A tanítványaimmal, részben a saját osztályommal, részben a két évvel idősebbekkel ötévente találkozom. Az első érettségi találkozón beszámoltam róla, hogyan zajlott le az addig eltelt öt évem. Én voltam annak az érettségi találkozónak az egyik fénypontja. Az osztályfőnökük voltam, de amikor érettségiztek, addigra engem már letartóztattak. Rajtam kívül egy tanárt sem hívnak meg, engem viszont mindig megtisztelnek ezzel. Ők már az első perctől kezdve, a letartóztatásomtól kezdve rehabilitáltak. De hát az sem mindegy, hogy a hivatalos szervek mikor rehabilitálnak engem, a többieket és mindenkit. Én nem szorulok rá, de elvárom. Elvárom, hogy minél előbb mondják ki: akiket az 1956-os forradalomban való részvételük miatt elítéltek, azokat ártatlanul ítélték el. Nekem ennyi elég. Én ezzel az ügyet de facto lezártnak tekinteném. De ha csak azzal akarják megoldani a kérdést, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrány alól mentesítenek, az engem nem elégít ki. Ha én bárkinek azt mondom, hogy a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól ilyen és ilyen határozat mentesített, azzal azt is kimondtam, hogy engem megbüntettek, néhány évet börtönben töltöttem, de az nincs benne, hogy ártatlanul voltam benn. Én soha nem tartottam bűncselekménynek, amit elkövettem. Az más lapra tartozik, hogy célszerű volt-e ezt így kihangsúlyozni vagy sem, hiszen itt bizonyos fokig egy sakkjátszma zajlott. Engem csak az elégítene ki, ha egyértelműen kimondanák, hogy én, a másik, a harmadik, a negyedik nem volt bűnöző, bennünket ártatlanul ítéltek el. Az aztán már nem érdekel, hogy aki engem ártatlanul elítélt, azzal mi van, mi lesz, él-e még vagy nem. Olyan elképzelésem nincs, hogy ebből akármilyen formában tőkét kovácsoljak. Például, hogy a három évet fizessék meg, mert tíz, húsz év múlva esetleg még ez is felmerülhetne. Az ilyesmi engem nem érdekel. Az viszont igen, hogy ha patyolatlelkű voltam előtte, ugyanolyan patyolatlelkű legyek utána is. De ez még most nincs meg. Beszélünk arról, hogy ennyit vagy annyit ítéltek el, de azt nem mondták ki, hogy ártatlanul. Ez a felülvizsgálat egy nagy humbug, ha nem mondják ki egyértelműen, hanem megint kezdik, hogy a peranyag... Látjuk, hogy a peranyag milyen hatalmas irathalmaz, és hogy mennyire szét van szóródva. Kételyeim vannak, hogy egyáltalán fellelem valahol is a sajátomat. A közeljövőben majd elkezdek utánajárni. Kíváncsi vagyok, melyik pincéből, hogyan kerül elő majd az iratanyag.

Mondtam, hogy alkotás-orientáltságú vagyok. A miskolci egyetemmel végig nagyon jó volt a kapcsolatom, és ennek révén 1987. november 7-én elnyertem a műszaki doktori címet is. Disszertációt kellett beadni, és ennek megfelelve megkaptam a műszaki egyetemi doktori címet. Később pedig, amikor kezdődött a változás – ez még a Németh-kormány korszaka alatt volt és Glatz Ferenc idejében –, az egyetemhez fordultam 56-os múltammal kapcsolatban. Nagyon részletes indoklást adtam, és kértem, hogy mivel hátrányban voltam egykori évfolyamtársaimmal szemben – felsoroltam vagy tízet, akik mind egyetemi tanárok, professzorok lettek –, utólag adjanak valami erkölcsi elismerést. Kérelmemet méltányolták, és 1990-ben címzetes egyetemi docens címet kaptam. Az évnyitón adták át, és ismertették a forradalmi múltamat is.

Énrólam a városban itt édeskeveset tudtak. Én nem dicsekedtem a múltammal, ’56-tal se, pedig lehetett volna, én az utolsó napig ott voltam ’56-ban is, de én erről nem írtam. Én ismerem a világot meg a népek gondolkodásmódját is, én ismerem annyira, hogy semmit nem vártam a rendszerváltástól. Semmit. Az nekem belülről elégtétel volt, de nem nagyon zavart, akkor már nem zavart. Az akkori szovjet hadsereg már nem az volt, ami volt húsz-harminc évvel korábban, és az akkori kommunista párt már az se az volt, mint a régi. A kárpótlás úgy indult el a számomra, hogy nyilvántartásban voltam, és akkor megkerestek a hatóságok. Konkrétan Szibériáért, ’56-ért is kaptam kárpótlást. Akkor a Terror Házából is kaptam egy papírt, egyszer meghívott az igazgatónő, elmentem. Kaptam pénzt is egy összegben, meg a nyugdíjamban is folyósítanak valamennyit. Kaptam 860 MOL-részvényt, volt mit a banknak elsikkasztani. A börtönért is kaptam kárpótlást. Meg kaptam egy olyan levelet, hogy a Magyar Országgyűlés meg a kormány nevében megkövetik a családomat meg éngem az elszenvedett sérelmekért stb. Itt a városban vagy a megyében nem kaptam ilyet, csak az Országgyűléstől. Civil szervezetekkel is kapcsolatba kerültem. Ezek szoktak is hívni néha, de erről se tudtam, csak kiválogattak ilyen gulagosokat, meghívták őket a rehabilitáció után, ’92-ben. Nem vagyok benne azonban ezekben civil szervezetekben, semmilyenben. Néha meg voltam hívva, elmentem, avattuk az emlékművet, gyűjtöttünk rá pénzt, én is adtam, Pesten az öt kerületben például, olykor elmentem még néha, de aztán már oda se mentem el. 

Amikor alpolgármester lettem Kazincbarcikán, első kötelességeim egyike volt, hogy az egykori politikai fogolytábor rabjainak, akiket én is láttam dolgozni az ötvenes évek elején, emlékművet állíttassak. Megterveztettem, megcsináltattam, elhelyeztettem, és ünnepélyesen felavattuk. Meg meg is szentelték. Oda került az épület falára, ahol a bejárat volt. A még élő német hadifoglyokat is, akik itt voltak, azokat is meghívtam mind. A cserkészek fogadták őket a vasútállomáson, ők kísérték be őket az ünnepség színhelyére. Azok az emberek könnyeztek. Hozták a feleségüket is magukkal. Hatalmas tömeg gyűlt össze, németül köszöntöttem őket. Később az a megtiszteltetés ért, hogy a Németországba kitelepített svábok is meghívtak a kongresszusukra előadást tartani. Vittem nekik egy gyönyörű szép ajándékot, egy jelképes ajándékot, emlékeztetőül. Van egy nagyon jó barátom, aki kovácsoltvas dolgokat készít, egy művészember. Ő készített egy kis szobrot, két bilincs, amelyek két kézre vannak ráláncolva, egy fehérmárvány lapon.

A kárpótlásról kényelmetlen beszélni. De én kimondom, ez is felháborító. Nagyon jól tudjuk, mit jelenthetett akár egy napot is eltölteni ezeknek a börtönében. Csak egy kihallgatásra is elmenni. A börtönbe zártaknak viszont megvolt a lehetősége rá, hogy ki imádkozva, ki szentségelve, ki megtörve, ki dacosan mindennap úgy fekhetett le, ha tizenöt évet érzett is a vállán, hogy akkor is kibírjuk, akkor is vége lesz. Ezt egyedül azok nem mondhatták, akiket egy hajnalon bitóra húztak. Nyilvánvaló, hogy ők fizették a legnagyobb árat, és a családtagjaik. A kárpótlás viszont azzal kezdi, ki hány hónapot volt börtönben, hány évet kezdett meg, és ennek alapján rendezik a nyugdíját. Ezt jogosnak tartom, csak a sorrendet kérdőjelezem meg. Azoknak a családjával meg hozzátartozóival kellett volna kezdeni, ahol életet vettek el. És ez még a mai napig sincs meg. Már annyiszor mondták, melyik hónapban tárgyalják, mikor szavaznak róla, de én csak akkor hiszem el, amikor kézzelfogható lesz. És hozzáteszem: még azt se lehet pénzzel kárpótolni, aki egy évet vagy hat hónapot kapott, vagy éppen tizenkét évet ült le.

Szükségem volt rá, hogy megfogjam, hogy ott legyek, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat idejuttattak, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom igazán gyűlölni őket, az nem tesz jót nekem. Indulataim persze vannak, azokkal megküzdök. Viszont azt sem éreztem normális dolognak, hogy akivel ilyen tragédia történik, ne keresse utolsó percéig a gyilkosokat. Én azt mondtam, megkeresem a holttestét, úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy a maga valóságában érezzem, és megfogalmazódjon bennem: ezek szörnyetegek. De hogy apámat nekem itt kell látnom a fazékban! Azt hiszem, azért kellett odamennem, hogy erőt gyűjtsek magamban a gyűlölethez. De hála Isten, ez se jött össze. Gondolom, az ember bizonyos határokat nem tud átlépni. Nekem még ez a szörnyűség sem volt elég ahhoz, hogy konkrétan tegyek valamit a gyilkosok ellen. Egyet viszont megtettem: a bírót, Gyepest fölhívtam aznap este, amikor megtaláltuk. Se nem átkoztam, se nem kívántam neki hasonlókat, azt viszont megkérdeztem: hogy érzi most magát a pizsamájában, a tv előtt, amikor én az apámat ilyen körülmények között láttam viszont. Mondta, hogy azok más idők voltak. Erre azt válaszoltam: Tudom, voltak hóhérok meg voltak akasztottak, és azzal fejeztem be, soha többé nem fogom keresni, tőlem nem kell tartania, mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével.

Aztán írtam egy levelet az Igazságügyi Minisztériumba, azt dr. Borics Gyula államtitkár kapta meg. Úgy indítottam, hogy a legutóbbi levelemre egyenes választ nem kaptam öntől. Nem mondhatom, hogy nem reagáltak a megkeresésre, de csak a TIB-en keresztül. Feltételezve, hogy ismerik az ominózus levelet, a lassan tengerikígyóhoz hasonlatos ügyintézést rövidítendő, közvetlenül önöknek válaszolok. Megírtam, mennyire megdöbbentem azon, hogy olyan szervezetet próbálnak befolyásolni, amelyiknek egészen más lenne a dolga. Aztán újra leírtam, mennyire biztos, hogy ők ott vannak. A végére ezt írtam: „Hangsúlyozom, hogy a tények ismeretében visszautasító indokot nem tudok elfogadni, továbbá véleményem szerint annak a rendszernek vagy jogutódjának, amely huszonhatezer embert börtönben tudott tartani, többszöri eljárásokat lefolytatni, és százakat kivégezni, legyen annyi anyagi és erkölcsi tartása ahhoz, hogy – amíg csak a remény egy szikrája is él – mindent megtegyen a végső tiszteletadás biztosítására. […] Önöktől csak azt kérjük: ássák ki halottainkat, akiket lopva, egy gyalázatos procedúra megkoronázásaként a temetőárokba löktek.”

Édesapa győri ítéletében szerepelt három rendbeli gyilkosságra való felbujtás, amit Pesten, másodfokon elvetettek, de mi azt nem tudtuk. Bár ha tudjuk, akkor sem számított volna, mert mint később kiderült, másodfokon az ítéletébe betették a hazaárulást, amire szintén nem vonatkozott a közkegyelem. 1988. november 23-án írtuk az első kérelmet az igazságügyi miniszternek édesapa ügyének kivizsgálására. Édesanyámmal szerkesztettük meg, ő is és a bátyám is aláírta. Ugyanakkor írtunk a Belügyminisztériumba is. Berecz János azon kijelentésére hivatkoztunk, hogy aki Magyarországon született és halt meg, azt országunkban egy sírhely megilleti, valamint kértük, engedélyezzék az exhumálást és az újratemetést. Úgy döntöttem, az ügy intézéséből édesanyámat kihagyom, a koránál fogva sem akartam kitenni újra ezeknek a dolgoknak. Persze tudott mindenről, de a hivataloknál én jártam el. 1988. december 9-én a BM-től azt a választ kaptuk, hogy kérelmünket áttették az Igazságügyi Minisztériumba. Erre az átiratra 89 márciusában értesítést kaptunk az igazságügytől, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya, július 1-je után sor kerülhet a munka megkezdésére. Az első levelünkre viszont nem válaszoltak, ezért 89. május 18-án újra kértem édesapa ügyének kivizsgálását.