1966 júniusában értesültem róla, hogy Magyarországon az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága kéthetes szemináriumot tart. Erre az alkalomra újra megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek az emberi jog sérelmére elkövetett sorozatos durva túlkapások címén. Változatlanul megismételtem a letagadásunkat, és követeltem az operatív osztály eltávolítását, követeltem nyilvános bírósági tárgyalást, hogy az igazamat bizonyíthassam. Kifogásoltam az elkülönítéseket, a visszaéléseket és mindezeket az atrocitásokat. Előzőleg már 1964-ben, amikor negyedszer fenyítettek meg a kihallgatás megtagadása miatt, akkor az igazságügy-miniszternek írtam egy panaszt. Leírtam, hogy itt a börtönön belül tevékenykedik egy a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozó szervezet, ez az operatív osztály, amely visszaél a helyzetével. A becsületes, tisztességes politikai foglyokat meghurcolja, kihallgatásokat, fenyítéseket rendel el jogtalanul. Leírtam, hogy engem már négyszer fenyítettek meg ilyen alapon. És azt is hozzávettem, hogy véleményem szerint az az úr, aki a legsúlyosabban folytatta ellenem ezeket a besúgásokat, korábban politikai elítélt volt, és véleményem szerint már őt is az operatív osztály tette azzá, amivé. És követeltem, hogy távolítsa el a börtönből ezt az osztályt, és amíg ezt nem teszi meg, addig éhségsztrájkot tartok. Ez volt az első hivatalosan bejelentett éhségsztrájkom. Korábban is többször megcsináltam, hogy nem ettem a Susogón, de ilyen hivatalosan csak ott.

Az elkülönítés is egy hátrányos megkülönböztetés volt. Az egyébként nem fenyíthető elítéltet elkülönítették a többiektől, és zárkára rakták. Előfordult, hogy egy egész folyosó elkülönítettekkel volt tele. Kettesével voltunk egy-egy zárkában. S például olyasmi is megtörtént, hogy az egyik fogolytársunk dörömbölt, hogy „segítség, vernek, segítség vernek”. A magatartási szabályzat szerint, ha az elítélt valamit kérni vagy közölni akar, akkor az ajtón kell kopognia. Akkor mindenki kopogott. És akkor az egész társaságot fegyelmi tárgyalásra vitték, hogy miért kopogtak.

Félévente kaptunk csomagot. De ezt a jogunkat kedvezménynek nevezték, és fenyítéseknél mindig összkedvezmény-elvonás is volt, úgyhogy én nagyon kevés alkalommal kaptam csomagot, és látogatást is csak néhányszor. A tizenegy év börtön alatt talán öt vagy hat beszélőm volt összesen. Vagy az édesapám, vagy a feleségem jött. Elvileg egy látogató jöhetett az emberhez. Ott állt a látogató mellett az őr, és abban a pillanatban, ha valami olyat mondott az ember, ami neki nem tetszett, akkor belevágott, és nem engedett beszélni. Emlékszem, mikor már vagy két vagy három éve el voltam különítve a megfigyelőben, egyszer apám bejött, és én hangoztattam a jogtalanságot és a törvénytelenséget, abban a pillanatban el is vitték őt. Nem folytathattam a beszédet. Csomagot is néhányszor kaptam csak. De akkor, karácsonykor sok fogolytársam dobott be nekem csomagot azon az ablakon, ahol a szenet lapátoltuk le a pincébe. Az összetartás és a szolidaritás igen intenzív volt a fogolytársak között. Amikor ez a fűtési idény letelt, akkor újra visszavittek a zárkába. És amint visszavittek, már meg is jelent az operatív osztály vezetője a napos tiszttel, és már kezdtek, hogy: „Na, na, jön?” Mondtam, hogy változatlanul tiltakozom alapvető emberi jogaim sérelme ellen. Újra fegyelmi fenyítés. És hát ez így tartott 1966-ig.

Amikor már tíz évet töltöttem börtönben, akkor elkövetkezett az az időszak, hogy harmadtárgyalásra viszik az embert. A tizenöt évnek a kétharmada az tíz év. Az első bűntényes elítéltnek harmadkedvezményt adnak, ha úgy dönt a tanács, amelyik erre az alkalomra kiszáll. És hát ők – ez a büntető tanács – említették, hogy huszonnégy fenyítésem van. Csillagfűtő voltam 1963 novemberétől 1964 áprilisáig. A csillagfűtés azt jelentette, hogy a börtönnek a fűtését a csillagok alatt lévő kazánházból végeztük. Tulajdonképpen mondhatom, hogy a megerőltető munka ellenére nem volt kellemetlen. Például 1963 karácsonyát a szenespincében töltöttem. Olyankor nem kaptam csomagot, de mindig volt, aki az ablakon lehajított a sajátjából valamit…

Ez a kihallgatási próbálkozásuk sikertelen volt. Néhány héttel később újra jött egy őr, hogy menjek az operásokhoz. Mondtam, hogy ügyészi elrendelés szükségeltetik. Nem mentem, akkor a fegyelmi tárgyaláson újra megfenyítettek. Parancsmegtagadásért fenyítettek meg. Harmadszor is lezajlott ugyanez. Megtagadtam, az őr elment. Akkor jött egy feljebbvalója, valami törzsőrmester. Akkor is megtagadtam, és amikor mentünk be a munkahelyről, jött az őrparancsnok, és azt mondta, hogy „nézze, jöjjön, elviszem”. Mondtam: „Akkor megyek el, ha megígéri, hogy miután elmondtam a véleményem nekik, utána mindjárt elvisz.” És akkor elvitt erre az operatív osztályra, ahol nagy vigyorgással vártak ezek, és hát mondtam, hogy „csak azért jöttem, hogy közöljem önökkel, hogy az egész eljárásuk jogtalan, törvényellenes, és az őrparancsnok úr megígérte, hogy ha ezt elmondom, utána elvezet”. Úgyhogy miután az őrparancsnok valóban el is vezetett, az ő legnagyobb dühükre, akkor már utána jöttek az őrök a zárkába, hogy szedje össze a holmiját, elkülönítjük. És elkülönítettek. Még volt egyszer egy olyan intermezzo, hogy jött a munkahelyi vezető, akinek, ha jól emlékszem, őrnagy vagy alezredes rangja volt. A munkahelyen a börtönben ugye volt az őrszemélyzet, akkor voltak a munkáltató tisztek, és voltak ezek az operatív tisztek. A munkahelyi vezető azt mondta, hogy ő elvisz engem. Hát a munkáltatóval kénytelen voltam menni. De mondtam, nehogy olyan helyre vigyen, ami törvénytelen és jogellenes. De hát oda vitt. Elvitt az operatívokhoz, és hát ezek bezártak engem. Dörömböltem az ajtón, hogy engedjenek ki. Kiengedtek, falhoz állítottak. Mondtam, hogy most már nem szabad a falhoz állítani, ez már megszűnt. A szabályzatban szerepelt, hogy már nem lehet falhoz állítani. És hát mondtam, hogy kísértessenek vissza, mert engem a munkáltató hozott el. Itt hagyott, hát kísértessenek vissza. Nem, nem. Mondom, akkor visszamegyek egyedül. Otthagytam őket, és visszamentem a munkahelyemre egyedül. Ezért is kaptam fegyelmit persze.

Visszatérve az operatív osztályhoz, úgy kezdődött, hogy 1963-ban – még munkahelyen voltam – jött az őr, hogy menjek vele. Csakhogy én mondtam az őrnek, hogy nincs ügyészi határozat, úgyhogy a végén aztán kénytelen volt elmenni nélkülem. Akkor fegyelmi tárgyalásra vittek, amit mindig a börtönparancsnok tartott, és a fegyelmi tárgyaláson a tiszteletlen magatartás volt a vád ellenem. Mondtam, hogy: „Parancsnok úr, én szégyelleném magam, hogyha én börtönparancsnok lennék, és mások rendelkeznének arról, hogy mi történjék a börtönben.” De hát ennek ellenére megkaptam a húsz nap szigorított magánzárkát. Először húsz napra elviszik az embert egy üres zárkába. Nincs ott semmi, csak egy lebetonozott lábú fapriccs. Este beadnak pokrócot, meg az ember kap reggel, ha jól tudom, két deci kávét, fél adag kenyeret, csak húsz dekát, és kosztból is csak fél adagot kap, tehát két deciket a levesből meg a főzelékből. Húsz napig. Ilyenkor én zömmel sétáltam az ajtótól a falig. Ingáztam, jártam és közben próbáltam memoritereket felidézni. Meg főképpen elmélkedtem, imádkoztam módszeresen. De sokan nem bírják az ilyen magánzárkát.

Miután háromszor megtagadtam, hogy alávessem magam a kihallgatásnak, utána már mindvégig el voltam különítve. Munkahelyre nem engedtek, és a zárkában kellett eltöltenem az időt. Indifferens volt, mindegy volt, hogy fegyelmi zárkára tesznek vagy nem, akkor már régen éhségsztrájkoltam. Tehát lezajlott ugye az amnesztia, és akkor következett, hogy letagadott bennünket Kádár. Igen nagy felhördülés volt a börtönben. Amikor ez a letagadás történt, a speciál nevű üzemben dolgoztam. A fogolytársaim is nagyon háborogtak, mert hisz kiket tartottak vissza? Nagyon sok olyan fiatalembert, akiket azzal vádoltak, hogy valamilyen módon részt vettek a harcokban. Bebizonyítva semmi nem volt, hogy ők lelőttek-e valakit, vagy nem. Tehát lehet, hogy még csak nem is lőttek senkire se, csak valamilyen módon ott voltak az eseményeknél. No most, ezeket már eleve ki kellett volna, hogy engedjék, mert a rendelet értelmében, akit 56-tal kapcsolatosan bármilyen bűncselekmény miatt tartóztattak le, akár harcok, akár úgynevezett hűtlenség, akár más miatt, azt mind ki kellett volna engedniük, mert a jogszabálynak ez volt a lényege. És ezek a tizennyolc, tizenkilenc, húszéves fiatalemberek méltán háborogtak már azért is, hogy bezárták őket. De nem engedték ki őket, és ráadásul még le is tagadták. Én, amikor Kádár letagadott bennünket, akkor a letagadás tényét kifogásoltam. Mégpedig úgy, hogy az 1962. évi büntető törvénykönyvnek a 9. szakasza sorolta föl az úgynevezett államellenes bűncselekményeket. Államellenes vagy politikai bűncselekmény, ez teljesen mindegy. Ez sorolta föl ezeket a bűncselekményeket, és én a legfőbb ügyésznek írt beadványomban fölsoroltam a Btk.-ból ezeket a bűncselekményeket, és utaltam rá, hogy ennyi és ennyi elítélt ilyen bűncselekmények miatt sínylődik itt, holott Kádár János azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit sem tartanak börtönben. És ezért a személyi jogainkat durván sértő sajtóközleménynek a helyreigazítását követeltem. Na most, elvileg az elítéltnek joga volt panasszal élni, amit én be is adtam. Ennek a módja az volt, hogy az ember kért egy úgynevezett kérelmi lapot. Ezt a kérelmi lapot a nevelőtiszttől kellett kérni. Ez a nevelőtiszt nem azonos az operatív társasággal, a nevelőtiszt az igazságügy fennhatósága alá tartozik. Ettől a nevelőtiszttől kellett kérelmi lapot kérni, és a kérelmi lapra kellett a panaszt megírni. Először azzal kaptam vissza a nevelőtiszttől a panaszomat, hogy én nem írhatok az egész börtöntársadalom nevében. Erre úgy módosítottam, hogy a saját nevemben írtam, de ugyanúgy fölsoroltam a hozzá csatlakozó egyéb dolgokat is.

Nekem tulajdonképpen az elkülönítésben is mindig volt ilyen kis rádióm, nagyon jól elrejtettem oda, ahol hiányzott a fogam. Nagyon vadásztak erre, akiknél megtalálták, azok azonnal megkapták a húsznapi szigorítottat. Én a zsebkendőmben tartottam, amikor a motozásokat tartották. A motozást csúnya néven hipisnek hívták. Nem tudom, hogy miért. Általában úgy zajlottak le, hogy ha történetesen éppen a munkahelyen volt az ember, és a munkából jött be, akkor a folyosón végigsorakoztattak bennünket. Le kellett vetkőznünk egészen csupaszra, és akkor még az alsó üregbe is betekintettek, hogy nincs-e oda valami eldugva. De közben már a zárkákat végigtúrták. Úgyhogy igen nehéz volt bármit is elrejteni. Csodálkozom azokon, akik sok mindent meg tudtak őrizni, mert ez gyakorlatilag, csakúgy, mint a ruszki fogságban, képtelenség volt. Mert hisz az embernek a fekhelyét és azzal egy időben saját magát is végigmotozták. A kis rádiót a zsebkendőmben tartva tudtam elrejteni. Bele volt téve a zsebkendőbe, és amikor motozás volt, akkor mindig kifújtam az orrom, és közben beledugtam a számba. És itt, ahol hiányoztak a fogaim, úgy tartottam, hogy nyugodtan tudtam beszélni is vele. Ez a kis rádió körülbelül olyan négy centiméter átmérőjű kerek kis dolog volt, aminek a magassága olyan háromnegyed centiméter–egy centiméter volt. Csak akkor találták meg egyszer nálam, amikor a megfigyelőben voltam már, és ott nem lehetett használni. Mások kibontották a fogpasztás tubus alját, kinyomogatták a fogpasztát, és oda tették bele ezt a kis rádiót.

1963-ban, a részleges amnesztiával elengedték mondjuk a politikai foglyoknak nem egészen kétharmadát. Nem igazi szabadon bocsátás volt, mert három éven belül, ha bármit elkövetnek, visszahozták volna őket, és visszakapták volna az egész idejüket. De ettől függetlenül is vagy két-három tucatnyi fogolytársamat visszahoztak. És sokan ott maradtak az ismerőseim közül. Nagy volt a fölzúdulás. Ennek az egész részleges amnesztiának, amit ők teljes amnesztiaként pertraktáltak, az alapja az volt ugye, hogy Moszkvának roppant kellemetlen volt, hogy minden évben elővették az Egyesült Nemzetek Szervezetében a magyar ügyet. Ez a „magyar ügy” tartotta életben a magyar nemzet átlagát, mert hisz a magyar nemzet átlaga mindvégig abban reménykedett, hogy előbb-utóbb az Egyesült Nemzetek Szervezete beavatkozik. Nagyon elmarasztaltuk annak idején Hammarskjöldöt, hogy nem látogatott el Magyarországra. Nos, hát az Egyesült Nemzetek Szervezetében végül is – úgy látszik – megegyeztek, hogy leveszik a magyar ügyet az ENSZ napirendjéről, ha ezt az eredetileg normálisnak tervezett amnesztiát végrehajtják. De hát ez lett belőle. És ennek a megegyezésnek a folytán az Egyesült Nemzetek Szervezete akkori főtitkára, U Thant el is jött Magyarországra. Kádár Jánossal együtt ellátogattak a Csepel Művek Csőgyárába, és ott Kádár János előadást tartott, amelyben azt mondta, hogy jelenleg politikai bűncselekményért senkit se tartanak börtönben. Mi a börtönben értesültünk erről a kijelentésről, bár a napilapokat nem kaphattuk meg, ami eléggé fura, hogy ugye még a kommunista párt napilapjait sem, hiszen jó pontnak számított, ha valaki előfizetőket szerzett. Viszont voltak kis rádióink, amelyekkel értesüléseket tudtunk szerezni. A rádiók germánium diódával készültek, volt egy hosszú kivezetésük, amit antennaként használtunk. A membránja lecsiszolt cipőkrémes skatulya volt. Hogyha ezt az egész zárkarendszeren végigvezető fűtőcsőhöz tartottuk, amely antennául szolgált, akkor a Budapest egyet meg tudtuk hallgatni.

Az ítélet után elvittek az úgynevezett letöltő házba, a budapesti országos börtönbe, más néven a Gyűjtőbe. Akit politikai bűncselekményért öt évet meghaladó időre ítéltek, annak az első másfél évet fokozati zárkán kellett eltölteni. A fokozati zárka egy súlyosabb fokozat volt. Abban az időben a Gyűjtőben három-négy személy volt egy zárkába bezárva, akik mind ilyen fokozatiak voltak. Elvileg naponta egy órára kellett volna sétára vinni, gyakorlatilag majdnem mindig meg is történt ez, de nem egy órára, hanem huszonöt vagy harminc percre. A fokozati zárka után is ott tartottak egy darabig a zárkában. Elvileg a börtönszabályzat szerint munkába kellett állítani azokat az elítélteket, akiknek a fokozati zárkaidejük letelt, de ezt a munkába állítást a börtönön belül tevékenykedő operatív osztály szabta meg. Ezt eleinte még nem tudtam, csak akkor kezdtem megsejteni, amikor először vittek munkába. Az pedig úgy történt, hogy a börtönön belül működött egy úgynevezett fordítóiroda. És mivel civil foglalkozásom szerint jogász vagyok, de jogászkodni nem hagytak, fordítással foglalkoztam, fordítóként kerestem a kenyeret. Természetesnek tűnt, hogy oda visznek, mert ha valaki valamihez ért, azt kell vele dolgoztatni. Körülbelül olyan másfél–két hónapot lehettem én a fordítóirodában. Abban az időben hárman dolgoztunk egy zárkában mint fordítók. Igen kiemelkedő személyiség az egyik közülük, Göncz Árpád. Egyszer összehívták a társaságot, az egyik fogolytársamnak volt egy olyan ügye, hogy a hozzátartozóival szemben pimaszul viselkedtek, és ezt ott ismertették velünk. Akkor én fölszólaltam... A fogolytársamat, akit ez a méltánytalanság ért, Nagy Eleknek hívták, a csepeli munkástanácsnak volt az elnöke. Másnap aztán zárkára tettek két másik fogolytársammal együtt, akiket nem tudom, milyen megfontolásból választottak ki. Valami miatt velem együtt ezeket is leváltották, és zárkára rakták. Úgy hívták, hogy magánzárka, de nem egyedül volt az ember egy zárkában. A fegyelmi zárkákban viszont szigorúan egyedül tartották az embert. Fegyelmi zárkába először csak 1963-ban kerültem...