak, hogy „na, most megjátssza magát”. De azért elmentek vele mulatni, mert potyázni lehetett, és hozta az ajándékokat.
Rengetegen voltunk a táborban. A nyári időszak ugye a disszidálás főszezonja. Az újonnan jöttek nem igazán értették, mi folyik itt, meg hogy működik az adminisztráció, és éhségsztrájkot hirdettek. Követelték, hogy mindenkinek mondják meg, mikor lesz innen a kivándorlás, mit kell csinálni. Illetve mire várunk itt esetleg hónapokat? Volt köztük néhány értelmes hangadó, akik küldöttséget menesztettek a tábor igazgatóságához. Az olaszok elzavartak bennünket, örüljünk, hogy itt vagyunk, van fedél a fejünk fölött, és együk meg a paradicsomos tésztát. Egyik nap verekedés tört ki, mert a jugoszlávok, a szerbek semmiféleképpen nem voltak hajlandók a sztrájkot támogatni. Volt egy-két pofozkodás. És egyszer csak valaki beszaladt a táborba, hogy kommunista ünnepség van a főtéren. Latináról tudni kell, hogy a várost annak idején Mussolini alapította, és amolyan szocreál stílusban építették fel. Ennek következtében a városban kétféle politikai irányzat uralkodott. Voltak a kommunisták. Ne felejtsük el, az Olasz Kommunista Párt nagyon erős volt ekkor! Másfelől meg a kőkemény fasiszták. Olyannyira, hogy természetes volt, hogy a kocsmában a falon egy hatalmas Mussolini-fénykép függött. Hogy mit ünnepeltek a kommunisták, azt nem tudom, de nagygyűlés volt, több száz ember állt a főtéren, volt pódium, vörös zászlókat lengettek, és egy fiatalember beszédet tartott. Nekünk, közép-európai diktatúrákból szökötteknek felháborító volt, hogy Olaszországban, Nyugaton, ahol már végre mi is kikerültünk az egész sztálinista-leninista diktatúrából, ezek itt tüntetnek? Az egyik srác közülünk fölmászott a tribünre, kitépte valaki kezéből a szovjet zászlót és meggyújtotta egy öngyújtóval. Azonnal kitört a verekedés. Én is kivettem a részemet belőle. De érdekes módon a csendőrség megvárta, míg jól megverjük egymást, és csak utána lépett közbe. Bár senki sem sérült meg súlyosan, a tábor vezetősége annyira megijedt, hogy mindenfélét megígértek nekünk, még azt is, hogy hivatalos munkavállalási engedélyt kapunk. Ebből aztán természetesen az égvilágon semmi nem lett, azon kívül, hogy sült csirkecombot adtak vasárnap.
Hogy mi hajtott engem Nyugatra? A szabadságvágy. De ami az én életemben döntő szerepet játszott, az a sikertelenség volt, a továbbtanulást illetően.
Ez után a verekedés után jöttem össze egy akkor többé-kevésbé frissen érkezett fiúval, Zsolttal, aki az édesanyja után jött ki. Kemény, vagány gyerek volt. Nálam magasabb izmos, belevaló. Volt egy másik barátom, akivel többé-kevésbé kapcsolatban állok még most is. Ő a Motoros. És volt még Martin. Őket a Kádár-korszakban úgy hívták, hogy „a huligánok”. Nem voltak ezek bűnözők, hosszú hajú, vagány pesti gyerekek voltak. A rendszer próbált belőlük köztörvényest csinálni! Igaz, belekerültek egy-két kisebb-nagyobb stiklibe, de nem voltak bűnözők. Ezerötszáz-kétezer ember volt a táborban, munka meg alig. Zsoltnak zseniális ötlete támadt. Mi lenne, ha mi keresnénk meg az olaszokat, és közvetítenénk nekik munkaerőt a frissen érkezett disszidensekből? És persze leszedjük a sápot. Sikerült is egy csomó lehetőséget találnunk, amelyek révén tisztességesen meg is gazdagodtunk.
Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott. Meg volt egy félresikerült szerelmi kalandom, ez adta aztán végül az ötletet, hogy ne várakozzam itt fölöslegesen, mert semmi esélyem rá, hogy a közeljövőben hivatalosan felkerüljek Svédországba. Ezúttal viszont a másik oldalon indultam el, kelet felé. Firenzében, Ravennában, Veronában és Velencében csatangoltam. Ez megint a hajléktalanság kora volt, az utcán laktam, és abból éltem, hogy a járdára rajzoltam és koldultam. Óriási élmény volt.
És akkor már megindult a 68 utáni újabb disszidálási hullám. Egyrészt lazítottak az útlevelek megszerzésén, és ez már lehetőséget adott arra, hogy fiatal házasok meg mások például Ibusz-utakon keresztül próbáljanak szökni. Sokszor hallottuk azt, hogy csak a sofőr jött vissza meg az idegenvezető. És akkor megjelent a piros útlevél, ami a szocialista országokba való beutazást engedte, ami azt jelentette, hogy többek között Jugoszláviába is lehetett vele menni. Na, ezen az alapon aztán sokan elindultak disszidálni. Szegedről legalább nyolc-tíz ismerősöm ment ki ekkor.
Jött az ősz, egyre hűvösebb lett, egyre kevesebb volt az esély rá, hogy dolgozzunk. Már szinte semmi munkalehetőség nem akadt, legföljebb ha éjjel egy hűtőházban. Túl sokan voltunk rá. Lementek az árak. Egyszer-kétszer sikerült eljutnom a hűtőházba, az volt a legjobb kereseti lehetőség. De oda bejutni szinte lehetetlen volt, mert ezt akarta elkapni mindenki. A legnagyobb hülyeség az volt, hogy nem mentem be az optikusboltba, pedig volt a városban kettő vagy három, hogy kérem, nekem ez a szakmám. Biztos fölvettek volna, ha mást nem, napszemüveget csinálni, amivel legalább annyit kerestem volna, mint ha lapátolok egész nap. De ennyi eszem nem volt. Valószínűleg azért sem, mert annyira utáltam ezt a szakmát. És rögeszmésen filmrendező akartam lenni
A két legjobb barátom, Frici és Big, 71 végén kiment. Big zenész volt, Nevadában él, Renóban. Frici Svédországban élt öt évet, aztán visszajött, mert a hetvenes évek közepén úgynevezett amnesztiát kaptunk. Ami azt jelentette, hogy ha egy disszidens hazajött, akkor azt mondták neki, hogy na, jól van, ejnye-bejnye, nem bántunk. A disszidálás akkoriban bűnügynek számított. Illegális határátlépést és ki tudja, mit varrtak még az ember nyakába, aminek börtönvonzata is lehetett volna.
Aztán, mikor már nagyon el voltam keseredve, és semmi esély nem volt sehol, ráadásul az ismerőseim, barátaim már lehetőséget kaptak arra, hogy elutazzanak Ausztráliába, Kanadába, ide, oda, véletlenül megjelent a táborban egy új ember, a Patikus. Közölte, hogy ő Párizsba készül, ahol van egy barátnője, és ha valaki segít neki átszökni a francia határon, annak hajlandó hitelezni az útiköltséget Párizsig. Ez pont jól jött nekem, mert a nagybátyám leveleiben egyfolytában azzal cukkolt, hogy hagyjam Svédországot, menjek oda Párizsba, aztán majd így lesz, majd úgy lesz. Végeredményben ugródeszkának miért ne lenne jó Párizs? Lett volna lehetőség átregisztrálni Amerikára vagy Kanadára vagy Ausztráliára. Meg is fordult a fejemben, és biztos vagyok benne, ha nem akadok össze ezzel a Patikussal, akkor át is regisztráltam volna Amerikára, mert oda ment a legközelebbi szállítás, és azt ősszel már tudtuk. Na de hát ez a véletlen. Megegyeztünk a Patikussal, és elindultunk. Vonattal elmentünk egészen Ventimigliáig, ez közvetlenül a francia határ mellett van, korábban vasúti határátkelő volt. Az átszökés aránylag egyszerű volt. Volt egy vasúti alagút, aminek a másik oldala már Franciaország. Átmentünk, és fölültünk az első vonatra, és másnap reggel már Párizsban voltunk, a Gare de Lyonon. Ez 73. október vége volt. Fölhívtam a nagybátyámat. Egy órán belül odajött.
Úgy terveztük – volt még egy negyedik társuk is ebben a csapatban –, hogy egyszerre disszidálunk. De aztán ők ketten gondoltak egyet, elköszöntek tőlünk, és másnap már el is mentek. Frici és Big később a szememre hányták, hogy miért nem mentem velük. Bennem akkor még ott bujkált a halvány remény, hogy talán viszem valamire. Meg ők hirtelen, egyik napról a másikra döntötték el, és én nem akartam így nekivágni. Én elő akartam készíteni a dolgot egy Jugoszláviában élő barátom segítségével. Hogy addigra pénzt gyűjtök, megszerzem a fényképész-diplomát is, hogy valami legyen a zsebemben. Szóval, megfontoltabban akartam nekivágni. Például azon túl, hogy a gimnáziumban tanultam angolul, az elindulás előtt egy évig intenzív nyelvtanfolyamra is jártam. Tudatosan készültem rá, hogy ha én kikerülök, akkor ne adjanak el. Aztán telt-múlt az idő, és végképp szertefoszlott minden reményem, hogy itt bármit is sikerüljön elérnem.