Jóban voltunk a velünk szemben lakó családdal, a barátság ma is tart. Az elemi első osztályában ismerkedtünk össze Móni barátnőmmel, akinek a bátyja egyidős volt az én bátyámmal. Nagyon sokat játszottunk együtt, főleg a mi kertünkben. A szüleink is nagyon jóban voltak, rengeteget bridzseztek együtt. Aztán a bátyámnak volt egy nagyon jó barátja a Sas-hegyen, egy építésznek a fia, akivel ma is jóban vagyunk, náluk is voltak találkozók, kis bulik is. A bátyám nagyon jó kapcsolatteremtő egyéniség, és rajta keresztül sok fiatallal ismerkedtem meg. A szüleim aktívan nem léptek föl, hogy ajánljanak barátokat, vagy valakitől távol tartsanak minket.

Az a színvonal nem maradt meg, ahogy a háború előtt éltünk. A háború előtt volt háztartási alkalmazottunk, és még a háború után is egy darabig. Ugyanaz, aki azelőtt. Sárikónak hívták, nagyon kedves, rendes vidéki nő volt. Arra emlékszem, hogy eljött a pillanat, amikor édesapám nem tudta kifizetni őt, és adós maradt a fizetésével. Nem tudom, hogy ennek ellenére miért maradt még egy darabig nálunk. Aztán persze egy idő múlva elment, a szobáját egy társbérlő foglalta el. Nagy lakásunk volt, kétszintes. Eredetileg, a háború előtt három nagy szoba volt lent, plusz egy cselédszoba, fönt pedig három hálószoba. A háború után leépítettek. A fölső szintből elvettek két szobát, lent pedig kaptunk két társbérlőt. A társbérlők aránylag rendesek voltak, de mégiscsak zavartak bennünket. A mi lakásunkon kellett átjárniuk a fürdőszobába, és még mi, gyerekek is éreztük, hogy ez nem éppen kellemes.

A háború előtti budapesti életről csak emlékfoszlányaim vannak. Például hogy nyaraltunk a Balatonon vagy a Mátrában, és halványan emlékszem a szüleim barátaira is, akikkel összejártak.

És náluk hallgattam először mikrobarázdás lemezt. Klasszikus zenét. Beethovent és operákat. Abban az időben elég gyakori volt, hogy Operába mentünk. Volt operabérletünk. Abba belenőttem, hogy Verdit és Puccinit és más operákat eredetiben hallgattam. És ugyanakkor földalattival jártam a Műjégre korcsolyázni.

Jó középosztályi szinten éltünk. A szüleim szokás szerint időnként meghívtak néhány jó barátot, és akkor volt egy kisebb parti. Úgy emlékszem, nem voltak nagy házi ünnepségek a háború előtt sem. Pár ismerős családdal jártak össze. Az volt a szokás, hogy ha volt egy gyerekzsúr, akkor meghívtak néhány gyereket, és játszottunk a villanyvonattal. És ez a meghívás aztán viszonozva lett…. Emlékszem a karácsonyi ebédekre az ebédlőszobában a nagy asztalnál, vagy a nagy születésnapi uzsonnákra habos kakaóval… Apácákhoz jártam óvodába. Ez egy úgynevezett német óvoda volt, és ott elég jól megtanultam németül. Azt hiszem, hogy abban a miliőben ez többlet volt, és a szüleim ezt is akarták nekünk nyújtani. Volt nevelőnőm is. Ők is német nyelvűek voltak. Akkor ez tudatos választás volt, hogy ezáltal a nyelvet is segítsék, és abban az időben a második nyelv a német volt Magyarországon.

Anyámról az maradt meg leginkább, hogy nagyon jó szervező, beosztó volt. Ez már inkább a háború utáni világban volt lényeges. Hogy hol lehet vajat kapni, hol lehet húst kapni, hol lehet ezt, hol lehet azt. Mikor kell időben odamenni, hogy ne legyen üres az üzlet? Még a 45–46-os években is, ha kapott egy receptet, hogy hogyan lehet sárgarépával, melasszal mézeskalácsos süteményt készíteni, ő megcsinálta. Ezekben nagyon ügyes volt, és ezeken keresztül mutatta meg, hogy ő nagyon is törődik velünk. Apám mindig dicsérte, hogy milyen sokrétű, milyen beosztó, és milyen leleményes, hogy mindent megtalál. 

A hivatalban volt színházfelelős, aki jött minden hónapban, ajánlotta a jegyeket, és részletre kellett fizetni. Ez egy nagy lehetőség volt. Így vettünk könyveket is, az elpusztult könyvtárunk nagy részét így lehetett pótolni, az úgynevezett könyvterjesztőnél. Rendszeresen mentünk színházba, készen hozták, az orrunk elé dugták a jegyeket. Színházba általában édesanyával mentem. Az uram nem nagyon kedvelte, kevés olyan darab volt, amit elviselt volna. Édesanya viszont szerette. Tudtam venni úgy is, hogy Gyöngyvér menjen valakivel. Akkor sokkal könnyebben ment az ember, mint most. Most csak arra gondolok, hogy jegyet szerezni, hát, ki áll oda? Bár úgy hallom, hogy már nem olyan zsúfoltak a színházak. Korábban voltak akciók is a színházakban, például pártoló tagnak kellett lenni, úgy könnyebben lehetett jegyhez jutni. Többször voltunk a Vígszínházban, Németh László Galileijére például aznapra volt jegyünk, amikor kitört a forradalom. Ott láttuk A tojás című darabot. Aki benne van a tojásban, meg aki nincs, valami ilyesmiről szólt. És az a színész, Kálmán György, aki játszotta, nagyon jó volt. Aztán az Ügynök halála, ami nagyon sokáig ment a Nemzetiben Tímár Józseffel. A kávé nagyon fontos volt az életünkben, fontosabb, mint a tea, és mindig akadt valahogy. Annyira fontos volt, hogy a munkahelyen ebéd után néha olyan kávét főztünk, ami már harmadszor főtt át, pocsék volt, de nagyon jól esett. Nem frissült fel tőle az agyunk, de leültünk kávézni, és megvolt a hangulata. Nyílt egy-két üzlet, mint például később a Margit körúton a Fiumei, két- vagy ötdekánként kértük a kávét, mert az drága dolog volt. Általában nyers kávét vettünk, és otthon kis lábosban megpörköltük, aztán vagy leégett, vagy nem, de kávé volt, megint valami a múltból. A háború előttről megmaradt a lombikos kávéfőző, két üveggömb tulajdonképpen, az egyik felében volt a víz, a másikban a kávé, és ahogy forrt, följött a víz, átmosta a kávét, majd lement. Kétszer vagy háromszor kellett megismételni, akkor elég jó erejű kávét tudtunk produkálni. A kávéfőzés nagyon komoly dolog volt. A háború előtt vacsora után főztük, türelem kellett hozzá, amíg háromszor följött a víz, meg lement. Aztán egy idő után megszűnt ez a rituálé, és a főző is eltűnt.

Az jutott eszembe éppen a május elsejével kapcsolatban, hogy addigra a ház körülbelül kitisztult – mert elég romos állapotba került a háború alatt –, és meg akartuk ünnepelni a szabadságot. Meghívtam hozzánk azokat a lakókat, akikkel az ostrom alatt valamiféle kapcsolatba kerültünk. Elég sokan összejöttek, ennivalónk nem volt, de kávénk igen, és a herendi kávéskészletem. Mindenki derűs volt, kártyáztunk, mintha visszajött volna valami a háború előtti évekből, ami persze nem volt igaz, de abban a pillanatban így éreztük. Aztán később, amikor Gyöngyvér már gimnazista volt, a barátnői és azoknak a szülei igyekeztek valami emléket bepréselni a jelenbe a mi fiatalkorunkból, házi bált, ma úgy mondanánk, hogy bulit rendeztek. Nagy asztalterítés volt, mindegyikünk előszedett valami háború előtti ruhát, fényképeztek, nagyon jó volt! Most is szívesen gondolok vissza rá. Ekkor is tudtam, hogy nem az igazi, de valamit visszakaptam a múltból. Egy másik alkalommal, húsvétkor a Herendi készlettel szervíroztunk. Ami kibírt mindent. Kibírta Ilosvát, kibírta a menekülést, csak addigra tört el mind, mire a gyerekek fölnőttek.

Ilosván először egy olyan lakásba kerültünk, amelyikben a csehek alatt cseh vámosok laktak. Hat lakás egymás mellett, mindegyik külön bejárattal, külön kis kerttel. Szerintem csodálatosan megépítették a cseh uralom alatt. És volt egy nagy fürdőszobának készített helyiség is, a cső benne, de a víz még nem, és egy nagy kád is, csak hát nehéz, fárasztó volt behordani a vizet. Nagy konyha volt, lent egy nagy szoba, fent két kisebb. Zoli minden reggel a szokott időben, nagyon korán ment el. Együtt megreggeliztünk, kikísértem a kerítéshez. Elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, addigra meg kellett legyen az ebéd. Őt nem érdekelte, hogy ki főzi, csak legyen meg. Anna főzte főleg, ő többet tudott, mint én. Anna gyakran dajkálta Gyöngyvért. Szerette a gyerekeket. „Na nee sírj!” – mondta neki. „Miért sírsz? Mindjárt kapsz eenni!” És Gyöngyvérke mindjárt kapott enni. Anna mosott a teknőben. Tőle tanultam meg, hogy milyen szép fehér lesz a ruha, ha hamulúgban áztatják. Addig fogalmam sem volt, hogy az mi. Szóval Anna sok mindenre megtanított. Délben együtt ebédeltünk, utána egy rövid sétára mentünk. Aztán Zoli visszament a bíróságra, ahol nagyon nehéz dolga volt, mert egy ruszin faluba őt telekkönyvi bírónak rakták oda. Hát körmölni kellett volna a tulajdonosokat meg a birtokokat, de hát alig tudta elolvasni a nevüket. Elég korán vacsoráztunk, aztán jött a kártyaparti. Amikor már óvóhelyre kellett menni, ennek a háznak a nagyon nagy pincéjét rendeztük be óvóhelynek. Ott dajkáltam Gyöngyvért, az apja meg az a két-három tisztviselő, akik a közelben laktak, kártyáztak.

Beregszászban volt egy egész napos bejárónőnk, a Zsuzsa, aki anyósomhoz is járt korábban, olyan családi bejárónőnek mondhatom. Ő mindent sokkal jobban tudott, nálamnál föltétlenül, és Zolinál is, de ezt nem éreztette, nem akart beleszólni a dolgaimba. Bár időnként kénytelen volt, mert én kellett kérdezzek tőle.Ilosván is volt segítségem, Anna. Ő igazán megérdemli, hogy megemlítsem. Anna bejáró szolgálónk volt, ruszin lány, talán fiatalabb, mint én, ami elég nagy szó, mert én se voltam öreg.