A gyárvárosi iskolában egy igen kiváló magyar ember volt a tanítóm, vitéz Kiss Károlynak hívták. Mai szemléletem szerint azonban túlságosan is „nem-nem-sohás" volt, irredenta. Emlékszem, volt egy kis mappája, Magyarország térképe volt rajta, s ha középen megnyomták, szétvált, és a történelmi Magyarország részeit mutatta. Állandóan a magyarság, Trianon volt a téma, és hogy mekkora igazságtalanság ért bennünket, ami igaz is, persze, de csak ez volt a téma. Minden iskolaév végén vizsga volt, és negyedik elemi után, mint a legjobb tanuló, a vizsgán olyan verssel rukkoltam ki a tanítóm megbízásából, amely arról szólt, hogy repülök Pozsony fölé, és a szlovákokra ledobok egy bombát, és itthon jelentem a hazámnak, hogy teljesítettem a kötelességem. Az ember később jött rá, nem az volt baj, hogy ezt tanultuk, hanem az, ha ennél a szemléletnél megragadt valaki, mert ez csak a dolog egyik oldala.

A bevonulás a Felvidékre óriási propagandával járt és nagy lelkesedéssel fogadták, akárcsak később Erdélyt meg a Délvidéket.

A megváltozott viszonyokra, tehát az 1940 és 44 közötti időre jóformán alig lehetett ránézni, és máris újabb változás következett. Mégis, ha csak egy percig tartott volna is, az is nagyon fontos lett volna az ott élő magyarok számára. Örömmámorban úszott egész Erdély, mikor megérkeztek a magyar csapatok. Sajnos, az anyaországi irányítók nem voltak hajlandók arra, hogy a dolgok mélyére nézzenek. Képviselőket hívtak be, ahelyett, hogy ugyanúgy választást szerveztek volna, mint akármelyik megyében. Olyan fiatalemberek kerültek közénk, akiknek semmi tapasztalatuk sem volt, s bizony ez fájdalmas volt azoknak, akik sokat tettek az erdélyi magyarság ügyéért.

A második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az erdélyi római katolikus püspökség tanfelügyelője lettem, és a tanítói önsegélyző gondnoka. A kolozsvári magyar konzul üzent, hogy menjek be hozzá. Továbbította nekem Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter akaratát, mely szerint új állásomat a bukaresti magyar nagykövetségen kell elfoglalnom. Azonnal megkerestem Márton Áron püspököt, aki azt mondotta, hogy itt nincs mit gondolkodni, menni kell. Feloldott és megadta a működési bizonyítványomat, én pedig elfoglaltam új állásomat. Diplomata útlevéllel láttak el, ami azt jelentette, hogy oda mehettem, ahová akartam, nem tartóztathatott föl senki. Bementem Bárdossy Lászlóhoz – ő volt akkor a bukaresti nagykövet –, hogy pontos utasítást adjanak a feladatomról. Mondják a feladatot: a keleten élő magyarokat haza kell hozni.

Nehéz volt az erdélyi emberek helyzete, talán az volt a legnehezebb, hogy tudomásul kellett venniük, hogy többé nem Magyarország vagyunk, hanem Románia. De erről beszélni sem volt szabad, mert ha a hatóságok tudomására jutott, hogy a magyarok elégedetlenkednek vagy nekik nem tetsző dolgokat mondanak, bizony nagyon kegyetlenül letörték az ellenállást. Az első időkben a huszonöt bot is nagyon gyakran szóhoz jutott. Említettem már az új román állam első intézkedései között az agrárreformot. Csík vármegye hatvannégyezer hold erdejét, a csíki magánjavakat egyik napról a másikra elvették, ugyanakkor a Beszterce-Naszód vármegyei háromszázötvenezer hold magánjavat nem bántotta senki. Csík vármegye százszázalékos magyar megye, Beszterce-Naszód pedig túlnyomórészt román. Ha ezt a két dolgot egymás mellé helyezzük, szót sem kell szólni, hisz látszik a lényeg minden magyarázkodás nélkül. Később megvonták az iskolák nyilvánossági jogát – csak akkor adhattak ki érvényes bizonyítványt, ha azt a román iskolai hatóságok felülbírálták –, s 1925-ben magánoktatási törvényt adtak ki, mely szerint nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot és az alkotmánytant is románul kell tanítani. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett érettségizni. 1924-ben megcsinálták a kultúrzónát is, ez azt jelentette, hogy ha a határvidékre és a Székelyföldre egy oláh tanító elmegy tanítani, nagyobb fizetést kap, csaknem a dupláját a rendes fizetésnek, földet is adnak hozzá s egyéb javakat. A csíki magánjavakat értékesítették, s annak árát odaadták a görögkeleti és görög katolikus főpapoknak, hogy ezzel a pénzzel változtassák meg a Székelyföld külső képét. Később ebből a pénzből épültek szerteszéjjel a bisericák, az ortodox templomok.

A trianoni döntés utáni időkben nyilvánvalóvá lett, hogy a Romániához csatolt Erdélynek alkalmazkodnia kell. A románok első dolga az volt, hogy az állam nyelvét kötelezővé előírják, megtanultam az általuk követelt történelmet is, és mindenfélét, amit kellett. Tanfolyamokat is tartottak, s oda beparancsolták az embereket. Azok a tanítók és köztisztviselők, akik nem tették le a hűségesküt, elveszítették állásukat, sőt a nyugdíjra való jogukat is! Elég sok volt az ellenálló. Csak akkor kapott kinevezést az ember, ha a fogadalmat magáévá tette. Aki nem tette le, az nem jutott kenyérhez. A felekezeti iskolák máról holnapra magániskolákká lettek, s az itt érettségiző ifjúság nem vehetett részt a magyar vizsgákon, hanem állami, román bizottság előtt kellett bizonyítania. A jelentkezők legnagyobb része elbukott.

A trianoni döntésben kimondták, hogy a székelységnek és a szászságnak iskolai autonómiát kell adni, de Románia akkor már fütyült az antantra, és nem adta meg, sohasem adta meg, a világ pedig eltűrte, hogy gyönyörűen felépített iskolarendszerünket lefokozza, és máról holnapra magánoktatásnak nevezze el. Akkor az Anghelescu-féle törvények következtek, aztán az agrárkisajátítások, amivel a már tönkretett magyarság minden vagyonát elvették. Így a Csík vármegyei magánjavakat, a hatvannégyezer hold erdő árát átadták az ortodox főpapoknak, hogy csináljatok, amit jónak láttok, de minden községben legyen templom vagy iskola, vagy legalább egy troiţă [út menti kereszt], ami az oláh életet igazolja, akkor is, ha egyetlen görög katolikus vagy görögkeleti sincs a faluban.

Amikor Észak-Erdély is visszakerült, addigra engem már ez a Grün családból érkező hatás annyira megérintett, hogy az észak-erdélyi bevonulásról készült másfél órás dokumentumfilm mozibeli vetítésére – bár az egész iskolát kivezényelték – nem voltam hajlandó elmenni, a falu iskolásai között egyedül. Ez volt az lázadásom. Úgy gondoltam, hogy ez nem az én ügyem. Hogy annak ugyan örülni kell, hogy a csonka Magyarország visszaszerzi az elhódított területeket, de ezt a visszaszerzést olyan hatalomnak köszönhetjük, a hitleri birodalomnak, és olyan hazai politikai vezetés hajtja végre, amely az ellenségünk. Abba az örömbe tehát, hogy Észak-Erdély visszakerült hozzánk, egy akkora üröm vegyült, hogy ez engem is visszafogott attól, hogy elmenjek megnézni ezt a filmet, és azonosuljak vele. A tanító bácsi felelősségre vont emiatt, súlyos szemrehányást tett: rossz magyar vagyok, ha ebből az általános örömből ezzel a gesztussal kivonom magam.

Az első reakciónk a nagy öröm volt, amikor újra Magyarország lettünk. Micsoda esemény volt a magyar csapatok bevonulása! Mi csak kívülről néztük, ahogy a magyar urak díszmagyarban vonultak ki, nem egy kategóriában éltünk. Egyetlen magyar urat ismertünk, aki díszmagyarban jött le Nagyváradra, az anyu unokatestvérének a férje, Marosszentkirályi Bodó Péter volt. De az apja azelőtt Schwarz Miksa vagy Aladár volt. Zsidó volt, csak vett egy kutyabőrt, és nagyon komolyan is vette. Voltak emberek, akik komolyan beleélték magukat, hogy ők magyar nemesek.

Édesanyám Budapestre kerülése összefüggött azzal, hogy Pozsonyból Bratislava lett, tehát Trianonnal, amit az egész család nagyon fájlalt. Az anyai nagyapám erősen magyar érzésű volt, és harcolt a szlovákiai magyarság jogaiért. Azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy elhagyták Pozsonyt és Budapestre költöztek. Édesapámnál is Trianon lehetett a fő ok. Budapesten végezte az egyetemet, itt maradt, aztán a nagymamám is fölköltözött, hogy ne legyen egyedül a Romániához került Nagyszalontán.