A Richter akkor elég rossz állapotban volt, rossz termékei voltak, nem volt jó vezetés. Akkor látták a minisztériumban, hogy itt kéne egy jó vezető és Bogsch Erikre esett a választás. Hungarotexes volt a papája, Spanyolországban nevelkedett, jól tudott nyelveket, vegyészmérnök volt és Varga Edit odavette maga mellé, amikor végzett az egyetemen. Sokat tanult a Richterben fiatal kezdő korában. Kiküldték Mexikóba, egy pár évig ott volt, ott jártas lett a kereskedelmben, hazajött, és pár év múlva kiküldték Angliába. Onnan hívták haza. Ő addigra már nagy tapasztalatot szerzett, azért Angliából kereskedni az minőségi dolog volt. Nagyon jól ment az üzlet, ott is vettünk egy kis vállalatot Angliában, ott is tevékenykedtünk állatgyógyászati cikkekben.Bogsch Erik ezt nagyon jól hasznosította. Megtalálták a minisztériumból és ’92 novemberében haza jött. Átvette a Richtert, és kipucolt mindent ami eladhatatlan volt. Profiltisztítást hajtott végre és gyakorlatilag 16 éve elég komoly sikereket ér el. Közben el elkezdték privatizálni a Chinoint is. A Sanofi francia cég vette meg. Nagy sikertörténetnek könyvelték el, de a Sanofi egy telephellyé degradálta, nagyjából. A Chinoinba állítólag őrült tömegű szabadalom volt a fiókokban. Ez a mi tolvajnyelvünk, hogy a vegyületek a dossziékban vannak egy darabig, utána vagy lesz belőlük valami, vagy nem. Nagyon sok kell ahhoz, hogy egy dossziéból termék legyen, és egy ilyen nagy cég meg tudja engedni magának, hogy kifuttassa és rászánjon 5 évet. A Sanofi így vette meg a Chinoint. A Richter gyakorlatilag azt az utat választotta, hogy nem szakmai befektetőt keresett, hanem sok apró befektetőt. Ez Bogsch elévülhetetlen érdeme, hogy mindig úgy emlegetik a Richtert, hogy az egyetlen magyar gyógyszergyár, ami nem igaz sajnos, mert az egész gyógyszergyár 75 %-a külföldi befektetők kezében van, de nem szakmai befektetők, hanem kisbefektetők kezén. A Richter akkor, Bogsch  igazgatása alatt elkezdett felfutni, és minden erővel a saját hálózatát kiépíteni. Akkor neki már volt ez az ukrán  és orosz vállalata, akkoriban alapították, ami már nem rajtunk keresztül történt. Volt a moszkvai irodának egy 25 éves évfordulója, nagy-nagy ünnepség ott Moszkvában, ott már tárgyalt egy orosszal, hogy csinál vele egy külön vállalatot. Csinálta ezeket a kis vállalatokat különböző helyeken. Aztán rájött, hogy nincs meg a hálózatnak az adminisztratív háttere, és akkor rögtön, mikor hazajött, kért engem, hogy menjek oda hozzá. 

A rendszerváltás körül vagy még az előtt is kezdett a gyógyszeripar a Medimpex vonzásából fellazulni. Lépéseket tett, hogy ne ilyen hagyományos módon dolgozzunk, mint eddig. A Medimpex egy külkereskedelmi vállalat volt, de akkor már kezdtek olyan szelek fújni, hogy nem kell ennek külkereskedelmi vállalatnak lenni, legyen a gyógyszergyárak tulajdona, közös vállalat. Ennek a menete úgy zajlott le, hogy a minisztérium nem akarta, hogy ez az egész kicsússzon a keze alól és ezért létrehoztak belőle egy kisebb, Pharmatrade nevű vállalatot és oda bekapcsolták a gyógynövény, illóolaj és egyéb vegyes dolgokat, s ez maradt a Külkereskedelmi Minisztérium tulajdona, állami vállalatként. A gyógyszergyárak: a Richter, a Chinoin, az Egis, a Biogal és a Human közös vállalata pedig maradt a Medimpex, amiből kft. lett. Ez ’82-ben volt. Akkor a Laczai nevű volt gazdasági igazgató lett a vezérigazgatója a Medimpex közös gyógyszer vállalatnak, a Pharmatrade-nek, mint külker vállalatnak pedig Erdei Tibor, aki korábban szintén a Medimpexnél volt. Így szétvált a két cég. Így a Medimpex teljes egészében a gyógyszergyárak fennhatósága alá került. Igazgatótanács volt, tehát úgy működött, mint egy részvénytársaság, csak a közös vállalat részjegyekben testesült meg. Nem részvényekben, hanem közös vállalati formában. A gyógyszergyárak akkor még nem nagyon önállósodtak mindenben, de kezdték ezt a szemléletet tovább vinni, hogy minek ez a duplicitás, mi megtermeljük, el is tudjuk adni, minek ide még egy külker monopólium. Akkor, ’82 után 2 vagy 3 év múlva elkezdtek mozgolódni, hogy elviszik a kereskedelmi munkát. Akkor az egyik legjobb vezérigazgató helyettesünket a Richter elvitte főosztályostul együtt. Kiválasztották a legjobb embereket. Úgy ahogy volt, kiemelték alólunk a tevékenységet emberekkel együtt. Így kezdődött. Akkor elkezdték  mások is megcsinálni. Még voltak dolgok, amit otthagytak, pld. a szovjet és ukrán exportot otthagyták. Akkor jártam Kijevben. Nagyon sokat voltam Moszkvában, Kijevben, hiszen Ukrajnában a Richter csinált egy vállalatot, azt már nem rajtunk keresztül, de nem ment a dolog, tehát ki kellett menni és rendet kellett tenni. Ott az igazgatótanácsokban nem tudták, hogy mit csináljanak, nem volt tapasztalatuk, mert ezek a közös vállalatok, 18 darab, azoknak mi mind tudtuk, hogy az igazgatósági üléseknek hogy kell lezajlaniuk, hogy kell csinálni egy leváltást stb. Ott már akkor ők kezdtek önállóan alapítani vállalatokat, már csináltak Oroszországban egy termelőt, Ukrajnában, aztán Azerbajdzsántól kezdve mindenhol. Akkor nem volt, aki fékezze őket, mert ha a Medimpex még monopol helyzetben van, akkor legalább 5 vállalat-alapítást megakadályoz, mert nem volt értelme. A Richter tehát szép csendben elszívta az exportot.

Kezdetben csak a Történelmi Igazságtétel Bizottságával volt kapcsolatom, Ungváry Rudin keresztül. Rudi írt nekem 1988 elején, azóta levelezünk. Elmondtam neki, hogy még mindig félek, nem hiszem el, hogy a hatalom részéről őszinte a változtatás akarása. Ettől függetlenül 1989. június 16-án részt vettem a temetésen. Ott álltam a koporsó mellett, és koszorút is vittünk Mihala Ferivel. Az igazság az, hogy akkor sem történt meg a valódi változás, amikor már megvolt rá a lehetőség. Az elmúlt hat évben történtek sajnos igazolták a félelmemet. A rendszerváltozást az reprezentálta volna igazán, ha az 56-osokat, akik mintegy „megalapozták” a rendszerváltozást, az első helyen, a legsürgősebben erkölcsi és anyagi elismerésben részesítik. A váltás megkezdésekor mindenki arról beszélt, hogy a rendszerváltás azért következett be, mert győzött 56 szelleme. Ha ez így van, akkor azt az elismerést, amelyet Kádár annak idején, a puccs végrehajtása után, a kezdet kezdetén megtett – létrehozta a Szocialista Hazáért és még egyéb más kitüntetéseket, és a kulcspozíciókba beemelte saját embereit –, 56 szellemében ennek az új rendszernek is meg kellett volna tennie. Azok a pufajkás legények, akik végigverték az országot és eltiporták az „ellenforradalmat”, az elismerést időben, azonnal megkapták, de most már öt év eltelt, és még mindig nem törődnek azokkal a forradalmárokkal, akikre hivatkoznak, akik szellemében létrejött a rendszerváltás. Milyen kiegyezés az a régi erők meg az új között, hogy a régiek privilégiumait meghagyom, de az újaknak, akiket most elismerünk, azoknak nem adunk semmit. Magyarországon nem vagyoni kártérítést kellett volna adni először. Hiszem, ha az indulás pillanatában megnyerték volna azokat, akiknek 56 köszönhető, minden másképp lett volna. Ez egy kicsit elszomorít. Az 56-osok elég heterogén társaságot alkotnak. Vannak köztük periférián élő szerencsétlenek, és vannak olyanok, mint például én is, meg rajtam kívül még nagyon sokan, akik dolgoztak, nem hagyták eltiporni magukat, és ebből jött is valami. Szerintem nagyon elszúrta a rendszer, hogy induláskor nem rendezte a személyi kérdéseket. Mint ahogy a spanyolok megcsinálták annak idején, jobbra-balra felálltak az ellenfelek, kezet fogtak, kész. Itt nem történt meg. Miért nem lehetett ezt csinálni, ha egyszer azt mondjuk, hogy nincs retorzió? Itt van ez a személyi kártérítési dolog is. Én végigültem árveréseket. Személyi kárpótlás kárpótlási jegyekkel, tényleges tulajdonosok nélkül – egy csomó ember ül ott, akinek tulajdonképpen semmi köze nem volt az 56-os mozgalmakhoz. Semmi. És kik gazdagodtak meg az egészből? Érdemes lenne megnézni, hogy nem az 56-osok, az biztos.

Kezdődött a rendszerváltással kapcsolatos bizonytalanság. Sajnos az első kormány gazdasági téren súlyos hibákat követett el. Nem lett volna szabad az egész iparról, főleg a műszaki értelmiségről azt feltételezni, hogy teljes egészében a régi rendszer kiszolgálója volt. Minden bizalmat megvonni tőlük, és egy mamutszervezetet, az Állami Vagyonügynökséget létrehozni, amely nem műszaki emberekből, hanem gátlástalan közgazdászokból állt, akik csak harácsolásban versenyeznek, és ezekre volt és van bízva az egész ország. És tönkre is ment majdnem minden. Ezt én már a kilencvenes évek legelején is láttam. Mondtam, hogy ebből nem kérek. Az MGM már 1988-ban – akkor én fejlesztési igazgató voltam, minden, a privatizálással, illetve a gyár további sorsával kapcsolatos fejlesztési kérdés hozzám tartozott – megkezdte a tárgyalásokat a világ két legnagyobb csapágyipari cégével, a SKF-fel meg a FAG-gal. Ha valaki laikus és nem ismeri a szakmát, akkor ne szóljon hozzá, bízzon meg a szakemberben, ha meg ismeri, akkor tudnia kell, hogy az SKF a világ egyik legnagyobb csapágygyártó cége, és ugyanilyen nagy és tekintélyes a FAG is. A FAG a németeké. Ez a két cég két éven keresztül folytatott tárgyalásokat velünk, azért versengve, hogy megvehessék az MGM-et. Kilencven-száz millió dollárban folyt a tapogatódzás. Elő volt készítve minden, már csak az áment kellett kimondani rá, megadni az engedélyt. Na de hát ehhez nekünk nem volt jogunk, csak az ÁVÜ-nek. Meg kellett volna hívni őket a komoly befejező tárgyalásokra. Az ÁVÜ viszont ahelyett, hogy komolyan megvizsgálta volna a helyzetet, és érdemi tárgyalásokat kezd, egyszerűen úgy tekintette az egészet, mintha nem lenne tiszta dolog, nem engedélyezte. Keresni kell valami mást, mondták az abszolút laikus „okosok”, és elérték, hogy mára már elszaladt az idő és az alkalom, nemhogy százmillióért, de egy fillérért sem tudják eladni csapágygyárként az MGM-et.  Amikor a befejező tárgyalásra az ÁVÜ nevében meghívtuk az SKF legmagasabb szintű vezetését, a második legmagasabb szintű vezetői jöttek hatan, hogy az ÁVÜ-vel tárgyaljanak. Az egész úgy kezdődött, hogy vagy húsz percig várakoztattak bennünket a folyosón. Végül behívták a delegációt – hideg vízzel sem kínálták meg a vendégeket – és öt-tíz percen belül közölték velük, hogy kérem, így és így gondoljuk a dolgot, jó napot kívánok, kész, elmehetnek. Egyáltalán nem készültek a tárgyalásra. Fogalmuk sem volt a beterjesztett anyagról, egy percet sem fordítottak a tanulmányozására. Az SKF-delegáció Göteborgtól gépkocsival fél Európát végigutazta. Azért gépkocsival, mert akkor tört ki az iraki háború és ezek a cégek vigyáznak az embereikre, megtiltották, hogy repülőgéppel jöjjenek. Januárban gépkocsival, egész Európán keresztül ideutaznak, hogy tárgyaljanak, és tíz perc alatt kirúgják őket. Ugyanezt csinálták a FAG-gal is. És most azt várják, hogy valaki majd komolyan jön tárgyalni. Teljesen leültették a gyárat. Mindez azért volt, mert egyetlenegy ember sem akadt a vállalatnál, aki felemelte volna a szavát, hogy de uraim, hát ezt nem lehet csinálni, és kiverte volna a balhét a legfelsőbb szinten, hogy mi ez? Antal Sándor, mint volt KISZ-titkár örült, hogy ilyen beosztásba juthatott, a többi nem érdekelte. Részemről nem volt értelme, hogy belemenjek egy küzdelembe az ÁVÜ-vel. Ezért csak egy évig maradhattam aktív vezető. Aztán sokan jöttek, hogy de kár, hogy nem engem választottak meg, milyen hülyeséget csináltak. Ha Darin lett volna a vezér – ő az egyetlen olyan ember, akire nem foghatták volna rá, hogy a múlt rendszer embere –, ő megvédte volna a gyár érdekeit. De az a helyzet, hogy ez a harc nagyon nehéz lett volna.

A Conditio Humana Alapítvány az egyik legkorábban alakult civil szervezet. Az ötlet Gulyás Gyuláék lakásán született meg 1989-ben, majd telefonáltak, hogy engem választottak meg titkárnak. Én a műemlékes múltam miatt lettem alkalmas, tudták, hogy járom a vidéket, ismerek olyan elhagyott épületeket, üresen álló plébániákat, amelyek felújítására lehet pályázni. Nem tudom, hogy melyik házra mennyit, de elég sok támogatást nyertek hivatalos, állami pályázatokon. Tíz évig menedzseltem az alapítványt. Ismertem embereket, épületeket, tudtam, hogy kit lehet felkérni esetleg ingyen vagy kevés pénzért tervezésre, műszaki ellenőrzésre. A kapcsolati tőkémet hasznosítottam. A pályázatokon kívül a legkülönbözőbb emberek támogatták az alapítványt. Például a barátaim, a Sipka házaspár. A legelképesztőbb történet az Aranka nénié, aki olvasott Kuklay Tóniról az Új Emberben, bement a plébánosához, hogy hozza össze őket, és felajánlotta a sashalmi házát. Azt ugyan nem tudták használni, de értékesítették, és az ára beolvadt az alapítványba. Ili néni, egy nyugdíjas tanárnő pedig a kis nyugdíjából küldött havonta bizonyos összeget az alapítványnak, és eljött a rendezvényeinkre. Tehát a civil mozgalomban van erő, van fantázia, van lélek. A máltaiak is sokat segítettek. A girincsi nyugdíjas otthonba befogadták a téli programokat, a karácsonyi ünnepségeket. Volt ott színielőadás, Tóni-előadás, kis mise, nagy mise. A Ládafia bábszínház például egészen minimális pénzért jött el minden évben. Azt Sipka Juli vállalata támogatta.  Az alapítvány a középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekeknek és a szüleiknek segített. A fogyatékosok foglalkoztatására, fejlesztésére akkor is léteztek intézmények, de a többségük nyáron bezárt. Az alapítvány elsősorban ennek a helyzetnek a megoldására jött létre. Hogy a szülőknek is legyen egy kis szabadságuk, egyetemi hallgatók és végzős gimnazisták vállalták a gyerekek nyaraltatását.

A rendszerváltás egybeesett a nyugdíjba menetelemmel. Abszolúte nem örültem neki, de nem is érdekelt. Énnálam ez nagy változást nem hozott, nekem semmivel nem lett jobb, se rosszabb. Az már nem az a rendszer volt, ami börtönbe dugott kétszer, ami miatt el kellett válnom tulajdonképpen a szovjet feleségemtől, az egy egész más rendszer volt már. Az a rendszer állandóan alakult, változott. Voltak ugye a hatalmas visszásságok, amiket tapasztaltam, az a rengeteg nívótlan munka, az a torz szemlélet, de ugyanaz van most is. Ugye többpártrendszer alakult ki, de én mindig a szocialistákra szavaztam, és most is arra fogok, mindig is. Itt az egyetlen olyan erő, ami tényleg, ha csak látszatban is néha, de a munkásokkal van. 

Miután 89 volt, akkor 90-nek a szelét már lehetett érezni. A városból sokan megkerestek: „Te, ide figyelj, országgyűlési képviselőnek vagy polgármesternek nem akarsz jelentkezni, vállalj el valami pozíciót itt! Indulj!” Én megmondtam, hogy legfeljebb a Kereszténydemokrata Néppártba lépek be, semmiféle más párt nem érdekelt. Akkor a KDNP jelölt először országgyűlési képviselőnek, majd polgármesternek. Végül alpolgármesternek választottak meg engem a KDNP, az MDF meg az SZDSZ együttes szavazatával. A polgármester a Fidesz jelöltje lett. Összeültem a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel – aki egy nagyon rendes SZDSZ-es képviselő volt –, és azt mondtam: „Osszuk fel a szakterületeket! Olyan nincs, hogy mindenki mindenért mindig felel!” Én vállaltam a külkapcsolatokat, elvállaltam a környezetvédelmet, a közszolgáltatásokból a távhőt, és kész.

Én nagy reményeket tápláltam azzal kapcsolatban, hogy itt valóban meg fog változni valami. Európai polgári demokrácia lesz. De nagyon gyorsan rájöttem, hogy nem! Itt generációknak kell változni ahhoz, hogy mentalitásban utolérjék Nyugatot. Nem gazdaságilag! Az egy dolog. Valaki megfogalmazta már előttem is, hogy egy ilyen rendszerváltáshoz, ha jól tudom, hat hónap kell. Ahhoz, hogy a gazdasági rendszer helyreálljon, hat év, de ahhoz, hogy emberileg is átváltozzon: hatvan év. És ami nagyon meglepett, hogy gazdaságilag semmivel sem lett jobb a helyzet. Sőt rosszabb, ahogy azt tapasztaltuk. Az emberek mentalitása felborult. Kende Péter fogalmazta meg nagyon jól, hogy amorális világ született, ami nem immorális volt, hanem annál rosszabb. Amorális, mert nem voltak erkölcsi kapaszkodók, támpontok, amelyekbe az ember fogódzkodhatott volna. Korábban ugye meghatározott szabályok voltak, voltak tabuk, de egyik pillanatról a másikra azt mondták, hogy kérem szépen, vége a kötelező marxista-leninista ideológiának, amit szinte vallásos hódolattal követett az ország apraja-nagyja.

Nagy Imréék újratemetésén már a Martinovics Szabadkőműves Páhollyal jelentünk meg, csoportosan. Márton László, az akkori főmester szervezte meg, és vezetett egy csoportot, akik részt vettek a forradalomban, úgyhogy ők elsősorban személyes kegyeletből jöttek. Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy hirtelen ebben a diaszpórában is nagyon sokan akadtak, akik hatalmas nagy szabadságharcosok voltak Magyarországon, de mindeddig nem igazán hangoztatták. Mint ahogy a rendszerváltás után is nagyon sokan verték a mellüket, hogy ők olyan ellenállók és ellenzékiek voltak, hogy csuhaj! Ami persze szintén nem igaz.

Jött a rendszerváltás Magyarországon. Ugye Nyugaton hamarabb fújnak a szelek. Gorbacsov és Reagan reykjavíki találkozója után a Nyugat már sejtette, hogy itt gyökeres változások lesznek. És volt néhány ismerősöm, barátom, akik akkor kezdtek sűrűbben járni Magyarországra, pontosan azért, hogy ezt a változást valamilyen módon közelebbről támogassák, vagy netán részt vegyenek benne. Ötvenhatosokra gondolok. Az 56 utániak, én úgy vettem észre, nem igazán törődtek azzal, mi fog itt történni. De az is igaz, hogy Magyarországon még 85-ben se hitte volna senki, hogy három-négy éven belül gyökeres változás lesz.