Volt még egy érdekes szál. Gimnazista koromból ismertem Tibor atyát, aki Mindszenty titkáraként többéves börtönmúlttal a háta mögött abból élt, hogy házitanítóskodott. Egy ideig engem is tanított latinra és németre. Hogy 56 októberében mi mindent csinált, azt nem tudom, de arra jól emlékszem, hogy november 2-án az Egyetemi Templomban találkoztunk, és el kellett vinnem tőle egy levelet a Belvárosi Plébániára a plébánosnak. Ötvenöt évvel később derült ki, hogy abban a levélben azt közölte a címzettel, hogy elmegy külföldre. Ő egyébiránt a Világ Igaza, a kitüntetést hetvenvalahány éves korában kapta Jeruzsálemben a háború alatti embermentő tevékenységéért. Nem tudom pontosan, hogyan jutott ki, először Ausztriában volt, aztán Olaszországban, végül Amerikában kötött ki, kiugrott és családja lett. És tavaly tavasszal egyszer csak a bencés könyvesbolt kirakatában megláttam egy könyvet, rajta Tibor atya fizimiskáját. Megvettem, és ebből derült ki számomra, mi is történt vele. Majd elkezdtem nyomozni. Járai Judit televíziós újságíró írta ezt a könyvet, és egy barátnőm révén, rajta keresztül megtudtam Tibor atya címét. Írtam neki húsvét előtt, és május óta szoros levelező kapcsolatban vagyunk. Úgy kezdtem a levelet, hogy: „Ennyi év után tudósítom, elvittem a levelet a címzettnek.” Ő visszaírta: „Nem kis meglepetést okozott számomra, hogy megköszönhetem a kézbesítést."

Visszatérve ’57-hez. Volt, hogy ugyanannál a cégnél dolgoztam Pesten, de leküldtek vidékre egy-két hónapra, akkor vissza Pestre. Aztán elmentem egy másik céghez, vándoroltam. Közben ültem fél évet. Aztán megint kis vándorlás, egy év múlva megint ültem kilenc hónapot, mert három hónapot elengedtek. Tiltott határátlépés miatt kerültem börtönbe mind a kétszer. A Szovjetunióba akartam menni ’57–58-ban. Tehát miután nem jöttek meg a hivatalos papírok, hogy mehetek, próbálkoztam illegálisan. Átmentem a határon. Ott a határ olyan ám, hogy ilyen szögesdrót, olyan szögesdrót, amolyan szögesdrót, húsz méteren gereblyézett föld, harminc-negyven centire a földtől hajszálvékony drót, ötméterenként kis cövek, minden tízediken egy rakéta, belebotlasz… De hát én ezt mind ismertem, mind tudtam, ugye. Beregdarócnál mentem át először. Előtte még átvittem Ausztriába az öcsémnek a néptáncos barátait stb., de én visszajöttem. Nem nagyon beszélek erről, mert ez hihetetlen. Az, hogy én átmentem a Szovjetunióba, az hihetetlen, senki nem ment oda. Amikor éngem átadtak, megmondta az ezredes, hogy nagyon sajnálja: „Gúth elvtárs! Nagyon sajnálom, de olyan törvény van, hogy bárkit itt mi magyar határsértőt elfogunk, azt vissza kell adnunk. Nem tehetünk semmit az ügyben.” Csapnál kaptak el. Én kiabáltam a járőrre, hogy tartóztassanak le, mi lesz már. Ott beszélgettek, szövegeltek, dumáltak, mind a kettőt agyonlőhettem volna, a két járőrt. Bajban is voltak, megígértették, hogy ne szóljak senkinek. Először is, hogy tudtam átmenni a rakétarendszeren, de az nem volt érdekes, csak az, hogy olyan hangosan beszéltek, hogy húsz méterre is hallottam. A végén már én kiabáltam nekik vagy öt-hat méterről, hogy már itt vagyok, nyomás, tartóztassanak le. Ha elrejtőzök, az rosszabb, mert akkor úgy fognak el, mint tiltott határátlépőt. Így nem voltam határátlépő, önként jelentkeztem a határon. Én nem tudtam, hogy milyen változások vannak! Azt hittem, hogy úgy van, mint régen, hogy mindenkit összeszednek, és ott tartják a Szovjetunióban. Gondoltam, kapok öt évet és kész. Azt hittem, hogy így jutok be a Szovjetunióba, bekerülök majd egy szovjet börtönbe, szabadon engednek, aztán meg megyek Szibériába a családhoz. Az ezredes megmondta, hogy nagyon sajnálja, majdnem a határig le is kísért, odajött, átölelt, kétszer megcsókolt, azt mondta: „A szívem fáj önért! Odaát nem fognak magával kesztyűs kézzel bánni.” Meg volt telefonon beszélve, előrementem a határon, ott kinyitották a kaput, átmentem, ott várt rám egy terepjáró, egy GAZ 67-es, egy főhadnagy meg egy százados meg a sofőr, a negyedik hely üres volt. Ez ’57-ben volt. ’57 végén.

Aztán a két öcsém ’57 márciusában elment. Az én ruszki csizmáimban mentek, bunda, minden. Nekem mindenem megvolt, vadonatúj, fölöltözködtek, nagyon rossz idő volt még márciusban. Egyszer volt egy szilveszteri bál, én kalauz voltam, és láttam két csini kis kalauzcsajt, beszéltem velük, ugye. Tőlem az egyik kérdezte, hogy nem akarok-e szilveszteri bálba velük elmenni, ez még előtte volt, egy évvel előtte volt szilveszterkor. Mondom, miért ne mennék el. Akkor a másik is meghívott és mondtam az öcsémnek, hogy két csinos kalauzcsaj meghívott, gyere el te is! Eljött, bemutattam neki a Klárit, megismerkedtek, később ’56-ban is együtt voltunk. Ő kalauznő volt, és egyik éjjel ott aludtunk a  kalauzszállón, volt egy kalauzszálló Kispesten, a dobtáras a fejem alatt, bebiztosítva, úgy aludtam, öcsém meg Klárival fönn az emeletes ágyon. És rengetegen disszidáltak, aki csak tehette, ugye, rengetegen elmentek. Klárinak a bátyja határőr főhadnagy volt, és amikor menni akartak, akkor ő segített nekik a határon.

Pidingbe is este érkeztünk meg. Óriási fúvószenekar üdvözölte a vonatról leszállókat! A bajorok, amit csak tudtak, megtettek, ünnepélyes fogadtatás, díszvacsora! Bementem a munkaközvetítő irodába, ahol tudtak nekem keresni egy olyan helyet, ahol szénkémiával foglalkoztak, ez volt az Eschweiler Bergwerks-Verein, egy huszonötezer főt foglalkoztató szénbányavállalat. Volt kokszolóműve, erőműve, bányái, saját iskolája, saját kórháza Aachen mellett, Alsdorfban. Mondtam: „Jó! Ezt aláírom.” Ismét közölték velem, hogy holnap reggel utazhatok. A megérkezésem utáni reggel nyolc órakor bementem az EBV laboratóriumába, és a laboratóriumi főnök titkárnőjénél letettem a szerződésem, amit aláírtam. Dr. Helmut Hellernek hívták a főnökömet. A titkárnő bement, mondta, hogy én jöttem. Kopogtattam az ajtón, „Bitte herein”. Egy magas úr fehér köpenyben volt benn. Néztük egymás szemét, kezet fogtunk, hellyel kínált. Elmondtam neki a történetemet, indokomat, hogy miért menekültem, családos vagyok, hogy két gyermekem van, és azt is, hogy a diplomával kapcsolatos papírjaimat nem tudtam magammal hozni. Azt mondta, „nem tesz semmit, Ivánfi úr!” Csengetett, a laboratóriumból behívatott egy technikust. Átadott neki, azzal, hogy „Itt van ez a szénminta, vizsgálja meg! Menjen ki vele!” Kimentem a laboratóriumba, megtaláltam a műszert, ott meg kellett a kéntartalmat határozni a szénben, megmértem, és a véleménysorba beírtam, hogy kokszolásra a kokszműveknek alkalmas. Ezt behozta a technikus oda a főnökhöz, és azt mondta erre nekem Heller doktor: „Hát Ivánfi úr, föl van véve! Holnap reggel nyolctól dolgozhat.” Megbeszéltük, mi lesz a munkám, de én azonnal mondtam neki, hogy főnök úr, én szeretnék kérni már most igazolást arról, hogy van rendes állásom, ahol havi fizetést kapok, és a családomat el tudom tartani. Rögtön hozzátette: „Szolgálati lakás is jár önnek, abban a pillanatban, mihelyt a felesége és a két gyerek itt van. A diplomásokat családi házakban helyezzük el.” Kiállították a papírt, december 15-én mentem Bonnba, ahol a belügyminisztériumban fogadtak, és elkészítették a feleségem számára a beutazási engedélyt. Meg is kapta a feleségem ezt a beutazási engedélyt az NSZK-ba a budapesti francia követségen, de ahányszor elment a rendőrségre, hogy kiutazási engedélyt kapjon, annyiszor minősíthetetlenül bántak vele. Mindig az volt, hogy: „Maga nem kaphat kiutazási engedélyt! Jöjjön haza a férje!”

Másnap megvettük a jegyet az autóbuszra, kimentünk Bucsuba. Kimentünk a keresztig, megtaláltuk a kőkeresztet, megzörgettük az ajtót, jöttek a kutyák, kijött a gazda. Mondtuk a jeligét, hogy „János bácsi küldött”. Kinyitotta a nagy kaput, beengedett minket, bezárta a nagy kaput, azt mondja: „Jöjjenek a csűrbe!” A csűrbe vitt minket. Mindnyájunknál egy aktatáska volt, semmi több. Törülköző, fogpaszta, fogkefe, szappan, tisztálkodószerek, egy nagy darab debreceni paprikás szalonna jól becsomagolva, és mentünk a csűrbe mind a négyen. A csűrben volt egy nagy szekér, rúd nélkül. Csak a férfi jött ki, ővele találkoztunk. Azt mondja: „Én magukat kénytelen vagyok ebbe a szekérbe befektetni.” Napraforgószár meg kukoricaszár volt az aljába betéve, erre ráfektetett minket egymás mellé, és ugyanezzel betakart. Zsebkendőt tettünk az arcunk elé, hogy egyrészt lélegzetet tudjunk venni, másrészt az óránkat meg tudjuk nézni még. Elhelyezkedtünk, és csendben, egymással suttogva ott feküdtünk a szekérben. Szorosan feküdtünk négyen, úgy, hogy kettő laposan tudott feküdni a szekérben, kettő meg a két oldalnak támasztva. Jön a gazda, lehúzza rólunk a takarót, azt mondja: „Szálljanak ki a kocsiból! Sötétedés után jön az éjszakai razzia, és akkor a szuronnyal beledöfnek ezekbe a halmokba. Innen el kell vinnem magukat a zsombékon keresztül a cigányokhoz.” Na most a zsombék tele volt vízzel. November vége volt, havas eső is esett. Bokáig a vízben, iszapban gázoltunk! Vasalt nadrág, félcipő. Úgy néztünk ki, hogy az embertelen, és a lábunk vizes lett, de mentünk. Kopogtatott János bácsi, a cigányok kinyitották az ajtót. „Hoztam menekülőket! – Jöjjenek be!” Nagy örömmel fogadtak a cigányok. „Vendég jött, fiúk! Elő a hegedűket!” Elkezdték nekünk húzni. „Bort az asztalra!” Hoztak egy üveg vörösbort, a cigányok úgy örültek nekünk! El kellett mesélni, hogy mi van Budapesten. Egyszer csak berúgta valaki az ajtót. János bácsi állt ott, azt mondja: „Uraim, jöjjenek, indulunk! Most már elég sötét van!” Elindultunk onnan úgy hét óra fele. Mentünk úgy, ahogy előírta. Az aszfaltutakat vagy a főutakat csak kereszteztük. Az erdőben is az avaron mentünk, ami puha lépést biztosított, zajtalanul… Ausztriába reggel hatkor értünk. Közben volt kutyaugatás, volt géppisztolysorozat, „feküdj!” De akkor már esett a havas eső, és ott nem volt pardon, hogy most vizes a talaj, vagy erre feküdjünk le, vagy ne. Végigvágtuk magunkat, aztán vártunk, amíg minden elcsendesült, megint felálltunk, és libasorban, egymás után egy méter távolságra folytattuk az utunkat. Odaértünk az erdő szélére, ahol a senki földje kezdődött. Vártunk, hogy van-e mozgás, és milyen a megvilágítási helyzet. Ott voltak felállítva az őrtornyok, amelyek a géppuskáikból zárótüzet tudtak adni, úgy, hogy a röppályák keresztezték egymást. Ezeket a tornyokat nem lehetett látni még kívülről sem, mert az erdő fái takarták őket, csak a lövésszögben voltak nyitva. Tudtuk, ha a senki földjének a közepe felé vagyunk, ott egy acélhuzal van kifeszítve térdmagasságban, azt nem volt szabad megrántani. Mert ha azt megrántjuk, akkor ahhoz a ponthoz két másik pontról világítórakéta megy, ezt a területet fogja megvilágítani, és a mögöttünk lévő két géppuskás toronyból azonnal tűz alá tudnak venni bennünket. János bácsi észrevette a drótot, megálljt parancsolt. Kettő közülünk megfogta a drótot kétoldalt, és közöttük a harmadik át tudott lépni. Így átjutottunk a másik oldalra. Amikor a Pinka-patakon átmentünk, megálltunk, és azt mondta János bácsi: „Uraim! Ebben az irányban maguk egyenesen mennek előre, ott átjutnak az osztrák határhoz. Isten áldja magukat!” Elindultunk abba az irányba, és zene volt füleinknek, hogy meghallottuk: „Halt! Wer da?” Ránk kiáltott az osztrák határőr.

Mi megbeszéltük, hogy másnap leutazunk Szombathelyre. Én előtte még elmentem az amerikai, angol, francia és olasz nagykövetségekre. Mindenütt megkérdeztem, hogy hogyan vihetem ki magammal a feleségemet és a két gyereket, akik Debrecenben voltak akkor, én meg Budapesten. Minden követségen szinte ugyanazt mondták: „Uram! Ha Ön kint van, rendelkezik állással, el tudja tartani a családját, és van lakása, akkor a családja is kap beutazási engedélyt, azt mi rögtön megadjuk.” Találkoztunk másnap a Déli pályaudvaron, megvettük Szombathelyig a jegyet, kimentünk a vonathoz, volt még négy hely, beültünk. A kalauz közölte: „Uraim! Itt a vonat megtelt, mi indulunk! Nincs menetrend, csak célállomás!” Elindult a vonatunk tömve zsúfolásig! Két dolog szinte mindenkinél volt: térkép és alkoholos ital. Nagyon erős dohányos voltam. Kimentem a folyosóra dohányozni, jöttek a többiek is. Mellettem állt egy kalapos férfi abban a zöld viharkabátban, ami akkor normaviselet volt, a gyárak azt adták az embereknek. A férfi odahajolt hozzám, és azt kérdezte, hogy vezető nem kell maguknak? Elgondolkoztam magamban, néztem az illetőt, aztán: „Nézze – mondom –, ezt meg kell beszélnem a barátaimmal, mert nem egyedül vagyok, de nem kizárt.” Odamentem a társaimhoz, két lépésre voltak a többiek, mondtam, hogy fiúk, itt van egy ember, aki ajánlkozott, hogy ő vezetne minket a határon keresztül. Mit szóltok hozzá? Azt mondták mind a hárman, hogy szükség lenne rá, mert mi ott a határon nem nagyon vagyunk ismerősek. Mondom: „Nézzétek, én odamegyek, és ha szimpatikusnak találom, meg hihetőnek azt, amit nekem mond, akkor elfogadom az ajánlatát. Ha nem, akkor meg nem.” Két dolgot néztem meg: az egyik, hogy a szemembe néz-e, amikor beszél, a másik, hogy milyen a kézfogása. Száraz-e a tenyere, és marokból fogja-e meg az én tenyeremet. Odaléptem hozzá. „Uram! – mondom – Bennünket először is az érdekelne, hogy hogyan gondolja ezt az egészet.” Azt mondta: „Nézze! Szombathelyről jöjjenek ki holnap reggel Bucsuba…” Ez egy falu ott a határon, egy kis létszámú falu, annak idején vasútállomása is volt. „Ott szálljanak le az autóbuszról, a Fő utcán menjenek végig, addig, amíg a falu utolsó házához érnek, ahol jobbkézt van egy kőkereszt, ami jelzi a falu bejáratát. A kőkereszttel átellenben van egy nagy falusi épület csűrrel, nagy kapuval, körülvéve kerítéssel. Zörgessék meg ott az ajtót! Két kuvasz fog ugatva kirohanni, jön a gazda utána. Meg fogja kérdezni: »Ki az?« Maguk annyit mondanak, hogy »a János bácsi küldött«. Ő ki fogja nyitni a kaput, beengedi magukat, bezárja az ajtót, megmondja, hogy hol tartózkodhatnak. Délben, ha szól a harang, én megyek magukért, és indulunk.” Bizalmat keltett az ember, elfogadtam a tervét. Szombathelyre megérkeztünk este, sötét volt. Statárium. Tilos volt az utcán tartózkodni. Akit elkaptak, azt rögtön befogták a szovjetek vagy az Államvédelmi Hatóság emberei. Viszont Feri, aki víz- és közmű-gépészmérnök volt, tehát ezzel a témával foglalkozott, járt ott lenn, Szombathelyen kevéssel előtte, és emlékezett arra, hogy az állomás mellett volt egy munkásbarakk, ahol a munkásai laktak, akik vízvezeték-, csatornaépítés meg egyéb területen dolgoztak, úgyhogy keressük azt. Kaptunk is szállát kaptunk a barakkban. 

Aztán, mikor már nagyon el voltam keseredve, és semmi esély nem volt sehol, ráadásul az ismerőseim, barátaim már lehetőséget kaptak arra, hogy elutazzanak Ausztráliába, Kanadába, ide, oda, véletlenül megjelent a táborban egy új ember, a Patikus. Közölte, hogy ő Párizsba készül, ahol van egy barátnője, és ha valaki segít neki átszökni a francia határon, annak hajlandó hitelezni az útiköltséget Párizsig. Ez pont jól jött nekem, mert a nagybátyám leveleiben egyfolytában azzal cukkolt, hogy hagyjam Svédországot, menjek oda Párizsba, aztán majd így lesz, majd úgy lesz. Végeredményben ugródeszkának miért ne lenne jó Párizs? Lett volna lehetőség átregisztrálni Amerikára vagy Kanadára vagy Ausztráliára. Meg is fordult a fejemben, és biztos vagyok benne, ha nem akadok össze ezzel a Patikussal, akkor át is regisztráltam volna Amerikára, mert oda ment a legközelebbi szállítás, és azt ősszel már tudtuk. Na de hát ez a véletlen. Megegyeztünk a Patikussal, és elindultunk. Vonattal elmentünk egészen Ventimigliáig, ez közvetlenül a francia határ mellett van, korábban vasúti határátkelő volt. Az átszökés aránylag egyszerű volt. Volt egy vasúti alagút, aminek a másik oldala már Franciaország. Átmentünk, és fölültünk az első vonatra, és másnap reggel már Párizsban voltunk, a Gare de Lyonon. Ez 73. október vége volt. Fölhívtam a nagybátyámat. Egy órán belül odajött.

Jött az ősz, egyre hűvösebb lett, egyre kevesebb volt az esély rá, hogy dolgozzunk. Már szinte semmi munkalehetőség nem akadt, legföljebb ha éjjel egy hűtőházban. Túl sokan voltunk rá. Lementek az árak. Egyszer-kétszer sikerült eljutnom a hűtőházba, az volt a legjobb kereseti lehetőség. De oda bejutni szinte lehetetlen volt, mert ezt akarta elkapni mindenki. A legnagyobb hülyeség az volt, hogy nem mentem be az optikusboltba, pedig volt a városban kettő vagy három, hogy kérem, nekem ez a szakmám. Biztos fölvettek volna, ha mást nem, napszemüveget csinálni, amivel legalább annyit kerestem volna, mint ha lapátolok egész nap. De ennyi eszem nem volt. Valószínűleg azért sem, mert annyira utáltam ezt a szakmát. És rögeszmésen filmrendező akartam lenni

Ez az időszak már rosszabb volt. Munka se volt, a lakhatási lehetőségek is leszűkültek, már négyen-öten voltunk egy szobában. Nekem volt ugyan egy egyszemélyes szobám, amit pénzért vettem, de aztán gyakorlatilag elrabolták. És nem akartam belemenni a további késelésekbe, mint amibe Zsolt is belefutott. Meg volt egy félresikerült szerelmi kalandom, ez adta aztán végül az ötletet, hogy ne várakozzam itt fölöslegesen, mert semmi esélyem rá, hogy a közeljövőben hivatalosan felkerüljek Svédországba. Ezúttal viszont a másik oldalon indultam el, kelet felé. Firenzében, Ravennában, Veronában és Velencében csatangoltam. Ez megint a hajléktalanság kora volt, az utcán laktam, és abból éltem, hogy a járdára rajzoltam és koldultam. Óriási élmény volt.