Adyliget úgy kezdődött, hogy albérletben laktam egy volt debreceni évfolyamtársammal a Rumbach Sebestyén utcában. Ott is volt egy édes történet. Fiatalok voltunk, és nagy forgalmat bonyolítottunk le barátnőkben. Úgyhogy egyszer mentünk haza, és ott várt bennünket a rendőrség, mert följelentettek a szomszédok, hogy erkölcstelen életmódot élünk. És méghozzá annak a lánynak a kapcsán, aki már akkor a menyasszonya is volt a fiúnak. Semmi nem volt egyébként, csak tudom, hogy a rendőrség az ilyesmire már akkor rámozdult. Ez volt, azt hiszem, az első ilyen rendőrségi ügyem. Oszt őrnagy volt, aki kivonult, emlékszem a nevére. A rendőrség nagyon odafigyelt mindenre. És – mint tudjuk – mindenre volt, aki azt besúgta. A következő albérletbe már Koszorúval mentünk. Mert addigra ők diplomáztak, tehát akkor volt, mondjuk, 74. A Fodor utcába kerültünk, egy alagsori lakást béreltünk. Ott is nagy élet volt, ott készültek ezek a pályázatok. Ott már rendszeresen hat, nyolc, tíz, húsz ember volt, akik éjszaka ott is aludtak. Aztán átkerültünk egy másik albérletbe, ahol egy szegedi fiúval, Rimely Károllyal laktunk együtt. Nem tudom, Koszorú miért nem volt ott, de az is lehet, hogy hárman laktunk

Azt nem tudom megmondani, hogy milyen volt Szeged, mert nem Szegeden laktunk, hanem a Kis-Tisza utca 11-ben, vagy a Lenin körúton. Nem nagyon jártunk be a városba. A házban hatalmas udvar volt, és sok gyerek. Ott éltünk. Azt gondolom, hogy mindenünk megvolt. De ezek között a puritán keretek között. Például apám nem vette föl a fizetését a téeszben, csak annyit, amennyiről azt gondolta, hogy ennyi kell egy család fenntartásához, a többit bent hagyta a közösben. Ez néha okozott feszültséget a szülők között. Nem volt külföldi utazás, nem volt autó. Nem is kellett, mert jött az apámért a szolgálati autó. Soha nem voltunk együtt nyaralni. Strandélményem talán kettő, éttermi élményem lehet, hogy három van. Szegeden ugye rengeteg farmer volt. Mind csempészáru volt. És a srácoktól lehetett beszerezni a farmert. Ha nem volt elég kopott, akkor lementünk a Tiszára, és ott koptattuk a kövekkel. Volt lemezjátszónk, sőt középiskolás koromban már volt magnónk. Volt egy Calypsónk, akkora nagy dög, és valamelyik Beatles-számot kivágtam a szalagon, és végtelenítettem. Összeragasztottam, és az anyámnak az agyára mentem, mert az az egy szám szólt megállás nélkül. Szögek voltak a szekrény tetejébe beverve, azokon volt megvezetve az az egy szem szalag, és úgy ment körbe egy szám.

Az ünnepek soha nem otthon voltak, a nagymamánál volt például a karácsony, egészen addig, amíg be nem költözött. Leginkább a makói karácsonyok maradtak meg bennem. De mindig ezzel a kettősséggel, hogy ugye az apám is meg volt hívva, de ő ezt az egészet mindig kifigurázta. Az „itt van már a Jézuska” szinonimája az volt, hogy „itt van már a vén Jutka”, úgyhogy semeddig nem tartott az a mítosz, hogy ki hozza az ajándékot. Ezek mindig nagy traktával, de mindig csak szűk családi körben zajlottak. Nagy karácsonyfa, sok ajándék, amiket én lehetőleg már aznap elrontottam. Emlékszem, majdnem mindig kaptunk egyformát. Pedig nővérem volt. Határozottan emlékszem egy felhúzható kis fémtraktorra. Az enyém egy óra múlva már nem ment, akkor elvettem a nővéremét. Könyvet mindig kaptunk. Meg fa építőkockát kaptam, és akkor építettem belőle házat – e mellett az asztal mellett egyébként –, és magasabb volt, mint az asztal, épp hogy fölértem a tetejét. Még alig tudtam beszélni. Jött a nővérem, mondtam neki, hogy „dűdd el, dűdd el!”, ő eldöntötte, és akkor jól megvertem. Ez a gyerekeim kedvenc története: apa, meséld a „dűdd el!”-t. Édesek!

Házasságkötésük után nagyon gyorsan átkerültek Szegedre, mert a párt áthelyezte az apámat. És akkor beköltöztek Szegedre, először egy szolgálati lakásba, arra nem emlékszem, mert ott csak egyéves koromig laktam. (A házat kívülről ismerem, de bent soha nem voltam.) És aztán utaltak ki nekik egy – mostani mérce szerint – három szoba összkomfortos, nagy lakást. Tehát azt a lakást, amire én emlékszem. A mi lakásunk pont az ellenkezője volt az anyai nagyszüleim házának. Az apámnak nem is volt ízlése, és ő aztán kétszeresen is puritán ember volt. Egyrészt a makói református, hagymás parasztvilág, másrészt a bolsevik izé. Nem tudom, hogy igazából hogy zajlottak, de az én elképzelésem szerint minden képnek a fölrakása egy bokszmeccs eredménye lehetett, mert az apám nyilván azt mondta rá, hogy marhaság. De a könyvtárra ez nem igaz. Igaz, a könyvtára elég pártos volt. De ez persze később feloldódott. Egyrészt összekeveredtek a könyvtárak, másrészt pedig ő is valamelyest fölpuhult.

Még valami hozzájött ehhez ezekben az években: Végh János művészettörténész barátommal együtt lengyel nyelvtanfolyamra kezdtünk járni. Több volt ez, mint nyelvtanulás, valamilyen módon szellemi irányulást, szabadságvágyat is jelentett, hogy az ember Krakkóba, Varsóba, lengyel földre vette az irányt… Sok szellemi, művészeti tendenciát ott relatíve szabadabban hagytak érvényesülni. Másfél-két évig tanultam lengyelül egy igen kiváló nyelvtanárnál, Varsányi Istvánnál. Kitűnően tanított, keményen, és fantasztikusan eredményesen.

Akkoriban nekem, a vidékről jött fiúnak, aki most fedezte föl egyáltalán a művészettörténetet, a modernitást, a világ tele volt humán izgalmakkal. Sokat jártam a Zeneakadémiára. Ha szegény voltam, nem volt jegyem, a zeneakadémisták második emeleti részére ültem be. Vagy a szünetben be lehetett menni a koncert második részére. Abban az időszakban voltak például az első Richter-koncertek, játszott Menuhin. Igazából nem túl mély a zenei műveltségem, de akkoriban sok-sok klasszikus és modern zenei koncertet hallgattam. Bartókot, Szervánszkyt, Lutosławskit, és ezek nagyon mély élményeim.

Az otthonunk konszolidált, mondhatni úri bérlakás volt. Volt előszoba, abból nyílott egy udvari szoba, a konyha, cselédszoba, mellékhelyiségek, illetőleg szemben a nagy nappali, ami egykor apám szobája volt. Nekem, mint kisfiúnak, ez volt a kedvencem, sok volt benne a rejtély. Például apám nagy íróasztala, a vitrin a könyvekkel, porcelánokkal és titkosnak tűnő dolgokkal. A könyvespolcon a húszas-harmincas években megjelent magyar és világirodalmi literatúra. Szerettem olvasni. Mély fotelek álltak ebben a szobában, meg egy nagy dívány, amelyet apám csináltatott. Ettől balra nyílt a gyerekszoba, ahol a nővérem és én laktunk, jobbra meg még egy – a Gellérthegy utcára nyíló – másik szoba. A lakás kissé zsúfolt volt, nem különösen szép, de masszív bútorok álltak benne; a szobákat fa- és széntüzeléses cserépkályhák fűtötték. Korán megismertem a szénhordás, a pincejárás dolgát. Volt fürdőszoba is, de abban egy hengeres rézkályha állt, egy héten egyszer fűtötték be, és akkor volt a fürdés. Mosd meg az arcodat – ez volt a reggeli tisztálkodás. Később egy Maort gázkályha került a fürdőszobába, ami ritkaságszámba ment, és fürdéskor ezt lehetett begyújtani.

Annával sokat jártunk hangversenyre a Zeneakadémiára. Ekkortájt, Sztálin halála után fedezte fel Szvjatoszlav Richtert Magyarország. A Tátrai Vonósnégyes és Richter közös kamarazene-estjén – Schuman egy zongora-kvintettjét adták elő – a dörgő tapstól majdhogynem összeomlott a Zeneakadémia. Jártunk operába, a szabadtéri operába is, a Károlyi-kertbe. Emlékszem egy szabadtéri operaelőadásra az Állatkertben, ahol a Don Giovanni kellős közepén megszólaltak a pávák, jó hangos krákogással. Színházba is jártunk. Azt hiszem, a Vígszínházban olyan Shakespeare-előadások voltak, amelyeknek az akkori miliőben egészen más csengésük volt. Úgyhogy időnként áthallások is voltak. Sokat jártam a Madách Színházba, ahol Ádám Ottó barátom, szintén Kasztner-csoportos gyerek volt a főrendező.

A román iskolában mindig kötelező volt az egyenruha. Ez nem is volt rossz dolog, mert akkortájt a szociális különbségek a ruházatban kiáltóan nyilvánvalók voltak. Az elemi iskolában köpenyt kellett viselni, a gimnáziumban egyenruhát, és ezek ezt legalább elfedték. Eszembe jutott egy anekdota, amely számomra valahol fontos. Elemista koromban volt egy barátom, aki szegény környezetből jött. Nagyon jóban voltunk. Egyszer meghívott magukhoz. Akkor még csomó olyan ház volt, ahol volt egy nagy kapubejárat, aztán egy nagy udvar és körülötte földszintes lakások. Ők egy ilyenben laktak. Az udvarban játszottunk. Egyszer csak azt mondja, hogy uzsonnázzunk meg. Bement hozzájuk, és két nagy szeletet kanyarított, és megkente. Arra már nem emlékszem, hogy disznózsírral-e vagy szilvalekvárral. Mi vígan falatoztunk, amikor hazajött az anyja, és egy óriási pofont kent le a gyereknek, hogy engedély nélkül evett. Akkor fedeztem fel, hogy van ilyen is.

Mi zsidó középpolgári család voltunk, viszonylagos anyagi jólétben. Soha vagyonunk nem volt, de jó körülmények között éltünk. Erdély akkor még sokkal paternálisabb volt, mint Magyarország. Volt legalább fél évszázad eltolódás. Úgyhogy a klasszikus modell az volt, hogy egy polgárcsaládban a gyerekek mellé kellett egy gyereklány, egy Fräulein. Mi magunkat zsidó vallású magyaroknak tekintettük. Magyar anyanyelv, magyar könyvtár, magyar olvasás – szóval magyarok voltunk. A gyereklány pedig német, pontosabban szász. Ezek a lányok általában kispolgári családból jöttek, és idővel megtanulták, hogy kell egy háztartást vezetni, és pénzt gyűjtöttek a kelengyéjükre. Emlékszem egy Fräuleinra, egy szebeni építőmester lányára. Az apja meg az egyik bátyja karácsonyra egy gyönyörű malomjátékot fabrikáltak nekünk. Egyik oldalán malom volt, másik oldalán pedig egy másik társasjáték – ezt csak németül tudom –, Mensch ärgere Dich nicht. Most is látom magam előtt: nagyon szépen, körzővel volt kirajzolva, és három nyelven fölírva, hogy Malom – Mühle – Moară, tehát magyarul, németül, románul.