Ebben a történetben nemcsak az én lelkemről van szó, hanem egy precedensről, amelyre a szakmának föl kellett volna kapnia a fejét, amelynek az a lényege, hogy valakit saját kollégái politikai okokból nem kívánatosnak minősítenek. És ha egyszer politikai okokból kezdjük egymást nem kívánatosnak tartani, akkor ne reménykedjünk a vélemények pluralizmusában, akkor ami itt alakulóban van, az nem demokrácia lesz, hanem ugyanolyan puha diktatúra, mint amilyen korábban volt, csak a szereplők változnak.

Ezért néhányan, Kardos G. György, Varjas Endre és jómagam elég sok glosszával, néhány publicisztikai írással – amelyeknek mindig Három kérdés volt a címe –, vitába szálltam olyan sajtó-megnyilvánulásokkal, amelyekből azt a radikalizmust éreztem ki, hogy itt most minden tagadódik. Hogy itt most tisztességes emberek négy évtizedes igyekezete nemcsak hogy megkérdőjeleződik, hanem a bűnös cselekvés kategóriájába sorolódik, és az országnak olyan jövője rajzolódik ki, amelyet én – éppen a pluralizmus és az elképzelt demokrácia jegyében –, úgy gondoltam, hogy vitathatóvá tehetek. Ebben a megosztásban egy idősebb nemzedék, a volt MSZMP-tagok egy része állt szemben egy fiatalabb nemzedékkel, amelyben szintén voltak MSZMP-tagok, de azok ezt minél hamarabb igyekeztek elfelejteni.

1988 májusában pártértekezlet volt, amely változások sokaságát indította el az országban. A pluralizmus jegyében pártok szerveződését tette lehetővé, és az Írószövetség nagyon hamar ott találta magát, hogy kivonult belőle a politika, a politizáló kedvű írók különböző szerveződésekben, a Magyar Demokrata Fórumban vagy a Szabad Demokraták Szövetségében találták meg működési területüket. Ezzel az Írószövetség elveszítette azt a súlyát is, hogy egy politikai ellenzéki gyűlésnek számítson.

Az a véleményem, hogy a monolitikus állam- és párthatalom leépülése nem 1988-ban, a májusi pártértekezlettel indult el, hanem a hatvanas években. Ennek a pártnak ugyanis az a lényege, hogy egyeduralkodik. Mihelyt az egyeduralmából bármit fölad, önmagát kezdi föladni, és mire elérkezünk a nyolcvanas évek végére, annyi mindent feladott már, hogy önmaga is alig létezik, hiszen a hatalmát csak kapkodó, hisztérikus beavatkozásokban, kézi vezérléses megoldásokban próbálja érvényesíteni, de a hatalom igazából már kicsúszott a kezéből.

Amikor a rendszerváltás előjátékai voltak, akkor én a különböző pártoknak és csoportosulásoknak a programvitáira mindig elmentem, és próbáltam elérni, hogy az akkor alakulófélben lévő pártok vegyék bele a programjukba a megszálló csapatok azonnali és feltétel nélküli kivonulásának a követelését, és a jóvátétel követelését Moszkvától a nekünk okozott károkért. Ezt követeltem az egyéni petícióimban, amelyeket az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez írtam angol nyelven, a Helsinki Utókonferenciához, és más szervekhez. Ilyen petíciót adtam át a Váci utcán 1987-ben Szokolovnak, aki hadügyminiszterségének utolsó heteit töltötte éppen, és ellátogatott Magyarországra. De még 86-ban Gorbacsovnak is írtam egy ilyen petíciót. Persze egyikőjüktől sem kaptam választ. Vagy amikor 89-ben délután 4-től másnap reggel 7-ig tartottunk tüntetést a moszkvai birodalom budapesti nagykövetsége előtt. Meg kell jegyeznem, hogy az akkor már tevékenykedő és föléledő pártok elhatárolták magukat ettől a tüntetéstől. Ott voltak Krassóék is, ha jól emlékszem, vonatjegyet adtak át a követségen a hazautazáshoz az oroszoknak. Én pedig szabályszerűen átadtam egy petíciót. A követség alkalmazottai kijöttek, és át is vették tőlem a petíciómnak egy példányát, amelyben követeltem a megszálló csapatok kivonását és a jóvátételt. Ezek mind olyan események voltak, amelyek véleményem szerint azért valami kis szilánkszerűen hozzájárultak, hogy ebből a sok-sok kis szilánkból valami kis konglomerátum gyűljék össze.

Nagyon sok a szegény Magyarországon. Rengeteg az olyan ember, aki önhibáján kívül a létminimum alatt vegetál. Megdöbbentő, hogy tizenegy évvel a rendszerváltás után ez a helyzet Magyarországon, és az állam nem gondoskodik a szegényekről. Nekem ez fáj, és botrányosnak is tartom. Valami nincs rendben, ha itt telente emberek fagynak meg. Nagyon fájdalmas dolgok, amibe belelátok. Arra sem voltam elkészülve, és nagyon megdöbbentett, hogy a kórházakban annyira rossz a helyzet. Az a benyomásom, hogy nem sok, vagy semmi se történt a rendszerváltás óta a kórházi helyzet javítására. Sajnos inkább ilyen típusú észrevételeim vannak, úgy gondolom, hogy tizenegy évvel Magyarország felszabadulása után a szociális helyzetnek jobbnak kellene lenni, és látom, hogy nem az. Azt is látom, hogy politikai vonatkozásban nagyon sok torzsalkodás folyik, nagyon sok ellenségeskedés van a politikában, és azt is látom, hogy a kormány érdeklődése inkább arra vonatkozik, hogy Magyarország minél előbb bekapcsolódjék az EU-ba. Inkább a többi országgal való viszonyukat akarják ápolni, és nem annyira törődnek az itt élő emberek helyzetével és annak a javításával. Szóval nagyon lassan történik valamifajta javulás.

A 88/89-es fordulatról hírt adott a svájci média is. A nagy élményem az volt, amikor 89 novemberében reggel hét óra tájban kinyitom a rádiót, és bemondja, hogy a berlini fal összedőlt. Én elbőgtem magam. Akkor rettenetesen megindultam, és úgy éreztem, hogy na, most jön a szabadság, nemcsak Németországnak, hanem egyáltalán Kelet-Európának. Nagyon mély, megrázó élmény volt. Figyeltük a rádiót, a sajtót, és tudtuk, hogy belátható időn belül Magyarország is szabad lesz.

93-tól mindig a barátnőmnél laktam. Náluk nagyon szerettem, ők mindig barátiak, kedvesek voltak velem. Gyakran mentem színházba. Nagy élményt jelentett, hogy egy színpadról a magyar nyelvet hallom, az teljesen elbűvölt. Elkezdtem kirándulni, a barátnőmék elvittek messzebbre is, a Mátrába, az Őrségbe, a Bakonyba, és láttam, hogy mennyi szépség van az országban. Akkor úgy éreztem, hogy szeretek Magyarországra jönni. Érzékeltem, hogy Magyarország szabad, hogy nincsenek a nyakunkon az oroszok.

A rendszerváltozás azt is hozta a falunak, hogy visszanyerte az önállóságát. Addig Sajóhidvéghez volt csatolva. Visszakapta a nyolcosztályos iskolát is. Egy időben itt csak kisegítő iskola működött, most eltérő tantervű osztályok vannak, a gyerekek egyharmada ilyen osztályba jár. Az önállóság persze gondokat is hozott. A képviselőknek fel kellett nőni a felelősséghez, ezt tanulni kell. Az is gond, hogy csak három tősgyökeres körömi pedagógus van, a többiek bejárók. A pedagógus jelenléte a faluban éppen olyan fontos, mint a papé. A tanítás az iskolában folyik, a nevelés pedig az utcán. Sokkal többet tud elérni az a pedagógus, aki itt él. Az itteniek mindig is törődtek a környezetükkel, most többet tudnak költeni a házaikra, és igényesebbek is. Másrészt lehetőség nyílt arra, hogy különféle kezdeményezések szülessenek. Ilyen a Rákóczi emlékmű. A falunak régi vágya volt, hogy megjelölje emlékhelynek azt a Köröm határában lévő mezőt, ahol az Ónodi Országgyűlés lezajlott. Öt évvel ezelőtt a régi temetőben felállítottunk egy emlékoszlopot Rákóczi melldomborművével, Göncz Árpád avatta fel. Meghívtuk a Rákóczi szövetség különféle csoportjait, Magyarországról, Szlovákiából, Kárpátaljáról, Erdélyből, és itt is megszületett a Rákóczi szövetségnek egy csoportja. Az idén egy oszlopsorral bővült az emlékhely. Tizennégy gránittábla örökíti meg Rákóczi Ferenc életének állomáshelyeit, Mádl Ferenc avatta fel májusban. Az ilyen alkalmak összetartozás-tudatot erősítő közös élmények. Sok segítséget kapunk a központi költségvetésből pályázatok útján, valamint alapítványoktól és magánszemélyektől is.

A rendszerváltás kegyelem volt, amit megérdemeltünk. Úgy érzem, hogy ez 56-nak a gyümölcse. Nagy Imre temetése a határkő. Hátborzongva hallgattam Orbán Viktornak a Hősök terén elmondott beszédét, arra gondoltam, hogy az életével játszik. Tudtam, hogy ennél sokkal kisebb dolgok miatt is megöltek embereket. Számunkra a nagy nóvum a vallásszabadság, a demokrácia volt, nem is álmodtunk róla, hogy a mi életünkben még bekövetkezhet. Megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal, az egyházi üldözés csúcsszerve, aztán olyan gesztusokat tettek az egyház felé, mint az intézmények visszaadása, a szerzetesrendek újratelepedése. Mindez hatalmas, eufórikus élmény volt. Amit viszont soha sem gondoltam volna, hogy demokratikus választások során a marxisták visszakapják a hatalmat, és a régi emberek jönnek vissza a hatalomba. A demokrácia a többség uralmát jelenti, a többség pedig manipulálható. A körömiek ugyan a nemzeti oldalra szavaztak, de a szomszéd faluban, Girincsen a kispapnak készülő cigánygyereket árulónak tekintették, mivel ő nem az MSZP-re szavazott. Itt a falvaknak egyfajta lelki egysége van. Vannak irányítók, és az irányítók valahova elköteleződnek. A cigányság kettéoszlott az elmúlt idõben. Egyik része a nemzeti, a másik része a marxista befolyás alatt van, ők ezt a programot fogadták el.