Jelenlegi hely

Státusz: 
családi kapcsolat
 

A bátyám minden nehézség nélkül folytathatta a tanulmányait, és 1960-ban sikeresen be is fejezte. Nagyon jó eredménnyel végzett, mint építész. Utána kiment Svédországba a svéd építészetet tanulmányozni. Egy évet töltött még Párizsban is. 1968-ban svéd feleségével és a kislányukkal együtt Limába ment, mert az UNESCO-tól ott kapott megbízást. Limában született még egy fiúgyerekük. Huszonkét éve pedig Costa Ricában élnek, San Joséban. A bátyám vállalkozóként dolgozik, telkeket vesz, házat épít rájuk, majd eladja. Teljesen önállóan dolgozik, nemcsak tervező, kivitelező is. Ők egymással spanyolul beszélnek. Tamás jól megtanult svédül is, de a gyerekek nem tudnak se magyarul, se svédül. Azt gondolom, hogy a gyerekek már oda tartozónak érzik magukat. A bátyám tökéletesen beszél magyarul. Costa Ricában is van egy-két magyar ismerős, akivel érintkeznek, valószínűleg ez is segít, hogy ne felejtse el a nyelvet. Két-három évenként találkozunk. Egyszer voltam náluk San Joséban, amikor a lánya esküvője volt, 94-ben. Akkor beutaztam az országot is. Nagyon szép és érdekes ország, nagyon tetszett. Az öcsém kezdése volt a legnehezebb, mert egy szót se tudott németül. Őt egy normális gimnáziumba nem vették volna föl, mert nemcsak németül kellett volna tudnia, hanem pótolnia kellett volna az angolt, a franciát, a latint, ezért bekerült egy felnőtt-gimnáziumba. Svájcban vannak felnőtt-gimnáziumok azoknak, akik nem tizennégy-tizenöt éves korukban, hanem később döntik el, hogy szeretnének érettségizni. Ő ilyen gimnáziumban tanult egy magyar társával együtt, és ismeretlen személytől kapta az ösztöndíját. Nagyon kemény évei voltak. Tizennyolc évesen leérettségizett, utána egyetemre ment, kémia szakra, és doktorátussal elvégezte. Közben megismerte a későbbi feleségét, aki szintén kémia szakos hallgató volt. Vegyészként dolgoznak mind a ketten. Van két felnőtt lányuk. Az öcsém közben egy évet töltött Hollandiában a leideni egyetemen. A felesége révén, akinek a családja Hollandiából települt át Svájcba, megtanult hollandul. Utána egy évre Kanadába, Edmontonba mentek, majd Zürichben, egy óriási vegyi vállalatnál vállalt állást. Azóta is ott dolgozik, ma már tudományos igazgató. Közben egyetemi magántanár is lett, rendszeresen tart előadásokat. A sógornőm két évvel ezelőtt saját vállalatot létesített, amelyben állatok számára állítanak elő növényi gyógykészítményeket. Úgy néz ki, hogy ennek nagy jövője van, Amerikában már bevált, mint új iparág. Az öcsém tökéletesen beszél magyarul, folyékonyan beszél hollandul, de náluk a család nyelve a német. A bátyám svéd állampolgár. Az öcsém svájci. Mi nem beszéltünk a magyarországi évekről, csak kivételes esetben. Azért sem, mert a bátyám és én nem szívesen gondoltunk vissza az 56 előtti nehéz évekre. Sokáig nagyon távol volt nekünk Magyarország, én huszonkét évig nem jöhettem ide. Ennyi év alatt az ember elszokik egy helytől, egy országtól. Hosszú ideig nem is gondoltam rá, hogy valaha vissza fogok jönni.
családi kapcsolat
 

Az, hogy én csak negyvenkét éves korban mentem el, és a beszéd a szakmám volt, tehát sokat gyakoroltam, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sikerült megőriznem az anyanyelvemet. És a másik, hogy testvéreimmel magyarul beszélünk mind a mai napig. Amióta kint vagyok Hollandiában, nagyon eleven a kapcsolatom velük. Szüleinkkel is rendszeresen tartottuk a kapcsolatot, nagyon sokszor összejött a széles család, és azóta is, hogy ők már nincsenek. Volt egy szellemi végrendeletük, hogy tartsunk össze, és ez megvalósult. Összetartunk, és ez jó érzés.
családi kapcsolat
 

Emő mindvégig együtt lakott a szüleivel. Agyonkényeztette az anyját, és egyáltalán a szüleit. Ők voltak a legfontosabbak mindig. A húgom 98-ban halt meg, elaludt. Akkor Emőke egyedül maradt az apjával, és Ákos utána lett nagyon beteg. Már akkor sem volt jól, rohamot kapott, amikor a halott feleségét ébresztgette. Nem is tudom, hogy bírta ki, hát nehezen. Kihívták a mentőket, de Máriával már nem tudtak mit csinálni, Ákost viszont fölrakták a hordágyra, és elvitték a kórházba. Ő nem is volt ott a felesége temetésén. Ezek majdnem színdarabba illő fordulatok. Amikor a sógorom már nagyon nem jól volt, akkor Emő írt, hogy innen kéne magyar ápolónő. És akkor kettő-három is kiment egymást váltva. A végén Ákost mégis be kellett vinni a kórházba, és meg is halt. 2002-ben egyedül maradt Emőke – akkor még élt a barátja –, és lakást változtatott. Azt mondta, annyi emléke kötődik a közös lakáshoz, hogy nem marad ott. Aztán negyven év után Javert is elvesztette. S akkor Emő végleg egyedül maradt. Keresztgyerekei vannak. Kezdte Gyöngyvér első gyerekével, az első kisbabát ő tartotta keresztvíz alá, utána az öccse nagyobbik gyerekét. Keresztfiának tekinti Gyöngyvér harmadik gyerekét is. Klagenfurtban sok jó ember van körülötte. Családtagok, egy-két barát, magyarok is, akik ugyanúgy ott ragadtak, a színházban dolgoznak mint zenészek. Az egyik csinálja neki minden karácsonykor a töltött káposztát, aztán a család vidáman felzabálja. Egy évben kétszer biztosan hazajön, nyaranta meg Nagyszékelybe. Ő is nagyon szeret ott lenni.
« Vissza a listához
Vörös Zoltán és felesége a gyerekeikkel, unokáikkal
« Vissza a listához
A Vörös gyerekek Balatonmáriafürdőn, 1957
Hely: 
Balatonmáriafürdő
Készítés időpontja: 
1957
családi kapcsolat
 

Apámmal nagyon rossz volt a kapcsolatom ebben az időben. Anyámmal nem, őbenne az anyatigris működött. Van egy hosszú levél apámtól – egy kicsit későbbről, 83 tájáról –, amiben leírta, hogy a megyei első titkár, Komócsin elvtárs egy megyei pártbizottsági ülésen félrevonta őt, és óva intette, hogy hasson rám, hogy szálljak ki ebből a dologból, mert ennek komoly következményei lesznek. Hosszú, háromoldalas levél, elég zavaros, egy csomó hivatkozása nem stimmel, mert nagypapára hivatkozik, aki – azt gondolom, és akkor különösen azt gondoltam, hogy – a mi oldalunkon állt volna, nem az övén. De apám olyanokat írt, hogy tudja, hogy a barikádnak melyik oldalán kell majd állnia… Szóval nagyon elfajult a helyzet. Nem is nagyon jártam haza. És amikor, mit tudom én, karácsonyra hazamentünk, elég feszült együttlétek voltak. Ez nem is változott meg, csak akkor, amikor megjöttem Amerikából.
családi kapcsolat
 

Apám és anyám Erdein keresztül ismerték meg egymást. A parasztpárt megalakulásánál, azon a legendás uszályon, 1939-ben, mind a hárman ott voltak. Ez úgy történt, hogy meghirdették egy Maros menti kocsmába a parasztpárt alapítását. De a csendőrség figyelt mindenkit, és fönnállt a veszély, hogy az egészből nem lesz semmi. És akkor egy helybeli hajósgazda befogadta az uszályára a teljes társaságot, és föl-alá hajóztak a Maroson. És a parton követték a csendőrök őket, de az akkori technika szerint ez totális védelmet jelentett. Anyám házassága Erdeivel rövid ideig tartott. Ugye, Erdei 45 után rögtön országos léptékű politikus lett. Amennyire én ki tudom hámozni a történteket: elment egy fiatalember, a feleségét nem engedte utána az anyósa. Nyilván adódott helyette más. És ezt aztán jól föl lehetett fújni, és meg lehetett sértődni. Én azt gondolom, hogy ez ennyire egyszerű dolog volt. Apámmal aztán hatalmas nagy szerelem volt. Az egész városban zajló nagy szerelem volt. De ez mindenki számára elképzelhetetlen volt. A kórházigazgató főorvos úr lánya, a nem tudom, milyen finom Diósszilágyi Éva meg a Nagy István együtt – ez botrány volt! Az akkori világban – 46–47-ben – ilyen nem volt szokás
családi kapcsolat
 

Anyám, Diósszilágyi Éva, egyedüli gyerek. Tipikus nagypolgárlány, Szegeden tanult, Radnótival járt együtt, volt is valami kis liezon az életükben. Bölcsészkart végzett, értelemszerűen, mert ugye semmi dolga nem volt. De időnként használta is a diplomáját, az ötvenes években volt olyan időszak, amikor kötelező volt dolgozni a funkcionárius-feleségeknek is. Akkor dolgozott a szegedi könyvtárban. Az anyám élete a tipikus mozgalmi feleség élete. Eljárt a Nőtanácsba, meg mit tudom én, mibe. Ezek nem az ő ambíciói voltak, ezek elvárt szerepek voltak a Nagy Pista feleségétől. És amúgy pedig egy okos polgárasszony volt, aki a maga értékei szerint lavírozott az ötvenes évek világában, és aztán később is, amikor a Sztálin-összes bekerült a könyvespolc hátuljára.
családi kapcsolat
 

Nagyanyám Dybisewszky Anna. Ez lengyel név. Az ő apja festőművész volt. Szájrákban halt meg, merthogy a pipa mindig ugyanott volt, az egyik kezében a paletta, a másikban az ecset, és ezért nem tudta a pipát ide-oda rakosgatni. És a nikotin kikezdte a száját. Az ötvenes években már nem volt komoly személyzet, de takarítónő mindig volt, meg aki főzött. Voltak nagy tradíciók, például Anna-napkor mindig jött a Korona Szálló cigánybandája a házhoz, és fölköszöntötte a nagymamát a névnapján. Az első berúgásom fűződik ehhez a dologhoz. Másfél éves voltam. Ezt persze csak családi anekdotából tudom, de miután vizuális típus vagyok, és a helyszínt azóta is látom magam előtt, tökéletesen látom a történetet. Közismert, hogy a bőgős nem iszik alkoholt. De a szokás az volt, hogy neki is kitöltötték a decispohárba a bort. Amikor a család kikísérte a zenekart a kapuhoz, mert ott is játszottak még, én bent maradtam egyedül. Fölmásztam a székre, a székről fölmásztam az asztalra, és megittam az ott található két pohár bort. És anyám nagyon be volt tojva. Amikor megkérdezte a nagypapát, hogy „most mi lesz ezzel a gyerekkel?”, azt válaszolta, hogy „reggelre kialussza magát!” Így is lett. Két rémes történetet tudok a nagymamáról. Anyám első férje Erdei Ferenc volt. És amikor Erdeiből országos politikus lett, akkor a nagymama nem engedte meg a lányának, hogy utána menjen. Még nem is Pestre kellett volna menni, azt hiszem, először csak Szolnokra. Nem engedte el, ilyen uralma volt az anyám fölött. Anyánk soha nem mondta meg, hogy miért. Ennek a történetnek a visszája, hogy az apámmal kötött házasság dafke-házasság volt, mert az teljesen egyértelmű volt, hogy az apám a nagymama számára elfogadhatatlan, merthogy parasztgyerek. És ezt mindig éreztük is. Ez a konfliktus az összes karácsonyi együttlétben benne volt. A másik történet meg az, hogy amikor a nővérem megszületett, írtunk 48-at, februárban, a nagymama az újszülöttet elzsarolta a szüleitől valamilyen módon, úgyhogy a nővérem tizenéves koráig a nagymamánál nevelkedett. És soha nem fogjuk már megtudni, hogy történhetett ez meg. Az anyám még él, de erről a kérdésről nem beszél, és az írásaiban sincs ennek a történetnek nyoma. De hogy az apám, aki egy rendes macsó parasztember volt, hogy ment bele, hogy az elsőszülött gyerekéről lemondjon?
családi kapcsolat
 

Mi elsősorban a nyári meg a téli szünetekben voltunk ott, évközben Szegeden laktunk. De hétvégén is átmentünk, mert egy ugrás volt Makó. Sőt arra is emlékszem, hogy átküldtek vonattal, fölraktak a vonatra, rábíztak a kalauzra, és akkor Makón vártak – vagy fordítva. Tehát rendszeresen találkoztunk, de abban a korban a szüleinkkel sem volt szorosabb kapcsolatunk, mint a nagyszülőkkel. Tehát az a fajta együttélés, ami most van, mondjuk, az én gyerekeim meg köztem, ez akkor elképzelhetetlen dolog volt. Hogy az apám hosszasan játszott volna velünk? Ilyen nem fordult elő! Elvitt egy focimeccsre, mondjuk. De ezzel a dolog befejeződött. Vagy talán két olyan élményem van az apámról, hogy közösen voltunk strandon. De az apaszerep egész más volt akkor. Ennek ellenére nekem csomó bensőséges beszélgetés-élményem van a nagypapával. Ő mesélt, és mi szájtátva hallgattuk. A hangulatára, a melegségre emlékszem. De olyan nem volt, hogy ölbe ülés, ezek teljesen ismeretlen dolgok voltak akkoriban. Amikor ő megjött, vele leülni beszélgetni vagy netán bemenni a szobájába kegy volt. Ott ültünk ebben a klasszikus úriszobában, ahol szemben a könyvespolc, a jobb oldali falon egy még nagyobb könyvespolc. A két ablak között megint egy. Egy nagy íróasztal, egy nagy fotellal, szemben egy heverő, asztal, két nagy fotellal, ahol az urak az ebéd vagy a vacsora utáni kávét és szivarokat elfogyasztották. Hosszú évekig álmodtam vele, hogy jött velem szemben az utcán, mintha nem halt volna meg. És olyan helyszíneken találkoztam vele álmomban, amelyek az ő életében nem is léteztek. Mondjuk, a metróban.

Oldalak