igazságtétel - kárpótlás - Visszaemlékezések

Update Required To play the media you will need to either update your browser to a recent version or update your Flash plugin.

További képek

Ebinger Endre 1932-ben született a Somogy megyei Vadépusztán. Apja a mernyei Piarista Jószágkormányzóság gazdatisztje volt. 1954-ben a Szegedi Tudományegyetemen fizika–matematika szakos tanári oklevelet szerzett, majd Mosonmagyaróváron lett gimnáziumi tanár. 1956. október 27-én a pedagógusok képviseletében a városi Forradalmi Nemzeti Tanács tagjává választották. 28-án Győrben az összegyűlt tömeg előtt beszámolt a két nappal korábbi mosonmagyaróvári sortűzről. 1957. március 5-én letartóztatták, Kistarcsára internálták, majd bírósági eljárást indítottak ellene. 1957. augusztus 14-én első fokon, majd 1958. február 5-én másodfokon is hatévi börtönbüntetésre ítélték. 1960. április 1-jén szabadult a váci börtönből. Tanárként nem helyezkedhetett el, segédmunkás, később vegyipari szakmunkás lett a Budapesti Vegyiműveknél. 1963-tól fizikusként dolgozott a Villamos Berendezés és Készülék Művek Anódgyárában. 1970-től 1992. évi nyugdíjazásáig a Villamosipari Kutatóintézet munkatársa volt. 1997-ben Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki.

Ebinger Endre

1932 szeptemberében születtem Vadépusztán, Somogy megyében. Édesapám a mai Romániából származik. Gazdasági akadémiára járt, és az első világháború végén, amikor Temesvár környékét Romániához csatolták, Magyarországon maradt, majd a piaristáknál lett gazdatiszt. Édesanyám egyszerű vízimolnár leánya volt. Tízen voltak testvérek, és közülük egyedül édesanyám végzett négy polgári iskolát, a többi testvére csak elemi iskolába járt.

Hárman voltunk testvérek. A háború előtt a veszprémi Piarista Gimnáziumba kerültünk mindhárman, mert ott, mint rendi alkalmazott gyerekei, tandíjmentességet élveztünk. A háború után a legtöbb piarista gimnáziumot megszüntették, így már nem volt értelme hetven–nyolcvan kilométer távolságra iskolába menni, ezért mindhárman a dombóvári gimnáziumban folytattuk, és ott is érettségiztünk. Amikor érettségiztem, az idősebb bátyám már egyetemre járt, bányamérnök szakra, a fiatalabb pedig a közgazdaság-tudományi egyetemen kezdett tanulni, de különböző átszervezések miatt a kereskedelmi főiskolán végzett.

1950-ben felvettek a Szegedi Tudományegyetem fizika–matematika szakára. A felvételi úgy zajlott, hogy megkérdezték, melyik szovjet atlétanő nyert az előző héten világrekordot. Sikeresen megválaszoltam, és felvettek. Politikával nemigen foglalkoztam, sem középiskolás koromban, sem az egyetemen. Kényszerpályán volt az ember, tanulni kellett, és csak annyi politikai tevékenységet végeztem, amennyit az akkori DISZ-ben minden egyes hallgatónak kellett.

A szüleim 45 után, mint újgazdák hat és fél hold földet kaptak. A nyári szünetben mi, gyerekek is végeztünk mezőgazdasági munkát. Fejlesztettük a gazdaságot, saját kezűleg építettünk istállót és tyúkólakat. Állatokat tartottunk, édesapám tenyészbikával foglalkozott, ami eléggé jövedelmező tevékenység volt, fedezni lehetett belőle a három gyerek egyetemi tanulmányait. Az utolsó egyetemi éveimben engem már a bátyám támogatott, aki végzett bányamérnökként Pécsen vállalt föld alatti munkát. A bányászokat abban az időben tisztességesen megfizették.

A szüleim 1953-ig gazdálkodtak, amikorra már én is majdnem végeztem. Akkor kezdődött a téeszesítés, és édesapám bement a dombóvári állami gazdaságba takarmányügyi előadónak. Dombóváron volt egy családi házuk, és oda költöztek. Nem volt végcélja, hogy földművesként élje le az életét, amikor mezőgazdasági akadémiai diplomával rendelkezett. Az állami gazdaságból ment nyugdíjba. Az egyetem elvégzése után Túrkevére helyeztek gimnáziumi tanárnak. Hozzá kell tenni, hogy eredetileg többen nem kívántunk tanárként elhelyezkedni, mert a tudományegyetem fizika–matematika szakán végzettek fele általában az iparba ment, viszont az ipar 53-as visszafejlesztése miatt 54-ben a mi végzős évfolyamunkról mindenkit tanárnak helyeztek ki. Kértem a Művelődési Minisztériumtól, helyezzenek át máshová, mert világéletemben dunántúli voltam, nem kívánok az Alföldön élni. Közölték, hogy adjak be áthelyezési kérvényt, és írjam bele azt is, hogy a minisztériumi álláslehetőségekből melyiket választom. Mosonmagyaróvárt jelöltem meg. 1954 nyarán behívtak katonának. Mivel előtte agyrázkódást kaptam, a katonaságot a debreceni 4. sz. Honvéd Kórházban kezdtem, és hamarosan le is szereltek alkalmatlansági igazolvánnyal. Közben megkaptam az értesítést, hogy áthelyeztek Mosonmagyaróvárra. Megírtam az iskolaigazgatónak, hogy kórházban vagyok, de hamarosan leszerelek, számítson rám, szeptemberben vagy októberben megjelenek tanítani. Az igazgató válaszolt, hogy náluk nincs szükség fizika–matematika szakos tanárra, ezért amikor a honvédségtől leszereltem és hazautaztam a szüleimhez, felvettem a kapcsolatot a tabi gimnáziummal. Október elején a Győr megyei oktatási osztályról felszólítást kaptam, hogy azonnal foglaljam el a mosonmagyaróvári állást. Valószínűleg félreértésen alapult az előző értesítés. Összecsomagoltam és fölszálltam a vonatra.

Győr előtt az államvédelmis kiskatonák igazoltatták az utazókat, és mivel akkor még nem volt személyi igazolvány, az iskola igazgatójának a levelét adtam oda, hogy igazoljam, miért utazom Mosonmagyaróvárra. Győrben aztán levitték a levelet az állomáson szolgálatot teljesítő parancsnoknak. A Honvéd Kórház idegosztályára szóló címzés megzavarhatta őket, és amikor Mosonmagyaróváron leszálltam, egy géppisztolyos kiskatonát adtak mellém, ő kísért el a gimnáziumba. Így kezdtem el a tanári pályafutásomat.

Az indulásnál voltak nehézségeim, de a diákokkal elég hamar szót értettem, jó kapcsolat alakult ki köztünk. Ez kellett is ahhoz, hogy a kezdő tanár bele tudjon jönni a tanítás gyötrelmeibe. A tornatanárnál laktam albérletben az egyik kollégámmal, az iskolához nagyon közel. A tizenhat főből álló tantestületbe elég könnyedén be tudtam illeszkedni. Többségében idősebb tanárok voltak, csak ketten-hátman tartoztak a fiatalabb generációhoz. A következő évben került oda két fiatal kolléga, az egyik Gábor Pál, akiből később neves filmrendező lett.

Ebinger Endre 1956 tavaszán

Egy levéli kislánynak kezdtem udvarolni. Levél a határsávban lévő falu. Amikor már a szülőkhöz is ki-kijártam, illegálisan mentem a határsávba. Időnként találkoztam járőröző határőrökkel, akik igazoltattak, de mivel mindig egy ott lakóval mentem, egyértelmű volt, hogy nem disszidálási célból tartok arrafelé. Az államvédelmi hatósággal különösebb problémánk nem volt, sőt két államvédelmis tiszt nálunk tanult a dolgozók gimnáziumában. Pannónia motorkerékpáron jártak és álltak be a gimnázium elé, ezért a diákok közül többen irigyelték őket.

Amikor Gábor Pali odakerült, beszélt nekünk a Petőfi Körről, de a tantestület nemigen politizált. Már csak azért sem, mert tudtuk, hogy az ÁVH információkérés és egyéb szempontból igénybe veszi a tanárokat is, ezért sem politizáltunk. Időnként bekapcsoltuk a tanáriban lévő néprádiót, de a politikában nem nagyon vettünk részt. A tanítás volt a fontos, nem a politika. Egyetlenegy párttag kollégánk volt, egy középkorú biológiatanár, és ketten részt vettek a Hazafias Népfront tevékenységében, talán ezért nem erőltették a párttagságot. És volt az úgynevezett DISZ-tanár. Amikor odakerültem, én is lehettem volna, de elhárítottam, hogy majd utánam egy hónappal jön a másik kolléga, ő biztos alkalmasabb lesz rá, így ő lett a DISZ-tanár. De ez se járt mással, mint hogy május 1-jén és egyéb ünnepeken meg kellet szervezni a felvonulást. A diákok sem éltek különösebb DISZ-életet. Nem tudom, minek tulajdonítható, de így volt.

Az, hogy van bizonyos változás, hogy elindult egy folyamat, már augusztusban, szeptemberben érződött. A magyar szakos kollégák, akik érdeklődőbbek az irodalom iránt, az Irodalmi Ujságból meg innen-onnan értesültek a változásokról. Emlékszem, amikor az Irodalmi Ujságban megjelent Háy Gyula: Miért nem szeretem Kucserát? című írása, az egész tanári karban szenzációszámba ment, bennünket mégis teljesen váratlanul ért október 23-a.

Délután jöttek olyan hírek, hogy valami készülődik Budapesten. Este a házigazdám, Imre bácsi mondta, hogy valami történik Pesten, de nem tudtuk, hogy mi. A lánya Pesten járt a jogi karra, azért is érdekelte, mi zajlik ott. Nála hallgattuk a rádiót – nekünk külön készülékre nem tellett –, és eléggé meglepetésszerűen érte a családot is, engem is a Gerő-beszéd hangneme. Aztán még arra emlékszem, hogy aznap beszélt Szepesi György, ő is szinte Gerő stílusában. Abból a közleményből, hogy a Politikai Bizottság majd összeül, aztán hogy a Politikai Bizottság már másnap összeül, majd hogy azonnal összeül, érződött, hogy nem lehet elbagatellizálni a történteket. Másnap az iskolában a tanárok és a diákok is élénk érdeklődést tanúsítottak a pesti események iránt. 24-én és 25-én túlnyomórészt ezzel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnunk az órákon. De hát én sem tudtam többet, mint a diákok, eléggé el voltunk zárva a hírektől. Még arról se nagyon értesülhettünk, mi van Győrben. Október 26-án meglepetésszerűen ért bennünket, hogy amikor fél kilenc körül mentünk be az osztályokba az osztálykönyvvel, üresek voltak a termek. A pedellusnő mondta, hogy a diákok felsorakoztak az udvaron, és kivonultak a hátsó kapun. Öntevékenyek voltak, de azt hiszem, hogy a városi hangulat hatására történt. Mosonmagyaróvár gyárváros, ott van a Mofém-gyár, a Timföldgyár, a Mezőgazdasági Gépgyár, a Fogkefegyár, a Selyemkikészítő Gyár, és mivel a szülők többnyire ezek valamelyikében dolgoztak, akár műszaki emberként, akár gyári munkásként, a gyerekek valószínűleg értesültek róla, hogy a városban valami készülőben van, csak mi nem tudtuk, akik végeredményben egy zárt tanári szobában töltöttük ezeket a napokat is. Tisztáztuk, hogy a diákok a Gazdasági Akadémia felé indultak, és mi utánuk mentünk. A gimnazisták csatlakoztak a gazdászokhoz, és ott már munkások is voltak. Nem tudtuk, mi a program, semmit nem tudtunk, de éreztük, hogy a diákok akciója a budapesti forradalom melletti szimpátiatüntetésnek indul. Csendesen vonult a tömeg. Jelszavak, kiabálás, hangoskodás nem volt, éneklés igen, Kossuth-nóták, meg ehhez hasonlók. Elég hamar beértünk a városközpontba. Hogy milyen jellegű is ez a felvonulás, az ott derült ki, amikor egy gazdászfiú elszavalta a Talpra magyart, és felolvasták az egyetemisták, illetve a főiskolások által összeállított 12 pontot. Ez az ottaniak 12 pontja volt, de azt hiszem, hogy nagy részben fedhette a budapesti 12 pontot. Mindez a Szentháromság-szobor közelében történt. A munkások közül valaki elkiáltotta magát, hogy szedjék le a vörös csillagokat. Ha jól emlékszem, az első csillag a városháza tetejéről hullott le. Amikor a bádogcsillag leesett és hatalmas zörgéssel elérte az úttestet, óriási üdvrivalgás lett. Ez volt az összes hangoskodás, más nem. Aztán a pártház tetejéről is rövid úton ledobták vagy leakasztották a csillagot. A gazdászok, a gimnazisták és az ott lévő munkások vonultunk tovább a Lenin úton. Itt öt-hatszázan lehettünk, majd elértünk a posta előtti térre, ahol további ezerötszáz-kétezer ember volt már. Be sem tudtunk jutni a térre a nagy tömeg miatt. Lehettünk akár háromezren is. A járásbíróság mögötti börtönépület utcája előtt várakoztunk. Itt zajlott le az első, atrocitásnak nevezhető valami, amit nem értettünk, de nagyon rövid idő múlva kiderült, hogy miről is van szó. A tömeg a politikai foglyok kiengedését követelte. Két fegyőr kivezetett egy személyt az ajtóig. Látszott, hogy vezetik, tehát őrizet alatt hozták ki. Akkor három-négy munkás odament, és mindegyik lekent ennek az illetőnek egy vagy két pofont. Eleredt az orra vére, utána visszavitték a börtönbe. Meglepődtünk, hiszen arról volt szó, hogy politikai foglyokat engednek szabadon. Végül kiderült, hogy a Mofém egyik gyárának volt a főrendésze, és néhány hónappal korábban a szolgálati fegyverével erőszakos bűncselekményt követett el, a munkások azt akarták megtorolni. Én nem láttam több foglyot kijönni, de úgy tudom, hogy a politikai foglyokat végül egy-két óra múlva kiengedték. Az ottani ácsorgásunk félórája tartott, amikor egy férfi kiemelkedett a tömegből, valószínűleg felemelték, és intézkedett, hogy a gimnazisták vonuljanak az 1848-as emlékműhöz, a többiek pedig menjenek tovább a Timföldgyárhoz, mert az ottani dolgozókat nem engedte ki az igazgató, mondván, ha a kohókba beledermed a fém, az komoly gazdasági problémát okoz. Akkor még nem merült fel, hogy menjenek az államvédelmi laktanyához. Mi a Lenin úton mentünk tovább, a kórház, majd a rendőrség előtt vezetett az út. Arra konkrétan emlékszem, hogy a rendőrség előtt már vöröscsillag-mentes sapkában állt néhány rendőr, bennünk még a gondolata sem merült föl annak, hogy bárki is ellenezné, amit csinálunk. Később kiderült, hogy a rendőrség már át is állt, 25-én vagy talán már 24-én az Államvédelmi Hatóság lefegyverezte őket. A rendőrségi küldöttől hallottam, amikor a nemzeti tanácsba, mint pedagógus delegált bekerültem, hogy ők nem tudtak semmit sem csinálni a sortűz megakadályozására, mert nem volt fegyverük. Később a börtönben találkoztam a műszaki laktanya parancsnokával, aki szintén arról beszélt, hogy őket is lefegyverezték az ávósok. Végigmentünk a múzeumig, az egész közel van a rendőrséghez, ott a gimnazisták összetorlódtak, és az egyik fiú elszavalta a Talpra magyart. Úgy emlékszem, hogy elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot is, de az egyiket biztos. Utána mentünk tovább, Mosonba. Félúton lehettünk, amikor a gyártelep felől fegyverropogás hallatszott. Nem is értettem, mi az, nem tudtam, hogy ott ávós laktanya van. A diákok jöttek rá, hogy arrafelé van az ÁVH. És miután a fegyverropogások között szünet volt, elhallgatott, majd tovább folytatódott, illetve öt-hat robbanásszerű detonáció is hallatszott, az épületektől egy kicsit visszhangzott is, azt kiabálták, hogy az ÁVH biztosan belelőtt a tömegbe. De ez még akkor egyáltalán nem volt biztos. A diákok közül páran elkezdtek szaladni abba az irányba, a többiekkel továbbmentünk. Lementünk az 1919-es emlékműhöz, ott is volt szavalat és Himnusz-éneklés. Szinte kapkodva összecsaptuk az ünneplést, és szétszóródva, csoportokba verődve indultunk visszafelé. Amikor a kórházhoz értünk, láttuk a véres sebesülteket. Tőlük értesültünk, hogy az ÁVH belelőtt a tömegbe. Nem hagytuk szétszóródni a diákokat, visszamentünk a gimnáziumba, majd közöltük velük, hogy mindenki menjen haza, és szülői felügyelet nélkül lehetőleg ne hagyják el az otthonukat. Miután a diákok elmentek, az egyik általános iskolai tanár barátommal visszamentünk a kórházhoz, ahol ötven-száz fős felzaklatott tömeget találtunk és egyre több sebesültet láttunk. Arról beszéltek, hogy a laktanyánál a tömeg éljenezte az ÁVH-t, egy vagy két ávós kijött a laktanyából, üdvözölte a munkásokat, ölelkezés, barátkozás zajlott, aztán visszahúzódtak, közelebb csalogatták az embereket, és mindenféle felszólítás vagy jelzés nélkül tüzet nyitottak a tömegre. Utána a hasra vágódott emberek közé dobták a kézigránátokat. A bejárat melletti rejtett géppuskafészekből egy vagy két géppuska tüzelt, a kézigránátokat pedig az épület mellől dobálták. Eredetileg a Timföldgyárhoz tartott a menet, de közben a timföldgyáriak csatlakoztak a tömeghez, ezért változtattak a programon, és az ÁVH-laktanyához mentek. Amíg együtt voltunk, semmiféle ellenséges szándék nem látszott a tömegben, és a laktanyánál lévők beszámolói szerint is békések voltak.

A vért nem szeretem látni, nem éreztem jól magam, visszamentem a tanáriba. Az egyik kolléga később olyan információt hozott, hogy nagyon sok a halott. Déli tizenkét-egy órára már nyilvánvaló volt, hogy elég sok halottja van a városnak és nagyon sok a sebesült. Ebéd után kimentem az utcára. Az utcán csoportokba verődve ácsorogtak az emberek, elég letargikus állapotban. Semmiféle hangoskodás vagy hasonló megnyilvánulás nem volt, szinte suttogva beszélt mindenki. Elmentem a posta elé, ott várakoztunk, beszélgettünk.

Nem volt az ember teljesen nyugodt azt illetően sem, hogy lesz-e további lövöldözés, és azt illetően sem, hogyan fog megoldódni a kérdés. Azt beszélték az emberek, hogy Győrből jön fegyveres segítség, és az majd lefegyverezi az ÁVH-t. Mert az egyértelműen látszott, hogy a város nem tud együtt élni a bizonytalansággal, azzal, hogy vajon mikor kezdenek megint lövöldözni. Két óra tájban bejött a térre egy Pobeda gépkocsi, majd informálódás után ugyanazon az útvonalon ment tovább, amelyen délelőtt vonult a tömeg.

Három-négy óra körül jött a hír, hogy az ÁVH megadta magát, nem is volt szükség fegyveres beavatkozásra. Végeredményben a győri küldöttség vezetője, Földes Gábor oldotta meg a kérdést, úgy, hogy bement a laktanyába, felszólította az ÁVH-t, adja meg magát, és hordják össze a fegyvereket az udvar közepére. És az ÁVH megadta magát. A kiskatonák valamennyien elhagyhatták a laktanyát. A fegyverek később a nemzetőrséghez kerültek.

Hogy a mosonmagyaróvári sortűznek hány halottja volt, azt nem tudtam. A halottasházban faltól falig, egy méter magasságban voltak máglyába rakva a halottak, mint a heringek. Hetvennek, nyolcvannak saccoltam. A perünk alatt tudtam meg, hogy száznégy halott volt. Az első tevékenységem, amit a nemzeti tanács tagjaként végeztem, éppen ezzel a halottasházzal kapcsolatos. Két diáklány jött fel hozzám 27-én délelőtt, hogy az egyik sporttársuknak, egy Mofém-gyári atlétának az édesanyja szeretné hazavinni vidékre a halottját, de a halottasház kezelője nem hajlandó kiadni. Akkor a két lánnyal elmentem a temetkezési vállalathoz, és közöltem a vezetőjével, hogy köteles kiadni a halottat. Ő húzódozott, hogy nagyon sok ott a hulla, át kell rakni az egész halmot. Mondtam, menjünk a temetőbe, nézzük meg, és rakja át. Köteleztem rá. Érthetően nem tetszett neki a dolog, de hát közöltem vele, hogy a nemzeti tanács tagja vagyok, a felszólításomra kötelessége kiadni a holttestet. A kórháztól visszamentem a gimnáziumba, a tanári szobában beszélgettünk. Az ablakunkból ráláttunk a városházára, és láttuk, hogy nő a tömeg előtte, százan-kétszázan vagy már többen is lehettek. Lementünk és megkérdeztük az embereket, mire várnak. Azt mondták, hogy ide fogják behozni az államvédelem parancsnokát, ő a felelős a vérengzésért. Öt óra lehetett, már besötétedett. Egy gépkocsi beállt a városháza elé, mi hátulról csak azt láttuk, hogy arra mozdul a tömeg, majd azt hallottuk, hogy behoztak egy ávóst. Mindenki nézett fel a második emeletre, hátha informálja valaki a tömeget az erkélyről. Ekkor ötszázan már biztosan voltak a városháza előtt, és olyan bekiabálások hangzottak el, hogy le az ávéhával, gyilkosok! Szóval forrósodott a hangulat. Az első egyértelmű információt az erkélyről egy markáns arcvonású, negyven-negyvenöt éves férfitől kaptuk. Bemutatkozott, hogy ő Tihanyi Árpád, győri tanárember, és azért jöttek Győrből, hogy segítséget nyújtsanak nekünk. Rövid politikai programbeszédet mondott, hogy ki kell küszöbölni a bűnös Rákosi-rendszer hibáit, és ki kell vizsgálni, ki a felelős a mosonmagyaróvári sortűzért. Közölte, hogy Dudás százados, a laktanya parancsnoka megszökött, a helyettesét behozták, tőle igyekeznek megtudni, ki a felelős a vérengzésért. Az is elhangzott, hogy a felelősöket a törvényes bíróság fogja elítélni. A tömegnek ez nem tetszett. Ordítottak, hogy nehogy megszöktessétek, meg ehhez hasonló dolgokat. Nyolc óra tájékán jött egy tehergépkocsi. Nem tudott elmenni a bejáratig, tíz-tizenkét méterrel előtte leállt. Ugyanúgy, mint előzőleg, a tömeg hullámzásából lehetett érzékelni, hogy hoztak valakit és bevitték a városházára. Másnap, szombaton reggel bementem a tanáriba. A városháza előtt akkor százan-százhúszan lehettek, de kilenc órára a tömeg ismét háromszáz-négyszáz főre duzzadt. A tanáriban olyan híreket hallottunk, hogy kilenc órakor pedagógusgyűlés lesz a gimnáziumban az általános iskolai tanárokkal együtt, küldöttet fogunk választani a nemzeti tanácsba, az instrukciókat majd Ládi Károly, a gimnázium igazgatója hozza a városházáról. Ezért ki se mentünk a tanáriból, az ablakból néztünk ki az utcára. Az egyértelmű volt, hogy a behozott két ávós még mindig ott van az épületben. Újból kezdődött az ordibálás, hogy mi lesz már, meg hasonlók. Az igazgatónk aztán átjött a városházáról, megtartotta rövid ismertetőjét, hogy megalakul a Forradalmi Nemzeti Tanács, a pedagógusok egy személyt delegálnak oda, azért jöttünk össze, hogy megválasszuk a küldöttet. Azt mondta, mivel ő volt odaát, tudja, mit kell csinálni, és éreztette, hogy nekünk már csak meg kell erősítenünk őt ebben a pozícióban. Egy általános iskolai tanárnő közbekiabált: Miért kellene nekünk éppen magát megválasztani? Válasszunk! Mi a véleménye a társaságnak? És akkor kezdtek hozzászólni a kollégák. Én is felszólaltam. Körülbelül azt mondtam, hogy azért vagyunk tanárok, mert vannak diákok, és nem fordítva, éppen ezért olyan személyt válasszunk meg küldöttnek, aki a diákság érdekeit is képviselni tudja. Valaki javasolta, hogy titkosan válasszunk, osszunk ki cédulákat, mindenki írjon rá egy nevet, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz a pedagógusküldött. Én a barátom, Csete Lajos általános iskolai tanár nevét írtam a cédulára. Aztán az igazgató kezdte bontogatni, de elég ügyefogyottan, erre Csete Lajos fölugrott, átvette a parancsnokságot, és egyesével felolvasta a neveket. Az igazgató fölírta a táblára és húzott mögéjük egy vonást. Ebinger, Csete neve mögött szaporodtak a strigulák, aztán Ládi is kapott néhányat. Öt-hat név került fel a táblára, és húsz feletti volt a Csete meg az Ebinger neve melletti rovátka. Összeszámolták, egy szavazattal többet kaptam, mint a Lajos. Felszólaltam, hogy ne én legyek, de mondták, hogy a szavazás lebonyolódott, én lettem a pedagógusküldött, kész. Még megkérdeztem, hogy nem lehetne-e együtt mennünk Lajossal, de nemigen figyeltek rám. Lajos azt mondta, ő nem is vállalná, mert megy fel Pestre az öccséhez. Az igazgató sértődötten bevonult az igazgatói szobába. Ekkor már tizenegy-fél tizenkettő körül járt, és hirtelen feltűnt, hogy kint nincs zaj. Kinéztünk az ablakon: egy fia lélek sem volt az utcán. Jó páran kimentünk, és megkérdeztük a még ott csellengőktől, mi történt. Azt mondták, hogy Vági József ávós tiszt kiugrott az ablakon, és agyontiporták. Később kiderült, hogy bementek a kórházba, ahonnan kihoztak egy másik ávóst és felakasztották. A harmadikról, akit még kint a laktanyánál lincseltek meg, csak jóval később értesültem. Ebéd után felmentem a városházára. Politikailag nem voltam olyan érett, hogy felfogjam, mi is az a Forradalmi Nemzeti Tanács, de azt láttam, hogy nagy balhé van, a hatalom elleni felkelés, és tudtam, hogy akiben van egy kis becsület, annak részt kell venni benne. Azon nem meditáltam, hogy mivel jár. Megválasztottak, oda kell menni. Ifjúi lendületem volt, kétségtelen. Politikailag makulátlan voltam a tanárok és a diákok előtt is, nem voltam jellemtelen, nem alkudtam meg semmiben sem, nem voltam beijedős, de nem tudtam, hogy mire vállalkozom. A tanácselnöki szoba előtt, az úgynevezett titkári szobában ült az a köpcös férfi, akit előző nap láttam segédkezni a vörös csillag leszedésében a városháza épületéről. Egy munkás is ült ott, előtte papírok, és miután megmondtam neki, hogy a pedagógusküldött vagyok, kiállította a nevemre az ideiglenes forradalmi nemzeti tanácsi igazolványt, és föltűzött a karomra egy széles nemzetiszínű karszalagot, a közepén a városi tanács pecsétjével. Bevonultam a belső szobába, ahol már nyolcan-tízen gyülekeztünk, a városi Ideiglenes Nemzeti Tanács tagjai. Két órával korábban ugrott ki az ávós, mindenki arról beszélt. Ahogy mondták, kísérték át az egyik helyiségből a másikba, akkor nekirohant az ablaknak és kiugrott. Vele azt kellett volna tisztázni, hogy volt-e tűzparancs és ki adta ki, de nem sikerült. Mosonmagyaróvár népe a laktanya parancsnokát vádolta, de ő még délután kiszökött Csehszlovákiába.

Akkor senkiben nem merült fel az a gondolat, hogy ez nem volt jogos, bármennyire furcsán is hangzik. Népítéletnek fogták fel a küldöttek is, a város is. 27-én délután még túlfűtött volt a hangulat a városban, a nemzeti tanácsnak szólni kellett a város népéhez. Az utca tele volt, a tömegnek mondani kellett valamit, de nem működött az erősítő berendezés. A sortűz után egy órával ez a hangos híradó lecsőcselékezte a felvonuló tömeget, Varga Ernő, az akadémia igazgatója pedig kellően feldúlt állapotban tiltakozott ellene. Röviddel utána megszűnt a pocskondiázás. Lehet, hogy felháborodott személyek szétrángattak egy-két madzagot az erősítő berendezésből, lehet, hogy valaki szétszerelte. Az első teendőm az volt, hogy az erősítőbe lelket leheltem. Addigra már elkészült a szöveg, amit beolvastak. Ebben semmi más nem volt, mint hogy megalakult az Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanács, amely fenntartja a városban a rendet és a nyugalmat, és felkéri Mosonmagyaróvár népét, őrizzék meg nyugalmukat, hagyják abba a tüntetést, és ha bármilyen problémát észlelnek, forduljanak az Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanácshoz. Eléggé kiexponált szituációk voltak. Például a kórháznak vérre volt szüksége. Október 27-től kezdve egyre több külföldi segítséget kaptunk. Jöttek a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői, jöttek újságírók, akiket mi irányítottunk Győrbe, számtalan ügyben intézkedtünk, és mindehhez összesen tizenhatan voltunk. A tanács tevékenysége elsősorban az elnöki szobában zajlott, kisebb csoportok beszélgetései révén. Én kétszer voltam Győrben, és nemigen vettem részt a tanácskozásokon. Úgy kell elképzelni, hogy voltunk ott öten-hatan, valaki bejött, mondott valamit, és valaki azonnal elment intézkedni. Például felmerült, hogy az ávósok élénk tevékenységet folytatnak a telefonvonalakon, ezért ki akarták kapcsolni az államvédelmi tisztek telefonjait. A postaigazgató a törvényre hivatkozva nem engedélyezte a kikapcsolást, ezért valakinek oda kellett menni, és intézkedni, hogy kapcsolják ki a telefonokat, nehogy újabb akciók szerveződjenek. Vagy: mivel a hegyeshalmi határ a mosonmagyaróvári tanács felügyelete alá tartozott, minden percben betelefonáltak valamiért. Később delegáltak oda egy-két személyt és tolmácsot is, akik önállóan tudtak tevékenykedni. 27-én délután vagy 28-án jött egy magyarul tudó osztrák újságíró, aki Lugosi Gézával, az elnökkel akart interjút készíteni. Géza azt mondta, hogy mi nem foglalkozunk ezzel, menjen be Győrbe. Apropószerűen odavetette nekem, jó lenne, ha elmennék vele, és körülnéznék a városban. Egy bogárhátú Volkswagennel mentünk, útközben beszélgettünk. Elmondtam a sortűzről, amit tudtam, de őt érdekelte a fizetésem is, meg a véleményem a kialakult helyzetről. Este 8-kor Szigethy Attila a győri városházán tartott sajtóértekezletet külföldi újságírók számára. Egy kis irodahelyiségben zsúfolódtunk össze vagy tizenöten, alig lehetett látni a cigarettafüsttől. Szigethy Attilát akkor láttam először, egy szót nem váltottam vele, hátul álltam, hallgattam. Angolul és németül tették fel neki a kérdéseket, magyarul egyetlen kérdés sem hangzott el. Szigethy Attila visszafogott válaszokat adott. Néhány kérdésre konkrétan emlékszem. Megkérdezték például, hogy a Győr városi Nemzeti Tanács elképzelései mennyiben illeszkednek a jugoszláv modellhez. Erre azt válaszolta, hogy programjukban a függetlenség benne van, de a jugoszláv modellt teljes egészében nem kívánja átvenni a nemzeti tanács. Hogy aztán mi volt a különbség, azt nem tudom. Barátja-e Nagy Imrének? Erre igennel válaszolt. Várható-e Győr megyében, hogy a szovjet páncélosok támadást indítanak a nemzeti tanács és a város nemzetőrsége vagy kialakult fegyveres alakulatai ellen? Szigethy Attila azt állította, hogy nem várható. Úgy emlékszem, felmerült az a kérdés is, elismerik-e Nagy Imre kormányát. Feltételekkel elismerik – volt a válasz. Politikai síkon mozgott a sajtótájékoztató, gyakorlati tennivalókról nem esett szó. Én nem így képzeltem el a forradalom Győr megyei vezérét. Kissé köpcös, joviális úriember volt. A városháza előtt egy-két ezres tömeg ordított, nehezen tudtam elképzelni, hogy tűzbe tudná hozni vagy meg tudná fékezni őket, de mint politikus, nem keltett rossz benyomást. Fiatalabb voltam nála legalább harminc évvel, én azon voltam, hogy a város meghozta a maga áldozatát, legyen rend, legyen fegyelem, fejeződjön be az egész, de a forradalom győzelmével. Legyen független és szabad az ország. Éltem a koalíciós időszakban is, tudtam, hogy mi a szabad választás. Már 27-én, 28-án felmerült a többpártrendszer, a beszolgáltatás eltörlése, Rákosi egész garnitúrájának a menesztése stb. Nagy Imrében azt a politikust láttam, aki meg tudja valósítani az ország felemelkedését, függetlenül attól, hogy akkor még nem beszélt semlegességről meg Varsói Szerződésről. Az oroszok menjenek haza, az egyértelmű volt, már a 26-i felvonuláson, az ávós sortűz előtt elhangzott, és az oroszok még mindig ott voltak.

Én azért bíráltam Nagy Imrét, hogy nem elég határozott, és azért bíráltam Szigethyt is. Az egyértelmű volt, ha független, semleges ország leszünk, Ausztria közelsége óriási előnyt jelent nekünk. Két semleges ország egymás mellett! Mosonmagyaróváron volt olyan személy, aki egy gyár képviseletében már november 4-e előtt kiment Ausztriába kooperációs partnert keresni. Győrből többek közt Tihanyi ment ki a az ottani parasztszövetséghez szemlét tartani, hogy hogyan dolgozik az osztrák paraszt, és hogy mi mit vezessünk majd be a módszereikből.

A Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülése, Győr, 1956. október 30.

A második győri utam október 30-án volt. Fantasztikus mennyiségű gyógyszer, kötszer és egyéb támogatás jött Nyugatról, amit Hegyeshalomnál a Nemzetközi Vöröskereszt autóiból átraktak a mieinkbe. Viszont a Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom közötti négy-öt kilométeres szűk útszakaszon úgy összetorlódtak az autók, hogy a határról nem tudott visszafelé jönni a gépkocsisor. Többen állították, hogy budapesti 12-es busz is érkezett a határhoz. Úgy döntöttünk, valakinek be kell menni Győrbe, és ott megoldást találni a közlekedési dugó megszüntetésére. A pártbizottság kocsijával, a párt sofőrjével mentem. Büszkén mondta, hogy végre tud segíteni másoknak is, nemcsak a párt embereit cipeli. Elég körülményesen jutottunk be Győrbe. Ezen a szakaszon is olyan dugó volt már, hogy néha csak az árok szélén lehetett menni. Ezen a napon alakult meg Győrben a Dunántúli Nemzeti Tanács. Nem mentünk be, csak benéztünk az alakuló gyűlésre, láttuk a géppisztolyos delegátusokat meg a pulpituson ülő embereket. Nagyon zűrzavaros tanácskozás volt. Kétszer beüzentem valakivel, küldjék ki egy rövid időre Szigethy Attilát, hogy beszélhessünk vele. Legalább félórát vártunk rá. Két mondatot váltottam vele, elmondtam, mi a probléma, kértem, hogy állítsák le a forgalmat Mosonmagyaróvár felé, és mi megoldjuk, hogy a szállítmányok bejussanak Győrbe. Azonnal intézkedem – mondta –, és visszament az ülésterembe. Fél nap múlva normálisan beindult a közlekedés. Ennyit beszéltem Szigethy Attilával. Később a bíróság kellőképpen fontossá tette ezt a beszélgetést.

A nemzetőrség Mosonmagyaróváron a műszaki laktanya katonáiból, gazdászhallgatókból és munkásokból állt, a parancsnoka a műszaki laktanya parancsnoka, Ambrus őrnagy lett. Külön katonai tanács jött létre a nemzeti tanácson belül. Ők bonyolították a közlekedés irányítását, a határ őrzését, járőröztek, ezekben a napokban teljes egészében fenntartották a rendet és a fegyelmet. A tömeg egy-két nap alatt lecsillapodott, mindenki megértette, hogy változásra van szükség. A halottainkat eltemettünk, a helyzet rendeződött. Én november 3-án vagy tízszer beolvastam a hangosbemondóba azt a felhívást, hogy 5-én kezdődik a munka. Felhívtuk a diákok figyelmét, hogy 5-én kezdődik a tanítás. November 1-jén, 2-án megkérdezte tőlem néhány diák: Tanár úr, ön pedagógusküldött marad a nemzeti tanácsban, vagy bennünket fog tanítani? Mondtam, hogy hétfőn megyek, megtartom a fizikaórát. Tehát én győzelemnek tekintettem az ügyet, és november 5-én, hétfőn mentem volna vissza az iskolába tanítani. Bár volt olyan érzése az ottani társaságnak, hogy nem megy ez ilyen simán. Rendkívül jó tájékoztatást kaptunk a vasútállomástól. Állandóan informáltak bennünket, hogy mi a helyzet Szolnokon túl, hogy újabb csapatok jönnek be hazánkba, és követni tudtuk a szovjetek előrenyomulását Győrtől Mosonmagyaróvár felé. November 3-án este, amikor hazafelé mentem, nem láttam páncélost a városban, viszont 4-én reggelre az oroszok már elfoglalták a városházát. Amikor be akartam menni, a városháza nagykapujánál két géppisztolyos bökte felém a fegyverét, hogy: sztoj! Ellenállás nem volt a városban, bár a gazdászok fiatalos lelkesedéssel november 4-én fel akarták venni a harcot. Ezt onnan tudom, hogy miután nem tudtam bemenni a városházára, átmentem a gimnáziumba, ahova bejött Lugosi Géza, a Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke. Azt mondta, ő megpróbálja lebeszélni a gazdászokat a harc felvételéről, én pedig menjek be a városházára, mert a szovjet parancsnok kéret egy személyt a nemzeti tanácstól. Újból visszamentem, ugyanúgy sztoj!, de látták, hogy nem tágítok. Várakoztam egy darabig, majd leszóltak, hogy felmehetek. Két géppisztolyos kísért. Felvittek a parancsnokhoz, ott volt egy tizedes, aki kicsit törte a magyart, de teljesen érthetően beszélt. A parancsnok mondta oroszul, a tolmács közvetítette, és átnyújtottak egy papírt, hogy a rajta lévő felhívást olvassam be a hangos híradóban. Kezembe vettem a papírt, rendkívül rossz fogalmazással az állt rajta, ne bántsuk őket, hogy elfoglalták a várost, de el akarják kerülni a fegyveres harcot, ezért legyen békesség a szovjet katonák és a lakosság között. Belenéztem, mondtam, hogy nem olvasom be. Bekapcsolom az erősítőt, hívassák be a kezelőszemélyzetet, olvastassák be vele. Az nem jó, mondta a parancsnok, olvassa be maga. Mondom, értse meg, én nem itt dolgozom, odaát vagyok gimnáziumi tanár. Igen? Akkor miért nem tanítanak? Mert vasárnap van. Más dolgot nem tudtam hirtelenjében mondani. Hétfőn fognak? Odamentem az ablakhoz, mutattam, hogy a gimnázium bejárata előtt áll egy páncélos, addig nem tudunk tanítani, míg az ott áll. Vigyék el onnan, akkor majd a szülők elengedik a gyerekeiket az iskolába, és elkezdődhet a tanítás. Visszaült és azt mondta, adjunk nekik egy kocsi fát és egy kocsi szalmát, akkor kivonulnak a városból. Ránézek, mondom, nekem, mint gimnáziumi tanárnak se fám, se szalmám nincs. Nézett rám, én is néztem rá, aztán megkérdeztem, hogy elmehetek-e. Mondta, hogy igen. Ugyanúgy lekísértek, kikísértek, átmentem a gimnáziumba, a tanáriban bekapcsoltam a rádiót. Ez elég korán volt, körülbelül fél nyolckor, Nagy Imre felhívását még mondták a rádióban. Akkor már tudtam, hogy az egész országot megszállták. Aztán elnémult a rádió. Én akkor befejeztem, de hétfőn még elmeséltem a kollégáknak, hogy mit mondtam a szovjet parancsnoknak. Ebből lett az egyik vádpont ellenem.

A gazdászok letették a fegyvert. Két-három páncélos körbeállta a várat, és a diákok kihordták a fegyvereket a vár elé, lerakták egy kupacba. Ezzel a város részéről is lezajlott a fegyverletétel, és vége lett a mosonmagyaróvári forradalomnak is.

November 4-e után nehezen indult meg az élet. Egy héten át eléggé kihalt volt a város. Mi, tanárok bejártunk az iskolába, a diákok nem. Ez idő alatt tanultam meg snapszerozni. Beszélgettünk, de nem úgy, mint azelőtt, letargikus hangulatban voltunk. November 4-én az egyik tanárkollégánk átlépett a határon, itthagyva a feleségét és a nyolc-tíz év körüli fiát. Disszidált az egyik orosz szakos tanárunk is, november vége felé pedig még egy kollégánk. A diákjaink közül is többen elmentek. A kijárási tilalom is bénította a várost, csak november közepén élénkült meg az élet, mert Budapestről is Mosonmagyaróváron keresztül zajlott a disszidálási áradat. Rendőrt, ávóst, katonát nem lehetett látni az utcán. A lakosság hamar rájött, hogy a kijárási tilalmat nem is kell olyan komolyan venni. A szovjet páncélosokat két-három hét múlva vonták ki a városból. Lassan aztán a gyárakban is elkezdődött a munka.

A keményedés első jeleit december végén, január elején tapasztaltuk. Szűcs Istvánt, a gimnáziumi diákotthon igazgatóját behívatták a rendőrségre, és összeverve eresztették ki. Mindenki úgy tudta, Szűcs a Romániából átjött rokonait segítette nyugatra menekülni, és a megveretést annak tulajdonítottuk, hogy az ilyesmit nem nézi jó szemmel az újonnan megalakult karhatalom. De arra nem gondoltunk, hogy megtorlásról van szó, tekintve, hogy az egész tantestület élénken emlékezett arra a november első felében tett Kádár-kijelentésre, hogy akinek vér és egyéb szenny nem tapad a kezéhez, semmi bántódása nem lesz. Aztán február elején letartóztatták Kertész Ernőt. Az újságokban részletes tudósítások jelentek meg róla, hogy embercsempészéssel foglalkozott, budapesti ismerőseit juttatta ki nyugatra. Ez januárban történhetett, mert novemberben, decemberben teljesen szabad átjárás volt a határon, olyannyira, hogy a posta előtti téren kiabálták, melyik busz megy Rajkáig és melyik Nickelsdorfba. Akkor ez nem számított csempészésnek. Novemberben például az egyik tanár kolléganőm öccse visszajött Ausztriából, hogy fizika–matematika szakos tanárokat toborozzon egy Ausztriában beinduló magyar gimnáziumhoz. Ha jól emlékszem, Salzburgba hívott bennünket, háromezer schillinges havi fizetésért. Hogy ez sok volt vagy kevés, nem tudom, de számomra négy évig biztosítva lett volna, hogy ennyiért egy magyar nyelvű gimnáziumban fizikát–matematikát tanítsak. Ez idő alatt az ember tökéletesen elsajátíthatta volna a német nyelvet. Decemberben páran már kezdtünk foglalkozni a gondolattal, hogy esetleg mi is disszidálunk. Az aktatáskámban benne volt a diplomám és az egyetlen értékem, a kis fényképezőgépem, néhány apróbb holmi, és Csete Lajossal egy hétig azon tépelődtünk, nem kéne-e nekünk is kimenni. Aztán lemondtunk róla. Megvallom őszintén, nem gondoltuk, hogy itt minden vissza tud állni ugyanarra az állapotra, amire visszaállt. Nem azt mondom, hogy bíztam Kádárban, de voltak olyan elképzeléseim, hogy ő megjárta az ÁVH börtöneit, ezért biztosan nem teremt olyan helyzetet, amiben nekünk nem lesz lényegesen jobb. A lényegesen jobb alatt azt értem, hogy nagyobb függetlenség, nagyobb szabadság. Kádár többpártrendszerről beszélt a forradalom alatt, és ha jól emlékszem, még utána egy héttel is. Azt hittük, tényleg beindult a demokratizálódás. A városon keresztül áramlott ki az emberáradat, és az egésznek olyan színezete volt, hogy túl sokan lesznek majd Ausztriában, akik ott csak nyomorogni fognak. Ilyen hatalmas tömeget fogadni nem olyan egyszerű dolog egy független, semleges országban sem. Azt hiszem, ez volt a fő motívum, ami miatt végül is maradtunk. Másrészt pedig úgy képzeltük, hogy semmi bántódásunk nem lehet, akkor miért menjünk.

Ez a véleményem akkor változott meg, amikor februárban már kijárogatott hozzám egy civil ruhás rendőr főhadnagy, aki Tóth főhadnagy néven mutatkozott be. Az egyik nagyszünetben kérdezgetett, de mintha kínaiul társalogtunk volna. Például, hogy mit tudok a diákotthonban felállított géppuskáról, és emlegette a vastüdőt, de máig se tudom, miért. Később egyesek azt mondták, lehet, hogy vastüdőben hozták be a fegyvereket. De hogy ilyen volt-e vagy sem, nem tudom, én vastüdőről nem hallottam. Meg hasonló vad dolgokat, amitől az embernek égnek állt a haja. De mihelyt letelt a szünet, megszólalt a csengő, elköszöntem tőle: elnézést, a II/c-ben fizikaórám van – és otthagytam. Egy hét múlva újból kint téblábolt a folyosón, hogy beszélgessünk.

Az első konkrét gyanú, hogy esetleg én is sorra kerülhetek, akkor merült fel, amikor a pedagóguskonyha vezetőnője a lányával megüzente, hogy az egyik járási ügyész elmondta neki, én is rajta vagyok azon a listán, akiknek a mosonmagyaróvári rendőrség a letartóztatását kéri. Ez az ügyész ugyanarra a pedagóguskonyhára járt, ahová mi. Hogy konkrétan melyik volt, azt nem tudom, három vagy négy ügyész járt oda étkezni. Látásból ismertem őket, valamennyivel tegeződtünk, de hogy ilyenre képes legyen egy ügyész, arra nem gondoltam. A gyerekek, a diákjaim előbb ocsúdtak fel, és az egyik, aki a környékbeli faluból járt be, a nagyszünetben megkeresett, hogy tanár úr kérem, édesapám át tudná segíteni önt a határon. Ez februárban volt, akkor már őrizték a határt. Megvallom, eléggé felkészületlenül jutottam el oda, hogy esetleg én is börtönbe kerülök.

A sortűz után meglincselt katonatisztek újratemetése, 1957

Február vége felé Tóth főhadnagy behívatott a rendőrségre. Akkora már lezajlott a három államvédelmis tiszt exhumálása és dísztemetése. Októberben csak a temető melletti úgynevezett dögtemetőben ásták el őket, a város népe nem járult hozzá, hogy a többi áldozathoz hasonlóan a temetőben temessék el őket. A dísztemetés kicsit furcsán hatott, de hát az ember tudomásul vette, hogy a mosonmagyaróvári vérengzés felelőseit dísztemetésen temetik el újra. Úgy tudom, a búcsúztatás a laktanya udvarán zajlott le. Hogy ott hányan voltak, arról nem tudok, én csak az ablakom alatt elvonuló tömeget néztem, amennyiben a negyven-ötven fő tömegnek számít. Ennyi ember lehetett, aki már ekkor belépett a pártba, másokról elképzelhetetlennek tartottam, hogy kapható lett volna az egész város szeme láttára végigvonulni. Hozzáteszem, hogy egy párt melletti tüntetés már januárban lezajlott, amikor negyvenen-ötvenen mozgalmi dalokat énekelve végigvonultak a Lenin úton, aztán egy kis kanyarral rátértek a Magyar utcára, és szép lassan elolvadtak, mert a járdán lévő lakosok kiröhögték, cikizték őket. Ezért is gondolta az ember, hogy itt azért visszaállni nem tud minden, ahogyan aztán később mégiscsak visszaállt. Hat órára kellett bemennem a rendőrségre, szintén Tóth főhadnagy fogadott, felkísért a szobájába. Arra konkrétan emlékszem, hogy föltette nekem a prózai kérdést: tanár létére magának mi nem tetszett itt? Erre én azt válaszoltam, hogy az 1040 forintos fizetésem, és mellesleg a tömegmészárlást sem szeretem. Kissé meglepődött, és megkérdezte, hogy az ávós sortűzre gondolok-e. Mondtam, igen. Én is ávós voltam – mondta ő. Erre én mit tudtam mondani? Azt, hogy sajnálom. Ezzel a beszélgetés be is fejeződött. Kiszólt a szoba előtt álló rendőrnek, hogy kísérjen le a kapuhoz, és hazamentem. Azt hittem, hogy a téma egyszer és mindenkorra be van fejezve.

Március 5-én délután csengettek a lakásunkon, vagyis a szállásadóm, Kovács Imre bácsi lakásán. Én mentem ki ajtót nyitni. Ott állt Tóth főhadnagy civilben – végig civilben volt – és egy másik civil. Közölték, hogy hozzám jöttek. Bementünk a szobába. Előhúzott a zsebéből egy papírt, a házkutatási parancsot. Kihúzta a fiókot, elkezdett matatni, sokallta, hogy mennyi fénykép van ott. Az első tanári fizetésemből fényképezőgépet vettem, és elég sok felvételt készítettem. A másiknak, aki csak ácsorgott, odaszólt: nézd meg az ágyat, nincs-e benne a géppuska. Kicsit röhejes szituáció volt, de az ember akkor már tudta, hogy esetleg elrejthetnek valamit. De semmilyen atrocitás nem ért. Előtte mondta, ha igénylem, a háziak közül valakit áthívhatok. Ezt elhárítottam, de azért mindig úgy álltam, hogy lássam mindkettőjüket. Ez egy ímmel-ámmal tett házkutatás volt. Majd előhúzott a zsebéből egy másik papírt, a letartóztatási parancsot. Velünk jön – mondta. Ez meglepett. Mentem a szekrényhez, kiakasztottam a kabátomat. A bátyámtól kaptam egy bőrkabátot még az előtte lévő évben, az akkori időkben az ávósoknak is hasonló kabátjuk volt. Elég sok kellemetlenségem is volt miatta, míg meg nem tudtam szabadulni tőle. Március 5-én még hűvös volt, ezért a bőrkabátomat vettem fel. Talán kifelé menet mondták, hogy tisztálkodóeszközt is hozzon, úgyhogy a fürdőszobában még belegyömöszöltem a zsebembe pár dolgot, szappant, fogkefét, ilyesmit. Megkérdeztem, hogy vécére elmehetek-e. Mondta, hogy igen, és elindultam a függőfolyosón, mert arra volt a vécé. Abban a pillanatban megrémült a Tóth főhadnagy, elkezdett kapkodni, valószínűleg a zsebében lévő pisztoly után, és rám kiáltott: hova megy? Mondtam, vécére. Jött utánam, nyitott ajtónál végeztem el a kisdolgomat. Mentünk lefelé, ő odaszólt a kísérőjének, hogy szóljon fel, jöhetnek. Felszólt a második emeletre, ott volt egy géppisztolyos pufajkás, az jött le utánunk. Egy hatalmas nagy boltív vezetett ki ebből a házból. Beszóltak az udvarra a másik pufajkásnak, és amikor kint a kapuban álló pufajkás is csatlakozott hozzánk, még átszóltak a Józsinak, aki a Közért előtt állt, mert a Közért egybe volt építve ezzel az udvarral, a raktáron keresztül esetleg elmenekülhettem volna. Összesen hatan voltak. A ház előtt állt egy lefüggönyözött tehergépkocsi, abban ült két pufajkás. Felszállítottak tehergépkocsira, utánam felszállt még három pufajkás, egy pedig beszállt a sofőr mellé. Tóth főhadnagy és a másik civil nem jött velünk. A kocsiban már benn ült dr. Lajtai János vegyészmérnök, aki a szemben lévő házban lakott, a fiát tanítottam. Amikor elindultak, megkerülték Nepomuki Szent János szobrát és visszakanyarodtak. Ekkor tették az első olyan megjegyzést, hogy: nézze meg jól, mert ezt a szobrot maga többet nem látja! Ezzel be is fejeződött a beszélgetés, beértünk a rendőrségi udvarra. Kiszálltunk, és elkísértek bennünket a fogdához. Ott felszólítottak, hogy fűzzem ki a cipőfűzőmet, vessem le a nadrágszíjamat – ez nem volt –, és betessékeltek egy fogdába. Egyedül voltam ott. Ezzel a letartóztatásom végeredményben lezajlott. Én mindjárt megnéztem az ablakot, hogy rács van-e rajta. Rács nem volt, csak sűrű szövésű háló. Azért néztem meg, hogy nem lehet-e mégiscsak lelépni. De ez csak gyerekes dolog volt.Vártam a vacsorát, de nem jött. Semmi más nem volt, mint egy fapriccs, se pokróc, se semmi. Lefeküdtem a priccsre, és elaludtam. Reggelre zsúfolásig tele lett a fogda. Délelőtt belöktek egy összevert embert, aki nem keltett bizalomgerjesztő látványt, és elég agresszívan akart velem beszélgetni. Azért pisztolyod volt? – kérdezte. Menj a fenébe, mit szórakozol itt velem! – válaszoltam kissé ingerültem. Tizenegy óra tájékán kihívták, és akkor az egyik cellatársam odaszólt nekem: tanár úr, vigyázzon erre az emberre, mert besúgó, ávós volt, lopott, ezért verték össze. Az ebédosztásnál felnéztem az első emeleti trepnire, és ott röhögött beszélgetve egy egyenruhás rendőrtiszttel. Nem hozták vissza, lehet, hogy csak azért tették be, hogy egy kicsit elbeszélgessen velem. Nagyon jó lecke volt. Egy óra körül felkísértek egy szobába, ahol három íróasztalnál zajlott a kihallgatás. Az egyiknél egy embercsempészéssel vádolt személy mögött állt gumibottal két rendőr vagy pufajkás. Első pillanatra meghökkentem, látva, hogy már vérzik. Nekik háttal kellett leülnöm. A civil nyomozótiszt bediktálta a személyi adataimat a gépírónőnek, és felszólított, hogy meséljem el, mit csináltam az októberi időszakban. Elkezdtem. Mondtam egy-két dolgot, ő diktálta a gépírónőnek. A hátam mögött zajlott a verés. Ez elterelte a figyelmemet, de azért próbáltam koncentrálni, hogy azt diktálja-e a gépírónőnek, amit én mondok, de egy dolgon elsikkadtam. Amikor befejezte – nem tartott tovább öt-hat percnél az egész –, a gépírónővel kivetette a papírt, odaadta nekem, hogy írjam alá. Futólag végigolvastam, és feltűnt, hogy az van benne, hogy 27-én délelőtt a pedagógusgyűlés után jelentkeztem a városházán. Mondtam a nyomozónak, hogy elnézést kérek, de én délutánt mondtam. Nem számít! – válaszolta. Nekem számít, én így nem írom alá. Dühbe jött, megfenyegetett, hogy én is úgy járok, mint a mögöttem lévő, rendez nekem is egy olyan műsort. Elég halkan, de azért határozottan mondtam, hogy akkor sem írom alá. Ő próbált uralkodni magán, odaszólt a gépírónőnek, hogy gépelje át az egészet, és délelőtt helyett délutánt írjon. Átgépelte. Visszavittek a fogdába. Aznap talán vacsoráztunk, de a későbbiek folyamán csak ritkán ettünk. Azt hittük, hogy az a nap be is van fejezve, de nem. Úgy kilenc órától egyesével felkísértek bennünket az első emeleti irodákba, ahol felolvasták az internálási határozatot, amiben az állt, hogy hivatkozva az internálási rendelet számára, hat hónapra közbiztonsági őrizetbe vesznek. Két indoklásra emlékszem, talán nem is volt több. Az egyik, hogy az ellenforradalmi nemzeti tanácsnak voltam a tagja – ekkor közbekottyintottam, hogy az akkor még Forradalmi Nemzeti Tanács volt –, a másik, hogy veszélyes vagyok a társadalomra, mert nagy népszerűségnek örvendek a diákjaim körében.Este tíz körül a pufajkások feltereltek bennünket egy ponyvás tehergépkocsira. Három padsor volt, a menetirányra merőlegesen, oda ültünk mi – öten egy padra –, az utolsó padsorra pedig fölült öt-hat pufajkás, szorosan egymás mellé, géppisztollyal felénk. Elöl, a sofőr mellett is ült egy. Elindultunk Győr irányába. Nem tehettünk meg többet három-négy kilométernél, amikor a tehergépkocsi levágott a Mosoni-Duna-ág árterületére. A pufajkások kiszálltak, ketten maradtak bennünket őrizni, és a sötétben, tőlünk harminc-negyven méterre elkezdtek hangosan veszekedni. Egyikünk suttogva kérdezte, hogy nem fognak-e kinyírni bennünket. Megvallom őszintén, bennem is végigfutott ez a gondolat, de azonnal elhárítottam, mert a mosonmagyaróvári vérengzés után elképzelhetetlennek tartottam. Jó félóráig várakoztunk, mire visszajöttek. Éjfélre megérkeztünk a győri ÁVH pincéjébe, ahol tömegnyomor fogadott. A bemenetelnél, a szűk folyosón egy széken már halomban álltak a zsebkések és az ollók, oda mindegyikünknek le kellett rakni a sajátját. Utána megmotoztak. Másnap délután szintén olyan tizenöten-tizenhatan fölszálltunk egy lefüggönyözött tehergépkocsira, a pufajkások ugyanúgy beültek a leghátsó sorba, és a szállítmány megindult Budapest felé. Tatabányán álltunk meg először. Ott a pufajkások leszálltak, felváltva bementek a kocsmába, és amikor jöttek vissza, mondták a lottószámokat. Megnéztem a pénztárcámban lévő lottószelvényt – ez volt az első lottóhúzás Magyarországon –, nem nyertem. Mentünk tovább, keresztülmentünk Budapesten, és a kistarcsai internálótábor előtt álltunk meg este tízkor. Mint a barmokat, betereltek egy udvarba, onnan fel egy fogadó részlegbe, majd ötösével-hatosával a zárkákba. Vacsorát nem kaptunk, fekvőhely, pokróc, ilyesmi nem volt, lefeküdtünk a kőre és elaludtunk. Másnap reggel minden zárkába annyi kenyérdarabot dobtak be, ahányan voltunk. Mindegyikünk felvett egy kenyeret, harminc-negyven dekás lehetett, és már ordítottak, hogy mindenki teljes cuccal induljon lefelé. Mi a legbelső zárkában voltunk, én még ott is eléggé a legvégén. Siettünk, mondhatnám, szaladtunk. Az előttem lévő internáltnak kicsúszott a hóna alól a kenyere, egy pillanatra megtorpant, de nem merte felvenni. Én megálltam, felvettem, így utolsónak maradtam, hát engem rugdaltak ott végig, de eléggé öreg, veterán pufajkások voltak, mire megmozdították a lábukat, én már arrébb kerültem. Egy-két rúgás azért ért, de nyoma nem maradt, ezt nem minősítem verésnek, csak a szokásos megfélemlítésnek. Levonultunk a kis udvarra, ahol a tűzfalnál fel kellett sorakoznunk. Később jöttem rá, hogy ez az irodaépület fala. Ordibáltak, hogy az orrunkat neki kell nyomni a falnak. Ott álltunk hátratett kézzel, míg mögöttünk sétálgattak. Egyszer csak hatalmas gumibotcsapást kaptam a hátamra. Nem éreztem semmit, mert a bőrkabát és az alatta lévő kabát felfogta. Az ütést káromkodás kísérte: te is ávós voltál, te rohadt? Mert mint említettem, a bőrkabátom hasonlított az ávósokéhoz. Én meg se szólaltam, akkor már tudtam, hogy nem kell beszélni. Azért kellett szorosan a falhoz állnunk, mert egy újabb szállítmány érkezett, és mögöttünk – a hangokból meg a léptekből hallottuk –, a mi helyünkre rohantak fel a befogadó zárkába. Mikor felértek, mi átvonultunk a fürdőbe. Három napja ez volt az első tisztálkodási lehetőség. Időközben kint még átkutatták a ruháinkat. A fürdő után a főépületbe mentünk, ahol az előtérben egy írnoknak egyenként be kellett diktálni az adatainkat. Az írnok mellett egy rendőrruhában lévő törzsőrmester állt. Amikor bediktáltam a foglalkozásomat, hogy gimnáziumi tanár, megszólalt az alacsony, kissé lófejű törzsőrmester: na, maga itt menjen le! És mutatott egy pincelejárat felé. Lementem, egy vasajtó előtt megálltam, lekiabált, hogy menjek be. Bementem, nyitva hagytam az ajtót és várakoztam. Fél perc múlva jött lefelé a törzsőrmester, mögötte csíkos rabruhában egy húsz-huszonkét év körüli, elég girnyó kinézetű fiú. A törzsőrmester becsukta a vasajtót, addigra már ott ugrált előttem a csíkos ruhás, és bokszolóállást felvéve, ringatózva, ahogy a ringben látja az ember a bokszolókat, felém ütött. Elérte a fejemet, a szám széle felrepedt. Visszaütöttem. Én is sportoltam, bokszoltam is, de ezt valahogy nem szívesen vettem. Ráadásul egyetemista koromban agyrázkódásom volt, és a fejemre nagyon kényes voltam. Mi van itt?– kérdezte a törzsőrmester, amikor látta, hogy ugrálunk, ütés-visszaütés. De akkor már becsukta az ajtót és csatolta le a gumibotot. Mondtam, hogy én nem hagyom a fejemet bántani, agyrázkódásom volt, nem szeretnék ittmaradni. Na, akkor vesse le a kabátot! Lehajoltatott és a gumibottal hat-nyolc hatalmas ütést mért a derekamra meg a tomporomra. Az elsőt még éreztem, a másodikat szintén, a harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat, hetediket, nyolcadikat egyáltalán nem. Viszont a nyomuk két-három hétig véraláfutásos hurka formájában megmaradt. Támolyogva és elég nehezen lépkedve mentem felfelé a lépcsőn. Bementem a földszinti nagyterembe, ahol már legalább kétszáz ember nyüzsgött. Az első szavuk az volt: tanár vagy? A törzsőrmester tanárspecialista volt, a beérkező tanárokat verte vagy verette össze. A teremben lévők közül volt, akinek az orra vérzett, mert nekilökték a falnak, volt, aki előzőleg a rendőrségen szenvedett sérülést. Megvallom őszintén, engem nem annyira a fizikai fájdalom borított ki, hanem az a tudat, hogy ilyen ocsmány módon bánnak el az emberrel. Később már nem tapasztaltam ilyesféle atrocitást.

Négy hónapig voltam Kistarcsán. Ott a nagyteremben csak ültünk, sétáltunk, beszélgettünk. Öten jutottunk két ágyra. Két összetolt emeletes ágyon keresztben feküdtünk, fönt is öten, lent is öten. Két-három hét után szétszortíroztak bennünket. A munkások voltak a földszinten, a parasztok az első emeleten, az értelmiségiek a második emeleten. Akkor mi négyen megalakítottuk a tarokkpartit, mások bridzseztek, sakkoztak, volt, aki kenyérből szobrászkodott, sakkfigurákat gyúrt, beszélgettünk. Volt, aki felmérést végzett a teremben lévő háromszáz értelmiségi között. Például végigstrigulázta, hogy hányan vagyunk tanárok. Meglepett és derültem is rajta, amikor végigkérdezett mindenkit, hogy párttag volt-e, és miután megvolt az eredmény, azt mondta, hogy jelentkeznünk kell a parancsnokságon, mert annyi a párttag az internáltak között, hogy megalakíthatjuk a pártszervezetet.

Én a heti fürdéseken kívül két alkalommal hagytam el a D-épületet, illetve három alkalommal, mert egyszer kihallgatáson is voltam. Az egyik alkalommal én vittem vissza a kondért, és megkérdeztem a szakácsot, hány emberre főznek. Nem nagyon lehetett beszélni, mert az őr jött velünk, de válaszolt, hogy hatezerháromszázra. Körülbelül ennyien lehettünk a személyzettel együtt. Egy hónap múlva ugrásszerűen megjavult a koszt, akkor elterjedt a hír, hogy a Gundel étterem szakácsát is internálták.

A másik ilyen egyéni akcióm, hogy egyszer kértek egy személyt munkára. Egy darabig csak állt mindenki, aztán jelentkeztem. Az őr levitt az őrszemélyzet épületének pincéjébe. Kissé rossz érzésem volt, amikor mentünk lefelé, de kiderült, hogy ott van a tüzelő, nekem meg kellett töltenem a szenesvödröt, és be kellett fűtenem az őrszemélyzet pihenőhelyiségébe. Amíg begyújtottam, az őr az ajtó előtt állt. Hátulról bebotorkált egy pufajkás, nézte, hogy mit csinálok, majd megszólalt: Mi volt maga kint? Mondtam, tanár. Hát akkor maga tud olvasni! Elment hátra, matatott, majd hozott egy írást, és felolvastatta velem. Valószínűleg a kollégáival nem merte, szégyellte. A szolgálatával kapcsolatos közlemény volt, hogy ekkor meg ekkor köteles megjelenni itt meg itt. Tökéletesen emlékszem rá, mit mondott: Maga tanár létére nem tudta, hogy a történelem kerekét nem lehet visszafelé forgatni? Én akkor már voltam annyira bátor, hogy azzal vágtam vissza: Maga meg miért nem tanult meg írni-olvasni? Nézett rám egy darabig, aztán elvonult, visszafeküdt az ágyra.

A harmadik kiruccanás egy kihallgatás volt az első óvári per után. Átvittek az irodaépületbe, ahol két Győrből jött nyomozó kihallgatási jegyzőkönyvet akart felvenni velem. Amíg várakoztam, a felkísérő őrtől megkérdeztem, hogy miért van kitörve az irodaépület nagy ablaka. Ő válaszolt – ott sem volt mindenki csibész –, azt mondta, hogy egy kihallgatott nekiugrott a nyomozónak, és kilökte az ablakon. Utána behívtak, és kezdődött volna a jegyzőkönyvfelvétel. Az a momentum, hogy akadt köztünk egy olyan személy, aki neki mer menni egy nyomozónak, engem is megmakacsolt. Kérdéseket tettek fel több mosonmagyaróvári személyre, például Lajtai Lajosra és Ládi Károlyra. Amikor azt mondták, hogy mondjam el, mit tudok Ládi Károlyról, megtagadtam a választ. Erre kikapta az írógépből a papírt, kiszólt az őrnek, és visszavezettek. Két hétre rá elhagytam az internálótábort.

Megemlítek még két érdekes apró momentumot. Az egyik a borotválkozás. A borbély egy délelőtt száz-százötven embert borotvált végig, és többeket úgy elfertőzött, hogy komoly szakállmérgezést kaptak. Attól kezdve mindenki félt a borbélynál borotválkozni. Nekem szerencsém volt, mert amikor átkutatták a ruháinkat, nem nyúltak bele a pénztárcámba, és a kis manikűrollóm megmaradt. Azzal megoldottam a borotválkozást, így megúsztam, hogy be kelljen ülnöm a borbély kése alá. A másik, hogy mi végig közbiztonsági őrizetesek voltunk. Egy alkalommal tízes csoportokban felvezettek bennünket egy épületbe, ott sorban beültünk egy székbe, elénk lökték a sorszámot és a kistarcsai internálótábor feliratot, lefényképeztek szemből, oldalról, majd valamennyi ujjunkról ujjlenyomatot vettek. Ezen nagyon felháborodtunk, mert akkor még nem voltunk bűnözők. Meglepődtünk az internálótábor feliraton is, hiszen hallottuk Kádár 1957. május 1-jei beszédét, ami egészen másképp hangzott. Amikor a százezres tömeg kint őrjöngött a Felvonulási téren, az őrök kirakták a néprádiójukat, hogy halljuk, mennyien gyűltek ott össze. Kádár akkor olyasmit mondott, hogy egyes nyugati imperialisták azzal vádolnak bennünket, hogy tömegével internáljuk az embereket. Én, Kádár János kijelentem, hogy nálunk nincsenek internáltak. Egyikünk átordított az őröknek: hát mi mik vagyunk? Erre becsukták az ablakot.

Július 10-e tájékán leponyvázott tehergépkocsin Mosonmagyaróvárra szállítottak bennünket, lehettünk tízen-tizenketten. Azt gondoltuk, hogy szabadulunk, bár hallottunk olyanról, akit hazavittek az internálótáborból, de utána bíróság elé állították. Megérkeztünk Mosonmagyaróvárra, a rendőrségre. Az a nap volt a nyár legmelegebb napja. A fogdában voltunk vagy tízen, és a legnagyobb meglepetésemre az ablak be volt falazva, eléggé friss falazással, csak két téglavég-nagyságú lyuk maradt szabadon, amin alig jött be levegő. Kiderült, hogy azért falazták be, mert valaki megszökött az ablakon át. A rettenetes hőségben majdnem megfulladtunk, ezért kizörgettünk az ajtón. Az őr azt hitte, hogy valami baj van, kinyitotta. Valami ürügyet mondtunk, de rájött, hogy az nem komoly, és visszacsukta az ajtót. Amíg kinyitotta, addig jött be egy kis levegő. Szerencsémre egy napnál többet nem töltöttem ott.

Másnap délután felvittek. A győri rendőrnyomozó, dr. Kerepesi Miklós, aki a vizsgálatomat végezte, elém tette az elkészült harminc-negyven oldalnyi anyagot. Leültem, és a magam precíz, tanári mivoltával elkezdtem olvasni a rendőrségi kihallgatásokat. Eljutok a második oldalhoz, teljesen ismeretlen személy, ismeretlen anyag, nézem fönt a fejlécet, ismeretlen név ügyében ezt meg ezt kihallgattuk. Mondom a nyomozónak, hogy ez nem rám vonatkozik. Nem számít, olvassa tovább! – válaszolta. Elolvastam a harmadik oldalt, Mészáros Jenő rendőrségi kihallgatását. Ebből megtudtam például, hogy Jenő kommunista volt, és én azt mondtam neki, hogy az ilyen emberek ideje lejárt. A következő oldalhoz eljutva, a gépírónő nyivákoló hangon megszólalt: Miklós, azt mondtad, hogy elmegyünk még a cukrászdába. Kerepesi: Nem látod, hogy dolgozom? Folytassa! Nem jutottam fél oldalnál tovább, újból megszólalt a nő: Mindjárt nyolc óra és te azt mondtad, hogy a buszindulás előtt még elmegyünk a cukrászdába. Ebből kikövetkeztettem, hogy a nyomozó Győrből jött, hozta a gépírónőjét, és már türelmetlenek. Én folytattam volna az olvasást, mire Kerepesi azt mondta, hogy írjam alá. Mondtam, nem írom alá, el sem olvastam. Mindegy, hogy maga aláírja vagy nem, úgyis átadom a halálügynek és akkor teljesen mindegy magának – válaszolta. Hogyhogy teljesen mindegy nekem? – kérdeztem. Ekkor említette az első óvári per halálügyészét, és azt mondta, ha neki átadja az ügyemet, engem felakasztanak. Elkezdtem hangosan röhögni. Miért, mire számít? – kérdezte. Mondom, arra, hogy szabadon fognak engedni. Tényleg ezt éreztem. Azt még elképzeltem, hogy elindul egy per, de arra nem gondoltam, hogy ezzel a bulival bent lehet fogni engem. Írja csak alá, magának teljesen mindegy! Szó nélkül aláírtam. Ekkor már nem érdekelt a többi szöveg, nem érdekelt a fennmaradó negyven oldal, aláírtam. Elvették tőlem, visszakísértek a zárkába, ő meg elment a gépírónővel a cukrászdába. Viszont mi is hamarosan mentünk utánuk, mert este tízkor a három zárkából kiszólítottak talán négy-öt személyt, és még éjszaka tehergépkocsin átvittek a győri megyei börtönbe. Ott csak egy olyan személy volt, akivel hasznosnak találtam a beszélgetést, dr. Tóth István jogász, a győri Forradalmi Nemzeti Tanács tagja, aki Szigethy Attilával készülődött közös perben az elítéltetésére. Ő hasznos információkkal látott el bennünket a leendő perrel kapcsolatban.

Augusztus 14-én kezdődött a tárgyalásom, de nem tudtam róla. Addig hozzám ügyvéd, családtag be nem jött. A szüleimet értesítették, hogy Győrben vagyok, de nem sikerült találkoznunk. Meglepetésszerűen ért, amikor az egyik reggel beültettek a borbélyhoz. A fegyőr noszogatta a borbélyt, hogy igyekezzen. Kint már fel volt fűzve egy láncra három ismeretlen ember, felfűztek engem is a lánc végére, és két fegyőr kíséretében átvonultunk a bíróság épületébe. Ott, a teremben döbbentem rá, hogy kezdődik a tárgyalásom. Elég nagy tömeg volt, de a családtagjaim közül senkit nem láttam, se a szüleimet, se a bátyámat, se diákomat, se tanárkollégát, viszont a másik három vádlottnak több hozzátartozója is ott volt.

A tárgyalóteremben derült ki, hogy a kijelölt ügyvéd, akinek értesítenie kellett volna a hozzátartozóimat és engem is a tárgyalás időpontjáról, be kellett volna jönnie hozzám beszélgetni, nem vállalta a védelmemet. Felállt a bíróság, elmondták, hogy gyorsított eljárással megkezdik dr. Pallós Lajos és társai bűnügyét. Amikor kiderült, hogy nincs ügyvédem, megszólaltam, hogy nekem nem is kell. Erre a bíró mindjárt kioktatott, hogy a népköztársaság törvényei alapján minden vádlottnak kell védő, és mivel a kirendelt ügyvéd nem jelent meg, a tárgyalást elnapolja. Erre megkérdeztem, hogy a jelen lévő ügyvédek közül nem vállalná-e valaki az én ügyemet is. Richter Lászlót, az egyik tanítványom édesapját megbízható, korrekt ügyvédnek tartottam, ő némi tanakodás után elvállalta a védelmemet. Néhány percet beszélhettünk egymással. Richter megkérdezte, tudom-e, mivel vagyok vádolva. Mondtam, nem, nem volt módomban végigolvasni a rendőrségi nyomozati anyagot. Jó, akkor majd menet közben meglátjuk. Szólt a bírónak, hogy folytathatják a tárgyalást. Én visszaültem a helyemre.

Az ügyész, Himódi László sorban felolvasta a vádat dr. Pallós Lajosnak, dr. Dohy Jánosnak, nekem és Musitz László gazdászhallgatónak. Én elsősorban a saját témámra figyeltem, de Pallós Lajosé is érdekelt, ami voltaképpen olyan félreértésen vagy nem félreértésen alapult, hogy ő az egyik gazdászoknál lefolytatott gyűlésen arról beszélt, hogy a határon kötszert és gyógyszert kell átrakni, a bíróságon pedig lőszer- és fegyverátrakást említettek. Ez volt a fő vád ellene, ettől reszketett leginkább Lajos bácsi. Az én esetemben volt egy-két olyan dolog, amit akkor sem értettem, hogy az miért vád, és volt egypár olyan, amit egyáltalán nem követtem el. Például, hogy a mosoni utcákon a szovjet páncélosok elleni fellépésre, benzinpalackok gyártására szólítottam fel az embereket. Megnevezett egy számomra ismeretlen személyt, aki majd képviseli a vád ezen állítását. Csődöt is mondott a tanú, a tárgyaláson nem ismert fel. Az ügyészi beszéd után az volt az érzésem, hogy Musitz Lászlót és engem enyhébben vádol, valószínűleg a fiatal korunkra való tekintettel, míg Pallóst és Dohyt nagyon élesen támadta. Rájuk halált kért, rám szigorú büntetést, Musitz Lacira pedig megfelelő börtönbüntetést. Musitz ellen a fő vád a nemzetőrségi tagság volt.Én egyik vádlott-társamat sem ismertem. Dohyt az első perben való tanúskodása után tartóztatták le, Pallós Lajost valamivel korábban, engem először internáltak, Musitz Lacit nem tudom, mikor vitték be. Azt hiszem, hogy elrettentésként indítottak egy pert, mert bennünket nem tudtak belekeverni a főperbe. Népbírósági per lévén, célszerű volt minél látványosabbá is tenni a dolgot, annak ellenére, hogy a sajtóban nem írtak róla. Az ügyész által kért két halálos ítéletre Tóth Pista jogász cellatársam úgy reagált, hogy Németh Ferenc bíró vallásos, minden vasárnap misére jár, ő biztosan nem fog halálos ítéletet hozni. Végül Pallós Lajos tizenhárom évet kapott, Dohy János tízet, én hat évet, Musitz László pedig hármat.

Védelemre az én esetemben nem volt lehetőség. Csak a vád tanúit idézték be, túlnyomórészt a tantestület tagjait, de ők nem tudtak semmi olyat mondani, amit ellenem beszámíthattak volna. Makkos Mihály rendőrfőhadnagy – aki a forradalom alatt a nemzeti tanács rendőrségi delegáltja volt, de aztán átállt – volt az egyik legveszedelmesebb vád-tanúm. Megidézték a tanácsi vb-elnököt is, aki végig ott tevékenykedett köztünk. Ő annál komolyabb, értelmesebb dolgot nemigen tudott mondani, mint hogy én olyan ifjúi lendülettel tevékenykedtem ott, mint Petőfi. Akkor a bíróság közbeszólt: nana, azért ezt az összehasonlítást gondolja meg! Azonnal meggondolta, és azt mondta, hogy természetesen ellenkező értelemben. Hogy ezt hogy értette, nem tudom. Richter ügyvédnek nem is lett volna módja védőtanúkat felsorakoztatni. Dohy János megnevezett egy-két személyt, akit védőtanúnak kért, de úgy emlékszem, hogy őket sem idézték be, nem is volt rá idő. Én nem tudtam volna megnevezni senkit. Kit hívjak be? A tanárkollégáim elmondták a magukét. Amennyire lehetett, az ember igyekezett a vád tanúiból kiszedni olyan dolgokat is, ami kedvezőbb volt számára, illetve a szembesítésnél cáfolni őket. Amivel vádolva voltam – egy-két kivételtől eltekintve –, nem tagadtam le, a megszövegezésben viszont mindig csavartak egyet, és egészen más szemlélettel állították be a tényeket. Például azt a kijelentésemet, amit a szovjet parancsnoknak tettem, hogy addig nem tudunk tanítani, amíg a páncélos az iskola előtt áll, a vád már úgy említette, hogy a tanártársaimnak tettem olyan lázító kijelentést, hogy addig nem tanítok, amíg szovjetek vannak Magyarországon. Erre én azt emeltem ki, hogy a szovjet parancsnoknak mondtam, és nem azt, hogy Magyarországon, hanem hogy a gimnázium előtt. Ezt elfogadták. A benzinpalackok készítésének vádját az ügyész már a vádbeszédében visszavonta, mégis cipeltem magammal végig, Sátoraljaújhelyen is visszahallottam egy nevelőtiszttől. Tipikus koncepció, hogy kitalálnak valamit, amit az ügyész visszavon, de az anyagomban mégis benne marad. Az ülnököknek a tárgyaláson semmi szerepük nem volt. A bíró időnként noszogatta őket, hogy kérdezzenek tőlünk vagy a tanúktól, de szinte meg sem szólaltak.

Az ítélethirdetés után a hozzátartozók megkérték a bírót, engedje meg, hogy szót váltsanak velünk, de az első padsorból felugrott egy testesebb férfi és elordította magát: azonnal elvezetni, mit képzelnek! És elvezettek bennünket. Miután visszakerültem a zárkába, Tóth Pistával azonosítani tudtam, a megyei bíróság elnöke volt, és úgy nézett ki, hogy az ítélethirdetésre a megyei bíróság teljes vezérkara kivonult. Nem tudom, hogy ez volt-e a szokás, vagy csak minket tiszteltek meg a jelenlétükkel. Az ügyész, aki Dohy és Pallós ügyében a halálos ítéletért fellebbezett, fél év múlva főbe lőtte magát a szolgálati fegyverével.

Az elsőfokú tárgyalás után elvittek a Markó utcába, majd négy-öt nap múlva átkerültem a Gyűjtőfogházba. 1958. február 5-re kaptam idézést a másodfokú tárgyalásra. Ez az egyetlen olyan hivatalos papír, amit a börtönben kézhez kaptam. Előtte öt-tíz nappal látogatott meg először az ügyvédem. Öt percet engedélyeztek, hogy megbeszélje velem az ügyemet. Egymástól egy méter távolságra, kettős ráccsal elválasztva álltunk két fegyőr jelenlétében. Nem tudott ő semmit se mondani, nem is biztatott.A Fő utcán derült ki, hogy a másodfokú tárgyalásunkat zárttá tették, tehát a hozzátartozók nem jöhettek be – gondolom, az óvári sortűz miatt. Öttagú bíróság tárgyalta, Vida Ferenc vezetésével. Úgy éreztem, szabadulni fogok, mert az ügyész megalapozatlannak tartotta az elsőfokú bíróság ítéletét, mondván, hogy a tanúvallomások nem támasztják alá. Felolvasták a bírói indoklást, az ügyvédek elmondták a beszédüket, mi az utolsó szó jogán elmondhattuk a magunkét. Én egy szót se szóltam, az ügyvédem viszont határozott és kemény védőbeszédet tartott. Azt emlegette, hogy olyan cselekményekkel kapcsolatban, amiket a védence elkövetett, ebben az országban több kormánykitüntetést osztottak ki. Elsősorban a vér-, gyógyszer- és kötszerszállítmányok célba juttatásával kapcsolatos tevékenységemet említette. Erre Vida azt válaszolta, hogy igen, de akik kormánykitüntetést kaptak, azok a másik oldalon álltak. Az első napon eléggé elhúzódott a tárgyalás, elsősorban azért, mert Pallós Lajos nagyon precízen összeállította az utolsó szó jogán történő felszólalását. Ő az elsőfokú bíróságnál is nagyon hosszan beszélt. Logikus, jó felépítésű beszéd volt, de a bíróságot idegesítette. Nekem az volt a szerencsém, hogy a már többször említett Tóth István jogász azt mondta: Bandi, semmit, minél kevesebbet beszélsz, annál kevesebb évet kapsz! Én is felkészültem az elsőfokú tárgyalásra logikai érveléssel, de kiderült, hogy azzal az égvilágon semmit sem lehet elérni. A másodfokú tárgyaláson sem mondtam semmit. Az ítélethozatalra csak egy héttel később került sor. Az elsőfokú bíróság ítéletét Pallósnál, Dohynál és nálam helybenhagyták, Musitz Lászlónak pedig a felére csökkentették. Visszaszállítottak a Gyűjtőfogházba. Tudomásul kellett vennem, hogy ez most már megmásíthatatlan, és fel kellett készülnöm a hat év letöltésére. Az első perctől kezdve abból indultam ki, hogy nagy ítéletet nem kaphatok, mert bűncselekményt nem követtem el, a jogerős ítélet után pedig abban maradtam magammal, hogy ezt biztosan nem ülöm le. Hogy mi váltotta ki bennem az optimizmust, nem tudom, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy több ezrünket évekig etessenek, itassanak, tartsanak, előbb-utóbb valaminek történnie kell. Valóban nem ültem le.

Ebinger Endre szülei

Ebinger Endre a szüleivel

Amikor szabadultam, a szüleim a kezembe adták azt a levelezést, amelyet a kistarcsai internálótáborból való kiszabadításommal megbízott ügyvédnővel folytattak és Richter ügyvéd leveleit. Otthon fogadott az elbocsátás a gimnáziumi állásomból és a munkakönyvem is. Az első héten mindet végigolvastam. Édesanyám Kádárhoz és az Elnöki Tanácshoz írott leveleit meg az azokra kapott elutasító válaszokat is. A levelekből kiderült, hogy az ügyvéd nem kapta meg a lehetőséget, hogy megfelelően elláthassa a védelmemet, akadályozták a felkészülését a tárgyalásra. Utána, talán 59-ben, megvonták tőle a működési engedélyt. Van egy olyan levél, amelyben a megyei bíróság felszólítja a szüleimet, hogy fizessenek be ennyit és ennyit okmánybélyegre, amit a fellebbezési vagy perújrafelvételi kérelemhez kell csatolni, de ebben az ügyben sem történt semmi. Nagyon hamar rájöttünk mi is, és rájöttek a hozzátartozók is, hogy semmi értelme a beadványoknak.

A másodfokú tárgyalás után, 1958. március 27-én Márianosztrára kerültem, onnan július 14-én elvittek Vácra. Mindkét helyen főként politikai elítéltek voltak. Először magánzárkába tettek, majd lekerültem egy munkazárkába, olyanok közé, akik a dunai gombgyárban dolgoztak. Hamarosan én is dolgozhattam, és ez a munka már fizetéssel is járt, száz-százhúsz forintnyi összeget kaptunk havonta. Innen aztán egy affér miatt átkerültem a gombvarróba. Egy belügyes társaság látogatott az üzembe, civil ruhás, nyakkendős küldöttség, akik végignézték a rabok munkáját. Amikor bementek a présműhelybe, és megszemlélték a derékig levetkőzött, izzadó politikai foglyokat, aki végre megfelelő munkát végeznek, a gőzvezetékről levágódott egy gumicső, és az egész műhelyt elöntötte a sistergő gőz. Hogy szándékos volt-e vagy nem, nem tudom, de a látogatók hanyatt-homlok menekültek ki az egyetlen bejáraton. A bejáratnál az egyik megbotlott, hasra vágódott, a többi rá, halomba. Föltápászkodtak, leverték magukról a port és sebtében elvonultak. Retorzió nem történt, de az ott dolgozó társaságot más munkahelyekre szórták szét. Engem is elraktak a gombvarróba. A gombvarróban felfigyelt rám a főnök, hogy elég ügyesen dolgozom, és „előléptetett”. Nekem kellett összeállítanom a mintakollekciót, egy nagyobb kartonlapra ízlésesen elhelyezni az új gyártású gombokat, hogy aztán ajánlhassa a kereskedőknek. És amikor beindították a préstálca gyártását, átvitt oda meósnak.

Egy alkalommal felhívattak a parancsnokságra. Egy vörös hajú, 45 év körüli férfi a legkülönbözőbb dolgokat kérdezte a peremmel kapcsolatban. Azt hittem, hogy valami fellebbviteli vagy törvényességi téma miatt. Legnagyobb meglepetésemre egy vagy két nap múlva kiemeltek és beraktak egy teljesen elszigetelt folyosórészre, ahol a laborban dolgozók zárkái voltak. Kiderült, hogy aki az ügyemről annyit faggatott, a labor szakmai vezetője volt. A rabok részéről Lajtai János, a mosonmagyaróvári mezőgazdasági gépgyár vegyészmérnöke volt a laborvezető. Valószínűnek tartom, ő javasolta – miután együtt voltunk időnként internálótáborban is, börtönben is –, hogy engem is vigyenek oda. A laborban, amely a Belügyminisztérium felügyelete alá tartozott és magas rangú belügyi tisztek vezették, túlnyomórészt vegyész, fizikus és kohómérnök rabok dolgoztak. Később Pallós Lajos és Dohy János pertársaimat is beajánlottuk erre a munkahelyre.

A börtönben egymás közt az ügyünkről nem beszélgettünk. Ma már szinte bűnnek számít, hogy nem tisztáztunk olyan dolgokat, amit akkor együtt megtehettünk volna. Mi ott úgy szerepeltünk, mint bűnözők – egymás közt nem, természetesen –, nem mondtunk el egymásnak olyasmiket, amiből esetleg további pereket lehetett volna kreálni. De fásultak is voltunk, engem a börtönben konkrétan még olyan személyek ügye sem érdekelt, akik illusztris tagjai voltak az 56-os forradalomnak. Inkább arra koncentráltunk, tudunk-e kintről valami hírt szerezni, mert a hírek nagyon hiányoztak. Nem tudtuk, hogy kint balra, jobbra vagy merre mennek a dolgok. A labor optikai csoportjában öten dolgoztunk, és mindig nagy tisztelettel fogadtuk Jenőt, a fizikust, aki havonta megjelent nálunk. Amikor megjött, hármunkat-négyünket odaszólított az asztalhoz, amelyre letette a nekünk hozott külföldi szakfolyóiratokat, de köztük egy Népszabadságot is. Közölte, hogy ő fölmegy a parancsnokhoz, addig mi beszéljük meg az adott szakmai feladatot, és ha visszajön, referáljunk róla. Amikor kiment, lecsaptunk a Népszabadságra, és gyorsan – nehogy kiszúrja az őrnagy – belelapoztunk, mi újság kint. Olyan apró momentumokból például, hogy Hruscsov látogatást tett Magyarországon, messzemenő következtetéseket vontunk le arra vonatkozóan, hogy mikor fogunk szabadulni. Ez téma volt, de a múlt nem.

A tevékenységünk valójában primitív szinten folytatott ipari kémkedés volt. Magunk állítottuk össze a berendezéseket. A kért hozzávalókat másnap vagy harmadnap hozták, a műszereket is megkaptuk egy héten belül, és a nyugati folyóiratokat is.

Festékelemzés volt a feladatunk, én az optikai csoporthoz tartozva főként színképelemzést végeztem. A festék optikai viselkedéséből meg lehetett határozni, hogy kétkomponensű vagy háromkomponensű. A műszereinkhez plexiből készítettünk színszűrőket, és megkérdeztek, hogy nem lehetne-e 15 × 25-ös lapokat is kifesteni. Megoldottuk, majd újabb feladatokat kaptunk. Azt gondoltuk, hogy a központi kutatóintézet számára készül színszűrőnek, de aztán kiderült, hogy az általam napokig festett lapokat az egyik gépészmérnök kollégának egy Pobeda napellenző keretébe kellett bevágnia. Nyilván a főnöknek vitték és berakták a kocsijába.

59 szeptemberében Rimai Bélát és engem teljes cuccal kiszólítottak a zárkából, és két másik társunkkal beültettek a rabszállítóba. Kiderült, hogy mind a négyen tanárok vagyunk, de azt nem tudtuk, hová visznek. Sopronkőhidán leraktuk Rimai Bélát, utána egy kollégát levittünk Szegedre, a Csillagbörtönbe, kettőnket pedig elvittek Sátoraljaújhelyre. A nevelőtiszt közölte velünk, hogy a sátoraljaújhelyi többszörösen visszaeső bűnözők börtöne, ahol a városi általános iskola felügyelete alatt az írni-olvasni nem tudó elítéltek számára börtöniskola nyílik, és mi ketten fogjuk őket tanítani. A felügyelőnk többszörös sikkasztással vádolt tanfelügyelő lesz, aki majd beoszt bennünket. A nevelőtiszt a szegedi tanárképző főiskolán végzett, és nevelőtisztként az akkor még fiatalkorúak börtönébe került tanítani. Miután a fiatalkorúak börtöne ott megszűnt, ő maradt, és vállalta, hogy a többszörös visszaeső bűnözőkkel foglalkozzon. Beindítottak két osztályt, első–másodikat és harmadik–negyediket. Bede Jóska tanította az első–másodikat, én a harmadik–negyediket. Tudomásul vettem, hogy ezt kell tennem, viszont a váci börtön BM-laborjában nem vették tudomásul, és mindent megmozgattak annak érdekében, hogy Rimai Bélát és engem visszavigyenek Vácra. Sátoraljaújhelyen még bele se tudtam melegedni a dolgokba, október közepe vagy vége felé kiszólítottak, össze kellett szedni a holmimat, két fegyőr lekísért az állomásra, majd egy vonat foglalt fülkéjében Kőbánya vasútállomásig vittek, onnan rabszállító kocsival Vácra. Ugyanabba a zárkába raktak vissza, ahonnan elvittek. A többiek nagy üdvrivalgással fogadtak. Ők már hetekkel korábban tudták, mennyire bedühödött a labor vezetője, hogy éppen az ő szakembereit vitték el. Folytattuk ugyanazt a munkát, amit félbehagytunk.

1960. március elején vált esedékessé a félkedvezményem. Aki eljut a börtönbüntetése feléig, egy bizottság elé kerül, amely dönt a kedvezményről. Sokat számít, hogy az illető milyen véleményt kap a munkahelyéről. Velem meg voltak elégedve, ami az elbírálást illetően némi reményt adott.

Szabadulási határozat

Szabadulólevél

Szabadulólevél hátoldala

Március 5-én viszont közölték velem, hogy nem részesítenek félkedvezményben. Tudomásul vettem, és megírtam a szüleimnek, ne várjanak, mert „erkölcsi hiányosságra” hivatkozással nem kaptam meg a félkedvezményt. Aztán április elsején, nagyon korán, úgy öt óra körül zörögtek a zárka ajtaján. A tizedes, akit csak Prikulicsnak neveztünk – lehet, hogy az is volt a neve –, bekiabált: Ebinger, öltözködjön fel, szedje össze a cuccát! Erre én kikiabáltam, hogy április elseje van, belőlem nem csinál bohócot, és aludtam tovább. Jó viszonyban voltam vele, időnként titokban kiengedett a zárkánk előtti folyosórészre, hogy segítsek matematikapéldákat megoldani egy fegyőrtársának, aki a dolgozók gimnáziumába járt. Negyedóra múlva újból dörömbölt. Én újból megmondtam neki, hogy nem megyek, majd ha bejön Hernádi, a körletparancsnok, neki elhiszem. Fél hat tájékán jött Hernádi, és ő is bekiabált. Bent a zárkában mondogatták, hogy biztosan szabadulok, mert 1959. április elsején már volt egy amnesztiarendelet. A folyosói zajokból behallatszott, hogy Rimai Bélát is kiszólították a szomszéd zárkából. Ekkor már bennem is felmerült, hogy valóban szabadulok. Mindenemet otthagytam, szakkönyveket, kosztot, csak az abszolút személyes holmikkal mentem ki. Pár órán belül a parancsnoki épületben kezünkbe nyomták a szabadulólevelet, majd beszállítottak egy rabszállító kocsiba, és elvittek a vasútállomásra. Megvárták, amíg beáll a vonat, mi beszálltunk, és jöttünk a Nyugati pályaudvarra. Ott úgy szálltam ki, mint szabad ember. Azonnal jelentkeznünk kellett a rendőrségen. Április másodikán hajnalban értem Dombóvárra a szüleimhez, és még aznap elmentem a rendőrségre. Itt egy apró momentum meghatározta a továbbiakat. Mégpedig az, hogy a rendőrségi őrirodánál rám köszönt egy elemista osztálytársam, aki őrmesteri rangban dolgozott ott. Ő állította ki azt a papírt, amivel felmehettem jelentkezni. Szólt, hogy visszafelé szeretne velem pár szót váltani. Amíg én felmentem jelentkezni, valószínűleg elküldte valahová a szobában lévő beosztottját, így négyszemközt tudtunk beszélni. Nézd, Bandi, mindent tudok rólad, többször találkoztam édesapáddal, felhívom a figyelmedet, tűnj el Dombóvárról, mert itt lehetetlen lenne az életed. Menj fel Budapestre, ott könnyebben el tudsz helyezkedni. Igaz, hogy ott a rendőr is több, de te is könnyebben el tudsz keveredni! – mondta. Megköszöntem neki, és végiggondoltam a dolgot: tanárnak nem mehetek – az elbocsátólevelem már ott fogadott a szüleimnél –, Dombóváron segédmunkásnak lenni meg nincs sok értelme. Ezért egy-másfél hét pihenés után újból bementem a rendőrségre, és engedélyt kértem, hogy Budapestre távozhassak munkavállalás céljából. Kétnapos eltávozási engedélyt kaptam, és azt az ígéretet, ha munkaadói igazolással megyek vissza, engedélyezik, hogy végleg Budapestre távozzak.

Alkalmazásról szóló értesítés

Feljöttem, felkerestem Rimai Bélát, és kértem, legyen a segítségemre, ő mégis ismerősebb Budapesten. Ketten indultunk neki állást keresni. Nekem sürgősebb volt, mert én csak két napot kaptam, neki nem, ő szeretett volna még egy-másfél hónapot ráhúzni. Végigjártuk a Váci utat, a Kőbányai utat, és minden olyan helyre bementünk, ahol ki volt írva, hogy segédmunkást keresnek. Mihelyt kiderült rólunk, hogy a börtönből frissen szabadult tanáremberek vagyunk, már tárgytalanná is vált a dolog. Az első napon nem sikerült munkát találni. A bátyám Budapesten lakott, nála aludtam, és másnap újra elmentem Béláékhoz. Évának, Béla feleségének volt egy ötlete: próbáljuk meg az Iskolai Taneszközök Gyárát a Szentkirályi utcában. Az első utunk oda vezetett. Megkérdeztük a portást, szükség van-e segédmunkásra. Azt válaszolta, hogy arra ott állandóan szükség van. Bementünk, beszéltünk az anyagmozgató csoportvezetővel, aki felkísért a személyzeti osztályra. Sörös elvtárs a Népszabadság mögé bújva hajlandó volt velünk szóba elegyedni. Közölte, hogy ő nem vesz fel börtönviselt embereket, különben is, nála már dolgozik néhány volt politikai fogoly, velük betelt a létszám. Béla dühbe jött – ő egyébként is gyakran kiborult, a börtönben is élveztük, amikor rájött egy kis roham –, és határozottan mondta: Ha valakinek, akkor önnek kötelessége felvenni volt gimnáziumi tanárokat segédmunkásnak, mert ez az egyetlen olyan gyár, amelyik a Művelődésügyi Minisztérium felügyelete alá tartozik, és segédmunkásokat is alkalmaz! Ez úgy meglepte a személyzetist – kik küldhettek vajon bennünket, van-e mögöttünk valaki –, hogy alkura fogta a szót, esetleg hajlandó felvenni egyikünket nyolcnapi próbaidőre. Béla azonnal mondta: rendben van, akkor a kollégát legyen szíves felvenni, gépeljen neki egy papírt, mert szüksége van rá! Megkaptam a papírt, hogy nyolc nap próbaidőre felvettek anyagmozgató segédmunkásnak. Boldogan utaztam vissza Dombóvárra, és bevittem megmutatni a rendőrségre. Azt mondták, rendben van, mehetek dolgozni Budapestre. A bátyámék befogadtak arra az időre, amíg valamilyen formában talpra tudok állni. Körülbelül fél évig dolgoztam anyagmozgató segédmunkásként az Iskolai Taneszközök Gyárában, utána a csoportvezetőm ajánlatára felmehettem a műhelybe betanított munkásnak. Azért hangsúlyozom ezt, mert a segédmunkások között én voltam az, aki meg tudott számolni száz darab alkatrészt, mert én tudtam százig számolni. A csoportvezető meg volt elégedve velem, és érdemeim elismeréseként lemondott rólam, betanított munkásnak javasolt. A műhelyben szemléltetőeszközöket állítottunk össze kis szériában. Öntvényeket reszeltem, dugófúró-sorozatot hegesztettem, és más hasonló, általam részben már ismert tevékenységet folytattam. Emlékszem, az egész társaságból én állítottam össze a legjobban működő szénmikrofonokat. Tudtam, hogyan kell csinálni a kontaktusokat, mert korábban tanárként már találkoztam ilyen eszközzel. Az, hogy ott tömegével dolgoznak volt politikaiak, nem volt igaz. Egyetlen személy volt csupán, egy 56-os szegedi, negyedéves joghallgató, a MEFESZ-akció elindítóinak egyike, aki négy évre volt elítélve, és egy évvel előttem került oda dukkózónak. Ketten voltunk politikaiak, de emiatt nem volt semmiféle afférunk a munkahelyünkön. Viszont abból igen, hogy normára ment a dolog, és mivel én elég ügyesen csináltam ezt a tevékenységet, ugyanannyit kerestem, mint a szakmunkások. Egy pártértekezleten felvetették, tűrhetetlen állapot, hogy valaki még háromnegyed éve sem dolgozik ott, és ugyanannyit keres, mint a régi, a tíz-tizenöt éve ott dolgozó szakmunkások. Az egyik munkatársam megkísérelte, hogy megvédjen, mondván, normára megy a dolog, miért ne kereshetnék ugyanannyit. A művezető viszont egy kicsit beleavatkozott. Úgy osztotta ki a munkát, hogy én olyat kaptam, amelyiknek nagyon rossz volt a normaideje. Emiatt az egész hónapban nem tudtam megkeresni annyit, amennyi a félhavi előleg volt. Hogy a turpisság ne derüljön ki olyan brutális módon, a művezető nem általam végzett munkákat is az én lapomra számlázott, így feltornászta ezer forint fölé a pénzemet. Én viszont megmakacsoltam magam, hogy el nem végzett munkáért nem vagyok hajlandó bért felvenni. A szakszervezetet hívtam segítségül. A szakszervezeti vezető meózta a munkámat, ő szeretett volna megtartani, ígérgette, hogy majd megoldjuk. Szabtam egy határidőt, akkorra sem intézték el, ezért felmondtam. Újból munkanélkülivé váltam. Körülbelül három hétig keresgettem ismét munkát. Kimentem a műszeripari gyárba is, és megkíséreltem matematikusként vagy fizikusként elhelyezkedni, de azonnal elhárítottak, még segédmunkásnak se akartak alkalmazni. Nagy Misivel, az Eörsi-per ötödrendű vádlottjával összejárogattunk, ő a Budapesti Vegyiműveknél dolgozott, az Illatos úton, és javasolta, hogy menjek oda, a kísérleti PVC-üzembe segédmunkásnak. Az ottani mérnöknek nem volt semmi aggálya velem szemben, és a személyzetis is felvett minden további nélkül. Eléggé lent kezdtem, embertelen körülmények között, de miután megismertem az üzem minden munkafolyamatát, már helyettesítettem azokat, akik szabadságra mentek, vagy más okból hiányoztak. A három műszak nagyon fárasztó volt, még akkor is, ha csak negyvenórás volt a munkahét. Viszont kaptunk egészségügyi pótlékot, tehát anyagilag olyan helyzetbe kerültem, hogy segédmunkásként ennél jobbat nemigen lehetett volna kifogni. Ebben a gyárban szakmunkástanfolyamot is indítottak, és a személyzeti irodában valakinek olyan ötlete támadt, hogy ha már van ott egy matematika–fizika szakos tanár, akkor az egyik osztályt rá lehetne bízni. Vállaltam, és munkaidő után tanítottam. Ezért még órabért is kaptam, ugyanúgy, mint a többi tanár. Másfél évig tanítottam, és 1963 tavaszán sikerült megszereznem a szakmunkás-bizonyítványt is.

Nem sokáig élveztem a vegyipari szakmunkás létet, mert megláttam egy újsághirdetést, amelyben fizikust kerestek az anódgyárba. Telefonon jelentkeztem be, hogy ne menjek ki potyára a Budafoki útra, és közöltem, politikai elítélt vagyok. Megkérdeztem, a felvételnél kizáró ok-e, hogy 1957-ben a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt hatévi börtönre ítéltek, amelyből három évet töltöttem le, és azóta segédmunkásként dolgozom. Ezt egyrészt azért mondtam, mert sok értelme nem lett volna feleslegesen odamenni, másrészt ha rögtön ezzel sokkolom őket, talán többre megyek, mintha ott kezdem bevallani. A személyzetis, aki egyébként munkavédelmis volt, ráharapott a szövegre, és azt mondta, menjek csak ki. Kimentem, elbeszélgettem az osztályvezetővel és egy fizikus kollégával. Azt mondták, természetes, hogy nem értek a félvezetőkhöz, amit nem tanítottak még, amikor én egyetemre jártam, de bele lehet jönni, ők is csak egy-két éve foglalkoznak vele. Meg is egyeztünk abban, hogy elmegyek hozzájuk gyártmányfejlesztő fizikusnak. A munkaügyön viszont kiderítették, hogy náluk nem kaphatok annyit, amennyit szakmunkásként a Budapesti Vegyiműveknél kerestem. Erre én megmakacsoltam magam, és azt mondtam, akkor nem megyek oda. Elnézést kértem az osztályvezetőtől, hogy igénybe vettem az idejét, és elindultam kifelé. Az egyik titkárnőt futtatták utánam, hogy menjek vissza, mert mégis lenne valamilyen megoldás. Úgy gondoltam, nyilván nem állnak sorban a fizikus diplomával rendelkező személyek, hogy feltétlenül ott szeretnének dolgozni, és visszamentem. Felvettek, és ki is derült, hogy a hirdetésre én voltam az egyetlen jelentkező, csak velem tudtak madarat fogni. Én viszont ezt már olyan előrelépésnek könyvelhettem el a segédmunkás és szakmunkás tevékenység után, ami minőségileg az iskolai végzettségemnek megfelelő munkakörré alakulhat. Az évek folyamán aztán szépen bedolgoztam magam a szakterületre. Elmentem egy német nyelvtanfolyamra, és szakfolyóiratokat kezdtem fordítani.

Két és fél évig a bátyáméknál laktam. A vegyiműveknél egy technikus fiú felvetette: Te, Bandi, kellene venni egy nagyon olcsó telket, amire felhúznánk valamit, te is, én is, és ott ellakhatnánk. Tetszett a gondolat, de pénzem természetesen nem volt rá. Végül Budafokon nagyon olcsón találtunk egy száznyolcvan négyszögöles telket, amit fejenként hatezer forintért megvettünk. Elfeleztük, ő alulra épített egy lakást, én pedig felülre deszkából egy három és félszer három és fél méteres, szerszámoskamra néven szereplő, víkendházszerű valamit. Nádpadlóval kibéleltem, palával beburkoltam, és megkaptam rá az engedélyt, de csak mint szerszámoskamrára. Időközben a szüleim lottósorsoláson nyertek egy cseh szobabútort, amit nekem adtak. Azt ott felállítottam, és 1963-tól 1969-ig ebben a víkendházban laktam. Villany, víz nem volt a telken. Volt egy teatűzhely, amelybe időnként begyújtottam, de az első telet még fűtés nélkül töltöttem ott el. A mosakodást meg tudtam oldani a munkahelyemen, csak aludni jártam haza. Akkoriban délutánonként rengeteget jártam a műszaki könyvtárba, ott fűtöttek, meleg volt. Én ebbe a faházba nősültem. Időközben ugyanis az anódgyárban beszálltam egy öröklakás-akcióba. Harmincezer forintot kellett befizetni, de mire én azt kölcsönökből összeszedtem – a szüleimtől és az egyik szegedi nagybátyámtól –, a képembe röhögtek: Csak nem vette komolyan ezt az egész akciót? Volt harmincezer forintom, és elkezdtem valamilyen lakásmegoldást keresni. Az egyik anódgyári mérnök srác, aki Rózsavölgyben benne volt egy társasház-építési akcióban, mondta, annyi sikkasztás történt ott, hogy már többen szálltak ki, mint be, próbáljam meg azt. Kockáztattam, és beszálltam egy már megkezdett negyvenlakásos társasházépítési-akcióba.

Ebinger Endre és felesége a házassági tanúikkal

Ebinger Endre első önálló lakása

1968-ban megnősültem, viszont 1968 őszére nem készült el a társasház, ezért a feleségem ebben a víkendházban töltött el velem egy telet – de akkor már fűtöttem. A következő év áprilisában költöztünk be az öröklakásunkba. Ez azért is érdekes, mert én közben elvesztem a rendőrség számára. Időnként érdeklődtek ugyan a bátyám szomszédaitól – ők a XIX. kerületben laktak –, akik azt mondták, hogy nagyon sokat dolgozom, éjjel-nappal benn vagyok a gyárba, fizikus lettem stb. Azt viszont nem árulták el, hogy csak ritkán megyek oda, és csak látogatóba. Ott voltam bejelentve, a többéves víkendházban-lakás illegális volt. Amikor viszont beköltöztünk az öröklakásba, át kellett jelentkeznem a XXII. kerületbe. A rendőrség megkapta a papírokat, és nyilvánvalóvá vált számukra, hogy engem figyelni kell. A társasházban, egy másik lépcsőházban lakott egy rendőrségi alkalmazott nő – valamilyen rangja biztosan volt –, aki időnként érdeklődött a szomszédaimnál, hogy kik járnak hozzám.

A priuszom törlése lezajlott az anódgyárban, olyan formában, hogy kijött egy rendelet, amely szerint az öt évet meg nem haladó börtönbüntetésnél mindazok közkegyelemmel mentesülnek a büntetett előélethez fűződő hátrányoktól, akik ebbe a kategóriába beleférnek. Viszont akik nem esnek bele, azoknak tíz év eltelte után lehet kérelmezni a mentesítést a megyei bíróságnál. 1960-ban szabadultam, 1970-ben letelt a tíz év, és azt gondoltam, nem árt kérni a priuszom törlését. Hozzáteszem még, hogy 1963-ban a szüleim nógatására, hogy látogassam meg Romániában élő nagynénémet, beadtam az útlevélkérelmet – illetve akkor csak egy kis betétlapot adtak. Mondtam, hogy engem úgysem engednek ki, teljesen felesleges próbálkozni, de édesapám forszírozta. A kérőlapon volt egy rovat, hogy voltam-e büntetve, beírtam, hogy igen. Egy hónap múlva megkaptam az engedélyt. 1970-ben tehát felmerült bennem, hogy célszerű lenne mentesülni a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Elsősorban azért, mert az sem volt kellemes, hogy a személyzeti osztályon ott volt a papírom, amelyben szerepelt, hogy büntetve voltam, másrészt pedig szerettem volna külföldre utazni. Megírtam a kérvényt, amelynek az volt a lényege, hogy ettől eddig itt és itt dolgoztam, munkámmal, magatartásommal kapcsolatban semmiféle kifogás nem merült fel, engem zavar a büntetett előélethez fűződő hátrány, ezért kérem a megyei bíróságot, hogy mentesítsen alóla. Az anódgyárban hárman voltunk büntetett előéletűek, egy fizikus kollégám, egy grafikus és én. A személyzetis nő, aki időnként szeretett velünk lelkizni – talán pszichológiára járt –, nagyon pozitívan véleményezte a kérvényemet, mondhatnám, én diktáltam neki, mit írjon. Mint utóbb kiderült, haragban volt a párttitkárral, és éppen elmenőben volt a vállalattól. Beadtam a kérvényt a bírósághoz. Akkor költöztünk be az öröklakásunkba, amikor a kérvényem elbírálása zajlott. Tartottunk egy lakásavatót szűk családi-baráti körben, ami éjfélig vagy egyig tartott. Másnap fél nyolc táján éktelen csengetésre ébredtünk. Fürdőköpenyben mentem ajtót nyitni. Egy rendőr főhadnagy állt előttem. Bevittem a konyhába, ahol üdítős üvegek – szeszt mi nem is fogyasztottunk – és poharak voltak elmosatlanul. Én kezdtem mentegetőzni, hogy lakásszentelőt tartottunk. Meglepődött, hogy nem ittunk alkoholt. Elkezdett kérdezgetni: hol dolgozom, kikkel járok össze, és ehhez hasonló kérdéseket tett fel. Fél óra múlva – beszélgetés közben nem jegyzetelt, időnként mosolygott egy kicsit – elég határozottan megkérdeztem, miért érdeklődik utánam. Ja – azt mondja –, ezzel kellett volna kezdenem. Maga beadott egy kérvényt a bírósághoz, ebben az ügyben jöttem ki környezettanulmányra, nekünk ezt ilyenkor meg kell tenni. Én nem érdeklődtem, hogy a kerületi kapitányságról vagy máshonnan jött-e. Közben a feleségem is kijött, és megrémült, mikor látta, hogy egy rendőr hadnaggyal beszélgetek. Mondtam, semmi különös, csak a kérvénnyel kapcsolatos dolog. Körülbelül félórás beszélgetés után nagyon udvariasan elköszönt.

Erkölcsi bizonyítvány

Mentesítő határozat

A látogatás után két-három héttel megkaptam az Elnöki Tanács határozatát, amely szerint mentesítettek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól, és hogy erről értesítik a nyilvántartást, a kérelmezőt, és talán a bíróságot. Ezt a papírt beraktam a többi iratom mellé, és életemben csak egyszer vettem elő, amikor egy NDK-beli utazásom meghiúsult, mivel a személyzetis azt mondta, hogy ahhoz erkölcsi bizonyítványt kell kérni. Ugyanis az útlevélkérelembe beírtam, hogy nem voltam büntetve, ehhez nekem akkor már jogom volt. A személyzetis kifogásolta ezt, mert a nála lévő iratok alapján büntetett előéletű voltam, azt ugyanis nem tudta, hogy mint privát ember töröltettem a priuszomat. Másnap bevittem, és letettem az asztalára. Ő mégis ragaszkodott hozzá, hogy kérjek erkölcsi bizonyítványt. Az út meghiúsult, viszont néhány hét múlva megérkezett az új erkölcsi bizonyítvány. Bevittem a személyzeti irodára, a személyzetis most már elfogadta, hogy büntetlen előéletű vagyok. Csatolta volna be a dossziémba, én viszont megfogtam a dossziét, és minden oldalt kiszedtem belőle, amelyen a legkisebb utalás is volt a büntetett előéletemre. A személyzetis toporzékolt, hogy ezt nem lehet, ez be van sorszámozva. Kitéptem a legelső önéletrajzomat is, amit hozzájuk beadtam. Olyan határozottan csináltam, hogy nem mert beavatkozni. Kitisztítottam a dossziémat, és visszaadtam neki. Ezzel rendeztem a büntetett előéletemhez fűződő hátrányokat. Amikor átjöttem ide, a Villamosipari Kutatóintézetbe, ugyanaz lett az osztályvezetőm, aki 1963-ban felvett az anódgyárba. Megkérdeztem tőle, hogy mit tegyek, teljesen tiszta a dossziém, azonban mindenki ismeri a múltamat, jogom lenne letagadni, de nem fűződik hozzá semmiféle érdekem. Azt válaszolta, írjam be, és írjam oda, milyen határozat alapján mentesítettek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Így is tettem. Ezt csak azért mondtam el, mert itt sem tagadtam le, de itt már semmiféle hátrányt nem tapasztaltam ezzel kapcsolatban.

Az viszont hátrányt jelentett számomra, hogy amit középkorú éveimben elvesztegettem – szakmailag meg egyébként –, azt polihisztor módon természetesen nem lehetett pótolni.