Magyarországot én – a legnehezebb sorsból érkezett – nem tudtam a hárommillió koldus országának nevezni, s ezt a magam példájával tudom igazolni. A húszas években minden nyáron Tiszasülyön voltam, dolgoztam, hogy a következő tanévre meglegyen a pénzem. Ott megfigyelhettem, s élhettem a hárommillió koldus néhány emberével egy fedél alatt. Egyikük a vezető volt, s kis házacskákban laktak ezek a „jobbágyok". Napi élelmüket megkapták. Ők különösebben nem is panaszkodtak. A főnöküknek külön házacskája volt. Az ő házában étkeztem én is, s meg voltam elégedve. A saját szememmel láttam, hogy milyen volt a nehéz élet is. Mert kutya nehéz volt, az igaz. Nem volt irigylésre méltó, de a mindennapi kenyerük kijutott, és ez emberhez volt méltó. Akármerre jártam, iskolát találtam. Klebelsberg Kuno megszervezte a tanyasi iskolák hálózatát, s ezzel a tanyák nagy távolságait valamelyest megszüntette.

Édesapám pedig átvette nagyapám ügyvédi irodáját. Nagyapám Konkoly-Thege Béla volt, eredetileg táblabíró, később ügyvédi irodát nyitott, de földbirtokos is volt. És édesapám a harmincas években politizálni kezdett a Független Kisgazdapárt keretében, mégpedig azt az irányvonalat követte, amelyet Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor jelölt ki. Így bizonyos mértékben ellentétbe került azokkal a jómódú családokkal, akiket mint ügyvéd képviselt, hisz a kisgazdapárt abban az időben a szegényparasztoknak és az agrárproletáriátusnak az érdekeit is fölkarolta, és ezzel nem nagyon értettek egyet a baráti körünkhöz – mondhatjuk, hogy az úri középosztályhoz – tartozók. 1935-ben és 1939-ben voltak képviselőválasztások. Apám először a tatai járásban indult, 39-ben meg a tatabányai járásban. Nagyon jól emlékszem ezekre az időkre, mert a nagy autóban fürtszerűen lógtunk bepakolva. Sok-sok hozzátartozóval mentünk különböző falvakba. Ettünk meg szórakoztunk, és játszottunk azokkal, akikkel összetalálkoztunk, de azért voltak kortesek is, Eckhardt Tibor, meg az akkori neves független kisgazdapártiak is. Apám volt Komárom-Esztergom vármegye kisgazdapárti elnöke. Ráadásul abban az időben a politizálás inkább jótékonykodási jellegű volt, mert hisz azt apám saját zsebből fedezte.

A beregszásziak a megyebál után fölköltöztek Pestre a téli hónapokra, és tavasszal mentek vissza a vidéki otthonukba. A lányokat kellett férjhez adni. Beregszász egy csendes falu. Például az uram anyjáéknál volt hat lány. Egy maradt otthon, ötöt férjhez adtak. Az komoly munka lehetett! Otthon több időt töltöttek a szőlőben, mint a beregszászi lakásban, és ahogyan adogatták el a földet, a szőlőt, úgy szorultak összébb, lettek beregszászi lakosok. Nem értettek a földhöz, egyik se tanulta ki a szakmát. Mert ugye úriember mit tanul? Jogot, vagy elmegy katonának. Hát ebből nem lehet megélni. És aztán, amikor már a szőlőből kellett volna megélni, akkor inkább bérlővel dolgoztattak. A lányokat bálokba vinni, kistafírozni sok pénzbe került – gondolom. Nagyon közeli években születtek, tehát nagyon közeli években mentek férjhez is. És egyformán kellett őket kistafírozni. Aki később elment az otthonukba, mindenhol ugyanolyan ebédlőbe lépett be, ugyanolyan tányérból evett. Megrendelték a házaló kereskedőknél. És folyton hímeztek, kézimunkáztak, rengeteg ágynemű kellett, sok kombiné, meg olyan ruhaneműk, amiről ma már nem is tudunk. A lányok hímeztek, a fiúk mentek tanulni. Az édesanyámék polgári szemléletűek voltak, ők a lányok művelődésére többet adtak, mint az ottaniak. Beregszászban a lányok nagyon háttérbe szorultak, úgy vettem észre.

Édesanya a család ruháit jelentős részben Nagykovácsinál szerezte be. Nagykovácsi Milenkó üzlete a harmincas évek közepe táján a későbbi Úttörő Áruházban, a Kossuth Lajos utcában volt. Nála főleg tisztviselők vásároltak. Hitelt adott, amihez a keresetet igazolni kellett. Ahogy nőtt a kereset, emelték a hitelkeretet. Havonta fizettünk. A pénzügyeket a vevőkkel az irodában tárgyalták le, nem mások előtt, és nagyon udvarias, jó volt a kiszolgálás. Itt vettünk készruhákat is, ruhaanyagot is, mindig jó varrónőnk volt. Egyébként felírásra vásároltunk a házban lévő Haber nevű fűszeresnél is, könyvre, havi fizetéssel. Emlékszem, az öreg Haber versezetekkel reklámozta az árut a gyerekek nagy örömére, de magát az üzletet is, ez most is eszembe jut: Haber üzlet megbízható / Mondja Mari komolyan, / Ezt mindenki elhiheti, / Mert a Mari nem olyan. A gyerekek viselkedésében, öltözékében lehetett érezni – ahogy mondták–, hogy egyívásúak, ezekkel lehet barátkozni. Nagyon kemény dolgok voltak ezek. Otthon erről nem beszéltünk, de belenőttünk. Nem emlékszem, hogy a szüleim valaha is prédikáltak volna nekünk erről, de éreztük. Bár lehet, hogy kormányozva volt, kivel barátkozz, csak mi nem figyeltünk rá. Valahogy úgy alakult, hogy mindig csak ugyanolyanok kerültek egy társaságba.

Megtaláltuk magunknak Ráckevét. Akkor úgy gondoltuk, hogy az a világ közepe. Ráckeve a Duna mellett szép hely, és nagyon jó hely volt a gyerekkorunkban, több nyarat töltöttünk ott. Elég nagy házat béreltünk, oda jöhettek a barátok is. Eveztünk, úsztunk, a ladikban néha latinból fordítottunk. Édesapa szerette a latint. De nemcsak, hogy szerette, hanem fordított is. Szószedetet csinált, utána lefordította, és megnyugodott. Ő jogásznak tanult, de a latin volt a kedvence. Nagyon szerettem vele latinozni, összeszedni a szavakat. Mindig azt mondta, hogy az agyélesítő. Többször nyaraltunk Balassagyarmaton. Rengeteget fürödtünk az Ipolyban, nagyon jó volt. Ott is rokonok éltek. A sok Kovách közül az egyik lány Balassagyarmatra került, Benke Bélához ment feleségül.

Ez a fénykép 1926-ban készült Biharban, keresztanyáéknál. Nyaralni odamentünk, amíg kisgyerekek voltunk. Később aztán a szüleink rájöttek, hogy ez nem elég, és mentünk máshova is. Nagyon szép bihari nyarakra emlékszem. Bodri kutya húzta a kis kocsiban a gyerekeket, keresztapa vezényelt. Nagy esemény volt, amikor besötétedett, és keresztapa fölállt, lehúzta a lámpát – nagyon szép petróleumlámpáik voltak –, ott valamit babrált, és világos lett. Keresztanyám az édesapám nővére volt, velük lakott a nagymama is. Nekik nem volt gyerekük, eléggé magányosan éltek ott. Akkor volt élmény, amikor megérkeztek a pesti gyerekek, és meg lehetett gyúrni a csigatésztát a húslevesbe. Ők nagyon igyekeztek az ott töltött időnket élénkké tenni. Keresztapa sok mindent fúrt, faragott, és játszott velünk, az nagyon nagy ajándék volt. Közepes nagyságú, négy-ötszobás házban laktak, és a patikahelyiség is a házhoz tartozott. A szokásos: ebédlő, háló, nappali, vagyis a szalon a szalongarnitúrával és egy cimbalommal. A ház régi részében, külön volt a laboratórium. Ott dolgozott keresztapa, és jó büdös spiritusz-szag töltötte be az egész helyiséget. Abban az időben kevés gyógyszer volt készen, keresztapa ott keverte a recept szerinti orvosságokat, mi pedig élvezettel néztük. Nagyon tetszett nekünk, hogy keresztapa főz. Gyönyörű kis tégelyek, üvegek vették körül, és ott álltak a patika pultján is az elkészített orvosságokkal. Nagyon sajnálom, hogy ezek a szép kis üvegek eltűntek a háború idején. Keresztapa kisegítője Nuska volt, a felesége. Megtanulta, hogy kell ezt kikeverni, azt kikeverni. Ha bement valaki, és keresztapa nem volt benn a patikában, akkor Nuska ellátta, kevert neki valamit. Értelmes asszony volt, és biztosan nagyon figyelt is, hogy a férje hogy csinálja. Ez volt az a patika, amire a család kimondta, hogy én gyógyszerész kell legyek, és ez a patika az enyém lesz. Én tudomásul vettem, be is iratkoztam az egyetemre, de nem ment – egyáltalán nem érdekelt, amit tanulni kellett –, és abbahagytam. Nem hiszem, hogy rosszul tettem, mert nagyon rosszul éreztem magam az egyetemen. Aztán hamar férjhez is mentem, és elmúlt az a veszély a fejem fölül, hogy még egyszer eszébe jut valamelyik családtagnak velem kapcsolatban a gyógyszerészet. Általában egy hónapot töltöttünk Biharban. A család összecsomagolt, nagy bőröndökkel utaztunk. Biharkeresztesen szálltunk át a román vonatra. Sok mindent szerettünk ott. Voltak nagy kivonulások, amikor templomba ment a falu vasárnap, az nagy élményem. A fél falu református volt, a másik fele katolikus. Ilyenkor keresztanya fölvette a fekete suhogó selyemruháját, a nagymama is, keresztanyám leült, elővett egy dobozt, kinyitotta, és kiválogatta, hogy azon a vasárnapon melyik családtag milyen ékszerben fog pompázni. Annak szépen a nyakába vagy a karjára kellett venni, amit Nusi kiválasztott, és abban vonultunk a templomba. Édesanyámnak volt a legnehezebb dolga, mert ő egyrészt sógornő volt, másrészt mert lélekben soha nem lett katolikus, őneki ez a kidíszített vasárnapi templomba menetel teljesen idegen volt. De hát engedelmesen azért ő is a nyakába vette, mert hát ugye ott van Kálmán, az ő férje, az én apám, aki a család kedvence, az egyetlen fiú a Kovách családban, annak a szava szent, és miután a nagymama szava is szent, meg a sógornőé is, hát bizony édesanyám háttérben maradt. Ő is fölvette a kiszemelt ékszert, és kivonultunk. Bihar nem volt túl nagy falu. Nagyon furcsa volt a különböző vallásúak közti szótlan feszültség. Például a keresztanyám, aki komolyan tartotta a vallását, nem akarta engedni, hogy köszönjünk a református papnénak. Hát ez az ostobaság csúcsa. A két asszony, a papné meg a patikusné nagyon utálhatta egymást. Ahol nincs papné, mint ahogy a katolikusnál nem volt, a katolikus patikusné fontos szerepet játszik a közösség életében. Nagylány korunkban már nem jártunk Biharba, a szüleink máshova vittek nyaralni, hogy lássunk más vidéket is.

Imádtam a házat. Fantasztikusan gyönyörű nagypolgári ház, selyemtapétával a falon, tele képpel. Folyt a kultúra a ház minden porcikájából. Ma elképzelhetetlen, hogy egy pályakezdő orvos építtet magának egy hatszobás összkomfortos házat, orvosi rendelővel. Minden bútor egyedi tervezésű bútor volt. Ezek a bútorok onnan valók. Minden szoba más stílusban volt berendezve. Klasszikus art déco volt az úriszoba, az ebédlő kicsit zavarosabb, az inkább talán a rokokóhoz közelített. És elképesztő könyvtár. Számomra a mai napig ez „a polgári otthon” mintája. Amire én emlékszem, az ötvenes évek, akkor az egyik szobába már beraktak egy társbérlőt. Többet nem vettek el a főorvos úrtól, de azért egy szobát igen. Nagyon szerettem ott lenni. Tizenhárom éves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Halála előtt egy vagy két évvel beköltöztek Szegedre. Akkor már idősek voltak, és nem bírták ezt a nagy házat fönntartani. Az is nagyon fura volt, hogy a nagymama a mi lakásunkban lakott, a nagypapa pedig a szomszéd lakás egy bérelt szobájában élt a testvérével. Mert annak a gyerekei meg disszidáltak, és egyedül maradt. Nagyon-nagyon jó bácsi volt, nagyon szerettem őt is. Ahogy aztán felnőttként egyre jobban megismertem nagyapám életét, meg engem is elkezdett érdekelni a kultúra, valahogy nagyon sok rokon dolgot vélek fölfedezni a kettőnk világában – mondom magamra nézve hízelgően

Nagyon messzire nem tudok visszamenni, a nagyszülőktől tudom a történetet. Mind a két család makói származású. Az anyai nagyszülőknél nagyapám volt első generációs értelmiségi, apai ágon meg az apám volt az első értelmiségi. Az anyai ágon gazdálkodók, parasztok voltak Makón, nyilván hagymások. És a nagyapám is, meg a testvére is egyetemet végzett. A nagyapám orvos lett, a testvére pedig gépészmérnök. És a nagyapám amellett, hogy orvos volt, kórházi főorvos, a makói kulturális élet kulcsfigurája lett.