Engem szerencsére azonnal visszavittek a kórházba. Már elmentek a szabadultak, az éhségsztrájk az előző nap tört ki. Mi megállapodtunk, hogy nem sztrájkolunk: nem tudjuk, meddig tart a sztrájk, az orvosoknak jó erőben kell lenni, hogy el tudják látni a bajba jutottakat. Közben a nagy házban zajlott az éhségsztrájk, ott ezernégyszáz-ezerötszáz rab volt elhelyezve, és a többségük sztrájkolt. Aztán jött a szalámipolitika, és letörték a sztrájkot. Aztán mentek a kihallgatások, zárkánként vezették elő a fiúkat. Majd jött a központi utasítás, hogy a váci börtönt mint nagyítéletes politikai házat feloszlatják, a rabokat szét kell szórni az ország börtöneiben. Napokon keresztül mentek ki a rabomobilok Vácról, szállították a bajtársainkat. Csak a kórházi raborvosok maradhattak a helyükön, a hozzánk beosztott házimunkások és a gombgyár TMK-részlegének öt szakmunkása. Aztán az új szállítmányokban válogatott delikvensek tömegét fogtuk ki. Többnyire visszaeső kis bűnözők voltak, de akadtak közöttük nagyobb ítéletesek és erőszakos cselekmény miatt elítéltek is. Hamar rájöhettek, hogy politikaiak vagyunk, nagy tisztelettel viseltettek irányunkban. Érdekes, a smasszerok is másképp viselkedtek velünk. Egyszer ültem a laborban, a mikroszkópot néztem, és hallom, hogy a hátam mögött nyílik az ajtó, majd megszólal egy hang: menjen oda a doktor úrhoz, adja oda a karját, hogy vért vegyen. Csak néztem, mert a smasszerek egyébként nem uraztak minket. És nagy tisztelettel odaállt elém egy kis csibész, hogy vért vegyek tőle. Többükkel beszélgetésbe elegyedtem, rém hálásan fogadták. Az egyiknek kicsit több volt az ítélete a szokásosnál, és megkérdeztem, ki ítélte el. Tutsek – válaszolta. Mondtam, hogy engem is Tutsek ítélt el, és tizenöt évre. Erre azt mondta: Tutsek már nem olyan nagyfiú, mint volt, most mi vagyunk neki a delikvensei. Tehát a rendszer ejtette Tutseket.

A későbbiekben rendszeresen megkaptam a Népszabadság előző vagy aznapi számának az első felét, amiben a politikai hírek voltak. Egy smasszer hozta be, akit kívülről szerveztek be. Nem ingyen csinálta, a családtagjaimnak némi anyagi áldozatba került. Rajta keresztül cenzúrától mentes leveleket is válthattunk, és néha kaptam egy-egy olyan könyvet, amelyet egyébként nem tudtam volna beszerezni. A cigaretta is meggyarapodott. Azt hiszem, 1960-ban alakult ki ez a kötelék. Kopácsi Sanyi hagyta rám az éhségsztrájk után – illetve Kopácsi felesége az én feleségemre –, amikor őt elvitték a Gyűjtőfogházba. A labor minden szempontból jó volt az információszerzésre. Mivel bármilyen panasszal lehetett orvosi vizsgálatra jelentkezni, a labor randevúhellyé vált, ahol a társaim találkozhattak, dumcsizhattak, a smasszer legtöbbször nem is volt bent. 1959 tavaszán érkeztek hozzánk az életben maradt nagyimrések és a köréjük fűzött reform-kommunista perek elítéltjei, a 476-osok, akiknek a rabszáma 476-tal kezdődött. Ekkor ismerhettük meg közelről Donáth Ferencet, Fazekas Györgyöt, Déry Tibort, Mérey Ferencet. Göncz Árpád és Bibó István is ott volt közöttünk, és Fekete Sándor, aki akkor abszolút rendes fiúnak számított. Hamarosan alkalom nyílt arra is, hogy közülük egy csomót felvegyenek betegállományba a belosztályunkra. Jártak a laborba is, és sok mindent megtudtunk tőlük a nagy perekből.  1960-ban a kis amnesztiával kiengedték az életben hagyott kommunista vezetők jelentős hányadát. A kis amnesztiát megelőzően engem 1960 februárjában felvittek a Fő utcába pótnyomozásra. Két hónapig voltam ott, ezalatt összesen ötször hallgattak ki, magyarán mondva rohasztottak. Az öt beszélgetésből négy kedélyes hangulatban zajlott. Lassan rájöttem, azt akarják tudni, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt csempészett-e fegyvereket szállítmányaiban Magyarországra. Azt mondtam, hogy nem, ilyet soha nem tapasztaltam, és fel sem tételezem róluk. Ezt nagyon rossz néven vették tőlem. Az utolsó beszélgetésen – ekkorra már konok tagadónak bizonyultam – közölték, hogy lesznek majd különböző amnesztiák, akkor mindenki el fog menni, de én végig fogom rohadni a tizenöt évemet. Április 2-a körül aztán megint beraktak a meseautóba, és vittek vissza Vácra. Akkora már lebonyolították az amnesztiát, és kitört az éhségsztrájk. Miért? Mert kiengedték az úgynevezett vezető réteget, a tömeg viszont bent maradt. A forradalom kiskatonái, az egyszerű munkástanácsosok meg a többiek méltánytalannak találták, hogy őket bent tartották.

Hősz Dezső barátom kiszúrta a nevemet valami rablistán, és az egészségügyi őrmesterrel átrendeltetett vizsgálatra. Bevitt a sötétkamrába, átvilágított – ott nem volt jelen smasszer –, és elmondta, hogy szeretnének átvinni hozzájuk, csak a Lordok Házából nehéz kipiszkálni az embereket. Dezső rendkívüli bátorságról és bajtársias segítőkészségről tett tanúságot. Nálam végül kimutatott egy gyomorfekélyt – kutya bajom sem volt –, és felvettek betegállományba. Soós százados becsülte Dezsőt mint szakembert, és időnként egyéb dolgokról is csevegtek. Néhány nap múlva Soós átvitt a laborba, és közölte, hogy én leszek a labor vezetője, az elődömet más munkára helyezik. A betegállományból felkerültem az első emeletre, az egyik orvosi szobába. Körülbelül tízen voltunk orvosok, és egy-két tanultabb asszisztens, közülük az egyik ezermester volt, később az ő szakértelmének köszönhetően lett rádiónk. A laboratóriumban végeztem a rutin kórházi laborvizsgálatokat. A rutinmunka mellett bőven jutott időm olvasni és jegyzetelni. Az írnokunk egy fiatal politikai tiszt volt, tőle lehetett papírt kunyerálni, bármikor írhattam. Amíg zárkás voltam és nem dolgozhattam, az írás tiltott tevékenység volt, kivéve a kéthavonta engedélyezett levélírást. A laborban íróasztalnál ültem, ott voltak az orvosi folyóiratok, szakkönyvek, kedvemre jegyezgettem. Tizenkét füzetet írtam tele, körülbelül ezerötszáz referátumot csináltam az elolvasott cikkekből és könyvekből.

Még a másodfok tárgyalása előtt, 1957. november végén rabruhába öltöztettek. Megkaptuk a téli dresszt, a szúmán ruhát. Ez durva daróc, elég nehéz kabát és nadrág, jó bőre szabva. Kaptunk rab-alsóneműt – egy nyakatlan inget és egy alsógatyát –, valamint bakancsot, amiben már volt fűző is, és kapcát. Ha jól emlékszem, hetenként válthattunk fehérneműt. A zárkában volt egy lavór és egy vödör hideg víz, amivel valamiféle macskamosdást csináltunk, szappant vagy hazulról kapott az ember, vagy a spájzolásoknál vásárolhatott. Havonta egyszer lehetett spájzolni, ami abból állt, hogy a nem dolgozó elítéltek harminc forintért vásárolhattak cigarettát, dohányt, szappant, fogkrémet, vécépapírt. Voltak olyan rabok, akiknek nem volt pénzük, ők közös ellátmányban részesültek, vagyis havonta kaptak egy tekercs vécépapírt, azzal kellett gazdálkodniuk, és valami mosószappant, ha jól emlékszem. Hetenként egyszer letereltek a zuhanyozóba. Egy csomóan összeverődtünk, álltunk a forró víz alatt, vakartuk, csutakoltuk egymás hátát, és közben dumáltunk, híreket cseréltünk, lelkesítettük egymást. A hangulatunk mindennek ellenére nem volt rossz. Szórakoztattuk egymást a csevegéseinkkel, és üdítettük magunkat azzal a kevés olvasnivalóval, ami rendelkezésünkre állt. Beszélgettünk a forradalomról, a mi igazunkról, közben tucatszámra végezték ki a társainkat. Valamiféle bornírtnak nevezhető optimizmus volt bennünk. Nem tudtuk elhinni, hogy a Kádár-rendszer annyira konszolidálódik, hogy komolyan kell venni az életfogytot vagy a tíz-tizenöt éveket.  1958. július végén átköltöztettek a váci országos börtönbe. Az udvaron üvöltöző smasszer-gárda fogadott minket, sürgettek, belerúgtak az idősebb, lassabban mozgó rabokba. Első este mindenkit begyömöszöltek egy nagy zárkákba, vacsora nem volt. Másnap kaptuk a szokványos reggelit, ami egy darab kenyérből és úgynevezett feketekávéból állt, de hogy mennyi babkávé volt benne, nem tudom, barna, híg lé volt egy kis cukorral. Pár nap múlva jött a végleges rendezés, amely szerint a nagyítéleteseket áttették a Lordok Házának nevezett épületbe. Ott már higgadtabb bánásmódban volt részünk, a smasszerok is tudomásul vették, hogy nagyítéletesek vagyunk, nem túl jó kilátással a jövőt illetően, nekik az a dolguk, hogy vigyázzanak ránk, és rendet tartsanak. Mi igyekeztünk apró szabálysértéseket elkövetni, különben rendkívül monoton ritmusban teltek a napjaink. Óriási meseórákat tartottam a zárkatársaimnak. Az emlékezetemből előszedtem régi olvasmányaimat, elmondtam Monte Cristo sorsát, a négykötetes Dumas-regényt, ahogy változtak a társaim, többször is. Vernétől, gyerekkorom kedvenc írójától legalább hat regényt mondtam el. A Verne-regényeket úgy meséltem, hogy a falra felrajzoltam a Föld térképét, azon mutattam az útvonalat. Aztán a magyar felfedezőkről is meséltem, akik Afrikában vagy Belső-Ázsiában utaztak, mint Kőrösi Csoma Sándor és egyéb kedvenceim. Sokszor kérdeztek orvosi dolgokat is. Laikus kérdések voltak nagyrészt, én igyekeztem szakszerűen, de érthetően megadni a válaszokat, terjesztettem anatómiai, kórbonctani ismereteket is. Nagyon jó zárkatársnak számítottam a mesélő kedvemmel.

Délután visszavittek a Gyűjtőbe. Elbúcsúztunk egymástól. A társaim közül öten számoltak azzal, hogy meg fogják kapni a kötelet. Később egy sétán találkoztam Rácz Jóskával, aki elmondta, hogy lezajlott az ítélethirdetés, ő megúszta, de Péch Géza, Balogh László, Gerlei József és Békési Béla halálos ítéletet kapott. A többiek meg arányosan eloszolva. Schiff Miklós ítéletét ötről nyolcra emelték. Jóskától azt is megtudtam, hogy április 22-én kivégezték őket, és rettenetesen lesújtott a hír. Issekutz gyógyszertankönyvének megfelelő oldalszámánál, ami egyezett a fogságban töltött napjaim számával, bejegyeztem: Géza plusz három és egy keresztjel.

Fél év alatt egyszer volt beszélőm a feleségemmel. Az ottani beszélők ráccsal kettéválasztott folyosón zajlottak, és azt hiszem, félórásak voltak. Az egyik oldalon bejöttek a hozzátartozók, utána a másikon beengedtek minket, smasszerokkal sűrűn telespékelve Figyelték, hogy mit mondunk. Mi ezt aránylag könnyen ki tudtuk játszani egy-egy latin szó belekeverésével, vagy hadarás közben tudtunk valami lényegeset tudtára adni a másiknak. Egyszer volt csomagbeküldési lehetőség is. Megszabták, mit lehet, illetve mit nem szabad küldeni. De minden nagy örömet okozott, már csak azért is, mert otthonról jövő apró jel volt. Örömöt jelentettek velem lévő szakkönyveim is, meg a folyóiratok, a Természettudományi Közlöny meg Élet és Tudomány, amelyeket beküldhettek nekem, aztán jártak körbe. A rabkönyvtárban is találhattunk olvasnivalót, igaz, főleg az ötvenes évek elején megjelent, agyonhasznált, válogatott írásműveket, oroszból fordított téesz-regényeket és ehhez hasonló nyalánkságokat. Akiknek nagyobb ügyük volt, vagy nagyobb súlyú terheltségi állapotban voltak, bölcsen hallgattak róla, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy a zárkában nincs-e beépített emberük.

Az elsőfokú ítélet után néhány nappal kivittek minket a Gyűjtőbe. Ez volt a következő stáció az ismerd meg hazánk börtöneit mozgalom keretében. Hosszú ideig a jobb csillagban voltunk elhelyezve, ami arról volt nevezetes, hogy még nem közművesítették, és szükségletünket a zárkában elhelyezett szép nagy vasfazékban végeztük, amit ócska, rozsdás fedő takart le. Alumínium kannában kaptunk ivóvizet, a kannafedő volt a közös pohár. Aztán áthelyeztek a bal csillagba, ott már vízöblítéses vécé volt. Sokszor cserélődtek a zárkatársaim, különben nyugton hagytak, legfeljebb néha volt egy-egy hipis. Nem kellett levetkőzni, csak végigtapogattak bennünket, belenyúlkáltak a zsebeinkbe, és ha valami tiltott tárgy volt nálunk, elkobozták. Márciusban áttereltek a Kisfogházba. Ott tartózkodásunk legszörnyűbb részlete a reggeli kivégzések hozzánk felszűrődő zaja volt. A kivégzések általában hat és hét óra között zajlottak. Azokon a napokon – a megszokottnál korábban – hangos kopácsolásra ébredtünk. Ilyenkor csak friss vizet adtak be a zárkákba, a reggelit csak hét óra után osztották ki. Nyilvánvaló, hogy közben lezajlottak a kivégzések. Én gyakorlatilag semmit sem értettem meg a néha odahallatszó búcsúkiáltásokból, mert a zárkánk olyan helyen volt, ahova alig szűrődött fel a hang.

Október 4-én került sor az ítélethirdetésre. Úgy emlékszem, ronda, esős idő volt, megfelelő hangulati aláfestés a súlyos ítéletekhez. Így ment sorban: elsőrendű vádlott Péch Géza, szervezkedés vezetése, életfogytiglan. Balogh László szervezkedés vezetése és egyéb vádak, kötél általi halál. Ő volt az egyetlen, akinek Tutsek első fokon halálos ítéletet adott. Volt még két életfogytiglan, Gerlei Józsefnek és Békési Bélának, a többieknek öt, tíz, tizenöt év. A meglepetés akkor jött, amikor engem, a kilencedrendű vádlottat tizenöt évre ítélt, mint a szervezkedés szellemi vezérét. Ez mindnyájunkra úgy hatott, mint egy lórúgás. Miután kihirdették a tizenöt ítéletet, már csak az volt a kérdés, ki kíván fellebbezni. Az ügyész egy csomó súlyosbítási igényt jelentett be, szerencsére a személyemre vonatkozóan nem. Én ott szóban azonnal fellebbeztem, majd 58 márciusában felkeresett az új védőügyvédem, dr. Kovácsi Zoltán, és a család nevében kérte, vonjam vissza a fellebbezésemet. Azzal érvelt, hogy most élet-halálról van szó, az új tanácselnök, Borbély János egy hírhedt alak. Mellbevágott a dolog, de aláírtam az előkészített papírt.

Ha jól emlékszem, szeptember 6-án, a Markó utcában volt az első tárgyalási nap, amelyet Tutsek Gusztáv bíró elnöklete alatt nyitottak meg. Tutsek végig visszaélt hatalmi helyzetével, lehetetlen kérdéseket zúdított a vádlottakra, és rendszerint nem hagyta kibeszélni őket. Kellemes meglepetésként ért, hogy a hozzátartozóink bejöhettek, és néhány padsorral mögöttünk ültek. Úgy tudom, a mi perünk elsőfokú tárgyalása volt az utolsó nyílt tárgyalás, mert néhány olyan, a rendszer számára botrányos jelenet játszódott le, ami miatt beszüntették ezt a tárgyalási formát. Engem a BHÖ 1/2 §-a alapján helyeztek vád alá, vagyis a népköztársaság államrendjének megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt. Az első öt társamat szervezkedés vezetésével vádolták. Az első napon a személyi adatok egyeztetése zajlott. A terem dekorációjához tartoztak az állványon lógó fegyverek, amelyeket a házkutatások során begyűjtöttek, továbbá ott volt vagy huszonöt írógép, ezeket – mint utólag kiderült – október 30-a, a pártház ostroma után hozták át a mentős legényeim, és elhelyezték az egyik szobában. A következő nap az elsőrendű vádlott kihallgatása zajlott, a többiek nem vehettek részt rajta. Súlyossági sorrendben folyt a vádlottak meghallgatása, aki túlesett rajta, bent maradhatott a teremben. Amikor szeptember közepén rám került a sor, már nyolc társam ott ült előttem. A kihallgatásom utálatos körülmények között zajlott. Ismeri a vádat? – kérdezi Tutsek bíró. Mondom, igen, ismerem. Bűnösnek érzi magát? Mondom, nem. Erre: no, majd meglátjuk. Aztán elkezdődött a kérdéssorozat, ami arra is kiterjedt, kikkel voltam személyes kapcsolatban a társaim közül. Úgy tűnt, a bíró gondosan ügyel rá, hogy én ne mondhassak semmit. Érdekes volt a védőügyvéd-gárdánk. Köztük volt Major Ákos korábbi hadbíró, majd 1946–48-ban a Népbíróságok Országos Tanácsának az elnöke, aki a Bárdossy-perben is elnökölt, aztán kikopott onnan, és átment védőügyvédnek. A másik Olti Vilmos, az ötvenes évek elejének hírhedt halálbírója, aki szörnyű ember hírében állott, és annál komikusabb volt, hogy a védelmünkben tépte a száját. Nem tudom, melyik társamnak volt az ügyvédje, de globálisan mindnyájunkat védett. Az én ügyvédem is szónokolt valamit az érdekemben, és felhozott néhány mentő körülményt.  Nagyon készültem és fantáziálgattam, mit fogok mondani az utolsó szó jogán. Védőbeszédet terveztem a társaimmal kapcsolatban, és meg akartam védeni 56 igazát is. Az egyik zárkatársam higgadt jogász férfiú volt, és könyörgött: Miklós, az Isten szerelmére, ne mondj ilyeneket, ez csak olaj a tűzre! Az utolsó percben aztán megjött az eszem. Valószínűleg igaza lett volna. Az utolsó szó jogán csak valami olyasmit mondtam, hogy érzésem szerint nem követtem el semmiféle bűncselekményt, nem érzem magam ellenforradalmárnak, és méltányos, enyhe ítéletet kértem.

A vádiratot egyszer olvastam, az egész csoportra vonatkozó anyag olyan húszoldalas lehetett, amiből a rám vonatkozó rész másfél oldal terjedelem sem volt. Azzal kezdődött, hogy a Lambrecht Miklós által vezetett önkéntes mentőszolgálat ugyan foglalkozott sebesültek szállításával is, de fő tevékenysége az ellenforradalmárok támogatása volt. Ezzel azt akarták mondani, hogy mentőautóink fegyvert szállítottak. Én ezt mindig cáfoltam, mert ilyesmiről nem volt tudomásom, és ha netán láttam volna, valószínűleg szólok a fiúknak, hogy ha vöröskereszttel van díszítve az autó, azt komolyan kell venni.