Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.

Még a Lehel piac környéki közegből volt egy eléggé meghatározó baráti társaság, Nagy Istvánék. Nagy István jóval idősebb volt a papámnál. Nagyon szép, magas, teltkarcsú, szőke felesége volt, Belluci, meg négy gyereke. Odajártak a papámhoz vásárolni, barátság keveredett, és én olyan tizenkét és húszéves korom között rengeteget nyaraltam náluk a Balatonon. Nagyék az Ipoly mozi házában laktak. A mozi régen Pista bácsié volt, de elvették, és utána Pista bácsi taxizott. A balatoni nyaralójuk viszont megmaradt: Balatonkenese, Sztálin sétány. Ott tudtam meg 55 nyarán, hogy felvettek az egyetemre.

A szüleimnek az esküvő után el kellett költözniük a leány- és a legényszállásról, és nem is dolgozhattak tovább abban a Brauch-üzletben. Új helyet kellett találni. Azt gondolták, hogy a mamám tartósan nem marad otthon velem, így is történt, ezért felhozták Tarcalról az apám szüleit. A nagypapa akkor hetvenöt éves volt, a nagymama jóval fiatalabb, és nagyon életerős. Pestszenterzsébeten, egy kertes kis családi házban, egy bérelt lakásban éltünk. Emlékszem a címre: Ferenc József utca 29. Füves, falusias kis utca volt, a közelben a kiserdő, velünk szemben egy dombos rész, a sarkon a fűszeres. A gangos családi házban lévő szoba-konyhás lakást úgy osztottuk meg, hogy a nagypapa aludt a konyhában, a nagymama a szobában a díványon, a szüleim az ágyban, én meg az összetolt két régi nagyfotelben. A vizet az udvari kútból vettük, teknőben fürösztöttek. Volt egy Bobi kutyánk, és akkor lett nekem az első négytornyú váram, amit a nagypapám készített fából. Azt nagyon szerettem. A nagyszüleimnek nem sok mindenük maradt, apám tartotta el őket is, aztán anyám is elment dolgozni. Őket különböző hentesüzletekben foglalkoztatták. A papám egy jó kis boltban dolgozott a Római parton, a fürdő közelében. Oda nyáron elvitt magával engem is, kirakott a strandra, és kerített valakit, aki vigyázott rám. Ezek jó emlékek. Óvodába minimális időt jártam. A nagymama vezette a háztartást, finomakat főzött. A szomszédban két öreglány lakott, akik igen sokat jótékonykodtak, és nemcsak velünk. Nyáron nagy vendégjárás volt nálunk, augusztus 20-án jöttek a vidéki rokonok.

Nyolc évig laktam albérletben, de nem végig a faluban, mert amikor már itt fölépültek lakások, kerestem egy lakást. Semmi bútorunk nem volt, de miért lakjak én a faluban? Szederkényben tartottam én nyulakat is. Vettem egy íróasztalt, valami irodákat számoltak föl, csináltam belőle egy nyúlólat. Olyan nyulaim voltak nekem, hogy! Vadas márkájú nyulaim voltak. Aztán amikor beköltöztünk a városba, akkor se szűnt meg ez a lehetőség, hogy nyulat tartsak. A cégtől száz forintért meg tudtam venni szekrényeket, két szekrényt meg két asztalt, megvettem 400 forintért, megcsináltam azokat nyúlketreceknek. Negyvenhét nyulam volt a végén! Földem? Most is vannak kiskertek, sokaknak van itt kiskertje, úgy volt nekem is kiskertem. Kiskertet akkor kezdtem el művelni, amikor megszületett a lányom. A lányom ’64-ben született. Azért pont akkor, mert akkor találtunk olyan albérletet, ahol a közelben ott volt a lehetőség, ahol most kollégium van, ott voltak konyhakertek, az oldalban. Akkor még albérletben laktunk, nyolc évig albérletben laktunk, csak később kaptunk lakást. Albérlet, munkásszálló. Fizetni kellett. Két család, kaptunk egy emeletet, ahol két lakás volt, és ott laktunk. Amikor megszületett a fiam, akkor is munkásszállón laktunk. Többfele volt munkásszálló akkoriban. A cégnek legalább 600 embere volt. Minden cég hozta ide az embereket, építőket stb. A TVK-t építették vagy ezren, azok mind munkásszállón laktak. Visszatérve a kertekhez, sokan műveltek itt kertet, csak állatokat nem tartottak. Időnként aztán ellopták belőle a termést, akkor abbahagytam. Amikor ideköltöztünk, akkor itt csináltam kertet, itt is abbahagytam két-három év múlva, mert itt is ellopták a termést. Csak saját részre termeltem, csak annyit, amennyi kellett. Kis zöldség, répa, zöldbab. 

Mindjárt ismerkedtem a várossal, jártam szórakozni, evés-ivás, jól kerestem, de voltak problémák ott is. Munkásszállón laktunk a déli városban, az valamikor a háború alatt hadifogolytábor volt, élire rakott téglák, az volt a padló, alatta a föld, a víz fölszivárog, tiszta penész volt minden, millió patkány. Jellemző, hogy én írtam a naplómat folyamatosan, akárhol voltam, én írtam a naplómat tovább, újra ezt a naplót, újra írtam le. És egyszer, amikor odavoltam Vecsésen, volt egy bőrönd a szekrényemben, volt benne egypár munkáscucc, egy pár munkáscipő, két szódásüveg, egypár üres üveg, italos üveg meg ilyen apró-cseprő dolgok, nem nagy értékek. A lakatot leverte a srác, és mindent eladott tíz forintért, az üvegeket, a szódásüvegeket, azt a vastagot meg mást is, és úgy hagyta, és nekem ott voltak benn a papírjaim alulra letéve a polcra. Mikor jöttem vissza, látom, hogy nyitva a szekrényajtó ennyire, és előtte ilyen apró, dupla kör alakú papírok, ahogy a patkány harapta a papírt, az szétnyílt, ugye, de annyi, hogy vagy 200 oldalt összerágta a patkány egy szálig, ekkorákra. Oda is fialt három nap alatt, pénteken utaztam el, szombat, vasárnap, hétfőn tízkor lehetett kezdeni, fél tízre voltam ott, és láttam, hogy mi van, odafialt, csinált magának fészket abból a sok papírból. Haj, mit kínlódtam össze, írtam ezeket, cipelem, hurcolom magammal, hát nagy idő az, 240 oldalt leírni. Na, papírom nem volt, vettem újra mindent, és elkezdtem leírni ismét.

A lágerban a munkaidő után szórakozásnak havonta egyszer-kétszer volt mozi. Volt, aki elment, volt, aki nem, a magyarok többsége nem. Én, hacsak lehetett, mindig ott voltam. Ilyen háborús filmek voltak, meg Tarzan a rettenetes, meg amit összeszedtek a világon, összezabráltak. Kantin vagy kocsma egy se volt a láger területén. Évente egyszer volt egy ilyen nagy meeting, amikor a lágerek összejöttek, és kiváló sportolók, kiváló zenészek, énekesek satöbbi fölléptek. Műsort adtak nekünk. Azt volt az 1-es lágerben is, ahol a föld alatt voltunk, ott is volt egyszer egy előadás. Azok a gyönyörű nők ott, azok a gyönyörű ruhák, és ahogy érzem, az irtó kölniszaguk! Hát nekünk az isteni áldás volt. Úgy elgondolkodtam, hogy ezek a csodálatos lények itt vannak, tíz-húsz évre kerültek ide be, mind politikaiak.

Kazincbarcikán lakott a család, de 1976-ban vettünk egy portát Sajógalgócon. Teljesen lepusztult volt, romos, tíz évig magában állt, beomlott a teteje. Nem renováltuk, hanem a családommal és a barátaimmal restauráltuk. Az ispáné, majd a falu bírájáé volt hajdanán ez a ház. Egyetlen helyiségben vot párnafára fektetett fenyőpadló, a többi mind földes helyiség volt. Évente agyaggal kitapasztották a földes szobákat, utána bált rendeztek, és a fiatalok jó keményre letáncolták azokat. Remekül lehetett járni rajta! A hasznost a kellemessel kötötték össze a vidéki emberek. Minden egymásba fonódott. Volt szövőszék is a házban, ahol téli időben szőttek-fontak. Mindig elfoglalta magát a parasztember, mindig volt tennivalója, teendője a gyerekeknek is, a felnőtteknek is, az asszonyoknak is és az embereknek is. Ezt így osztották be. Együttéltek a természettel, az állatokkal. A környéket már bejártuk Andrea lányommal, legalább huszonöt zsákfalut ismertünk, de ilyen épületet nem láttunk! Volt tornácos ház, rendszerint köríves, és nem kosáríves, a boltozata pedig szintén köríves boltozatú volt a többinek, és nem csehsüveges. Mindenki kedves volt, ránk köszöntek az emberek az utcán. Ha a kerítés mellett jöttünk el, és kilógott a szilvafa, akkor mondták: „Tessék megrántani, ha szeretik a szilvát, úgyis hull a földre, aztán egyenek belőle!” Megszületett a "Kakas-parti" Társaság, szinte mind mérnök kollégáim voltak a BVK-nál, akiket nap mint nap láttam, és a "kakasok" már ott is egy asztalhoz ültek ebédelni az üzemi étteremben. Gondoskodtunk arról, hogy ételt, rágcsálnivalót vigyünk ki magunkkal Galgócra. Havonta legalább két-három alkalommal kijöttünk ide téli időben is. Édesanyámtól örököltem akkor egy hatalmas nagy vaskályhát, ami ki volt samottozva, és koksszal fűtöttünk benne. Fával begyújtottunk, aztán körülültük. Mindenkinek volt valami története az életéből, amit elmesélt. Putnokról hoztam asztalosmestert, aki hajlandó volt velem kijönni, beállítani néhány ablakot, hogy ne a szél húzzon át a szobán. Először és elsőnek a tetőhéjalást hoztuk rendbe, hogy ne ázzon be a ház. Közben a kőműves a nagy repedéseket javította a falon. A BVK-nál annak idején, amikor a PVC-III-at építették, több kőműves dolgozott, szombat-vasárnap vagy hazamentek, vagy a munkásszálláson voltak és elmentek berúgni a kocsmába. Ajánlkoztak. Varga bácsi nálam olyan munkát végzett, hogy amikor szombaton délután elment, levette a kalapját, visszafordult, és megnézte az aznapi munkafelületet, hogy hogy néz ki a vakolása. Azután amikor biccentett a fejével, visszarakta a kalapot. Ez jelezte, meg van elégedve a munkájával, mehetünk. Az ablakvasalatok például, azok is vadonatújonnan készültek. Egy nyugdíjas lakatos-kovács a MÁV-nál, aki otthon nem tudott mit kezdeni az idejével, felajánlotta, hogy ő olcsó pénzért megcsinálja. Az eredetit odaadtam neki, háromszáz darab ilyen ablakvasalatot otthon megcsinált, azokat idehoztam. Így újítottuk föl az épületet apránként.

Tiszaújvárosban az új lakásunk, ahol laktunk, nem házgyári volt, hanem téglaépület. Aránylag teres, háromszobás lakásunk volt, s szabadidőnkben a gyerekekkel együtt rendszeresen mentünk a Tiszára kajakozni. Ott éltük meg a csodálatos nagy kérészrajzást. De olyanra is emlékszem, hogy két hétre elmentünk a kajakkal. Sátrat vertünk, bográcsban főztünk, mindenkinek feladata volt. A legszebb időtöltésem a teniszezés mellett a kajakozás volt! Sárospatakig felmentünk a teherautóval, onnan jöttünk haza Tiszaszederkénybe. Egyszer Tokajban kaptunk egy iszonyatos zivatart! Billegtette velünk a csónakot, de nem borultunk fel. Kerékpárral mentünk ki a csónakházba a lakásból, sokat mozogtunk. Az édesanyám és az öcsém Miskolcon lakott, oda jártunk be, ha kulturális programra vágytunk. Az édesanyám mint nagymama odáig volt a gyerekeiért és az unokáiért, az öcsémék szintén nagy szeretettel fogadtak bennünket. Amikor a leányaim felnőttek, gimnáziumba kerültek, és elköltöztek Debrecenbe a feleségem édesanyjához. Csak hétvégéken jöttek haza hozzánk Szederkénybe. Akkoriban úgy tudtunk elmenni misére, hogy már autóm volt. Tiszaszederkényben, azaz Leninvárosban természetesen nem volt templom, és át kellett mennünk a tőlünk tíz kilométerre lévő Tiszapolgárra, ami a Tisza túlsó oldalán van. Ott volt egy régi katolikus templom.

A feleségemmel együtt a kettőnk fizetése sem volt sok. Nem lett volna elegendő, de az egyik, hogy az igényeinket mindig a lehetőségeinkhez szabtuk. Az igényeinkből szabtunk le. És volt egy nagy előnyünk. Én francia és német szakszövegeket tudtam fordítani idegenről magyarra, és magyarról idegenre. A feleségem meg tudott gépelni. Letettem a szakfordítói vizsgát, és másodállásban a Nehézipari Minisztérium Műszaki Fordító Irodájának alkalmazottja lettem. Hazamentünk délután négykor a TVK-tól a lakásra, a feleségem bevásárolt, én előkészítettem az anyagot és az írógépet az asztalra tettem. Diktáltam neki, ő gépelte. Harmadik gyermekünknek, Ádám fiúnknak adtunk vacsorát, mi is megvacsoráztunk, visszamentünk a dolgozószobámba, és tizenegy órakor lefeküdtünk. Energiát és pluszt kellett ahhoz adni, hogy egy kicsit jobb szinten tartsuk magunkat.

Közben odakinn Aachenbe költöztem, és Aachenből jártam dolgozni Alsdorfba. Az olyan 50–60 kilométerre volt, naponta oda-vissza jártam. Egy albérleti szobát béreltem, ami összkomfortos volt. Főzni nem főztem, azt nem csináltam magamnak. Elmentem vacsorázni valahova, vagy vettem vacsorára valót. Ebédelni mindig a Kaszinóban ebédeltem. A cég biztosított a tisztviselőinek ebédet a Kaszinóban. Azt a cég fizette. Ott az asztaloknál mérnökkollégák voltak, akik az erőműben, a kokszolóban vagy a bányában dolgoztak, tehát nem az én közelemben. Egyfajta klub volt. Nagyon jó társaság jött össze az asztalnál. Vettem egy remek kajakot. Ez egy elsüllyeszthetetlen kajak volt. Beléptem a csónakklubba, ami az egyetemé volt ott, a Rursee partján. A Rursee egy mesterségesen felduzzasztott tó, tizenhat kilométer hosszú, és öt-hat méter mély vízmennyiséggel. A parton az egyetem építtetett egy klubházat, hétvégén oda jártam kajakozni. 1961 januárjában Obertsdorfban voltam sízni karácsony után, a szilvesztert is ott töltöttem lent, onnan mentem haza Aachenba.