Minden héten elmentem a Deák térre, ahol először azt mondták, hogy a halottak között, az elfogottak között nincs, rendőri őrizetben sincs, és mint eltűntet fogják keresni. Tudtam, hogy hazudnak, tudtam, hogy a Gyorskocsi utcában van. Akkor jött egy közjáték, január elején. Az alattunk lakó családnál, Bányaiéknál voltam lent Mária nővéremmel. A háziasszonnyal beszélgettünk, közben a háttérben a BBC magyar adása szólt. Egyszer csak azt hallottam a rádióból, hogy Maléter Pált kivégezték. Akkor sokkszerű állapotba kerültem. Nem vagyok hisztériás alkat, nem visítottam, nem zokogtam, elkezdtem sírni, de nem hangosan. Azt hiszem, ijesztően nézhettem ki. Azért gondolom, mert végül áthívták a szomszédban lakó ávóst, aki átment a két házzal odébb lakó Szalma őrnagyhoz, a Gyorskocsi utca parancsnokához. Avval jött vissza, hogy Szalma azt mondta, ez nem igaz, ha megtörtént volna, ő tudna róla. Bányaiék kihívták az ügyeletes orvost, aki nyugtató injekciót adott be nekem, amitől mélyen elaludtam.

960-ban Vácott voltam, amikor a nevezetes éhségsztrájk volt, én azonban a kórházban voltam. Az idősebbek, a régebbi rabok mondták, az a szokás, hogy kórházban, a gyógyítás alatt nem sztrájkolunk. Akkor egy nagy influenzajárvány volt, háromszor is voltam kórházban. Amikor visszamentem a zárkába, azt mondtam, ha itt lettem volna a körletben, én is sztrájkoltam volna veletek. Volt köztünk valaki, akiről gyanítottuk is, hogy besúgó, nyilván az jelentett fel. Kivittek bennünket az udvarra. Én még annyi pléhcsillagos őrnagyot meg alezredest életemben nem láttam. Fölolvasták, hogy a sztrájkban való részvételünkért büntetésben részesülünk, azalatt kedvezmény nincs, és a további kedvezményből ki is vagyunk zárva. Ami burkoltan azt jelentette, hogy a teljes ítéletet le kell ülni. Elkerülök Nosztrára, rögtön jelentkezem kihallgatásra: én kórházban voltam, alá is írtam az ívet, hogy nem sztrájkoltam, nem tudom, miért kerültem ide. Rendben van, majd ha visszakerül Vácra, ott jelentkezzen. De nem Vácra kerültem, hanem a Gyűjtőbe. Rögtön jelentkeztem. Nosztrán kellett volna elintézni az ügyet – mondták. 1960-ban, édesanyám halála után hagyatéki tárgyalásom volt, ott mesélte el a feleségem, hogy az utolsó válasz, amit a börtöntől kapott, hogy a férje ügyét megvizsgáltuk. Igaz, hogy férje nem vett részt a sztrájkban, de a többieket biztatta, amit maga is elismer.

Csak 1958 őszén hirdették ki a másodfokú ítéletet. Ezt azért halasztotta el Vida Ferenc tanácsa, meg ő valószínűleg már a Nagy Imre-perre készült. Másodfokon helybenhagyták a tizenkét évet, és ez jogerőre emelkedett. Bergernek vettek le a büntetéséből: életfogytból tizenöt év lett. A nemzetközi helyzettől függött minden, de én azt egy percig se gondoltam, hogy végig kell ülni ezt a tizenkét esztendőt. Azt gondoltam, hogy nemzetközi nyomásra előbb-utóbb kiengednek. Mindig felírták a lapjaimra, hogy Tóth István, szabadul: 1969. április 13-án. Ezen mindig mosolyogtam, hogy előbb lesz az. Úgyhogy nem is lepett meg, hogy bejött. Azért gondoltam ezt, mert a világ elég tekintélyes része velünk volt és tudta, hogy itt az ítéletek nem voltak tárgyilagosak. Emlékszem, mikor 1960-ban rendkívüli amnesztiát hirdettek, Donáth Ferinek, aki zárkatársunk volt, ezt előbb megmondták, és neki is az volt a véleménye, az enyhítő tényezők előbb-utóbb úgy jelentkeznek, hogy nem fogjuk leülni a teljes büntetésünket.

Aztán 1958 januárjában több zárkarendezés volt, egybekerültem Péch Gézával. A Kisfogházban hat csillag van. A B csillagban akkor alakították át a küblirendszert WC-rendszerre, meg a padlókat melegbetonra, és akkor kerültünk a Kisfogház második emeletére. Ott volt Obersovszky Gyula is. A második emelet ablakai egy placcra néztek, le volt betonozva az a rész, ott sétáltunk, és láttam, hogy ki volt mélyítve a hat akasztófa helye. Ha elkezdtek cövekelni hajnalban, tudtuk, hogy aznap akasztás lesz. Én akkor már tudtam a zárkatársam ítéletét, mert a per negyedrendű vádlottja, Békési Béla is abban a csoportban volt, akiket a Kisfogház második emeletén őriztek. Ő is a B csillagból került föl. Nagyon kedves gyerek volt, még előadást is tartott nekünk, hogyan csinálják a Biogalnál a penicillint. 1958. április 22-én Bélát hozták ki először. Az ajtóban megkérdezték – ez volt a szabály –, hogy hívják, erre Béla azt mondta: „Ugyan, uraim, hagyják már ezt a cirkuszt". Aztán odavitték az akasztófához. Amíg ki nem rúgták alóla a sámlit, egész idő alatt ismételte:„Éljen a szabadság, éljen a függetlenség, éljen Magyarország!" Másodiknak Gerlei Józsefet hozták, aki jobban meg lehetett törve, mert csak azt mondta: „Isten veletek, fiúk." A harmadik volt Péch Géza, már bent a börtönben hatalmas hangon kiabálta: „Isten veletek, fiúk, szervusztok, bajtársak!" Ezt kiabálta, amíg kiért az akasztófa alá, akkor: „Az ítélet jogtalan, alkotmányellenes, Kádárék ezért felelni fognak." És az utolsó mondata ez volt: „Éljen a keresztény, szocialista Magyarország." Ekkor húzták ki alóla a sámlit. A negyedik egy munkásszármazású ember volt, Balogh László. Ő az utolsó pillanatban szép hangon azt mondta: „Éljen a forradalmi munkásosztály." Hát így haltak meg. Utána sokszor elmondtam magamban ezeket a mondatokat, hogy később el ne felejtsem.

Az bennem volt, hogy olyan perben vagyok, amelyben a halált is ki lehet mondani. Nem azért, mert a BHÖ ezt mondja, hanem a helyzet miatt. Mint ahogy nem lepődtem meg, amikor a rendőrség elfoglalása miatt a mellettem ülő Bergerre halált kértek. Aztán rám is. Akkor még nem tudtam, hogy országosan hogyan osztják a halált. Nekem az volt a véleményem, hogy ezekért a cselekményekért nem lehet halált kiszabni, de persze arra nem gondoltam, hogy kiszabtak ők másokra is, kisebb cselekményért is halált. A célt azonban, amit kitűztek maguk elé, nem tudták elérni. Nem törtünk meg, és nem bűnbánók voltunk, hanem szemtelenek. Ezzel magyarázom a viszonylag súlyos ítéletet. Másnap délután szólhattunk az utolsó szó jogán. De alig mondtam valamit, rögtön beleszóltak, úgyhogy igen rövid voltam. 1957. augusztus 2-án volt az első fokú ítélet. Az ítélethirdetés után adtak egy félórás beszélgetést a hozzátartozókkal. Beszélgetek a feleségemmel, megkönnyebbülve, mert halált kértek ellenem, és csak tizenkét évet kaptam első fokon, az semmi.

Az elsőfokú eljárásból az maradt meg bennem, hogy a bíróság egyáltalán nem volt tárgyilagos. Még a legpozitívabb dolgot is ellenem fordították. Talán az országban én voltam az egyetlen, aki azokban a napokban az oroszok mellett szólt. Említettem, hogy amikor október 27-én a munkástanács elnökévé választottak, azt javasoltam, küldjünk köszönő táviratot a szovjet parancsnokságnak. Néhány nappal azelőtt, ugyanis provokálták őket, a tankokba az asszonyok krumplit nyomtak, a katonákat leköpdösték, és ők nem használtak fegyvert, nem vágtak vissza. Magatartásuk dicséretet érdemel, a köszönet egy jövendő magyar–szovjet barátság alapja lehetne. Nem szólaltak fel ellene, néhányan morogtak ugyan, de elfogadták. Arról volt szó, hogy kommunistaellenes vagyok, pedig magam is párttag is voltam régebben. Mivel számítottam ilyesféle a folytatásra, minden cselekedetemet följegyeztem, és a feleségem átvitte az ügyvédnek. Nem lehet kommunistaellenes, aki abban a súlyos helyzetben, október 27-én ilyen javaslatot tesz – mondta az ügyvéd. Erre a bíró egy pillanatra meglepődött: Csak azért tette, hogy népszerűséget szerezzen. Nem tudom, hogy gondolta, hogy október 27-én ezzel népszerűséget szerezhettem volna.

1957. január 29-én racionalizálás címén elbocsátottak a munkahelyemről. Markó Gyula magához kérette Velsz Aladárt, az ügyvédi kamara elnökét, és – előttem – arra kérte, vegyenek fel az ügyvédi kamarába. Egy kis belső vizsga után 57 márciusában föl is vettek.Január végén előbb engem bocsátottak el, aztán Csincsák Endrét, és őt rögtön internálták. Én arra számítottam, hogy az elbocsátással megúszom, aztán híre jött, hogy egymás után tartóztatják le az olyan embereket, mint Tihanyi Árpád vagy Vörös Jenő. Hozzám hasonló tanácsi dolgozó letartóztatásáról nem tudtam. Valamit azért gyaníthattam, mert a letartóztatásom előtt három héttel már ki volt készítve a fehérneműm, ha mégis elvinnének. „Akinek vér nem tapad a kezéhez, az ellen eljárás nem indul" – mondta Kádár. Tehát abban bíztam, hogy ha le is tartóztatnak, az nem lesz hosszabb idejű. Kihallgatnak, és ennyi lesz, hamar ki fogok jönni. És természetesen nem megyek vissza a megyéhez. 1957. április 13-án éjfél körül jöttek értem. Megállt az autó, mondtam a feleségemnek, azt hiszem, értem jönnek. Éreztem. Ahogy felhúztam a redőnyt, már másztak ki az autóból a fegyveres karhatalmisták. Körülállták a házat, bejöttek az előszobába, mondták, hogy letartóztatnak, öltözzek. Amikor a teherautóra fölmentem, egy kötél volt ott, azzal verni is, akasztani is lehetett volna. Amikor Berger Sándort letartóztatták, őt megverték a kötéllel. Én, akit nem vertek meg, inkább kivételnek számítottam. Ahogy a feleségem később elmesélte: az a férfi, aki a letartóztatást vezette, másnap odament hozzá motorbiciklivel, azzal, hogy nem bántottuk a férjét.

Hivatalosan soha nem éreztették velem, hogy 56-os múltú vagyok, a gyakorlatban mégiscsak értek hátrányok. A nyugdíjam az első hónapokban négyezer-kétszáz forint volt. Aztán januárban százzal emelkedett, és ez így ment egészen 1986 januárjáig, amikor a Magyar Közlönyben megjelent a Minisztertanács rendelete, amely előírta, hogy a börtönítélet előtti szolgálati időt be kell számítani a munkában töltött évekbe. Akkor megemelkedett a nyugdíjam. De nemcsak a fizetésben mutatkozott meg a megkülönböztetett bánásmód, hanem az évente egy-két alkalommal kiosztott jutalmaknál is. Vagy mellőztek, vagy ha adtak is, a lehető legkevesebbet, amennyit egy orvosnak ki lehetett osztani.

Aztán expressz ajánlott levélben, elővezetés terhe mellett, április 1-jére beidéztek a Budapesti Főkapitányság Igazgatásrendészeti osztályára. Bementem, és egy gyomorbajos küllemű rendőr őrnagy kihirdette előttem a határozatot, hogy rendőri felügyelet alá helyeznek, ami annyiból áll, hogy nem hagyhatom el Nagy-Budapest területét, este tizenegytől reggel ötig a lakásomon kell tartózkodnom, és nyilvános helyre nem járhatok. Időnként megjelent egy alak a kerületi kapitányságtól, a házfelügyelő beengedte, feljött a lifttel és becsöngetett hozzánk. Az elején mentegetőzött, hogy nem a doktor úr a mi profilunk, de hát muszáj, később az is elég volt, ha a feleségem kiadta a papírt, ő meg aláírta anélkül, hogy engem látott volna. És minden vasárnap jelentkeznem kellett a körzeti őrszobán. Aztán orvosi ajánlásra engedélyt kaptam, hogy hetenként kétszer délután négy és öt között elmehetek a Lukács fürdőbe úszni. Végül október 31-én megszüntették a rendőri felügyeletemet.

1962 őszén, a novemberi vagy a decemberi beszélőn Gizi virágnyelven jelezte, hogy lesz valami. Kapott egy fülest, miszerint az ENSZ közgyűlése levette napirendjéről a magyar ügyet, és ennek fejében a népköztársaság amnesztiát ad az 56-osoknak. Kádár március 21-én, csütörtökön jelentette be az amnesztiát, mi pénteken megtudtuk a smasszerektől, és szombaton reggel a börtönparancsnok hivatalosan is kihirdette. Nagyon megörvendtünk a hírnek.  Vasárnap lementem a laborba, és lázas buzgalommal megírtam az utolsó kivonatot az előző napokban összekészített irodalmi anyagból. Hétfőn délelőtt rendet csináltam a laborban, ahogy a patikusunk is a gyógyszertárban. Mindent a helyére, leltár, egyebek. Igyekeztem úgy hátrahagyni mindent, hogy aki a helyemre jön, tudjon tájékozódni. A belgyógyász kollégák a kórlapokat zárták le. Hétfőn becsomagoltuk a könyveinket, másnap a börtön feladta postán utánvéttel. Délután átkísértek a főépületbe, és elhelyeztek az úgynevezett szabaduló zárkában. Az egész éjszakát átdumáltuk.  Mi, politikaiak, akik Vácról március 26-án kora reggel szabadultunk, hatan voltunk orvosok, plusz még egy-két házimunkás és négy vagy öt szakmunkás a gombüzemből. A Gyűjtőből százával jöttek ki, ugyanúgy a vidéki nagy házakból, Sátoraljaújhelyről meg egyéb helyekről is. Reggel nyílt a zárkaajtó, és a smasszer felolvasta a neveket. A politikaiakat vették elsőnek, mentünk a raktárba, ott öltöztünk fel az előkészített civil ruhákba, és felvettük a pénzünket is. Mindenkinek volt valamennyi forintja, részben a keresetéből, részben, amit beküldtek, bár az utóbbi időben inkább mi küldhettünk haza egy keveset. Aztán mentünk a kijárat felé, ahol még egy soha nem látott törzsőrmester tartott igazi belügyi eligazítást, amelyben több volt a fenyegetés, mint az útravaló. Közölte: aki bármit csinál, annak utánanyúlunk és lesújtunk, az visszakapja az itt hagyott ítéletét. A végén a lelkünkre kötötte, hogy a leggyorsabb tempóban menjünk a buszmegállóhoz vagy a vonathoz, és hagyjuk el Vácot.  A pesti busz az orrunk előtt ment el. Leügettünk a vasútállomáshoz, és valamikor háromnegyed hétkor felszálltunk egy iskolásokkal teli vonatra. Hallottuk, hogy a srácok összesúgnak: ezek 56-osok. Jólesett hallani. Az egyik barátunk Újpesten szállt le, a lelkére kötöttem, hogy hívja fel a lakást, mondja meg, hogy már útban vagyok hazafelé. A feleségem hét óra körül kapta a telefondrótot. Nagy izgalommal vártak. Fél nyolckor csöngettem.