Édesapám Patonyi Péter nevű barátjával volt együtt a fronton az első világháborúban. Patonyi Péter egyszer írt haza, és apám is ráírt a levelezőlapra, hogy ismeretlenül is üdvözli az itthoniakat, hallotta, hogy Péternek van egy testvére, őt is üdvözli. Ekkor Peredi Péter húga azt írta a bátyjának a válaszlevélben, hogy azt a Tóth Miklóst, aki ilyen kedves sorokat írt, szeretné személyesen is megismerni. Így jött össze a meghívás, hogy egy alkalommal, még a háború alatt, apám Ásványra ment Patonyiékhoz, és megismerkedett azzal a lánnyal, aki később az anyám lett.

 

Az első elemit Újvárosban kezdtem, de csak fél évig jártam oda, majd átkerültem a gyárvárosi iskolába, ugyanis 26-ban apám a vágóhídon lett portás. A vezetés mind a négy ott lévő alkalmazottnak adott baromfiudvart, azonban nekünk már nem jutott, de volt egy elkerített rész külön bejáróval, a lóvágó, azt a területet adták nekünk. Apám akkor csináltatott két ólat, és évenként harminc-negyven disznót meghizlalt előnyös körülmények között. Apámtól nem kértek pénzt az ottani állatorvosok, és nem kilónként vette a takarmányt, hanem nagyban. Alighogy odakerültünk, megszüntették a vágóhíd lótartását. Édesapám elkérte az igazgatótól az istállót, és vagonszámra vette a kukoricát az állatoknak. Apámnak megvolt az a jó elve, hogy ha egy állat megbetegedett, és három nap múlva nem mutatkozott javulás, azonnal szólt a hentesnek, mentek a disznók a vágóba, apám kimeszelte az ólat, és jött bele a következő disznó. Nem tartott beteg állatokat. Gyakran álldogált az ólnál, elgyönyörködött az állatokban. A kertben is dolgozott, de a kertet nem szerette úgy, mint az állattenyésztést. Ha más időket él meg, talán önálló vállalkozó lett volna. A vágóhíd hatalmas terület volt. Nekem az elemi iskolában presztízst jelentett, mert a haverokat bevihettem nézelődni. Amikor odakerültünk, egy évig én is mindig a vágó ajtajában álltam, hogy lássam, hogyan vágják az állatokat. Sajnáltam a disznókat és a marhákat, de azért néztem a vágásokat. Sokszor volt, hogy a tanító anyjának finomabb borjúmáj kellett, akkor mindig apámhoz fordultak, és a hentesektől ő rögtön megszerezte. Így a vágóhídi összeköttetés presztízst jelentett, meg azt is, hogy apámat ismerték a tanítók. Erre amúgy nagy szükség nem volt, mert jól tanultam. Egyedüli gyerek voltam, és anyagi nehézségeink nem voltak. Apám meghizlalta azt az évi negyven disznót, az akkora jövedelmet jelentett, hogy az én apámnak több volt a pénze, mint a sok úgynevezett úri gyerek apjának.
 

Az elemiben a legjobb tanuló voltam. Már negyedikben eldöntöttük, hogy nem megyek a két ismétlő osztályba, hanem megpróbálkozom a gimnáziummal. A tiszta egyes bizonyítványommal ez minden további nélkül lehetséges volt. Azonban amikor jelentkezni kellett, lekéstük a határidőt. Apámat behívta az igazgató, Kocsis Lénárt, azt mondta neki, hogy későn hozta a papírokat, mert a jelentkezési határidő lejárt. Aztán megnézte a tiszta egyes bizonyítványomat, végül azt mondta, hogy erre a bizonyítványra azért még van hely. Így kerültem az 1930/31-es iskolaévtől a győri Bencés Gimnázium első osztályába. Az egyszerű Tóth István név mellé az volt írva: „gyárvárosi", innen tudták, hogy én vagyok. Itt jártam aztán nyolc évet. Az alsó négy osztályban vastag betűs voltam, ez azt jelenti, hogy csak egy kettesem volt, vagy nem volt egy sem. A felsőbb osztályokban csak egyszer sikerült a legnehezebb kategóriába felkerülni, hetedikben. Akkor voltam megint vastag betűs. Amikor nem voltam vastag betűs, akkor volt két-három kettesem is. 

 

   Életemben talán az egyik döntő fordulat az volt, hogy a vágóhídon volt egy kocsislakás, és egy Benedetti nevű gázlámpa-tisztogató lakott ott. Ahhoz képest, hogy egyszerű ember volt, nagyon jó könyvtárat tartott. Őtőle kaptam kölcsön egy könyvet, Mózes-e vagy Darwin? volt a címe, Dodel Arnold írta. Tizenhat éves koromban elolvastam, és döntő hatással volt a gondolkodásomra, előkészített arra a világnézetre, amit húszéves koromtól a mai napig is vallok, és ez bizonyos stabilitást jelentett mindig az életemben. Nem lettem ateista, de kiderült, hogy létezik agnosztikus szemlélet. Az agnosztikusok szerintem becsületesek, mert azt mondják, hogy a tapasztalaton túl nem tudunk semmit. Körülbelül húszéves voltam, amikor ezt így kialakítottam magamnak, azóta is ezt vallom.

 Gimnazista koromban a szokott Jókaikat és a Mikszáthokat olvastam. Nem voltam különösebben nagy olvasó, inkább játszó gyerek voltam. Nem voltam szorgalmas, de a szüleim miatt tanulnom kellett. Sok idő elment a látszattanulásra, meg az asztalnál való ülésre, úgyhogy mindig azt szoktam mondani: talán ha a szüleim engedték volna, hogy szabadon abba az irányba fejlődjem, ami énnekem tetszik, vagy ami az én beállítottságom, többre vihettem volna.  

 

   A bencések felvilágosult szemléletére jellemző a következő történet: 37 októberében, mikor nyolcadikba léptünk, az önképzőkörben az ősember életéről tartottam előadást. Benne volt az előadásomban, hogy hány millió évesnek tartja a tudomány a világot. Bencés gimnáziumban voltunk, ehhez képest nagy bátran azt mondtam: „Ha ezt figyelembe vesszük, csak nevetni tudunk azon a múlt században élt papon, aki kiszámította, hogy Isten a világot 4350 éve teremtette, és még azt is kiszámította, hogy keddi napon történt a teremtés befejezése." Jellemző, hogy ezt a Bencés Gimnáziumban elő lehetett adni. Ott volt az önképzőköri tanár is, végighallgatták, de nem történt semmi. Aztán egy másik történet: 35-ben választások voltak, és itt van Kismegyeren egy bencés birtok, ami Győrhöz tartozik. Apám testvére ott volt gépész. Mondtam szünetben a magyartanáromnak, nem szép dolog ám, hogy a bencés birtokon megmondják, kire kell szavazni. A tanárom csak meghúzta a vállát, akkor sem nem történt semmi.

A politika túlságosan nem érdekelt soha. Már gyerekkoromban is az volt a véleményem, hogy a jövőt a politikusok se látják jobban, mint én. Ha részletesen nem is olvastam el minden könyvet, Erdeit meg Veres Pétert, meg a népi írókat, ez az irányzat érdekelt, de maga a politika nem. Engem nem tanított apám, őt csak az érdekelte, hogy minél többet egyenek a disznók. A Bencés Gimnáziumban Horthy nem volt népszerűsítve, mert református volt, úgyhogy ott nem volt Horthy-kultusz. Ugyanebben a korban már kezdett kialakulni bennem az a szemlélet, hogy a tudomány embereit, akik a tudomány asztalára komoly műveket tettek le, nagyon tiszteltem. Már abban az időben hallottam Einsteinről és Galileiről, mindig azt mondtam: az igen, az teljesítmény! De a politikusokat nem sokra tartottam, és ez a mai napig így van.
Érettségin idegességből, bár jó latinista voltam, nem ment a fordítás, elhibáztam a példát, kettest kaptam, ezért aztán a latintól elment a kedvem. Pesten akartam továbbtanulni, de abban az évben, 38-ban a bölcsészeten nem lehetett magyar–történelem szakot felvenni, a történelem a latinnal volt párosítva, hát oda nem akartam menni. Mivel apámnak volt rá pénze, hogy egyetemre adjon, így a jogra jelentkeztem a Pázmány Péter Tudományegyetemen, Budapesten. Apám az egyik bencés tanár javaslatára a Szent Imre kollégiumba adott. A szüleim jóakarata ellenére ez volt életem egyik legrosszabb húzása. Apám portási fizetése kevesebb volt, mint amennyit énértem a Szent Imrében fizetett. Nem éreztem jól magam, mert tudtam, csak kirívok a társaságból. Talán hárman vagy négyen voltunk ilyen egyszerűbb származásúak. A többiek tisztviselők, vagy még magasabban állók, megyei urak gyermekei. Ráadásul akkor már abszolút nem voltam vallásos, már agnosztikus voltam.

 

 

Voltak ilyen előhangolók, s mondták a neveket: Mussolini – Éljen! Hitler – Éljen! Sztálin – Pfúj! Ez ragyogó élmény volt akkor, de egyedi eset az életemben.
Édesanyámnak négy, apámnak hat elemije volt, a beilleszkedéssel mégsem volt problémám. Volt egy szűkebb baráti köröm, ami hasonló társadalmi helyzetű gyerekekből választódott ki, például a legjobb barátom egy útmester gyereke volt. A többiekkel viszont éppen csak köszönő viszonyban voltam. Otthonról nem sok műveltséget kaptam, de a családunkban sokat jelentett az erkölcs. Az anyám a négy elemijével tudta, hogy aki bajban van, azt nem szabad bántani. Anyámék négyen voltak testvérek, és persze olykor összevesztek. De ha az unokatestvérem vagy a keresztanyám beteg volt, abban a pillanatban nem számított, hogy épp nem voltak beszélő viszonyban, rögtön mentünk segíteni. Őtőle tanultam meg, hogy a bajban levőket segíteni kell, és a legcsúnyább bűn, amikor valaki lent van, és én még bele is rúgok. Ezt az én négy elemis anyámtól tanultam, és ez jó örökség. Anyámnak igen jó ízlése volt ruhában, ételben, mindenben. Mikor első egyetemista voltam, feljött hozzám Pestre, a Szent Imrébe, falusi kendőben. Aztán elvitt, hogy vesz nekem kabátot. Érdekes volt, ha bement velem egy üzletbe, nem azt mondta, hogy kérünk egy kabátot „a fiamnak”, hanem „ennek a fiatalembernek”. Kihoztak egy kabátot, azt hiszem, a Rákóczi úton volt, ott már elég jó üzletek vannak. A segéd még oda se ért a kabáttal, anyám már intett, hogy viheti vissza, nem jó. A boltban csak bosszankodtak, nem nézték ki belőle, az egyszerű kendős asszonyból a jó ízlést. Mérgesen mondták, asszonyom, ennél jobbat nem tudunk adni. Végül kihozták a raglánomat, amiről rögtön látszott, hogy jó minőség, s akkor ő azt mondja: ez meg is felel. És kifizetett érte, ami akkor nagy pénz volt, vagy nyolcvan pengőt. Ez a kabát a mai napig megvan.

 

Anyagi gondjaim az egyetem alatt nem voltak. Azonban utolsó éves egyetemista koromban, 42-ben fél évvel előbb el kellett jönnöm a Szent Imréből, mert akkor már jobban kellett a pénz, apám nem tudta fizetni a kollégiumot. Eladta az újvárosi házat és épített a nevemre egy másikat. De azért 42-ben még tellett az egyetemre is, tellett a szép családi házra. Akkortól itthon laktam, és innen már csak vizsgázni jártam Pestre. A szüleim anyagi helyzetének köszönhetem – ezt most negatív értelemben mondom –, hogy a pénz iránt a mai napig sincs érzékem. Amikor később a megyei tanácsnál voltam, a legnehezebb időkben, kaptam ajánlatokat, tettem szívességet, de pénzt ezekért nem fogadtam el sohasem. Meggazdagodhattam volna, de nem érdekelt. A pozitívum viszont az, hogy nem irigyeltem senkit se a pénzért.
 Túlságosan nem emelkedtem ki az egyetemen, de jellemző az érdeklődési körömre, hogy a doktori értekezésem a büntetőjog és a vallás határterülete volt. Azt kellett volna bizonyítani, amit nem tudtam persze, hogy a vallásos embert a törvény gyűrűjén kívül még egy másik gyűrű veszi körül, a vallás gyűrűje, és így jobban védve van a bűncselekménytől.
 1942-ben végeztem el az egyetemet. Ekkoriban anyám a későbbi győri polgármester – akkor még csak vezető tisztségviselő – családjánál volt cseléd tíz évig, ahol nagyon szerették. Apám a hátam mögött, anélkül, hogy megkérdezett volna, elment hozzá, és fölvettek a városhoz. Mivel egy ilyen magas rangú tisztviselő állt mögöttem, betettek a főügyész mellé joggyakornoknak, és onnan mentem katonának egy év múlva.
Désre vonultam be, de nem voltam harcoló alakulatnál, mert egy hatalmas golyvám volt, így segédszolgálatos lettem, nem kellett a frontra menni. Csak a tisztiiskola első részét végeztem el, a második része írnokképző lett volna, de szerencsére oda már nem kerültem, mert mikor elküldtek Nagyváradra, az oroszok egy hét múlva bevonultak városba. Úgyhogy rám nem lehetett azt mondani, hogy horthysta tiszt voltam, legföljebb horthysta tizedes. Odáig vittem. Jött Nagyváradra a kiürítési parancs. Jóban voltunk az alakulat irodás őrmesterével, akitől menetlevelet kaptunk, így nem kellett gyalog jönnünk Magyarországra, megúsztam ezt a hatalmas gyaloglást. 1944. szeptember 26-án érkeztünk Szombathelyre. Már Körmend körül jártunk, a tisztek is elmentek, csupán a pótalakulat volt ott két szekér iratköteggel. Bent ülünk egy házban, Körmendtől talán öt kilométerre, mikor nagy kiabálás támadt: Gyerekek, itt vannak az oroszok, itt a civil ruha, vegyük le a mundért! Egy óra múlva megint kiabál valaki: Gyerekek, jönnek az SS-ek, kinyírnak bennünket, öltözzünk vissza. De akkor már erre nem volt idő. Így a katonaéletem utolsó nyolc óráját úgy töltöttem, hogy civil nadrág volt rajtam. Egy pajtába kerültünk be Farkasfán. A mai napig is eszembe jut a következő történet, amikor a rádióban a meteorológiai jelentés a Szentgotthárd–Farkasfa állomást említi. Egyszer halljuk, hogy orosz tankok jönnek, majd szólítanak: Magyar katonák, gyertek elő! Kimentünk, kizabráltak bennünket, mindent elvettek tőlünk az oroszok. Még az egyszerű borotva is kellett. Aminek valami értéke volt, elvették. De akkor még este ki tudtam venni a katonaládámból a civil ruhámat, úgyhogy rendesen átöltöztem. Az oroszok tankkal kísértek bennünket egy darabon, később elengedtek. Egy másik, életre szóló szerencsém volt, hogy egyszer Gecse környékén egy alakulattal masíroztunk Győr felé. Igazoltat bennünket egy orosz járőr, hogy menjünk be a gecsei táborba, ott írást adnak, hogy továbbmehessünk. Hezitáltunk, mit csináljunk. Az volt a szerencsém, hogy a társaim négy–egy arányban, leszavaztak, mikor azt javasoltam, menjünk be. Ha odamentünk volna, lehet, hogy kinéz nekünk egy orosz fogság. Egy Bán János nevű őrmesterrel együtt érkeztem Győrbe, az is ilyen rossz ruhában volt, mint én, koszosak voltunk, torzonborzak. Szegény édesanyám, amikor meglátott bennünket, azt mondta, mit akar ez a két csavargó? Nem voltunk megborotválkozva se. Olyan természetesen mondta, hogy körülbelül mostanra várt haza. Arra nem is gondolt, hogy táborok vannak és meg is lehet halni, olyan természetesnek tartotta, hogy hazajövök. Ahogy 56-ban egy balszerencse-sorozat, 56-ig igen sok szerencse ért. A katonaságnál többször is elpusztulhattam volna.
Amikor 45 tavaszán hazajöttem, rögtön jelentkeztem a városnál. Akkor kezdődött a nagy változás. A későbbi eseményeket természetesen nem láttuk előre, de nem volt olyan ellenszenvünk, ami kizárt volna a kommunista pártból. Három hozzám hasonló származású gyerekkel, szintén radikális baloldaliak, már 45 májusában beléptünk kommunista pártba. Gondoltuk, ha alacsony számozású tagsági könyvünk lesz, az később segít a karrierünkben. A családban nem örültek neki, anyám se, apám se, a rokonok gúnyolódtak. Mikor romot mentünk takarítani, a viccek mindig a mi terhünkre estek. De én ezt elég könnyen vettem. Komoly vita volt a háború jogosságáról. Én elfogadtam a kommunista párt álláspontját, hogy bűn volt ez a háború. A háborús bűnösökkel szemben keményebb álláspontot foglaltam el, és egy főtisztviselővel – akkor még kis fogalmazó voltam – össze is vesztem.

 

 

Mikor Bárdossyt kivégezték, mondtam neki, hogy Bárdossy felelősséggel tartozik. Azt a példát hoztam elő, amit a katonaságnál láttam, hogy egy katonát kivégeztek, mert a támadás idején elbújt, nem vett részt a támadásban. Ha egy egyszerű katonát így felelősségre lehet vonni, akkor egy olyan embert, akire az egész ország van bízva, hogyne lehetne!
Mikor 45 tavaszán visszaérkeztem, a város polgármester nélkül volt, mert a nyilas polgármester már elmenekült az oroszok elől. Aztán egy baloldali ember, Velsz Aladár lett az oroszok által kijelölt polgármester. Jellemző volt az akkori helyzetre, hogy két hónap múlva, 45 júliusában kineveztek egy új polgármestert, egy szociáldemokratát, Udvaros Istvánt. Akkor így mentek a dolgok.
A nemzeti bizottság csak az igazolásokkal foglalkozott, hogy ki alkalmas, ki nem egy-egy munkakör betöltésére. A régi gárda egy része elment Nyugatra. A rendes helyem a főügyész mellett lett volna, de akkor még nem működött ez a hivatal. Így nem az ügyész mellé kerültem, hanem először a személyzeti, utána pedig a kulturális osztályra. A személyzeti osztályon a szokott ügyintézés volt, fölvételek, elbocsátások, nyugdíjazások előkészítése. A kulturális osztály meg az iskolákat szervezte, a városnak volt két saját iskolája, és rendezvényekkel foglalkoztunk.
Mi a jogfilozófiában az egyetemen vitéz Moór Gyulától részletes marxizmust tanultunk, már onnan voltak ismereteim. A marxizmust kicsit a kereszténységhez tudnám hasonlítani. Amikor a kereszténység elkezdődött, a legalsóbb rétegek csatlakoztak hozzá. Azt mondták a követőknek, most te senki se vagy, de ha ez a pár évtized elmúlik, egy másik ország jön, ott te vagy a császár. És a munkások, a parasztok felemelték a fejüket, nyilván a paraszti őseim is. A mai napig történelmi jelentőségűnek tartom a marxizmust, úgyhogy előttem, aki Marxot meg Engelst lelegyinti, az nem megy okos ember számba. Agnosztikus vallási megközelítésem sok csalódástól megóvott, meg stabilitást adott, így a marxizmussal kapcsolatban sem ért semmi csalódás. Arra, hogy az oroszok úgy csinálták a marxizmust, ahogy történt, arra csak azt tudom mondani, hogy egy kísérletet tettek. Az volt a hiba, hogy kritikát nem engedtek. A marxi rendszer humanizmusa, tehát a megalázott helyzetben lévők felemelése nekem tetszett, és hogy Adyval mondjam, fontosnak gondoltam, hogy a „papos, úri Magyarország” eltűnjön.
Én a kommunista pártot nem ismertem jól. Azt gondoltam, hogy a kommunista párt tagja vagyok ugyan, de közben azt nyilatkozom meg beszélek, amit akarok. A párt szempontjából azért a szerepem pozitív volt, mert a városban meglepetést keltettem, és lehet, hogy sokaknak megkönnyítette a dolgát, akiknek később muszáj volt belépni: ha Tóth Pista belépett, akkor miért ne lépjek be én is. Először bizalmatlanok voltak velem szemben, a korabeli MKP se nagyon értette, mit keresünk ott. Az egyik városházi tisztviselőtársam is megrótt, hogy nem szégyelled magad, bencés diák vagy, és ezt megtagadod. Akkoriban jött a rendelkezés az újságokban a fasiszta könyvek összeszedésére. A polgármester ezzel engem bízott meg. Nem nagyon ment a dolog, hat-hét kampány után összesen negyven könyvet szolgáltattak be a kijelölt helyre, többet nem találtunk. Persze az oroszok engem vontak kérdőre, még bunkerral is fenyegettek, de eredményt nem tudtunk elérni. Egy nap ott vagyok a polgármesternél, mikor a város egyik híres embere, dr. Bay Ferenc könyvtárnok referál a polgármesternek, és megemlíti, hogy a városi kultúrház első emeletét nem tudják használni, mert tele van a német hadsereg részére tartott könyvekkel. A polgármester abban a pillanatban felismerte, hogy megvannak a fasiszta könyvek! Két teherautó vitte el, az oroszok nagyon meg voltak elégedve. Én meg a fenyegetéstől mentesültem ezzel.

 

   Akkor történt, hogy a városházán leváltották az első garnitúrát, és a második garnitúrát léptették elő. Tehát lett egy tanácsnok, egy aljegyző, én pedig címzetes aljegyző lettem. Schmikli Béla, egy jó barátom – nem volt párttag, gazdag polgári családból származott – lett az igazgatási osztályvezető. Akkor még nem számított, hogy nem volt párttag. A kommunista pártnak kezdettől nagyobb hatalma volt, mint a tényleges taglétszáma. Győrben, a városházán hamarosan más beosztást kaptam, a szociálpolitikai osztályra kerültem. 1948-ban, a fordulat évében leváltották a régi vezetőket, és én lettem szociálpolitikai osztályvezető. Mindenhol a helyettes lépett elő. Én is az osztályvezetőm helyébe léptem, mert azokat elküldték, mint régi embereket. Életemben akkor voltam először önálló pozícióban, nagyobb hatáskörben, egy évig voltam a szociálpolitikai osztály vezetője Győrben.

 1949. február 26-án kapok egy telefont, hogy a Népjóléti Minisztérium háromszázezer forintot ad a városnak, ha 28-ig, két nap alatt, az elköltéséről adom a számlát. A pénzügyi év akkoriban február végén zárult. Ezt lehetetlen rendesen elkölteni, de az az ötletem támadt, hogy a zsidó menházat vegyük meg bölcsődének. Ligeti Imre kommunista képviselő ki is járta – bár eredetileg négyszázezer forintot kértek érte –, hogy kétszázezerért megvehessük. A bölcsődébe való ruhanemű százhatvanezer forint volt, ezt rögtön befizettem az Országos Ruházati Intézetnek. És így tovább. Végül maradt száznegyvenezer forint. A bölcsőde bútorzatára kiírt pályázatot Farnádi Imre asztalos nyerte. Megbeszéltem Markó Gyulával, aki akkor már az új polgármester volt, hogy nem tudunk mást csinálni, Farnádinak kifizetjük előre a száznegyvenezer forintot, és majd később megcsinálja a bútorokat. Mint később kiderült, ez egy döntő ügy volt, kihatott az egész életemre. Farnádi többször jött hozzám, hogy megcsinálja a bútort, de mondtam neki, várja meg a kőművesmunkákat, hogy a bútor tényleg passzoljon a helyére. Ő 50 őszén disszidált, úgyhogy nem csinálta meg a bútorokat.
 1949. tavasz elején lehetett, mikor a Markó Gyula polgármester szólt, hogy menjek át a városi pártbizottságra, engemet ott el kell bírálni. Pongrácz Kálmán, a pesti polgármester volt az elnök, meg valami szakszervezeti vezető. És még voltak vagy hárman. Sorra vették a bűneimet. A tagkönyvemmel kezdték, hogy nem volt. Én mondtam, hogy jelentettem az elvesztést. És akkor jött, hogy ha nem volt tagkönyvem, hogy fizettem a díjat? Mondtam, hogy mindig fizettem rendesen a tagdíjat. Akkor mondta Pongrácz, hogy ha az elvtárs így becsülte meg a pártot, akkor nincs köztünk helye. De leginkább az volt a döntő érv, hogy a pártot bíráltam. Akkoriban bírálatszámba ment, ha az ember nem helyeselt valami intézkedést, és ilyen bőven volt. Sokszor mondtam, hogy ez nem jó, vagy ezt nem így kellene. Ezt persze nem részletezte Pongrácz, de valószínűleg ezek is belejátszhattak a kizárásomba: mi majd megmutatjuk, ki az úr. Utána Gőcze Géza bácsi közölte velem, aki akkor még polgármester-helyettes volt, hogy keressek magamnak állást, mert kizártak, így nem lehetek a városházán sem. Próbáltam állást keresni, de mindenhol azzal kezdődött, hogy párttag vagyok-e. Egy bérelszámolói állás éppen lett volna, de mindenhol a kizárás volt a baj. Ez rosszabb volt, mintha nem lettem volna soha párttag.

 

   A feleségemet Győrben ismertem meg. Ők a Felvidék visszacsatolása után, 39-ben jöttek ide Alistálról, egy Dunaszerdahely melletti kis faluból. Az apja az erőmű vezetője volt, és főmérnök a Vagongyárban. Itt ismerkedtem meg a feleségemmel, még diák voltam. Amikor jöttek az oroszok, ők visszaköltöztek Alistálra. Akkor volt az első alkalom, amikor csónakkal mentem át meglátogatni őket, mikor a magyarüldözés megkezdődött. 47-ben őket is kitelepítették. Ha leendő apósom vállalja, hogy szlovakizál, maradhatott volna, de nem maradt. Alízzal 1948-ban házasodtunk össze. Ivancsó Miklós volt pázmányos évfolyamtársam intézte el, hogy melyik templomba menjünk, hogy olcsóbb legyen, Pestre mentünk házasodni, mert akkor nem kell olyan nagy cirkusz. A Bocskai úti evangélikus templomban volt a házasságkötésünk. Én ugyan katolikus vagyok, de azt mondtam, nem adok reverzálist, nem is kérek, így pedig csak az evangélikus egyház volt hajlandó minket összeadni, mivel a feleségem evangélikus. Egy nagyon régi, híres család a feleségem családja, az Ordódy család. Ebből később baj is lett, mert egy káderezésen megmondtam, hogy a feleségem dzsentri családból származik. Aztán ezt ellenem úgy használták ki, hogy azt mondták, arisztokrata család sarja, ami nem volt igaz. Apósom a segítségemmel visszakerült a vagongyárba, onnan is ment nyugdíjba. Egyébként soha nem említette nekem, hogy ő is belépett a pártba, szegény, ágrólszakadt ember volt, azért tette, hogy a pozícióját megerősítse. De maga az Ordódy név is gyanús volt, velem egy napon zárták ki a pártból.

 

  Sűrű időszak volt, Márta lányom akkoriban született, amikor kizártak, 49. március 3-án. Amikor kizártak a pártból, azt mondták, hogy keressek másik állást. Végül a szociálpolitikai osztály élére hoztak egy kádert, aki nem értett semmihez, így mindent én csináltam, csak az vette föl a nagyobb pénzt, de legalább maradhattam. Aztán mikor volt egy következő besorolás, akkor besoroltak segédelőadónak. Akkor még négy katolikus apáca volt a szocpolon, akikkel remekül tudtunk együtt dolgozni. Emlékszem, mindig is mondták nekem, hogy maga nagyon rendes ember, kár, hogy istentelen. Mert hát a marxizmusomat én velük is közöltem. Aztán hamarosan elküldték őket az osztályról. Markó Gyula polgármesterrel beszélgettünk, hogy az apácákat egy pillanat alatt hogy elküldték, aminek nem volt semmi értelme. Azt kérdezi tőlem akkor Markó, te hajlandó lettél volna erre? Mondom, nem. Azt mondja, látod, az utódod hajlandó volt, pont ezért kellett a váltás.

A feleségem addig nem dolgozott, csak miután engem kizártak. Akkor keresett állást, mint gyors- és gépírót vették föl. Nagyon ügyes volt, mert amikor elment jelentkezni, kérdezték tőle, a férje párttag? Azt mondja, úgy tudom igen. Azt mondta Alíz, ha hazugságon csípnek, azt mondtam volna, honnan tudjam én, nekem nem mondta el, hogy kizárták. Ha nem olyan ügyes, nem veszik föl még oda se. A bölcsődei bútorügynek is lett következménye: 51 tavaszán lehetett: a Belügyminisztériumból jön egy felügyelő, hogy én egy disszidensnek kifizettem száznegyvenezer forintot. Az egész hangulat olyan volt, hogy már tényleg a börtönben éreztem magamat, hiszen akkor már kizárt párttag voltam. Azonban Markó Gyula polgármester megmentett, mert azt mondta: fültanúja voltam minden tárgyalásnak. Persze nem volt fültanúja, én intéztem mindent, őneki csak referáltam. Mikor hallották, hogy nyilatkozott, jött egy sima, engem igazoló jegyzőkönyv.
1950 őszén választás volt, új beosztások lettek a tanácsválasztáskor. Keresem magamat a szociálpolitikán mint segédelőadó, nem voltam ott. Azt mondja Horváth Antal, a személyzeti előadó, aki később a Vízművek igazgatója lett, ne ott keresd magadat, hanem a megyei tanácsnál. Nézem: Megyei Tanács titkársága, elnök Markó Gyula, elnökhelyettes, adminisztratív előadó: dr. Tóth István. Később megkérdeztem Tónit, mert tudtam, hogy neki köszönhetem, azt mondta: Észrevettem, hogy mindig őszinte vagy, mindig egyenesen megmondtad a véleményedet. Én megmondtam Markónak, hogy szakmailag megfelelsz, ide ilyen ember kell, akinek van véleménye, és meg is meri mondani. Markó tehát átment a megyéhez, mehettem volna vele rögtön, de én a városházán jól éreztem magam. Maradtam. 1951-ben azonban Markó Gyulát áthelyezték a Győr-Moson-Sopron megyei tanácshoz elnöknek, és Szigethy Attila lett a helyettese. Egyszer találkozom vele az utcán, és elkezd panaszkodni. Azt mondja, alig bírom már itt, mindenki fúr engem. Megcsináljuk a negyedévi munkaterv előterjesztését, összeülünk háromszor, negyedszer már táncolnak az idegeim, hogy állandóan munkatervet csinálunk. Mondom neki, csináld úgy, hogy mikor odateszed nekik a munkatervet, írd rá, hogy Győr-Moson-Sopron megyei tanács 1951. III. negyedévi munkatervének tervezete. Aztán mikor kibeszélték magukat, akkor azt mondod: ezekkel a módosításokkal a tervet elfogadom, és bezárod a vitát. Ez eldöntötte a sorsomat, akkortól már ragaszkodott hozzám Markó Gyula. Akkor voltam az első szakszervezeti nyaraláson, Balatonfüreden a feleségemmel, Egy kollégám átkiabál hozzám: Átkerülsz ám a megyére! Mondom, nem is tudtam. És valóban, 51 júliusában közölték velem az áthelyezést. Így lettem főelőadó, illetve a későbbi átszervezésnél csoportvezető a megyei tanácsnál.
Nem sokkal az áthelyezésem után hívatnak, a Minisztertanácstól volt ott egy káderező. Én megszoktam a káderezést, most is elmondtam szépen, ki vagyok. Elmondtam az apám negyven disznóját is. Firtatták, hogy egy egyszerű apának hogyan kerül annyi pénze, hogy negyven disznót hizlal. Elmondtam azt is, hogy a feleségem apja a vagongyárban főmérnök, Szlovákiából vannak, egy elszegényedett dzsentri család. Aztán még azt is megkérdezte tőlem, járok-e templomba. Mondom, nem járok, de ha néhanapján édesapám azt kéri, hogy fiam, gyere el a templomba, elmegyek vele. Ezzel vége is lett a káderezésnek. Három hét múlva jön egy papír, Markó behívat, hogy nézzem meg: amit mondtam, az mind ki volt forgatva. A feleségemből, az egyszerű dzsentriből arisztokrata lett, apja, a főmérnök földbirtokos. Apám évenként negyven disznót hizlalt, én klerikális beállítottságú vagyok, és rendszeresen templomba járok. A megyei tanács elnökét fölhívták, hogy egy hónapon belül jelentse, elbocsátott. Markó nem szólt semmit a levélre, összehajtotta, eltette és kimentem. Eltelik pár hét, a titkárnőt kérdtem, hogy nem hívott az elnök, mi történt? Azt mondja, a válasz már elment, és igen rövid volt: „A vádakat kivizsgáltam, azok nem felelnek meg a valóságnak. Amennyiben dr. Tóth Istvánt el kell bocsátanom, magam is lemondok." Így nem is lett semmi az egész elbocsátásból. Azt gondolom, az egész országban én voltam az egyetlen kizárt párttag egy megyei tanács titkárságán.
Sokan mondták, Markó nemcsak azért ragaszkodik hozzám, mert tudja, hogy nyílt ember vagyok, hanem mert azt is tudja, hogy nem járok a pártbizottságra, mint kizárt párttag. Mert megtörtént, mikor a városházán volt elnök, hogy elment valahova, a titkára meg azonnal fölvette a telefont és beszólt a párttitkárnak, hogy a Markó tíz órakor elment, és nem tudom, hol van. Tőlem meg nem kellett tartania, én megbízható ember voltam a számára. Egyszer hív Markó, hogy a Minisztertanácstól van itt egy elvtárs, a tanácsülések jelentései érdeklik. Én kezdtem mondani, hogy a tanácsülések eléggé gyatrák, a hangulat rossz, a parasztok pedig passzívak. Egyszer csak érzem, mintha valaki a lábamra lépett volna. Ennek ellenére tovább mondtam a negatívumokat, hogy a tanácsok nem töltik be a szerepüket stb. Mikor másodszor a lábamra lépett Markó, már rájöttem, hogy nem jól beszéltem. Kezdtem aztán másképp beszélni, a technikai részekre váltottam át. Alighogy elment a pesti, Markó mérgesen rám förmedt: Te marha, lebuktatsz mindkettőnket. Visszamegy ez a hülye Pestre, és ott azt mondja, hogy defetisták vagyunk, szabotáljuk a párt meg a kormány rendelkezéseit. Figyelj ide, amikor ezek a pestiek jönnek, akkor mindig azt mondjad, amit a Szabad Népben olvasol, amikor velem kettesben vagy, akkor mondhatod a véleményedet. Innentől így tettem, és ez be is vált. Markó szerintem komolyan vette a rendszert, csak a józan eszét nem adta oda senkinek se. Mi nem összeesküvésből beszéltünk így, de a célszerűtlen intézkedéseket bíráltuk, ami pártszempontból bűn volt. Például kettesben nyíltan megbeszéltük azt is, hogy nem sok értelme van ennek az egész kulákozásnak, sokkal egyszerűbb lett volna azokat a jó vagyonokat békés úton bevinni a tszcsébe.
Markó Gyula megyei tanácsi elnöki tisztsége alatt iskolába járt, Pesten tanult jogot. 1952-ben beiskolázták egyetemre, és kijelöltek neki egy házi instruktort, aki fizetést kapott érte. Ekkor lépett be a képbe dr. Csincsák Endre jogász, aki 48 előtt parasztpárti volt. Csincsáknak volt egy kis szőlője Ravazdon, Pannonhalma alatt, és így összebarátkoztak Markóval, mint ravazdi szőlőtulajdonosok. Emlékszem, egyszer Bandi mutat egy papírt. Kérik a mezőgazdasági osztályt, intézkedjen, hogy egy kulákot a házából kitelepítsenek, mert a kulák gazdasági udvarában a tszcs lovai vannak. A tszcs területén pedig nem lehet kulák, erre volt törvény. Csincsák Bandi is csak nézett, hogy mit is csináljunk, nem tudta. S akkor én csak úgy megjegyeztem, hogy itt fordítva van a helyzet, nem a tszcs területén van a kulák, hanem a tszcs van a kulák területén. Mindenki nevetett: igazad van, és rögtön ment vissza a válasz, hogy a tszcs vigye el a kulák lovait, de a birtokot nem lehet fölszámolni.
Itt el kell mondanom hivatali pályám egyik legszebb esetét. 1952-ben lehetett, egyszer kinyílik az ajtó, bejön egy ember a városházára, bemutatkozik, egy Fertőd melletti községből jött, mozitulajdonos. A moziját államosították, és most ki akarják tenni a lakásából is. Nem is volt időm, hogy mondjam neki, mi adminisztratív csoport vagyunk, ilyen ügyekkel mi nem foglalkozunk. Mint később megtudtam, a titkárnő küldte be hozzám, hogy próbáljon meg velem beszélni, mert velem lehet szót érteni. Hát úgy elbődült bennem a borjú, hogy ettől az embertől elveszik a moziját, és még a lakásából is ki akarják tenni! Mondom, tessék várni. Bementem a főnökhöz, röviden beszámoltam neki az ügyről. Nem telt bele egy hét, elintézte, hogy ez az ember maradhatott a lakásában. Ez azért fontos, mert én büszke vagyok rá, hogy nem úgy viselkedtem, mint egy átlagos hivatalnok, tehát nem ráztam le rögtön a kellemetlen dolgot, amit sokan így tettek volna.
Én írtam Markó beszédeit. Ő megmondta, miről szóljon, én megírtam. Problémám nem volt a témával, mert mindig volt ott egy Szabad Nép, és tudtam, mit kell az elnök szájába adnom. Egyszer-kétszer lelkiismereti problémám támadt, és meg is mondtam Markónak, hogy a holokauszt után rámenni ilyen csúnyán a kulákokra, ez embertelenség. De azért minden beszédbe beleírtam egy mondatban, hogy ügyeljünk a kulákok mesterkedéseire. Mert arra vigyáztam, hogy egy beszédben egyszer azért előforduljon a kulák szó, nehogy esetleg Pesten azt szúrják ki, hogy Győr megyében nincs is kulákok elleni harc. Volt még egy nagyon érdekes eset. Sárosi János volt a másodtitkár, a felesége pedig a végrehajtó bizottság titkára. Egyszer valamiért mentem a vb-be, véleményt vagy utasítást kértem. Elkezdünk beszélgetni, és ahogy szoktam, mondogattam: ez se jó, az se jó, amaz se jó. Végül ingerülten azt kérdezi tőlem Sárosiné: Mondja, Tóth kartárs, hát mi nem tetszik magának a mi rendszerünkben? Mondom, az, hogy nincs véleményszabadság. Egész biztos visszamondta a Markónak, a főnökömnek, de nekem a Markó egyetlen szót sem szólt, pedig 52-ben nem volt mindennapi szokás, hogy valaki azt mondja a vb-titkárnak, azért nem tetszik a rendszer, mert nincs véleményszabadság.
Szigethy Attila volt Markó Gyula mellett a megyei tanács elnökhelyettese. Kellemes kapcsolatom volt vele, szomszédos szobákban dolgoztunk, ott volt Szigethy Attila irodája. Ha Attila beszélt, én a szomszédban hallottam. Attila mellett azért teszek mindig tanúságot, mert tudom, hogy ha ő valakinek valamit ígért, az rögtön írásba volt téve, és be is tartotta. Igen sokan jöttek hozzá akkoriban. Az elnökhelyettesnek nem volt titkársága, minden ügyéről én is tudtam. Ilyesminek sokszor voltam tanúja, és nagyon becsültem, mert igyekezett az embereken segíteni. Ez a jó tulajdonsága 56-ban is kijött. A kapcsolat közte meg Csincsák Endre között volt szorosabb, mert Csincsák is parasztpárti volt. Sokszor beszélgettünk, mert érdeklődtem a parasztpárti írók iránt, szívesen beszélt a szárszói találkozókról, Kovács Imréről, a Veres Péterrel való találkozásairól. Attilának mindenütt voltak barátai. 52-ben egyszer egy tanácsülésen voltunk valamelyik községben, Kapuvár környékén, utána bementünk Attila egyik barátjához. Parasztember volt, éjjel 11-kor keltettük fel, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem vette zokon. Éjjel 1 óráig beszélgettünk. Szigethy kiemelésének éppen az volt a szerepe, hogy róla tudták, parasztpárti volt, és népszerű volt a megyében, pláne Kapuvár környékén. Szigethyt aztán 54-ben leváltották, mint a megyei tanács elnökhelyettesét, mivel Nagy Imre politikáját támogatta, és a Kistölgyfai Állami Gazdaság vezetője lett, Erdei Ferenc jóvoltából.

 

   Szigethy Attila menesztésének egyik oka szerintem dr. Tóth Jóska, a kapuvári járási tanács igazgatási osztályvezetőjének ügye lehetett. 1952-ben a járási tanács elhatározta, hogy Mihályiból tsz-községet csinál, éspedig úgy, hogy kitelepítik az összes kulákot. A járási igazgatási osztály határozatot hozott, megjelölve a házakat, amelyeket ki kell üríteni, és nem tudom, melyik községbe kell betelepülni. Ez még abban az időben is túlzás volt, és valaki bejelentette a minisztériumnak. 1953 elején kijött egy tisztviselő, aki kihallgatott mindenkit, és a végén szegény Tóth Jóskára maradt az egész, aki a határozatot hozta. Benne volt a vb–titkár is, de annak se lett semmi baja. Megbüntették még a helyi párttitkárt, így ezt a két kisembert ültették le. Tehát nem a vb-elnök húzta a rövidebbet, és ez nagyon felháborította Szigethy Attilát. Mindenki próbálta visszafogni, de ő csak mondta, micsoda rémes dolgot csinálnak, hogy azt büntetik meg, aki csak végrehajtója a fölsőbb akaratnak. Énszerintem ekkor rájöttek, hogy Szigethy Attilát már nem lehet felhasználni, és ezért váltották le.

1956-ban találkoztam ismét Szigethy Attilával. A tanácsi rendeleteket kellett ellenőrizni, mert mentek Pestre a jelentések, hogy egyes tanácsi rendeletek ütköznek törvényekkel. Ez egy szép nyári nap volt. Az ellenőrzésen Csincsák Endre és a felesége is velünk volt. Megejtettük az ellenőrzést Sopronban délelőtt, megtettük a kifogásainkat. Hazafelé jövet bementünk Attilához. Attila a gyereket átküldte borért, aztán magas hangulat keletkezett. Csincsákné mondta, tudtam, hogy hamar nem megyünk haza, ha Bandinak ilyen jó kedve támad, akkor már nehéz hazavinni. Bandi valóban elkezdett énekelni, és tényleg csak a késő esti órákban mentünk haza. Persze beszélgettünk az országos politikáról is, nyíltan őszintén. Akkor voltam Attilánál másodszor.
1953-ban azért változott a helyzet Győrben és a megyei tanácsnál is. Elsősorban jobban adtak a, törvényességre, a hangnem is megváltozott valamelyest, de mi még többet akartunk volna: Azt vártuk, hogy ez a kötelezően pozitív visszacsatolási rendszer megszűnjön. Tehát ahogy egymás közt őszintén beszélhettünk, fölfelé is beszélhessünk őszintén. Fontos lett volna, hogy mivel nem voltunk a rendszer ellenségei, fölfele is nyugodtan jelenthessünk a problémákról, megtorlások nélkül. 

 

1956 nyarán Boldizsár Iván készült könyvet írni a Dunáról, és egy fiatal újságírót bízott meg, vegye föl a kapcsolatot a Győr megyeiekkel, és írja meg a tapasztalatait. Ez a gyerek lejött hozzánk, és rögtön kezdte mondani, hogy Pesten az újságírók ülést akartak tartani, de a párt nem engedélyezte, és sorban mondta az anekdotákat róla, mit mondott a párt, és mit mondtak az újságírók. Ez 56-ban már meg se lepett bennünket, akkor már olyan természetes volt a reformhang. Ez persze nem azt jelenti, hogy azt gondoltam, néhány hónap múlva ebből forradalom lesz. Csak azt gondoltam, a dolgok majd így mennek tovább, aztán fent majd belátják, hogy az ostobaságokat meg kell szüntetni, és az ostoba káderektől meg kell szabadulni. Többen a kommunista párt összeomlását várták, én nem vártam. Én csak azt vártam, hogy a józan ész diadalmaskodik. Nem azt vártam, hogy a Szovjetunióban megszűnik a kommunizmus, hanem azt, hogy megváltozik. Ez nagy különbség. Beszédtéma volt Hruscsov beszéde a XX. kongresszuson. Akkortól a kádereket is ebből a szempontból kezdtük minősíteni, hogy vadkommunista, vagy pedig szelídebb kommunista. De akkor már tényleg a levegőben volt, hogy változásnak kell lenni. Lett is változás, Rákosi Mátyás leváltása 56 nyarán, amit jónak tartottunk, de sokkal hamarabb kellett volna. Gerő Ernő került a helyére, és érkeztek a vélemények, hogy ő még rosszabb, mint Rákosi. Egy-két pestitől hallottam, hogy az oroszok igazi bizalmi embere Gerő Ernő volt. Az 56. júniusi poznańi felkelés is azt jelezte, hogy a népnek már nem kell az előző vezetés. Mi azt értékeltük benne, hogy ha le is verték, a régi hatalmat nem fogják tudni tartani.
Állandó téma volt, hány párttag van, és ebből mennyi az igazi, aki nem érdekből lépett a pártba. Tudtuk, hogy sokan kiábrándultak. Ez az olvadás személyesen is érintett. A megyei tanácsnál működő pártrészleg egyik tagja fölhívta a figyelmemet, most már olyan idők járnak, hogy ha akarom, kezdeményezhetem a pártba való visszavételemet. Hát én ezt elengedtem a fülem mellett, meg is mondtam, hogy oda többé nem megyek vissza, ahonnan kizártak. És még csak nem is féltem, hogy bajom lehet belőle. Pedig ha visszalépek, megnyílt volna fölfelé az út.
Emlékszem, 56 őszén a Rajk-temetésre a megyéktől mindenhonnan megbízható embereket rendeltek föl. A mi megyénkből az elnök ment fel és a vb-titkár. Mikor hazajöttek, mindketten megjegyzéseket tettek Nagy Imrére, nagyon tolakodott, nagyon előtérbe akart jutni. Utána volt egy osztályvezetői értekezlet, amelyiken én is részt vettem, és ott felvetődött, milyen hangokat lehet hallani. A követeléseket túlzásnak nevezték. Én azon az ülésen azt mondtam, addig itt nem lehet komoly rendet csinálni, amíg Nagy Imre vissza nem tér. Az elnök nem utasított érte rendre, de Csincsák Bandi az ülés után azt mondta, ha ő van az elnök helyében, jól letolt volna ezért a megjegyzésért. Én tulajdonképpen csak azt nyugtáztam, hogy ez az, aminek el kellett jönni, hogy a vélemény szabadsága előbb-utóbb utat tör magának. Nem lehet, hogy mindig mást mondjunk, mint amit gondolunk. Ilyen szempontból a bekövetkezett eseményekben nem volt semmi rendkívüli, sőt még kicsit hosszabb ideig is tartott, mint gondoltam, hogy egy ilyen diktatúrát fönn lehet tartani.
1956. október 23-ra azért emlékszem, mert tanácsülésen voltunk kiszálláson egy Győr melletti községben. A parasztok mondták, hogy most fog beszélni Gerő Ernő a rádióban. Nagy hangulatban voltak, hogy megbuknak a kommunisták. Azt mondták, Pesten mégis engedélyezték a tüntetést, és a Gerő-beszéd után fütyülték meg szidták Gerőt. Az alaphangulat az volt, hogy a kommunistáknak menni kell. Óriási forrongás volt, de bosszú is a kommunisták ellen. Amikor hazamentünk, bekapcsoltam rádiót, és akkor már a fegyveres fölkelésről is hallottam. Ez egy keddi napon volt. Másnap, október 24-én még nálunk voltak a feleségem pozsonyi rokonai, én szabadságon voltam azon a héten. Aznap a rádióból hallottam a felhívást, hogy tegyék le a fegyvert, meg hogy gyülekezési, kijárási tilalmat hirdettek. Az volt a véleményem, hogy a felkelést a kormányerők hamar el fogják fojtani. Mikor még október 25-én, csütörtökön reggel is azt a felhívást hallottam a rádióban, hogy tegyék le a fegyvert, már az volt a véleményem, hogy nem fogják letenni. Aznap is otthon voltam, de apám beteg volt, gyógyszerért kellett mennem. A városháza túlsó oldalán mentem, amikor jött egy dzsip, rajta három fiatal hullája. Akkor mondták az utcán az emberek, hogy a fogháznál tüntetés volt, ki akarták szabadítani a rabokat és lövések is dördültek. Azt is hallottam, hogy egy kislány az ávósok autójáról osztogatni akarta a fegyvereket, akkor lőtték le az ávósok. Fültanúja voltam, amikor az ávósok visszavonuláskor a Szent István úton a levegőbe lőttek. Azt gondoltam, visszahívnak a szabadságomból, mivel a párttagokat behívták a Hajtóműgyárból, a Vagongyárból, őrségbe, de engem nem. Végül csak bementem. Ott vagyok a titkárságon, amikor Váradi, az egészségügyi osztályvezető bejön és beszélgetünk, hogy Pesten lövöldöznek. És azt mondja, hogy ezt a felkelést már gyakorlatilag leverték, két patkányt már el is fogtak a határban. Erre a titkárnő vagy Szóka bácsi, az altiszt, megkérdezte: Milyen patkányokról beszélsz? A pesti fölkelőkről. Hát neked a pesti fölkelők patkányok? Rettenetesen összevesztünk. Az egész tanácsnál híre ment, hogy Váradi patkányozta a pesti fölkelőket.

 

   Október 25-én láttam a városháza előtti tüntetést. Tihanyi Árpád akkor szavalta el a Talpra magyart, több alkalommal. Természetesen én magam is föltartottam a kezem. Az egyik kezemmel a biciklit fogtam, a másikat felemeltem, hogy „esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk". Másnap egy csoport kijött az ÁVH-hoz, ami nem messze van tőlünk. Láttam úgy tíz embert, akkor még nem tudtam, hogy az egyik, Berger Sándor, a pertársam lesz. Mindig bosszantott, amikor hallottam, hogy Berger elfoglalta a rendőrséget, mert szemtanúja voltam, hogy tízen mentek be, és negyedóra múlva egy nagy fehér rongy jelent meg az ablakban, akkor aztán a nép betódult. Azt is láttam, hogy betódultak a gyerekek, dobálták ki a Lenin-képeket. Délután arra sétáltam, gondoltam, megnézem, mi történt ott, kíváncsi voltam. Csak amikor közelebb mentem, láttam, hogy ott vannak leszemetelve a képek. Egy-két levelet is láttam, de mást nem. Később aztán hallottam, hogy a komoly iratokat elszállították. Az apósom egy barátja hozott nekünk egy lefényképezett levelet, ami apósomnak szólt, Juba Ferenc írta, a híres tengerész író. Az én naiv apósom akkor azt mondja a feleségemnek, milyen érdekes, hát figyelték Juba Ferit! Mondta neki a feleségem, apu, te olyan naiv vagy, nem jutott eszedbe, hogy a te postádat figyelték? Ezt a levelet temiattad bontották föl! A megyei tanácsnál nem volt káderlapkiosztás, de városi tanácsi kollégáim telefonáltak, milyen nagy nevetséget keltett, hogy a káderlapomon az van, klerikális beállítottságú vagyok.

Az én sorsom 1956. október 27-én dőlt el. Akkor a vendégeinkkel elmentem az állomásra, hogy megy-e vonat Pozsony, Rajka felé. Ment. Ha nem ment volna, hazajövök. Így, miután kikísértem a vendégeket, a megyei tanácshoz mentem. Körülbelül nyolc órakor jön Gönczöl Gyula, a vb-titkár, és összehívja a nagyterembe a népet. Szigethy Attiláék akkor már működtek, mint Ideiglenes Nemzeti Tanács, és üzenték, hogy válasszunk munkástanácsot. Ott egyszerre elkezdtek neveket kiabálni, a legtöbbször talán az én nevemet. Én azt akartam, hogy a munkahelyi egység ne szűnjön meg, a káderek is legyenek benne a munkástanácsban. Addig is el tudtuk viselni őket. A káderek mellett azonban javasoltam munkás származásúakat is, hogy ezek is kerüljenek be, ne csak „a doktorok”. Ezzel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy nem bíráskodást akarok, és nem vagyok híve, hogy valaki most kommunistázni kezdjen. Megállapodtunk egy tizenötös listában, utána összeültünk, a főnök is ott volt, őt is beválasztottuk. Nem is volt szavazás, csak valami megállapodásféle. Pistát kiabáltak a legtöbbször, mármint engem, meg hogy a titkárságról legyen valaki. Megmondom őszintén, nem is versengtek ezért a pozícióért, így aztán valahogy én lettem a Győr-Sopron megyei Tanács munkástanácsának az elnöke.
Nagyon meg voltam lepve, mikor megválasztottak elnöknek. Érdekes volt megfigyelni, hogy reagáltak rá az emberek. Valaki, akit főkommunistának tartottak, odajött hozzám, még talán félórája se voltam munkástanácselnök, hogy Pista, én azért voltam ezekkel a szemetekkel, hogy titeket védjelek. Nem kellett engem védeni – mondtam neki –, én magam is párttag voltam. Egy-két ember volt csak, aki azt mondta, hát nézd, lehet, hogy voltak hibák, de én ettől most is kommunistának érzem magam. Viszont igen sok volt, aki rögtön jelezte, hogy kényszerből lett párttag. Amikor a munkástanács-választás megtörtént, én mint munkástanácselnök terjesztettem elő, hogy a helyi szovjet parancsnokságnak küldjünk egy táviratot: a felkelők ugyan provokálták őket csütörtökön, de mégsem használtak fegyvert, köszönjük meg emberséges magatartásukat. Ezt a javaslatomat el is fogadták. Egy óra múlva odajött a személyzeti osztályvezető, azzal, ne küldjük el a táviratot, mert betörik az ablakot, hogy oroszpártiak vagyunk. Amikor hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy én lettem a munkástanács elnöke. A feleségem rögtön mondta, hogy kár. Megérezte a jövőt.  

 

A kormányt megpróbáltam megmozgatni a segélyek szervezett behozatala tárgyában. K-vonalon végül sikerült fölhívnom Nagy Imre titkárnőjét, illetve egy ezredessel beszéltem a Honvédelmi Minisztériumban, hogy győri munkásokkal vagy mosonmagyaróvári egyetemistákkal erősítsék meg a határőrizetet.
A forradalom alatt másodszor október 30-án találkoztam Szigethy Attilával, amikor átmentünk Cseh meg Csincsák társaságában átmentünk a megyei tanácshoz, Szigethyék meg a Vagongyárba mentek. Akkor mondta nekem Szigethy, hogy ő már alig bírja idegekkel, mindenki fegyvert akar. Aztán mi is kimentünk a Vagongyár munkástanácsához, hogy a városházán tűrhetetlen a helyzet, fegyvert akarnak, és anarchikus állapotok vannak.
Október 30-án volt az új munkástanács-választás. Túl sok kommunista van a munkástanácsban –, mondták. Az volt a lényeg, hogy mindenkinek, aki jelölt volt, föl kellett állni és párttagságot választani. Pedig akkor még nem is működtek igazából a pártok, épp csak bejelentette újjáalakulását kisgazda és a szocdem párt. Emlékszem, fölálltam, és mondtam, én pártonkívüli vagyok. Rögtön szóvá is tették, miért mondok ilyesmit, amikor a kommunista párt tagja voltam. Téved – mondtam az illetőnek. – Ha engem 49 februárjában kizártak a kommunista pártból, akkor 56 októberében hazugság nélkül mondhatom, hogy pártonkívüli vagyok. A második munkástanács tehát pártok szerint alakult meg. Az első iránt nem volt igazán bizalom, és összetétele sem egészen tükrözte a munkástanácsok általános összetételét. A köz hangja az volt, hogy Markó, a tanácselnök takarodjon, de én meg Csincsák Endre nem akartuk, hogy kiessen. Mi írtuk meg neki aztán a határozatot, miszerint rendelkezési állományba helyezzük. A munkástanács aztán a szememre is vetette, hogy nagyon földicsértem a Markót, mert egy olyan igazolást adtam neki, hogy bár ő is a rendeletek végrehajtója volt, de mindig igyekezett emberséges maradni, és a megyei tanács alkalmazottait is mindig támogatta. Ennek a papírnak az volt a célja, hogy Markó biztonságát egy kicsit erősítse.
Sokszor régi sérelmek is előjöttek a forradalom alatt. Egy alkalommal be kellett avatkoznom, mert az egyik osztály dolgozója azért agitált, hogy valakit küldjünk el, de egyúttal intézzük el az ő lakásügyét is, mert az a másik állítólag azért kapta meg a lakást, mert kommunista volt. Azt mondtam, egyéni sérelmeket nem tárgyalunk. Az egyik utolsó munkástanácsi összejövetelen a kereskedelmi osztályról valaki felvetette – akkor már a Dunántúli Nemzeti Tanács is létezett –, hogy tegyünk javaslatot a kommunista párt betiltására. Erre én azt mondtam, mint munkástanácselnök ezt a javaslatot nem bocsátom szavazásra, mert az a véleményem, hogy mindenki ahhoz a párthoz csatlakozzék, amelyikhez akar.

 

November 4-e után volt egy hét szünet, amikor Győrben nem működött semmi, csak a szovjet parancsnokság és a vagongyári munkástanács. Csak mi jártunk be a megyei tanácshoz, és beszélgettünk. Ezen a héten történt, hogy Apró Antaltól, aki az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának tagja lett, megkérdeztünk, hogy ha itt is vannak a szovjetek, ha meg is kell tartani a tanácsrendszert, legyen az tanácsrendszer a nép akaratából. Akiben nem bíznak az emberek, hívják vissza és válasszanak olyat, aki a bizalmat bírja. Jól gondolkodunk-e? Apró egyetértett. Akkor azt hittük, biztonságot jelent, ha megkérdezzük Aprót, hogy meg lehet-e ezt csinálni. Az első két vagy három korai végrehajtó bizottsági ülésen részt vettem, mint munkástanácselnök, aztán az egyiken olyat találtam mondani, hogy a kormány végre viselkedjen úgy, mint a nép szolgája, ne pedig úgy, mint az ura. Ez aztán később a vádiratba is bekerült.
November 11-én került sor egy vb-ülésre, pedig ez vasárnapi napra esett. Ezen az ülésen történt meg a munkástanácsok által delegáltak kooptálása. Ekkor lettek új tagjai a végrehajtó bizottságnak. Akkor még az volt a hangulat, hogy a népakarat érvényesüljön. Én azonban kifogásoltam, hogy ez nem jogszerű. Erre Markó azt válaszolta, hogy most ilyenekkel nem törődhetünk, most az kell, amit a nép akar, és hogy a pártbizottságnak is ez az álláspontja.
1956. november 19-én valaki Csornáról betelefonált Markónak, az elnöknek, hogy állandó veszekedés van, a csornaiak az egész tanácsot le akarják váltani. Kimentünk Csornára, akkor láttam először, hogy özönlik a nép a határ felé. Az volt a cél, mondták, legyen úgy, ahogy a nép akarja, csak rend legyen. Kiértünk Csornára, én még olyan mérges embereket sosem láttam. Mondtam, azért küldtek ki bennünket, hogy rend legyen, és ennek az a módja, hogy egyenként nyilvánítsanak véleményt a járási tanács vezetéséről. Kérem tehát, hogy a vb-tagok menjenek ki. Emlékszem a Bizi nevű párttitkárra, aki megkérdezte, ő is kimenjen-e. Mondom, ön is, mert önről is szó lesz. Később a tárgyaláson azt mondta, ha fegyver lett volna nála, agyonlő. A lényeg az, hogy senki se kellett a csornaiaknak. A végén azt mondtam, nem lehet úgy lefejezni a vezetést, hogy a régiekből ne maradjon senki. Nem megyek bele, hogy az elnököt is eltávolítsák. Ha nem vagyunk elég ügyesek, akkor ott már lincselés van. Mint később megtudtam, azért volt olyan hangulat, mert emlékeztek a 19-es csornai kivégzésre. Szamuely akkor nyolc embert akasztatott föl, volt egy-kettő olyan is, akinek a nagyapját végezték ki.
Még két „bűnöm” volt, illetve az egyik alól többé-kevésbé tisztáztam magam. Az egyik a szakszervezeti választás, a másik a negyvennyolc órás sztrájk. A szakszervezeti választás a forradalomból következett: nem fogadtuk el azt a szakszervezetet, amelyet ránk erőszakoltak, olyan emberekkel, akiket nem is ismertünk. Nem tudtuk például, hogy a közalkalmazotti szakszervezet vezetője honnan került ide, nem is Győr megyei volt. Állandóan beszélgetés tárgya volt, hogy válasszunk új szakszervezetet, úgyhogy lassan kialakult egy lista, kiket javasolnak szakszervezeti tagoknak meg elnöknek. Én magam mint munkástanácselnök nem pályáztam, mégis elég sokan jelöltek. Végül azokat terjesztették elő, akik egy előzetes szavazáson a legtöbb szavazatot kapták,. 1956. december 11-én volt a választás, én a levezető elnökséget vállaltam. Csincsák Endrét választották meg elnöknek. Én vezettem le ezt az ülést, és ezzel követtem el a második bűnömet. Újfalusi, az előző vezető szót kért, mire a jelenlévők azt mondták, ne adjuk meg neki a szót, mert a régit nem ismerjük el tényleges szakszervezetnek. Erre én azt mondtam, gavallériából mégis megadom a szót. Akkor merült fel, hogy kétnapos sztrájk lesz Budapesten, csatlakozzunk-e. Én nem foglaltam állást, Csincsák Bandi kijelentette, hogy csatlakozik, mire én szavazásra tettem föl a kérdést. Egyhangúan elfogadták a csatlakozást.
Van még egy eset a bűneim között: miszerint eltulajdonítottam a megyei pártbizottság autóját, hogy volt osztálytársamat, Klausz Sándort Ausztriába juttassam. November legelején jelent meg nálam Klausz Sándor, egykori gimnáziumi osztálytársam, és azt mondta, segítséget akarnak kérni a magyar parasztságnak az osztrák parasztszövetségtől, de oda nem mehetnek át írás nélkül. A határ üres, miért ne mehetnétek? De addig mondta, hogy neki papír kell, hogy tényleg adtam egy papírt: négy nevet soroltam föl, ezeknek engedélyezem, hogy az osztrák parasztszövetséghez tárgyalások céljából Ausztriába menjenek. Tudtam, hogy ha valaki át akar menni Ausztriába, az átmegy, és nem kérdezi. Aztán megint jött Klausz, hogy gyalog menjünk? Itt van a pártbizottság autója, mi lenne, ha azzal mennének? Nekem épp az előző napokban jelentette Pál Feri, a gépkocsi-előadó, hogy a párt autóit behozatta az utcákról, itt vannak az udvaron, és ezt jelentette Szigethy Attilának. Azokkal az autókkal valóban Szigethy Attiláék rendelkeztek, én magam nem. További tárgyalás nem volt, csak később tudtam meg, hogy Szigethy Attila szignálta az én papíromat, tehát hogy Klauszék mehetnek Ausztriába, és Attilától kaptak egy autót.
Először akkor merült föl bennem, hogy valamilyen következménye lehet a munkástanácsi szereplésemnek, amikor Markó Gyula is kezdett másképp beszélni velem, nem olyan baráti hangon szólt, mint addig. Soha életében nem jegyezte meg, de akkor rögtön meg tudta jegyezni, hogy furcsa család az enyém: én kommunista voltam, apám pedig szociáldemokrata párttag. Meg aztán már az újságok hangja is más lett, egyre szigorodott, és egyre világosabb lett, hogy nem az lesz, amire először gondoltunk – hogy a törvényes formákat megtartva, a nép emberei mennek be a tanácsokba, és megszűnik a kommunista párt egyeduralma. Akkor már látszott, hogy itt más párt nem tud létezni a kommunista párton kívül.

1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták. Én arra számítottam, hogy az elbocsátással megúszom, aztán híre jött, hogy egymás után tartóztatják le az olyan embereket, mint Tihanyi Árpád vagy Vörös Jenő. Hozzám hasonló tanácsi dolgozó letartóztatásáról nem tudtam. Valamit azért gyaníthattam, mert a letartóztatásom előtt három héttel már ki volt készítve a fehérneműm, ha mégis elvinnének. „Akinek vér nem tapad a kezéhez, az ellen eljárás nem indul" – mondta Kádár. Tehát abban bíztam, hogy ha le is tartóztatnak, az nem lesz hosszabb idejű. Kihallgatnak, és ennyi lesz, hamar ki fogok jönni. És természetesen nem megyek vissza a megyéhez. 1957. április 13-án éjfél körül jöttek értem. Megállt az autó, mondtam a feleségemnek, azt hiszem, értem jönnek. Éreztem. Ahogy felhúztam a redőnyt, már másztak ki az autóból a fegyveres karhatalmisták. Körülállták a házat, bejöttek az előszobába, mondták, hogy letartóztatnak, öltözzek. Amikor a teherautóra fölmentem, egy kötél volt ott, azzal verni is, akasztani is lehetett volna. Amikor Berger Sándort letartóztatták, őt megverték a kötéllel. Én, akit nem vertek meg, inkább kivételnek számítottam. Ahogy a feleségem később elmesélte: az a férfi, aki a letartóztatást vezette, másnap odament hozzá motorbiciklivel, azzal, hogy nem bántottuk a férjét. Házkutatás nem volt. Én magam lepődtem meg a legjobban, mikor az iratokat át kellett néznem, hogy aláírjam, és láttam, hogy benne van: a házkutatás eredménytelen. De nem is volt házkutatás. A közeli megyei rendőrkapitányságra vittek be. Aznap éjjel vitték Mithayékat is, meg Klauszt. Aztán a fogdában a fűtőtesteken keresztül hamarosan tudtunk egymással beszélni, beazonosítottuk egymást. Másnap reggel került sor az első kihallgatásra. Éntőlem nem sokat kérdeztek, talán csak azt, hogy én voltam-e a munkástanács elnöke. Aztán mehettem vissza. Másnap ujjlenyomatot is vettek.
Hamarosan írattak velem egy önvallomást: számoljak be az eseményekről. Sokak szerint mondhattam volna, hogy Csincsák Bandi volt a hangadó. Engem egyszerű munkásszármazásúnak vettek, Bandi apja tanár, tehát értelmiségi volt, ezért úgy gondoltam, ő eleve nehezebb helyzetben van, mint én. Ha tisztességtelen akartam volna lenni, akár fordított ítélet is születhetett volna, és én kevesebbet kapok. De meg se próbáltam, hogy másra hárítsak valamit.
Apám régi munkásember, Győrben nagy ismeretsége volt, hamarosan megtudta, hol vagyok. Véletlenül, a szerencsémnek köszönhetően egy olyan zárkában voltam, ahol a fényt alig áteresztő üveg meg volt repedve. Ki tudtam nézni, és nagyon boldog voltam, amikor egy alkalommal kileskelődtem, és a feleségem éppen akkor ment ott el biciklivel. Így láthattam őt. A beszélgetésnek meg a leselkedésnek érdekes technikája volt. Az őrök szobája fél emelettel feljebb volt, s az a rab, aki velük szemben volt bezárva, figyelte őket, fönt van-e mindkettő. Ha fönn voltak, mi nyugodtan táviratozhattunk, beszélhettünk. Ha nem, akkor rögtön jelezte a kopogtatás, hogy lejöttek, vigyázat. Ha megtudják, hogy ki lehet látni az ablakon, nyilván megcsinálták volna, vagy elvisznek bennünket onnan.
A per 1957. július 22-én kezdődött, előtte való nap volt ügyvédi beszélőm. Az ügyvédem, Galambos – látásból ismertem csak – jött be, és ő mondta meg nekem a minősítést: BHÖ I/1. Rögtön mondta, hogy nagyon kell vigyázni, mert ez nagyon súlyos. Rögtön megkérdezte, hogy bűnösnek vallom magamat vagy nem? És jelezte, nem volna hátrányos, ha bűnösnek vallanám magamat. Ennek ellenére nem vallottam bűnösnek magam.
Eléggé furcsa volt a perünkben, hogy igazából két per volt egybevéve. Ott volt a Berger-per, és volt a miénk, amelyek azáltal kapcsolódtak össze, hogy Bergerrel együtt voltam Csornán, illetve november 11-e után Berger is ott volt a megyei tanács végrehajtó bizottságában. A bíró kétszer megrótt a tárgyalások folyamán cinikus válaszaimért. Például azért, mert azt mondtam, hogy összehívtam tizenhét munkástanácstagot, mint a barátaimat. Másképp nem is hívhattam össze őket, mert akkor már nem volt munkástanács.
Az elsőfokú eljárásból az maradt meg bennem, hogy a bíróság egyáltalán nem volt tárgyilagos. Még a legpozitívabb dolgot is ellenem fordították. Talán az országban én voltam az egyetlen, aki azokban a napokban az oroszok mellett szólt. Említettem, hogy amikor október 27-én a munkástanács elnökévé választottak, azt javasoltam, küldjünk köszönő táviratot a szovjet parancsnokságnak. Néhány nappal azelőtt, ugyanis provokálták őket, a tankokba az asszonyok krumplit nyomtak, a katonákat leköpdösték, és ők nem használtak fegyvert, nem vágtak vissza. Magatartásuk dicséretet érdemel, a köszönet egy jövendő magyar–szovjet barátság alapja lehetne. Nem szólaltak fel ellene, néhányan morogtak ugyan, de elfogadták. Arról volt szó, hogy kommunistaellenes vagyok, pedig magam is párttag is voltam régebben. Mivel számítottam ilyesféle a folytatásra, minden cselekedetemet följegyeztem, és a feleségem átvitte az ügyvédnek. Nem lehet kommunistaellenes, aki abban a súlyos helyzetben, október 27-én ilyen javaslatot tesz – mondta az ügyvéd. Erre a bíró egy pillanatra meglepődött: Csak azért tette, hogy népszerűséget szerezzen. Nem tudom, hogy gondolta, hogy október 27-én ezzel népszerűséget szerezhettem volna.
A másik, amit ellenem használtak fel, ama bizonyos kereskedelmi osztálybeli társunk kezdeményezése volt: tegyünk javaslatot a Nemzeti Tanácsnak, Szigethy Attiláéknak a kommunista párt betiltására. Én mint elnök azt mondtam: Nem bocsátom szavazásra a kérdést, mindeni csatlakozzék ahhoz a párthoz, amelyikhez akar. A bíró egy pillanatra leejtette az állát, majd a következőképpen válaszolt: Ez nem annyira a vádlott mellett szól, inkább ellene, mert kiderül belőle, hogy a többpártrendszer híve. Tehát még azt is ellenem tudta kijátszani, hogy egy kritikus helyzetben így viselkedtem.
A perben megállapították a felelősségemet az Ausztriába engedett gépkocsi ügyében is, azzal a hazugsággal, hogy az autót az osztrák hatóságok elkobozták. Ebben annyi igazság volt, hogy valamit nem találtak rendben a papíron, és az autót ott tartották, de mikor az ítéletet kihirdették, az autó már itthon volt, a párt szolgálatában állt. Úgyhogy én semmi kárt nem okoztam. Ennek az esetnek hosszú távú következménye is volt. Amikor 89-ben életbe lépett az 56-osok teljes körű rehabilitációját biztosító törvény, engem Győrben nem tudtak rehabilitálni, mert ez az autó-ügy közbűncselekménynek minősült. Végül egy Tóth Éva nevű bírónő aláírásával kaptam meg a Legfelsőbb Bíróság döntését, hogy ezen bűncselekményt a forradalommal kapcsolatban követtem el, tehát így érvényes rám a rehabilitáció.
Én vádiratot nem láttam, a vádakat ott a perben hallottam először. Ez teljesen szokatlan eljárás volt. Szabály van rá, mennyivel előbb kell a vádlottnak a vádiratot megkapni, írásban. Azt, hogy az ítélkezés teljesen önkényes, akkor tapasztaltam a saját bőrömön, mikor az ügyvédtől megtudtam, hogy holnap lesz a per, és nálam még semmi papír nincs.  
Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált. Nekem az volt a véleményem, hogy ezekért a cselekményekért nem lehet halált kiszabni, de persze arra nem gondoltam, hogy kiszabtak ők másokra is, kisebb cselekményért is halált. A célt azonban, amit kitűztek maguk elé, nem tudták elérni. Nem törtünk meg, és nem bűnbánók voltunk, hanem szemtelenek. Ezzel magyarázom a viszonylag súlyos ítéletet. Másnap délután szólhattunk az utolsó szó jogán. De alig mondtam valamit, rögtön beleszóltak, úgyhogy igen rövid voltam. 1957. augusztus 2-án volt az első fokú ítélet. Az ítélethirdetés után adtak egy félórás beszélgetést a hozzátartozókkal. Beszélgetek a feleségemmel, megkönnyebbülve, mert halált kértek ellenem, és csak tizenkét évet kaptam első fokon, az semmi.

 

Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye. Ha elkezdtek cövekelni hajnalban, tudtuk, hogy aznap akasztás lesz. Én akkor már tudtam a zárkatársam ítéletét, mert a per negyedrendű vádlottja, Békési Béla is abban a csoportban volt, akiket a Kisfogház második emeletén őriztek. Ő is a B csillagból került föl. Nagyon kedves gyerek volt, még előadást is tartott nekünk, hogyan csinálják a Biogalnál a penicillint. 1958. április 22-én Bélát hozták ki először. Az ajtóban megkérdezték – ez volt a szabály –, hogy hívják, erre Béla azt mondta: „Ugyan, uraim, hagyják már ezt a cirkuszt". Aztán odavitték az akasztófához. Amíg ki nem rúgták alóla a sámlit, egész idő alatt ismételte:„Éljen a szabadság, éljen a függetlenség, éljen Magyarország!" Másodiknak Gerlei Józsefet hozták, aki jobban meg lehetett törve, mert csak azt mondta: „Isten veletek, fiúk." A harmadik volt Péch Géza, már bent a börtönben hatalmas hangon kiabálta: „Isten veletek, fiúk, szervusztok, bajtársak!" Ezt kiabálta, amíg kiért az akasztófa alá, akkor: „Az ítélet jogtalan, alkotmányellenes, Kádárék ezért felelni fognak." És az utolsó mondata ez volt: „Éljen a keresztény, szocialista Magyarország." Ekkor húzták ki alóla a sámlit. A negyedik egy munkásszármazású ember volt, Balogh László. Ő az utolsó pillanatban szép hangon azt mondta: „Éljen a forradalmi munkásosztály." Hát így haltak meg. Utána sokszor elmondtam magamban ezeket a mondatokat, hogy később el ne felejtsem.  
Egy barbár szokás volt még. Péch kivégzésével kapcsolatban mondtam Obersovszkynak, hát én vidéki gyerek vagyok, sokat végeztem fizikai munkát, de ha egy cölöpöt eldöntenek, nem puffanhat ekkorát. Akkor mondta Obersovszky: azért van, mert a holttest még rajta van a cölöpön. Tehát még azt se tették meg, hogy a holttestet leveszik. Nem kell ahhoz orvosnak lenni, hogy elképzeljük, milyen csúnya sérüléseket szenvedtek azok a meleg testek, arcok.
A Gyűjtőből 58 őszén kerültem ki Vácra, ahol 59 elején indult meg a fordítóiroda, és mondták a raboknak, hogy akinek ilyen képzettsége van, jelentkezhet. Én jelentkeztem, mint francia fordító. Hamarosan kiderült, hogy főleg angol anyag van. Valamit itthon tanultam angolul, próbafordítást csináltattak velem, és azt mondták, megfelelek. Mint éppen kezdő angolos, a társaimból éltem: Szente László és Göncz Árpád is segített. Aztán később persze belejöttem én is az angolba, úgy tízezer oldalt is lefordítottam. Emlékszem az első kis füzetre, Hidegháború volt a címe. Általában olyan anyagokat kaptunk, amelyek az oroszokról szóltak, és az amerikaiaknál vagy az angoloknál jelentek meg. A belügynek dolgoztunk. Egyszer kellett fordítani egy büntető kongresszus anyagát, s abban volt egy hétoldalas spanyol nyelvű anyag. Takács Laci, a főnök, aki szintén rab volt, kiosztotta, és egy kis segítséggel, latin- és egyéb tudással valahogy lefordítottam. Ettől kaptam a Spanyol nevet. Amikor arról volt szó, hogy esetleg büntetésből elvisznek, mindig az volt a fő érv ellene, hogy én vagyok az egyetlen spanyol fordító. De hát ugye ez nem volt így igaz.
Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek. Mindig felírták a lapjaimra, hogy Tóth István, szabadul: 1969. április 13-án. Ezen mindig mosolyogtam, hogy előbb lesz az. Úgyhogy nem is lepett meg, hogy bejött. Azért gondoltam ezt, mert a világ elég tekintélyes része velünk volt és tudta, hogy itt az ítéletek nem voltak tárgyilagosak. Emlékszem, mikor 1960-ban rendkívüli amnesztiát hirdettek, Donáth Ferinek, aki zárkatársunk volt, ezt előbb megmondták, és neki is az volt a véleménye, az enyhítő tényezők előbb-utóbb úgy jelentkeznek, hogy nem fogjuk leülni a teljes büntetésünket.

 

   Először az elsőfokú ítélethirdetés után beszélhettem a feleségemmel egy félórát. Utána jöttek a börtönben a rendes beszélők. A Gyűjtőben az első havi beszélőre jelentkezik a feleségem, de nem lehet velem beszélni, büntetés alatt vagyok. Hát tényleg azt kell mondani, nem voltam szerencsés, mert ezt a büntetést például azért kaptam, mivel az egyik tárgyalási szünetben hátraintettem a feleségemnek. Ezért kaptam egy havi kedvezményelvonást. Aztán hathetenként vagy két hónaponként beszéltünk. Az egyik oldalon voltunk mi, kívül a hozzátartozók. Általában a feleségem jött be. Volt, hogy ketten is jöhettek, a feleségem meg az apám. Anyám akkor már meghalt. A kislányom 1960-ban látogatott meg.

1960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra. Én még annyi pléhcsillagos őrnagyot meg alezredest életemben nem láttam. Fölolvasták, hogy a sztrájkban való részvételünkért büntetésben részesülünk, azalatt kedvezmény nincs, és a további kedvezményből ki is vagyunk zárva. Ami burkoltan azt jelentette, hogy a teljes ítéletet le kell ülni. Elkerülök Nosztrára, rögtön jelentkezem kihallgatásra: én kórházban voltam, alá is írtam az ívet, hogy nem sztrájkoltam, nem tudom, miért kerültem ide. Rendben van, majd ha visszakerül Vácra, ott jelentkezzen. De nem Vácra kerültem, hanem a Gyűjtőbe. Rögtön jelentkeztem. Nosztrán kellett volna elintézni az ügyet – mondták. 1960-ban, édesanyám halála után hagyatéki tárgyalásom volt, ott mesélte el a feleségem, hogy az utolsó válasz, amit a börtöntől kapott, hogy a férje ügyét megvizsgáltuk. Igaz, hogy férje nem vett részt a sztrájkban, de a többieket biztatta, amit maga is elismer.
Nosztrán történt, hogy egy alkalommal a tornán intettem a társamnak. Hívatnak a parancsnokhoz kihallgatásra. Tóth fiam, baj van, vétett. Mit? Jelt adott. Kisült, ez volt a jeladás, hogy intettem. Kaptam érte egy heti szigorítottat. Utána elmentem a börtönből a tököli rabkórházba, mert nagy strumám volt, gondoltam, most legalább ráérek megműttetni. Annak a szobának, ahol voltam a tököli rabkórházban volt egy ablaka, egy fényt éppen csak áteresztő üveg. Tehát ha valaki elment, azt nem tudtuk, ki ment el, csak egy árnyékot láttunk. Mint később megtudtuk, az itt levő őr behasalt az ablak alá és hallgatózott. Másnap rögtön hívatnak. Ennek az volt a következménye, hogy mikor a strumaműtét után elég rossz állapotban visszakerültem a Gyűjtőbe, 62. április 4-e előtt a szokásos cirkusszal, mint izgatót, megint vagy négy hétre kivettek, egy csomó emberrel együtt, és egy másik csillagba vittek el. Ekkor megint a spanyol nyelv segített, mert a Takács Laci elkezdett panaszkodni, hogy az egyetlen spanyol fordítóját elviszik. Így kerültem vissza a fordítóirodára.
Azt, hogy lesz amnesztia, már 62 őszén tudtam. Igen szomorúak voltunk, mert ősszel szokott lenni az Egyesült Nemzetek közgyűlése, és azon mindig szerepelt a magyar ügy. De addigra levették a napirendről, és nagyon szomorúak voltunk, hogy elfelejt bennünket mindenki. Három hét múlva Mérei Ferenc nagy bizalmasan azt mondta: nem kell félnünk, tavasszal amnesztiával szabadulunk. Később, mikor a szabadulás után beszélgettem vele, megtudtam, hogy a felesége megvesztegetett egy pénzszerető, az értéket meg nem vető smasszert és Feri 62 őszén levélben kapta meg a hírt, hogy tavasszal biztos amnesztia lesz. Tudtam, hogy amit Mérei mond, azt hitelesen tudja. Később hivatalosan is közölték velünk, hogy sor kerül rá. Bíztam benne, hogy rám is vonatkozik. 1963. március 28-án, délután fél öt felé szabadultam. Erzsébeten él a nagybátyám, elmentem oda, ott aludtam, s másnap fél 11-kor jöttem Győrbe. Úgyhogy nem is vártak. Az állomás közelében lakott az anyósom, hívott egy taxit, és onnan érkeztem haza nagy meglepetésre. A teljes vagyonelkobzás réme fenyegetett, de édesapám a szokásos haszonélvezeti jogát kikötötte a házra. Bár volt egy kísérlet rá, hogy egy hozzánk hasonló 56-os családot idetelepítsenek, de szerencsére a hírhedt megyei bírósági elnök későbbi felesége társam volt a megyei tanácsnál, és elintézte, hogy a dolgot levegyék a napirendről. A lányom nagyot nőtt közben, kisgyerekként vált el tőlem. Először neki is furcsa voltam, nekem is furcsa volt ő, de aztán megszoktuk egymást.
Megyei tanácsi társaim, akik mint osztályvezetők meg hasonlók ott maradtak, kijárták Katona Lajos tanácselnöknél, hogy átadnak egy adminisztrátori előadói státust a Gyógyszertári Központnak, ahová engem fölvettek. Nagy kedvezmény volt, mert kialakult szokás szerint a börtönből szabadultaknak egyévi fizikai munkát kötelező végezni. Alig voltam pár hónapja a Gyógyszertári Központnál, a főkönyvelő – akiről tudtam, hogy kapcsolatai vannak a rendőrséggel – elhozta egy ismerősét, aki azt hallotta, hogy tudok fordítani, dolgozzam neki. Vállaltam. A barátaim leszúrtak, hogy te őrült, mindenki tudja, hogy ez az ember kapcsolatban van a rendőrséggel. De azt gondoltam, akinek rajta van a mellén a cédula, hogy a rendőrség embere, az nem veszélyes. Akkor vagyok őrült, ha nem tudom kezelni a helyzetet. Hát nem is lett semmi baj.  

 

Aztán 1965-ben, amikor az angol vizsgára készültem, összeismerkedtem egy vasutassal, aki szintén a tanfolyamra járt. Egyszer beszélgettünk az utcán, elkezdte nekem mondani, hogy egy barátját most tartóztatták le, aki szintén 56-os, és a szervezkedést akarta tovább folytatni. Mondtam, engem a politika nem érdekel. Ez volt az utolsó találkozásunk. Később megtudtam róla, hogy a rendőrség embere volt. Volt egy beszervezési kísérlet 1967 őszén is. A kertünkből vittek el. Bejött egy sofőr, szólt, hogy a rendőrségre kéretnek, menjek. Elmentünk, kérdezték a problémáim. Mondtam: ügyvéd szerettem volna lenni, de nem lehetek. Minden el lesz intézve, mondták, de egy félóra múlva rátértek, hogy Berger Sándort kéne figyelni, aki pertársam volt, mert az egy megbízhatatlan ember. Kérdezték, vállalom-e. Berger szerintem nem is megbízhatatlan – mondtam–, hát szóval nem vállalom. Pedig alaposan szorongattak, már ilyeneket is mondtak, hogy ez közreműködés, és én, aki kegyelmet kaptam, biztosan nem akarom leülni a maradékot. Nem akarok én közreműködni, mondom, adjanak fordítást és megcsinálom. A végén azt mondja nekem Radics százados, hogy megbánja még maga ezt. Hát alighogy eltelt egy hét, látom ám, hogy jön a Gyógyszertári Központ igazgatójához, Józsa Lajoshoz. Másnap megkérdeztem az igazgatót, miért jött Radics. Hát temiattad. Mit akart? Mondta, hogy mit nem vállaltál, és azt kérte, küldjelek el. Mire azt mondtam neki, az, hogy kit küldök el a Gyógyszertári Központból, az én dolgom, és nem a rendőrségé.
Mivel a Gyógyszertári Központnál csak adminisztrátor voltam, hogy jobb beosztásba kerüljek, felhasználtam összeköttetésemet a Vízmű igazgatójával, Horváth Antallal, és így 70-ben átkerültem a Vízművekhez, mint beruházási előadó. Ott öt évig dolgoztam. Abban az időben még elkövettem azt a hibát, hogy ha valami nem tetszett a vállalatnál, megmondtam, és bár az igazgató ezt nem túlságosan szerette, a viszonyunk nem romlott meg. Azóta tudom, hogy az embernek nem kell okvetlenül mindig mindent megmondani.
Egy csúnya provokációm is volt, talán a nyolcvanas években. A városi könyvtárban találkoztam egy volt rabtárssal, aki a suszterájnak volt a vezetője. Nagyon ügyetlenül csinálta. Alighogy leült mellém, talán a harmadik mondata volt: ezt már nem lehet tűrni, amit ezek csinálnak, valamit kellene tenni stb. Hát ennyire még én se vagyok naiv. Mondtam neki is, engem ez az egész dolog nem érdekel. Később megtudtam, hogy egy veszedelmes besúgó volt, aki azzal foglalkozott, hogy különböző helyekre ment és úgy adta ki magát, mint képügynök, és 56-ról beszélt. Nem tudom, bajba került-e miatta valaki. 1983-ban Olaszországba készültünk a feleségem barátnőjéhez. Bementem a rendőrségre, kértem engedélyt. Mondták, tudják, hogy 56-os vagyok, miért akarok menni. Később Bibó István iránt érdeklődtek, abból gondoltam, hogy esetleg azt gondolják, hogy valami Bibó-féle iratot akarok kivinni. Pár nappal később az egyik legjobb barátom, akivel már gimnázium óta ismertük egymást – ő is 56-os volt, csak megúszta a börtönt két internálással –, megállít, hogy beszélni akar velem. A harmadik mondatban már meg is mondta, hogy a rendőrség megbízásából jön: kíváncsiak, miért akarok Olaszországba menni. Mondtam neki: mondd meg nekik nyugodtan, hogy a feleségemnek van egy barátnője, annak idején együtt voltak Győrben, egy zsidó lány, akinek a szülei Auschwitzban elpusztultak. A szüleivel Lizi is érintkezett, cipőt küldtek nekik, csomagokat, s kialakult egy baráti kapcsolat, ami utána is megmaradt, és ő meghívott minket Milánóba. Amikor megjöttünk Olaszországból, találkozom vele, kérdezem, nem érdeklődsz? Azt mondja, most már nem vagy érdekes.
Lakóhelyi szomszédom az Eörsy Péter utcában közeli kapcsolatban volt Csillag Istvánnal, a Közmű és Mélyépítő Vállalat igazgatójával. Nyugdíj felé jártam már, és hogy magasabb fizetéssel menjek nyugdíjba, felvett oda jogi előadónak. Mivel nem volt feddhetetlenségi igazolványom, a városi párttitkár külön engedélye kellett hozzá, hogy beosztott jogász lehessek. Tíz év után megkaptam a mentesítést a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, de ez nem jelentette azt, hogy automatikusan kiadták a feddhetetlenségit. A fő szabály szerint 56-os nem kaphatott feddhetetlenségi bizonyítványt. Azért kellett nekem a városi párttitkár engedélye, hogy odakerülhessek.
Ahogy betöltöttem a hatvanadik évemet, nyugdíjba mentem, bár az igazgatóval előzőleg megegyeztünk, hogy a börtön miatt kimaradt évek miatt tovább dolgozhatom, de a párt részéről akkora volt a nyomás, hogy ez szóba se kerülhetett. Úgy mentem nyugdíjba a 75-ös nyugdíjtörvény miatt, hogy csak a börtön utáni szolgálati idő számított, a börtön előtti idő elveszett. Tizenhat és fél év szolgálati idővel mentem nyugdíjba, így nagyon kevés lett a nyugdíjam. Egy év múlva azonban a Finommechanikai Vállalathoz kerülhettem négy évre jogásznak. A vállalat vezetője a megyei tanácsnál volt elnökhelyettes, 54-től 56-ig együtt dolgoztam vele, sokat segítettem neki, és abban az időben, amikor börtönben voltam, kötelességének érezte, hogy félévenként fölhívja a feleségemet, érdeklődött, kell valami segítség. Kisegítőnek hívott. Később a karcsúsítás miatt néhány nyugdíjast, nemcsak engem, el kellett küldenie. Akkor a városhoz kerültem, mint tanácsi megbízott. A vállalatokhoz kellett kimennünk, ha reklamáció volt az áru megérkezésekor, tehát nem voltak tiszták a papírok, vagy ha az áru érkezett sérülten, jegyzőkönyvet kellett róla felvenni. Nem járt nagy díjazással, de mégis egy kis segédmunka volt. Ebben az állapotban érkeztem a nyolcvankilences/kilencvenes évek fordulójára.
1988-ban egyszer találkoztam Nagykanizsán Göncz Árpáddal, beszélgettünk, és kérdezem tőle: Árpád, mit gondolsz, hamarosan diadalmaskodik a mi ügyünk? Azt mondja, egy éven belül. Mondtam, Árpád, én ezt nem hiszem, de neked legyen igazad. És neki lett igaza! Amikor Mérei Ferenc síremlékét leleplezték, akkor találkoztam először a volt rabtársaimmal a börtön után, például Litván Gyurival is. Győrben Lazúr Barna kezdeményezte a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakítását, bár ő nem győri, hanem szegedi. 1960-ban a rabkórházban találkoztam vele össze, azóta nagyon jó barátok vagyunk. Az itteni SZDSZ és a Történelmi Igazságtétel Bizottság megalakulásának a kezdeményezője volt. Aztán valahogyan ügyesebb emberek kiszorították. A győriek közül Fisi Ernő kapcsolódott be a TIB-be, aztán Fekete Jóska a Vagongyárból, a csornai Székely Sándor barátom, vele zárkatárs is voltam hosszú ideig, és Büki Lajos.
Tizenhat éves korom óta liberálisnak érzem magam, egy darabig tagja is voltam az SZDSZ-nek. Bántott, hogy tulajdonképpen nem is érdeklődtek. Tudták, hogy ki vagyok, mégsem érdeklődtek irántam. Ugyanakkor az MDF nagyon is tudta. Talán két-három évig voltam párttag, de semmiféle pártmunkát nem végeztem, és nekem ez teljesen megfelelt.
Véleményem szerint, akik Győrt szélsőségesnek festik, azoknak a későbbi megtorlás érdekében volt szükségük erre a képre: mennél feketébb, annál fehérebbek vagyunk mi. A győri munkások a gyárakban tartózkodtak. Voltak fegyveres alakulataik készenlétben. Ezek között első helyen a vagongyáriaknak. Nem véletlen, hogy mikor a rádiónál Somogyvári Lajos azt a lázító felhívást be akarta olvasni, hamarosan megjelentek a vagongyáriak, és ha nem figyelmezteti valaki Somogyvárit, akkor le is tartóztatják. A lényeg az, hogy a győri gyári munkásság nyugodt volt, csendben maradt a munkahelyén, hallgatott a vezetőire. Nem szabad összetéveszteni a forradalmat azzal, hogy a városháza előtt van egy mikrofon, és oda ötpercenként mennek emberek, és amit tíz évig nem mondhattak el, azt ott elmondják. Azt hiszem, annyit már tudunk a nagy forradalmakról, hogy a francia és az angol forradalomban is voltak főszereplők, voltak hangosak, a nagy néptömeg pedig ott volt mozdulatlanul. Ez volt Győrben is. Az egyetlen tiszta öröm az volt, amikor az emberek mosolyogva találkoztak, hogy végre szabadon beszélhetünk. De ez a „végre szabadon beszélhetünk" normális formában játszódott le, és ezt nem szabad összetéveszteni azokkal, akik a főtéren hangosan kiabálták ugyanezt.

 

   Az 56-os forradalom nemzeti érték. Nemzeti érték amiatt, hogy ha a sallangoktól és szélsőségektől eltekintünk, egy nemzet mondta ki az egész világ előtt világosan és tapasztalhatóan, hogy a szovjet kommunista rendszer és annak a magyarországi formája milyen sikertelenül működik. A nép annak örült, hogy végre megmondhatta, hogy a sok megpróbáltatásnak vége van, és hogy szabadon megnyilatkozhat. Soha nem jutott eszembe, hogy a magyar forradalom volt az a szúrás, ami azt a hatalmas szovjet rendszert megdöntötte. A magyar forradalomnak jelképes jelentősége volt. Három ilyen nagy mérföldkőre emlékszem: az 56-os magyar forradalomra, a cseh 68-ra és a lengyelek 80-tól kezdődő, szívósan, éveken keresztül kifejtett munkájára. Ebben a tömbben ez a három nép mutatott rendkívülit.

Én nem bántam meg semmit, de természetesen van bennem egy bánat-rész a családom miatt. Ha bizonyos szemrehányásokat tettem is magamnak a börtönben, nem amiatt, hogy ott voltam, hanem amiatt, hogy naivul ítéltem meg a helyzetet, és nem mentem ki. A családi vonatkozásoktól eltekintve semmit sem bántam meg. Az ember életében nemcsak sikerek lehetnek, nemcsak a jó dolgok vannak, vannak rossz dolgok is.

 

Egy 56 után kivégzett felesége azt mondja, hogy akinek családja, gyereke van, az ne politizáljon. Ez bánat és szemrehányás. De talán hozzá kell tennem a befejezéshez, hogy a sors mintaszülőkkel és mintafeleséggel áldott meg. Nem egy rabtársamtól hallottam, hogy a felesége a beszélőn szemrehányást tett neki. Nekem sem a feleségem, sem az én egyszerű szüleim soha nem tettek szemrehányást. Tehát ehhez a bajhoz némi kompenzálásként társult egy remek család, amelyik segítette mindezt elviselni.
           
Az interjút készítette Szakolczai Attila 1997-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.
 

Nyíracsádon születtem, 1919-ben. A szüleim a Kupferstein-uradalomban dolgoztak. Apám, Rosenzweig János sáfár volt, ez olyan kulcsárféle megbízatás, édesanyám, Schwarz Berta pedig a gazdasszony mellett volt cseléd. Apám két elemit végzett, anyám analfabéta volt, minden hivatalos iratra két keresztet rajzolt a neve helyett. Két év után elköltöztek egy Újléta melletti tanyára, ahol kibéreltek egy kis birtokot. Hat hold homok volt és három hold szőlő. Azért döntöttek így, mert a gazdasszony meghalt, és ők megunták, hogy mindig más kutyái legyenek. Parasztemberek voltak, ez nagyon ritka a zsidó családoknál. Volt három nagynéném, akik félanalfabétán kivándoroltak az Egyesült Államokba, s New Yorkban telepedtek le. Anyám és apám is nagyon hamar árvaságra jutott, gyerekkoromban semmit nem meséltek a szüleikről.
A legkorábbi emlékem a libapásztorkodás. A gyerekeket már hat-hét éves korban minden paraszti portán befogták dolgozni, és nekem is libát kellett őrizni. Olyan keserves volt ez nekem, utáltam a libákat! Ennek ellenére azt mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt. Hasznunkra vált, hogy nem kényeztettek el bennünket. Nagyon kemény életet éltünk, de egész nap kint voltunk a napon, a levegőn, ez a csontunkat is megerősítette. Egész gyerekkoromban hozzáedződtem a kemény élethez, és ez tartott meg. A szüleim nagyon puritánok voltak, hazudni borzasztó bűn volt. Anyám azt mondta, ha valami zsiványságot elkövettél, valld be, megkapod érte a magadét, de utána nyugodt szívvel és könnyebben lélegezhetsz. Egész életemen végigkísért ez az intelem.
Két bátyám volt. A nagyobbik, Lajos és énközöttem tizenhárom év volt a korkülönbség, András és énközöttem tizenegy év. András paraszti munkát végzett. Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni. Apám óriási méregbe gurult és nagyon komolyan összezördültek, pedig soha hangos szó nem volt a házunkban. Végül anyám győzött, s apám azt mondta, hogy ő a kezét rá nem teszi ezekre a kárhozatos állatokra. Anyám meg a bátyám is vállalta a gondozásukat, de nem lett vége a kóser háztartásnak.
Lajos bátyám úrnak készült. Nagy dolog volt, hogy a tanyáról valaki elkerül Budapestre inasnak, s ő cipőfelsőrész-készítő inas lett, azután segéd. Rendszerint csak akkor jött haza, amikor sztrájk volt Pesten, és munka nélkül volt. Ragadt ránk tőle egy kis civilizáció is, mert betéve tudta az összes slágert, amit Budapesten hallott. Tánciskolába is járt, azt hiszem, a szakszervezetben. Sokat mesélt a budapesti életről, s megtanított bennünket charlestone-ozni. Amikor hazajött, két-három nap múlva megjelentek a csendőrök nálunk. Mindig azt kérdezték, mi újság Budapesten? S akkor a bátyám a szakszervezetről sosem, hanem moziról meg slágerekről beszélt nekik.
Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak. Egyszer hosszúnapkor – zsidó újévkor –, a böjt alkalmából bent voltunk a faluban, elmentünk az imaházba, és hallottam, hogy az apámról beszéltek, és azt mondják, ha egy zsidó marha, akkor az már nagy marha, mert hogy nem vitte semmire, paraszt maradt.  Ez nagyon bántott, de elengedtem a fülem mellett és nem is mondtam a szüleimnek. Apám nem vitte jól a gazdaság ügyeit, nem is nagyon értett hozzá. Az igazi gazda a bátyám volt, szántott, vetett, aratott. Az öreg intézte a gazdaság különböző dolgait, ő nem nagyon vett részt a gazdálkodásban. Az édesanyám igen. A tengeritörést is mi csináltuk, meg a kapálást, a konyhakertet, anyám kenyeret sütött.
Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit. Ez így ment tizenhat éves koromig, amikor mindkettőt abbahagytam.
Osztatlan osztályba jártam, hat osztály volt együtt. A tanító nagyon szeretett, mert jó tanuló voltam. Ott is nagyon puritán nevelés folyt, bizony jól elfenekelték a gyerekeket, ha nem figyeltek vagy nem készítették el a házi feladatot, s a szülők nem mentek reklamálni, sőt mondták a tanítónak, hogy csak nagyon szigorúan fogja a gyereket. Az iskola három kilométerre volt a házunktól, s ezt minden reggel megtettük. Édesanyám mindig megfőzött egy tojást, azt vittem uzsonnára. Sok kenyeret ettünk, mindent kenyérrel kellett enni. Még ki se tálalta anyám a levest, már mondta: kenyérrel edd, mert anélkül rögtön éhesek lettünk volna a leves után.
A házunk egy kicsi házikó volt, két szoba és a konyha. Kintről a konyhába kellett lépni, az egyik oldalon az egyik, másik oldalon a másik szoba volt. Vályogház volt, döngölt földű. Télen csak egy szoba volt meleg, ahol a kemence állt. Nem volt se víz, se villany. Petróleumlámpát égettünk, és a fúrt kútból húztuk a vizet.
Én olyan családból származom, ahol a felmenőknek műveltségük nem volt. Mindig a fizikai lét fenntartásával voltak elfoglalva, és soha egy könyvet el nem olvastak. De bennem volt valami tanulási vágy mindig. Szerettem olvasni meg tanulni. Édesanyám is mindig azt mondta, hogy Irénke, neked tanulni kell. Mondjuk azt megtanultam a szüleimtől, nem mindegy, hogyan élek, például, hogy ne legyen adósságom, hogy legyen rendes munkám, hogy ne legyen piszkos a lakásom, hogy megszervezzem az életemet, hogy fizikailag rendben legyen körülöttem minden. Ezt örököltem a szüleimtől, és ez egy nagyon jó örökség.
Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.
Tízéves voltam, amikor 1929-ben megkezdődött a nagy gazdasági világválság, és ez elég tragikusan hatott az én életemre is. A házunkat bérbe adó asszony egy debreceni középtisztviselőnek lehetett a felesége, aki özvegyi nyugdíját akarta kiegészíteni, hogy kiadta bérbe azt a tanyát. Abban az évben aszály volt, majd minden szőlőnk kifagyott, és semmi terményünk nem maradt. Sose tudtuk igazán kifizetni az évi bérletet. Egyszer-kétszer elnézte, de mivel ő is a piacról élt, elárvereztek bennünket. Borzasztó élmény volt, amikor kijöttek a végrehajtók, és dobra vertek mindent. Nekünk hagytak egy tehenet meg a szobabútort. A Kónya szomszédtól kaptunk kölcsön egy szekeret, arra raktuk fel a motyónkat, és mentünk Debrecenbe 1929 borzasztó hideg telén. Debrecen külvárosába költöztünk, a Nyilastelepre. .

 

Az 1930-as nyár rettenetesen meleg volt, és rengeteg dinnyét ettünk, mert olcsó volt, két fillérért lehetett kapni egy kiló dinnyét. Vettünk ötöt-hatot és kenyérrel ettük vacsorára, sokszor ebédre is. Akkor Debrecenben nagy tífuszjárvány volt, és édesanyámmal hastífuszt kaptunk. Nem volt biztosításunk, viszont orvosi kezelésre szükség volt. Máshoz nem tudtunk nyúlni, édesapám eladta egyetlen kincsünket, a tehenet, és az mind gyógyszerbe és a Dobler doktor úr zsebébe vándorolt. Egy hónapig feküdtünk, de édesanyám meghalt, nem tudott felépülni. Én akkor tizenegy éves voltam. Ez egy borzasztó trauma volt az életemben.
Rám hárultak a gazdasszonyi teendők. Paprikás krumplit, bablevest, köménymagos levest tudtam főzni, és meg tudtam főzni egy tésztát. Nagyon nehezen éltünk. A Dénes-kocsmába, ahol a bátyám dolgozott, útkaparók meg kemény fizikai munkát végző emberek jártak. A bátyám a kedvencük volt. Nagyon szerették, mert jópofa volt, tudott velük beszélgetni, és állandóan fizettek neki, hol egy kisüstit, hol egy rumot. És András szépen, lassanként rászokott az alkoholra, mindig berúgva jött haza.
Hamarosan elköltöztünk a Nyilastelepről – tehenünk már nem volt, minek fizessünk az istállóért? –, és beköltöztünk a Nyíl utca 83. számú házba. Az is elég kültelki volt, de már egy rendezettebb hely. Egy fakereskedő háza volt, a tulajdonos az utcai lakásban lakott, és a miénken kívül volt még két lakás. Az egyikben egy kefegyári munkás lakott meg a felesége, a másikban pedig egy nyugdíjas vasutas özvegye, aki az unokáját nevelte – zabigyerek volt, az anyja valahol Budapesten cselédeskedett, és ideküldte a gyereket. Nagyon sokat szomszédoltam. Akkor történt, hogy apám újra megnősült. Bennem egy világ omlott össze. Egész nap sírtam, hosszú ideig nem tudtam túllenni ezen a traumán. De kivédhetetlen volt a dolog, apám elvette a debreceni főrabbi cselédjét, egy szomorú szájú, negyven körüli vénlányt. Én nagyon nem szerettem őt, pedig semmi okom nem volt rá. Csak akkor változtam meg, amikor megszületett a húgom. Őt nagyon szerettem. Egy aranyos, helyes kislány volt, közel éreztem magamhoz. Akkor egy kicsit közelebb kerültem a mostohaanyámhoz is.
Az anyagi helyzetünk viszont nem nagyon változott. Nagy szegénységben éltünk, és főleg az volt az életem megrontója, hogy a lakbért nem tudtuk minden hónapban rendesen kifizetni. Ha elmaradtunk, a háztulajdonos belenézett a fazekunkba, megnézte, mit eszünk. Akkor elhatároztam, hogy ha én egyszer keresethez jutok, nem engedem, hogy az apámat ilyen szégyen érje.
Eközben a Pesten élő Lajos bátyám lassan elszakadt tőlünk. Még levelet se igen írt. Bekerült a szakszervezeti mozgalomba, és hol volt munkája, hol nem. Nem tudtunk róla semmit. Amikor anyám meghalt, a családunk széthullott.
Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya. Mondtam az anyukájának: „Karsai néni, ne tessék nekem kifizetni havonként a négy pengőt, hanem tessék összegyűjteni és év végére tessék nekem ideadni.” Elhatároztam, hogy tovább fogok tanulni. Élt bennem a vágy, hogy ki kell kerülni ebből a rettenetes nyomorúságból. Akkor volt divatban a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A kereskedelmi iskolát is ezért választottam. Mikor apámnak elmondtam, kétségbeesett. Arra gondolt, hogy a család tartóoszlopa leszek majd. Azt mondta, míderesnek, fűzőkészítőnek tanuljak, mert azzal nagyon jól lehet keresni. De én éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a társadalomnak, és ki akartam kerülni onnan mindenképpen.
Karsai néni szépen összegyűjtötte nekem a pénzt, és év végén összegyűlt negyven pengőm. Éppen annyi volt a beiratkozási pénzt a kereskedelmibe. Egyedül mentem beiratkozni. Mikor bekerültem az irodába, az igazgató azt kérdezte: „Hol vannak a szülei?” Mondtam, hogy „édesapám nem ér rá, mert dolgozik”. „Mit dolgozik?” Mondtam, hogy segít a nagyságáknak kosarat cipelni. Döbbenten nézett rám. „Miből akar tanulni? Van pénzük erre?” Mondtam: „Igen, nekem van pénzem, mert tanítottam, és van negyven pengőm a beiratkozásra.” „De hát hogy fogja fizetni a tandíjat?” „Arra gondoltam, hogy nem tizenhat pengő húsz fillért fizetek (annyi volt a tandíj), csak négy pengőt, annyit ki tudnék fizetni.” Azt mondja: „Még alkudozik is velem? Gondolja végig, a kereskedelmibe nagyon drága füzeteket kell venni. Miből fogja maga ezt fizetni?” Mondom: „Ha nekem csak ez lenne a gondom… De nekem tanítással pénzt is kell keresni, mert édesapámnak megígértem, hogy a lakbért én fogom kifizetni.” „Mennyi lakbért fizetnek?” „Húsz pengőt.” Akkor elkezdett nevetni, ilyen gyerekkel nem nagyon találkozhatott, és arra gondolhatott, hogy talán meg kell adni nekem ezt a lehetőséget. „Jó, hát akkor megegyeztünk, a mi diákunk lesz!” Így történt a beiratkozásom.
Ott már más társaság volt, mint a polgári leányiskolában. A Debreceni Kereskedő Társulat iskolája lévén nagyon sok gazdag gyerek járt ide – jól menő iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, magas rangú hivatalnokok gyerekei, sőt még egy arisztokrata lány is –, a legdrágább iskolák egyike volt. Tizenhat pengő húsz fillér óriási nagy pénznek számított akkor. Én voltam a legszegényebb. Kutyául éreztem magam, mert sehova se tartoztam. Ott már vegyesen voltak zsidók és keresztények. Negyvenen voltunk az osztályban, és talán tizenöt zsidó származású gyerek lehetett. Én az első padba ültem, mellém egy aranyos lány került, Boriskának hívták. Az édesapja festékkereskedő volt, két üzlete volt meg egy óriási bérháza Debrecenben, meg a Bethlen utcán egy kertes családi házuk. Látta, hogy soha nem viszek uzsonnát. Mindig ideadta nekem az uzsonnája felét. Jó barátságba kerültünk, az olvasmányaink is közösek voltak.
Mindenekelőtt tanítványok után kellett néznem, és volt öt tanítványom. Mindegyik gazdag gyerek, és mint egy kis polihisztor járkáltam az egyik fényes lakásból a másikba, hol németet, hol franciát tanítottam, azonban sok helyen nem láttam az igazi boldogságot meg harmóniát, amiről a ponyvákban olvastam, főképp Courths-Mahler könyveiben. S akkor lassanként abbamaradtak ezek az olvasmányok, és a kereskedelmiben felfedeztem magamnak Adyt.

 

A Déri Múzeum körüli sétatéren mutattak be nekem egy fiút, akivel nagyon jó barátságban kerültünk. Az apja akkor a Fonciere Biztosító Társaság egyik magas rangú tisztviselője volt, ő pedig a zsidó gimnáziumba járt. Eggyel feljebb járt, mint én. Helyes, magas, gesztenyebarna hajú, kék szemű s nagyon jólelkű ember volt. Jártunk ki a Nagyerdőre sétálni, de egy-egy csóknál több nem történt. Elkezdtük tervezgetni a jövőnket. Az érettségi után azonban már a numerus clausus érvényesült, és a szülei Brnóba küldték, vegyészmérnöknek készült. Sokat leveleztünk, és elhatároztuk, hogy majd összeházasodunk. Ő vitt közelebb a munkásmozgalomhoz, őt talán a fasizmus erősödése, a fajüldözés vitte oda, mint nagyon sok más zsidó értelmiségit.
Lacinak volt egy barátja, aki elkezdte sorolni, milyen gondok vannak a társadalomban. Mondom, hiába beszélnek maguk akármit, ha nem csinálnak semmit, akkor nem ér az egész semmit. Azt mondja: „Maga ezen tud változtatni, ha eljön a munkásotthonba.” Így tettem be a lábamat a debreceni munkásotthonba, ahol mindjárt beosztottak egy munkacsoportba. Először csak irodalmat, közgazdasági témájú munkákat tanultunk, azután kezünkbe került a Kommunista Kiáltvány, azt elemeztük. Marx Tőkéjének volt egy népszerű kiadványa, a Schönstein-füzetek. Emberi nyelvre lefordítva így Marx Tőkéjét tanulmányoztuk és Lenintől az Állam és forradalmat. Gyorsan rájöttem, hogy mi itt legális környezetben tiltott dolgokkal foglalkozunk. Aztán a Népszavára kellett előfizetőket szerezni, szociáldemokrata tagokat beszervezni. 1938-ban voltunk már akkor. A szociáldemokrata párt debreceni szervezetének vezetősége nagyon jól tudta, hogy mi itt nemcsak szociáldemokrata témákkal foglalkozunk, de falaztak nekünk. Ennek ellenére is hatott ránk a sztálini tétel, hogy a szociáldemokraták a burzsoázia ügynökei, mert lassanként kommunisták lettünk. Hittünk egy csodálatos szép világban, ahol minden ember egyenlő, ahol nem lesz sem fajüldözés, sem osztályüldözés, hanem szabadság lesz. Mi ezért dolgoztunk. Nem kaptuk meg az információkat, hogy a Szovjetunióban milyen borzalmak történnek, illetve a magyar sajtónak semmit nem hittünk el, amit a Szovjetunióról írtak. A koncepciós perekről, a Gulagról fogalmunk sem volt. Meg voltunk róla győződve, hogy minden hír, amelyik a Szovjetuniót bírálta, hazugság. Az iskolában nem vertük nagydobra, hogy a munkásotthonba járunk, de azért sejthettek valamit, mert sok mindent nyíltan kritizáltunk. Miután én bekerültem a munkásmozgalomba, Boriskát is beszerveztem, amit a szülei megtudtak, és rendszerint összepofozták. Mindhiába persze, mert Boriska vállalta az összes következményét annak, amit ott tanult.
A bevonulás a Felvidékre óriási propagandával járt és nagy lelkesedéssel fogadták, akárcsak később Erdélyt meg a Délvidéket.

 

 

Mi megbeszéltük akkor, hogy ezért majd nagy árat kell majd fizetnünk, de ezt csak a Népszava merte megírni, az is csak a sorok között. Mi megtanultunk a sorok között olvasni.
Továbbra is készültünk az érettségire, de 38-ban már háborús szelek fújtak. Az érettségi jól sikerült, csak számtanból volt kettesem. Mindenféle remény nélkül, de mindketten tovább akartunk tanulni. Azután elvált a sorsunk, mert Boriska, hogy megszabaduljon az otthoni balhéktól, elment Désre, Erdélybe, ahol rokonai voltak, és férjhez ment egy fogorvoshoz.
Érettségi után állásba mentem, egy redőnyüzem tulajdonosa vett fel. Klein Miksa nagyon adott a külsejére. Reggel, mikor bementem dolgozni, mindig bajuszkötő volt rajta, mert nem volt megelégedve a férfiúi díszével. Felgörgethető rolettákat gyártott, és volt vagy tizenöt ügynöke, akik járták az országot és adták el a rolettákat. Én reggeltől délutánig szállítóleveleket írtam, negyven pengő volt a fizetésem, nagyon kevés, de fix pont volt, hogy apámnak a húsz pengőt ki tudtam fizetni a lakbérért. Tanítványaim is voltak. A földszinti irodában dolgozgattunk. Egyszer csak Klein úr elkezdi mondani, hogy ő milyen boldogtalan, és ő nagyon szívesen adna nekem pénzt, hogy a szüleimet tudjam támogatni, de ennek az lenne a feltétele, hogy időnként eleget tennék az ő vágyainak. Felháborodva mondtam neki, hogy holnap már be sem jövök dolgozni. Azt mondja Klein úr:„Az elődje nem volt ilyen finnyás.” Azt, hogy otthagyom a munkahelyem, sokkal könnyebb volt elhatározni, meg odavágni mindent, mint megint ott maradni pénz nélkül. Akkor megint elkezdtem több tanítványt keresni magamnak, pénzre volt szükségem.
Arra gondoltam, hogy megpróbálok Párizsba menni. Akkor már nem lehetett útlevelet kapni, de a fejembe vettem, hogy kihallgatást kérek a rendőrfőkapitánytól. Valószínűleg megdöbbent egy ilyen szemtelenségen, de fogadott. Fölmentem, bár már a lépcsőn is a torkomban volt a szívem. Mondtam, hogy önök nem engedik, hogy tanuljak az egyetemen, és azért szeretnék útlevelet kapni, hogy kimehessek Franciaországba, hogy ott tanulhassak a Sorbonne-on. Végignézett rajtam, nem szólt egy szót sem, elővett egy cédulát, ráírta, hogy az útlevél kiadható. Madarat lehetett volna velem fogatni, ám mégsem tudtam utazni. A nyugati hatalmak látták a fasiszta veszélyt és látták, hogy itt milyen faji üldöztetésnek vannak kitéve a zsidó emberek, mégsem kaptam vízumot. Volt száz pengőm, fogtam magam, felmentem Budapestre a bátyámhoz. Gondoltam, hogy ott majd csak találok valami munkát.
Lajos bátyám az Izabella utcában lakott, egy nagy bérházban, egy Ausztriából idevándorolt asszony lakásában, egy udvari, lichthofra néző, kétszer három méteres cselédszobában. A berendezés egy szekrény volt, egy asztal és egy ágy. Kitörő örömmel éppen nem fogadott, de befogadott. A háziasszony behozott még egy vaságyat. Egy ágy tizenöt pengőbe került havonta, s a háziasszony – igazi pesti hiéna – kikötötte, hogy csak este hat óra után mehetek haza. Nem tudtam, hogy miért. Szeptember volt már, és én róttam a Körutat, majd leszakadt a lábam a fáradtságtól. Olvastam az újsághirdetéseket, mert el akartam helyezkedni, de mint kereskedelmi levelezőnek semmiféle reményem nem volt. Minden újsághirdetés azzal kezdődött, hogy őskeresztény munkatársat keresünk, és én ennek nem feleltem meg. Egyszer mégiscsak korábban mentem haza, dél körül. Be volt zárva az ajtó, és akkor jöttem rá, hogy ez a nő egy rókáról húsz bőrt nyúzott le, mert nappal kiadta a szobát alkalmi légyottokra.
Végül elhelyezkedtem egy kötő-szövő üzemben, ahol pulóvereket kellett összevarrni. Mivel én kétbalkezes voltam, ha ott maradok, a hideg vízre valót sem keresem meg. Úgyhogy ezt rövid úton otthagytam. Egy újsághirdetésre elhelyezkedtem egy pipakészítő üzemben a Révai utcában. Ott is egy Klein nevű főnököm volt. Pipákat készítettünk, Bruyer, Jondoluc pipákat, külföldről hozatták a nyersanyagot. Dolgozott ott tizennyolc segéd, s hárman voltunk, akik kikészítettük a pipákat. Semmiféle elszívó berendezés nem volt, ezek a segédek a csiszolástól úgy néztek ki, mint egy-egy óriási szürke egér. A főnök nagyon szerette az érettségizett lányokat, mert azoknak könnyű kezük volt, és csíkozás nélkül tudtunk lakkozni. Ezt nagyon szerettem csinálni, meg is tanultam a politúrozást.
Egyszer az utcán és összetalálkoztam egy volt osztálytársnőmmel, akivel együtt jártam a polgáriba, Sugár Irénnek hívták. Elmeséltem, micsoda szörnyű körülmények között lakom. Azt mondta, költözz hozzánk, s én hozzájuk is költöztem a Kertész utcába. Az öreg Sugár bácsi szabómester volt, a fiával együtt dolgozott. A felesége meghalt, két lánya volt, Irén és Magda. Mindkettő részt vett a mozgalomban.  Budapesten addig még nem kerestem meg a szociáldemokrata pártot, gondoltam, előbb legyen valami állásom. Irén mondta, hogy menjek vele a VI. kerületbe, s ott mindjárt bekapcsoltak a szociáldemokrata mozgalomba.
Hétvégeken a mozgalom volt vagy kirándulás, vagy valami más elfoglaltság. Részt vettünk röpcédulázásban is, meg az éjszakai illegális munkában. Eléggé nagy volt a kockázat, mert járőrök voltak, és voltak besúgói a rendőrségnek.
Debrecenben maradt édesapámmal, a feleségével meg a kislányukkal tartottam a kapcsolatot, segítettem őket anyagilag, a lakbért mindig kifizettem – tudtam, hogy másképp kilakoltatják őket –, noha nagyon keveset kerestem ebben a pipaüzemben, körülbelül ötven-hatvan pengőt, de mindig segített, hogy gépelnivalót kaptam. Például Vértes György színdarabját gépeltem munkaidő után. Mindig volt valami külön keresetem.
 Goldmann György, a csoportvezetőnk egyszer azzal állított elém, arra gondoltak, javasolnak az Országos Ifjúsági Bizottságba. Ez a szociáldemokrata párt keretein belül működő ifjúsági mozgalom volt, Ságvári Endre – akkor már az illegális kommunista párt tagja – vezette. Azt mondta, ez nagy megtiszteltetés, fogadjam el. Elfogadtam, s beállítottam a Conti utcába. Ságvári Endre éppen az Almássy térről jött, nagyon kedves fickónak láttam. Bevontak a munkába, de én semmihez nem értettem, alig néhány hónapja kerültem fel Debrecenből Budapestre. Azt mondták, foglalkozzam a kerületi ifjúsági csoportokkal. Azt sem tudtam, milyen problémái vannak a VI. kerületieknek, teljesen alkalmatlan voltam erre a feladatra. Ezt a közösséget is összekovácsolta a bajtársiasság meg a szolidaritás. Például, ha az egyiknek nem volt munkája, akkor összedobtunk egy kis pénzt, hogy legyen ebédrevalója.
Nem kötődtem senkihez Budapesten. Gellért Laci, a barátom, udvarlóm Debrecenben volt, időnként eljött meglátogatni. Aztán lecsukták az egész debreceni társaságot, a Margit Munkásotthonba járókat. Amikor hat hét vizsgálati fogság után elítélték őket, három év börtönbüntetést kaptak. Ez már 40 tavaszán volt. Gellért Lászlót büntetőszázadba küldték, és Ukrajnában fejezte be az életét mint aknaszedő. Óriási szerencsém volt, mert ha Debrecenben vagyok, engem is lebuktatnak. Amikor híre jött egy-egy lebukásnak, mindig megrettentünk. Belénk nevelték, hogy nem szabad köpni, ne legyél gyáva, és ne árulj be senkit. Ez volt az etikai kódexünk.
1940-ben egyszer Ságvári azt mondta, mit szólnál hozzá, ha megint visszamennél Debrecenbe, és a lebukások után újraszerveznéd az ifjúsági mozgalmat? Mondtam, hogy én erre eddig nem gondoltam, de ha ti kifejezetten kéritek, akkor hazamegyek. Pedig nem szívesen tettem eleget a kérésnek, mert már éppen kezdtem gyökeret verni Budapesten. Ságvári Endre három délutánt szánt rám, hogy elmondja, milyen feladataim vannak: „Újjászervezed az ifjúsági csoportot, mégpedig a nemzeti összefogás szellemében, mert most a fasizmus leverése a legfontosabb, és a szociáldemokratákkal jó kapcsolatot kell kiépítened. Neked biztos fog sikerülni, mert téged még a Pajor is szeret.” Pajor Rudolf a szociáldemokrata párt központjának egyik titkára volt. Sok kommunistát nem fogadtak el, mert voltak köztük amolyan véresszájú alakok, akiket nem szerettek, tudták róluk, hogy ultrabalosok. Ezek nagyon nagy kárt is okoztak. Azt mondta Ságvári: „Úgy kell dolgoznod, hogy beválasszanak a debreceni szociáldemokrata párt végrehajtó bizottságába, és téged bízzanak meg az ifjúsági mozgalom szervezésével és vezetésével.” Ezzel az útravalóval indultam haza.
 Otthon nagy boldogsággal fogadtak, különösen a kislány féltestvérem, Gizella. Egy kis megtakarított pénzem is volt, azt odaadtam apámnak, hogy legalább egy ideig, amíg nem lesz valami keresetem, ne szaporítsam a gondjait. A bátyám otthagyta a csaposságot, valamit javult is az alkoholizmusa, és egy uradalomban helyezkedett el, kulcsárfélének. Haza is adott valamennyi pénzt nagy ritkán. A szüleim ott laktak, ahol azelőtt. 1940 őszén hideg, nyirkos, esős idő volt, és egyetlen helyiséget, a konyhát fűtöttük, ott is főztünk. Én azonnal elmentem az iskolába, és a volt osztályfőnökömet kértem, ajánljon tanítványokat, mindjárt lett három tanítványom. Egy kicsit fel is lélegeztem, és utána beállítottam a szociáldemokrata pártba. Kovács János fogadott. Mondtam, hazajöttem és úgy gondoltam, ha Kovács elvtársnak szüksége van segítségre, én tudok gépírni, gyorsírni, segíthetek az adminisztrációban. Éppen erre van szüksége, mondta, de egy fillért se tudnak fizetni. „Nem azért jöttem, hogy fizessen, segíteni akarok.” Így másnap reggel már meg is jelentem ott. Összesen két-három helyiségük volt, összezsúfolva, abban volt az asztalosok, a szabók, a bőrösök szakszervezete. Summa summárum, lassanként elhelyezkedtem az irodában, sőt Kovács János elővette a tagsági kartotékokat, és odaadta, nézzem át, ki van elmaradva a tagdíjjal. Akkortól azzal voltunk elfoglalva, hogy végiglátogattuk az elmaradt tagdíjasokat. Engem vidékre küldtek, Balmazújvárosba, történetesen éppen Veres Péterhez. A kartotékrendszerből világosan lehetett látni, mennyien voltak úgynevezett pártoló tagok. Voltak olyanok, még nagykereskedők, sőt magas rangú állami tisztviselők is, akik komoly összegeket fizettek a szociáldemokrata pártnak. Voltak még iparosok, kereskedők. Mindössze öt képviselőjük volt a parlamentben, köztük Kéthly Anna, Peyer Károly és Buchinger Manó. A kartotékokból kiderült az is, ki az igazi szociáldemokrata és ki az, aki balra áll a szociáldemokratáktól. Akkoriban a fejemben volt az egész debreceni párttagság. Ez egy nagy-nagy bizalom volt, és nem is éltem vele vissza.
Megszaporodtak a gyűlések, értekezletek, összejövetelek, a szakszervezetek aktivizálódtak, és én arra is fizettem rá. A vezetőség annyira elismerte a munkámat, hogy valóban bevettek a végrehajtó bizottságba és megbíztak az ifjúsági mozgalom vezetésével. Akkor elkezdtünk szervezkedni azokkal, akiket nem csuktak le. Volt egy fegyvertényünk, 1942. március 15-én. A Történelmi Emlékbizottság példájára mi is meg akartuk ünnepelni március 15-ét, saját zsebből összeadtunk egy koszorúra valót, és este megkoszorúztuk az Aranybikával szemben lévő Kossuth-szobrot. Ságvári Endre adott egy nemzetiszín szalagot, és saját kezűleg festette rá: Magyar fiatalok a magyar szabadságért. A hatalom még ezt a szerény kis megemlékezést sem tűrte, másnap eltüntették a koszorút, úgyhogy a debreceni közönség nem is látta.
Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott. Kért könyveket, az első verseskötetet én adtam neki. Munkáscsaládból származtak, az apjuk kövezősegéd volt. Debrecen külvárosában laktak, Csapókertben, egyszoba-konyhás lakásban, kertes házban. Azután nagyon megváltozott, részt vett a csoport munkájában, s ebből egy szerelem lett. A családja is befogadott, jártam hozzájuk. Nagyon szerettek engem.
 A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. Azt mondta, akkor este hat órakor jöjjön a Péterfia utcai laktanyába, a siralomházba, mert a bátyját mint katonaszökevényt agyon fogják lőni. A siralomház. egy cella volt, asztallal, székkel, egy üveg bor és egy pohár volt az asztalon. Mikor benyitottam, nem tudtunk megszólalni. A bátyám arcán láttam, hogy most már minden mindegy, nem kell beszélni. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak akkor kezdtünk el rettenetesen sírni, amikor egymás nyakába borultunk és elbúcsúztunk egymástól. Este egyedül mentem el a temetésére, szétlőtt teste egy gyalulatlan koporsóban volt. Apámnak nem bírtam megmondani. Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a fiával.
Elég jó idegrendszert örököltem. Ha nem így van, lehet, hogy nem úszom meg ép ésszel, ami velem történt. Debrecenben a Libakertben laktam, egy kicsi szobában, egy idős vénlány lakójaként. Egyik reggel éppen fésülködtem, amikor beállított hozzám egy elegáns úr. Magas volt, szép kabát, bársonygallér, fekete keménykalap, fekete kesztyű, fekete ernyő. A következőt mondta: „Hivatalos személy vagyok és felszólítom, hogy számoljon be nekünk mindarról, amit a szociáldemokrata pártban tapasztalt.” Megijedtem, de azt mondtam: „Uram, mi legális párt vagyunk, nekünk képviselőink vannak a parlamentben. Mi csak olyan dolgokat csinálunk, ami megengedett. Egyébként is, Czerovszky úr, a Politikai Osztály vezetője állandóan kijár a munkásotthonba, és Kovács János, a párttitkárunk mindenről beszámol neki.” „Látom, hogy maga fanatikus, és azt is tudjuk, hogy kapcsolata van Ságvári Endrével. Két hét múlva visszajövök, akkorra döntse el…” „Semmit nem tudok mondani, amit önök nem tudnak.” „Mi majd eldöntjük, hogy fontos dolgot mond-e vagy sem. Tudja, mi román módszerekkel vallatunk…” Ezzel otthagyott. Így, ezzel a tudattal éltem másfél évig, hogy a kémelhárítás be akar szervezni. Mindig vártam, mikor fog kopogtatni, és mikor csuknak le. Úgyhogy amikor a rendőrség izgatásért letartóztatott, megkönnyebbültem, hogy csak erről van szó.
Aktivizálódott a társaság, és a bőrösök összejöttek egy szakszervezeti gyűlésre. A végrehajtó bizottság engem és Holló Jánost küldött ki, hogy szólaljunk fel. Ott volt valaki a rendőrségtől is, aki végighallgatta a gyűlést. Holló János egy szélesebb horizontú külpolitikai tájékoztatást tartott, én pedig arról beszéltem, milyen rettenetes a háború –akkor már jegyre adtak mindent, drágaság volt, és ez a munkásokat sújtotta elsősorban –, s hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs Voronyezsnél. Akkor a rendőrségi küldött feloszlatta a gyűlést. 1944. február 5-én irtózatosan fájt a fogam, bementem a munkahelyemre, és mondtam a titkárnak, hogy megyek az OTI-ba, mert elviselhetetlenül fáj. Egyszer csak megérinti a vállam valaki. Hátranézek: hát a ragyás képű Derecskei volt, a Politikai Osztály egyik detektívje. Azt mondja, kövessem. Bevitt a rendőrségre, és letartóztattak. Holló Jánost is letartóztatták, de vele nem találkozhattam. Este – csak járkáltam vég nélkül a cellámban – adták be a zuppát, a köménymagos levest. Hozzá sem nyúltam. Másnap reggel egy kihallgatóhoz vittek föl, egy tagbaszakadt, kigyúrt, birkózóbajnok külsejű pasashoz. Azzal kezdte: „Na, jó volt a leves? Voltak itt már nagyobb urak is, mint te vagy.” Ez engem vérig sértett, meg az is, hogy letegezett. Elfogott a méreg, és azt mondtam neki: „Még lesznek is.” Erre minden, ami trágár kifejezés, az elhangzott. „Képviselő akarsz lenni a Szovjet-Magyarországon?” És ütött, ahol ért. Nekiestem a falnak, rettenetes volt, de semmit nem vallottam be. Mit vallhattam volna be? A rendőrtiszt hallgatta a felszólalásomat. Másnap már lefoglalták a szociáldemokrata párt tagnyilvántartását, a kartotékokat, s elkezdtek vallatni, hogy ez kicsoda, meg az kicsoda, az miért fizet többet, az miért kevesebbet? Elhatároztam, akármi történik, én senkit nem fogok lebuktatni. Meg fogom mutatni, ki az igazi kommunista. Ez tartotta bennem a lelket. Akármit csináltak, én csak azt mondtam, hogy mi csupán legális munkát végzünk. Belőlem semmit nem húztak ki. Mondtam magamnak, ha ezt kibírtam, akkor mindent ki fogok bírni. Gyalog kísértek át az ügyészségre, az emberek jól megnéztek az utcán, mert mögöttem jött a smasszer, puskával. Ott is magánzárkába raktak. Még a legrondább időben is volt mód emberségre. Két foglárnő volt. Az egyik egy vadorzó, durva ember, s ahol csak lehetett, megkeserítette az életemet. A másik rendes nő volt. Meleg vizet hozott, behozta az újságot, könyvet, hogy olvassak. Borzasztó rossz volt abban a cellában, és piszokul hideg, mert nem fűtöttek jól. Egyszer kinyitja a cellaajtót, és nevetve mondja, ide figyeljen, mondja meg a Németi úrnak, ha magának máskor krémest hoz, ne a krémesbe tegye a levelet, mert majd beletört a fogam. Odaadom én ezt magának anélkül is. Borzasztóan megörültem, míg a levél tartalmát meg nem ismertem. Az volt benne, hogy a németek 1944. március 19-én megszállták az országot. Másnap volt a tárgyalásom.
Azt kérdezték, amit a rendőrségen is kérdeztek, és én mindent tagadtam. Azt mondtam, legális módon vettem részt egy ilyen gyűlésen. Izgatás miatt folyt ellenem az eljárás, ez enyhébb fokozat, mint a kommunista szervezkedés Lehívatott az ügyész, azt kérdezte, mit gondolok, mennyit fog adni. Mondtam, úgy gondolom, semmit, mert nem csináltam semmi olyat, ami törvénybe ütköző, felmentenek, vagy maximum három hónapra gondolok. Mondta, akármennyit adok, maga fellebbezze meg, és én a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezem. A nyilvános tárgyalás délután három órára volt kitűzve, és ott volt a társaság. Az ügyész egy olyan vádbeszédet tartott, hogy azt hittem, ezután már csak az akasztás jöhet – hogy az ilyeneket ki kell irtani a társadalomból, meg ehhez hasonlókat –, de a legnagyobb megdöbbenésemre a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezett. Még aznap szabad is lettem. Gyönyörű, napsütéses tavasz volt, és Németi Jóska várt a börtönkapuban. Mondta, hogy haza ne menjek, mert kerestek a lakásomon és a szüleimnél, egyrészt a Gestapo, másrészt a „def”, a defenzív osztály. Úgyhogy a szüleihez vitt haza. A konyhában volt egy vaságy, én ott táboroztam le, a család többi tagja pedig bent aludt a szobában.
Néhány nap múlva azt mondta nekem Jóska édesanyja, lelkem, én itt hagynám magát, akár a világ végéig is, de fel fognak jelenteni az utcában, nincs biztonságban. Akkor Jóska keresett nekem egy másik helyet. Az új lakhely Béres András kőművesnél volt, akit a defenzív alosztály éppen lecsukott. A felesége otthon sírdogált szegény. Gondolták, hogy éppen ott nem fognak keresni. Engem borzasztóan bántott, hogy bajt hozok arra, aki befogad. Négy nap múlva Jóska nagybátyja, egy kövezőmester fogadott be, Deák Józsefnek hívták. Nagy szociáldemokrata volt, vagy tizenöt-húsz segéddel dolgozott. Ott biztonságban éreztem magam, fellélegeztem.
Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.
Németi Jóska megint keresett egy másik helyet. Egy cipészsegéd lakásába vitt el, akinek gyerekük nem volt, a felesége a kefegyárban dolgozott. Ők reggel elmentek dolgozni, és rám zárták az ajtót. Egy napon megjelentek a detektívek, benyomták az ajtót, és bevittek a rendőrségre. Németit is lecsukták, elinternálták Garanyba. Lehet, hogy valakinek elmondta, hol rejteget.
Autóba tuszkoltak, és úgy vittek be, végig a Péterfián. Szép május vége volt, s ugyanoda kerültem, ahol már egyszer voltam. Becsuktak huszonöt hivatásszerűen prostitúcióval foglalkozó nő közé. Én ettől irtóztam, rosszul éreztem magam. Szerencsém volt, mert a rendőrségen volt egy kapitányi rangban lévő ember, akinek valami zsidó beütés lehetett a családjában, s leváltották magas beosztásából. Most tyúkperekben ítélkezett, s nem volt gépírónője. Úgyhogy feljártam hozzá gépírni. A külvilágról némi ismereteim keletkeztek ott. A detektívek valamelyest szolidarizáltak velünk, mert németek randalíroztak Debrecenben, és ezek önérzetét is bántotta, hogy másodrendű emberek lettek a németek mellett. Megkérdezték, van-e valamilyen kívánságom? Mondom, tessenek egy másik cellába vinni, mert nagyon szenvedek ezektől a hölgyektől. Megtették, egy magánzárkába csuktak, onnan mentem fel naponta dolgozni a kapitány úrhoz. Örültem, hogy ott vagyok a rendőrség óvó keze között, azt gondoltam, milyen jó, itt kihúzom a háború végéig. De nem húzhattam ki, mert jött egy olyan rendelet, hogy azokat, akiknek nincs hivatalos ítéletük, internálni kell. Így elvittek Sárvárra, ami nem is internálótábor volt, hanem gettó, egy Auschwitz-előkészítő. Talán mert zsidó voltam, nem Garanyba vittek, ahol a keresztény politikai foglyok voltak, hanem bevágtak Sárvárra, a gettóba.
Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. Sütött a nap, csodálatos levegőn voltunk, és élveztem, hogy szabadon mászkálhatok, legalább a táborban.
Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. Azután bevagoníroztak bennünket egy tehervagonba – mintha egy forró skatulyába zártak volna be nyolcvan embert. Nem lehetett leülni, és csak akkor jutottunk egy kicsi lélegzethez, amikor elindult a vonat, és egy kis huzat keletkezett. Így hurcoltak bennünket étlen-szomjan. Nem vettek tudomást az emberi szükségletekről sem. Egy nap és egy éjszaka után állt meg a vonat, akkor adtak egy kis vizet, s lehetővé tették tíz-tizenöt percre, hogy kitakarítsuk a szerelvényt. Mellém szegődött egy fiatalember. Kérdezem, hova megyünk. Azt mondja: Auschwitzba. Mondom, mi az az Auschwitz? Koncentrációs tábor. Miféle tábor? Megsemmisítő tábor. Ezt nem mertem senkinek se elmondani útközben, mert gondoltam, nem csinálok pánikot. Megérkeztünk, a rámpákat leszedték, a vasrudak csörgését lehetett hallani és óriási ordítozást, hogy mindent ott kell hagyni a vagonban, majd jön egy autó, és az elviszi a málhát.

 

 

Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei. Bementünk egy óriási fürdőhelyiségbe, csupa tusoló volt. A német tisztek nézték, ahogy levetkőzünk. Ez borzasztó élmény volt, és akkor mindenkit szőrtelenítettek. Levágták a hajamat kopaszra. Ettől kiborultam, megállíthatatlanul zokogni kezdtem. Mit tudtam én, hogy még több sírnivaló is lesz? Azután megfürödtünk, és mindenféle kacatokat adtak. Nekem egy szoknya, egy pizsamakabát jutott meg egy klumpa. Mikor kijöttünk, ott már volt a Sonderkommando, így hívták a különleges kommandót. Ezek lengyelek voltak, csíkos rabruhában. Akkor azt mondja a nő, aki elvált az anyjától, hogy mikor hozzák már az édesanyámat? „Ő már fent van, füst lett belőle!” – mondta valaki. Azt hittük, megbolondult, és még mindig nem sejtettünk semmit. Elmondta, hogy van krematórium is, odaviszik az öregeket és a betegeket, a gyerekeket. Ott ugyanolyan tusolóhoz hasonló rózsák voltak, csak abból nem víz, hanem gáz jött. De ezt csak később tudtuk meg. Akkor elvittek bennünket egy fából ácsolt blokkba. Én a 31-es blokkba kerültem. Egy óriási fabarakk volt, emeletes priccsekkel, két vagy három emelet. Én a földszintre kerültem, és mint egy liszteszsák, elterültem, és elaludtam, mint akit agyonvertek. Hajnalban óriási ordítozásra ébredtem, hogy: „los, schnell”, gyorsan, s elindították a társaságot az Appelplatzra, tehát a díszszemlére, mi így hívtuk. Háromezer nő volt ott. Volt egy foglyokból kiválasztott nő, a Lageraltester, szlovák volt, ő kommandírozott bennünket, hogy kell állni, amikor jönnek a németek. S akkor hajnali két órától tíz óráig kellett ott álldogálni, étlen-szomjan, megvárni, amíg a Lagerführer meg az Aufseherin, a német felügyelőnő megszámolta ezt a szerencsétlen társaságot. Azután hozták az ennivalót: két deci feketekávét, cukor nélkül és egy darab fekete kenyeret. Ez volt a reggelink. Utána szélnek eresztettek bennünket, mindenki azt csinált, amit akart. Mászkáltak, sokan bementek a barakkba. Én nem, én élveztem a levegőt. Mindig mászkáltam, amikor lehetett, és Ady-, Petőfi-, József Attila-verset mondtam magamban.
Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába. Bevagoníroztak és elvittek bennünket Gleiwitzbe (Gliwice). Ebben a lengyel városban volt a Farben Industrie egyik leányvállalata, ahol hadianyagot gyártottak.
Auschwitz után paradicsomi állapotba kerültünk, mindenkinek külön ágya volt, fehér lepedővel letakarva, elvágólag beágyazva. Kaptunk fehérneműt, csíkos lágerruhát. Este hoztak lágerkaját: két deci feketekávét meg egy darab fekete kenyeret. Reggel öt órakor volt ébresztő, bevittek bennünket az üzembe. Ez egy puskaporgyártó üzem volt, nekem például az volt a dolgom, hogy odaállítottak egy trichter, egy kavaró mellé, s a huszonöt kilós szénporos zsákot bele kellett öntsem a trichterbe, és jobb kézzel le kellett kavarnom. Ezt kellett tizenkét órán keresztül csinálni. Az egész arra ment ki, hogy ameddig bírja a társaság, bírja, aki már kidőlt, azt szelektálják, viszik vissza Auschwitzba vagy a gázkamrába, és hoznak friss munkaerőt. Borzasztó nehéz meló volt. Az elején arra gondoltam, hogy talán egy fél évig kibírom, de rájöttem, ha nem kapok segítséget, akkor talán még egy hónapig sem..
A francia hadifoglyok a városban voltak, ők szabadabban mozoghattak, vásárolhattak, és hadifoglyoknak kijáró kosztot kaptak. Jöttek az üzembe dolgozni, egynéhányan kifogtak valakit, és mindig a zsebükbe csúsztattak valami ennivalót. Egy helyes, jóképű francia fiú, csak annyit tudok róla, hogy Jacques-nak hívták, nekem is a mindennap a zsebembe csúsztatott két szelet kenyeret, közöttük valami felvágottal. Megettem, s valahogy így bírtam ki ezt a munkát. Ez eltartott nyártól 1945 februárjáig.
A szobatársaim lengyelek, franciák és csehek voltak. Magyar talán egy vagy kettő volt közöttük. A kápó egy lengyel nő volt, és méltó tanítványa volt a németeknek.
Egyszer megint őrületes ordításra lettünk figyelmesek. Mindenki szedje a cuccát, a raktárt kiürítették. Megint szerencsém volt, egy lengyel fiatalember osztogatta a raktárban felhalmozott ruhákat. Kaptam egy jó télikabátot, egy bakancsot és egy remek sínadrágot. Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk. Ez egy olyan tett volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
Egyszer az a gondolat született meg néhányunkban, hogy ki kell ugrani a vonatból. A tehervagonnak van egy lépcsője, olyan, mint egy nagy szemétlapát. Kimásztam oda, nagy lendülettel beleugrottam az árokba, s belehengeredtem. Két lövés dördült utánam, de egyik se talált. Szerencsésen megúsztam, nem tört el semmim, s elkezdtem bolyongani. Egyszer egy falu tűnt fel előttem. Később tudtam meg, hogy ez Prágától húsz kilométerre van, Benešov. Bekopogtam egy családi házba, kijött egy férfi, rámutattam a lágerszámomra. Azt mondja: „El foglak rejteni, de itt nincs elég hely nálunk, elviszlek az anyámhoz.” S akkor elindultunk, megálltunk egy kapu előtt. „Várj meg, megbeszélem a családdal.” Egy SS-pasassal lépett ki, gyorsan elcsíptek, bevittek a rendőrségre. Már ott láttam a társaimat. Az egyiknek eltört a lába, nem mindenkinek sikerült az ugrás. Nyomorult társaság volt, ellátatlanul. Mikor a németek elmentek, a cseh rendőrök végtelenül rendesek voltak. Meleg vizet hoztak, valahonnan kenyeret, kávét szereztek, s akit tudtak, elláttak.
Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk. Két vaskapu között lévő cellába raktak, ahol csak egy szalmazsák volt, egy angol vécé és egy vízcsap. Végigfeküdtem a szalmazsákon, és elaludtam. Egy vagy két nap múlva fölébredek, és kérdem a mellettem lévőtől – egy francia lány volt, Madeline-nek hívták –, hogy mikor kapunk enni. Semmikor, mondja. Ma vasárnap van, hungertag, tehát éhezési nap. Rájöttünk, hogy büntetésből halálra akarnak éheztetni. Vasárnap hungertag volt, hétfőn két deci feketekávé és egy kis darab kenyér, szerdán csak répaleves. Pénteken hungertag, szombaton megint leves. Ez így ment, csak minden második nap kaptunk enni. Az emberi szolidaritás azért megmentett bennünket, mert voltak ott kommunisták, baloldali érzelmű emberek, és valószínűleg lepénzelhették a kommandantét, aki az ennivalót szállította nekünk. Mindegyik levágott egy kis darab kenyeret a sajátjából és nekünk adta. Minden morzsát elosztottunk, így éltünk négy hónapig. Tizenketten maradtunk életben. Harmincnyolc kiló voltam, amikor szabadultunk. Ez olyan volt, mint a mesében. 45. május 5-én egy kerek képű, mosolygós vöröskeresztes cseh orvos jelent meg, és azt mondta: „Lányok, mehettek haza.” Persze csehül. Kinyílt a börtönajtó. Nem lehet elmondani, mit jelentett ez. Egy orgonával felvirágozott autóbuszra ültettek, így vittek be bennünket Prágába, egy szállodába. Én egy szobába kerültem, egyedül.
Nagyon kellett vigyázni az evéssel. Sokan azért haltak meg, mert nem bírtak mértékletesek lenni. Én ösztönösen vigyáztam az ennivalóval, és nagyon lassanként kezdtem el enni. Egy kicsit föltápláltak ott bennünket. Egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy nem jövök haza, pedig lett volna lehetőségem. Madeline, aki a börtönben mellettem feküdt a szalmazsákon, hívott: „Gyere velem Párizsba, mi minden segítséget megadunk neked. Beiratkozhatsz a Sorbonne-ra, és minden nagyon jó lesz.” Az apja a Wagon Lits vezérigazgatója volt. Mondtam neki, hogy nem megyek. „Miért? Mi köt téged Magyarországhoz?” „Tudod, Madeline, vannak olyan szavak, amelyeket én csak magyarul tudok megérteni.”
Azután elindultam haza, gyalog az országúton, ahelyett, hogy csatlakoztam volna valamelyik fogolycsoporthoz. Semmi félelem nem volt bennem, pedig még puskaropogást is hallatszott. A bakancs kezdte feltörni a lábam, és leállítottam egy teherautót, egy szovjet katona ült benne. Intett, hogy üljek be mellé. Elkezdett volna beszélgetni, de én egy szót sem tudtam oroszul. Talán annyit, hogy köszönöm. Megmutattam neki a lágerszámomat. Amikor lerakott, adott egy darab kenyeret meg egy nagy darab szalámit az útra. S akkor bandukoltam tovább az országúton. Észre sem vettem, mikor léptem át a magyar határt. Megérkeztem Sopronba, felültem a vonatra. Egy büdös fillérem nem volt, de ki törődött akkor a pénzzel? Mindenki úgy utazott, ahogy tudott.
Mikor megérkeztem Budapestre, a Nyugati pályaudvarhoz, földbe gyökerezett a lábam: mindenütt romok… Elkeseredtem, lesz itt egyáltalán élet? Egy falon azt olvastam, hogy MADISZ, de fogalmam sem volt róla, mit jelent. Gyalog mentem a Nyugatitól a Kertész utcáig, ahol Sugár bácsiéknál laktam. A ház állt, de a lakói mind elpusztultak. Csak a két lány maradt életben, Irén és Magda. Sugár bácsi meg a fia Auschwitzban pusztultak el. Hova menjek? Fogtam magam és felmentem a MADISZ-ba – megtudtam, hogy az a Demokratikus Ifjúsági Szövetség, és járnak Debrecenbe is. Egy kicsi cédulát írtam Németi Józsefnek, hogy ha még érdemes, hazamegyek. Nem akartam, hogy lekötelezve érezze magát. Egy pár nap múlva már kaptam is az üzenetet, hogy siessek haza!. Úgyhogy szépen elindultam Debrecenbe.
Az állomáson a vőlegényem édesanyja várt. Igazi munkásasszony volt, aki osztotta a fiai elveit, egy aranyos, rendes asszony, anyám helyett anyám. Nagyon szerettem. „Lelkem – mondta nekem –, Jóska nem tudott jönni, valami gyűlésre kellett neki menni.” Csak később találkoztunk otthon.
Amerre a szem ellát, mindenütt csak romok voltak, még a Nagytemplom is erősen megsérült. Nem volt kenyér, cukor, olaj, azt is jegyre adták. Az udvarban, ahol a vőlegényem lakott, összeszaladt az egész társaság és nagy ovációval fogadtak. Ki egy pár szem kockacukrot hozott, ki egy kis szalonnát. Ők már tudták, amit én még nem, hogy az egész családomat kiirtották. Az egyik bátyámat mint munkaszolgálatos szökevényt agyonlőtték, a másik Ukrajnában pusztult el aknaszedés közben. Az apámat, a mostohaanyámat, a kishúgomat elvitték Auschwitzba, s onnan nem tértek vissza. Senkim a világon nem maradt a vőlegényem családján kívül.
45 júniusában házasodtunk össze, ahogy hazajöttem. Éppen el tudott jönni valamilyen értekezletről, két tanút fogtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, Németi mama főzött valamit, megebédeltünk és mindenki ment a dolgára. Két mozgalmi feladat között házasodtunk össze, s ezt teljesen természetesnek tartottuk.
Apám lakásában semmi sem maradt meg, az én lakásomból, a Libakertből is mind széthordták a könyveimet, egyetlen bútordarabom nem maradt. Úgyhogy Németiéknél a konyhában egy vaságyon foglaltam el a helyem. Pár nap múlva elmentem a városházára és megkerestem a polgármestert, Végh Dezső bácsit, aki kiutalt nekem a Péterfia utcán egy kétszobás, félig romos lakást, ami üresen állt, az elhagyott javak kormánybiztosa pedig kiutalt egy ágyat és két fotelt. Ez lett a lakásom. Néhány nap múlva azon vettem észre magam, hogy nyakig vagyok az országépítésben.
A férjem a MADISZ-ban dolgozott, szervezőmunkát végzett. Én is rögtön bekapcsolódtam a mozgalmi munkába. Legelőször is elmentem egy szakszervezeti gyűlésre. Ott mindenkivel találkoztam, Kovács Jánossal is. Rögtön feltették a kérdést, hova fogok beiratkozni. Mondtam, hogy a kommunista pártba, de a barátság azért köztünk megmarad. Ott volt a kommunista területi titkár is. Nagyon örülök, hogy hazajöttél – mondta nekem –, a városi pártbizottságon fogsz dolgozni, kádervezető leszel. Nekem halvány fogalmam sem volt róla, mi az a kádervezető, azt sem tudtam, mi a káder. Mondom: „Én tanulni szeretnék, az orvosi egyetemre szeretnék menni.” – „Mi az? Meg akarsz szökni az osztályharc elől?” S ezt olyan hangsúllyal és mimikával közölte, hogy még el is szégyelltem magam. Ha mindenképpen ezt akarják, mondtam, elvállalom. Azután elváltunk, és végigsírtam az Arany János utcát, ott volt akkor a városi pártbizottság, s ott valahogy elmúlt a szorongásom. Egy nyüzsgő, nagyon kedves társaságot találtam.
 A párttitkárt Balogh Elemérnek hívták, magyar szakos tanár volt, és nagyon megörült nekem. Először is gyűlésekre kell járnod – mondta a nekem –, meg cukrot, olajat kell szerezni a nyilastelepi embereknek. Akkor mindenkinek szociális munkát kellett végezni, vagy a romeltakarítást segíteni. Nagyon tetszett, hogy volt ugyan egy titkárnő, de nem volt bejelentkezés, ott mindenki jött-ment, Elemér állandóan intézkedett, jegyzetelt. Hallom, mondta, hogy férjhez mentél. Hol laktok? Mondom, hogy egy romos házban, a Péterfián. A fenébe! Gyertek hozzánk, nekünk van egy háromszobás lakásunk a Sas utcában, de mi a fenének kell nekünk három szoba? Elférünk mi ott négyen is. A felesége Kutrucz Gizella, egy olvasott, művelt parasztlány volt, a Szabad Szónak dolgozott. – Biztos, hogy Gizellával nagyon jól ki fogtok jönni – mondta Elemér.
Ez egy főúri lakás volt, amelynek elmenekült a gazdája. A táncteremnek is beillő nagy szoba lett a mienk, az övéké a másik kettő. A konyha, a fürdőszoba közös volt, de nem volt magányszükségletünk, mindig sülve-főve együtt voltunk. Állandóan gyűlésekre jártunk. Gyűlésről ki, gyűlésre be. Magyaráztuk az embereknek, hogy lesz magyar újjászületés.
Azt gondoltuk, hogy a 45-ös választásokon Debrecenben nagyon mi fogunk győzni. A kommunista párt gyűlésein mindig rengetegen voltak, és nagy volt a lelkesedés. Ám a debreceni kommunista párt elég rosszul szerepelt, a kisgazdák több mint negyven százalékot kaptak, a kommunista párt tizennégy százalékot. De mi nem törődtünk különösebben ezzel. Mert mit vesztettünk mi? Semmiféle hatalmunk nem volt. Végeztük továbbra is, főleg a szociális munkát meg az agitációt. Ha nem volt olaj, akkor nekünk sem volt. Emlékszem rá, hogy fél liter olajjal majdnem egy hónapig főztem.
Akkor jelöltek országgyűlési képviselőnek. Ebből azután szerencsére nem lett semmi. Akkor már megyei nőfelelős voltam, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének az elnöke Debrecenben. Ebbe a munkába is belevetettem magam.
Aztán az MNDSZ-t ott kellett hagynom, mert a férjemet megválasztották a debreceni pártbizottság városi agitprop-felelősének, azután párttitkárának. Ez összeférhetetlen volt, és más beosztást kellett, hogy kapjak. Az Aranybikában a 47-es választások előtt volt egy gyűlés, ahol én is felszólaltam. Másnap kaptam egy táviratot, hogy menjek föl a pártközpontba. Révai Józsefnéhez kerültem, ő volt a párt nőbizottságának az elnöke. Hallotta a felszólalásomat, mondta, és azt javasolta, hogy legyek én a nőinstruktor. Ez a nőinstruktorság egy elmebaj volt. Azt jelentette, hogy öt megyébe kellett utazgatnom, állandóan úton voltam. Az életem nagy részét szállodában és a vonaton töltöttem.
1948-ban aztán eljöttünk Debrecenből. A férjemet áthelyezték Berettyóújfaluba, Bihar megye első titkára lett. Engem három hónapos pártiskolára Szegedre küldtek. Délelőttönként előadásokat hallgattunk, este nyolcig szemináriumok voltak. Tanultunk magyar történelmet is, általában Andics Erzsébet műveiből. 45 után még nem volt értelmisége a pártnak, gyorstalpaló módon kellett értelmiséget nevelni. Túzottnak és hamisnak tartottam azonban, ahogy a kommunista párt szerepét beállították. Én, aki átéltem a Horthy-időket mint illegális párttag, pontosan tudtam, hogy nem voltak olyan tömegkapcsolatai a kommunista pártnak, mint ahogy ott beállították. De ennek akkor nem lehetett hangot adni. Nagyon kemény kaszárnyaszellem volt, és még a vasárnapunk is le volt foglalva, mert akkor Szabad Nép agitációra kellett menni. Vittek bennünket színházba, moziba is. Hadrendben felsorakoztunk és mozgalmi dalokat énekelve vonultunk végig Szeged utcáin. A szegediek nem nagyon örültek ennek a látványnak. Három hónapig nem lehetett hazamenni. Nagyon kemény élet volt, ennivalóval sem nagyon kényeztettek el bennünket. Akkor volt másfél éves a kisfiam. Sárika, egy balmazújvárosi leányzó vezette a berettyóújfalui háztartásunkat, gondozta a kisfiamat. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és mehessek haza. Egyszer csak azt mondták, hogy jó tanulmányi eredményem elismeréseként pártiskolai tanárnak neveznek ki a három hónapos iskolára. Pártiskolai tanár lettem. A családom Berettyóújfaluban lakott, és én Debrecenben egész héten ott voltam a pártiskolán, és ugyanazt csináltam, amit velünk csináltak, tehát reggel hattól este tízig történelmet tanítottam. Úgy lett vége az iskolának, hogy a férjemet áthelyezték Bajára. Bács-Bodrog megye első titkára lett, s akkor mi elköltöztünk Bajára.

 

Baján nem sok sót ettünk meg, talán egy évig voltunk ott. 1950-ben Kecskemétre, az új megyeszékhelyre kellett költözni. Ekkor alakították ki Bács-Kiskun megyét. Szőlős megye volt, ez volt a tragédiája: a szőlő után ugyanis ötszörös begyűjtési kvótát kellett teljesíteni. A parasztoknak jóformán semmi nem maradt, még vetőmagra sem. Szörnyű helyzet volt. Egyszer Rákosi lejött Kecskemétre, és a férjem kérte a munkatársait, hogy szerezzenek egy darab kenyeret Bácskából; a híres búzatermő vidék kenyere már korpával meg répával volt keverve. Meg akarta mutatni Rákosinak, hogy egy kicsit lazítson ezen a présen. Gyanútlanul elmondta, hogy Rákosi elvtárs, kellene valamit segíteni, mert ezt nem bírják a parasztok, még vetnivalójuk sincs.

 

 

Rákosi hallgatta, hallgatta, elsötétült a tekintete, és a maga joviális modorában azt mondta: „Tudja, barátocskám, nálunk a Szovjetunióban azok az elvtársak, akik az ellenséges rádiót hivatalból hallgatták, nagyon derék elvtársak, de akár akarták, akár nem, az ellenség befolyása alá kerültek, és időnként le kellett őket váltani. No, Isten megáldja!” Még megveregette a vállát is ennek a megdöbbent embernek. Ilyen idők voltak. Akkor még nem lett következménye, ellenben nagyon odafigyeltek a Jugoszláviával határos Bács-Kiskun megyére. 52-ben, a Központi Bizottság határozatában ki is jelentették, hogy Németi József, Bács-Kiskun megye első titkára elmulasztotta a kötelező éberséget.
Kecskeméten tehát a hathetes pártiskola igazgatója lettem, majd piárosként kezdtem dolgozni. Akkor már tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Akkor már üresek voltak a boltok, nem lehetett kapni semmit, még krumpli is csak alig volt. Mi is ugyanúgy éltünk, mint más, nem voltunk kivételezettek. Ha nem volt hús, nekünk sem volt, ha nem volt liszt, nekünk sem volt. 25-ére már rendszerint elfogyott a pénzünk, pedig nagyon puritán életet éltünk. A gyerek mellé felvettünk egy másik lányt – a régi férjhez ment –, mert én reggeltől estig odavoltam, és szegény kisfiam állandóan otthon volt egyedül. Az egészben az a rémes, hogy mi ezt nem is tartottuk természetellenesnek. Azt dumálták a fejünkbe, hogy ez átmeneti állapot, ki kell bírni, aztán jön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Honnan tudtuk volna, hogy ment végbe a kolhozosítás a Szovjetunióban? El voltunk zárva a világtól. A tekintetünk mindig a jövőt szemlélte, és nem láttuk a jelent. Azt tudtuk, hogy pokoli rossz a hangulat, de ezt is csak átmeneti jelenségnek tekintettük.

 

 

Sztálin örökké él, dokumentumfilm 
Filmhíradó különkiadás (1953) 
 

 

Én Nógrádi Sándornál dolgoztam, és akkor már forrt az egész párt. Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el. Mint egy méhkas, olyan volt a pártiskola, vitatkoztunk éjjel és nappal. Nagy vita volt azon is, menjünk-e mi is tüntetni október 23-án vagy ne menjünk. Végül úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk. Akkor már láttuk, hogy itt nagyon-nagy bajok lesznek. A Bem téren voltam egy pártiskolai barátnőmmel, s akkor már lyukas zászlók alatt vonultak az emberek.

 

Otthon voltam, amikor egyszer csak cseng a telefon, Pálffy György segédtisztje jelentkezett, hogy ez az ő lakása volt, kotródjunk el innen, mert géppisztollyal jön ki. Mondtam neki, uram, mi már nem tudom, hányadik lakók vagyunk, nekünk semmi közünk ahhoz, hogy maga mikor lakott itt. Akkor elmentünk Kukucska Jánosékhoz, aki az MDP Központi Vezetőség munkatársa volt, és a lakásába költöztünk. Sárika, a háztartási alkalmazottunk ott maradt, intézkedett a lakással. Egyszer egy éjszaka megjelentek a fegyveresek. Kukucska valószínűleg rajta volt a listájukon, s mondták, hogy a férfiak öltözzenek föl, viszik őket. Nem tudom, honnan a fenéből jutott eszembe, mondom nekik: „Mi nem voltunk se vérbírák, se ávéhás főnökök, mi pártmunkások voltunk, és ha maga ezt nem hiszi, menjen föl egy emelettel feljebb, és kérdezze meg Molnár Zoltánt, aki most az Írószövetség titkára.” Fölmentek, és Molnár Zoltán igazolta, hogy mi nem vagyunk se vérbírák, se semmi. Szóval neki köszönhetjük, hogy nem vittek el bennünket. Akkor jött az ágyúzás november 4-én, és gondoltuk, hogy most már csak hazamegyünk.
A férjem hazajött Moszkvából, és egész magas beosztást kapott. Ő lett az MSZMP KB káderese. Minket úgy tartottak számon, mint akik reformerek voltak. Hamar kitelt az ideje, mert Marosán, Kádár, a vezetők közelében élt, és látta, mi történik. Hogy egymás után hozzák a különböző rendeleteket anélkül, hogy a párttagsággal megbeszélték volna. Ő úgy képzelte, hogy most demokrácia lesz a pártban. Szégyenpadra kerültem én is meg minden jóérzésű párttag, hogy letartóztatnak meg kivégeznek embereket, és nekünk halvány fogalmunk sincs, mi mindent csinálnak még a mi megkérdezésünk nélkül. Rákosi óta nagyon érzékenyek voltunk a pártdemokráciára. A férjem látta, hogy megint a régi módon kezdik hozni a határozatokat, megmérgelődött, fogta a munkakönyvét, bement Marosánhoz, levágta az asztalra, azt mondta: „Ide hallgasson, maguk csinálhatják, de nélkülem!” Otthagyta őket és hazajött. Úgy döntött a grémium, mert Kádár ilyet nem bocsátott meg, hogy menjen vissza a pártiskolára, Moszkvába, hogy az öntudata növekedjék. Ez 58–59-ben volt. A férjem így másodszor is kikerült Moszkvába, pártiskolára, „rossz magaviselete” jutalmául, hogy most már végre legyen belőle rendes elvtárs. Ez a második moszkvai tartózkodás nagymértékben hozzájárult a házasságunk végéhez. El is váltunk később, 1963-ban. A válásért megfizettem, többek között a fiam halálával, akit kamaszkorában ért ez a trauma, és soha nem tudta kiheverni. Már nős volt, az Árpád gimnázium tanára, mikor 25 évesen beült Kháron ladikjába, és meghalt. De ez később, 1972-ben történt.
 56 után teljesen kiborultam. Már nem akartam visszamenni a pártiskolára, és elegem volt mindenféle ilyen megbízatásból. Egyezkedni kezdtem egy ktsz-szel, hogy ismét elmegyek munkásnak, politúrozó leszek. Gondoltam, hogy a politúrozáshoz nem szükséges semmiféle ideológia, politúrozni mindenféle nézettel lehet. Egyszer értem küldött a pártközpontból Cservenka Ferencné. Cservenkánét nagyon szerettem, ő is a reformerek közé tartozott. Felvilágosult, értelmes és tisztességes ember volt. Behívott a pártközpontba, és azt mondta, menjek el a Nők Lapjához. Azt is mondta, most lehet majd egy „emberarcú” szocializmust építeni. Leszámolunk a párt régi bűneivel, és segítsük a konszolidációt. Így lettem a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese 59 végén.
A Nők Lapja 56 előtt sematikus volt, sztahanovisták, traktoros lányok voltak a fedőlapon, eleget tett azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ötvenes években megköveteltek a magyar sajtótól. De 56 után megváltozott a lap hangja, bátor, kritikus volt, az egész magyar sajtóban kitűnt bátor hangjával. Sokkal kritikusabb volt, mint amilyet Szirmai István vagy az agitprop osztály el tudott volna viselni. Kovács Judit volt a főszerkesztő. A Nők Lapjánál nem fogadtak valami kitörő lelkesedéssel. Azt gondolták, ideküldtek a pártközpontból egy korlátolt pártbürokratát pártcsendőrnek, aki majd állandóan fegyelmezni fog bennünket, és mindenbe bele fog pofázni. Kiutáltak, átnéztek a fejem felett, sőt talán még nem is köszöntek. Gondoltam, hogy én innen nagyon hamar meg fogok lépni. De a hiúságomat bántotta, hogy megfutamodom, és elkezdtem beszélgetni a munkatársakkal, elkezdtem velük járni riportokra. A legjobb riporterekkel mentem.

 

  Lassan megismertük egymást, kiderült, hogy mégsem vagyok olyan agyalágyult, begyepesedett bürokrata, mint ahogyan azt ők elképzelték, és lassacskán elfogadtak és elkezdtek szakmailag is segíteni. Eltelt hat-nyolc hónap, mire túljutottam ezen a helyzeten, elkezdtem írni. Először egy acsai parasztasszonyról írtam, azután Tolsztoj unokájáról. Időnként ki lehetett menni, amikor a férjem kint volt, meglátogatni, és akkor egy pár riportot is írtam. s kiderült, hogy megütöm azt a színvonalat, amit a legjobb riporterek. Még Gyenes István is teljesen el volt képedve, Galsai Poncrác is, mondták, hogy nincsenek rosszul megírva. Egyszer éppen Moszkvában voltam, amikor Kovács Judit, a főszerkesztő felhívott: nagyszerű lehetősége van, a Nőtanács beosztotta egy delegációba és megy Kínába. Maradj még egy pár napig, mondta, azután menj haza, s vedd át a lap szerkesztését. Nekem sok vitám volt Kovács Judittal. Nem szépítem a dolgot, engem azért küldtek oda, hogy a lap hangját hozzászelídítsem a konszolidáció követelményeihez, és meg kell vallanom, én egyetértettem ezzel. Engem az állított szembe a forradalommal, ami az utcán történt: a lincselések, meg a Köztársaság tér. Meg attól féltem, hogy visszatér a Horthy-korszak. Ezért igenis egyetértettem a konszolidációval. Azt akartam, hogy egy becsületes, tisztességes, demokratikus, emberarcú szocializmus legyen ebben az országban, ami sokkal több jót ad az embereknek, mint bármelyik jóléti társadalom.

Hazajöttem Moszkvából, és alig hozták el a szerkesztői példányt a nyomdából, azonnal csengett a K-vonal. Azt mondja az instruktor: Amit maguk művelnek, az tarthatatlan. Mit műveltünk? Olvasta maga Szemes Piroska meg Fedor Ágnes riportját? A botrány azért tört ki – ez a tsz-szervezés kellős közepén volt – mert Szemes Piroska elment Sokorópátkára. Az asszonyok fogadták. Kérdezi, hol vannak a férfiak? Felmentek a hegyekbe. Minek mentek a hegyekbe? Megszöktek a népnevelők elől, akik lyukat beszélnek a hasukba. Kolbászt, szalonnát, pár demizson bort felvittek, és ott mulatják magukat. Ebből nem lett volna még semmi baj, hanem a Szabad Európa Rádió elemezte a riportot, és az volt a konklúzió, hogy ez a magyar parasztság megnyomorításának megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka. Ebből tört ki a botrány, ez volt az egyik cikk. A másik Fedor Ágnes cikke. Róla tudni kell, hogy báró Wesselényi Miklósnak volt a felesége. Fedor Ági írt egy cikket egy leányzóról, akinek az édesapja szabómester, nem dolgozik semmit, utálja a vasalógőzt, és egyébként is rühelli az egészet. Próbáltam menteni a menthetőt, de letorkolltak. Ez csak ürügy volt rá, hogy Kovács Juditot leváltsák, mert Szirmaival rühellték egymást.
Mi pedig ott álltunk megfürödve és nem tudtuk, hogy ki jön, ki megy, mi történik. Egyszer csak hívott a Fehér Házból Darvasi István, a sajtóalosztály vezetője. Mondta, hogy kineveznének megbízott főszerkesztőnek. Nekem még nincs elég tapasztalatom ehhez, adjatok legalább egy hetet, hogy gondolkodjam rajta. Felbolydult méhkas volt a szerkesztőség, hogy mi lesz. De úgy látszik, kiszivárgott (nem tőlem), hogy engem akarnak megbízni. A határidő lejárta előtt egy nappal Galsai és a Gyenes beállított hozzám. Azt mondják. fogadjam el a főszerkesztőséget, nem baj, ha nincs elég tapasztalatom, megbeszélték a többiekkel is, ők is segíteni fognak, mi is segítünk magának. Mondom, ugye, attól félnek, hogy nálam is rosszabbat fognak kapni? Erre elkezdtek nevetni, és Galsai azt mondja, maga azt úgyis tudja... És tényleg segítettek. Úgyhogy így lettem a Nők Lapja főszerkesztője. A feladat az volt, hogy a konszolidációt segítsük. Ez nem pártlap volt, egy tömeglapot kellett szerkeszteni, annak az elképzelésnek a jegyében, hogy itt egy élhető rendszer legyen, ahol az emberek megbékélnek, és végre nyugodtan szeretnének élni. Ahhoz egy olyan lapot kellett csinálni, hogy az olvasók elfogadják, amit írunk.

 

Rédner Márta különös teremtés volt. Nagyon jó fotókat csinált, főleg az írókról. Ő volt a főbeolvasóm. Állandóan bírált, és sokszor elfogadtam, amit mondott, de nagyon sokat vitatkoztam is vele. Nagyon szerettem őt.
Korniss Péter fotóművész is nálunk dolgozott, most már Kossuth-díjas. Az utcáról jött be, megnéztem a képeit és láttam, hogy ez a fickó nagyon tehetséges, s fölvettem. Egyszer csak jön be letörve, hogy el van tiltva a fotózástól. Mondom, miért, Péter? Volt egy 56-os ügye, joghallgató volt, s eltanácsolták az egyetemről, talán be is kasztlizták egy rövid időre. Mondom neki: ne keseredjen el, ha egy év múlva letelik a szilencium, akkor visszaveszem. Vissza is vettem, és nagyon szépen dolgozott nekünk. Amikor Korniss Pétert kényszerűen el kellett küldeni, keresnem kellett másik fotóst. Nagyon kedves, szőke kisfiúként jött be a szerkesztőségbe valaki, és nagyon jó fotókat csinált. A fotózásnál nem az a fontos, hogy technikailag tudja az ember kezelni a gépet, hanem hogy mit lát meg. Láttam, hogy egy nagyon intelligens és tehetséges fickó, azért vettem föl Nádas Pétert is. Csak mikor letelt az egy év, nem akartam megváltoztatni az ígéretemet, s Korniss Pétert visszavettem a laphoz. Mondtam Nádasnak, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok státuszt szerezni. Csinálhat nekünk anyagokat továbbra is, de státuszba nem tudom venni. Talán jót is tettem vele, mert azután elkezdett írni. A felesége, Salamon Magda is ott dolgozott nálunk.

 

  A mi szerkesztőségünk arról volt híres, hogy tőlünk nem ment el senki a harminc év alatt, míg én ott voltam. Demokratikusan vezetni nagyon nehéz, nagy kínlódással jár. De csak így érdemes, mert másképp nem lehet eredményt elérni egy újság készítésénél. Talán az, hogy a Nők Lapja így fel tudott cseperedni, ennek a szabad szellemiségnek volt köszönhető.

Több rovata volt a Nők Lapjának. Volt a külpolitikai rovat, a rovatvezetőt Tarján Imrének hívták. Négy nyelven beszélt, remekült írt, csak szerette az alkoholt. Volt egy belpolitikai rovat, Zsigmondi Mária gondozta. Volt pedagógiai rovat, azt Bozóky Éva, Donáth Ferenc felesége. Az irodalommal általában Földes Anna foglalkozott. Rengeteg interjút csinált írókkal Dérytől, Németh Lászlóig, Illyésig, a kortárs magyar írók zöme hozzákapcsolódott a laphoz. Volt háztartási és levelezési rovat, ami egyike volt a legfontosabbaknak. Nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. Egy év alatt huszonötezer levél érkezett a szerkesztőségbe. Legtöbbször azt írták, hogy ők azért szeretik a Nők Lapját, mert nem politizál. A fenét, dehogynem politizáltunk! Úgy adtuk elő a dolgokat, hogy az emberek elfogadják, de nem lesipuskáztunk.
A munkatársak, egy-kettő kivételével, magukénak érezték a lapot. Azt mondtam nekik: ne azt mondjátok az értekezleten, amiről úgy gondoljátok, nekem tetszik, mondjátok azt, amit gondoltok, s én vagy egyetértek, vagy nem. De legyen őszinteség, retorziók nélkül.  

  Egyszer nagyon megbíráltak bennünket, hogy a divat rovat nem a dolgozó nőket öltözteti. Elmondtam az értekezleten, és akkor elszürkült a divat-rovat, nagyon pocsék lett. Osváth Katalin volt a divat rovat vezetője. Egyszer mondom neki az értekezleten, hogy miért kell ilyen ronda, szürke dolgokat leadni? Azt mondja: hát ezt akartátok! Kérdezem, ki az a simaagyú, aki ilyeneket akar? Te voltál! – mondta. Nézd, Kati – mondtam, azóta már fejlődtem. Erre mindenki elkezdett röhögni, és tudtam, hogy most a tekintélymentés tekintélyvesztéssel jár, de elfogadtam a bírálatát. Egy jó közösség alakult ki ott. Mindenkinek fel kellett készülni négy-öt ötlettel, azt elmondták az értekezleten, ők maguk is megvitatták, és én döntöttem, hogy mit fogadjunk el, mit nem.

 

   A felső vezetőkkel nem volt semmi bajom, mert azok értették, hogy mit csinálunk. A Kádár-korszakban már nem volt, hogy direktben presszionáltak, hogy bizonyos témát írjunk meg, hanem a főszerkesztői értekezleten elmondták, hogy milyen problémák előtt áll a párt, mit szeretne végrehajtani, és hogy ennek értelmében írjunk. A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóalosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat. Kipécézték, hogy ez ilyen, ez olyan, ez nem segíti a konszolidációt, ez káros irányultságú stb., ennek a főszerkesztői értekezleteken hangot is adtak. Ők azt szerették volna, ha az embert úgy ábrázoljuk, hogy mindig boldogságban él, a kormány jótékony munkájának következtében mindenki megelégedett. Ezt nem tudtuk produkálni, és nem is akartuk, mert hiteltelen lett volna a lap. S én azt akartam, hogy az emberek szabadon éljenek és dolgozzanak. Soha nem bíztam meg senkit olyan feladattal, amivel tudtam, hogy nem ért egyet, mert az írás olyan, mint a tükör.

Engem ezek a középkáderek ki nem állhattak, de nem tudtak belém kötni, mert védett a lap népszerűsége, az, hogy 1981-re felvittük a lapot egymillió példányig. A lap eltartotta magát, 52 millió forint tiszta haszon volt rajta, a felét az Országos Nőtanács kapta, fele pártunk és kormányunk kasszájába ment. És mindehhez a fizetésünk elég pocsék volt. A lapgazda formálisan a Magyar Nők Országos Tanácsa volt, és a főszerkesztői tisztemből adódóan én is tagja voltam. Általában egy értelmes testület volt. Nagyon sok dolgot kicsikart a hatalomból, okosan, például a gyermekgondozási segélyt a Nőtanács harcolta ki a lappal egyetemben, s ezt nagyra értékelték még a nyugati nőmozgalmak is.
De meg is kellett harcolnom velük, mert ők úgy képzelték, hogy egy nőkről nőknek szóló orgánumot csinálunk. Mondtam, hogy ez nem kivihető, akkor elszigetelődünk, családi lapot kell csinálni, amelyben a család minden tagja, a gyerek, a nagypapa, a nagymama, a férj, a feleség megtalálja az őt érdeklő olvasmányt.
Arra gondoltam, hogy az élő magyar irodalom tagjait hozzá kell kötni a laphoz, és ebben nagy segítséget adott egyrészt Földes Anna, másrészt Galsai Pongrác. A lap körül egész komoly írói gárda sorakozott fel. Déry Tibor, Tamási Áron, Tersánszky-Józsi Jenő, Berda József. Nagyon jó kapcsolatunk volt Illyés Gyulával, Veres Péter hozott írásokat, de állandó bírálónk is volt.
Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt. Indiában is jártam, Indira Gandhival is csináltam egy interjút. Csodálatos nő, nagyszerű politikus volt, nagyon művelt és emberi. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán szóba állt velem. 1963-ban egy latin-amerikai nőkonferenciára jutottam el.

 

        Bejártam a világot, és ez nagyon jó volt a lap számára, mert tágult a látóköröm. Sok olyan ötletet adott, ami korábban eszembe se jutott volna. Bátorságot is adott. Fél évig volt egy óriási vita a Nők Lapjában a népesedéspolitikáról. 1970-ben indítottam útjára. Az egyik folyóiratban megjelent Fekete Gyula egy cikke, amelyben a népesedési problémákról írt. Felhívtam: mi lenne, ha maga indítana egy komoly vitasorozatot a Nők Lapjában a népesedésről? Rögtön felcsillant a szeme, s elindított egy vitát. Az volt a címe, hogy Élünk magunknak? Provokatív vitaindítója után nagy levéláradat Indult. Fél év alatt, míg a vita tartott, kétezer-ötszázan szóltak hozzá. Fekete össze is állított egy könyvet belőle 1972-ben.

Majdhogynem abból élt a lap, hogy rengeteg levelet kaptunk, nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. A levelezési rovatban nyolcan dolgoztak és minden levélre válaszoltak. Egy ilyen levél nyomán született például a kismamák problémáiról szóló vitánk.
Rendszeresen vettünk át nyugati újságokból cikkeket – tulajdonképpen loptunk őket –, de az utazásaink – mert nemcsak én utaztam – tapasztalataiból megírt cikkekkel is ablakot nyitottunk a világa. A külpolitikai rovatvezető ezekből a lapokból képes szemléket állított össze és átigazította a magyar olvasók számára. A hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől a szexuális forradalom meg a feminizmus is beáramlott hozzánk. Hírt adtunk róla. A hetilapok közül mi vezettük be először a társkeresőt, s dőltek a hirdetési kérelmek a laphoz. 1967-ben elértük a félmilliós példányszámot, aztán a nyolcszázezret meg az egymilliót, s mi lettünk a legnagyobb példányszám lap a sajtópiacon.
A volt férjemmel a válás után megszakítottuk a kapcsolatot. Nyolc évig egyedül éltem, és mikor a fiam megnősült, akkor gondolkodtam el komolyan azon, hogy nem maradok egyedül. Egy törökországi úton összeakadtam egy férfival, aki jogász volt, egy nagy építőipari vállalat vezető jogtanácsosa. Agglegény volt, ötvenéves, gyereke nem volt. Összeházasodtunk. Egy más világba csöppentem bele, a keresztény úri középosztályba. Az az érdekes, hogy a családja befogadott. A férjem egész más nevelést kapott, mint én. Őt a szülői ház és a cserkészet nevelte. Náluk nem volt divat a politizálás, sokszor összecsapunk, de soha ez nem ment az összetartozásunk rovására.
Hatvanhat éves koromban lassan az utódlásról kezdtem gondolkodni. Az utódomat azonban – Révai Valériát – rosszul választottam ki, az agitprop osztály mást akart. Együtt dolgoztunk vagy másfél évig. 87-ben mentem hivatalosan nyugdíjba.
Már Révai Valéria idejében Kocsis L. Mihály lett a főszerkesztő-helyettes, és olyan cikkeket írt a lapban, hogy egészen elájultam. Vezércikkeket írt a rendszerváltozás mellett, de ilyen ócska, primitív kommunistázás volt. A mi olvasóink ehhez nem voltak hozzászokva, és lassan kezdett olvadni a példányszám. Erre Kocsis L. Mihály írt egy cikket a Magyar Sajtóban, hogy a Nők Lapja olvasói konzervatívok. Azután írt egy cikket az Új Időkben, amelyben engem kifaragott, hogy elvtársnő vagyok, aki nercbundában jár, meg a Rózsadombon lakik. Vártam, hogy Révai Valéria felhív, és azt mondja, nem azonosulok vele. Egy szót nem szólt, sőt ráébredtem, hogy ezek az információk tőle származnak. Azután nem álltam szóba vele. Ezzel meg is szűnt a kapcsolatom a Nők Lapjával. Lassan, szépen olvadt a példányszám, volt úgy, hogy kb. kétszázezerrel ment le.

 

Most javult meg a lappal a kapcsolatom, mióta Molnár Gabriella szerkeszti. 2004 nyarán felhívott, és mondta, szeretne velem egy interjút készíteni. Még abban az évben megjelent egy a reprezentatív kiadvány a Nők Lapja régi számaiból. Ebben együtt vagyunk lefotózva a főszerkesztővel. A Várszínházban rendeztek egy nagy ünnepséget, ahol bemutatták kiadványt. Nők Lapja Nosztalgia a címe. Tömve volt a Várszínház. Molnár Gabriella üdvözölte a megjelenteket, és akkor engem külön is kért, hogy álljak fel és forduljak a közönség felé, és akkor egy nagy tapsot kaptam. Minden munkatársam ott volt. Én ennek borzasztóan örültem, elégtétel volt.
Amit el tudtam az életemről mondani, azt már elmondtam, és úgy érzem, több kötelességem nincs, most már csak nyugodtan akarok élni. Nyolcvanöt éves vagyok, kertészkedem, van egy operabérletünk is, és egyáltalán, jól megvagyunk itthon. Nagyon szeretném, ha ez az ország jó irányba menne, és nem térnénk vissza a Horthy-rendszer ideológiájához, frazeológiájához, módszereihez. Én elég komoly veszélyét látom ennek.
 
Az interjút készítette Markovits Ferenc 2004-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.