Ez után a verekedés után jöttem össze egy akkor többé-kevésbé frissen érkezett fiúval, Zsolttal, aki az édesanyja után jött ki. Kemény, vagány gyerek volt. Nálam magasabb izmos, belevaló. Volt egy másik barátom, akivel többé-kevésbé kapcsolatban állok még most is. Ő a Motoros. És volt még Martin. Őket a Kádár-korszakban úgy hívták, hogy „a huligánok”. Nem voltak ezek bűnözők, hosszú hajú, vagány pesti gyerekek voltak. A rendszer próbált belőlük köztörvényest csinálni! Igaz, belekerültek egy-két kisebb-nagyobb stiklibe, de nem voltak bűnözők. Ezerötszáz-kétezer ember volt a táborban, munka meg alig. Zsoltnak zseniális ötlete támadt. Mi lenne, ha mi keresnénk meg az olaszokat, és közvetítenénk nekik munkaerőt a frissen érkezett disszidensekből? És persze leszedjük a sápot. Sikerült is egy csomó lehetőséget találnunk, amelyek révén tisztességesen meg is gazdagodtunk.

Rengetegen voltunk a táborban. A nyári időszak ugye a disszidálás főszezonja. Az újonnan jöttek nem igazán értették, mi folyik itt, meg hogy működik az adminisztráció, és éhségsztrájkot hirdettek. Követelték, hogy mindenkinek mondják meg, mikor lesz innen a kivándorlás, mit kell csinálni. Illetve mire várunk itt esetleg hónapokat? Volt köztük néhány értelmes hangadó, akik küldöttséget menesztettek a tábor igazgatóságához. Az olaszok elzavartak bennünket, örüljünk, hogy itt vagyunk, van fedél a fejünk fölött, és együk meg a paradicsomos tésztát. Egyik nap verekedés tört ki, mert a jugoszlávok, a szerbek semmiféleképpen nem voltak hajlandók a sztrájkot támogatni. Volt egy-két pofozkodás. És egyszer csak valaki beszaladt a táborba, hogy kommunista ünnepség van a főtéren. Latináról tudni kell, hogy a várost annak idején Mussolini alapította, és amolyan szocreál stílusban építették fel. Ennek következtében a városban kétféle politikai irányzat uralkodott. Voltak a kommunisták. Ne felejtsük el, az Olasz Kommunista Párt nagyon erős volt ekkor! Másfelől meg a kőkemény fasiszták. Olyannyira, hogy természetes volt, hogy a kocsmában a falon egy hatalmas Mussolini-fénykép függött. Hogy mit ünnepeltek a kommunisták, azt nem tudom, de nagygyűlés volt, több száz ember állt a főtéren, volt pódium, vörös zászlókat lengettek, és egy fiatalember beszédet tartott. Nekünk, közép-európai diktatúrákból szökötteknek felháborító volt, hogy Olaszországban, Nyugaton, ahol már végre mi is kikerültünk az egész sztálinista-leninista diktatúrából, ezek itt tüntetnek? Az egyik srác közülünk fölmászott a tribünre, kitépte valaki kezéből a szovjet zászlót és meggyújtotta egy öngyújtóval. Azonnal kitört a verekedés. Én is kivettem a részemet belőle. De érdekes módon a csendőrség megvárta, míg jól megverjük egymást, és csak utána lépett közbe. Bár senki sem sérült meg súlyosan, a tábor vezetősége annyira megijedt, hogy mindenfélét megígértek nekünk, még azt is, hogy hivatalos munkavállalási engedélyt kapunk. Ebből aztán természetesen az égvilágon semmi nem lett, azon kívül, hogy sült csirkecombot adtak vasárnap.

Visszakerültünk hát Latinára, ahol Big várt bennünket, mert nem engedték be Franciaországba. Hiába volt menekültútlevele, de nem volt nála egy fillér se. A kalandor haverünk viszont átment a francia határon, és végleg eltűnt. Együtt volt megint a csapat. És akkor megpróbáltuk alkalmi munkából tengetni a napjainkat, azzal a céllal, hogy most aztán komolyan pénzt fogunk összegyűjteni, félretenni, és még több pénzzel, még bátrabban, jobban átgondoltan megint nekivágunk az útnak. Dolgoztunk a nápolyi dokkokban. Nagyon kemény fizikai munka a rakodás. Volt úgy, hogy tizennyolc óra hosszat rakodtunk. Volt néhány összezördülés közöttünk, és a végén annyira összevesztünk, hogy ők egy szép napon visszamentek Svédországba, azzal, hogy majd utánuk mehetek, ha úgy jön ki a lépés. Két hétig tartott, mire fölértek Stockholmba, onnan még írtak egy levelet. Aztán többé-kevésbé el is vesztettem őket szem elől.

Frici és Big lejött hozzám Latinába. Latinán voltak olyan kalandorok, akik már évekkel korábban kikerültek a táborból, és összevissza járkáltak Európa-szerte, de időnként visszatértek. Ők illegálisan, átutazóban voltak a táborban. Összejöttünk az egyik fiúval, akinek Franciaországban sikerült letelepedni. Hogy miért csavargott vissza Latinára, nem volt világos. Mindenesetre nekünk kapóra jött, mert azt mondta, hogy ismeri az utat, már egyszer átszökött az olasz–francia határon. Fricinek és Bignek volt Titre de voyage-a, menekültútlevele. Nekem nem volt, de ez a fiú a számba rágta meg lerajzolta ezerszer, hogy miként és hogyan menjek. És ha már a másik oldalon leszek, akkor egyszerűen fölülünk az első vonatra, és megyünk föl Párizsig. Onnan meg már könnyebb lesz az út tovább. Ott élt a nagybátyám. És arra számítottam, hogy segít. Néhány napig ott alhatunk nála, esetleg munkát is szerez nekünk. A vagyonunk tudniillik annyira kevés volt, hogy még néhány napi élelemre se lett volna elég, útiköltségre meg aztán végképp nem. Úgyhogy teljesen álomszerű ötlet volt, hogy fogjuk magunkat, és autóstoppal nekivágunk Európának. Őrültség volt. Mind a négyen kiálltunk az autópályára Civitavecchiánál stoppolni. Big és az említett kalandor gyorsan kaptak autót. Frici és én ott maradtunk. Aztán Frici is elment. Ugye, külön-külön stoppoltunk, ketten már gyanúsak lettünk volna. Én meg gyakorlatilag hetekig az országúton éltem. A hajléktalanságot úgy éltem meg, mint egy beavatási szertartást. Valahol tudat alatt úgy éreztem, szükségem van rá, hogy lemerüljek az élet legeslegaljára, hogy aztán méltósággal föl tudjak emelkedni. Lehet, hogy ezt utólag magyarázom bele, de annak idején nem úgy éltem meg, mint valami borzasztó kényszert. Majdhogynem mazochista kéjjel élveztem, hogy már negyedik napja nem eszem. És hogy meddig bírom még.

Kaptunk egy igazolást, ami arra szolgált, ha valahol ellenőrzik, hogy ki vagyok, akkor ezzel igazolom, hogy jelentkeztem az olasz menekülttáborban. De ez még nem adott politikai menedékjogot. Ezután jött a második, a menekültigazolvány. Innentől az 1951-es genfi egyezmény alapján politikai menekült státust élvezek. Valamilyen módon, legalább vallomások alapján, igazolni kell, hogy nekem politikai okaim voltak rá, hogy elhagyjam Magyarországot. Tekintettel arra, hogy valóban volt ellenem eljárás, ez nem okozott gondot. És a harmadik a menekültútlevél. Ezzel már lehetett utazni. Ez gyakorlatilag minden országra érvényes volt, kivéve Magyarországot. Sőt, bármelyik országban három hónapra letelepedhettem volna. Ezt én 1974-ben kaptam meg Franciaországban. De ettől még messze vagyok.

Volt, aki az 56-ban disszidált szüleit kereste. Jó néhányat ismertem személyesen is, az egyiknek Kanadában volt az apja, a másiknak az Egyesült Államokban, a harmadik édesanyja Dél-Amerikába disszidált. Náluk a motiváció, mármint hogy disszidáljanak, független volt a korszaktól, a Kádár-rendszer gyönge vagy langyos diktatúrájától. Aztán voltak, akik gazdasági okokból jöttek ki. Náluk nehéz politikai indokokat találni, mert a hatvanas évek végére úgy-ahogy beilleszkedtek a konszolidáltnak nevezett Kádár-korszakba, csak anyagilag nem jöttek ki. Ezek huszonöt és harmincöt közötti fiatalok voltak, általában családostul. A harmadik, az én kategóriám, a magányos fiatal, aki nekivág a nagyvilágnak. A népmesékből is ismert ez a történet. A szabadságvágy keveseknél fogalmazódott meg úgy, mint nálam. Ha megkérdezték tőlük, „miért jöttél ki?”, akkor azt mondták: „azért, mert nem adtak útlevelet”. És ez valahol igaz is. Meg vagyok róla győződve, hogy ha annak idején olyan nyugodtan lehetett volna utazgatni Nyugatra, mint most, olyan sokan nem disszidáltunk volna. Egy-két, három évre szerencsét próbálunk, mint ahogy manapság is a fiatalok, később az ember visszamegy, tapasztalattal, nyelvtudással esetleg. Aztán eléldegél, még a szerény anyagi körülmények között is, amit annak idején a szocializmus tudott nyújtani. Az igazi politikai menekülteknek esélyük sem volt rá, hogy disszidáljanak. Ha valaki szamizdatot írt vagy netán tüntetni mert, annak aztán végképp nem volt esélye az útlevélre. Ha nem is zárták őket börtönbe, állandó megfigyelés alatt tartották.

Jó néhány náció össze volt itt zárva. Voltak csehek – helyesebben csehszlovákok –, egy-két tucat lehetett belőlük. Lengyelekből jóval több volt, keletnémetből szinte senki. Viszont románok és bolgárok annál többen, és jugoszlávok. Talán a magyarokból volt a legtöbb. Oroszt egyetlenegyet ismertem csak, egy hatvanegynéhány éves öregembert, aki gyalog jött Ukrajnától egészen Latináig. Hogy hogy jutott el odáig, máig rejtély. És nem beszélt semmilyen nyelvet. Kérdezték tőle, akik tudtak oroszul, hogy mégis, mit akar, hogy ilyen öregen gyalog idejött. Azt mondta: „Szabad földön akarok meghalni.” És alig egy-két hét múlva valóban meg is halt Rómában, egy idősek otthonában. Az átlagéletkor a táborban huszonöt-harminc között mozgott. Harminc év fölött kevesen voltak, a negyven feletti ritkaságszámba ment.

Körülbelül két hónap után, tehát április közepe táján levittek egy csoporttal a latinai menekült táborba. Padriciano csak tranzit tábornak számított. Latinán igencsak zűrös volt az élet. Az élelmiszer-ellátáson, tehát a reggeli, ebéd, vacsorán meg a lakhatáson kívül semmi nem volt, semmiféle munkalehetőség. A pénzkereseti lehetőség a lányok esetében csak egy lehetett. Vagy legalábbis nem sokkal több. A prostitúció mindennapos volt. És persze beszivárgott a kábítószer is. Ne felejtsük el, a hetvenes évek elején vagyunk, Nyugat-Európában szinte természetes volt, hogy valaki egy marihuánás cigarettát elszívjon. Voltak verekedések, késelések is persze. Szerencsejáték is volt természetesen.

A tábor előtt állt egy pocakos csendőr, nézett rám nagyot, mikor mondtam, hogy magyar politikai menekült vagyok. „És itt lakik?” – valami ilyesmit kérdezett. Mondom, nem, de itt szeretnék! Akkor értette meg, hogy mi a helyzet. Aztán jött az első három nap. Naponta legalább ötször kikérdeztek, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hol szöktem át, miért szöktem át. Teljes, komplett ellenőrzés volt.

Egy eldugott határ menti útra vittek és elmagyarázták, hogy itt van két szántás, körülbelül kétszázötven-háromszáz méter, rohanj rajta keresztül. Mondtak még valamit, ami valószínűleg a patak volt, csak én nem értettem. És utána már Olaszország. Úgyhogy, ahogy a Szeged környéki parasztok mondják, tökön-rozson rohantam keresztül. Volt ott egy alacsony, törpefenyő erdő. Emlékszem, hogy azon borzasztóan keserves volt átmenni. Aztán meg beleestem a patakba, teljesen átázott a ruhám. Nagyon hideg volt. Február 14-én éjjel történt a dolog. Találtam egy kidőlt fát, amelyik átnyúlt a patakon, azon átkapaszkodtam, és ott a patak másik oldalán megérkeztem egy tyúkólba. Ugyanis az a másik oldal valóban olasz terület volt, de ott volt egy tanya, és a tyúkólat pont a patak partjára tették. Kikászálódtam, és szaladtam toronyiránt, ahogy csak bírtam. Nem tudtam, hol vagyok. Nagyon sokat hallottam olyasmiről, hogy ezen a cikcakkos határon Jugoszláviából valaki átszaladt Olaszországba, aztán addig szaladt, míg visszaszaladt Jugoszláviába, és reggelre megint jugoszláv területen találta magát. Muggia falu mögött keveredtem ki az autópálya mellé. Gyalogoltam, gyalogoltam, míg meg nem érkeztem Trieszt külvárosába. Úgy tudtam, hogy akiket elfognak a határon, vagy akik lejelentkeznek, azokat a rendőrség azonnal leigazolja, beteszik őket egy rendőrautóba, és fölviszik a táborba, Padricianóba. Így amikor megláttam egy carabinierit, leintettem, és mondtam nekik, hogy „Io sono profugo politico ungherese”. Ezt a mondatot megtanultam: „magyar politikai menekült vagyok”. Mást nemigen tudtam olaszul. Végignéztek, és mondtak egy csúnya mondatot: „Amico, vaffanculo!” Valószínűleg mással voltak elfoglalva, nem érdekelte őket, hogy ki vagyok. Úgyhogy ott kóvályogtam Triesztben egészen reggelig. Kerestem a kapcsolatot fűvel-fával, magyarázva, hogy én politikai menekült vagyok. És azt is tudtam, hogy Padricianóban van a menekülttábor, a Campo profughi politici. Volt, aki készségesen magyarázott is, hogy erre, meg arra, meg amarra. Meg is találtam az autóbuszt. Száz líra! Haha. Nem volt egy fillérem se, illetve egy fél marék jugoszláv aprópénzem volt, megpróbáltam azt beváltani velük. Senkinek nem kellett, eleinte nem is értették, mit akarok, azt hitték, hogy koldulok. Míg aztán egy idősebb ember, gondolom, munkába indult, adott nekem száz lírát, meg egy alumíniumpapírba csomagolt szendvicset is. Aztán a száz lírából megvettem a jegyemet.