1956 - Visszaemlékezések

Update Required To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.

További képek

Gyenes Judith 1932-ben született Budapesten, értelmiségi–földbirtokos családban. Apja, Gyenes István (1897–1972) jogi diplomát szerzett, 1923–1944 között a közigazgatásban dolgozott: szolgabíró volt Pest megyében és főszolgabíró Kiskőrösön. A Nemzeti Parasztpárt alapító tagja. 1944-ben központi járási főszolgabíró lett, majd a német megszállás után áthelyezték a délvidéki Bácskapalánkára. Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez tartozott, ezért a németek rövid időre letartóztatták. 1945 januárjában Pest megye alispánjává nevezték ki, de hamarosan letartóztatták, és néhány hétig az Andrássy út 60-ban tartották fogva. Áprilisban a Belügyminisztérium Különleges Osztály II. Számú Igazoló Bizottsága elnöke lett. 1947 nyarán lemondott tisztségéről a bizottságban érvényesülő túlzott kommunista befolyás miatt. 1947–1952 között Pécsett árvaszéki ülnök, majd az Állami Biztosító pécsi igazgatóságán biztosítási körzetfelügyelő volt. 1956. november 1-jén beválasztották a Baranya Megyei Munkásság Nemzeti Tanácsa elnökségébe. A Kertész Endre és társai elleni per negyedrendű vádlottjaként hatévi börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadult, 1963-ban Budapestre költözött.

Judith Sacré Coeur-növendék volt, majd mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett. Származása miatt – két nővéréhez hasonlóan – nem tanulhatott tovább, 1951-től Nógrád megyében dolgozott mezőgazdászként. 1952-ben közlekedési balesetben súlyos sérülést szenvedett és visszaköltözött a fővárosba. 1954-ben kötött házasságot Maléter Pál (1917–1958) katonatiszttel, távoli rokonával. Malétert a forradalom alatt a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterévé nevezték ki, 1956. november 3-án ő vezette a szovjet katonai vezetőkkel tárgyaló magyar katonai delegációt. A tököli szovjet bázison a küldöttség többi tagjával együtt letartóztatták. A Nagy Imre-perben halálra ítélték, 1958. június 16-án kivégezték, és jelöletlen sírba helyezték. 1989-ben rehabilitálták, és a forradalom többi áldozatával együtt ünnepélyes gyászszertartás keretében temették el. Judithot 1955-ben – mint Maléter Pálnét – felvették az Agrártudományi Egyetemre, 1957-ben – ugyanilyen okból – kitették onnan. 1957 februárjában elbocsátották a munkahelyéről. Leánykori nevén parképítő és temetői segédmunkásként dolgozott. 1957. június elején kilakoltatták otthonából. 1958 őszétől alkalmi munkákból élt, majd a Pest-Nógrád Megyei Állami Gazdaságok Központjánál alkalmazták. 1982-től eladó, majd 1983 júniusától 1985 tavaszáig az ORFI-ban leltárellenőr volt. Közben elvégezte a középfokú orvosi könyvtáros tanfolyamot, 1985-től az Orvostörténeti Könyvtárban, 1992–2010 között az 1956-os Intézetben dolgozott könyvtárosként. Folyamatosan ápolta férje és a forradalom emlékét, 1983 júniusától rendszeresen részt vett a demokratikus ellenzék által szervezett ötvenhatos megemlékezéseken. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagjaként egyike volt azoknak, akik az ötvenhatos mártírok rehabilitálását és méltó eltemetését követelték. 1990-ben 1956-os Emléklapot kapott, 1999-ben Maléter Pál Emlékéremmel, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2019. december 1-jén meghalt.

Gyenes Judith

Budapesten születtem, bár a család akkor Kunszentmiklóson lakott, a papám ott volt szolgabíró. Én voltam a harmadik gyerek. Zsuzsanna nővérem Gyulán született, Hintsch Elek nőgyógyásznál, mivel a nagymamám, Erkel Mária gyulai, és a mamám az első gyerek születésekor hazament az édesanyjához. Mária nővérem születése előtt a szüleim lementek Pécsre a rokonokhoz. Amikor én is úton voltam, mamám ismét Hintsch Eleknél akart szülni, de ő akkor már a fővárosban praktizált, ezért február 4-én Kunszentmiklósról elindultak Budapestre. A papámnak volt egy vászontetős Fiat Cabriója, amelynek nem volt fűtése, és a szüleim irhabundában ültek az autóban. Két hét múlva mentünk haza, addigra meg is kereszteltek Kőbányán a Szent László-templomban. Aztán született egy húgom, Borbála, ő Kiskunhalason.

Gyenes István 1901-ben

A papámé nagy református család volt, de kihalt a família, nálunk csak lányok születtek. Ahogy a papám mondta, befelé fordítják a címert a kriptaajtón. Állítólag honfoglaló család vagyunk. Dénes az eredeti név, IV. Béla nádorispánja volt az egyik ős. Később a Dénest elírták Dienesnek, majd Gyenesnek. Papám anyai ága, a Maléterek evangélikusok. A hugenotta-üldözéskor jöttek el Franciaországból. Hogy ez az ág miért pont errefelé jött, miért a Felvidéken, Jósván telepedtek le először, nem tudom. Onnan ágaztak aztán szét, főleg a Felvidékre, de Erdélybe is kerültek Maléterek. A dédnagyapám, Maléter Rudolf Kassán született, Budapesten elvégezte a jogi egyetemet, és hogy miért, miért nem, Pécsett telepedett le, ott nyitott ügyvédi irodát. A családi legendáriumban úgy szerepel, hogy négy kliense volt: egy Eszterházy, a Chorin, egy gyáros meg a nem tudom, még ki, de jól megélt belőle. Azonkívül volt vasgyára, és ő építtette Pécsett a Balokány strandot, a fia, Maléter Laci bácsi pedig a Hullám strandot. A Perczel Mór utcában több bérházuk volt, és a Maléter-szőlők Pécstől Villányig húzódtak. Maléter Rudolfnak három gyermeke született: István, László és Eszter. Maléter István lett Maléter Pál édesapja, Maléter Eszter pedig a nagymamám. Gyenes József, az apai nagyapám ügyvédbojtárként Pécsre került Maléter Rudolf ügyvédi irodájába, és beleszeretett a lányába, Eszterbe. Ebből a házasságból is három gyerek született: Gyenes István, az édesapám, Gyenes András és Gyenes Judit. A Maléter-birtok már a háború előtt is fogyatkozott. Nagymamám a Magaslati út és a Visy László út sarkán kapott hozományba több mint egy holdnyi területet, annak is kisajátították egy részét. A papám gyerekkorában még szőlő volt benne és egyemeletes vincellérlakás. Pécsett az volt a módi, hogy akinek lenn, a városban volt a háza, az hétvégén, vagy amikor kedve tartotta, fölpakolt egy hintóba, és fölment a szőlőbe. A vincellérház emeleti része volt a család rezidenciája. A szüleim gyakran mentek le Pécsre, még Zsuzsannával is. Mi csak úgy hívjuk, hogy a szőlő, de a szőlő akkorra már kipusztult belőle, és apám beültette őszibarackkal.

Gyenes Judith édesanyja és nagyanyja 1907-ben

A mamám anyai ága, az Erkelek katolikusok. Erkel János, az anyai nagymamám édesapja a Körös-szabályozás főmérnöke volt. Gyulán éltek, de voltak birtokaik Arad környékén is. Erkel Jánosé volt Pill puszta, gőzmalommal és vízimalommal. Úgy emlegették, hogy a demokratikus mérnök-földbirtokos, mert lakásokat és fürdőt építtetett a munkásoknak, ami abban az időben elég nagy szó volt. Sajnos Trianon után mindez átkerült Romániába. Nagymamáék kilencen voltak testvérek, hét fiú és két lány. Nagymamám nagyon szép hozományt kapott, többek között az egyik malmot. A testvérei rábeszélték, hogy a vagyonát fektesse hadikölcsönbe, és mind elúszott. Mamám édesapja, vitéz ényi Dömötör Béla ezredes református családban született. Nagypapa az első világháborúban megsérült, azért volt vitéz. A felmenői Tolnából kerültek Monorra, ahol a déd- vagy üknagyapám református pap, aztán püspök lett. Erkel nagymama és Dömötör Béla elváltak, a nagypapa Monoron élt, és nagyon fiatalon, negyvennyolc éves korában meghalt. Papám édesapját, Gyenes nagypapát sem ismertem, és Maléter nagymamát sem, ők is fiatalon haltak meg. A papám Monoron lett szolgabíró, ott ismerte meg a mamámat, és rögtön beleszerelmesedett. A mamám a Sacré Coeurbe járt, majd francia–latin szakos tanárnak készült, de a szerelem közbeszólt. A szüleim 1927-ben, miután összeházasodtak, Kunszentmiklósra kerültek, a papám akkor már ott volt szolgabíró. A Gyenes-birtok a Kunságban, Szalkszentmárton és Dunavecse között terült el, Nagyvadaspusztának hívták. A nagyapám ügyvéd volt, a dédnagyapám kúriai bíró, az ő apja is jogász, de törődtek a birtokkal. Nagyon szép volt a kunszentmiklósi kúria, hatalmas park közepén állt a nagy U alakú kupolás ház.

Gyenes-kúria, Kunszentmiklós, 1930

A szüleim estélyi ruhás nagy bálokat rendeztek Mária napkor meg István napkor. Mi mindig kérdeztük a mamánkat, hogy szabad-e nézni, amíg öltözik. Akkor természetes volt, hogy beültek az autóba, és meg se álltak Bécsig, mert ott az Operában ezt vagy azt adták. Olyan nagyon sokat nem voltak velünk. A mi jó nevelésünkről főleg a velünk élő Erkel nagymama gondoskodott, aki nagyon szigorú volt, de ő jelentette a menedéket is. Magázott minket, mi is őt. A szüleink tegeztek bennünket, mi pedig magáztuk őket. A papám meg a mamám is magázták egymást. Általában volt német nevelőnőnk és sok gyönyörű német nyelvű meséskönyvünk. A nagy személyzet többnyire tót lányokból állt, akik nagyon szép népviseletben jártak. Kiskőrösön minden hétvégén mentek sétálni, és mielőtt föltették a szalagpártájukat, a hajukba cakkokat nyomtak kormos disznózsírral. Zsebkendőben fogták a rozmaringot, úgy sétáltak a faluban, és persze mentek a legények is. Volt szakácsnő, két szobalány és a hajdú. A hajdú papírforma szerint a főszolgabíróságon szolgált, de különjuttatásért beszállt a vendégségnél inasnak.

Gyenes Judith, Mária, Zsuzsanna

Két gyerekszoba volt. Amikor Zsuzsanna meg Mari már nagyobb lányok lettek, ők laktak egy szobában, én külön. Amikor Borbála megszületett, elég sokáig a szülőkkel aludt, vagy a nagymamánál, de amikor már nagyobbacska lett, velem lakott egy szobában. Volt a mamámék hálószobája, a nagymama szobája, a szalon, előtte nagy hall, az ebédlő és a könyvtár, a papámnak óriási könyvtára volt. Meg a nagy télikert, ami nyáron éppen úgy funkcionált, mint egy szoba. Erre, a kiskőrösi főszolgabírói lakásra jól emlékszem: a nagy lépcsőfeljáratra, mellette a két nagy fára, a virággruppra és körülötte a kocsifelhajtóra.

Az elemi iskolát több helyen jártam. Kunszentmiklóson kezdtem, de mivel a papámat 1938-ban megválasztották Kiskunhalasra polgármesternek, ott folytattam. Először katolikus apácákhoz jártam, de a harmadik osztályra kivettek onnan, mert egy teremben két osztály tanult, ami nem tetszett a szüleimnek, és átírattak a koedukált evangélikus elemibe. A negyediket már a kiskőrösi evangélikus elemiben végeztem, mert a papám ott lett főszolgabíró 1940-ben.

Jöttek a zsidótörvények, visszakerült Erdély. Papámnak, a főszolgabírónak kellett volna végrehajtatni a zsidók deportálását. Nyíltan nem tagadta meg, de befeküdt a Pajor Szanatóriumba és kivetette a manduláját. Utána beutalták Erdélybe, Radnaborberekbe, a Belügyminisztérium üdülőjébe. Amikor vége lett az iskolának, mamánkkal utánamentünk. Akkor jártam először Erdélyben, a Radnai-havasokban. Ránk a papánk azt mondta egyszer: legnagyobb bánatom, hogy négy lányom van, és nincs fiam, csak az vígasztal, hogy tizenkét fiún túltesznek. A szállodában robogtunk föl-le a lépcsőkön, és a többi gyerekkel csatákat rendeztünk, ezért papámék jobbnak látták, ha továbbmegyünk. Kibérelték az ezer méterrel följebb fekvő, már nem működő bányamérnöki lakást, ahol nem volt sem személyzet, sem étterem, mamám főzött. Rajtunk kívül csak egy idősebb házaspár lakott ott fenn, Ernsték. Jött Kiskőrösről vonaton a nagy utazó vesszőkosár tele liszttel, szalonnával, zsírral, kolbásszal. Ernst bácsi ment le Óradnára szamárfogattal, és hozta föl a nagy kosarat. Beleszerettem a hegyekbe. Amikor eljöttünk, potyogott a könnyem nekem is, Marinak is. Megmásztuk Ünőkőt, Kis-Korongyost, Nagy-Korongyost, havasi gyopárt szedtünk, málnáztunk. Gyönyörű volt! Mi az egész nyarat ott töltöttük, a papám hamarabb eljött.

Gyenes Judith, Mária, Zsuzsanna

Az egykori Sacré Coeur Katolikus Leánygimnázium épülete

Zsuzsanna meg Mari már a Sacré Coeur Sophianum katolikus leánygimnázium növendéke volt, és 42-ben engem is utolért a végzet, Kiskőrösről, a fa tetejéről, mint egy kis majmot, bedugtak Budapestre, a Mikszáth Kálmán térre. Előtte varrónők varrták az egyenruhát, és minden ruhadarabba, a harisnyába is, bele kellett hímezni az intézeti számomat, a 33-at. A hétköznapi egyenruha sötétkék rakott szoknyából, világoskék blúzból, sötétkék nyakkendőből, fekete vagy barna félcipőből állt. A vasárnapi ugyanez hófehérben: fehér rakott szoknya, fehér blúz – a nyári rövid ujjú, a téli hosszú ujjú, erősebb anyagból –, sötétkék nyakkendő és sötétkék svájcisapka arany S betűvel. Azt hiszem, ez a világ legszigorúbb intézete volt. A nővéreim szerettek ide járni, de én nem. Volt a nagy studi, a nagy tanulóterem, meg a kis studi, és a nagy sláfi meg a kis sláfi: a kis háló meg a nagy háló. Én voltam a kis studiban és a kis sláfiban, ők pedig a nagyban. Úgy éreztem, hogy elválasztottak a testvéreimtől, és fél évig bőgtem. Főleg este, amikor rám jött a szüleim utáni vágy, de akkor jött az apáca a bonbonnal. Meg is gyanúsítottak, csak azért bőgök, hogy kapjak csokoládét. A hálószobákban fehér deszkafal választotta el a fülkéket, ahol ágy, kis szőnyeg, éjjeliszekrény és egy kis szék volt, elől fehér rakott függöny. Minden sláfiban egy apáca felügyelt. Hetente kétszer fürödtünk. Fürdőruhában, mert pucéran erkölcstelen. A sveszti, a félapáca megmosta a hátunkat, ezért is kellett a fürdőruha. Reggelente a fülkékben tisztálkodtunk, mindenkinél volt lavór és egy kancsó víz. Amíg készülődtünk, hangosan imádkoztunk. Magyarul nem nagyon beszélhettünk, csak szombaton és vasárnap, egyébként az egyik héten németül, a másikon franciául beszéltünk. Ha meghallották, hogy valaki magyarul szólal meg, lecsöngették a beszélgetést. A világ minden tájáról jöttek apácák, franciák, angolok, németek, és egy arab is. Dr. Csapody Vera volt az igazgatónő, aki már a mamámat is tanította, matematikára és kémiára. Befogadtak zsidó lányokat, amit csak utólag tudtunk meg, és menekült lengyel kislányokat is. Odajárt Imrédy Andrea, a miniszterelnök lánya, a Bolza lányok, meg az arisztokrácia, a földbirtokosok gyerekei. Az ebédlőben tíz-tizenkét személyes asztaloknál ültünk, a kisebbeket egy fölsős felügyelte. Ha csöngettek, beszélgethettünk, ha lecsöngették, akkor csendben kellett lenni. Háborús idők abban is megnyilvánultak, hogy a szülők élelmiszert kellett beadjanak, főleg lisztet, zsírt és a tízóraira valót. Sétálni a Múzeumkertbe jártunk, sorban, egy idősebb diák középen, két kisebb mellette. A tánciskolában Pertics Brúnó tánctanár tanított, ahogy évekkel korábban a mamánkat is. Ilyenkor a fehér egyenruhát vettük fel, fehér kesztyűt húztunk, és lementünk a díszterembe. Valamelyik fiúgimnáziumból áthoztak annyi fiút, ahány lány volt. Az apácák figyeltek, nehogy valami erkölcstelenség történjen. A hittanórán is benn ült egy apáca, mert azt férfi tartotta, még ha pap is. Ebben az iskolában nem kellett mást tenni, csak tanulni és viselkedni. Ezen volt a hangsúly.

Gyenes Judith tanulóbérlete

A papám 43-ban fölkerült Budapestre. Megpályázta a Buda környéki járás főszolgabírói tisztét, és megválasztották. Csillaghegyre költöztek, mi a Mikszáth téren maradtunk, az első bombázásokat is ott éltem át. A papám akkor a megyeházán, a Semmelweis utcában dolgozott, és azt mondta, hogy a Szofinak nincs mély pincéje, a megyeháza viszont régi épület, a pincéje biztonságos, légiriadó idején át kell mennünk oda. Egy szolgabíró átjött a Sacré Coeurbe, és Marit meg engem átkísért a megyeházára. Zsuzsanna akkor már a svájci rend zsámbéki zárdájába került, ahol gimnázium és tanítóképző működött. A 43/44-es tanévben bejárók lettünk, Csillaghegyről jártunk be HÉV-vel. Minimum egy órát tartott az út. Rómaifürdőnél csendőrök, később már német katonák igazoltattak mindenkit. Nekünk is volt igazolványunk, amely visszamenőleg az ükszülőkig igazolta, hogy árják vagyunk. Ez kellett akkor ahhoz, hogy ne történjen velünk baj.Jött 44. március 19-e. Aznap Ürömben templomot avattak, Shvoy Lajos püspök volt a díszvendég. Természetesen a főszolgabírót is meghívták. Papám az autóján ment át Csillaghegyről Ürömbe. Nekem az elmesélésekből úgy maradt meg, hogy még zajlott a mise, amikor nagy zajjal kinyílt a templomajtó, és kemény léptekkel német katonatisztek mentek be a templomba. Shvoy megkérte őket, hagyják, hogy a misét befejezze. Arra emlékszem, a papám úgy jött haza, hogy az autóban egy német hadnagy kvázi kísérte őt, majd be kellett mennie a megyeházára. Hozzá kell tennem, hogy papám Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel részt vett az ellenállási mozgalomban. Hogy mi történt benn a megyén, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy papámnak két nap múlva megszűnt az állása. A főnöke, Endre László, korábban Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, akkor már a Sztójay-kormány belügyi államtitkára, rögtön kirúgta, és lehelyezték Bácskapalánkára főszolgabírónak. Utólag mesélte el valaki, hogy Endre azt mondta a papám háta mögött: na, majd a kedvenc partizánjai elintézik! Mi, a gyerekek és mamám az iskolaév végén mentünk utána. A papámnak főszolgabírói lakásként kiutalták egy elhurcolt zsidó család házát, de velünk nem akart ott lakni. Sztojanovics Bogdán földbirtokos fölajánlotta a szerb városrészben lévő üresen álló házát, és odaköltöztünk. Bútorunk nem volt, de kaptunk valahonnan fehér kórházi vaságyakat meg szekrényeket. Az óriási parkban lévő hatalmas mogyorófáról láttam a füstöt, amikor bombázták Zombort vagy Újvidéket. Állandóan jöttek az átvonuló magyar és német katonatranszportok. Mentek a frontra, és az állomáson a főszolgabírónak kellett őket búcsúztatni. Az emlékeimben úgy él, hogy a németek se örültek olyan nagyon a háborúnak. A partizánok rettenetesek voltak. A magyar katonákat megszégyenítették, legyilkolták. Ha autóval mentünk valahová, papám mindig hozta a pisztolyát a partizánok miatt. Nem mese, megtörtént, hogy egy magyar földbirtokost, Odescalchit, a partizánok élve megnyúztak. Az ottmaradt magyarok közül szinte mindenkit megöltek.

Jött a szeptember, az iskolaév kezdete. Mari Palánkán maradt a mamámmal, papám, Zsuzsanna, a nagymama, Borbála meg én elindultunk Pécs felé. Pár napot Vereskőn töltöttünk nagymama testvérénél, majd a papám Zsuzsannát meg engem továbbvitt Pécsre a nagybátyámékhoz, Vécsey Aladárékhoz, és visszament Palánkára a mamámért és Mariért. Aladár bácsitól féltem, nem nagyon ismertem, nem sokszor találkoztam vele. Szigorú volt, jóval idősebb, mint a nagynéném, Judit néni. Eszter, az unokatestvérem kései gyerek. 1944. október 15-én, amikor a Horthy-proklamáció elhangzott a rádióban, éppen ebédeltünk. Aladár bácsi leborult az asztalra, és zokogott. Teljesen ki volt borulva, hogy Horthy ki akar szállni a háborúból. Papám pedig ujjongott, és eléggé el nem ítélhető módon bepattant az autójába, otthagyott csapot-papot, feleséget, anyóst, gyerekeket, följött Pestre. Október vége, november eleje lehetett, amikor Pécsi Kálmán bácsi, a város katonai parancsnoka szólt Aladár bácsinak, hogy a pécsi hadtest elmegy Pécsről, gondolja meg, ők maradnak-e, mert a front már közel van. Aladár bácsi úgy döntött, hogy ők elmennek Nyugatra. Valamivel előtte mamám azt mondta, jön a front, jön az éhínség, és ment a levél a bérlőnek, küldjön négy disznót. Megérkezett a négy levágott disznó, és nem tudom, hány zsák liszt. Az alagsori nagy mosókonyhában zajlott a feldolgozás. Az egyik fele a Judit néniéké lett, a másik a miénk. Mamám valahonnan szerzett egy nagy kerek sajtot is. Judit néniéket kivitte egy szekér az állomásra, bevagoníroztak, és a vonat elindult velük Ausztria felé, mi meg ott maradtunk a lakásukban. Mamám fölment a szőlőbe, és kérte Maléter Laci bácsit, jöjjön le a házba, legalább egy férfi legyen ott velünk, de nemet mondott azzal, hogy egy világháborút már végigélt, tudja, hogy az borzasztó, ő semmit sem tud tenni, ha bejönnek az oroszok. Ki volt plakátolva, hogy megerőszakolják a nőket, levágják a kezedet órástól meg gyűrűstől. Én álltam az ablaknál, és arra gondoltam, milyen lesz majd, amikor jönnek az oroszok, jön a kommunizmus. A nagymama mesélte, hogy Gyulán, a kommün idején a kommunista hordószónok rámutatott az Erkel-házra, és azt mondta: ezeket kell először kiirtani! Mamám, aki akkor gyerek volt, szintén emlékezett erre, és azt mondta, nem maradunk ott egyedül Vécseyék főúri lakásában. Addig jött-ment a városban, amíg össze nem találkozott néhány német tiszttel, akik Budapestre indultak, és felajánlották, hogy elvisznek bennünket. November elején értünk haza Csillaghegyre.

Nemsokára jött egy telefon Győrből, Apor Vilmostól, aki az Erkelekkel nem vérrokonságban, de némi atyafiságban volt. Azt mondta, ha a szülők úgy gondolják, hogy négy lánnyal biztonságosabb átélni a háborút a győri Püspökvárban, ő szeretettel vár minket a többi rokonnal együtt. Felmerült, hogy külföldre kellene mennünk, de papám nem akart elmenni Magyarországról, a mamám viszont igen. Hallottam, hogy a papám azt mondta a mamámnak: csak a patkányok menekülnek a süllyedő hajóról, én nem vagyok patkány, akkor hagyjam itt a hazámat, amikor éppen süllyedőben van? Azonkívül az ősi rög. Én először hallottam a papámtól ilyen szavakat. Abba viszont beleegyezett, hogy Győrig elmenjünk. Zsuzsanna, Mária, nagymama és Borbála november közepén egy német tiszti autóval elindult Győrbe. Mivel az autónkat „behívták”, papám a svéd követségtől Schutzpasst kért rá, de nem kapta meg karácsonyig, amikor körbezárták Budapestet, és mi itt ragadtunk.

Erkel Bandi bácsi, a katonatiszt rokonunk azt ajánlotta mamáméknak, hogy ne maradjanak Csillaghegyen, mert ha csak a közelben leesik egy bomba, az a villa úgy fog összedőlni, mint a kártyavár. Ezért elmentünk a Szent Imre herceg útjára, ma Villányi út, mamám nagybátyjának a lakásába. Aztán újra jött Erkel Bandi bácsi: ne maradjatok Budán, az sokkal rosszabb lesz, mint Pest! Ebben igaza volt, de Csillaghegyben nem, ott puskalövés nélkül zajlott le a háború. Ekkor elmentünk a József utcába egy rokonunk ismerőséhez, aki a lányával lakott egy nagy lakásban. Először éreztem, hogy megszűnt az otthon biztonsága. A mamámmal vadidegen embereknél egy spájzban, a földön, matracon aludtunk, és életemben először találkoztam poloskával. Ennek a háznak a pincéjében ellenségesen viselkedtek a nem ott lakókkal. Papám fölfedezte a József utca és a Rigó utca sarkán a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjét, ahol egy irodatiszt, annak a felesége meg még három-négy ember tartózkodott, és bekéredzkedett oda. Nagy, barátságos pince volt, az alján vastag fűrészporral, matracok és petróleumlámpák is voltak benne. Talán arra készültek, hogy több tisztviselő is igénybe veszi.

Papám állandóan járt-kelt a városban, mert ugye nekünk volt ennivalónk, és mindig vittünk az üldözötteknek. Nem kötötték az orromra, hogy zsidó családokhoz megyünk, a bújtatók viszont nem zsidók voltak. Mivel nem akartam egyedül maradni, mindig velük mentem, sok helyre jártunk. Amikor már körbezárták Pestet, a nyilasok teljesen megbolondultak, rettenetes történeteket lehetett hallani róluk. Emlékszem, amikor egy nyilas járőr elment mellettünk, és túljutottunk rajta, a hátamban éreztem a puskacsövet. Nagyon féltem tőlük. A papám az ellenállási mozgalomban találkozott Germanus Gyulával, aki tanította a Keleti Kereskedelmi Akadémián, és javasolta neki, hogy jöjjön ő is a Munkaerő-gazdálkodási Hivatal pincéjébe, ott elbújhat. Germanus odajött egy orvos barátjával és annak a feleségével. Az orvos felesége német zsidó volt, egy szót nem tudott magyarul, ezért neki az oroszoktól is tartania kellett. Papám odahívta Sztojanovics Bogdán bácsit is, aki Bácskapalánkáról, a partizánok elöl menekült először Pécsre, majd Pestre.

Papám jártában-keltében összetalálkozott a Horánszky utcai gimnázium igazgatójával, aki azt javasolta, menjünk oda, az egy régi épület négy nagy, erős pincével, óvóhellyel, amelyikben a szabadkai katonai kórház ápolószemélyzete tartózkodik. Papámnak ez jobban tetszett, mint az irodaházi pince. Erkel Bandi bácsi küldött egy kis stráfkocsit négy markos honvéddel, akik megrakták a kis stráfkocsit a cuccainkkal, és a mamámmal elmentek a Horánszky utcába. Papám és én ottmaradtunk a József utcában. A szomszéd ház pincéjében egy furnérraktár volt, és a két pincét egy vészátjáró kötötte össze. A furnérraktárt egy illegális magyar katonai alakulat foglalta el, amelyik üldözött zsidókból, egyetemistákból, katonaszökevényekből állt, de ezt én akkor nem tudtam. Magyar katonai egyenruhát viseltek, tisztjeik is voltak. Úgy terveztük, hogy a kiskatonák, akik a mamámmal átvitték a holminkat a Horánszky utcába, visszajönnek értünk. De nem jöttek, és amikor kifüleltünk a József utcára, ott már csak úgy pattogtak a golyók. Egyszer csak megjelent ennek az illegális társaságnak valamelyik katonája azzal a hírrel, hogy itt vannak az oroszok!

Én nem tudom ezt felszabadulásnak nevezni, nekem nem az volt, a rémálom semmi ahhoz képest. Tizenhárom évesen, akkor éreztem először halálfélelmet. Megjöttek az oroszok, és mindenkit kiparancsoltak a picéből. Tizenhárman lehettünk. Szét akarták választani a nőket és a férfiakat. Belecsimpaszkodtam a papámba, hogy nem megyek. A végén valami zűr lett, és a félrészeg katonák visszaengedtek minket a pincébe. Betelepítettek egy tábori telefonállomást, mindig ült mellette egy ruszki, időnként fölvette és nagyokat ordított. Aztán egy vödörben piros színű vodkát hoztak, és agitálták a társaságot, hogy mindenki igyon. Még az én bögrémbe is öntöttek. Kérdeztem a papámat, mit csináljak vele. Öntsem a fűrészporba válaszolta. Lenn ültünk a matracon, nem volt nehéz beleeregetni. A furnérraktár tömve volt hadianyaggal. Ez az illegális alakulat fals papírokkal az Andrássy út 60.-ból vételezett gránátokat, golyószórót, ahhoz töltényt, kaját, ruhát, egyebeket. Időnként elindultak harcolni, én meg imádkoztam értük. Itt-ott bekötözve jöttek vissza, de valójában két sarokkal odébb dekkoltak, amit én akkor nem tudtam. Bogdán bácsi értett oroszul, és hallotta, hogy az oroszok arról beszélgetnek, meghalt négy tisztjük, ezért felgyújtják a pincét. Aztán azt mondták, hogy az mégsem jó, mert sokáig tart, amíg leég, inkább vizet engednek be, és mi megfulladunk, mint a patkányok, de kiderült, hogy nincs víz. Aztán kitalálták, hogy gépfegyvert állítanak a pincelejáratba, belőnek a pincébe, és mi ottmaradunk. Nem tudom, hogy miért vetették el ezt az ötletet, de óriási vigalom támadt köztük, amikor rájöttek, a legegyszerűbb, ha egyenként lelőnek minket. Na de ki lőjön? A telefon mellett akkor éppen egy fiatal katona ült, mondták neki, lőjön ő, de nem akart. Minket sorba állítottak, én voltam az utolsó. A végén ez a fiatal orosz összeszedte magát, ott állt előttünk a géppisztollyal, és elkezdte számolni a tárban a golyókat. Ekkor a papám – ugye, a petróleumlámpa fénye csak bizonyos határig világít, én kiestem a fényből, papám se nagyon látszott már – odaszólt nekem: indulj el a vészátjáró felé! Én, mint a pillangó, lábujjhegyen elindultam, át is bújtam, és hallottam, hogy a papám óvakodva lépdel utánam. Átjutottunk a szomszéd ház pincéjébe, és elmondtuk, mi elől menekülünk. Menjünk onnan, mondták, mert rájuk hozzuk a bajt. Csalódottan jöttünk ki onnan. Egy másik pincerészben, valahol hátul, a sötétben megálltunk és füleltünk. A papám fölfedezett egy vízaknát, és azt mondta, ha valaki közeledik, menjek le oda. Félhangosan mormoltam a Most segíts meg Máriát, közben füleltünk, jön-e valaki. Egy órányi dekkolás után visszamentünk a pincénkbe. Minden magyar társunk ott volt, de ruszki egy sem. Elmondták, hogy az oroszok közben parancsot kaptak, és tovább kellett menniük. A magyarok nyakába borultak, csókolták őket, mondták, hogy vojna kaput meg a magyarszki jó barát. Ez az orosz! De ki tudta, hogy így fog végződni? Hogy mit jelent az, hogy a nőknek félni kell, akkor tudtam meg, amikor jött a hír, a szomszéd házban megbecstelenítettek egy kilencéves kislányt és egy nyolcvanéves nagymamát. Akkor a felnőttek elmondták, hogy mit jelent mindez, mitől kell félni. És féltem is eléggé.

Mamám a Horánszky utcában volt, de nem tudtunk egymásról semmit. Papámmal elindultunk a Horánszky utca felé. Hatalmas bombázás volt, de sziréna nem jelezte, csak hallotta az ember a zúgást, mire gyorsan hasra feküdt vagy valami menedéket keresett. Szinte mellettem robbant fel egy ház. Aztán jött egy ruszki, megállított minket, és elkezdett a papám órazsebében kotorászni. Volt ott egy zsebóra formájú ezüst tárgy, az egyik felében festékpárna, a másikban bélyegző a papám monogramjával, azt nagy boldogan kihúzta. Papám odaszólt nekem: rohanjunk, mert ha rájön, hogy nem óra, itt, a nyílt színen lelő. Végül csak eljutottunk a Horánszky utcába. Hála Istennek, a mamámat épen megtaláltuk, és a maradék kis cuccunkkal mi is átköltöztünk oda. A harcok Pesten már véget értek, amikor lázas lettem, nagyon köhögtem, és a papám elvitt a Rókus Kórházba. Egy kanna benzint szerzett valahonnan, ez kellett fizetségül, hogy megröntgenezzenek. Azt mondták, tüdőgyulladás nyoma látható, és ágyba parancsoltak. Ekkortájt kereste meg Csorba János, Budapest polgármestere a papámat, hogy menjen be a megyeházára, mert őt javasolták Pest vármegye alispánjának, és meg is választották.

A megyeházán kaptunk egy szobát. Papám ekkor fölkapott a vonatra és elment Győrbe Zsuzsannáékért. Arra nem térek ki, nem az én történetem, hogy mi történt Győrben. Miután a püspököt lelőtték, mindenkit kiebrudaltak a Püspökvárból, többeket elvittek lövészárkot ásni, malenkij robotra, de hála Istennek, Zsuzsannáék megúszták. Apor Vilmos Zsuzsannát, Máriát és Borbálát megmentette a halálával. Papám mint Pest vármegye alispánja kapott lakást a Baross utca 87.-ben, a vármegye bérházában, nagymama, Borbála, Zsuzsanna és Mária már odamentek. A lakás egy disszidens katonatiszté volt, aki Nyugatra menekült, de a legnagyobb meglepetésünkre 46-ban hazajött feleségestől, két gyerekkel, és mintha mi sem történt volna, visszakapták a lakást. Társbérlet lett belőle, övék lett a lakás nagyobbik része, a konyha és a fürdőszoba közös volt. A csillaghegyi házunkban már idegenek laktak, egy orosz tiszt a barátnőjével, nehéz lett volna kiebrudalni őket, maradtunk a társbérletben. Még 45 tavaszán megjelent négy fiatalember a vármegyeházán, közölték, hogy papámnak velük kell mennie. Látszott, hogy ez letartóztatás, nem barátságos invitálás. Anyám meg az István hajdú lopva elmentek utánuk. Akkor még nem volt fekete autójuk, gyalog mentek az Andrássy út 60.-ba. Így tudta meg anyám, hogy apámat odavitték. Akkor ez még nem ÁVH volt, hanem a Katonapolitika, amiből aztán kinőtt az ÁVH. Városi bundát viselt, amikor elvitték, és akkor is, amikor megjött, pedig akkorra már meleg lett. Fölhajtott szőrmegallérral, kalapban érkezett haza, nyilván nem akarta, hogy megismerjék. Amikor megláttam, rohantam felé, de ő mutatta a kezével is, hogy ne menjek oda, teli van tetűvel. Megfürdött, a rajta lévő ruhát pedig mind el kellett égetni, mert a tetveket nem lehetett kiirtani belőlük, vagy legalábbis abban az időben nem tudtuk mivel. Elmesélte, hogy berakták egy tágas pincehelyiségbe, ahol már nagyon sok ember volt, nők, férfiak vegyesen. Hallották föntről a halálsikolyokat, és a félholtra vert embereket bedobták közéjük. Az egyik sarokban volt valami paraván, mögötte a kübli, a szaga terjengett a pincében. A mellettük lévő helyiségekben különítették el az összefogdosott nyilasokat. Ők jobban megszervezték magukat – apám így mesélte –, a társaság egyik fele ült, a másik fele feküdt, így váltották egymást féléjszakánként, és hangosan imádkoztak. Tudták, mi vár rájuk. Apámat tulajdonképpen a deportálással vádolták, igaztalanul. Tagadta, de a végén mégis aláírt egy vallomást, mert félholtra verték. Borzasztóan nézett ki, amikor megjött. Bajcsy-Zsilinszky Endréékkel vett részt az ellenállási mozgalomban, közismert nevek jártak közben érte, többek között Csorba János, ők hozták ki a börtönből. Egy darabig még benn volt a megyén, majd elvállalta az igazolóbizottsági elnökséget a Bakonyban zajló sváb kitelepítéseknél, de nem sokáig csinálta, mert rájött, hogy a kommunista párt rátelepszik az eseményekre, és hiába ő a bizottság elnöke, nem azokat telepítik ki, akik volksbundosok voltak, hanem akiket éppen akarnak. 1947-ben lemondott a tisztségről, és lement Pécsre, árvaszéki ülnök lett. Mi maradtunk Pesten.

45-ben Nagy Imre égisze alatt kiosztották a földbirtokokat, aminek nem nagyon örültünk. Nagy Imre nevét először úgy hallottam otthon, hogy a moszkovita kommunista, aki a földosztással foglalkozik, elvette az ősi földet, ami miatt apám Magyarországon maradt. De kiderült, hogy akik benne voltak az ellenállási mozgalomban, kétszáz holdig visszakaphatnak, így mi a nyolcszáz holdunkból száznyolcvanat visszakaptunk Szalkszentmárton és Dunavecse között, Nagyvadaspusztán. Persze nem a jó földeket. Hetven hold legelő volt, és a mamám elkezdett ábrándozni. Nagy örömmel tervezgettük, hogy lemegyünk a tanyára – nem azt mondtuk, hogy a birtokra, hanem a tanyára –, lesz lefejő tehenészet, birkákat tartunk, sajtot készítünk. Tulajdonképpen ezért akartam mezőgazdász lenni. Mamám se értett hozzá, mert ugye latin–francia tanárnak készült, de fantasztikusan jól gondolkodott erről, és elkezdett lejárni Szalkszentmártonba. Talált egy húszéves parasztfiút, egy nagygazda értelmes fiát, Dézsi Karit, ő lett a feles bérlő. Csak kellett egy férfiember, pláne aki ért is a dolgokhoz. Kari kiköltözött a tanyára, ő lakott a házban, mi pedig, ha lementünk, az egyik cselédlakásban. Több nyarat is lenn töltöttünk. Kenyeret dagasztottunk, a kemencében megsütöttük. Fejtük a tehenet, csináltunk túrót, tejfölt. Csirkét, pulykát is tartottunk, és Dézsi Kari hozott egy lovat. Mamám vett cserekereskedelemmel még egy tehenet és lassanként birkákat is. Már egy egész nyáj volt, és anyám a faluból megszervezte a legeltetést, fogadott egy gulyást.

45-ben édesanyám azért is járt le rendszeresen, hogy ismerősöknek, rokonoknak pénzért hozzon élelmiszert meg olyan dolgokat, amit Pesten nem lehetett beszerezni. Ugye ott volt a négy lány, akiket nevelni kellett, szükség volt a pénzre. Papám nem volt otthon, Zsuzsanna elment a zsámbéki zárdába, nagymamámnak a szívével voltak bajok, be kellett feküdnie a Bakáts téri kórházba. Borbálát fölvették Zsámbékra a tanítónőképző gyakorló iskolájába. Mária és én a Sacré Coeurbe jártunk, de a hétvégén, mivel egyedül voltunk, fogtuk magunkat, fölültünk a vonatra, elmentünk Herceghalomig, onnan gyalog Zsámbékra. Mindig lestük, hátha jön arra más is, mert az még nagyon oroszos világ volt, féltünk egyedül az úton.

45 októberében egy hétvégén Borbálát betegen találtuk, fájt a feje és magas láza volt. Az orvos diftériát diagnosztizált, és beadta az ellenszérumot. Ahogy a diftéria szó elhangzott, Borbálát elkülönítették, mamám maradt vele. Nagyon nyugtalanul aludtak, és hajnal felé, ahogy aztán a mamám elmondta, Bori fölült az ágyban, széttárta a kis karját, és azt mondta: mamikám, nem bírom tovább! És meghalt. A szüleimnek borzasztó lehetett, ennél borzasztóbbat átélni, azt hiszem, nem nagyon lehet. Az orvos nyálváladékot küldött a László Kórházba, és az a válasz jött, hogy diftéria negatív. Tulajdonképpen nem tudjuk, mi miatt történt. Zsámbékon temették el, az apácatemetőben.

Gyenes Judith 1946-ban

Következő nyáron, 46-ban nagymama szívrohamot kapott, és pár nap múlva meghalt. Amikor megtudta, hogy Borbála meghalt, azon rágta magát, miért nem ő, akinek szívbaja van, miért az ártatlan kislány. Őt mindig bántotta, hogy az Erkelek elvesztették a vagyonukat Trianon miatt, meg az első világháborús hadikölcsön miatt, ezért lakott velünk. Büszke volt, és nehezen viselte, hogy papám tartja el. Volt anyámnak egy fuvaros ismerőse, stráfkocsin vitte le a koporsót Zsámbékra, mi is a kocsin ültünk, a koporsó mellett. Anyám meg tudta beszélni az apácákkal, hogy nagymamát Borbála mellé temessük.

1947 tavaszán mamámnak egy távolabbi unokatestvére, aki hozzáment egy svéd katonatiszthez, a svéd Vörös Kereszten keresztül küldött nekünk kávét, cukrot, lisztet, grízt. Később is kaptunk tőle csomagokat, ruhát, cipőt is. Aztán elkezdtek jönni a nagynéném csomagjai Amerikából. Azért küldték, hogy mamámék eladják, de jutott belőle nekünk is. Egyébként mi Sacré Coeur-egyenruhában jártunk, csak a hétvégén lehetett civilbe öltözni. Időnként nem volt ennivalónk. Egyszer a Sopronban lakó rokonok, Erkel Bandi bácsiék jöttek fel Pestre, és a felesége, Magdus olyan tejport hozott, ami a svédektől származott. Tejport ettem mákkal, és úgy éreztem, hogy nagyon jó!

Gyenes Zsuzsanna és Judith

Gyenes Judith 1949-ben

Az életünk gyökeresen megváltozott. Papám bízott a koalícióban, de aztán rájött, hogy minden csak rosszabb lehet. Végigélte, hogy Zsuzsanna megszerezte ugyan a tanítónői diplomát, viszont nem vették fel a gyógyszerészetire, Marit se vették fel az orvosira. De az én családom nem olyan volt, hogy emiatt fásultságba zuhanjon. A Ferenciek terére jártunk misére, és a mise után időnként beültünk a Kárpátiába. Ma már furcsának tűnik, de voltak ott olcsó és jó ételek is. Söröztünk meg beszélgettünk, nagyon sok ismerőssel lehetett ott találkozni. Marival többször is gyalog mentünk rokont látogatni, hogy ne költsünk a villamosjegyre, de ismerős fiatalokkal a Gellértbe jártunk fürödni. Tulajdonképpen a béka feneke alatt voltunk, de fiatalok voltunk, és nem magunkba rogyó fiatalok. Még zsúrokat is rendeztünk a Baross utcai lakásban. Mamám egy demizsonban bort hozott, hogy legyen valami kis ital is, és szendvicseket gyártottunk. Akkor már csak egy szobánk volt meg a cselédszoba, és csak a fürdőszobán keresztül tudtunk bemenni a szobába. Borzasztó volt, amikor például ágyneműt mosott az ember a kádban, és a nagy mosófazekakban kifőzte. És egy ilyen pesti lakásban kiteregetni a ruhát száradni! Én úgy nőttem föl vidéken, hogy hetente jött hozzánk a mosónő. A mosás napján, a mai napig bennem van, mindig gulyásleves és bukta volt az ebéd. Emlékszem a befőzésekre, amikor egy szekér behajtott a hátsó berkekbe, és ott, mint a szenet, legórták a sárgabarackot. Jöttek az asszonyok, kinn a kertben nagy rézüstben főzték a baracklekvárt és a szilvalekvárt mázsaszámra. Gyerekkoromban állandó vendégjárás volt nálunk, szállóvendégek vagy csak jövő-menők, és váratlan vendégre is számítani kellett mindig. Jöttek az asszonyok, arra emlékszem, és két nagy dagasztóteknőben csinálták a tarhonyát – liszt, só és tojás, semmi más –, morzsolták, és utána jött a rosta. A tészta tüllzsákokban lógott a kamrában. A kamra is kiment a divatból. Ott lógtak a tarhonyás zsákok, meg ott volt a lisztesláda, két zsírosbödön, szilvalekvár, amibe se cukor, se semmi nem kellett, nagyon sűrűre főzték, egész nap kavargatták. Akkor a disznóvágások. Kettő volt a legkevesebb, amit levágtak. És ebből átkerülni jóformán máról holnapra egy olyan világba, ahol csak nézed a kolbászt, mert még ha anyámnak meg is szakad a szíve, nem tud adni belőle, mert azt valakinek pénzért hozta valahonnan a faluvilágból.
A negyedik gimnázium végére én már nem akartam latint tanulni, és az volt a kérdés, hol tanuljak tovább. Mivel az első elemitől kezdve, ahogy ceruzát fogtam a kezembe, állandóan rajzoltam, papám azt mondta, hogy erre a pályára kell menni, és elvitt a Szépmíves Líceumba, ahol tizenkét szak közül lehetett választani. Fantasztikus dolgok voltak ott, a kerámiától kezdve a grafikai rajzon keresztül a kályhacsempe-tervezésig. A felvételin egy fejszobrot kellett lerajzolni és egy térbe állított testet, egy tintatartót. Fölvettek, de közben mamám beszélt Csapody Vera nénivel, a Sacré Coeur igazgatónőjével, aki azt ajánlotta neki, hogy Kőbányán, a Maglódi út 8. alatt van egy mezőgazdasági gimnázium, menjek oda. Soha nem felejtem el, amikor megláttam a nagy kertben pompázó gyönyörű, vastag virágtömeget, azt mondtam: mamám, én ide akarok jönni! Most már csak mosolygok rajta, hogy a Sacré Coeur után, a fegyelem, a rend, az illem és a tanulás után megcsapott a szabadság szele. Először rettenetesen élveztem, de hamar elfogott az undor. Kiderült, hogy az igazgató a kollégiumi felügyelőnővel, a felesége az iskolaorvossal, a mit tudom én, ki kivel állt össze. Ezt a gyerekek beszélték, de azt én is láttam, hogy a diri kikezdett az utolsó évesekkel. Akkor jött az undor. De a diáktársakkal jó barátságba kerültem. Volt olyan hét, amikor nem kellett iskolába járni, hanem úgynevezett hetes volt az ember, akkor a gazdaságban és a konyhában kellett tenni-venni. Kicsi, de jó gazdaság működött az iskolában. Voltak lovak, tehenek, kertészet, melegházak satöbbi. Nagyon jó tanárok tanítottak, mert az egyházi és egyéb nagynevű intézményekből sok tanárt kirúgtak akkoriban, és külvárosi iskolákba helyezték őket. A Maglódi úti mezőgazdasági is ilyen volt. Két év után viszont majdnem az egész tanári kart leváltották. Volt olyan tanár, akit nagyon sajnáltunk, de akik jöttek, azok se voltak rosszak. Az igazgatóváltásnak viszont örültünk, sokkal jobb igazgatót kaptunk. Ez olyan iskola volt, ahol Sacré Coeur-növendék rajtam kívül nem akadt. Az osztályban talán öten voltunk értelmiségi származásúak. A környékbeli településekről jártak be a gyerekek, a legtöbbnek kereskedő, gazdálkodó volt a családja, de már majdnem mindnek elvették a boltját, kiosztották a földjét, kulákká nyilvánították, szóval általában véve sérelmesek voltak. Sokat sportoltunk. Én vívtam, kosaraztam, atletizáltam, sakkoztam, diáksport alapon. A vívás és a kosárlabda a sörgyári csapatban ment. A szomszédos sörgyár kölcsönkérte az iskola tornatermét, hogy edzhessen, ennek fejében, aki akart, beléphetett a sörgyári csapatba. Nagyon szerettem. Eredményesen vívtam, mert balkezes voltam.

Tüntetés Mindszenty bíboros ellen
UMFI Magyar Filmhíradó 40. 1948. december
Filmhíradók Online

A Mindszenty-per idején történt az, amiért nagyon nagyra becsülöm az akkori osztálytársaimat. Egyszer csak néhányan bejöttek az osztályba, és mondták, hogy a kerülettől, a párttól és a DISZ-től jöttek. Valami bevezető után kiderült, a Mindszenty-perrel kapcsolatban, hogy mi is mélységesen elítéljük Mindszenty tevékenységét, és azt az aláírásunkkal is bizonyítjuk. Letettek az első padba egy lapot azzal a szöveggel, hogy elítéljük Mindszentyt. Az első sorban ülő Ádám Éva valószínű azt gondolta, hogy ez rá nem vonatkozik, mert ő zsidó, hátraadta a papírt üresen. És ez a lap így ment végig harminckét kézen. Nem, harmincegyen, mert az egyik osztálytársam, ráadásul egy református pap lánya, aláírta. Egy ember, senki más! Attól az egytől megkérdeztük, hogy miért írta alá, azt válaszolta, hogy az édesapja miatt, nehogy baja legyen, belőle.

1951-ben érettségiztem, jelesen. Jelentkeztem az Agráregyetemre, majd jött a gyászos hír, hogy nem vettek föl. Több osztálytársamat fölvették, engem nem. Nyilván a származásom miatt. Akkor még az iskola küldte be a jelentkezési lapot, hogy oda jött-e valami indoklás, azt nem tudom, én nem kaptam. Nagyon elkeseredtem, de a tanárok mondták, ne tegyem, menjek be a minisztériumba, mert ott ajánlanak álláslehetőséget.

A szüleim természetesnek tartották, hogy a két nővérem után engem sem fognak fölvenni. Nyugtattak, mert nagyon kétségbe voltam esve. Felemlegettük a mamámmal az álmainkat, de addigra már föld sem volt. Tulajdonképpen nem elvették, hanem mindig előírták, mit kell vetni. Olyan dolgokat, amire ez a föld nem volt alkalmas. Dunavecsén a nem tudom, milyen osztályon egy régi ember valamikor 49-ben vagy 50-ben azt mondta a mamámnak, ha előbb-utóbb nem ajánlja föl a földet az államnak, börtönbe is kerülhet. A dűlőfelelősök járták a földeket, és jelentették például, hogy valaki csak kétszer kapáltatta a cukorrépát. Állandósultak a följelentések. Pedig tényleg kapáltunk mi is, meg kukoricát törtünk, a legeltetés pedig nagyon jól működött.

Bementem a minisztériumba, és kineveztek Nógrádbercel gépállomására mezőgazdásznak. Az egész család kikísért a Keleti pályaudvarra, és elindultam Salgótarjánba, mert a megyeközpontban kellett jelentkezni. Ott viszont fogalmuk se volt róla, hogy valakit kineveztek hozzájuk. Nagy gond volt, hogy kerülök le Salgótarjánból Bercelre, de végül elvittek autóval. Akkor éppen nem volt igazgató a berceli gépállomáson, csak főgépész, és én lettem a mezőgazdász. Élveztem a helyzetet, július volt, a mezőgazdasági munka dandárja: aratás, cséplés satöbbi. Nekem kellett kivezényelni a traktorokat a cséplőgéphez. Tizenkét falu tartozott ehhez a gépállomáshoz, úgy kellett elosztani a traktorokat, hogy mindenütt lemenjen a cséplés, és jelenteni kellett a megyeközpontnak. Egy térképen színes gombostűkkel jeleztem, hogy hol vannak a traktorok, írtam a teljesítéseket és jelentettem. Mivel ki kellett járni a földekre, megtanultam motorozni. Így telt-múlt az idő. Aztán jött a silózás. Azt tudtam a tanulmányaimból, hogy mennyi alapanyaghoz mennyi vizet kell tenni, és még valami szert, de abban nem voltam biztos, és rohantam be a kis albérleti szobámba, a szekrény aljából kivettem a tankönyvemet, gyorsan fölütöttem a silózásnál, aztán nagy mellénnyel mondtam, nem úgy, hanem így. Amikor az agronómus szeptemberben visszajött, úgy éreztem, semmi keresnivalója ott, hiszen én már levezényeltem a munka dandárját.

Hétvégén nem mindig utaztam haza – Bercel három kilométerre volt Galgagutától, a vasútállomástól, autóbusz nem járt, gyalogolni pedig nem mindig volt kedvem –, és elhatároztam, hogy elmegyek vizitelni. A nők nem nagyon szoktak, de hát egye fene, ez van. Elmentem az orvoshoz, a plébánoshoz, a tanítókhoz. Így megismertem az értelmiségieket. Örültek a látogatásaimnak, színfolt lett az életükben. Inkább az idősekhez és a családosokhoz mentem, de voltak nőtlen fiatal tanítók, őket is megismertem előbb-utóbb, velük a színjátszó körben kerültem össze. Abban az időben színjátszó versenyeket rendeztek. Megkérdezték, nem akarok-e részt venni benne. Persze, hogy akartam, hát hogy csináljon valamit az ember. Reggel ötkor föl kellett mennem a gépállomásra, és ha délután lejöttem, mit csináltam volna, annyit olvasni se lehet. A gépállomáson dolgozott egy tisztviselő lány, ő is beszállt, jött a két tanító meg nem is tudom, kik voltak még. A Dandin Györgyöt adtuk elő, én voltam a mama. Otthonról hoztam kosztümöt, kalapot meg egyéb kellékeket. Valami olyasmi volt a kiírásban, hogy a munkásosztálynak kellett csinálnia, a traktorosnak, a gépállomás munkásainak, ezért engem papírforma szerint megtettek traktorosnak. Nem tudom, a tanítók mit mondtak magukról.

Ősszel kineveztek a gépállomásra egy igazgatót, akiről kiderült, hogy korábban a nógrádkövesdi kőbánya munkása volt. A felesége pedig a Nógrádkövesdi Állami Gazdaság igazgatója lett. Mindig az állami gazdaság hintójával közlekedtek, télen nagy prémtakarókkal, urizáltak. A primitívség szobra volt az a két ember. Az igazgató azt írta a káderjellemzésembe, hogy burzsoá családból származom, és olyasmiket hazudott össze, hogy a falusiakat lekezelem, meg nem állok szóba a munkásemberekkel, pedig nagyon jó viszonyban voltam velük. A gépállomás szerelői tanítottak meg motorozni, tehát semmi ilyesmi nem volt, de valószínű, hogy érezte a különbséget kettőnk között. Én el akartam onnan jönni, és fölmondtam. Az egyik nógrádkövesdi agronómus – akinek elmondtam a dolgot – szólt a balassagyarmati Magtermeltető Vállalat igazgatóhelyettesének, Kanizsai Jenőnek, és átkerültem oda. Az első munkanapomon óriási meglepetést okoztam. Kanizsai Jenő ugyan jelezte, hogy egy nő fog odakerülni körzeti felügyelőnek, de amikor megkérdezték, hány éves, azt mondta, hogy nem sokkal a nyugdíj előtt. És megjelentem én, a tizenkilenc évemmel. Kilenc felügyelő férfi volt, és én az egyedüli nő. Nőket a közéletbe! – az akkori divatos jelszó jegyében kapdostak annyira értem.

Ott papírforma szerint levizsgáztam motorvezetésből, és kaptam szolgálati motort. Egy szép napon, 1952. szeptember nem tudom pontosan, hányadikán, meg voltam hívva Pusztaberkibe az agronómusékhoz ebédre. A délelőtti munkám után Érsekvadkertről mentem az ebédmeghívásra. Jött egy dzsipszerű katonai autó, fiatal katonákkal. A sofőr is kezdő vezető lehetett, mint én. Akkor nemigen motoroztak lányok, és amikor rájöttek, hogy nő ül a motoron, elkezdtek packázni velem. Mindig közelebb jöttek, de egyszer nem sikerült mellém kerülni, hanem hátulról meglöktek. Megijedtem, ráhúztam a gázt, és nekimentem egy fának. Egy pillanat kiesett, és amikor fölültem, nem láttam senkit. A katonák elhúztak. Láttam, hogy a tanksapka leesett, és folyik a benzin. Jézus Mária, hogy fogok továbbmenni, ha elfolyik a benzinem? – gondoltam magamban. Föl kellett volna tápászkodni, de nem tudtam fölállni. Ez nagyon rossz érzés volt, de nem ijedtem meg, csak a benzin izgatott. Rágyújtottam. Gondoltam, elszívom, az körülbelül tíz perc, akkor majd csak föl tudok állni. Hát nem tudtam, és azt vettem észre, hogy a térdem nem hajlik, de a combom igen. Akkor megijedtem.

Az jutott eszembe, ami nem nagyon hízelgő rám nézve, hogy legalább bíborherét nem kell szerződtetnem. A Magtermeltető Vállalatnak előírták, hogy téeszekbe, magángazdákhoz járjon, és beszélje rá őket, hogy olyat is vessenek, amit nem akarnak. Nekem is kiadták, hogy menjek rábeszélni. Ha valaki kötélnek állt, megkötöttük a szerződést, megkapta a vetőmagot, elvetette, és azt ellenőriznem kellett. A kollégáim azt mondták, hogy a bíborhere miatt csak rendőri kísérettel menjek, mert rám fogják uszítani a kutyákat. Ezek szerint ezt utálták a legjobban.

Elszívtam a cigarettát, de még mindig nem tudtam fölállni. Jött egy ökrösszekér megrakva cukorrépával. Egy idős bácsi volt vele, megkértem, szóljon be a gépállomásra, hogy telefonáljanak mentőért. Majd jött egy üres lovas szekér fiatal parasztfiúval. Ő is megállt, mondta, hogy a kukoricaföldre megy, két óra múlva vissza tud jönni értem. Azt kértem tőle is, hogy a kukoricaföld előtt szóljon be a gépállomásra. Ott üldögéltem elkeseredve, és lassanként elkezdett fájni a combom. Akkor jött egy Barnevál-teherautó dugig megrakva tyúkketrecekkel. Ezek is megálltak, meghallgatták, hogy miről van szó, és mondták, hogy nem hagyhatnak ott, mert azért megbüntetnék őket. Megfogtak a bokámnál meg a hónom alatt, és hiába tiltakoztam, beültettek az ülésre két ember közé. Még kapaszkodni se tudtam, csak a bőrülés gombjaiba. Ipolyszögnél összetalálkoztunk a mentőautóval, és áttettek oda. A balassagyarmati kórháznál feltettek egy tolókocsira, és vittek a röntgen alá. Nem volt nyílt törés, de attól a sok ide-odától a két törött csontvég közé bement egy izom. Valószínű, a fájdalom is ezért lett olyan erős, már az ájulás környékezett. Egy darabig húzták szét a két csontvéget, aztán elérkezett az idő, hogy operálni kellett. Combtőig gipszbe raktak, de túl tág volt a gipsz, és elmozdult az illesztés. Miközben tanakodtak, hogyan rögzítsék, megjelent a mamám. Pont a legjobbkor. Azt mondta, hogy nem vagyok kísérleti nyúl, elintézte, hogy mentőautóval fölhozzanak Budapestre, a II. Számú Sebészeti Klinikára. Ekkor már november vége felé járt, és én a karácsonyt is bent töltöttem.

Maléter Pál a gyerekeivel

Időközben Maléter Pál fölment hozzánk a Baross utcai lakásba egy könyvért, amelyet a mamám kölcsönkért tőle. Mamám mondta Palinak, hogy kórházban vagyok, behozta nekem olvasni, jöjjön be hozzám, látogasson meg. Egyszer csak megjelent az ajtóban a maga 197 centijével az ezredesi egyenruhájában. Ritkán találkoztunk, mert más vidéken éltünk. Utoljára 1951-ben láttam, amikor ki akartak telepíteni. Mikor megkaptuk a kitelepítési papírt, mamám ijedten elrohant Palihoz, nem tud-e segíteni. Már össze voltunk pakolva, az értékeket szétszórtuk ismerősöknél, rokonoknál. Marival ültünk a bőröndökön, és ahányszor teherautó zaját hallottunk, rohantunk az ablakhoz, hogy értünk jönnek-e. Egyszer csak csöngettek, és a fölmentő papírt hozták. Elmeséltem a balesetet, elég sokáig ott volt. Amikor elköszöntünk, kezet csókolt. Átfutott az agyamon, talán azt gondolja, hogy ez fertőző? Azt álmomban sem gondoltam, hogy én mint nő jelentek neki valamit. Február 4-én, pont a születésnapomon bocsátottak ki a kórházból, de előtte Zsuzsanna jött a hírrel: Pali azt üzeni, ne kérjek mentőautót, majd ő küld értem kocsit. Jött is az autó Zsuzsannával, a Józsi bácsi nevű sofőrrel, egy nagy csokor ibolyával, és hazaszállított. Később Pali is eljött meglátogatni, és elvitt a Trefort utcai orvosi rendelőbe, mert én bottal, félig nyomorékon nem mertem elindulni a városi nyüzsgésben. Aztán fölmentünk a János-hegyre. Pali ugyanis beszélt az orvosommal, aki azt ajánlotta, hogy járjak sokat, főleg lépcsőn és meredeken. Megállt az autó a Normafa közelében. Nálam volt a bot, de Pali azt mondta, tegyük vissza, karoljak belé. És sétáltunk. Február 7-e volt. Nekem minden cuccom Balassagyarmaton maradt, csak valamilyen kulikabát volt rajtam. Hideg volt, és Pali egyszer csak eszmélt, a Normafánál van egy büfé, bekalauzolt oda. Ittunk egy stampedli cseresznyepálinkát, ami meglehetősen a fejembe szállt. Séta közben barkát szedtünk. Otthon az ágakat betettem a nagy kínai vázába, és lefeküdtem a díványra. A cseresznyepálinka hatására abban a pillanatban elaludtam. Arra ébredtem, hogy mamám hazajött. Jókedvűen elmeséltem neki, mi történt. Láttam rajta, hogy nem nagyon örül. Pár hónappal később írt Palinak: nagyon megkéri, ne jöjjön többet, mert észrevette, már nem rokonként néz rám. Maléter Rudolfot, dédnagypapámat, Pali nagyapját emlegette, hogy őt mindig egyenes embernek tartották, és gondoljon a nagyapjára. Mert Pali akkor még nem vált el. Külön élt, de még nem vált el. Márciusban vagy áprilisban megkérdezte, lennék-e a felesége. Akkorra már én sem nem a nagybácsit láttam benne, teljes erőmből beleszerettem, de nem mondtam igent, mert még mindig nem vált el.

Megkaptam tőle a szolgálati kocsit, amikor újsághirdetésekre jártam állást keresni. A Balassagyarmati Magtermeltető Vállalatot áthelyezték Egerbe, de én nem akartam Egerbe menni. Végül sikerült bekerülni brigádírnoknak a Soroksári Állami Tangazdaságba, Soroksártól tizenvalahány kilométerre, egy tanyaszerűségre. Biciklizni még nem tudtam, mert nem hajlott a térdem. Gyalog mentem, és ha tudtam, felszálltam egy szekérre vagy teherautóra. Hajnalban kellett elindulni. Bérelszámolnom is kellett, de az irodai munkát soha nem szerettem, a kollégák viszont kedvesek voltak.

Gyenes Judith és Maléter Pál 1953-ban

Gyenes Judith Maléter Pál szolgálati Pobjedájában

1954 elején rábólintottam, hogy a felesége leszek. Az előző év szeptemberében megtörtént a válóper, de nem miattam váltak el, Pali már külön élt, amikor az udvarlás elkezdődött. Lementem Pécsre, és bejelentettem, hogy férjhez megyek Maléter Pálhoz. Mi tiszteltük, szerettük a szüleinket, harcos vitába soha nem kerültünk velük, ok se nagyon volt rá, és akkor, életemben először úgy ültem apámmal szemben – este héttől hajnal négyig –, hogy ellentmondtam, vitatkoztam, visszautasítottam, amit mondott. Papám valami olyasmit mondott, hogy a korkülönbség, a válás, a három gyerek. Erre azt válaszoltam, hogy papám és mamám között is kilenc év van, a tizenöt nem sokkal több. Meg hogy Judit néni, papám testvére is elvált, volt gyereke, mégis elvált. De nagyon jól tudtam, hogy nem ez a baj, hanem Pali párttagsága. Pali lejött értem autóval. Papám kimért volt, de nem vitatkoztak, csak az ellenérzését közölte. Ennek ellenére természetesnek tartottuk, hogy május 8-án jönnek az esküvőre, viszont kaptam egy levelet a papámtól, amiben megírta, hogy nem jönnek. Egyikőjük se jött. Mamám utólag megmondta, hogy nem akart a papámmal vitába szállni. Mamám akkor már a pécsi Állami Biztosítónál volt kistisztviselő, kisebb vidéki helyekre kellett kijárnia, és megírta, hogy az esküvő időpontjában melyik templomban imádkozott értünk.

Gyenes Judith és Maléter Pál

A friss házasok a tanúikkal

Én dolgoztam, kaptam fizetést, egy volt Sacré Coeur-ös osztálytársam mamája varrt egy fekete kosztümöt, vettem egy fehér blúzt, és Palitól kaptam egy szép kis fehér menyasszonyi kalapot, az volt a fejemen. Zsuék is rettentő izgatottan készültek. A Baross utcában, abban a szörnyű társbérletben a fürdőszobán hárman kellett osztoznunk. Arra emlékszem, hogy valamelyikükre rászóltam, engedjenek már be, mégiscsak az én esküvőm lesz. Az esküvői ebéd a Normafa étteremben volt. Az üzletvezető telirakta a termet virágzó vadcseresznye ággal, és a mi terítékünk elé négylevelű lóherét tett. Na, sokat segített. Pali tanúja a helyettese, Kertész Ferenc volt, az enyém Zsuzsanna vőlegénye, Csikász Laci.

Gyenes Zsuzsanna, Maléter Pál és Gyenes Judith Nagyvadaspusztán

Anyám azt mondta, hogy az esküvőre ugyan nem jöttek el, de papám azt szeretné, ha a Maléter nagymama bútorát elhoznám a tanyáról. A feles bérlő ott maradt a házban, a földünk a téeszé lett. Pali fogadott egy honvédségi teherautót, és a bútort fölhozták Pestre, az Orbánhegyi úti lakásba. Pali akkor még a Krisztina körúti garzonban lakott, de már igényelte ezt az Orbánhegyi úti lakást, merthogy meg fog nősülni. Mari meg én többször fölmentünk, pucoltuk, fényeztük és rendeztük egy kicsit a dolgokat.
Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját. Talán azért, mert akkor pár centivel alacsonyabbnak látszott volna. Balatonfüredre, a tiszti üdülőbe mentünk nászútra. Egy hetet töltöttünk ott. Hogy Pali hogy intézte el, nem tudom, de már lenn megmondta, hogy Kuthy Dezső evangélikus püspök lakásán lesz az egyházi esküvőnk. Se apámnak, se anyámnak, se a testvéreknek nem volt szabad megmondani, nehogy véletlenül elszólják magukat, abból halálos botrány lett volna. Kispestre mentünk, Kuthy Dezső lakására. Az egyik szobában kis oltár előtt adott össze minket. A két tanú Kuthy Dezső lánya és az ő vőlegénye volt.

Itt van Pali Bibliája, a Károli Biblia, benne Kuthy Dezső ajánlása és aláírása. Kuthy Dezső is Balassagyarmaton élt 47-ben, amikor Pali a csehszlovák–magyar határ őrségparancsnoka volt. A felvidéki magyar lakosság körében olyan hírek terjedtek el, hogy a gyerekeket el fogják választani a szülőktől, a szülőket Csehországba deportálják, a gyerekeket pedig janicsárokká nevelik. Akkor megindult a menekülés az Ipolyon keresztül, és akármennyire is kis folyócska az Ipoly, mégiscsak át kellett kelni rajta. Pali az összes katonáját arra utasította, segítsenek a menekülőknek, csónakokat szereztek, s laktanyákban helyezték el őket. De az ismeretség Kuthy Dezsővel korábbról származik. Amikor Pali 38-ban átjött, mert menekülnie kellett Eperjesről, felvették a Luther Otthonba, az evangélikus fiatalok kollégiumába, amelynek akkor Kuthy Dezső volt az igazgatója. Ott lakott, amíg a Pázmány Péter Egyetemen folytatta az orvosit, amit Prágában kezdett el, 1940-ben viszont beiratkozott a Ludovikára.

Telt, múlt az idő, és néha a szüleimnek is föl kellett jönni Pestre, meg akartak is, hiszen Zsu meg Mari ott voltak még a Baross utcai lakásban, és nálunk szálltak meg. Arra emlékszem, hogy mamámmal főztünk kinn a konyhában, és füleltünk – a két férfi benn ült az ebédlőben –, vajon lesznek-e erősebb hangok. Ma is azt mondom, az ember benyomása az volt, hogy két demokrata beszélget. Egyformán gondolkoztak, hát miért estek volna egymásnak? Attól kezdve természetes volt, hogy nálunk szállnak meg. Zsuzsanna esküvői vacsoráját is nálunk rendeztük 55. január 8-án. A lakásunk egy villában volt, meg is kérdeztem, kitől vették el. Pali meg a helyettese utánanéztek, egy orvos élt ott, aki az ostrom előtt emigrált, és soha nem jött vissza. Később HM szolgálati lakásokat alakítottak ki a villában.

Gyenes Judith a Tátrában

Maléter Pál a Tátrában

1954 decemberében elmentünk a Felvidékre és Prágába. Először Prágába mentünk, onnan jöttünk visszafelé, Lőcsén, Kassán meg a többi gyönyörű felvidéki városon keresztül. Csereprogram keretében magyar katonatiszti társaság ment oda, a csehszlovákok pedig nyáron jöttek a Balatonhoz. Van egy olyan fényképem, amelyen a Hradzsin előtti nagy térségen megy át egy apáca. Nálunk már rég elüldözték őket, becsukták a zárdákat, harangozók vagy egyebek lettek, ott meg apácaruhában járhattak. Elmentünk abba az utcába is, ahol Pali prágai egyetemista korában lakott. Megmutatta a házat, de nekem nem maradt meg az utca neve. Ki gondolta akkor, milyen fontos lesz majd pár év múlva. Vásárhelyi Miklós egyszer azt kérdezte, hogy meg tudom-e mondani, hol lakott Pali Prágában. Mondtam, sajnos nem, láttam a házat, ott álltam előtte, de fogalmam sincs az utca nevéről. Mert az egyik ottani politikussal, egy cseh arisztokratával, szó került Paliról, és azt tervezték, hogy arra a házra, ahol lakott, emléktáblát tesznek. Ez óriási dolog lenne, mondta Miklós, mert Magyarországon nincs Maléter Pál emléktábla. És én nem tudtam megmondani. Mire kiderítettem az utca nevét, már őket se érdekelte, mint ahogy ma már itt sem érdekel senkit.

Eperjes, Maléter-ház

Voltunk Eperjesen is, akkor ismertem meg az édesanyját, Margit nénit, akiről már rengeteget hallottam gyerekkoromtól kezdve. Eperjes Fő utcáján van a Maléter-ház, valamikor gyönyörű lehetett. Akkorra már beraktak oda társbérletbe egy csendőrcsaládot. Margit néni elmondta, tizennégy nagy faláda van felhalmozva az üveges verandán, a valamikori télikertben, és a ládák tartalma mind a Palié. Ő rögtön kinyitott egy ládát, Margit néni meg kétségbeesett, mi lesz, ha a csendőr meglátja. A kezemben fogtam egy Murillo-képet, amit Pali nagyon szeretett volna elhozni, de keret nélkül sem fért be a bőröndbe, föltekerni meg nem akarta, hátha lepattogzik a festék. Azt nem tudtuk elhozni – többé nem láttam –, de elhoztuk a tizenkét személyes ezüst készletet, három jatagánt, két lándzsát, két tőrt, egy lőporszarut meg egy füstölőt. Rettentő izgalmak közepette, mert akkor is volt vám.

Továbbra is jártam ki Soroksárra a tangazdaságba, de nem szerettem ott lenni, végül fölmondtam. Pali protekciójával bekerültem az Országos Növényfajtakísérleti Intézetbe, a Keleti Károly utcába. Kicsit ijedten, izgulva mentem be először, de hála Istennek, általában véve bűbájos, idős, nagy tudású, agráregyetemet végzett szakemberek dolgoztak ott. El se tudtam képzelni, mit fogok ott csinálni, de Horváth Alajos, Lucsi bácsi, aki valamikor a derekegyházi Weiss Manfréd-birtok jószágkormányzója, majd a Selypi Cukorgyár igazgatója volt, aztán deklasszált elem lett, a szárnyai alá vett, és bemutatott a munkatársaknak. Harmincvalahányan dolgoztunk az intézetben, és nálunk nem volt soha fúrás, háta mögötti megjegyzés. Sajnos nekem ez nem tartott sokáig, csak 57 februárjáig. Nagyon szerettem ott lenni. Lassanként kialakult, hogy lesznek nagyüzemi fajtakísérletek. Az intézetnek harmincöt kísérleti állomása volt szanaszét az országban, minden tájegységben, azért ennyi, mert a különféle fajtákat kis parcellákba állították be, ezt aztán bonitálni kellett, leírni, hogy melyik fajta hogyan viselkedik. Kitalálták, nagyüzemi kísérleteket is érdemes lenne beállítani, hogy legalább egy katasztrális hold területen vessék el a magokat, így született meg a Nagyüzemi Kísérleti Osztály, ami én lettem egyedül. Buzgón végeztem a munkámat, ezektől az idős kollégáktól lehetett kérdezni, tanulni. Azt tanácsolták például, szólítsam fel a téeszeket és az állami gazdaságokat, hogy vegyenek részt a nagyüzemi fajtakísérletben. Stencilmasinán sokszorosított felhívásokat küldtem ki az országba mindenfelé, hogy jelentkezzenek a kísérletre, és nagyon sokan jelentkeztek. Nekem aztán ezeket a nagyüzemi kísérleteket kellett ellenőriznem. Majdnem az összes fajtakísérleti állomáson jártam, talán csak Nyíregyházán nem. Minden év végén leszűrték a leszűrendőket, abból született egy könyv, amit fölterjesztettek az FM-be a témafelelős ajánlásaival. Akkor vetődött föl például a hibrid kukorica termesztésének ötlete. Magcserével is foglalkozott az intézet, amelyet – főleg Jánossy Andornak, a főigazgatónak köszönhetően – Amerikától kezdve jóformán az egész világon ismertek. Tényleg fantasztikus tudós emberek dolgoztak ott.

Kiküldetésben

Tavasztól őszig állandóan vidékre jártam, aminek Pali nem örült. Annak viszont igen, hogy végre megtaláltam a helyem, és hogy a kollégákkal is barátság szövődött. Ez azért nem azt jelentette, hogy hétfőn elindult az ember, és pénteken vagy szombaton jött meg, két-három napos utak voltak, ha közelebb kellett menni, csak egynaposak. Általában kis Skoda taxikat béreltünk. Vidéken a helyi szállodában szálltunk meg. Utólag visszagondolva borzasztó világ volt. Az ember megérkezett például Keszthelyre, ott a parthoz közeli szállodában szálltunk meg, én bekerültem egy olyan szobába, ahol már négyen aludtak. A férfi kollégák egy másik szobába mentek, ahol szintén alud már két-három idegen. A pénztárcámat éjszakára mindig a párnám alá tettem. Pali forró fürdővel és vacsorával várt otthon. Anyagilag nem álltunk valami fényesen, de volt lakásunk, aminek minden kis zegét-zugát együtt próbáltuk széppé, barátságossá tenni. Óriási viták közepette döntöttük el, melyikünk vesz magának valamit. Kértem Palit, csináltasson egy civil ruhát, mert ki nem állhatom, ha mindenhová egyenruhában megy. Egyszer aztán kihúzták a békekölcsönét, nekem akarta adni a pénzt, én meg azt mondtam, hogy neki vegyünk valamit belőle. És megvettük a civil ruhát. Abban volt a tárgyaláson, a házkutatáskor vitték el. Esténként étkeztünk otthon. Értem jött a kocsi a Keleti Károly utcába, onnan mentünk a Fő utcába, fölvettük Palit, aki akkor a Szabályzatszerkesztő Csoportfőnökség parancsnoka volt. 55 második felében, amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok országos parancsnoka lett, felköltözött az Úri utcai parancsnokságra, akkor oda mentünk érte. Minden este – vacsora előtt vagy vacsora után – elmondta, mi történt a parancsnokságon, neveket természetesen nem említett, és a katonai dolgokról sem beszélt. Innen tudom, hogy a maga harmincöt-harminchat évével olyan volt, mint egy jó apa, minden búbánatukkal, minden családi viharukkal hozzá mentek a beosztottak. Például az egyik tisztje elpanaszolta, hogy meghívót kapott a Vígszínházba a nándorfehérvári ütközet 500. évfordulójára rendezett ünnepségre, de a felesége a vásárcsarnokban rakodómunkás, káromkodik, bagózik, iszik, nem tudja elvinni, mit csináljon. Nem emlékszem, Pali mit mondott, de biztos valami jó tanácsot adott neki. Aztán akadt olyan is, aki elmondta a bánatát, de a végén felakasztotta magát. Pali meg a titkárnő rohant a lakására, hátha meg tudják menteni. Én is elmondtam, mit csináltunk egész nap, mivel foglalkoztunk. Ez minden áldott nap így ment.

Egyszer Nedeczky Ágota barátnőm megkérdezte Palitól, nem gondolt-e rá, hogy otthagyja a honvédséget. Azt válaszolta, hogy eljön egyszer egy pont, amikor már nem lehet kiszállni. Amikor a Műszaki Kisegítő Alakulatok parancsnoka lett, sok katona dolgozott a parancsnoksága alá tartozó bányában. Nem győzöm hangoztatni, hogy ez nem MUSZ volt, hanem önként lehetett jelentkezni. Annyira földuzzasztották a katonaságot, hogy nem maradt elég munkaerő a bányában meg az építőiparban, és kitalálták a Műszaki Kisegítő Alakulatokat. Akkor én felvetettem, nem tudná-e folytatni az orvosi egyetemet, hiszen három évet már elvégzett. Azt válaszolta, azt nem, de a bányamérnökin gondolkodik, mert azt esti tagozaton is el lehet végezni, az orvosit nem. Utólag belegondoltam, hogy az orvosit, ami nekem szimpatikusabb lett volna, estin végezni tényleg lehetetlen, ráadásul szolgálati lakásban laktunk, akkor se fizetés, se lakás, se semmi. Azt mondtam, hogy az én fizetésemből is megélünk. És a gyerektartást miből fizetem? – kérdezte.

Tudom, hogy ez nagy gond volt a számára. A válásnál Palcsit neki ítélték. Az Orbánhegyi úti lakást akkor hozták rendbe. Hivatalosan két szoba hallos volt a lakás, de a hall valójában egy nagyszoba volt, óriási, félkör alakú terasszal, két ablakkal, és egy ablaknyit leválasztottak Palcsi szobájának. Palcsi jött is mindig, de csak hétvégén, mert mindketten dolgoztunk. Én soha nem izgultam annyira ebédfőzésért, mint amikor először jött. Mondtam is egyszer neki, hogy juthatott az eszembe, hogy egy kisfiúnak májat csináljak vörösborral! Palcsi azt válaszolta: de nagyon jó volt, emlékszem rá, hogy nagyon jó volt!

Gyenes Judith 1955-ben

A Maléter házaspár

Hogyan telt az a pár év, amit együtt éltünk? Főleg róla szeretnék beszélni, elmondani, hogy olyan ember volt, aki állandóan tevékenykedett. Ahogy hazajött, rögtön elkezdett valamit csinálni. A Dömötör nagyapától származó dívány szintén nálunk landolt. Pali elhatározta, hogy kárpitossá képezi át magát, hazajött, elkezdte a rugókat csomózni, próbálta megjavítani a díványt. Aztán lombfűrésszel emeletes dobozt csinált a nagy ezüstnek, amit áthoztunk Eperjesről. Minden darabnak kivájta a helyét: tizenkét nagykanál, tizenkét kiskanál satöbbi. Nagyon nagy munka volt. Sokszor mondtam neki, hogy pihenjen, mire azt válaszolta: nekem az a pihenés, ha teljesen mást csinálok. És amikor lenn voltunk a mamáméknál Pécsett, ott is rögtön körbenézett a kertben, és hozzálátott valamihez, például megjavította a kerítést. Nekem is segített otthon. Fölosztottuk a lakást, az egyik felét én takarítottam, a másikat ő. Amikor mosogattam a konyhában, ő törölgetett. Olyan aranyosan kérdezte: de ugye nem tartasz engem azért olyan Katuska férjnek? Te is dolgozol, én is dolgozom, miért lenne csak a te dolgod a takarítás meg a főzés? Vasalni szeretett, a nadrágját, az ingét mindig ő vasalta. A Patyolatba vittük a szennyest, sokszor ő vitte el, és nem esett le az aranygyűrű az ujjáról. És imádta a virágokat. Nagyon sokszor kaptam tőle virágot, nem csak alkalomra. Félkör alakú teraszunk volt kőoszlopokkal, azok között áttört fakerítés, a tetején virágládák. Zömmel Pali ültette be petúniával, muskátlival. Aztán építtetett egy virágtartót, ami arra szolgált volna, hogy majd évelő futónövényt telepítünk oda. Hétvégén sokszor azt mondta – akkor még szombaton is dolgoztunk –, hogy ne főzzek, menjünk a Tiszti Házba ebédelni. Nagyon emlékezetes, amikor először voltunk a Váci utcai tiszti kaszinóban. A háború előtt is tiszti kaszinó volt, nagyon elegáns. Amit furcsálltam, hogy az egyik részen olyan húsz centi magas dobogón voltak az asztalok. Láttam, hogy jön be egy fiatal tiszt a feleségével, és a pincér másfelé terelte őket. Megkérdeztem Palitól, miért. Kiderült, hogy a dobogós részen csak rangban ezredestől fölfelé levők ülhetnek, a pórnép csak a másik részen. Hogyhogy, kérdeztem, azt mondják, demokrácia van, de ez nem demokrácia, ugyanolyan ember, csak mert főhadnagy, nem ülhet bárhol? Hogy legyen ezredes, ha még ilyen fiatal? Ha valami ilyesmiről volt szó, dühös lett, mert érezte, hogy igazam van, és nem tud megcáfolni.

1955-ben jelentkeztem az Agráregyetemre, és fölvettek. Tudom, hogy sikerült a felvételim, de nem azért vettek föl, hanem főleg azért, mert Maléter Pálné voltam, egy ezredes felesége. Kicsit szomorú és komikus, hogy 58-ban épp emiatt rúgtak ki az egyetemről. Növénytermesztő szakra jártam. Egy héten egyszer, hétfőn kellett bejárni. Jól vizsgáztam. Amikor a forradalom után, 57 őszén bementem az egyetemre, kiderült, hogy lelkes forradalmár emberek dolgoznak a rektori hivatalban, mert az összes papíromat átírták lánykori névre. A névsorolvasáskor Gyenes Judithot olvastak föl. 58-ban új társaság jött, akik rájöttek, hogy Gyenes Judith Maléter Pálné, és kirúgtak.

A Bem tér 1956. október 23-án

Október 23-án a kollégákkal elmentünk ebédelni a Rózsadomb étterembe. Visszafelé menet föltűnt egy csomó kokárdás fiatalember a Keleti Károly utcában. Megkérdeztem a kollégáktól, milyen nemzeti ünnep van. Tüntetés lesz a Bem téren, válaszolták. A kapunál találkoztunk egy idős kollégával, aki azt mondta, lefújták a tüntetést. Aztán valahonnan hallottuk, hogy mégis engedélyezték. Mondtam az osztályvezetőnek, hogy szeretnénk elmenni. Ő is és a főigazgató is azon az állásponton volt, hogy nem tiltják meg, de féltenek, nehogy valami bajunk essen. Végül öten indultunk el. Fél három, három óra tájban értünk le a Bem térre. Akkor még nem voltak sokan, és mindenki úgy tett, mintha a gyönyörű őszi napsütést élvezné. Egyenruhás katonatisztek is ültek a padon, és beszélgettek. Egy idő múlva egyre többen lettek a téren. A kőkorláton ültünk, amikor lent, az alsó rakparton megállt egy teherautó. Dobozokban papírokat hoztak, és kérték, hadd adják föl. Kiderült, hogy azok a 16 pontot tartalmazó röplapok. Boldogan segítettünk. Nem álltam messze a szobortól, de hogy ott ki beszélt, nem tudom, aztán valaki felolvasta a 16 pontot. Hogy mindezt le lehet írni, és hogy hangosan fölolvassák, olyan csoda volt, hogy borsózott az ember háta a gyönyörűségtől. Egyre nagyobb lett a tömeg, a végén már szorosan álltunk, és még mindig jöttek. Jöttek általános iskolások is a tanáraikkal, kis papír nemzetiszínű zászlókkal. Valaki pici Kossuth-címert osztogatott, nem kért érte pénzt. A Kossuth híd is és az alsó rakpart is teli volt emberekkel. Amerre el lehet látni, a Margit híd felé, meg tovább, a Bem tértől a Batthyány tér felé tömeg, tömeg. Tényleg nem lehetett mást látni, csak fejeket. A műegyetemisták határozták el, hogy néma tüntetésként megkoszorúzzák a Bem-szobrot a Lengyelországban történtek miatt. A követelések viszont már túlmentek a lengyel szimpátiatüntetésen, és az irdatlan tömeg is. Ma már tudom, hogy az ELTE-ről a Bajcsy-Zsilinszky úton, a kiskörúton jöttek a diákok, és a Váci útról meg a Rákóczi út felől a délelőttös műszakból hazafelé tartó munkások is csatlakoztak hozzájuk, és egyre bővült a tömeg. Ez olyan feszült és gyönyörű volt. A Fő utca felől tisztiiskolások érkeztek, márpedig az keményen belügyes, ávós társaság volt. Óriási éljenzés, öröm fogadta a csatlakozásukat. A Bem-laktanya tetején a kiskatonák félretolták a palákat, és először ott kukucskáltak ki. Aztán az ablakokban is megjelentek. Ott láttam először kivágott közepű zászlót, amit óriási ováció fogadott. És persze énekeltük a Himnuszt, a Szózatot. Emlékszem, hogy akkor elbőgtem magam. Fülig szaladó szájjal örült az ember, és közben potyogtak a könnyei. Nem tudom, a Szózat effektíve tiltva volt-e akkoriban, de nem énekelték sehol. És akkor, ott a téren! Minden szava oda szólt, és a Himnusznak is. Tényleg gyönyörű volt!

Öt óra után valamikor észbe kaptam, hoppá, jön értem Takács bácsi az autóval. Elköszöntem a kollégáktól, és gyorsan visszamentem az intézethez. Takács bácsi már ott várt, és mentünk Paliért, aki annyira feszült volt, hogy nem mertem megmondani neki, a Bem téren voltam. Már majdnem hazaértünk, amikor Pali megkérdezte, ne menjünk-e le a városba, megnézni, mi történik ott. Az Irodalmi Ujságban az ember olvasta a Kucserákat, mi is mindig megvettük, illetve Pali vette meg a Mechwart tér és a Margit körút sarkán, a Szomjas nevű kocsma – amit szétlőttek a ruszkik – melletti újságárusnál. Palit persze megjegyezték, nemcsak a magassága miatt, az egész külleme olyan volt, hogy rajta feledkezett az emberek szeme. Mindig vett egy napilapot, amibe belehajtották az Irodalmi Ujságot és a Ludas Matyit, mert ez a két lap volt érdekes, és persze hiánycikk, ezért az újságos félretette nekünk. Arra, hogy menjünk le a városba, azt válaszoltam: én nem vagyok Kucseráné, hogy autóból nézzem a tüntetést! Ezen Pali megsértődött, és azt mondta, hogy akkor menjek haza. Ő elment, én hazamentem. Villanyt se gyújtottam, föl-alá szaladgáltam a lakásban, és hallgattam a rádiót. Az ablaknál állva lestem, jön-e Pali, és közben hallgattam a Gerő-beszédet, amitől egyre idegesebb lettem. Én ott voltam a Bem téren, és hogy arra a csodára ez az ember így reagáljon, Úristen, mi lesz ebből! Nemsokára hazaérkezett Pali, és elmondta, hogy a HM-be akart bemenni tájékozódni, de hatalmas tömeg hömpölygött az utcán, és olyan volt a hangulat, hogy attól tartott, fölborítják az autót. A Margit híd pesti hídfőjénél jobbnak látta, ha hazajön. Akkor elmondtam, mit láttam a Bem téren és hogyan éltem át, és hogy a Gerő-beszéd milyen borzalmas volt.

Leültünk vacsorázni, közben többször is szólt a telefon, hol a parancsnokságról, hol a Kilián laktanyából telefonáltak. Onnan azért, mert a tömeg be akart törni a laktanyába fegyverért. Pali azt mondta, teherautóval álljanak rá a kapura belülről, hogy ne tudják benyomni, a fegyvereket pedig tegyék be valamelyik páncélszekrénybe. Állandóan szólt a telefon, kaptuk a híreket, hogy mégis be tudtak törni, a páncélszekrényt is megtalálták, hogy a parancsnokot kitették a laktanyából, haza is ment.

Körülbelül egy óra tájban Pali telefonált az Ezredes utcai honvédségi garázsba, hogy küldjenek érte egy kocsit. Be akar menni a Kiliánba. Én nem vagyok egy hisztérika, de akkor elfogott a rémület. A rádióból már hallottuk, mi tudtuk fogni a Szabad Európát, hogy harc van, a lövések zaja fölhallatszott az Orbánhegyi útra, és telefonon is jöttek a hírek. Könyörögtem Palinak, ne menjen el, de elment.

Vártam vissza, és amikor hazaért, kiderült, gyalog jött, folyt róla a víz. Elmondta, hogy leértek a Kálvin térig, ott a felkelők megállították az autót, őt megmotozták – nem volt nála fegyver –, és a kocsit elvették. Elindult az Üllői úton a Kilián laktanya felé, a felkelők minduntalan megállították, hogy hová megy. Nem akarta a Kiliánt mondani, azt válaszolta, hogy a Baross utcába, mert ott van a felesége. Végül tényleg elkanyarodott a Baross utcai lakáshoz, már csak azért is, mert a felkelő fiúk vele mentek, nem hittek neki. Bement a házba, megvárta, amíg a fiúk elmennek, és újra megpróbált bemenni a Kiliánba, de megint csak olyanokkal akadt össze, akik megkérdezték, hová megy. Őt egyre inkább idegesítette, hogy nem tudja, mi történik ott, ezért jobbnak látta, ha hazajön, mert itthonról legalább telefonon tud kapcsolatot teremteni a várbeli parancsnoksággal és a Kiliánnal is. Reggelig főleg telefonálással telt az idő. A HM-et is hívta, de érdemleges emberrel nem tudott beszélni.

A rádió reggel bemondta, hogy kilenc óránál hamarabb senki ne induljon el otthonról. Mi hét órakor már készen voltunk, Pali menni akart. Fél nyolc tájban gyalog elindultunk. Óriási köd volt az Orbánhegyi úton. Mentünk lefelé, és amikor kiértünk a ködből, ameddig elláttunk, végig szovjet tankok, páncélautók álltak, mellettük nyüzsögtek a szovjet katonák. Nagyon sok sebesült lehetett közöttük, mert bekötött fejek és felkötött karok képe maradt meg bennem. Amikor kibukkantunk a ködből, legalább három géppisztoly meredt ránk. Paliba karoltam, még a fejemet se mertem fölemelni. Megálltunk persze. Közben az egyik orosz azt mondta a másiknak, hogy ez egy ezredes, mire a géppisztolyokat lejjebb engedték egy kicsit. Pali tudott oroszul. Azt kérték tőle, mutassa meg a legrövidebb utat, ahol el lehet hagyni a várost, és hogy ő is menjen velük. Azt válaszolta, jó, de először hazakíséri a feleségét. Az oroszok nem kérdezték, hol lakunk, mi eltűntünk a ködben, és otthon kivártuk, amíg elmentek. Pali megkért, ne akarjak bemenni az intézetbe, ő sokkal nyugodtabb, ha én otthon maradok. Nem szívesen, de rábólintottam. Megígérte, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot. Otthon voltam, hallgattam a rádiót, és alig ettem. Nem is nagyon volt otthon ennivaló. 25-én, amikor hívtam, ilyeneket mondtak: tárgyal, a másik épületben van, azért nem tudják adni. Utólag derült ki, hogy akkor már elment a Kiliánba. Bata, a honvédelmi miniszter, vagy a vezérkari főnök adta neki a parancsot, hogy öt tankkal menjen a Kilián laktanyához, és tisztítsa meg a környéket a felkelőktől. Az esztergomi alakulat öt páncélosa indult el a Margit híd pesti hídfőjétől. Pali az első tankba szállt be. Jóval később sikerült beszélnem annak a tanknak a parancsnokával. Elmondta, hogy vidéki alakulat lévén, nem ismerték Budapestet, rádióösszeköttetés sem volt az öt tank között, ezért kettő eltévedt, a Kálvin tértől csak három haladt tovább az Üllői úton. Arról volt szó, hogy az öt páncéloshoz csatlakoznak a tisztiiskolások, hogy együtt tisztítsák meg a Kiliánt és környékét. A periratokból tudom, hogy a Kossuth akadémiások megtagadták a parancsot. Sokáig tartott, míg a Kiliánhoz értek, mert a Corvin köziek tűz alá vették őket, és ők visszalőttek. Végül csak az az egy tank jutott el a Kiliánig, amelyikben Pali volt. Amikor be akartak állni a laktanya udvarára, kiderült, hogy a tank nem fér be a kapun. Közben a laktanyából kikúszott egy tiszt, és közölte velük, hogy már tűzszünet van. Akkor Pali kiszállt – előbb kidugott egy fehér és egy nemzetiszínű zászlót –, és a tömeg elkezdett éljenezni, hogy a honvédség velük van. Miután az ováció megszűnt, Pali megkérdezte, van-e köztük valaki a felkelők vezérei közül. Jelentkeztek néhányan, és Pali behívta őket a laktanyába. Elmondták, mi a bajuk: az orosz megszállás, az államosítás, a kolhozosítás. Ugye a legtöbb munkás azért jött föl Pestre, mert elvették a földjüket. Ők tulajdonképpen azt akarják, mondták, hogy menjenek ki az oroszok Magyarországról. Pali egyetértett velük, meg is mondta nekik. Attól kezdve nem háborúztak egymással. A kiskatonáknak nem tiltotta meg, hogy a felkelők oldalán harcoljanak, ők akkor a Molotov-koktélokat már a szovjet páncélosokra és tankokra dobálták. 25-én délután is beszéltünk telefonon, amikor már benn volt a Kiliánban. 28-ig teljesen egyedül voltam otthon, nem ettem, nem aludtam, imádkoztam, rádiót hallgattam, telefonáltam. Pali mindig nyugtatott telefonon, közben a háttérből hallottam a harci zajt. Hát nem tudtam megnyugodni. 28-án, vasárnap elhatároztam, hogy lemegyek a Kiliánhoz. Hiába ígértem meg Palinak, hogy nem mozdulok el otthonról, nem bírtam tovább. Lementem a Királyhágó tér–Böszörményi út sarkán lévő élelmiszerboltba. Ott álltunk sorban, és egyszer csak megláttam az ávós szomszédunkat jönni a Királyhágó utca felől. Megijedtem. Úristen, ha valaki rájön, hogy ez ki, meg is lincselhetik. Kiléptem a sorból, odamentem hozzá, és mondtam, hogy menjen el a környékről, ahol fölismerhetik. De a család! – válaszolta. Mondtam, hogy a család rendben lesz, ha itt kapok valami élelmet, viszek nekik. Így is történt. Krumplit, tarhonyát és halkonzerveket vettem, ami éppen volt a boltban. Hazamentem, és kit találtam ott: Takács bácsit, a gépkocsivezetőt. Kocsi nélkül, gyalogszerrel jött. Kérdezte, mit tudok az ezredes úrról. Mondtam, hogy benn van a Kilián laktanyában. Kérdezte, voltam-e már lenn. Éppen most akarok menni – válaszoltam. Végül ketten együtt lementünk a Kiliánhoz. Útközben Takács bácsi elmondta, hogy ő fegyveresen harcolt, de akkor nem volt nála a fegyver. Nem az Üllői úton mentünk, hanem a Baross utcán, és a Harminckettesek terétől kanyarodtunk arrafelé. Az Üllői útra kiérve összetalálkoztunk Zsuzsannával meg Marival. Persze óriási öröm volt, és már négyen húztunk a Kilián felé, amikor azt láttuk, hogy a Liliom utca sarkán egy csoport lapátolja a sittet, és egy nagyon magas ember kitűnik közülük. Civil felkelők és kiskatonák lapátolták Maléter Pállal együtt a törmeléket az összelőtt épületrésznél. Odaszaladtunk, ő is nagyon megörült, aztán letolt. Vittem fehérneműt, az olajos halból néhány dobozt, meg kekszet, mert nem tudtam, van-e ennivalójuk. Könyörögtem Palinak, hadd maradjak ott, de ő a leghatározottabban visszautasította: egy laktanya nem nőnek való, szó sem lehet róla! Egyszer csak jött valaki, mondott valamit Palinak, ő odafordult hozzánk: most pedig gyorsan menjetek el innen, mert azt a hírt kaptam, hogy a Nagyvárad tér felől támadás várható. Ugye Nagy Imre 27-én tárgyalt először az oroszokkal a kivonulásról, ami 28-án állítólag meg is kezdődött. Hát ennyire kezdődött meg, hogy jött a hír, a Nagyvárad tér felől támadnak a szovjetek.

Gratuláló távirat Maléter Pálnak

Mi eljöttünk. Zsuzsannáék elmondták, hogy a Baross utcai lakásnak majdnem az összes ablaka betört, és hogy ők följönnének hozzánk. Én nagyon örültem nekik, és attól kezdve jóformán állandóan együtt voltunk. Maléter Pál neve egyszer csak bekerült a köztudatba. Akkor még nem annyira a rádión, inkább a környékbelieken meg a felkelőkön keresztül, és elkezdtek jönni az ismerősök meg volt ludovikás tiszttársak levelei. Azoknak, akik akkor még nem éltek, elképzelhetetlen, már nekem is szinte hihetetlen: folyt a harc, sebesültek, halottak az utcán, és közben volt villany, volt gáz, volt telefon, a postás kihozta a levelet és a táviratot. Itt van a fiókban például Pali nővérének a távirata: Hőstettedhez gratulálunk! Margit és családja.

A Kilián laktanya romos épülete

31-én, szerdán megint összekaptam magam, és lementem a Kiliánhoz avval a szent elhatározással, hogy ott maradok. Győzött a forradalom, most már ott akarok lenni Pali mellett. Az Üllői útnál romokat és nagyon sok halottat láttam. A Nagykörúton és az Üllői úton is voltak fölborult villamoskocsik, leszakadt vezetékek. A halottakat mésszel öntötték le, a megdermedt mész szoborszerűvé tette őket. Óriási tömeg gyűlt össze a Kilián körül. Amikor szembekerültem a laktanyával, kötélkordonba ütköztem. Tudtam, ha előhúzom az igazolványomat, át tudok menni a kordonon, de nem mentem, mert hallottam, hogy a tömeg követeli: Maléter jöjjön ki. Vártam, mi lesz: kijön-e vagy nem? Miért követelik vajon? Egyszer csak kijött egy fiatal tiszt azzal, hogy Maléter Pál nincs ott, elment a Parlamentbe. Közben hallottam, hogy Paliról beszélnek körülöttem. Olyan mondatok maradtak meg az emlékeimben, hogy nagyon-nagyon rendes ember, öreg szivar, de nagyon rendes ember! Mire a másik: nem is olyan vén szivar. Én csak hallgattam, és gondoltam magamban: ha tudnátok, hogy én vagyok a felesége! Olyan jó volt hallani, hogy mindenki felsőfokban beszél róla. Egyszer csak elhangzott, hogy menjünk a Parlamenthez, és Malétert a kormányba! Igaz, hogy Mindszentyt is javasolták. Én nem vagyok Mindszenty-ellenes, mert diákkorom emléke, hogy hallgattuk a beszédeit, engem ő bérmált a Bazilikában, inkább tiszteltem, de arról meg vagyok győződve, hogy politikusnak rossz lett volna.

A tömeg elindult az Üllői úton a Kálvin tér felé, hogy mennek a Parlamenthez, én viszont iszkoltam haza. Sötét lett, mire az Orbánhegyi útra értem. És ezt mind gyalog, de akkor fiatal volt az ember, rá se rántott. Hazaérve láttam, hogy nyitva van a kocsibejáró kapu, amit soha nem tartottunk nyitva, és benn áll egy Pobeda. Égett a belső világítás, és meglehetősen torzonborz emberek ültek benne. Mentem a kerten át a följárathoz. Az emeletre vezető lépcső aljában szintén ült egy torzonborz, aki megállított és megkérdezte, hová megyek. Igazolnom kellett magamat. Pali éppen az emeletről jött le, nagyon dühösen. Kiderült, hogy nem tudott bemenni, mert az esőköpenyében maradt a kulcsa.

Bementünk a lakásba, és megkérdeztem tőle, kik azok az emberek, akik az autóban meg a lépcsőn ülnek. Azt mondta, hogy a testőrei, de a nevüket nem tudja, a lépcső aljában ülőt Bagarolnak szólítják a többiek. A periratokból, Iván Kovács László vallomásából tudom, hogy a Corvin közbe anarchikus beállítottságú emberek is kerültek, és amikor Iván Kovács meghallotta, hogy ezek arról beszélnek, hogy Malétert meg kell ölni, átment és szólt Maléter Pálnak, hogy hat embert kijelölt az őrzésére. Ők kísérték akkor haza. Lezuhanyozott, átöltözött, és sietett vissza. Annyit elmesélt, hogy az ezer nem tudom hány műszaki kisegítő katonát összehívta, és azt mondta nekik, aki haza akar menni, jelentkezzen. Őket elengedte, de az állománynak több mint a fele ott maradt. Azt is elmondta, hogy néhány napja ömlik az élelmiszer a Kiliánnak, kimondottan nekik hozzák vidékről. Mivel a katonák nagy részét hazaengedte, a környékbeli házak lakóinak is jutott az ennivalóból.

Emlékszem, amikor Nagy Imre bejelentette a függetlenséget, és hogy kilépünk a Varsói Szerződésből. A testvéreimmel álltunk a rádió előtt, utána a Himnusz. Potyogott a könnyünk, amíg hallgattuk, és mintha koccintottunk is volna. Borzasztó gyönyörűség volt! Közben tudtuk, hogy özönlenek be az oroszok, rettegtünk is tőle, de elhessegettük, azt akartuk elhinni, hogy győzött a forradalom, függetlenek lettünk. Egyszer becsöngetett a rendőr, a házmesternő férje, és azt mondta: asszonyom, mondja meg a férjének, hogy itt, az Istenhegyi úton van az ÁVH-nak egy fegyverraktára, arról tudniuk kell! Mondanom se kell, hogy a forradalom leverése után ellentanúskodott.

Maléter fogadja Malinyint a Parlamentben

Maléter Pál és Erdei Ferenc a Parlamentben

A rádióból hallottam, hogy Palit vezérőrnaggyá léptették elő. Aztán 1-jén hallottam, hogy a honvédelmi miniszter első helyettese lett. Ennél a második hírnél aggódva kérdeztem telefonon: te, Pali, mi leszel még? Ha egy kis szerencséd van, a műszaki kisegítő alakulatok parancsnoka – válaszolta. Hát nem volt szerencsém. Pénteken este tudtam, hogy honvédelmi miniszter lesz, és annak sem örültem. Szombaton reggel megint hazajött és átöltözött. A kivonulásról szóló tárgyalásokra készülve az elegánsabb egyenruhát vette föl, csizmát és az antantszíjat. Nem nagyon tudtunk beszélgetni, de azt elmondta, a szovjetekkel fognak tárgyalni a kivonulásról. Megkértem, ha egy mód van rá, utána jöjjön haza, és mondja el, mi történt. Délután valamikor megállt az autó, Pali följött, és megkönnyebbülten mesélte, hogy nincsenek olyan követelések, amit ne lehetne teljesíteni. Egy kicsit meg is volt lepve tőle. Aztán ment vissza a Parlamentbe. Amikor arra kértem, hogy maradjon már egyszer otthon, akkor azt válaszolta: vasárnap egész biztosan hazajövök, de addig, amíg bizonytalan a helyzet, nem hagyom magukra a katonáimat. Az utolsó beszélgetésünk egy telefonbeszélgetés volt november 3-án, szombaton este 8 óra tájban, a Mindszenty-beszéd után. Akkor mondta meg, hogy kimegy Tökölre. Én könyörgőre fogtam, hogy ne menjen. Ijesztő volt a gondolat, hogy Budapestről ki, a Csepel-szigetre, este tízre egy szovjet laktanyába. Azt tudtam, hogy a Budapestről kivont szovjet csapatok beásták magukat a város körül, ezért voltam megijedve, és egyre könyörgőbben kértem, hogy ne menjen. Ideges lett, és a végén egy kicsit katonásan rám szólt: értsd meg, hogy ez a diplomáciai szabályok szerint folytatódik! Itt teszünk pontot a délben elkezdődött tárgyalások végére. Délben mindent elfogadtak, de az aláírások még hiányoznak, és a műszaki feltételek. Az utolsó mondat, amit tőle mint szabad embertől hallottam, ez volt: értsd meg, itt most nem számít se feleség, se család, nekem ki kell oda mennem az életem árán is, mert az ország várja a segítséget! Egyesek szerint volt benne bizonyos fokú naivitás, hogy elhitte az oroszoknak, valóban elfogadták a feltételeket. Talán ennek a mondatnak a fényében ez másképp látszik. A lakásunkban ott volt mindkét nővérem, és természetesen erről beszélgettünk. Másnap hajnalban, mint Budapest nagyon sok lakója, felébredtünk az ágyúdörgésre, rögtön bekapcsoltuk a rádiót, és hallottuk Nagy Imre felhívását. Ezután betelefonáltam a Parlamentbe. Egy fiatalember vette föl a kagylót Nagy Imre titkárságáról. Megkérdeztem tőle, hol van az uram, visszajöttek-e Tökölről. Erre az volt a válasz, hogy: kérem, hívjon vissza negyedóra múlva! És ez alatt a negyedóra alatt mondták be a rádióban, hogy Nagy Imre fölkéri Maléter Pált és az általa vezetett tárgyaló küldöttséget, térjenek vissza hivatalaikba. Nekem azóta is az az érzésem, hogy abban a nagy riadalomban el is feledkeztek róluk, és ha én nem telefonálok, ez a rádióközlemény talán nem is hangzik el.

Később aztán, november vége, december közepe táján Jánossy Andor elmondta, hogy találkozott Erdei Ferenccel – Erdei akkor már szabadlábon volt –, aki azt üzeni, együtt fogták el őket Tökölön, egy autóban vitték be őket a Gyorskocsi utcába. Abban állapodtak meg, amelyikük hamarabb hazakerül, értesíti a másik feleségét. Ez volt az első hír.

Az édesapám följött Pécsről, és amikor ezt elmondtam neki, az első szava az volt: és elmentél hozzá? Mondtam, hogy még nem. Na, akkor gyerünk! Erdei elmondta a tököli elfogatás történetét, ami úgy szólt, hogy megérkeztek, bevezették őket egy terembe, majd elkezdtek tárgyalni. Malinyin volt a szovjet tárgyalófél vezetője. Jó félórája tárgyaltak, amikor nyílt az ajtó, és megjelent Szerov. Erdeitől hallottam először, hogy Malinyin vagy nagyon jó színész, vagy valóban nem tudott róla, hogy mi készül, mert csendben, suttogva vitába szállt Szerovval, és amikor Szerov meggyőzte, akkor a magyar tárgyaló delegáció felé fordult, széttárta a karját, mutatva, hogy rajta kívül álló okok miatt szakítja meg a tárgyalásokat, és a szovjet delegáció kivonult a teremből. Erdei így mondta el. Elmentem Tildy Zoltánhoz is, de sokat nem tudtam meg tőle. Nem akart, vagy nem mert beszélni. Nem sokkal ezután egy ismeretlen úr keresett föl, akit úgy hívtak, hogy dr. Szűcs Sándor. Elmondta, hogy a Tildy-titkárságon dolgozott, Tildynek jó barátja. Amikor a tárgyaló delegáció Tökölre indult, megkérték, mivel tud oroszul, menjen velük. Őt is Tökölön fogták el, a tököli repülőtéren többedmagával fölrakták egy repülőgépre, elvitték Ungvárra, és ott, a börtönben többször kihallgatták. Azt gondolta, Maléter Pált is odavitték, és azért keresett meg, hogy hozza a hírt. Közben még egy megerősítés jött telefonon, hogy Tököl, Mátyásföld, Gorkij fasor, Gyorskocsi utca voltak az állomások.

Karácsonykor összeállítottam egy kis csomagot, süteményt, tiszta inget, zoknit, levelet, betettem egy dobozba, elmentem a Gyorskocsi utcába. Körbejártam az épületet, mindenütt fegyveres orosz katonát láttam, és elég mély lélegzetet kellett vennem, hogy oda merjek menni az egyikhez. Mivel oroszul nem tudok, kézzel-lábbal mutogattam, mondtam, hogy Maléter Pál, meg oroszul, hogy ezredes. Egyértelműen jelezték, hogy menjek el onnan. Nyújtogattam a dobozt, azt se vették át. Nagyon elkeserítő volt.

Valaki ajánlotta, beszéljek Nógrádi Sándorral, mert ő benne van a hatalomban. Hollós István, az uram egy volt partizántársa elkísért hozzá. Nógrádi azt kérdezte, tudom-e, hány évig várt Jákob Ráhelre. Igen, válaszoltam. Mire: az ő felesége tizenöt vagy tizenhat évet várt rá, amíg emigrációban volt. Tehát se bűt, se bát nem mondott, de reményt adott, hogy csak várnom kell, és kvázi megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Eszembe jutott, hogy Rácz Gyula, aki Pali partizántársa volt, nagyon sok embert ismerhet, hátha tud valamit mondani. Fölkerestem őt is. Ő azt mondta: arra, hogy valami szörnyű dolog történhet, ne gondoljon!

Aztán elmentem a katonai legfőbb ügyészhez. Arra emlékszem, azt kérdeztem tőle, csak nem akarnak egy második Rajk-pert, mire fölugrott, olyan hirtelen, hogy fölborult a széke, és rám kiáltott: hogy mondhat ilyet! Megint megnyugtató érzés fogott el, úgy látszik, ezt teljesen kizártnak tartják. Én nagyon távol álltam a párttól, a pártemberektől, senkit nem ismertem közülük. Életemben először és utoljára sajnáltam, hogy semmi közöm sincs a párthoz és a párt vezetőihez, mert nem tudtam kihez fordulni tanácsért vagy segítségért. Az megnyugtatott egy kicsit, amikor az édesapám, aki szintén jogász volt, azt mondta, hogy védőügyvédet kell választani. Így mentünk el dr. Kardos Jánoshoz, egy nagyon jó barátjához, aki dupla nullás ügyekben védhetett, és el is vállalta a védelmet. Ő azt javasolta, hogy menjek el a Budapesti Rendőr-főkapitányságra, és jelentsem be, hogy eltűnt a férjem.

Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték. Akkor sokkszerű állapotba kerültem. Nem vagyok hisztériás alkat, nem visítottam, nem zokogtam, elkezdtem sírni, de nem hangosan. Azt hiszem, ijesztően nézhettem ki. Azért gondolom, mert végül áthívták a szomszédban lakó ávóst, aki átment a két házzal odébb lakó Szalma őrnagyhoz, a Gyorskocsi utca parancsnokához. Avval jött vissza, hogy Szalma azt mondta, ez nem igaz, ha megtörtént volna, ő tudna róla. Bányaiék kihívták az ügyeletes orvost, aki nyugtató injekciót adott be nekem, amitől mélyen elaludtam. Másnap is aludtam, miközben édesapám megint fölérkezett Pécsről. Akkor kellett volna aláírnom a megbízólevelet dr. Kardos Jánosnak, de mivel én nem voltam olyan állapotban, édesapám írta alá helyettem. Ahogy utólag megtudtam, amikor az uram ránézett erre az aláírásra, azt mondta: ez nem a feleségem írása, nem fogadom el. Fatális dolog volt, számomra borzasztó, mert úgy érzem, Kardos Jánostól többet tudtam volna meg, mint az azután kijelölt ügyvédtől, Révai Tibortól.

Tisztasági csomagot kísérő cédula

Márciustól lehetett beadni tisztasági csomagot a Gyorskocsi utcába. Áprilisban, ha jól emlékszem, 14-én, elhatároztam, hogy addig el nem megyek az épületből, amíg beszélőt nem kapok. Közöltem az ügyeletessel, hogy a parancsnokkal akarok beszélni, addig nem megyek el, ameddig Szalmával nem találkozom. Hozzátartozik az időszak történetéhez, hogy még februárban kitettek az állásomból. Nehéz helyzet volt, valamiből meg kellett élni, áprilisra már parképítő segédmunkás voltam, leánykori néven. Akkor lettem újra Gyenes Judith, mert másképp ott sem tudtam volna elhelyezkedni. Kitartóan ültem ott, a végén fölvezettek, és találkoztam Szalmával. Ő azt kérdezte tőlem: mikor kapott utoljára beszélőt? – mintha nem tudta volna. Mondtam, hogy még nem kaptam, és megkérdeztem, hogy mikor kaphatok. Most – válaszolta. Fantasztikus volt, de rettenetes. Mindig úgy gondoltam, hogy erre föl kell készülni, végig kell gondolni, mit tudok elmondani, mit tudok kérdezni virágnyelven. Egyszer csak szóltak, hogy menjek. Jött mellettem két fegyveres pufajkás. Életemben először voltam börtönben, ez szörnyű emlék. A lépcsőházban mindenütt dróthálók voltak. Odaértünk egy ajtóhoz, amelyik előtt két másik fegyveres állt, majd bementünk a helyiségbe. Két fegyveres kívül maradt, a másik kettő bejött. Akkor találkoztam először Tamás György századossal, aki elmondta, hogy húsz percig tart a beszélő, és semmi olyat nem szabad mondani, ami politikával kapcsolatos, ha ilyesmi kerül szóba, abban a pillanatban leállítja a beszélőt. És akkor hozták Palit. Ez egy irodai szoba volt, benne egy kanapé, fotelek, dohányzóasztal, a másik sarokban íróasztal, könyvespolcok, magasabb rangú tisztviselő irodája lehetett. Egymással szemben ültünk, a két fotelt szembefordították, a nyomozó mellettünk ült. Amikor Pali leült, megfogtuk egymás kezét, és először nem tudtunk szólni. Ez pár pillanatig, percig, nem tudom, meddig tartott, és Tamás megszólalt: ha nem beszélnek, az is beleszámít a húsz percbe! Hát akkor magunkhoz tértünk. Nagyon nehéz ilyenkor, amikor a lelkedre kötötték, hogy miről beszélhettek. Szörnyű, egy kínzással fölért. Nem nézett ki rosszul, semmi olyat nem láttam rajta, hogy bántották volna. Én beszéltem, ő kérdezett. Kérdezte, mi van a szüleimmel, végigkérdezett mindenkit. Én akkor már – ugye ez 1957 áprilisában volt – parképítő segédmunkás voltam, és a kezem rettenetesen nézett ki. Dugdostam előle, mert a világért sem akartam megmondani, tudtam, hogy nagyon rossz perceket okoznék neki, ha megtudná. Erről nem beszéltem, azt viszont elmondtam, hogy Mária, az első felesége kivitte Nyugatra a gyerekeket. Erre majdnem leállították a beszélőt. Akkor én fölháborodva azt mondtam Tamásnak, hogy ne haragudjon, de egy apának tudnia kell, hol vannak a gyerekei. Azt is kérdezte, hogy az édesanyjával tartom-e a kapcsolatot. Tartottam, de csak ismerősökön keresztül küldtem levelet Eperjesre, nehogy baja legyen belőle. Húsz perc hamar elmúlik. Ott volt a vadidegen nyomozó, a hátam mögött a két fegyveres pufajkás, mégis nagyszerű volt, jó volt, hogy láttam, és hogy ép, egészséges. Nagyon gyorsan vége lett a húsz percnek.

Engedélykérés beszélőre

Azt hittem, ezzel megindult valami. Természetes volt, hogy a következő engedélyt május 8-ra, a házassági évfordulónkra kérem. Máig sem értem, hogy, de megkaptam. Erre a második beszélőre nagyon készültem. Elmentem fodrászhoz, igyekeztem úgy fölöltözni. Május 1-jén vettem két narancsot – akkor politikából lehetett kapni –, azt eltettem, hogy beviszem neki. Kávét tettem egy termoszba, vettem három szál rózsát – a harmadik házassági évfordulónk volt – és egy piros Hummel porcelánszívet. Ezekkel az ajándékokkal fölszerelkezve bementem. A legnagyobb meglepetésemre megengedték, hogy igyon a kávéból. Elgondolom, hogy abban a kávéban lehetett volna méreg is. Megengedték, hogy megegye a narancsot. Ez az a bizonyos narancs, amelyiknek a héját még ma is őrizgetem. Tudtam, hogy a rózsát meg az ajándékot nem hagyhatom ott, de megmutattam. Egyszer bejött valaki, intett Tamásnak, és elmentek a szoba másik sarkába, ott sutyorogtak valamit. Pali odaszólt nekem: menj el Nógrádihoz, menj el Rácz Gyulához, menj el... Akit mondott, annál már mind jártam, s ez megnyugtató érzés volt. Bólintottam, hogy voltam, voltam, voltam, beszéltem vele. Ez volt az utolsó beszélő. Soha többé nem láttam.

Hosszú ideig a levélküldést sem engedélyezték, legközelebb szeptemberben küldhettem. Június elején huszonnégy órán belül ki kellett költöznöm a lakásból. Nagyon gyorsan és titokzatosan zajlott az egész. Egyszer csak kaptam a papírt, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el a lakást, mert ha nem, akkor kényszerköltöztetnek. Közöltem, hogy nem hagyom el, és kényszerköltöztettek. Ezzel az utolsó biztos pontot, az otthonunkat is kihúzták alólam. Civil emberek jöttek teherautóval, fölkapdosták a bútoraimat. Én még akkor is tiltakoztam, erre olyan példabeszédeket mondtak, hogy: emlékszel, mikor az az ürge, akinél legutoljára voltunk, tiltakozott, és hogy vágtuk be a lépcső alá, csak úgy nyekkent. Hogy tudjam, mihez tartsam magam. Akkor még nem tudtam, hová visznek. Úgy éreztem, ma is úgy érzem, még egy belém rúgás volt, hogy a Marczibányi tér 5.-be, egy társbérleti szobába költöztettek, ahonnan az első felesége disszidált. Egy önkényes lakásfoglaló család volt már ott négy gyerekkel, tehát hat ember a kétszobás lakásban. Tizenhárom évet lehúztam abban a fürdőszoba nélküli társbérletben, és egy hangos szó nem hangzott el. Nem azért, mert nagyon kellemes volt a társbérlő, de nekem nagyobb gondjaim voltak, mint hogy az ő kisded piszkálódásai olyan nagyon hatottak volna rám.

Az utolsó levélben – én az előzőben az idegállapotára kérdeztem rá, mert akkor már majd egy éve börtönben volt – azt írta: ami az idegeket illeti, voltam már nyugodtabb is, de idegesebb is. Tudod, hogy amin semmiképpen sem tudok változtatni – már a becsület fenntartása mellett –, azon nem rágódom. Minek csináljak magamnak rosszat?! Én ezt a mondatot úgy értettem, hogy ha a becsületét feladná, akkor beszélhetne másképp, de nem. Van egy szörnyű emlékem novemberből, amikor már erélyesebben kértem a beszélőt Tamástól, a nyomozótól. Ő akkor azt mondta: örüljön neki, hogy még egyáltalán életben van, hogy nem húztuk föl már múlt novemberben! Akkor már ez volt a hangnem, borzalmas volt.

Így telt-múlt az idő, állandóan mentem, kértem, akkor jobban rá is értem. Ugye, nem volt állami állásom, a kertészkedés abbamaradt, pendliző takarítónő lettem, nem voltam annyira kötve, mindig be tudtam menni a Gyorskocsi utcába. Jött 1958 februárja, amikor valamit megéreztem. Állandóan jártam Révai Tiborhoz, a kijelölt ügyvédhez. A végén már nagyon ideges volt, de mindig biztosított róla, hogy nem történt semmi, nem indult meg a per. Ma már tudjuk, hogy megindult. Annyiszor eszembe jutott, ha én akkor megéreztem, júniusban vajon miért nem. Sőt, nyugodt lettem, mert, ahogy telt az idő, az ember azt gondolta, hogy Kádárék már megerősödtek, a kezükben a hatalom, a bosszúhullám talán lezajlott, talán tényleg nem lesz per. Nem gondoltam arra, hogy Nagy Imréékkel akarják őket... Az volt az érzésem, hogy minél később indul el a per, annál jobb. Úgy gondoltam, per nélkül nem lehet örökre börtönben tartani, ezért azt kívántam, hogy legyen házi őrizetben, akkor talán megengedik, hogy együtt legyünk.

Munkalehetőségről értesítő levél

Közben tovább alakult az állásügyem. 1958 márciusában egy kézzel írt cédulát találtam a levélszekrényben. Az volt rajta, hogy állás ügyében, amennyiben még érdekli, keresse föl X. Y.-nét a Kerepesi temetőben, ő segíteni fog. Valami ilyesmi, és teljesen ismeretlen aláírás. Először megijedtem, miért éppen a temető, lehet, hogy soha többet nem jövök ki onnan. De égető volt a dolog, elmentem. Kiderült, hogy valóban munkásfelvétel van, és az a nő, akihez mennem kellett, tudott rólam. Temetői segédmunkás lettem munkakönyves állásban. Annyiban rossz volt, hogy kevésbé voltam szabad, de nagyon rendes volt a temető igazgatója, megengedte, hogy az irodájából telefonáljak a Gyorskocsi utcába. Telefonon kértem a beszélő-, a csomag- és a levélengedélyeket, amit mindig elutasítottak. Később a főkertész, aki egy kedves ember volt, megkérdezte, tudom-e, hogy kerültem oda. Elmeséltem neki a levélládába dobott cédulát az ismeretlen aláírással. Azt is elmondtam, hogy korábban, bár nem vagyok párttag, írtam a pártnak egy levelet, amiben megkérdeztem, vajon a párt álláspontja-e, hogy én még a létminimumot se kereshetem meg. Nem tudom, kinek címeztem, talán valaki mondott egy nevet. Olyan válaszban reménykedtem, hogy ez nem a párt álláspontja, és ha valahol éppen nem akarnak fölvenni, akkor csak előhúzom az írást. Nem kaptam választ. A főkertész elmondta, hogy tudomása szerint szabad pártnap vagy pártmunkások összejövetele volt Kádárnál, ahol szó esett a levelemről. Kádár megkérdezte, tud-e valaki mondani olyan munkahelyet, ahol Maléterné elhelyezkedhet. Erre valaki elmondta, hogy a temetőkben éppen munkásfelvétel van. Valószínű, egy pártmunkás dobta be hozzám a kis cetlit, így kerültem a temetőbe. Kádár János ilyen nagylelkű volt hozzám, temetői segédmunkás lehettem. Borzasztó volt, a környezet nagyon nyomasztóan hatott rám, és időnként piszkáltak is az ott dolgozók. Rettenetesen trágár tónusban beszéltek, nekem nagyon idegen volt. Megkértem a főkertészt, ha lehetséges, tegyen ki parcellára dolgozni, ott sokkal jobb volt. A párom egy nagyon helyes, aranyos fiatalasszony volt, jól össze tudtunk dolgozni. Akkor még voltak sírásó generációk, akik ott is laktak a temetők közelében, egy ilyen családnak volt a lánya. Itt dolgoztam 1958. június 17-ig. Ide, a munkahelyemre indultam 17-én reggel, amikor hét óra tájban csöngettek. Kimentem, ott állt a nővérem és a sógorom. Azt gondoltam, valami baj van, és kérdeztem: a papámmal van valami baj? Nem – mondták. A mamámmal? Nem. Mária? Nem. Hát nem maradt más nagyon közeli. Bólintottak, amikor Palit kérdeztem. Elmondták, hogy a rádió bemondta, és akkor ők gyorsan fölöltöztek, taxiba ültek. Kérték a taxist, hogy nagyon gyorsan menjen, elmondták, hogy miért, és az ahelyett, hogy sietett volna, félreállt, ráborult a kormánykerékre, és elsírta magát. Nekem elkezdett reszketni a lábam. Egyre többen lettünk, jöttek rokonok, egy kolléganőm a régi munkahelyemről. Megint nem hisztériáztam, ez az én csendes sokkom. Nem nagyon tudom, mi történik körülöttem, csak arra a pillanatra emlékszem, hogy benyúltam a szekrénybe valamiért, és egy gondolat egyre erősebb lett bennem: Ez nem igaz, ez nem lehet igaz! Nem akarták, hogy egyedül maradjak. Mária nővérem azt mondta, hogy ne menjek be dolgozni, menjek le hozzá a Mária térre. Nagyon rendes ember volt a körzeti orvos, Semjén Miklós, betegállományba vett. Egy ideig ott maradtam Mari lakásán. Mindvégig azt éreztem, hogy ez nem igaz, de a mamám mondta, hogy talán kéne fekete ruha, és az egyik ruhámat befestettem feketére. Körülbelül két hét telt el, és jött egy levél június 17-i dátummal Révaitól, az ügyvédtől, hogy nagyon kéri, keressem föl. Bementem hozzá az 1-es számú munkaközösségbe. Akkor fölvettem a fekete ruhát. Ez egy kis ellenállás volt. Révai, amikor meglátott, rögtön be akart tuszkolni egy kis oldalszobába, én meg nem akartam bemenni. Megmakacsoltam magam, és azt mondtam: köszönöm, ügyvéd úr, hogy időben értesített. Úgy, hogy a többiek is hallják, és hogy vessék meg azt az embert, aki hónapokon keresztül hazudott nekem. Végül csak bementem abba a kis szobába, s ott Révai elmondta, hogy Maléter Pál nagyon keményen és erősen fogadta az ítéletet. Amikor azt mondtam Révainak, valahogy csak tudtomra kellett volna adnia, hogy elindult a per, elkezdte mondani, hogy értsem meg, neki gyerekei vannak, családja van, és hogy ő ezt nem tehette meg. Azt nem mondta el, hogy a védőket bent tartották a per idejére, nem mehettek haza. Kellett pár nap ahhoz, hogy a 17-én megjelent újsághírt el tudjam olvasni. Elolvastam, és csak néztem a neveket. Azt tudtam, hogy Nagy Imre kicsoda, azt is, hogy Tildy Zoltán, hogy Kopácsi Sándor kicsoda, de hogy ki az a Szilágyi József, ki az a Gimes Miklós, nem. Életemben nem hallottam a nevüket, és a többiekét sem, Vásárhelyi Miklósét, Haraszti Sándorét, fogalmam se volt, kik ők, milyen per lehetett ez, hogy került bele.

Telt-múlt az idő, rettenetes fizikai és idegállapotba kerültem. Úgy éreztem, képtelen vagyok visszamenni a temetőbe. Nem a fizikai munka miatt, hanem lelkileg. Akkor egy nagyon kedves barátunk, dr. Bakos László, aki az ORFI-ban volt főorvos, fölvett az osztályára. Egy korábbi balesetből származó lábtörésem miatt mindenféle drótok voltak a lábamban, ha fizikai munkát végeztem, éreztem, hogy szúrnak, és amikor olyan nagyon lefogytam, még kellemetlenebb lett. Ez jó ürügy volt arra, hogy befektessenek. A hátam is fájt, valószínű az idegesség meg a rossz fizikai állapot miatt. Kioperálták belőlem a drótokat, meg egy injekciókúrát kaptam. Ott nyugalom volt, és el lehetett tűnni egy időre. Amikor kijöttem, a zárójelentésben benne volt, hogy fizikai munka végzését nem ajánlják. Írtam egy kérvényt a temető igazgatóságának, hogy bármilyen irodai munkát vállalok, de fizikai munkát pillanatnyilag nem tudok végezni. Azt válaszolták, hogy olyat nem tudnak adni. És kezdődött elölről a kálvária.

Gyenes Judith édesanyjával

Gyenes Mária és Judith a szüleikkel

Egy darabig Pécsett voltam az édesanyámnál. Anyám is segédmunkás volt akkor, mert papám Márianosztrán töltötte az időt, hat évet kapott a Baranya megyei munkástanácsi tagságáért, és ezért mamámat is kirúgták az állásából. Éppen tüdőgyulladása volt, otthon feküdt az ágyban, amikor hangokat hallott a kertből. Kinézett, és látta, hogy emberek jönnek-mennek ott teodolittal. Megkérdezte, mit csinálnak. Kiderült, hogy éppen mérik föl a kertet. Több mint egy katasztrális hold volt, teli őszibarackkal. Akkor anyám nagyon megrettent, és elkezdett fűhöz-fához futni. Papám kijött 60-ban a nagy amnesztiával. Három évet húzott le, de az éppen elég egy több mint hatvanéves embernek, főleg egy infarktus után. Akkor papám is nekiveselkedett, és mindent megpróbált. Hogy műemlék a borospince, mert ugye ez szőlő volt valamikor, a présház alatt ment le egy gyönyörű borospince, aminek a végén mintha római fürdő lett volna, egy kikövezett medence. De hát semmit nem tudott elérni, persze. Három hatemeletes borzasztó panelházat építettek rá. A szüleim 63-ban felköltöztek Budapestre. Akkorra már megszületett Zsuzsannának az első fia, mamám nagyon sokat volt náluk, és pénztárosként dolgozott a Pasaréti téri ABC-ben. Még akkor is gyönyörű volt. 67 májusában meghalt, nem volt még hatvanéves. Hát apám se volt öreg, hetvenöt évesen halt meg, 1972-ben.

Amikor visszajöttem Pécsről, szóltak, hogy egy család bejárónőt keres. 1958 őszétől öt évig háztartási alkalmazott voltam. Dr. Barakovics Kálmán belgyógyász orvos, a felesége és a fiuk volt a család, ahol dolgoztam. Tulajdonképpen jó volt, annak ellenére, hogy nagyon keveset fizettek. Azóta is nagy tisztelettel gondolok rájuk. Ők meg merték tenni, hogy beírták a munkakönyvembe, és bejelentettek az SZTK-ba, ami óriási dolog volt akkor.

Közben jött az első amnesztia 1960-ban. Halda Alíztól hallottam híreket a kijöttekről. Korábban egyszer azzal jött Alíz, hogy Gimes Miklós édesanyja ismeri a Bence nevezetű Gyorskocsi utcai börtönorvost, aki azt mondta neki, hogy ott volt a végrehajtásnál, és a sorrend az úgy volt, hogy... És fölsorolta. Ebben a fölsorolásban benne volt Szilágyi József és Losonczy Géza neve is. És amikor kijöttek ennek a pernek az életben maradottjai, akkor kiderült, hogy egy árva szó sem igaz abból, amit Bence mondott. Ez megint azt az érzést erősítette bennem, hogy nem igaz. Kaptam másféle híreket is. Mária nővérem akkor az Elida gyárban volt segédmunkás, mert őt is kitették az állásából, és neki mondta el valaki – miután megeskette, hogy a nevét nem árulja el senkinek –, hogy aznap nem volt temetés a 301-es parcellában, ne higgyem el, hogy megtörtént. 1989-ben tudtam meg, hogy a börtönudvaron voltak elásva, és 1961-ben hozták ki őket onnan. A Gyorskocsi utcában kértem, hogy adják ki a holmiját – hallottam olyanról, aki megkapta –, de szóba se álltak velem. Soha, semmit nem kaptam vissza, és ez is azt erősítette bennem, hogy nem igaz.

Felszólító levél özv. Maléter Pálné részére

1959-ben a Nehézipari Minisztérium – a bányász- és építő-alakulatok oda tartoztak – pert indított ellenem, mert 1956 novemberében kifizették nekem Pali októberi fizetését és prémiumát. Egy baráti társaságban elmondtam ezt, és egy ott lévő ügyvéd vállalta a védelmet, nem én kértem fel rá. Ma ez nem tűnik olyan nagyon nagy összegnek, azt hiszem, négyezer forint, de nekem óriási összeg volt, mert akkor ötszázötven forintot kerestem. Jó, hogy nem volt olyan nagy az egyszobás társbérleti lakás lakbére, de azért... Szóval, elvesztettük a pert, az ügyvédet kirúgták az ügyvédi munkaközösségből, nekem pedig könyörögnöm kellett, hogy havi száz forintos részletekben fizethessem vissza. A vagyonelkobzáskor nagyon sokat azért nem tudtak elvinni, mert Kardos János figyelmeztetett, hogy mindent, amit feltűnés nélkül el tudok vinni otthonról, azt vigyem el. Elég ijesztő volt az első házkutatás 1957 januárjában. A hivatalba jöttek értem nagy fekete kocsival. Mutattak egy papírt, hogy előállítanak. Én azt mondtam: nem akarok önökkel menni, nem tudom, milyen alapon állítanak elő. Hetente rendszeresen járok be a BRFK-ra, és ott azt a választ kaptam, hogy az uram nincs rendőri őrizetben, szóval nincs a magyar hatóságok őrizetében, eltűntként keresik. Milyen alapon akarnak engem előállítani? De nem lehetett vitatkozni. Dühbe gurultak, és erélyesen mondták, hogy azonnal pakoljak össze, menjek velük. Beültettek a nagy fekete autóba, és nem tudtam, hová visznek. Az egész intézet kinn lógott az ablakban, azt hitték, hogy többet nem látnak. Hazavittek. Bementünk a lakásba, és elkezdték leengedni a rolókat. Négyen voltak, én egyedül. Nagyon megijedtem. Mondták, hogy házkutatás lesz. Én nem éltem még át házkutatást, de rémületemben az jutott eszembe, hogy tanú is kell. És megint megkérdeztem, hogy milyen alapon házkutatnak, ha egyszer az uram nincs magyar őrizetben. És akkor az egyik szájon vágott. Végül a házmester férjét hívták tanúnak, aki rendőr volt. Így aztán öten lettek, és átkutatták a lakást. Tudtam, hogy semmit sem találhatnak. Nemcsak azért, mert elvittem otthonról, amit tudtam, hanem azért is, mert nem volt olyan, amiről azt gondoltam, hogy dehonesztáló. Találtak két Bibliát, aztán az én bizsuimat – tényleg bizsuk voltak –, és mondták, hogy mennyi arany. Elvitték a fényképalbumokat, a negatívokat, a nemesi levél fotókópiáját. Ezt később megtaláltam a periratokban bűnjelként becsatolva, pedig minden életrajzában benne volt a származása. Az ágyam melletti kis szekrény fiókjában voltak Pali hozzám írt szerelmes levelei. Amikor abba belenyúltak, és kivettek egy csomót belőle, akkor följajdultam: de kérem, ezek abszolút személyes levelek! És akkor csak azért is kivettek belőle még egy csomót. Soha többet nem láttam közülük egyet se. Elvitték az anyósom leveleit meg a rajzait is. Engem senki nem keresett meg azok közül, akik utoljára látták Palit. 1958-ban, miután a kórházból kijöttem, megkeresett Pali volt tisztje, aki addigra leszerelt. Tőle megtudtam, hogy mi történt a tisztekkel, ki lett karhatalmista, ki szerelt le, ki maradt bent. Elég sokan leszereltek. Fölajánlották, hogy még mindig van annyi összeköttetésük, annyi ismeretségük a honvédségnél és a határőrségnél, hogy tudnak nekem segíteni külföldre jutni. Ha másképp nem, hamis papírokkal. Azt mondtam, nem hiszem el, hogy ez megtörtént, és akár Magyarországon van, akár a Szovjetunióban, én nem okozok neki kellemetlenséget azzal, hogy Nyugatra megyek.

Levél a Belügyminisztériumból

És jött a vergődés az állásokkal. Minden ősszel írtam egy episztolát állásügyben. Halda Alíz ajánlotta, hogy írjak Sándor Józsefnek a pártközpont titkárságára. Addig azt se tudtam, hogy a világon van. Hogy ez pontosan hányban volt? Talán 61-ben, 62-ben. Erre behívtak a Fehér házba. Az is egy rossz emlék. A bejáratnál két stukkeres mögém állt, és így mentünk be a pártközpontba a liftig. Betessékeltek, ők megnyomták a gombot, és a lift fölment a nem tudom már, hányadik emeletre. Kiszálltam, ott megint várt két stukkeres, akik elkísértek egy ajtóig. Egy századossal beszéltem. Mintha nem is lenne igaz: Mi a kívánságom? Hol akarok elhelyezkedni? Mennyi fizetést akarok? Én ugye akkor már évek óta segédmunkákból meg alkalmi munkákból éltem, és akkor azt kérdezik tőlem, hogy hol akarok elhelyezkedni meg mennyi fizetést akarok. Azt válaszoltam, hogy a szakmámban szeretnék dolgozni. Majd utánanéz, és értesíteni fog, mondta. Kaptam is egy értesítést – ezek a papírok mind megvannak –, hogy menjek be a Roosevelt térre, és jelentkezzem Biszkup elvtársnál itt meg itt. Be is mentem. Kövér volt, barna öltöny volt rajta – utálom a barna öltönyt – és valamilyen pártjelvény. Úgy tett, mintha nem tudna rólam – pedig egész biztos, szóltak neki –, és azt kérdezte, miért vagyok ott. Amikor azt válaszoltam, hogy azért, mert nem tudok elhelyezkedni, azt mondta, hogy minden újság tömve van álláshirdetésekkel, például építkezésnél is el lehet helyezkedni segédmunkásnak. Mondtam, hogy teljesen igaza van, de ha én ezzel a névvel odamegyek, nem mernek fölvenni. Erre: na látja, aki olyan pimasz, hogy ezt a nevet viseli, az megérdemli, hogy éhen haljon! Meghökkentem, válaszoltam rá valamit. Erre ő: ha nekem ilyeneket mond, akkor úgy vágom ki innen, hogy a taknyán csúszik kifelé! Ez a hangnem felejthetetlen!

A Gyenes család 1967-ben

"Talajkóstoló" 1968-ban

Teltek-múltak a hónapok, évek, és egyszer Alíz ajánlotta, hogy írjak Szirmai Istvánnak. És akkor írtam a Szirmainak. Ez 63–64-ben lehetett. Behívtak a MÉM-be, és végül munkakönyves állást kaptam. Ezt úgy hívják a falusi emberek, hogy földkóstoló. Ahhoz, hogy az agrármérnökök meg a kémikusok egy állami gazdaságnak vagy téesznek meg tudják csinálni a talajtérképét, a földkóstolónak földmintákat kell venni. Másfél-két méteres mély gödrökbe kellett lemenni, hogy mintát vegyünk a rétegekből. Elég kemény munka volt. Éveken keresztül csináltam a Pest-Nógrád megyei Állami Gazdaságok Központjánál, ebben a két megyében. Az emberek nagyon kedvesek voltak hozzám. Itt hangzott el egyszer, hogy lesz még az ő képe a Nemzeti Galériában.

Huszonöt évesen lettem özvegy, és lassanként a harmincnégy-harmincöt felé mentem. Arra gondoltam, hogy életem végéig fogom ásni a gödröket, vagy...? Ugye megmondta Biszkup elvtárs, hogy aki ezt a nevet viseli, megérdemli, hogy éhen haljon. És akkor jött a családi tanács, hogy változtatni kellene. A Maléter és a Ghyczy család rokonságban van egymással, és összeült a kupaktanács. Ghyczy Liviusnak meghalt a felesége, ott maradt egy kétéves kislánnyal, nekem pedig ugye azt mondták, hogy haljak éhen. Ghyczy Liviusnak gondot okozott, ha vidékre vagy külföldre kellett utaznia, hogy mi legyen a gyerekkel. Mivel úgy gondoltam, hogy nem igaz, amit az újság megírt, ha Pali hazajön, megérti, mert ez csak egy fal dolog, egy névházasság. 1968-ban megtörtént az esküvő.

Halotti anyakönyvi kivonat kérelem

Egyszer személyi kölcsönt akartam fölvenni, mert szörnyen nézett ki a Marczibányi téri lakás, már az a szoba, és ki akartam festetni, meg azt a kevés bútort, ami volt, rendbe hozatni. Két kollégám jött kezesnek. Bementem a Széna téri OTP-be, hogy kölcsönt akarok fölvenni. Ki kellett töltenem egy kérdőívet, aminek egyik oldalán voltak az én adataim, a másik oldalon a férjé, ha van. Megkérdeztem, mit csináljak, hiszen semmiféle papírom nem volt arról, hogy özvegy lennék. Nagyon kedvesen azt válaszolták, hogy az igazgatóság elé viszik a kérvényt, menjek vissza két nap múlva. Megadták a kölcsönt anélkül, hogy a másik oldal ki lett volna töltve. Ezután elmentem a XII. kerületi Tanácshoz – mi a XII. kerületben laktunk, amikor ez az egész történt –, mert azt gondoltam, ha ez igaz, akkor ott kell halotti anyakönyvi kivonatot kérnem. Elküldtek. Utána bementem a Gyorskocsi utcába, onnan a Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz küldtek. Mondtam az ügyeletesnek, hogy a parancsnokkal akarok beszélni. Fölszólt neki telefonon. A parancsnok nem jött le, az ügyeletesen keresztül üzente, hogy ő nem illetékes abban, hogy ilyen papírt kiadjon. Mire én beszélő-engedélyt kértem. Erre azt mondták, hogy menjek el a X. kerületi Tanácshoz, ott kérjek halotti anyakönyvi kivonatot. El is mentem. Ott az én tulajdonképpen megalapozatlan álmom, hogy ez nem történt meg, megint megerősítést kapott. Az anyakönyvnél ült egy hölgy, mondtam neki, hogy halotti anyakönyvi kivonatot kérek. Név? Mondtam, Maléter Pál. A halál időpontja? Mondtam. Elővette az anyakönyvet, rémülten lapozgatott jobbra-balra, láttam, vörös lett, és egészen kikelt magából szegény. Fölálltam, hogy odamegyek, és mondtam, Nagy Imrének is ott kell lenni. Ne jöjjön ide, ne jöjjön ide! – kiáltotta. S akkor, úgy látszik, leesett a húszfilléres, elővett egy másik anyakönyvet, és a következő zajlott le: Tehát a név Maléter Pál. Igen. Mikor született? Bediktáltam. Akkor írta be. Ez máig olyan érthetetlen nekem. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e halotti anyakönyvi kivonatot. Azt mondta, igen, postán fogják kiküldeni. A személyazonosságimba viszont beírták, hogy özvegy. Soha nem kaptam meg postán a halotti anyakönyvi kivonatot. Amikor Liviusszal elhatároztuk a házasságot, ez már benne volt a személyazonosságimban.

Én maradtam szépen a Marczibányi tér 5.-ben, Livius pedig lakott a Wesselényi utca 2.-ben. Mindennap odajártam, és ha Liviusnak el kellett utazni, ottmaradtam a gyerekkel. Egyszer csak a honvédségre rájött a harctéri idegesség, felszólítottak, hogy hagyjam el a lakást, mert az honvédségi szolgálati lakás. Én nem akartam elhagyni, és akkor jött a második kényszerköltöztetés, honvédségi kényszerköltöztetés a Wesselényi utca 2.-be. Ez a házasság nekem tíz év nyugalmat jelentett. Itt tényleg házvezettem, meg fölneveltem a gyereket. Az ő szemében én vagyok a mama, mert kétéves volt, amikor meghalt a mamája, és így vannak unokáim. Egy kicsit kompenzált a sors. De szegény Ghyczy Livius 1980-ban már nagyon beteg volt, 1981-ben meghalt. És akkor én ott álltam egyedül, negyvennyolc évesen, messze még a nyugdíjkorhatártól. Nem tudtam, hogy miből fogok élni. Egy évig kaptam az özvegyi nyugdíjat, 1982 végén elkezdtem állás után nézni. És kiderült, hogy mint Ghyczy Liviusné se kellek senkinek.

1962-től minden évben beadtam az útlevélkérelmet, és minden évben visszautasították azzal, hogy kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekét sérti. Ghyczy Liviusné néven is visszautasították. Ha állást kerestem, egyik helyen se mondták meg, hogy miért nem vesznek fel, hanem olyan válaszokat adtak: jaj, hát már nem aktuális, ne haragudjak, de úgy határoztak, nincs szükség erre a munkakörre. A negyedik helyen, a műszaki könyvtárban, ahol Livius egy barátja révén próbálkoztam, azt mondták, hogy már nincs szükség arra a munkára, amelyikre jelentkeztem. Rákérdeztem: mondja meg őszintén, azért, mert az első férjem Maléter Pál? Erre rám nézett, és azt mondta: a mi személyzetisünk nagyon rendes ember, de ezt azért nem meri megtenni. Ez is kútba esett. A Király utcában volt egy nagyon szép Amfora bolt, ott ki volt írva, hogy eladót fölvesznek. Jelentkeztem. Elmondtam az üzletvezetőnek, hogy miért nem tudok máshol elhelyezkedni. Azt válaszolta, náluk ez nem számít. Fölvettek, de nem sokáig bírtam, mert ennek a nagyon szimpatikus üzletvezetőnőnek az volt a mániája, hogy akár van az üzletben valaki, akár nincs, nem ülhet le az eladó. És én ezt a volt lábtörésem, főleg a derékfájásom miatt nem bírtam. Szegény Livius halála is megviselt, ezért megint elég rossz lelki és fizikai állapotban voltam. Végül a Margit körúton egy patikában lettem pénztáros. Ez nem volt rossz, de megélni nehezen lehetett belőle.

Dr. Kardos Jánostól hallottam először a 301-es parcelláról 1957-ben. Ő mondta el, hogy Tóth Ilonát oda temették, és hogy a felhantolt sírokat széttaposták a rendőrök. A Tóth Ilona iránti együttérzésből mentem ki. Halottak napján mindig kimentem a Farkasréti temetőbe, ott volt egy feszület, ahol azokért gyújtottunk gyertyát, akiknek nem ismerjük a sírhelyét. Ott gyújtottam gyertyát Paliért. Livius halála után, 1981. halottak napjától viszont már rendszeresen kijártam a 301-es parcellához, bár őszintén megmondom, egyáltalán nem hittem abban, hogy Pali ott van. Akkor borzasztóan nézett ki, óriási gaztenger volt. Féltem ott egyedül, de azért kimentem. 1982 elején újra jelentkezett Halda Alíz, gyakran találkoztunk, beszélgettünk, és kimentünk a 301-esbe. Alíz akkor azt mondta, hogy Bali Marikáék 1958. június 16-án kilesték, hogy hová temettek a 301-esbe, és pontosan elmondták, hol van ez a négy sír. Azért is találtuk meg, mert ezek nagyon föl voltak hantolva, főleg egy közülük, azt vélték Nagy Imre sírjának. Mi Alízzal azt mondtuk, ha ez igaz, akkor az egyik mellette Gimes Miklósé lehet, a másik pedig a honvédelmi miniszteré, Maléter Pálé. Jelek is voltak a hantokon, vasrudak beletűzve, kövirózsák, és egy bokor azon, amelyikről úgy véltük, hogy a Nagy Imréé. Ezután az évfordulókon kigyomláltuk a hantokat, és bársonyvirágot ültettünk rájuk, mert az szárazságtűrő. Ott ugye semmi víz, semmi nem volt, csak a gaztenger, és egy lélek sem járt arra. 1982-ben Alíznál megismertem Vásárhelyi Miklóst és a feleségét, valamint Litván Györgyöt és a feleségét. Akkor szó került az én állásügyeimről. Litván nagyon fölháborodott azon, hogy még 1982-ben is korlátozzák az elhelyezkedésemet. Egyszer megjelent a patikában, és elmondta, hogy beszélt az Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum főigazgatójával, Antall Józseffel, aki megígérte, hogy segíteni fog. Így kerültem 1983 júniusában az ORFI-ba, és ott dolgoztam 1985 márciusáig. Ezalatt elvégeztem a középfokú orvosi-könyvtárosi tanfolyamot, majd Antall József felvett az Orvostörténeti Könyvtárba. Közben 1983-ban a Repülő Egyetem és Krassó György rendezésében 1958. június 16. huszonötödik évfordulóján a Vadász utcában egy lakáson volt egy rendezvény, amit úgy neveztek el, hogy az első nyilvános megemlékezés a kivégzésekről. Ez annyit jelentett, hogy az ajtó nyitva volt, s az jött be, aki akart, aki tudott róla. Engem is hívtak, el is mentem. Előtte azt mondtam a lányomnak: Luli, ha téged valaki megkérdez, hogy tartok-e kapcsolatot az ellenzéki körökkel, akkor mondd azt, hogy semmiről sem tudsz, és hogy gyűlölsz engem, mert én vagyok a gonosz mostoha. Féltettem őt. Ugye, egy volt kitelepített papával, egy tábornok nagypapával a háta mögött... Egész biztos, hogy ez közrejátszott abban, hogy nem vették föl az egyetemre, és akkor még én is bajt hozok rá. Ezen a megemlékezésen, 1983. június 16-án Krassó egyszer csak azt mondta: itt van Maléter Pál özvegye, megkérjük, hogy szóljon pár szót! Életemben először nyilatkoztam mikrofonba. Megvan a szalag, mert a Szabad Európában leadták, és fölvettem. Nagyon akadozva, izgatottan beszéltem, nem számítottam rá, de hát ez volt az első eset, hogy megszólaltam nyilvánosan. Krassó Alízt is megszólaltatta. Rengetegen voltak, sok fiatal, emlékszem, a padlón is ültek. Ezen a június 16-án kimentünk a temetőbe Litván Györggyel, Szilágyi Julival, Szilágyiné Ellával, Halda Alízzal és Losonczy Marikával. Liliomot tettünk a sírokra – a fehér liliom az ártatlanság jele –, jelezve, hogy ártatlanul ölték meg őket. Aztán a nyolcvanas években kialakult, hogy kisebb közösségek, főleg fiatal pedagógusok összeültek, és hívtak 56-os embereket, hogy meséljenek, mondják el, mi történt akkor, mert ők alig tudnak a forradalomról. Ezeken az összejöveteleken ismertem meg például Rácz Sándort és Fónay Jenőt. Aztán elkezdtek hívni más helyekre is. 1986-ban Eörsi István lakásán volt egy tanácskozás, Ötvenhatról nyolcvanhatban címmel, arra is elmentem. Krassó elég sokszor rendezett 56-os megemlékezést. Kétszer voltam a Nádor utcában, ma sem tudom, kinek a lakása volt, ahol összejöttünk. Aztán voltam megemlékezésen a Lajos utcában is, ahol az Inconnunek volt egy helyisége. Biztos, hogy figyelték az egész társaságot, de retorziót nem érzékeltem azon kívül, amit már elmondtam. Elérkeztünk 1988-hoz, amikor Alíz szólt nekem a Történelmi Igazságtétel Bizottságáról. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy olyan bizottságban, amelyikben csak olyanok lesznek, akik börtönbüntetést szenvedtek 56-ért. Természetesen vállalkoztam rá. Annál is inkább, mert 1985-ben a lányom férjhez ment egy ausztrálhoz, és elment. Egyedül voltam, már senkiért nem kellett felelősséget vállalnom.

Elég sok bírálat, bántás érte a TIB-et és az alapító tagokat, nem minket, az özvegyeket, hanem a többieket, akik kitalálták, akik vezették. Az a vád érte őket, hogy kommunisták voltak. Akkor is meg utólag is azt mondom, hogy nekem ez teljesen mindegy volt. Én a kommunista párttól olyan messze álltam egész életemben, az egész családom, sőt Maléter Pál családja is, hogy nem is tudom, mit mondjak viszonyításként, de azt mondtam magamban, hogy ezek az emberek 56-ban tettek valamit, ezért börtönbe kerültek, és most megint tenni akarnak, tisztelem őket ezért, természetes, hogy amiben tudok, részt veszek és segítek. Úgy emlékszem, 1988. június 3-án hangzott el az első TIB-felhívás a Szabad Európa Rádióban, délután az ötórás hírek után. Ismertem már a felhívást, de így is izgalmas és nagyszerű volt hallani a rádióban. Elhangzott a nevem és a telefonszámom. Ketten voltunk Alízzal, akik adtuk a nevünket és a címünket, hogy rajtunk keresztül lehessen felvenni a kapcsolatot a TIB-bel. Még nem ért véget az adás, amikor megszólalt a telefon, és attól kezdve egyfolytában jöttek a telefonok, jöttek a levelek és jöttek személyesen az emberek, és mondták, mondták a történeteket. A szörnyű történeteket. Teljesen egyedül voltam, ott ült velem szemben valaki, akiről fogalmam sem volt, hogy ki. Éjszakáig jöttek a telefonok, és hajnaltól újra. Ugyanez zajlott Alíznál is, rajtunk keresztül vették fel az emberek a kapcsolatot a TIB-bel.

Plakát Nagy Imre és mártírtársai jelképes temetésére, Párizsban, a Pére Lachaise temetőben, 1988. június 16.

Szilágyi Júlia, Kende Péter, Halda Alíz, Gyenes Judith és Losonczy Anna a párizsi Pére Lachaise temetőben

Valahonnan, biztos a Szabad Európából hallottam, hogy 1988. június 16-án Párizsban szimbolikus sírt készülnek fölállítani, hogy ország-világra szóló megemlékezés lesz, és hogy kik lesznek ott. Akkor azt gondoltam magamban, milyen érdekes, az én férjemet is kivégezték, tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, ezért ölték meg, és senkinek sem jut eszébe, hogy talán én is ott lehetnék. Halda Alíz ment Amerikába, Király Béla meghívta, és visszafelé Párizson keresztül akart jönni, hogy Mérayékkal beszéljen. 1986-ban végre kaptam útlevelet, és szóltam Alíznak, mondja meg Méray Tibornak, már van útlevelem, el tudok utazni, csak abban segítsen, hogy valami olcsó szálláshelyet kapjak. Ott akartam lenni. Most végre, ha szimbolikus is a sír, megemlékeznek róla, kimondják a nevét, én azon ott akarok lenni. Alíz azzal jött vissza, hogy természetesen meghívnak és gondoskodnak szállásról.

Nagyon sokan voltak az avatáson. Csupa-csupa nagyszerű, felemelő és szép emlékem van róla. Majdnem két hétig voltunk kint, ha jól emlékszem. Mindennap kimentünk a Père Lachaise temetőbe a szimbolikus sírhoz. Egy sajtótájékoztatón meginterjúvolták Szilágyi Julit, Vásárhelyi Miklóst és engem, a tolmács Fejtő Ferenc volt. Az emlékeimről, Maléter Pálról kérdeztek, csak úgy dőlt belőlem a szó. Egészen mesebeli volt, hogy annyi elnyomás, tabu és titok után végre nyilvánosan beszélhettünk arról, amiről itthon csak válogatott emberek előtt lehetett beszélni.

A TIB első nyilatkozatában le volt fektetve, hogy el kell érni a hatalomnál az 56-os mártírok eltemetését, és hogy vizsgálják felül az összes igazságtalan, koncepciós pert 45-től kezdve. Szóval minden törvénytelenséget. A pereket, a kitelepítéseket, a munkatáborokat, az internálásokat satöbbi. Ezek felülvizsgálata és erkölcsi jóvátétele volt a cél. Ezért özönlöttek annyian, mindenki, akit valaha valamilyen törvénytelenség ért. Az 56-osoké volt a legnagyobb tábor. 1988 telén kezdett realizálódni, hogy a hatóságok egyáltalán szóba állnak velünk. A TIB égisze alatt a négy özvegy – Losonczy Géza özvegye, Haraszti Marika; Szilágyi Ella, aki akkor már elég gyenge volt, helyette inkább Juli, a lánya; Halda Alíz és én –, akik a TIB alapítói között szerepeltünk, és Nagy Erzsébet, tehát öten kaptunk értesítést, hogy menjünk be Borics Gyula igazságügyi államtitkárhoz. Ez 1988 decemberében lehetett. Nem tudom, a háttérben mi zajlott pontosan, de azt tudom, hogy Vásárhelyi, Göncz, Hegedűs B. András munkájának a következménye, hogy tárgyalni kezdtek velünk. Többször voltunk Dornbach Alajosnál, a TIB jogászánál, aki az 5-ös számú Ügyvédi Munkaközösségben dolgozott az Alkotmány utcában. Ő vette fel a kapcsolatot az Igazságügyi Minisztériummal. Az első megbeszélésre külön-külön mentünk. Elmondtam, hogy hányszor próbáltam, és mennyi visszautasító választ kaptam. Leginkább a nagyon udvarias hang képesztett el, Borics rettentő készségesen beszélt. Bármit mondtam, arra csak igenlő választ kaptam. Korábban a TIB-en belül beszéltünk róla, hogy föltárásra van szükség, hogy egyáltalán tudjuk meg, hol vannak, hiszen még 1988 végén is homály volt ebben a dologban. Akkor jött a visszajelzés, hogy belemennek az exhumálásba, megkeresik őket, de ez óriási munka, meg hogy ők se tudják. Szóval nagy ködösítés volt körülötte. Aztán, hogy mindenki eltemettetheti a hozzátartozóját egyénileg. Mi négyen – azért mondom önkéntelenül, hogy négyen, mert Nagy Zsóka nem jelent meg ezeken a megbeszéléseken – többször beszéltünk erről. Én is végiggondoltam, hogy a kassai temetőben a gyönyörű, nagy, kápolnaszerű Maléter-kriptában fekszik Pali édesapja, akit imádott, az lenne a természetes, hogy oda temessük, de akkor külföldre vinném. Átfutott az agyamon, hogy Pécsett van a másik Maléter-kripta, ahol a nagymamám is fekszik és Pali nagypapája, tehát ott is van lehetőség. Aztán a harmadik lehetőség volt a Farkasréti temető, ahol az unokatestvére, az édesapám nyugszik. Mindenki végiggondolta, és a sok beszélgetés végén eljutottunk odáig, hogy nem szabad elhozni őket a 301-esből, a sorstársak, a bajtársak mellett kell maradniuk. Óriási dolog volt ezt elhatározni. Nekem ezért is fájt olyan nagyon, amikor elhangzott az a vád, hogy a négy kommunistát díszsírhelyre temették. Annak is megvan az oka, hogy ők négyen ott vannak külön, a 300-as parcellában. A hatóság azt se tudta, hogy mit tegyen a nagy igyekezetében. Az exhumálás után elplanírozták a 300-as parcellát, kialakítottak öt sírhelyet, és középen egy díszplatót. Sem a Gimes család, sem én nem akartam, hogy újra egy gödörbe, egy sírba kerüljenek, és azt sem, hogy a mellőlük kiásott többszörös kéjgyilkos helyére. A 300-as parcellában azért alakították ki az öt sírhelyet, hogy ők öten: Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Losonczy Géza és Szilágyi József egymás mellett legyenek. Vészi Jánossal volt egy nagy vitám, mert ő azt mondta, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben. Megkérdeztem, hogyan képzeli el, hiszen ott nem férnek el egymás mellett. S akkor azt mondta Vészi, hogy egy kő alatt, egy sírban is lehetnek mind az öten. Én pedig nem akartam, hogy újra tömegsírban legyenek. Ezután a temetőigazgatóval, Szilágyi Julival, Haraszti Marikával és az Alízzal kimentünk a temetőbe, és a megoldáson töprengtünk. A Nagy Imre sírja mellett körben sírhelyek voltak, oda nem lehetett, és én fölvetettem, ha huszonöt méterrel odébb kerülnek, akkor is ott maradnak. Erre a többiek rábólintottak. Nem hittem volna, hogy a Nagyék ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy Nagy Imre a 301-esben maradjon. Olyan szépnek tűnt, hogy együtt lehetnek. Amikor kiderült, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben, és a 300-asban öt hely van kialakítva, javasoltam, hogy egy szimbolikus, üres koporsót temessenek az ötödik sírba. Aztán a temetés előtt nem sokkal hallottam a Pofosz nyilatkozatát: erőszakkal is elvisszük az üres koporsót Nagy Imre mellé! Akkor fölrémlett előttem a Khomeini temetése, ahogy rángatták a koporsót, és kiborult. Mondtam: Úristen, végre elérünk ide, és egy ilyen jelenet! Nem, Isten őrizz! És akkor jött a másik ötlet, hogy abba az ötödik sírhelybe tegyék bele azokat a fáklyákat, amelyeket minden egyes kivégzettért gyújtanak, amikor elhangzik a neve. Ahányszor kimegyek a temetőbe, azért megyek el leginkább Nagy Imre sírjához, mert ott van mellette az üres koporsó, és az a hely, ahol Pali porai vannak. A 300-asban a csontjai vannak, de szegény Gimes Miklós és Pali teste abban a sírgödörben porladt el. Ez olyan furcsa, soha életemben nem találkoztam Gimes Miklóssal, 1958-ig nem is hallottam róla, de olyan szívszorító, hogy az egyetlen ember, aki engem megkeresett, az Gimes Miklós hozzátartozója, és a végén kiderül, hogy együtt fekszenek.

A Nagy Imre-per áldozatainak exhumálása az Új Köztemető 301-es parcellájában

1989. március 29-én kezdték az exhumálást. Rettenetes emlék. Kiderült, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Az első nap föltárták Nagy Imrét, de a Nagy család a maradványok alapján nem fogadta el, hogy az Nagy Imre. Akkor a másik oldalon is kiástak egy sírt, ott egy fiatalember csontvázát találták. Ezután került sor a Gimes–Maléter sír feltárására. Két napig tartott. Ástak, ástak, egyszer csak jött a hír, hogy ott két maradvány van, és nem lehetett tudni, ki az első, és ki a második. Amikor a fent lévő holttestet feltárták, én azt úgy éltem végig, hogy nem tudtam, Pali-e, vagy nem. A végén a hozzátartozók egyöntetűen azt mondták, hogy valószínűleg Gimes Miklós. Ezután kezdtek hozzá az alul lévőhöz, és ekkor nekem nem volt már kétségem afelől, hogy ő Maléter Pál. Részben a magassága, ugye 197 centi magas volt, ez látszódott a csontozatban. Azonkívül a háborús sebesülése, a nyaki ütőér mellett ment be egy golyó, és a lapockacsontban akadt meg. Az orosz fogságban vették ki belőle a golyót. Fogászatilag is volt olyan tény, amit elmondtam, és egyértelmű volt. Ezt rettenetes volt végigélni. Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, mint egy régészeti feltárás, a tudósok fehér köpenyben dolgoztak, ami tompította az egésznek a szörnyű voltát. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátránypapír-maradványok, a drótok. A keze összedrótozva, a lába keresztbe téve, mert nyilván nem fért bele a ládába, a feje félrebillentve, és a lábán a cipő. A drótok és az a két cipő, az szörnyű volt.

A TIB plakátja

Nagy Imre és mártírtársai újratemetés előtti felravatalozása a Hősök terén

Maléter Pál koporsójánál

A józanész azt mondta, most valami ki fog derülni, és nem úgy fogom leélni az életemet, hogy soha nem tudom meg, hol van. És ott volt a bizonyosság. Én 1989. június 16-án temettem. Nekem ez elsősorban temetés volt, nem ünnep, nem politikai történés. Persze euforikus volt, a rendszerváltozás pillanata, másnap egy új világ kezdődött, de sajnos nem úgy alakult, ahogy akkor gondoltam.

Van néhány emlék Maléter Páltól. Először a Petőfi Laktanyában berendezték a Maléter Emlékszobát, amibe én is több dolgot adtam, a fotóanyag zöme tőlem származott, és még egy-két darab. Amikor a Zách utcai laktanyát elnevezték Maléter Pálról, a színházterem galériarészére csináltak egy kis Maléter Múzeumot, és kérték, adjak valamilyen Maléter-emléket. Én elkértem az antropológusoktól azt a drótot, amivel Pali csontjait, földi maradványai összedrótozták. Ez nekem szent dolog, a szörnyűségében is nagyon közel áll hozzá. Magamban azt gondoltam, jobb helyen van ott, egy vitrinben, mint itt, a fiókban, ezért odaadtam. A mártír és a gyakorló katona bemutatása jegyében odaadtam a harctéri elemlámpáját, amivel jeleket lehetett adni. Amikor a TEK lett a gazdája ennek a laktanyának, az egész kis múzeumot összepakolták, és átvitték a Petőfi laktanyába. Most, a Juta-dombi megemlékezésnél megkérdeztem a Petőfi laktanya parancsnokát, mi van ezekkel a tárgyakkal. Azt mondta, hogy még mindig be van csomagolva az anyag. Most arra gondolok, hogy visszakérem ezeket a tárgyakat.

A Gyenes testvérek 2008-ban

Egyszer Kő András csinált velem egy interjút, megjelent a Magyar Nemzetben, amelyikben azt mondtam, hogy vannak Maléter-emlékek, és nem tudom, hogy mi lesz a sorsuk. Utána fölhívott a Nemzeti Múzeum igazgatója, és azt ajánlotta, hogy vigyem oda. Azt válaszoltam, hogy addig nem akarok megválni tőlük, amíg élek. Képtelen vagyok eladni a tárgyakat, örököse itthon nincs, a múzeum lenne a megoldás.

Az interjút 1998-ban, valamint 2013–14-ben készítette, és a visszaemléketést szerkesztette Molnár Adrienne.

Jelenlegi hely

Magyar- és orosznyelvű igazolvány

Vonatjegy Szombathelyre

Oldalak