Pákh Tibor 1924. augusztus 11-én Komáromban született, középosztálybeli családban. Édesapja ügyvéd és mezőgazdász, illetve a Független Kisgazdapárt megyei elnöke, többször képviselőjelöltje volt, édesanyja zongoraművész. 1942-ben, szülővárosában érettségizett, majd beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára. Egyetemi tanulmányait 1944-ben meg kellett szakítania, mert behívták katonának. 1945-ben Ausztriában szovjet fogságba esett, a Szovjetunióba hurcolták, és csak 1948 őszén térhetett vissza Magyarországra. 1949-ben jogi doktori oklevelet szerzett, nemzetközi jogi pályára készült, de csak műszaki fordítóként tudott elhelyezkedni (orosz, angol és francia nyelvből fordított). 1950-től a Csepel Autógyár könyvtárában volt fordító. 1954-ben megnősült. 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűzben megsebesült, november közepéig kórházban ápolták. 1957-ben munkahelyén megtagadta a magyar kérdés ENSZ-beli tárgyalása ellen a Kádár-kormány szervezte tiltakozó nyilatkozat aláírását, emiatt elbocsátották. Ezt követően az Erőmű Tervező Vállalatnál, majd a Műszaki Fordító Irodában tudott elhelyezkedni, szintén fordítóként. 1960-ban ellenforradalmi tevékenység vádjával – politikai tanulmányok írásáért – letartóztatták. 1961-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd büntetését tizenöt évre mérsékelték. A börtönben 1966-tól több alkalommal éhségsztrájkot folytatott, részint, hogy ügyét polgári bíróság tárgyalja újra, részint tiltakozásul az elítélteket sújtó jogsérelmek ellen. A börtönkórházban elektro- és inzulinsokkal, továbbá gyógyszeres kezeléssel próbálták elérni, hogy a sztrájkot abbahagyja. 1971-ben polgári elmegyógyintézetben elmebeteggé nyilvánították, szabadlábra, de ugyanakkor rendőri felügyelet alá helyezték. Munkavállalását mindvégig akadályozták, megbízásos fordításokból élt. A nyolcvanas években rendszeresen részt vett ellenzéki megmozdulásokon, és hirdette meggyőződését – emiatt többször letartóztatták. Nyilvánosan követelte Mindszenty József hercegprímás rehabilitációját, a szovjet csapatok távozását az országból, és mindvégig küzdött a jogtalanságok ellen. 1980 tavaszán a lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva éhségsztrájkolt a Podkowa Lesna-i templomban. 1981 októberében útlevele jogtalan elkobzása ellen tiltakozott éhségsztrájkkal; ekkor beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. A kórházban kényszergyógykezelésben részesítették. Számos magyar értelmiségi és több nemzetközi szervezet tiltakozott Pákh Tibor embertelen és életveszélyes „kezelése” ellen, így végül kiengedték az elmegyógyintézetből. A Kádár-rendszerben az ellenzék legendás alakja volt, bár egyik tömörüléshez sem csatlakozott.
1993-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a Magyar Pszichiátriai Intézet által létrehozott ad hoc bizottság rehabilitálta: hivatalosan is megállapították, hogy nem elmebeteg. 1992-ben New York állam Nassau megyei jogászkamarája tiszteletbeli taggá választotta, 1994-ben Podkowa Lesna városának díszpolgára lett. 2013-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.
Felesége, Edit 2014-ben elhunyt.
Hervé Jutka 1926. március 15-én született Nagyváradon, polgári családban. Édesapja, Steinbach Rezső az első világháborúban az olasz fronton harcolt. A háború végén Molnárra magyarosította a nevét. Fakitermeléssel és fakereskedéssel foglakozott. Édesanyja, Leimdorfer Edit a Partiumban, Élesden (ma Románia) született 1905-ben. Jutka Nagyváradon a Szilágyi Erzsébet Református Leánygimnáziumban érettségizett. 1944 május elején a családot gettóba zárták, majd egy hónappal később bevagonírozták és Auschwitzba deportálták őket. Jutka édesapja, nagyanyja és több közeli rokona sem tért vissza a lágerből. Ő és édesanyja túlélték a borzalmakat, és 1945 júliusában hazatértek Nagyváradra. Jutka 1946-tól a kolozsvári egyetemen pszichológiát és francia nyelvet hallgatott. 1947 márciusában anya és lánya rokonlátogatóba mentek Párizsba. Amikor tudomást szereztek róla, hogy a határokat le fogják zárni, úgy döntöttek, nem térnek vissza Romániába.
Jutka rövid idő elteltével megismerkedett Lucien Hervé (Elkán László, 1910. augusztus 7.–2007. június 26.) fotóművésszel, akihez 1950-ben férjhez ment. Férje 1949-ben találkozott Le Corbusier-vel, a XX. század egyik legnagyobb hatású építészével. Hervé Corbusier „házi fényképésze” lett, az építész haláláig fotózta épületeit, dokumentálta munkásságát. Hervénél 1965-ben sclerosis multiplexet diagnosztizáltak, emiatt egy időre fel kellett hagynia az aktív fotózással, állapotának javulása után azonban ismét kamerát ragadott. 1991-ben a második világháború alatt kifejtett ellenállási tevékenységéért megkapta a Francia Becsületrendet.
Jutka tolmácsként, adminisztrátorként dolgozott Párizsban, majd férje munkáját segítette, szervezési, menedzselési feladatokkal foglalkozott. Fiuk, Rodolf Hervé, aki szintén fotóművész lett, 1957. május 2-án született, és 43 éves korában meghalt.
A Hervé házaspár 2004-ben fiuk emlékére megalapította a Rodolf Hervé-díjat (2007 óta Lucien és Rodolf Hervé-díj), amellyel évente egy-egy fiatal magyar és francia fotóst díjaznak.
Minden karácsonyt Élesden töltöttünk a nagyanyámnál. (Kivétel az az egy alkalom, amikor Hódmezővásárhelyen voltunk.) De nem nagyanyámnál volt a karácsony, hanem a rokonoknál. Magyar sógorság volt, a Jakabffy család, akiket azelőtt Jakabnak hívtak. Legalább húsz–huszonöten ültünk a hosszú asztalnál. Hatalmas karácsonyfa, nagy-nagy vacsora, szép ünnep, de ott se volt Jézuskáról szó. És a zsidó húsvét pedig annál a nagybátyámnál volt, ahol Rezsi nagynéném, a „Nénje” lakott. Móric bácsi a Dreher Sörgyárnak volt az igazgatója Váradon, és őnála voltak a széder esték. És mindig nekem kellett elmondani a Ma Nishtaná -t.
A szovátai nyaralásokról vannak fényképek.
Aztán tizenhat éves koromban volt az első igazi flörtöm. Az egy nagy csoda volt, arra még ma is büszke vagyok. Nem volt különösebben szép, az tetszett benne, hogy tíz évvel volt több mint én. Én tizenhat voltam, ő huszonhat. Párizsban tanult, pesti fiú volt, és leköltöztek Nagyváradra, mikor Magyarország lett Nagyvárad. Párizsból Váradra jött. És volt egy szilveszter. 1941-ben még nagy szilvesztereket rendeztünk, mintha minden jó és szép lett volna, pedig a világ égett. Ezen a szilveszteren Várad összes szép lánya ott volt. Záler Pistának én tetszettem meg. Elkezdett nekem udvarolni. Ez valami csoda volt! Ő volt az első fiú, aki megcsókolt. Sose felejtem el, hogy az első csók után mennyire meg voltam rendülve. Azt képzeltem, hogyha megcsókol egy fiú, akkor összeomlik a világ! Olyan csodálatos élmény lesz! De nem volt. Abszolút hidegen hagyott a dolog. Persze nem voltam szerelmes.
Pistával is van egy tárgy, ami összeköt. 42 márciusában volt a tizenhatodik születésnapom. Akkor adott nekem egy könyvet, Szerb Antal Magyar irodalom történetét. Két dedikáció volt benne: az egyik a hivatalos, amit meg lehetett mutatni a szülőknek: „Remélem, az elkövetkezendő két évben ez a könyv sok hasznodra lesz!” A másik, amit kitéptem a könyvből: „Szép vagy, mert a lelked szép!” Anyámnak lehet, hogy meg is mutattam, de apámnak nem mertem. Ez egy intim vallomás, és apám nagyon prűd ember volt. Nem hiszem, hogy bármit is szólt volna, de én úgy éreztem, hogy ezt apámnak nem mutathatom meg. Azért az más világ volt! Szóval simán kitéptem a könyvből, de eltettem, és ki is hoztam. Ez maradt meg Pistától. A szülők meghaltak deportációban, Pista meg Ukrajnában maradt, munkaszolgálatosként halt meg.
Aztán Kolozsváron volt egy nagy szerelmem! Ő román férfi volt, az egyetemen tanárom volt. Viharos szerelem volt, de azzal a tudattal bennem, hogy én úgyse akarok vele együtt élni. Ez volt 45-46-ban, 47 elején, amikor kijöttünk, maradt abba. Két kultúra találkozott ebben a szerelemben. Ő egy nagyon szegény román családból származott, én pedig egy magyar zsidó középosztálybeli családban éltem elég jólétben. Fantasztikus világot nyitott meg előttem. Nagyon sokat tanultam tőle. De ő is tőlem, hiszen ő még magyar zsidó emberrel addig nem találkozott. Aztán a Ceauseşcu-érában börtönben volt, de miután kijött, volt egy sikeres periódusa, előadták egy színdarabját.
Próbáltak zongorára taníttatni, de három hónap után a zongoratanárnőm azt mondta, hogy „ennek a gyereknek nincsen hallása”. És apám azt mondta, „jó, ha nincs hallása, akkor ne tanuljon zenét, akkor tanuljon nyelveket”. És akkor intenzíven elkezdtem franciául tanulni. A franciatanárnőm egy svájci nő volt, aki oda jött férjhez Nagyváradra, rosszul is beszélt magyarul, úgyhogy vele csak franciául lehetett beszélni. Németül már tudtam, mert egész kicsi koromban volt egy németkisasszony. Aztán később, már tizenkét éves koromban jött az angol nyelv. Fiatal lánykoromban rengeteg szépirodalmat olvastam, de mihelyst valami komplikáltabb vagy tudományosabb volt, az engem már nem érdekelt. A belső világomat leginkább Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann meg Stefan Zweig befolyásolta.
Még egy tanárom eszembe jutott. Csikesz Tibor lelkész volt a hittantanárunk. Ő Amerikában végzett, és egy kellemes, kedves, művelt ember volt, amellett hihetetlen jóképű, úgyhogy a lányok körében nagy közkedveltségnek örvendett. Nekem azt mondta, hogyha nem akarok részt venni a hittanórákon, akkor nyugodtan menjek ki, vagy csináljak azt, ami jólesik. De engem tényleg érdekelt, amiről ő beszélt. Megszépítette azokat az éveket a gimnáziumban. Nagyon érdekes hittanórákon vehettünk részt. Én akkor már nem voltam semmilyen hívő, de amit ő előadott, az filozófia volt.
Apám nem hitte, hogy minket deportálni fognak. Ezerszer hallottam tőle, hogy „a magyar zsidókkal ezt nem teszik meg, mert mi asszimilálódtunk!” Mi magyarnak tekintettük magukat, persze, magyar zsidónak. Éppúgy, mintha magyar katolikus vagy, vagy magyar evangélikus vagy protestáns, vagy akármi. Jöttek a lengyel menekültek, a szlovák menekültek, zsidók. Emlékszem, meg voltam döbbenve, hogy létezik az, hogy ez az ember otthon orvos volt, most meg nincs semmije. Kvázi nem akartuk elhinni. Úgy tekintettünk magunkra, mint kivételre, velünk ilyesmi nem történhet meg. Apám még akkor is, amikor vagonba tettek, azt hitte, hogy Magyarország határain belül fogunk dolgozni. És amikor átléptük a magyar határt, akkor azt mondta apám, „Most vége! Most már tudom, hogy kivisznek az országból!” Nem tudom, hogy hol éltünk! Ha már hallottuk, hogy máshol megtörtént, akkor miért ne történhetett volna meg a magyar zsidókkal? És a munkaszolgálat is rá kellett volna vezessen arra, hogy a zsidókkal nem úgy bánnak, mint a nem zsidókkal. Ez nagyon bűnös valami volt, mert ha gondolkoztunk volna, akkor többen megmenekültek volna. Bűn, hogy az ember nem akarja elfogadni vagy meglátni a valóságot.
A zsidó szellem kamaszkorom óta bennem volt. Én kicsit rebellis természet voltam, és ez valószínűleg akkor kezdődött, amikor megéreztem, hogy nem mindenkinek tetszik, hogy én zsidó vagyok. Vallásosan, azt hiszem, tízéves, tizenkét éves koromig gondolkodtam. Amikor nagyocska lettem, akkor a vallást elhagytam. A barátaimmal soha nem volt téma, hogy mi zsidók vagyunk, pedig akkor már javában zsidótörvények és egyebek voltak. Kvázi bűnnek lehet mondani azt, hogy mennyire nem fogtuk fel, mi fog következni. De ez nálunk senkinek az agyában nem fordult meg.
Van egy pár tárgy, amelyek elvesztése nagyon élénken megmaradt az emlékezetemben. Az egyik ilyen élmény, hogy édesapám érettségire aranyórát akart nekem ajándékozni. Ez volt 44-ben. Ő a nevelésemmel nem sokat foglalkozott, anyámra bízta, de voltak bizonyos morális elvárásai. Apám hallgatag ember volt, a magatartásával és a viselkedésével mutatta meg nekem az utat. Úgy vélte, hogy ezt az órát csak az érettségi eredményének a kihirdetése után adja oda. Anyám könyörgött neki, hogy „add oda azt az órát Jutkának most, hogy legalább hordja!” Ez volt mondjuk két hónappal az érettségi előtt. Jó tanuló voltam, úgyhogy valószínűtlen lett volna, hogy elbukok. Nem tudtuk, hogy mi vár ránk, de azt tudtuk, hogy sok valószínűsége nincs, hogy én aranyórával a karomon sétálgassak. De apám nem adta oda, az íróasztala fiókjában tartotta, kulcsra zárt fiókban. De anyámnak volt kulcsa, és ahogy apám kitette a lábát a házból, anyám kinyitotta az íróasztalfiókot, kivette az órát, és azt mondta: „Most vedd fel, és hordjad, amíg nincs itthon apád!” Ezt az órát az utcára soha az életben fel nem vettem, mert természetesen elvették. Magyar csendőrök jöttek a házba – rendőrök vagy csendőrök, erre nem emlékszem –, akik elvették az ékszereket. A képeket, szőnyegeket már korábban be kellett szolgáltatni. Amikor az órát elvették tőlem, akkor húzták le anyám jegygyűrűjét. Ez is egy olyan momentum, amit soha nem felejtek el.
Május másodikán volt az érettségim – Bocskai-ruhában, sárga csillaggal. Amikor a vizsga után kijöttem, a szüleim vártak, és két zsidó újságíró barátunk is ott várt a kapunál, és kézcsókkal gratuláltak! Sose felejtem el! Megálltam a helyemet! Nem meghátrálni, hanem szembenézni a dolgokkal, és jól teljesíteni – ez volt apám elvárása. Nagy-nagy ünneplés volt. Ez volt május elsején, és május 3-4-5 körül volt a gettózás a mi utcánkban.
Értünk jöttek kamionnal, és utcánként vitték be az embereket. Az Ullmann-palota volt a határa a gettónak, ami a nagy piacteret bezárta, aztán a Rédey-kert felé ment, a másik végében viszont villanegyed volt. És minket először ebben az Ullmann-palotában szállásoltak el, és akkor apám azt mondta, hogy ő nem szeretne itt maradni. És találtunk egy villaházban egy nagy szobát, és ott tizenketten voltunk elszállásolva. Volt Nagyváradon egy vitéz Wertheimstein Viktor nevű úr, és annak a nővére, Wertheimstein Aranka. Zsidók voltak ők is, a férfi fakereskedéssel foglalkozott, úgyhogy apám ismerte jól, és egy utcában laktunk. (Hogy miért kapott vitézi címet, azt nem tudom.) Viktor a gettózás idején éppen Budapesten tartózkodott. Aranka nagyon idős nő volt már akkor. És mi magunkkal vittük abba a villaházba. Anyám ellátta Arankát, pedig Aranka nem hozott be semmit. Öreg is volt, és életében, azt hiszem, soha arrébb nem tett egy tányért. Aranka szegény nem sokat járkált már, feküdt vagy ült a matracon. Amikor anyám odavitte neki az ételt, akkor Aranka azt mondta: „Drágám, itt olyan a kiszolgálás, mint a Ritzben!” Ez a mondás megmaradt a családban, a legnagyobb bajok közepette is. És a szegény Aranka a vagonban meghalt. Viktor Pesten megmaradt. Budapesten nem volt szisztematikus a deportálás, ki lehetett játszani.
Két hír terjedt el a gettóban, hogy a felnőtt lányok jobb, ha férjhez mennek, merthogy az egyedülálló lányokat elviszik a frontra ágyasnak. Én tizennyolc éves voltam, de nálunk nem volt erről szó. Sok ismerősöm viszont férjhez ment ott sebtében. A másik, hogy mindenki próbált valamit dolgozni. Elhatározták a szüleim, hogy én menjek dolgozni a kórházba, mivel ismertünk egy ottani orvost. Azt hittük, hogyha ott foglalatoskodunk valamivel, ha úgy néz ki, hogy ott hasznos dolgok történnek, akkor nem visznek el máshova. Hogy hova, arról szó se volt, azt nem nevezte meg senki, mert nem tudtuk, de talán biztonságot ad, hogy valami hasznot hajtunk.
Nagyváradon mondjuk volt harmincezer zsidó. És sokakat behoztak még a környékező falvakból is. Nagy komplikációk és protekciók útján sikerült elérni, hogy a nagyanyám és a nagyanyám fivére Élesdről bejöhessenek a váradi gettóba. Nem tudtuk, hogy mi jó, és mi nem jó. De úgy tűnt, hogy nekik szükségük van támaszra. Többeknek sikerült megszökni. Bennünk föl se merült, nem gondoltuk végig a helyzetünket. De nagyon-nagyon keserű, pesszimista ember kellett az legyen, aki ezt el tudta képzelni. Annyira elképzelhetetlen, hogy néha visszamenőleg úgy gondolom, hogy nem is volt igaz. A barátnőm, aki csak tizenöt éves volt akkor és az öccse tizenegy vagy tíz. És ott külön szöktek a szülők, és külön szökött a két gyerek! Márta öccse – Reuven Tsur – le is írta ezeket az emlékeket. [Menekülés a gettóból.]
Voltak öngyilkosságok, főleg azután, hogy kivitték a jómódú férfiakat, családfőket, vagy ha nem volt férfi, mint mondjuk a nagynéném esetében, akkor őt. Ezeket az embereket a rendőrség nem a rendőrségre vitte, vagy a városházára, hanem a sörgyárba, ahol verték és villannyal kínozták őket, hogy bevallják, hova dugták el a pénzüket és az ékszereiket. Mindenki eldugott valamit. Az én nagyanyám egy ezüst zsánerű kis ékszerdobozba eldugott egy gyűrűt, egy aranyláncot, egy brosstűt és száz dollárt, amit a fia küldött neki Amerikából. Brátkán a Körös partján a budi és az első szilvafa között félúton ásta el. Amikor hazajöttünk, az első megélhetésünk ebből a száz dollárból származott. Sokan az értékeiket odaadták keresztény barátoknak, cselédlánynak, házmesternek, közeli barátnak. Én a fényképalbumomat adtam oda a bejárónőnknek. És visszakaptam! Kihoztam Párizsba, többet nem engedtem el. Az én apámat nem vitték el kínzásra, mi nem voltunk gazdag emberek hírében, nekünk nem volt saját házunk, bérlakásban laktunk. A nagynéném sose mesélte el, hogy mit csináltak vele. Ő annyira megsérült lelkileg, hogy a vagonban öngyilkos lett. Volt neki egy nagyon szép régimódi, 19. századi fekete köves gyűrűje. Abban lehetett a méreg, de csak gondolom, mert nem egy vagonban voltunk.
Arra emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy vigyünk egy kis koffert, akkor anyám odaadta az ezüsteszcájgokat egy ismerősnek. És azok egy kredenc fiókjában voltak, ami ki volt bélelve szarvasbőrrel. És anyám azokat kitépte a fiókból, hogy ne lássák, mi volt benne. Erre a képre emlékszem. És arra, hogy a rádióban a Bolygó hollandit játszották. Nem azt mondták, hogy deportálnak, hanem hogy elmegyünk dolgozni Magyarország területén belül. És ezt mi bevettük. Mondták, hogy pénzt nem szabad megtartani. Úgyhogy a klozeten húztuk le a pénzt, mert nem akartuk otthagyni.
Május végén vagoníroztak be. A nagynénémet kivéve az egész család ugyanabban a vagonban volt. Valaki hozott egy üveg lekvárt, és az valahogy eltörött. Kérdezték, hogy „kinek van papírja”. Nálam volt a naplóm. Néhány másodpercig talán gondolkoztam, és aztán kitéptem a lapokat, s odaadtam. És azzal törölték fel a lekvárt. Ez szintén egy szimbolikus valami volt számomra, hiszen a naplóm is olyasmi volt, amihez ragaszkodtam és elvesztettem. Nagyon kevés víz volt, rémesen szomjaztunk! Május vége, június eleje lehetett, meleg volt. Úgyannyira, hogy kombinéban ültünk. Rengeteg ember, nyolcvan, száz. És szellőztető csak az az egész kis ablak kétoldalt.
Amikor leszálltunk a vagonból, azaz levettek minket az ottani foglyok, először azt mondták, hogy később megkapjuk a holminkat, csak hagyjunk mindent a vagonban. Nem volt nálunk sok minden, egy hátizsák, vagy egy kis koffer. Aztán volt az ordítozás, a kutyák, a német tisztek. „A férfiak az egyik oldalra, a nők a másik oldalra, a gyerekek az öregekkel!” Azt mondták, hogy az anyák a gyerekeket adják oda az idős embereknek, mert hogy ők dolgozni fognak, és az idősek majd vigyáznak a gyerekekre. Volt anya, aki elengedte a gyermeke kezét, és odaadta a saját édesanyjának, vagy idősebb rokonának. Őket rögtön a gázkamrába vitték. Volt, aki nem engedte el, és ezek a fiatal anyák a csecsemőikkel mind egyenesen mentek a gázba. Aki odaadta a gyerekét, az talán megmaradt.
Kérdeztük, hogy hol vannak a korábban érkezettek. Tulajdonképpen közös nyelvünk nekünk a jiddis lett volna. Mi nem tudtunk jiddisül, de megértettünk pár szót. Mutatták a füstöt, ami jött ki a kéményen, hogy ott vannak. És mi nem értettük. És akkor elmondták nyíltan. Meghallottuk, csak még nem fogtuk fel. Mondjuk azt, hogy dogozni akarunk. Akkor még nem tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy ne vigyenek rögtön a gázba. Anyám megfogta a kezemet, a lényeg az volt, hogy együtt maradjunk, anyu meg én. És akkor Mengele elé kerültünk. Mi nappal érkeztünk, ami nagy előny volt, mert éccaka sokkal borzalmasabb lehetett, a reflektorok égtek mindenütt a drótkerítések mellett. Amikor túlestünk a választáson, a hosszú sorral elindultunk valahova, amiről nem tudtuk, hogy mi, de eszünkbe nem jutott, hogy gázkamra lehet. Vittek a fürdetőbe. Halvány másodpercre sem jutott eszünkbe, hogy ez a fürdő esetleg nem fürdő, mint ahogy később megtudtuk, hogy ugyanúgy azt mondták mindenkinek, hogy a fürdőbe viszik őket, nota bene, az a gázkamra volt. Nem volt pánik.
Miska bácsit és a nagyanyámat rögtön a gázkamrába vitték. A németek szempontjából öregek voltak. De a fiatalok közül is – aki kövér volt, vagy volt valami testi hibája – sokakat odavittek. Ugye az volt kiírva, hogy „Arbeit macht frei”. „A munka szabaddá tesz.” Gyönyörű szlogen, csak éppen Auschwitzban kik dolgoztak? Dolgoztak azok, akik a zuhanyozásnál voltak, a gázkamrákban, akik a krematóriumot tartották fenn, akik az utakat javították. Különben ott nem lehetett dolgozni, az nem munkatábor volt, az megsemmisítő tábor volt. Ez a szlogen is mutatja, hogy nem egyszerűen megölték az embereket, hanem előzetesen még borzasztó kínzásoknak vetették alá őket. Az éhség, a szomjúság, az, hogy órákat kellett kint sorban állni – ez volt az úgynevezett Zählappell –, hogy megszámoljanak minket.
Amikor leszálltunk, tudtuk meg, hogy a nagynéném öngyilkos lett. És apám akkor azt mondta – ezt se felejtem el soha –, hogy „ő az első”. Akkor már világosan látta. Ez az utolsó, amit nekünk mondott, többet nem láttuk. Apám először Auschwitzból Oranienburgba került. Ott olyan embereket kerestek, akik a fakitermeléshez értenek. Egy ideig jó dolga volt, erdőkbe vitték őket, és ő tényleg tudta, hogy mit kell csinálni. Aztán – ezt egy lágertársa mesélte, aki visszajött – 45 márciusában, körülbelül két hónappal a háború vége előtt elvitték őket egy lágerbe, ahol egy kőfejtőben dolgoztatták. Apám akkor már ötvenhét éves volt. Kőbányában dolgozni, azt hiszem, még egy fiatalembernek is nehéz, pláne annak, aki nem volt soha szokva ehhez a munkához. És ott a német katonák mellett német köztörvényes rabok voltak az őrök. És azok borzasztóan verték őket. Egy nap annyira megverték, hogy belső vérzése lett, és reggelre meghalt. Ez már lehetett április közepe, majdnem megmenekülhetett volna! Az utolsó percekben halt meg.
Ahogy mentünk befelé a táborba, egy drótkerítés mögött láttunk egy csomó kopasz nőt, cifra ruhákban. Mindegyiken valami furcsa ruha volt, az volt az érzésem, hogy ide zárták a bolondokat! Egy óra múlva mi is olyanok voltunk… És ezek a nők kiabálták: „Dobjatok be mindent, ami a zsebetekben van, mert úgyis elveszik! Vagy egyétek meg!” Az én zsebemben volt csokoládé. És ez is egy szép emlék: kivettem és szétosztottam azok között, akik körülöttem voltak. Köztük volt Fischer Trude, aki később Straub F. Brunó felesége lett.
Az első éjszaka Auschwitzban betettek minket egy barakkba, ahol nem voltak priccsek, a földön ült mindenki, mint a vagonban. És elaludt az ember, én fiatalon pláne. Azt álmodtam ezen az első éjszakán, hogy a nagynéném megjelent előttem, mintha élne, és azt mondta: „Gyermekem, légy nyugodt, te élni fogsz, mert én vagyok az áldozat érted!” Ez egy tipikus vágyálom. Mit akartam én? Élni. És kihez fordul az ember ilyenkor? Én nem voltam hívő, tehát nem azt álmodtam, hogy majd Isten megsegít, hanem csak az segíthetett, akit én nagyon szerettem, és aki ugyanúgy szeretett engem. Abban azért hittem, hogy ő mindent képes értem megtenni, és álmomban nyilván az volt a titkos elképzelésem, hogy majd ő elintézi ezt!
Reggel kaptunk egy fekete löttyöt, aminek kávéíze nem volt, de folyadék volt. Délben kaptuk a levest, ezt a bizonytalan tartalmú valamit. Szó szerint életkérdés volt, hogy az aljából kapjunk, ahol még a sűrűje van esetleg, többnyire marharépa. Este kaptuk a kenyeret és a hozzávalót. Ami vagy egy darab margarin, vagy céklalekvár, egy leveseskanálnyi, vagy egy szelet felvágottféle, vagy pedig egy kis háromszögű sajt. A sajt borzalmas büdös volt, de jó íze volt. Voltak emberek, akik képtelenek voltak megenni a levest például. Anyu is, én is, mindent lenyeltünk. Ha valaki meghagyott valamit, azt elkértük, és megettük. Szóval én halálos éhséget nem éreztem. Szomjúságot igen, a rémes vízhiányt, azt igen. Vizet külön soha nem kaptunk, csak vittek minket az úgynevezett waschraumba. Kihajtottak, hogy „most lehet menni mosakodni”, és meg volt adva, hogy tíz perc vagy negyedóra maximum. Ugyanúgy a klóba. Azt is sajnálom, hogy egy modern művész még nem alkotta meg ezt a művet, ami a kló volt. Képzelj el egy hatalmas barakkot, egy ugyanolyan nagy barakkot, mint amiben laktunk, ahova ezer ember befért. Ott végig volt egy cementből készült 1 méter széles pad, amiben két lyuk volt: az egyik oldalán és a másik oldalon. Szóval a hátad mögött ült valaki, jobbra, balra tőled, és szemben veled. De mindez egy hosszú barakkban, amerre a szem ellátott, csak ezeken a lyukakon ülő nőket láttál. Amikor szóltak, hogy lejárt az idő, fel kellett állni hirtelen, akár végeztél, akár nem. De a fő kérdés, amit fölteszek magamnak ma, és amire nem tudok választ adni, hogy mivel nem volt papírosunk, mit csináltunk? Nem tudom. Se azt nem tudom, hogy mibe fújtuk az orrunkat. Egyre emlékszem, hogy egy ideig cibáltam azt a kék műselyem ruhát, amit a fertőtlenítésünk után kaptam. Tépdestem az alját egy ideig, de nem tépdeshettem sokáig. Ja, és minden ruha hátára piros festékkel egy csíkot húztak. Ugye menstruálni senki nem menstruált. Állítólag azok, akik a konyhán dolgoztak, és jobbat vagy mást ettek, mint mi, menstruáltak. Valószínű, hogy a mi ételünkbe brómot tettek, mert az nyugtató. Attól az emberek egy kicsit jobban tűrték a dolgokat. És állítólag ezért nem menstruáltunk. Emlékszem, hogy ennek a kék selyemruhának válltömése volt. Egyszer torokgyulladást kaptam a lágerben. És akkor anyám fogta a válltöméseket, mind a kettőt kivette, és rákötötte a nyakamra, hogy melegben legyen a torkom. Hogy mivel, azt nem tudom, lehet, hogy találtunk valami spárgát vagy valamit. Emlékszem, hogy anyámnak volt egy kabátja, ami neki túl rövid meg roppant szűk volt, viszont kis műszőrmével volt szegve, és paszomántos csukása volt. Szegénykémnek volt két félpár, különböző mintájú férfizoknija. Olyan komikusan néztünk ki, hogy nem is lehet elképzelni. A humorérzékünket megtartottuk, röhögtünk is sokat. Ami ma tragikusnak hangzana, azon akkor harsányan röhögtünk, hogy hogy néz ki a kétszínű zokniban, és abban a szűk kabátban. Chaplini látvány volt. Először a saját cipőink voltak, azt megtarthattuk. A cipőfűzőt ki kellett venni. Aztán mikor a cipők tönkrementek, akkor kaptuk a faszandálokat.
A barakkban háromemeletű priccs volt. Azon csak feküdni lehetett, esetleg felülni a felső priccsen, vagy legfeljebb a priccs szélére kiülni úgy, hogy kilógattad a lábadat. De nem volt mindig szabad leszállni az ágyról. A barakk legelején volt a szlovák felügyelőnek egy elfüggönyözött pici szobája, ő egyedül aludt egy ágyban. Na most, ha ez a nő azt mondta, hogy „most nem szabad leszállni az ágyról!”, akkor senki nem szállt le az ágyról. És ha ő azt mondta, hogy „na, most le lehet szállni, és a barakon belül mehettek jobbra-balra!”, akkor mentünk.
A mosdóban se szappan, se törölköző nem volt, és csak hideg víz volt. Tetvesek is voltunk, az biztos! Azzal szórakoztunk, hogy öltük a tetűket, és beszélgettünk. Menüket csináltunk, hogy „mit főznél ebédre, mit csinálnál a születésnapodra? Hogy kell azt csinálni? Meséld csak el a receptet!” Néha játszottunk barkohbát, vagy találós kérdéseztünk, Amerikából jöttemeztünk.
A szlovák lányok kriminálisan viselkedtek. Ők voltak a kápók. Vertek minket, és állandóan ordítoztak. Utólag, hogy is mondjam, nem megbocsátok nekik, de megértem őket. Ők már ott voltak évek óta. Látták elpusztítani családjukat, barátaikat. Ezek a lányok a szegény szlovák zsidó rétegből jöttek. Mi pedig polgári rétegből jöttünk, és ránk abszolút lenézően azt mondták, hogy mi vagyunk „az elit”, mint aki azt mondja, „Na, most meglátjátok, hogy mi az igazi élet! Mert eddig ti jól éltetek, amíg mi nélkülöztünk.” És ez igaz. Mi otthon szilvesztereztünk, amikor ők már a krematóriumot építették. És amellett védeniük kellett az állásukat, mert akkor már valamennyivel több ételük és jobb dolguk volt. Ők aztán régen tudták, hogyha nem csinálják azt, amit a németek tőlük elvárnak, akkor mi vár rájuk.
Nevünk nem volt. Még számunk se volt, mert a magyar zsidóknak csak az a része lett tetoválva, akik rögtön valami olyan munkára mentek, ahol még tetoválták az embereket. Minket már nem tetováltak.
Mindennap jöttek a németek átszámolni minket. A rosszabbik eset a szelekció volt. Az annyit jelent, hogy egyeseket elvittek a gázba. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Mintha tizedelnének. Először azokat választották, akik kehesek, betegek, lepusztultak voltak. De az is elég volt, ha valakinek kezdett kinőni őszre a haja. Anyám egyik barátnője őszült, és egy kis széndarabbal kenceficélte a haját, hogy ne látszódjék, hogy ősz! Anyám mindig úgy csinálta, hogy ne mellettem jöjjön, mert én tizennyolc éves voltam, ő negyven, és ő egy kicsit húsosabb nő volt, mint én, úgyhogy ne úgy nézzen ki, hogy ő a kövér és én a sovány.
Hogy lehetett elviselni azt, hogy bármikor téged is elvihetnek a gázkamrába? És hogy tudtam elviselni a fiam halálát? Nem tudom, melyik a rémesebb. Az egyik közös sors volt, az talán könnyebb volt. Azt gondoltuk, hogy ez a háború, ez a közös csapás, ami minket ér, ami megmagyarázhatatlan és ami teljesen érthetetlen a mai napig, hogy ilyesmi megtörténhetett Európa közepén. Ugyanakkor fájdalomban nekem a fiam halála erősebb. Ez már egy tény. Auschwitzban mindig volt remény, hogy nem kerülünk a szelekcióba, a gázba. És abban vakon hittünk, hogy vége lesz a háborúnak.
Francia ellenállóktól tudtunk a normandiai partraszállásról. Azt hittük 44 júniusában, hogy két-három hónap és vége. És akkor még tartott majd egy évig. Aztán később, még mielőtt elvittek innen minket, akkor már hallottuk az orosz ágyúkat is. Anyám és én nagyon bíztunk, hát persze! Azt hittük, hogy sokkal hamarább! És az életkedvünk segített. Az élni akarás volt nagyon nagy. Nem csüggedtünk. Legalábbis egymás előtt nem akartuk mutatni, hogy nehéz.
Nem volt lázadás. Az emberek mentek a gázkamrába, mint a birkák. Ordítozhattak volna, akkor még meg is verték volna őket. Mit lehetett volna tenni fegyver nélkül? Azoknak mind pisztoly volt a kezükben! Hát abban a pillanatban lelövik!
Aztán volt egy szörnyű éccaka. Volt mellettünk egy cigányláger, így hívták, mert ott csak cigányok voltak. És egyszer egy éccaka borzalmas üvöltések voltak, az éjszakai reflektorfényben rémes volt. Másnapra üres volt a cigányláger, mindenkit elvittek a gázba. Éccaka nem mentek munkára, tudnivaló volt, hogy mi történik. Talán pár napra rá, hogy Theresienstadtot kiürítették, elhozták az ottani foglyokat ebbe a kiüritett cigánylágerbe. Ez közvetlen mellettünk volt, át lehetett beszélni. Együtt voltak férfiak és nők és gyerekek; a családokat nem választották szét. Csontvázak voltak, saját ruháikban voltak, de ezeket teljesen kiéheztették. Borzalmas állapotban jöttek oda.
Olyan szelekció is volt, hogy jöttek német gyárakból munkaerőt keresni. Rabszolgapiac. Az egyik ilyen választás alkalmával megtudtuk, hogy jó szemű, finom ujjú fiatal nőket keresnek. Mentünk libasorban meztelenül az SS-ek és a rabszolga-kereskedő előtt. És egyszer csak azt érzem, hogy a hátam mögül rám tesznek egy szemüveget. Anyám, mikor megtudta, hogy jó szemű és finom ujjú fiatal nőket keresnek, akkor lekapta egy idősebb nő orráról a szemüveget, és rátette az enyémre. Azért, mert szemüvegeseket nem vittek el. Nem akartuk, hogy elválasszanak minket egymástól. Anyámnak mindig mindenre volt ötlete, hihetetlen!
A lágerben volt egy-két francia fogoly, aki átjött hozzánk mindenféle munkára. És egyszer az egyik azt mondta nekem: „Azt tanácsolom, hogy igyekezzetek el Auschwitzból! Ha az oroszok közelednek, akkor kiürítik a lágert, de lehet, hogy úgy ürítik ki, hogy mindenkit a gázkamrába visznek.” És ezzel párhuzamosan megtudtuk azt is, hogy egy német gyáros kiválasztott ötszáz lányt munkára. És állítólag ez nagyon jó csoport lesz. Ekkor anyám és az egyik barátnője elhatározták, hogy éjszaka átszökünk abba a barakkba, ahol ezek a kiválasztott lányok vannak. Én úgy féltem! Ha egyedül vagyok, én meg se mozdulok, a kisujjamat se emelem fel. De anyuval nem lehetett ellenkezni, ha ő azt mondta, hogy „megyünk!”, akkor mentünk! Emlékszem, jobban féltem az egyik barakkból a másikba való szökéstől, mint a rögtöni haláltól. Nekem a halál még teljesen absztrakt fogalom volt, annak ellenére, hogy nap mint nap láttam. De az, hogy átszökni, és hogy jönnek a németek és lövöldöznek, ez volt a legrémesebb gondolat. Sikerült, mert anyám átrángatott, és bementünk ebbe a barakkba. És ez kész csoda volt! Másnap elindultunk a kapu felé. Az ötszáz ember helyett, akiket a németek kiválasztottak, lehettünk hatszázan, mert nemcsak mi szöktünk át. És ezért anyám mindig húzott előre, mert logikus volt, hogy a végét vágják le. Megszámolják az ötszázat, és aztán a többi ott marad.
Beültettek a vagonba. Nagy megkönnyebbülés, kvázi felszabadulás volt. Főleg attól a pillanattól kezdve, amikor adtak nekünk egy kenyeret. Akkor már tudtuk, hogy valahova megyünk, ahol életben akarnak tartani bennünket. Hihetetlen öröm volt.
Egy repülőgép-szerelő gyárba kerültünk. Ez Zittauban volt. Most Németország délkeleti csücske, Csehországgal és Lengyelországgal is határosan. Könnyű munka volt, repülőgép-alkatrészekkel dolgoztunk tizenkét órát. Munkatábor volt, nem vertek minket, nem volt semmiféle retorzió. Csíkos ruhát kaptunk. Vastag szövetből, szürke kék csíkos volt. Kabát volt. Sapka, kesztyű nem volt. Akkor már faszandálunk volt, mert a mi cipőnk tönkrement. Én arra emlékszem, hogy jobban fáztam, mint éheztem. És nem volt semmink, nem volt váltás fehérneműnk se, semmi.Ott a gyárban német munkások dolgoztak, mindegyikhez beosztottak két lányt. Megmagyarázták – mint a Chaplin-filmben –, hogy kettőt csavarsz jobbra, kettőt balra, miközben fogalmunk se volt, hogy miért, és hogy. Ezek a német fiatalemberek húsz év körüliek voltak, és soha nem láttak zsidót. Folyton kérdezték tőlünk, hogy „ti tényleg zsidók vagytok?” Mondtuk, hogy „igen”. „De hát nekünk azt mondták, hogy a zsidók nem úgy néznek ki, mint mi!” Nehéz volt elhitetni velük, hogy a zsidók úgy néznek ki, mint ők! Ezek komolyan nem tudták! Az a fiatalember, aki mellé én kerültem, végtelen rendes volt! Pedig ő a hitlerizmus alatt nőtt fel. Ez ugye 44-ben volt, ő lehetett húsz–huszonkét éves, majdnem velem egykorú. Az éjszakai műszakban ugyanúgy tizenkét órát kellett dolgozni, állni kellett a gép mellett, és méregetni kellett a fogaskeréken a távolságokat. Nem messze tőlünk volt a munkások öltözője, ott lógtak a kabátok. Ez a fiú azt mondta, hogy menjek oda be, üljek le a kabátok alá és aludjak. Ha jönnek az SS-ek, akkor majd felkölt.
Aztán egy idő után németül beszélőket kerestek irodai munkára. Ezek látszatmunkák voltak lényegében, nem hiszem, hogy bármi lényegeset csináltunk volna. Az irodai főnököm civilben órásmester volt Münchenben, a háború előtt. Végtelen rendes volt velem! Sokat beszélgettünk. És időnként azt mondta: „Nyisd ki az íróasztal fiókját! Van benne valami neked!” Hetente legalább kétszer-háromszor hozott nekem vagy egy almát, vagy egy kis vajas kenyeret. És ez nagyon megrendítő volt, hiszen nekik se volt elég.
Tizenketten voltunk egy szobában. Különböző méretű szobák voltak. Emeletes ágyak voltak szalmazsákszerűséggel. És itt le lehetett feküdni. Szóval távolról sem voltak auschwitzi viszonyok. Anyám aludt lent, én aludtam fent. Hogy annak előtte mire szolgált ez az épület, nem tudom.
A lágervezető egy zsidó felvidéki magyar lány volt. Mancinak hívták, nagyon csinos, kedves lány volt, tornatanárnő volt odahaza. Meg kellett számoljon minket, és bizonyos rendet kellett tartania. A szomszéd kaszárnyában angol katonák laktak, hadifoglyok voltak. Őket nem volt szabad dolgoztatni. Valahogy kapcsolat kerekedett köztük és köztünk, átkiabálás meg cédulaátdobás. Mancinak akadt közülük egy fiúja, nagy szerelem volt, de ő egy szót nem tudott angolul. Én töltöttem be a Cyrano-szerepet. Esténként átmentem Mancihoz. (Itt nem volt olyan nagyon szigorú felügyelet, nem keringtek a németek, hogy megnézzék, ki hol van.) Ő egyedül lakott egy szobában. Nekem el kellett olvasni az angol hadifogoly levelét, és válaszolni rá. Lévén, hogy Manci egyszerű lány volt, egy-egy levelet háromszor-négyszer kellett felolvasni neki. Cserébe mindig kaptam tőle ezért egy tál ételt, amit bevittem a stubémba, hogy anyámmal megosszuk. A fiú nagyon szimpatikusnak tűnt, igaz, életemben nem láttam. Képzeld el azt a romantikát, amikor a szörnyűséges semmiben élsz, éhes vagy és fázol, és akkor egyszer csak valaki átdob „neked” egy szerelmes levelet!
Hannát is itt ismertem meg. Ő fantasztikus volt. Kolozsváron orvostanhallgató volt, és azt hiszem, az egész magyar versirodalmat kívülről tudta. Állandóan szavalt. Egyik szobából a másikba ment, és szavalt. Ez is nagy élmény volt. A háború után visszatért Kolozsvárra, majd 3 évvel később, amikor a férjét elvitték a Don kanyarba, öngyilkos lett.
Rájöttünk, hogy a pincében van szénraktár a németeknek fűtésre, és ott tartották a krumplit is. Volt egy dobkályha a szobánkban, csak éppen nem volt fűtőanyag. És akkor elhatároztuk, hogy éccaka lemegyünk a pincébe, felhozunk szenet, és lopunk krumplit is, és mindig két ember megy le egyszerre. Én inkább megfagytam volna vagy sose ettem volna krumplit, csak hagyjanak békén, ne kelljen lemennem, mert én gyáva vagyok, és féltem. De amikor anyám azt mondta, ő lemegy, kénytelen voltam leküzdeni a félelmemet, és amikor ránk került a sor, együtt lementünk. Miután ezt megtudták a lágertársnőink, ők is jártak le krumpliért. De nekik nem volt kályhájuk, így jöttek hozzánk. A kis dobkályhát krumpliszeletekkel borítottuk be. Azért, hogy megsütöttük vagy megfőztük az ő krumplijukat, adtak nekünk is krumplit. Ez volt a „Sütöde a pucérdához”, mert a szobában olyan meleg volt, hogy pucéran, fehérneműben voltunk, amíg ment a kályha.
Még egy élmény Zittauban. Mindig nagyon szerettem táncolni, és azt álmodtam – tipikus freudi álom –, hogy az Opera színpadán a Seherezádét táncolom Rimszkij-Korszakov zenéjére. De miért pont a Seherezádét? Nem véletlen, hiszen Seherezádé rab volt. A balettben amíg táncol, addig megmenti az életét. És annyira élénk álom volt, hogy egyszer csak nagy sikolyra ébredtem. Leszakadt alattam deszkástól a szalmazsák, és anyámra estem. Persze nagy röhögés lett a vége. Két nagy álmom volt a fogságban. Mind a kettő tisztán mutatja, hogy egyetlen gondolatom: túlélni. Az egyik az a nagynéném, és a másik a táncolás.
Aztán kiürítették a gyárat, mert az oroszok közeledtek. Előbb elszállították a gépeket. Mi még egy ideig ott maradtunk, apró srófokat vagy csavarokat kellett rakosgatni. Aztán a hivatalnokok és a munkások is elmentek. De még előtte egy szép napon egy Wehrmacht-katona név szerint engem keresett, a főnököm akart velem beszélni. Ekkor, tőle tudtam meg, hogy Berlin elesett, és a háborúnak hetek múlva vége kell legyen.
Aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy a németek nincsenek ott. Elmentek! Először nem mertünk elmenni messzebbre, csak kimentünk a kaszárnyából. Ez a tábor Zittau városa mellett, egy külvárosi részen volt. Körülöttünk nem voltak házak, csak mezők és kis fabódék, ahol a szerszámaikat tartották a munkások. Először ezekbe a bódékba mentünk. Szép idő volt, de az éccaka május elején még hűvös. Emlékszem, nagyon fáztunk, de akkor már nem törődtünk ezzel. És május 8-án reggel repülőgépek zajára ébredtünk. Nagyon féltünk, hogy bombázás lesz. Kimentünk. Röpcédulák hulltak le a repülőgépekből, hogy a békeszerződést aláírták, a háborúnak vége, mindenki tegye le a fegyvert, és senki ne lőjön vagy támadjon. Gondolhatod, hogy ez mit jelentett nekünk! Fogtuk magunkat, s bementünk a városkába, vagy legalábbis a város szélére. Próbáltunk élelmiszert találni. Ami tulajdonképpen, ha most visszagondolok, nagy merészség volt, mert nem tudhattuk, hogy honnan jön elő egy-egy ember, aki ránk lő. Ott minden elhagyott volt! Egy élő lelket nem találtunk. Emlékszem, bementünk egy fűszerüzletbe, papírzacskófélékbe porcukrot raktunk, és ettük a cukrot, mintha kenyér lenne. Lakásokba is bementünk! A konyhában a tűzhelyen még égett a tűz. Tehát lehet, hogy alattunk, a pincében voltak. Kinyitottuk a szekrényeket a konyhában. Mit lehet enni? Találtunk tojás meg tejet! Óriási öröm volt.
Az egyik lágertársunk, akivel nagyon összebarátkoztam, Hirschler Anna zongoratanárnő volt. Az egyik lakásban volt egy zongora. Ez a nő nem törődött azzal, hogy milyen élelem van, hanem rögtön leült a zongorához. Soha nem fogom elfelejteni! A szörnyűségek után megszólalt a klasszikus zene. Felöltöztünk abba, amit találtunk a szekrényben. Ez lényegében lopás volt. De mi nem is gondoltunk rá, hogy ezek mögött emberek élnek. Alapvető szükségleteinket kellett kielégítsük. Majd visszamentünk szép nyugodtan a kaszárnyába, a saját kis szalmazsákunkra, és vártuk, hogy mi lesz. Vártunk egy darabig. A németek elmentek, az oroszok még nem jöttek be – ideális helyzet volt. De nem tudtuk, mit csináljunk, hogy merre menjünk, mihez kezdjünk.
A vége az lett, hogy elindultunk. Körülbelül ötszázan voltunk, csoportokra oszlottunk. Velünk alakult egy húszas vagy harmincas csoport. Elindultunk az országúton. Ez volt a legszebb utazás az életemben! Jó darabig gyalogoltunk, sokat, nagyon sokat. Felejthetetlen emlék maradt az életemben szintén, amikor tehenek legeltek egy mezőn, és mi megálltunk. Voltak közöttünk, akinek sapkája volt, zabráltuk Zittauban. És volt, aki tudott tehenet fejni. Ők megfejték a teheneket a sapkába, és onnan ittuk a langyos, friss tehéntejet. Majd leültünk a mezőn, és én a hátamra feküdtem, és elaludtam. A természet ölén, ezzel a jóllakottsággal a napsütésben elengedtem magam, és úgy éreztem, hogy én tényleg megmenekültem. Ez csodálatos emlék maradt az életemben, a teljes beteljesülésnek tűnt nekem akkor!
Emberekkel nem találkoztunk, mindenki elbújt. Aztán csehszlovák területen az állomásokon már ott volt a Vöröskereszt, és ételt osztott. Sokat kellett várni az állomásokon. A vonat nem jött huszonnégy óráig. Aztán végre jött egy, de az olyan zsúfolt volt, hogy az ablakokon nyomtuk, húztuk egymást. Egypáran fiatalok felmentünk a vonat tetejére. Hogy én hogy mertem oda felmenni? A mezőkön dolgozó emberek – ők már csehek voltak –, amikor látták ezeket a zsúfolt vonatokat, integettek és kiabáltak nekünk, hogy „Nazdar!” Nagy élmény volt, hogy ezek az emberek örülnek, hogy minket látnak. Olyan régen nem örült nekünk senki!
Megérkeztünk Brnóba. Ott volt egy nagy szálló, ami ki volt ürítve a deportáltak részére. Elszállásoltak minket, és adtak enni is. Állandóan jöttek férfiak, nők, keletről nyugatra, nyugatról keletre. Bábeltorony! Mindenféle nyelven beszéltek az emberek. És mindenki keresett valakit, és érdeklődött, hogy ki hol volt, milyen lágerben, honnan jön, nem találkozott-e valakivel, aki neki családja. Egy idő után meguntuk ezt a várakozást. Az volt a célunk, hogy minél hamarább hazamenni, és megtudni, hogy apám él-e. Amikor megtudtuk, hogy román katonák állomásoznak a városban, elmentünk a kaszárnyába, és kértük, hogy valami magasabb rangú tiszt fogadjon minket. És fogadott is, és akkor annak elmagyaráztuk, hogy szeretnénk hazamenni, és vonat nincs, minket senki sem repatriál stb. Ígértünk neki fizetséget. Hogy emiatt, vagy egyébként is úgy vélte, helyesebb, ha megpróbál segíteni, beraktak minket egy katonai teherautóba. Az egyik román elkezdett nekem udvarolni, elkérte a címemet, és írt is nekem egy levelet. Azt a levelet is eltettem, mert ez olyan stílusban van írva, és rózsaszín papíron, hogy úgy éreztem, meg kell őrizzem, mert ilyen emberrel nem fogok többé összekerülni.
A teherautó elvitt Budapestig. Ott voltunk pár napot, kaptunk valami pénzt is egy zsidó segélyező szervezettől. Aztán nagy nehezen találtunk egy vonatot, ami Nagyvárad felé ment. 45. június végén vagy július elején érkeztünk haza Nagyváradra. Szörnyűség volt! Olyan volt, mint egy csatatér! Csak éppen a hullák nem voltak jelen.
Nem mentünk egyenesen a lakásunkba. Azt mondtuk, hogy megvárjuk, míg apám visszajön. Anyám egyik közeli barátnője Jakabffy Juci volt, aki szintén lágerből jött vissza, de a férje nélkül. Nekik nagy lakásuk volt Váradon. Juci fivére, Laci pedig munkaszolgálatból jött vissza, és beköltözött a testvéréhez, mert neki meg a felesége nem jött vissza. Jucinak volt állandó személyzete, azt hiszem, Marikának hívták, aki imádta a családot, és végig ott ült a lakásban, mint a tyúk a tojásokon, és őrizte azt. Még a rongyoszsák is megmaradt a foltozni való ruhadarabokkal. És akkor többen, akik nem akartak hazamenni a lakásukba, odamentek a „Jakabffy Panzióba”. Beköltöztünk mi is, és legalább két hétig ott laktunk. Volt még egy ilyen panzió Nagyváradon, a Sonnenfeld Panzió is. Sonnenfeldéknél a nők nem jöttek vissza. Csupa özvegy férfi és árva fiú volt ott.
Valaki mondta, hogy látta apámat márciusban. Láthatta, akkor még élt. Gondoltuk, ha márciusban megvolt még, akkor most is megvan. Aztán megtudtuk, hogy Nussbaum Bélával mentek el egyszerre egy másik lágerbe. Amikor ez a barátunk visszajött Nagyváradra, akkor én mentem el hozzá. Először nem akarta megmondani. Olyanokat mondott, hogy „Nem voltunk végig együtt. Engem elvittek máshova, nem tudom, mi lett vele.” És akkor én megéreztem valamit, és azt mondtam neki, „jobb, ha megmondja az igazat, minthogy itt várjunk, várjunk hiába”. Akkor megmondta nekem.
Emlékszem, hogy anyu leborult az asztalra, amikor elmondtam neki, hogy mi lett apám sorsa. Nagyon-nagyon sírt, és én is, de nem tudom a részleteket. Én nagyon-nagyon szerettem apámat, ahogy anyámat, nagynénémet, nagyanyámat! Éppen ez az a nagyon lényeges dolog, hogy annak ellenére, ami történt körülöttem – sárga csillag, antiszemitizmus, zsidótörvények, egyetlen zsidó az osztályban –, azt mondhatom, hogy én, amíg ki nem jöttem Párizsba, nem tapasztaltam meg azt, hogy utálni is lehet valakit, vagy hogy engem utálnak. Vagy hogy nem szeretnek. Vagy hogy nem vagyok szívesen látva. A láger az persze egész más volt! Az zárójel az életemben, az nem tartozott a normális élethez. Az hihetetlen abszurditás és rémálom volt. Egy különálló fejezet az életemben. Hiába van mélyen bennem állandóan, és ugyanolyan rémes fájdalommal gondolok rá, mint arra a temetőre, ahol a férjem és a fiam fekszik, de én élek.
Amikor megtudtuk, hogy apám nem jön vissza, hazamentünk. A lakásunk üres volt, mert az a magyar katonatiszt, akit beszállásoltak hozzánk a feleségével, elment egészen Németországig. Ez onnan sült ki, hogy amikor hazaértünk, akkor a szekrények ott álltak teljesen üresen, pedig mi nagyrészt ott hagytuk, amiket nem kellett leadni a csendőrségnek. Ekkor anyám – aki mindig nagyon jó fellépésű, erélyes, bátor nő volt, minden agresszivitás nélkül – megtudta, hol él Budapesten ennek a katonatisztnek az anyósa. Hogy ezt hogy tudta meg, nem tudom. Tény, hogy felment Pestre és elment ehhez a nénihez, azzal, hogy a kedves veje és lánya minálunk laktak, és úgy látszik, elhoztak egy csomó mindent. Jaj, a lánya meg a veje elmentek Németországba. Azt mondta erre anyu, nem baj, tessék csak kinyitni a szekrényeket. És megtalált egy csomó mindent, és haza is hozta. Lepedők, törölközők, ágyneműk, ruhák, mindenféle. Nem értéktárgyak, de szükséges dolgok. Ez is anyu hőstetteihez tartozik, én az életben nem mertem volna ezt megtenni.
Arra is emlékszem, hogy anyám nem a konyhában, hanem az úriszobában főzött. Ott is volt egy dobkályha. Nagyobb, mint a lágerben. Azt elmenetelünk után hozták, valószínűleg azért, mert nem volt fűtés. Eredetileg központi fűtés volt a házban, és azt nem tudták működtetni. Anyám a konyhában keverte össze a hozzávalókat, de hogy miért azon a dobkályhán főzte meg, nem tudom.
Barátnőim elkezdtek tanulni, és természetes volt, hogy én is beiratkozom a kolozsvári egyetemre. De nekem nem volt semmi meggyőződésem, hogy mit kéne tanuljak. A francia kultúra meg a francia nyelv nagyon közel állt hozzám, és akkor azt gondoltam, hogy franciát szeretnék tanítani. De nem volt elhivatottságom semmi irányban. Az ambícióm mindig az volt, hogy szeressenek.Én mindig csak egyre vágytam: hogy szeressenek, de az nem foglalkozás.
46 januárjában mentem át Kolozsvárra, a román egyetemre pszichológiát és franciát hallgatni. A beiratkozásnál történt a következő. Gyengén tudtam románul, nem értettem jól a szöveget, és ügyetlenkedtem a jelentkezési lap kitöltésénél. Körülnéztem, kitől lehetne segítséget kérni. Megszólítottam egy szimpatikusnak tűnő leányzót, és kérdeztem, hogy tud-e magyarul, és tud-e segíteni? Ő volt Goró Eszter, és persze segített nekem. És attól kezdve haláláig jóban voltunk. Ő tordai volt, őket nem deportálták. A temesvári egyetemen lett filozófiatanár. Eszterrel anno együtt készültünk a vizsgákra. Kimentünk Tordára hozzájuk, és a hatalmas diófa alatt ültünk kombinéban, és úgy készültünk a vizsgára. Nagyon szép napok voltak! És Eszter nagyon-nagyon közel állt a szívemhez!
Szegő Júliánál laktam, aki fantasztikus szerepet játszott az életemben. A Szegő–Dobó család Kolozsváron egy „márkás” név volt. Dobóéknak volt egy hatalmas könyvesboltjuk a Fő téren. Uli pedig – Júliát Ulinak hívták – muzikológus volt és énekesnő, népdalgyűjtő. Nagyon nagy tudású, nemcsak zenei téren, hanem filozófiai és irodalmi téren is. A férjét és az egyik fiát deportálták, ők nem jöttek vissza. Ulit és a másik fiát, Szegő Gyurit nem deportálták. Gyuri vegyészmérnök lett, de már ő is meghalt. Uli énekelt, főleg népdalokat, vogul, osztják és más ős-ázsiai nyelveken, ez volt az ő kutatási területe. Sok helyen fellépett. Több könyvet is írt, én csak kettőt olvastam, azt, amit Mozartról és amit Bartók Béláról írt. Csodáltam Ulit, pedig meglehetősen szigorú volt velünk, fiatalokkal. A tudásával, műveltségével megnyert minden embert.
Én a földszinten laktam egy szobában, de volt a padlásszinten egy hatalmas szoba, és ott lakott két fiú, a Windholz Tamás és a Ferber Jancsi – az egyik aradi, a másik temesvári. Mind a ketten vegyészetet tanultak. Mi, a három fiatal, de főleg Tamás, állandóan vitatkoztunk Ulival. Nagyon érdekes kulturális viták voltak, de sokszor harsány röhögésbe fulladt, és ilyenkor Uli egy kicsit sértett volt. Mi, fiatalok nem vettük olyan komolyan például Bartókot vagy Kodályt, mint ő, neki élet és halál kérdése volt. Ulinál voltak házi koncertek. Volt egy szép nagy szalon a Majális utcában, ahol ő lakott, és egy gyönyörű cserépkályha volt benne, le lehetett a peremére ülni. Uli énekelt, máskor csak a Halmos Gyuri zongorázott. És rengeteg puliszkát ettünk, hiszen 46-ban nem dúskáltunk a jólétben. Nagyon szép és vidám diákélet volt. Táncolni jártunk. És egy ilyen este alkalmával kicsivel többet ittam talán, és kitört belőlem a borzasztó nagy fájdalom! Gera György – ő nagyváradi fiú volt, újságíró, író – udvarolt nekem, és neki elmeséltem, hogy mi történt. Először beszéltem a deportálásról, a családról. Úgy kitört belőlem ez a fájdalom, mint a hirtelen vihar.
Anyám testvérei folyton mondták, hogy menjünk ki hozzájuk. Pali bátyja a húszas években jött ki Franciaországba. És egy idő után anyu azt mondta, hogy kijön látogatóba néhány hónapra, én pedig járjak itt egyetemre egy évet, két évet, aztán én is hazamegyek. A nagybátyám küldött egy meghívólevelet, mi meg kértünk útlevelet a román hatóságoktól. Nem úgy jöttünk ki, hogy itt maradunk, mi nem akartunk kivándorolni. Ez 47 márciusában volt, amikor még Romániában egyáltalán nem volt vészes a helyzet. Az első időben a nagybátyáméknál laktunk.
Az első három év történései összefolynak. Az első benyomásaim Párizsról szörnyűek voltak. Hajnalban érkeztünk, néztem ki a vonatablakon, és az irgalmatlan ronda elővárosi bérházakat láttam. Az előváros lesújtó volt. A filmekben persze nem ilyen Párizst láttam. Aztán az első francia szó: egy magyar azt kérdezte tőlem, tudom-e, mi az, hogy moche [ronda]? Nem tudtam, én az argót nem ismertem. Ez is lesújtott. Aztán a megérkezés a nagybátyámékhoz, az is borzasztó volt. Egy falépcsőházas bérházban laktak, egy XIX. századi polgári házban, egy öt- vagy hatszobás nagy lakásban, balkonnal. De az, hogy a falépcsőn nem volt szőnyeg, számomra szörnyű volt. Ez a párizsi lakás nagyon ellenségesnek tűnt nekem. A nagybátyám szegény mindent elkövetett, hogy jól érezzük magunkat, de a feleségével nem volt különösen jó a kapcsolat. Tehát az első évek nagyon nehéz évek voltak. Valami megnevezhetetlen rémségtől féltem. A bizonytalanságtól. Itt vagyok a nagy semmiben, sem utódja, sem boldog őse nem vagyok senkinek. Barátaim nemigen voltak az első időben. És a légkör nagyon szokatlan volt. Nagyvárad után Párizs, egy kis különbség. Jól beszéltem franciául, de bizonyos kifejezéseket abszolút nem értettem. Hontalannak éreztem magam. És anyu még inkább, mert ő nem tudott franciául. Végig kisebbségi érzése volt, mert nem tudta azt mondani, amit igazán akart, és mert állandóan nyelvtani hibákat ejtett.
Volt egy váradi haver, Majtényi András névre hallgatott, aki az apjával együtt illegális kommunista volt, amit akkor mi nem tudtunk. A háború alatt a család felment Budapestre, és így megmenekültek. Ez a fiú a háború után nagy állami pozíciót kapott. És valaki küldött vele nekünk csomagot Magyarországról. Egy kávéházban volt a randevúnk, a Champs-Élysées-n. Megkérdezte tőlem, hogy mik a terveink Párizsban? „Egyetemre fogok járni, anyu pedig hazamegy szeptemberben.” És akkor ránk nézett döbbent szemekkel, és azt mondta: „Ez lehetetlenség! Ha Jutka itt marad az egyetemen, és Duci néni hazamegy, akkor ki tudja, mikor látják egymást! Mert nem úgy lesz a jövőben, hogy csak ide-oda lehet menni, jönni! Rövidesen a határokat le fogják zárni.” Tágra nyitott szemekkel néztük, de elhittük neki, tudtuk, hogy milyen jó forrásai vannak. Elmondtuk ezt otthon az anyám fivérének. „Szó se róla, dehogy mész haza! – mondta anyámnak. – Itt maradsz, és telefonálunk a Bandinak, hogy jöjjön ki ő!” Azt nem mondtam eddig, hogy anyámnak volt egy lovagja, úgy volt, hogy hozzámegy feleségül. Ez a lovagja egy nagyon ismert nyomdászcsaládból származott. A Sonnenfeld nyomda volt az övé, amit az apja alapított. Telefonált a nagybátyám Bandinak Váradra, hogy jöjjön ki. És hogy egy ember, akinek ilyen szakmája van, és franciául is tud, biztos meg tud majd itt élni. És Bandi azt mondta, hogy ő nem megy már sehova. És öngyilkos lett! Meghalt! Szörnyű tragédia volt!
A csodák csodája volt, ahogy én megismertem Hervét. Ő a nagybátyámnak volt ismerőse, de nem közeli barátja, és akkor már nem látták egymást hét éve. Összetalálkoztak az utcán, és a nagybátyám meghívta őt. És Hervé eljött. Én nagyon vártam ezt az ismeretlen személyt, mert azt mondták, hogy festőművész. (Akkor ő valóban festett.) Párizsban festőművész az én fantáziámban… Nagyon romantikus! Plusz azt is tudtam róla, hogy kommunista volt, és az ellenállásban volt. Csupa érdekes dolog! Nem volt első látásra szerelem. Szimpátia volt részemről, érdeklődés. Én nem hiszem, hogy túlzottan érdekeltem őt. Nagyon szép kislány voltam, de őt zavarta, hogy én egy finom, jól nevelt úrilány vagyok. Csak jóval később tudtam visszavágni, hogy tulajdonképpen ő a jól nevelt úrifiú, hiszen ő nagypolgári környezetben nőtt fel. Igaz, abban nem akart élni, ezért jött el otthonról.
Az első állásom egy zsidó nemzetközi segélyszervezetnél, a Jointnál volt, akik a menekültek meg a deportáltak ügyeivel foglalkoztak. De nem kaptam olyan munkát, ahol a nyelveket – ugye tudtam franciául, angolul és németül – használhattam volna. Akkor még úgy volt, hogy tintával és tollal kellett beírni az adatokat egy nagy fekete könyvbe. Nekem borzasztó csúnya írásom volt és maradt is, utáltam az egészet, ez a munka nekem nem feküdt. Körülbelül egy hónapig maradtam ott.
Volt egy ismerősünk, egy román filmproducer, aki azt ajánlotta, hogy tanuljam meg a filmvágást. Másfél évig tartott a képzés. Nem nagyon szerettem, mert nekem nincs kézügyességem. Aztán az időbeosztás is borzalmas. Megkaptam az asszisztensi bizonyítványt, és már pénzt is kerestem.
Ősszel elkezdtem egyetemre járni, és ugyanakkor elköltöztünk a nagybátyáméktól. A nagybátyám kivett nekünk egy hotelszobát a Saint-Germain táján. Egy szoba és egy fürdőszoba volt. Négy-öt hónapig laktunk ott. És tudod, ki lakott még abban a hotelben? Tristan Tzara!
Mielőtt kijöttünk, összevont vizsgát tettem a kolozsvári egyetemen két év anyagából. Amikor beiratkoztam a Sorbonne-ra, akkor ezt nem fogadták el, annyi engedményt adtak csak, hogy az előkészítő évet elengedték. Körülbelül hat hónapig jártam az egyetemre. Közben rájöttem, hogy kissé furcsa lenne, ha én tanítanék franciákat franciára, még ha akármilyen jól is megtanulom a nyelvet. Akkor meg minek a diploma? De az igazság az, hogy bennem nem volt elég ambíció arra, hogy én bármit is kitanuljak. Másrészt dolgozni akartam, muszáj volt pénzt keresni. Anyám elkezdett tésztát sütni, és felajánlotta annak a pár magyar vendéglőnek, amik még akkor léteztek. Nekem kellett kiszállítani a süteményeket. A Montparnasse környékén volt egy vendéglő, és úgy emlékszem, mintha ma lenne, hogy vittem a süteményt tepsiben, és az le volt takarva. Kiszálltam a metróból, vittem az utcán, és potyogtak a könnyeim a konyharuhára. Rémesen szomorú voltam, hogy én ezt a tésztát szállítom itt, Párizsban. Sajnáltam magunkat. Miért nem tudunk valami okosabbat csinálni?
Southamptonban vártam őket. És az is egy gyönyörű szép emlék! Hervé elkísért Calais-ig, látta, hogy mennyire félek, onnan indult a hajó Angliába. Én a sajttal, Hervé ezzel mutatta ki, hogy mennyire szeret engem. Emlékszem, ahogy ment ki a hajó, én álltam, integettem, és potyogtak a könnyeim. Ez is nagyon romantikus volt!
Kikötött a hajó, és akkor elkezdődött... Mivel nem ismertem az országot, a várost, a pénzegységet, semmit, az éjszakáimat azzal töltöttem, hogy tanulmányoztam az útikönyveket, hogy hol vagyunk, hova kell menni. Nem akartam megmondani, hogy én most vagyok itt először, és hogy mindenütt először leszek, ahova megyünk! Végigjártuk Európát. Londonból mentünk Hollandiába, Belgiumba, utána Németországba, Svájcba, Olaszországba, és úgy vissza Párizsba. Gyönyörűszép út volt. Az meglepő volt, hogy ezeket a fiatal amerikaiakat, akik először jöttek Európába, döbbenetes módon semmi nem érdekelte. Ha őket tényleg érdekelte volna a dolog, nagy bajban lettem volna, mert én azoknak a dolgoknak a negyedére se tudtam volna válaszolni. Avégén ott tartottunk, hogy egyesek ki se szálltak a buszból a szép látnivalóknál, olyan álmosak és fáradtak voltak, mert fél éccaka naplót vezettek és üdvözlőkártyákat írtak. Akkor nagyon gyenge véleményem alakult ki az amerikai fiatalokról. De ettől eltekintve jó viszonyban voltunk, és nagyon kellemes hangulat volt. Németországban az a meglepetés ért, hogy Kölnben egy bunkerhotelben szálltunk meg. Emlékszem, jól fejbe vágott! Öt évvel a felszabadulás után egy bunkerben kell lakni, és pezsgővel kínálnak! Nagyon groteszk, paradox helyzet volt! Kétszer csináltam meg ezt az utat. Közben Hervének is volt egy amerikai turistacsoportja. De ő csak Franciaországban kellett vezesse őket.
Aztán dolgoztam Elisabeth Bergnerrel. Max Reinhardtnak Berlinben volt egy híres társulata, ott játszott Bergner a háború elött.
Megismerkedtünk egy úrral, aki impresszárió, művészeti menedzser volt. Én akkor munkát kerestem, és ő meg Bergnert Európába akarta hozni – a háború után először. És kellene neki egy kísérő az európai turnéra. Képzeld el! Huszonegy-huszonkettő évesen, Nagyváradról érkezve, egy ilyen színésznővel! Azonkívül nem titkárnő kellett neki, hanem valaki, aki becsomagol, kicsomagol, átvasalja az estélyi ruháját satöbbi. Nekem életemben nem volt vasaló a kezemben! Amikor Bergner Párizsba érkezett, ott voltam a hotelban, amikor felhívta a férjét New Yorkban. Emlékszem, azt mondta a férjének: „Kaptam egy kislányt, hogy vigyázzon rám, de azt hiszem, hogy én kell őrá vigyázzak!” És ez kvázi így is történt, mert roppant anyáskodó volt velem. Ő az előadás után nem tudott elaludni, vagy olvasott, tanult, vagy sétálni akart. Érdekes, hogy a háború után Németországban, a romos városok kellős közepén éjjel semmi veszélyérzete nem volt két nőnek! Akkor még nem volt divat, de ő mindig nadrágban járt, szövetkosztümöket hordott. Köztünk nagy barátság alakult ki!
És persze fizettem a szobalánynak, hogy vasalja ki a ruháit! Én nem is mertem volna hozzányúlni a selyem és taft estélyiekhez. De a csomagoláshoz is behívtam a szobalányt. És ez nagyon jellemző énrám. Más ember azt mondja, hogy „de igen, én most megcsinálom egyedül!”, és akkor meg is tanulja, és ez nagyon helyes. De én mindig megtaláltam a kerülő utat, és ezért nem csináltam sok mindent az életben. ha valamit nem tudtam, nem estem kétségbe, de nem is próbálkoztam, hogy megoldjam egyedül, mindig megtaláltam, azt aki tud segíteni.
Berlinben akkor még nem volt fal, de már volt Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin. Fal nélkül. Nem lehetett csak úgy ide-odasétálni. Bertolt Brecht – akit Bergner még a háború előttről ismert – akkor a Berliner Ensemble-vel dolgozott Kelet-Berlinben. Bergner látni akarta. Mivel amerikai útlevele volt, átengedték. Nekem menekült-útlevelem volt, emiatt nem mehettem át. Így Brechtről lecsúsztam. Sok helyen voltunk, nagyon izgalmas, érdekes út volt! Bergner pedig beszéltetett! Ő ugyanis 39-ben elment Európából, és roppantul érdekelte, hogy mi történt itt az ő távollétében a háború alatt. Mindenről kellett neki beszéljek. Ez volt 48-ban vagy 49-ben. Akkor már Hervé nagy szerepet játszott az életemben. Ezt is elmondtam neki. A turné végén megismerte Hervét, és szimpatizált vele.
A hatvanas évek közepe táján egyszer tolmács is voltam. A Renault autógyár Győrben a Vagongyárral csinált egy kombinált céget, és akkor a magyar mérnökök jöttek ide tárgyalni a francia Renault-mérnökökkel. Kellett oda egy tolmács. Hogy ki a csuda volt az, aki azt mondta, hogy én majd tudok tolmácsolni? Nem tudok autótvezetni, azt tudom, hogy benzint kell belerakni, és hogy négy kereke van az autónak, de ezen túl semmit! Körülbelül hat hétig voltam tolmács. Istenien sikerült! Elkezdtem egy mondatot fordítani, és akkor ott jött egy technikai kifejezés, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda: „Én nem tudom, ez mi.” „Ó, mi már tudjuk, hogy az mi!” A lényeg az volt, hogy összekössem a nyelvet valahogy úgy, hogy tudjanak társalogni. De a technikai kifejezéseket ők tudták. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. A munka végén meghívtam a magyar mérnököket egy aperitifre, hogy Hervét is megismerjék satöbbi. Kaptam egy szép ajándékot, egy hímzett párnát. Emlékszem, hogy akkor adták a Hideg napokat, Kovács András filmjét. Ez a film engem nagyon megrendített. A beszélgetés során egyszer azt mondtam: „Láttam egy csodálatosan érdekes és megrendítő magyar filmet, a Hideg napokat!” Néma csönd. Senki sem válaszolt. Akkor én naivan megkérdeztem: „Nem látták?” Egyikuk azt mondta: „De!” „És nem tetszett?” Azt válaszolta: „Mi nem szeretjük magunkat szembeköpni!” Ezt mondta szó szerint. Amíg élek, nem felejtem el. Akkor még ártatlan voltam, most már nem vagyok. Akkor őszintén azt reméltem, hogy azt fogják mondani, hogy remek, csodás! Ma már ilyet nem is mondanék.
50 novemberében házasodtunk össze Hervével. Őt Luciennek hívták a francia barátai. A Lucien Hervé nevet az illegalitásban kapta. Az ő eredeti neve Elkán László. Én sose hívtam Luciennek, ez a név valahogy nem jött ki a számon. Mindig Hervének hívtam. Vagy Lackónak. Ha magyarul beszéltünk, akkor Lackó, de társaságban vagy franciák közt Hervé. Az én nevem hivatalosan Elkán Judit lett. Magyar barátaim Jutkának hívnak, a franciákkal használom a Juditot.
Többek között azt sem kérdeztem meg a férjemtől (és ezt nagyon sajnálom), hogy létezhetett az, hogy amikor egy vasa se volt, akkor is mindig hófehér, tökéletesen kivasalt ingekben járt, nyakkendővel. Szerintem a kommunista pártból származhat, mert ott kétféle öltözködés volt: vagy munkásember, vagy azok, akik a vezetők közé tartoztak, és tisztán, rendesen öltözve kellett megjelenniük. Ők nem forradalmároknak akartak kiöltözni, bőrkabátban és bőrsapkában, a szovjet mintára.
A férjem Hódmezővásárhelyen született, és ott éltek nyolcéves koráig. Az apósom nagyon jómódú volt, bőrgyára volt. A világháború alatt a katonaságnak szállított bőrt a bakancsokhoz. Városi tanácsos volt Hódmezővásárhelyen, és nagy műgyűjtő. És borzasztó egyenes ember. Hervé imádta az apját, mindig úgy beszélt róla, mint egy szent emberről, akinek erős morális tartása volt. Amikor az édesapja beteg lett – szívbajos volt –, felmentek Pestre, mert nem tudott tovább dolgozni, és gyógyíttatni kellett. Hervé kilencéves volt, amikor az apja meghalt. Ekkor beadták a zsidó árvaházba. Gondolom, nem tudta az anyja, hogy mit kezdjen a gyerekekkel, amíg nincs új lakás. Azt hiszem, csak egy tanévet volt az árvaházban. Tudod kivel volt ott együtt? Bálint Bandival!
Anyósomat nem ismertem. 52-ben meghalt, két évvel a házasságkötésünk után. A sógornőmet, Editet nagyon kedveltem. Editre is jellemző volt az Elkán család lázadó vonása. Tizenkilenc vagy tizennyolc évesen, egész fiatalon fogta magát, és megszökött, mert az anyja nem akarta, hogy hozzámenjen Oláh Lajoshoz, aki egyrészt nem volt zsidó, másrészt valami fehérneműgyárnak volt az utazója. Hervé és a bátyja nagyon-nagyon szerették egymást! Egy év volt köztük, és mindent együtt csináltak. Kivéve, hogy a bátyja jó tanuló volt. És abszolút polgári életet élt. Rudinak hívták, mint a fiúnkat. Elkán Rodolf. Elvett egy keresztény lányt, nagyon szép házasság volt. Majd behívták munkaszolgálatra és ott meghalt. Akárhányszor a bátyjáról beszélt Hervé, mindig nagyon meg volt hatva!
Hervé már gyerekkorában is imádott provokálni. Egész életében ez volt a természete. Nem rosszindulatú provokációk voltak ezek, csak egyszerűen az volt az ember érzése, hogy nem fér a bőrébe. Például kalapban ment iskolába úgy tizenhat éves korában, azt hiszem, keménykalap volt a divat, vagy valami más furcsaság, és mindenki kiröhögte az iskolában. Neukomm Gyula pedig megvédte – innen származik a nagy barátság. Sokáig leveleztek is.
Azt hiszem, Hervé főleg azért ment külföldre, mert szabadulni akart a nagypolgári, jól nevelt családi környezetből. Tizennyolc éves volt. Ahogy leérettségizett, kiment Bécsbe. Azt akarták, hogy közgazdaságtant tanuljon, a bankszakmába szánták. Ő ugyan beiratkozott, de oda ritkán járt, hanem inkább a Műszaki Főiskolára, a Technische Hochschuléba, és rajzolni tanult. A bátyja már Párizsban volt akkor, egy évvel előtte ment el, és ő valóban a bankszakmában dolgozott. Aztán Hervé Bécs után visszament Pestre, azt hiszem, a szünidőre, és aztán 1929-ben Párizsba jött. Egy évet együtt töltöttek a bátyjával. A bátyja aztán hazament, de Hervé itt maradt.
Hervé 1932-től kezdett aktívan dolgozni a szindikátusokban, pontosabban fogalmazva részt vett a CGTU szakszervezet magyar szárnyának irányításában Zalka Mátéval, Tarr Imrével, Lőwy Gézával. 1933-ban tagja lett a francia kommunista pártnak. Ők illegális kommunistaként éltek itt. Hervé kommunában élt egy francia lánnyal. Elkötelezett kommunista lett. A Szindikátusban alkalmazott volt, Párizs 8. kerületének szakszervezeti vezetőségében. A 8. kerületben rengeteg nagy divatház van, és volt akkor is. Hervé többek között ezekben a szalonokban a midinetteket szervezte, és ott ismerkedett meg a feleségével is. Midinette-nek hívják franciául az haute couture-ben dolgozó női alkalmazottakat. Legyen az szabász, varrónő, eladó. Hervét elnevezték Midinet-nek , hímnemben, folyton közöttük kellett agitáljon. Úgyhogy Midinet volt a csúfneve. 193.-ban elvette feleségül Mado Ferrand-t. Hervé ekkor megélhetési zavarokkal küzdött. Barátai révén munkát talált: kezdetben egy magyar származású francia divattervezőnő, Madame Thiebault képviselőjeként próbálta terveket eladni a divatházaknak, majd maga is tervezett. A híres Jean Patou divatszalonjában volt tervező 1935‐ig, amikor az általános ruhaipari sztrájk szervezése miatt el kellett onnan jönnie.
Aztán megismerkedett Müller Miklóssal, a híres magyar szociofotóssal. A Marianne magazinnak kezdtek közösen dolgozni 1938-ban. Müllernek már voltak megrendelései riportokra, de nem tudott rendesen franciául. Így Hervé írta a szövegeket, a fényképeket meg Müller készítette. Hervé közben figyelte, hogy készíti a fényképeket. Kapcsolatuk addig tartott, míg a háború fenyegetése elől Müller kivándorolt Tangerba. Akkor Hervé fogta magát – akkor már volt egy fényképezőgépe –, és folytatta azt a munkát, amit Müller csinált, és egy ideig Müller néven jelent meg jó pár újságban.
1937-ben lett francia állampolgár. 1936-ban, amikor Léon Blum került kormányra, és népfrontkormány volt, könnyebb volt állampolgárságot szerezni. 38-ban franciaként behívták katonának. Nem volt még háború, akkor még csak mint katonakötelest sorozták be. Engedélyt kért és kapott, hogy bevihesse magával a fényképezőgépét a laktanyába. Csinált egy széria riportképet a kaszárnyában a katonákkal együtt. Van közte egy nagyon szép kép!
Nem sokkal később kitört a háború. Hervé egysége északon, Dunkerque-ben volt. Ő rádiós volt. Rémes bombázások voltak ott, a tengerparton ástak árkokat, és oda bújtak. Ő egy ilyen árokban – mialatt a repülőgépek zúgtak, miközben bombáztak – elaludt! Szerintem nem volt idegrendszere. Nagyon nehéz volt őt felbosszantani. Én nagyon értek ahhoz, hogy mit kell mondani, ha fel akarok valakit bosszantani, de még nekem is nehéz volt! Viszont borzasztó sértődékeny volt. Egy kis megjegyzésen, ami neki nem esett jól, vérig sértődött!
Párizsba egy pici garzonban lakott, ahova később majd én is beköltöztem. A hetedik emeleten volt a lakás, és ő szép időben nagyrészt a balkonon ücsörgött, és onnan fényképezett. Onnan fentről csinálta azokat a gyönyörű képeket, amiket úgy hívott, hogy PSQF – Paris sans quitter ma fenêtre – Párizs, anélkül, hogy elhagynám az ablakomat.
Mi 1947-ben találkoztunk. Ő már akkor hivatalosan is elvált. A háború végén, amikor kitört a béke, akkor hazament Magyarországra, és otthon volt néhány hónapot. Anyja még élt, és persze a nővére. Nem is tudom, tudta-e már akkor, hogy a bátyja meghalt. Aztán mikor másodszor ment Budapestre, 1948-ban, akkor volt a kiállítása a festményeiből a Művész Galériában. Aztán Párizsban is volt egy kiállítása egy nagyon jó galériában, ami már nem létezik. Nem vált be anyagilag, nem ment az eladás, úgyhogy gondolkozni kellett, hogy mit csináljon most. Mi ekkor már együtt voltunk. Hervé elmesélte, hogy a háború előtt fényképezett. Akkor én azt mondtam: „Miért nem folytatod ezt?” „Ah! Nem hiszem, hogy ez kellene, vagy tetszene.” Kértem, hogy mutassa meg nekem a fotóit. Hozzá kell tenni a történethez, hogy én egy művészi képet sosem láttam azelőtt. Nagyváradon mit láttam? Családi fényképeket a falon, vagy a Színházi Életben a fényképeket, például hogy báró Prónayné a lóversenypályán milyen ruhát hordott. Így aztán igazán nagyképűnek tűnik, és magam előtt is szégyellem, hiszen nem akarok dicsekedni, de akkor azt mondtam neki: „Te művész vagy! Neked tehetséged van! Ezt kell csinálni! Ezt biztos fogják venni!” Hervé abban az időben nagyon negatív volt. Minden nagy esemény után jön egy depressziós fázis. Neki duplán összejött: vége volt a háborúnak, ahol éltette az ellenállás, aztán jött a nagy lelkesedés, a győzelem, és utána egyszer csak puff, semmi. Plusz megint kizárták a pártból – ez nála tényleg nagy szívfájdalom volt sokáig, legalább négy-öt évig, amíg túltette magát ezen. Szóval én a legjobbkor jöttem! Ugye láttam, hogy a festészetből nem tud megélni, tíz, tizenöt év, amíg esetleg lesz belőle valami. És én akkor bebeszéltem magamnak, hogy ennek az embernek én kellek, mert ebbe az emberbe életet kell most önteni, és vissza kell hozni a dinamizmusba, az alkotásba. Én csak az első kis lökést adtam meg, aztán jött a szerencse. Fogtam magam, és elvittem néhány képet egy képesújsághoz. Franciául szerencsére tudtam, de az egészhez annyit értettem, mint… semennyit! És nagyon tetszett nekik. Úgyhogy én megnyugodtam, hogy ezzel valóban lehet valamit kezdeni. És ez Hervét felbátorította. És kezdett járni újságokhoz, és kapott rendeléseket. Többek közt a L’Art Sacrénál és a France Illustrationnál.
Père Couturier, dominikánus pap volt a L’Art Sacré egyházművészeti folyóirat főszerkesztője. A dominikánus papok nagy szerepet játszottak a francia kulturális életben, főleg a háború után. Ésnagyon jó volt a folyóiratuk is. Hervé ott összeismerkedett egy-két dominikánus pappal, míg aztán a vezetőjük, Père Couturier – aki híres személyiség volt kulturális körökben – megszerette Hervét. Ő hívta Hervét sokat a dominikánus kolostorba ebédre, és nagyon jó barátságban voltak.
És Père Couturier ajánlotta be Hervét Matisse-hoz. Hervé elment Matisse-hoz, aki akkor Vence-ben élt és fotózta vence-i kápolnáját, ami dominikánus apácák részére készült. És készített róla portréfotókat is. Ez nagy élmény volt Hervének, mert ő nagyra tartotta, nagyon szerette Matisse munkáját. És nagyon boldog volt! És megjelent Matisse-ról egy nagy riport. Père Couturier hívta fel Hervé figyelmét, hogy épül Marseille-ben Le Corbusier-nek egy nagyobb épülete, és azt érdekes lenne fényképezni. Hervé elment Marseille-be. Az újság, ahol jelentkezett, hogy Courbiser-vel csinálna interjút, adott neki némi pénzt útiköltséghez. De az nagyon kevés volt, úgyhogy csak két napig maradhatott ott. Ez 1949-ben történt.
Az Unité d’Habitation még épülőben volt. Hervé hat-hétszáz képet készített egy nap alatt. Ugye engedély kellett, hogy az építési területre bemehessen. El is ment Le Corbusier műteremébe, és ott kapott egy papírt. A műteremben ki volt írva: „A fényképész urak legyenek olyan szívesek, és adjanak le egy képet!” Azt hiszem, ezt sokan nem vették komolyan, de Hervé igen. Ő elküldte a kontaktképeket. És erre jött a válasz rögtön, hogy „Negyven éve keresek egy jó építészeti fényképészt! És magának építész lelke van! Jöjjön el hozzám minél hamarább!” Ez volt Hervé pályájának a megalapozása. Hervé ettől kezdve Le Corbusier minden munkáját fényképezte – az épületeket, a lakásban a rajzait, a festményeit, a szobrait. Le Corbusier mondta, hogy Hervé képei nyomán azt is meglátta a saját épületein, amire eredetileg nem is gondolt.
Akkoriban a fényképnek nem volt műtárgy-értéke. Az értéke az volt, ha lejött egy könyvben vagy egy magazinban, akkor fizettek a copyrightért. Ebből éltünk. Még akkor televízió se volt. Deattól kezdve, hogy a többi építész is ráharapott, normális életünk lett, tudtunk metróval is járni, nem kellett gyalogolni rengeteget. Aztán jelentkezett nálunk egy spanyol kiadó Barcelonából, aki azt akarta, hogy Hervé csináljon fényképeket egyrészt az Escorialról, másrészt a spanyol népi építészetről. Emlékszem, több úton is voltam Hervével akkor a népi építészet ügyében a Földközi-tenger körül, és aztán az Escorialban is.
Hervé rengeteget utazott, és nyaranta mi is mindig elutaztunk, egészen addig, amíg annyira beteg nem lett, hogy már nem tudott járni. Az első tíz évben csak Franciaországba mentünk, de minden sarkába. Aztán Olaszországba, Spanyolországba, Ausztriába. Gyönyörű nyaraink voltak!
Először Budapesten 1956 tavaszán voltunk. A férjem már volt korábban is. Nekem Budapest idegen város volt, alig ismertem. És hát nagy döbbenet volt mindkettőnk részére. Nagyon érződött az a hangulat, ami 56-ban kitört. Mindenki fel volt dúlva. Hervének nem voltak már közeli barátai Pesten. Nekem voltak, akik Erdélyből jöttek át, akikkel én anno diáktárs voltam. Közöttük sok nagyon aktív kommunista volt, amikor én eljöttem. De 56-ban már tényleg csak a legszörnyűbb dolgokat hallottuk tőlük is. Szóval katasztrofális, minket teljesen, teljesen fejbe vágott minden. Sejtettük, hogy nincs paradicsomi élet Magyarországon, de az, hogy ennyire katasztrofális a helyzet, nagy megrázkódtatás volt, főleg Hervének, de nekem is.
Aztán voltunk többször is. Az egyik 65 lehetett, aztán amikor meghalt Kassák. Még láttuk őt a Kútvölgyiben, meglátogattuk. Emlékszem, Szigligeten voltunk már, amikor meghalt. Hervé csinálta az Építészet és fénykép című könyvet Major Mátéval. És a honoráriumot elnyaraltuk Szigligeten. Nagyon kellemes volt. Először nagyon furcsa volt nekem, mert az alkotóházban csupa nagy fejek voltak, akik kiváló szellemek voltak persze, az ország intellektuális elitje. Én hiú vagyok, és meg akartam mutatni azt a nívót, ami… hát hol volt nekem? De sikerült bevetnem minden sármomat és tudásomat, hogy ezt a magabiztos, fölényes társaságot meg lehessen szelídíteni.
Soha nem volt pénzünk. Hervé betartotta a szabályokat, nekünk magántulajdonunk, se lakásunk, se vidéki házunk nem volt. De meg kell mondanom, hogy én soha nem szenvedtem, nem éreztem úgy, hogy jaj, mi szegények vagyunk, jaj, minekünk csak egy szobánk van. Persze olyan volt bennünk, hogy de jó volna ezt csinálni vagy azt csinálni, ha lenne pénzünk. Mint ahogy ma azt mondom, de jó volna még egyszer hatvanévesnek lenni! Ez csak egy vágyálom. De nem mondhatom, hogy valaha is éreztük, hogy valami hiányzik. Ha nem lett volna a tragédia a fiam életében és halálával, akkor azt mondhatnám, hogy abszolút kiegyensúlyozott életünk volt. Ötvenhét évig voltunk házasok, és három évig ismertük egymást előtte. Összesen hatvan év.
Anyám párizsi életéről pár szót szeretnék még mondani. Férjhez ment. Rippner János nagyváradi származású magyar zsidó úr volt, aki szintén özvegy maradt a láger után. Anyám a családot ismerte Nagyváradról. Ez az úr itt élt Franciaországban. Fésűgyára volt részben Bécsben, és aztán az Anschluss után Szabadkán. Abban az időben még nem műanyagból készültek a fésűk. Összehozta őket a magyar társaság. Anyám nagyon szerette a bátyját, a Palit, akinél laktunk, meg aztán ugye hotelban laktunk, de szeretett volna önálló lenni. A házasságkötés egy józanul meggondolt lépés volt anyámtól.
Ebben az időszakban volt, hogy Hervé ál-nagynénije és ál-unkokatestvére szörnyű mütyűröket árultak egy kioszkban az Eiffel-toronynál a földszinten, a kasszával szemben. És szezonban kellett nekik segédmunkás. És akkor én elmentem oda is. Az esti munkát szerettem, 7 és 11 között, mert akkor nyugodtan lehetett olvasni. De nyáron nappal is dolgoztam. Megvették az emberek a jegyüket, és közben vettek valami hülyeséget a gyerekeknek. És én ezt szerettem, mert ott a világ minden tájáról voltak emberek, és én mindig megpróbáltam egy kicsit beszélgetni velük.
Amikor megtudtam, hogy mellrákom van, az úgy ért, mint a villámcsapás. Érdekes módon abszolút nem volt halálfélelmem. Egy másodpercig se gondoltam, hogy most vége, ebbe belehalok. Én a lágerben se gondoltam, hogy meg fogok halni. Egyszerűen valahogy ilyenkor nekem leáll az agyam, vagy leállítom, hogy ne érintsen ez a gondolat. Ezért éltem túl mindent. Annyira ragaszkodtam az élethez, hogy kizártam azt a lehetőséget, hogy meghalhatok. Ötvenéves voltam, amikor diagnosztizálták a daganatot. Elkezdtem gondolkozni, hogy miért? Ha az embert nagy baj éri, arra gondol, hogy jaj, Istenem, miért büntetsz engem? Hiszen én nem is vagyok olyan rossz ember! Mivel én nem vagyok hívő, én úgy fogalmazok, hogy miért pont én? És ez szöget ütött a fejembe, és azt mondtam magamban: tudom én azt, hogy a szomszédomnak mi a baja? Ő hogy él a csukott ajtó mögött? A világban minden tizedik embernek rákja van – persze nem tudom a statisztikákat –, akkor miért pont nekem ne legyen? Nem azt kell mondani, hogy miért pont nekem, hanem miért pont nekem nem? Miért vagyok én jobb vagy különb a másiknál, akit mindenféle bajok érnek? Azóta, amikor a tragédiák történtek az életemben, mindig ezzel a gondolattal próbáltam túlélni: ilyen az élet. És két lehetőség van: ha nem ragaszkodom eléggé az élethez, akkor vessünk véget neki. De ha ragaszkodom, akkor túl kell lépni a tragédián valamilyen módon. Még ha nem is tudom vagy nem is fogom soha feldolgozni a fiam halálát, meg mindazt, ami körülötte történt, de túl kell éljem, ha élni akarok. És olyan módon, hogy ne legyek terhére a férjemnek, az anyámnak vagy a barátaimnak, mert ha folyton siránkozok és folyton panaszkodok, nem lesznek barátaim.
Én nem tudtam neki nemet mondani. Mindig attól féltem, hogyha nem adjuk, amit kér, akkor valami illegális dolgot fog csinálni. Ő vakmerő volt, olyan, mint a szakadék peremén sétáló ember. Vagy leesik, vagy nem. És én rettegtem attól, hogy leesik. Így például, amikor azt mondta, hogy „most motorbiciklit szeretnék”, akkor megvettük neki. Abban bíztam, hogy akkor talán meg lesz elégedve, kiéli kalandvágyát és másképp fog élni. Szóval mindig magyaráztam magamnak valamit, ami utólag meggondolva hibás volt. De azt se állítom biztosan, hogy hibás volt, mert ha nem így csináltam volna, talán akkor is ez történt volna.
Dani tragédiája összefügg a borzasztó érzékenységével és a szeretet utáni vágyakozással. Ezt tőlem örökölte, csak én egészséges formában éltem át. Ő úgy érezte, hogy nem kap elég szeretetet. Nemcsak tőlünk, hanem a világtól. Ezt elmondtam egy pszichológusnak. Azt válaszolta nekem, hogy a szeretetet nem súlyra mérik, van, aki megelégszik egy kevéssel, és van, akinek semmi se elég. Neki semmi se volt elég. Ahogy én elképzelem, bizonyosságom nincs felőle, ő nem bírta elviselni ennek a világnak az igazságtalanságát, ahol a szegények, nyomorultak az utcára kerülnek. Ő ettől borzasztóan szenvedett, kicsi korától kezdve. Az is a mondásai közül van, hogy „én sose tudom megbocsátani azt, ami Sziszivel – így hívta anyámat – és veled történt!” Hát anyám soha nem beszélt neki a deportációról, soha. Én pedig, amikor beszéltem róla, soha nem dramatizáltam. Azt, hogy ott meghalt a nagyanyám, a nagynéném, az édesapám meg barátaim, ezt tudta. Megnézett rengeteg filmet, elolvasott minden könyvet ebben a témakörben, meg az ellenállásról és a máodik világháborúról.
Az utolsó pillanatig, halálomig fogom emészteni magamat azon, hogy mit követtünk el, vagy milyen hibát csináltam. Egy csomót, ez nyilvánvaló. Talán túlságosan féltettem. Én néha reggel öt órakor az utcán sétáltam. Vártam haza Danit. A kapu előtt le-fel járkáltam, hogy jön-e, hogy él-e? Lehet, hogy nem voltunk elég szigorúak. Emlékszem, amikor olyan tizenhat éves korától kezdve nem jött haza a megbeszélt időben, akkor a férjem azt mondta: „Na, most becsukom az ajtót, és nem fog tudni bejönni. Tanulja meg, hogy ha - mondjuk - legkésőbb egyig nincs itthon, akkor nem jöhet be!” Én meg azt mondtam, hogy „Ezt nem engedem! Én nem zárom ki a fiamat! Soha nem fogom kizárni, akármit csinálna!” Persze nem zártuk ki, a férjem engedett. De hogy ez helyes volt-e? Lehet, hogy neki volt igaza.
A férjem nehezebben viselte Rudi betegségét. Már az egész drogügy. A férjemnek voltak morális előítéletei. Nekem nincsenek. Én nem azért nem akartam, hogy ő ne szedjen kábítószert, mert immorálisnak találtam, vagy nem találtam eléggé polgári viselkedésnek, hanem azért, mert lassú tűzön ölte önmagát, önmagát gyilkolta.
Dani többször elköltözött. Én nagyon tudtam, hogy lényeges, hogy elmenjen tőlünk. Volt egy stúdiója, amit anyámtól örököltem. Szóval önálló lehetett, de mindig visszajött ide, nem nőtt fel igazán. Amikor visszajött Budapestről betegen, akkor nem költözött be a stúdióba, nem volt olyan állapotban. Ezen a díványon feküdt. Amikor kórházba került, akkor én mindennap fél háromra odamentem, és este fél nyolcig ott voltam. Nem akartam a férjemet beengedni, meg akartam ettől a látványtól kímélni. Úgyhogy Olivier, egy barátunk jött mindennap velem.
Nem értem, hogy a budapesti sikerei miért nem segítettek. Ott borzasztóan népszerű volt, szerették. És ott volt Orsi, a szerelem. Az élete pezsgő és vidám és szórakoztató volt, olyan, ami ideális volt az ő elképzelésében. Amellett pénzt keresett és sikeres kiállításokat csinált. Talán azt is mondhatom, hogy nem szerette önmagát. Nem tudta se a világot elfogadni, se önmagát. Amellett tudta, hogy mennyi szenvedést okoz nekünk és végtelenül bántotta, hogy mi szenvedünk. Nemcsak azért, mert intelligens volt, hanem olyan mély kapcsolat is volt köztünk.
Az a legrémesebb érzés, amikor nem tudsz segíteni a gyermekeden. Mi teljes tehetetlenségre voltunk ítélve, nem láttunk kiutat. Én kétszer is jártam pszichoterápiára, mert azt mondták az orvosok, hogyha ő nem akar, akkor járjak én, hátha azzal hogy az én viselkedésem megváltozik, befolyásolhatom őt. Nem változott semmi. Persze az is igaz, hogy akkor szükségem volt arra, hogy valakinek kiöntsem a lelkemet.
Ennek kapcsán kell beszélnem Batár Attiláról. Ő építészmérnök. 90-ben találkoztunk először, Passuth Krisztina mutatott be minket. Akkor még Amerikában éltek, ő és a felesége, Bíró Yvette. Aztán amikor Yvette abbahagyta a tanítást, végleg Párizsba költöztek. Attila csinálta Hervéről azt a magyar nyelvű könyvet, ami a Héttorony Kiadónál jelent meg 1992-ben. Abban az időben egy éven keresztül kvázi mindennap idejött, és Hervével beszélgettek. Én akkor már nem dolgoztam, és asszisztáltam ehhez. Mellettük ültem, és néha beleszóltam persze, mert én egy beleszólós vagyok, még ha nem kérdeznek, akkor is. Ez nagyon-nagyon jó volt. Amellett, hogy a könyv jó és szép, rengeteget nevettünk! Olyan csodálatos volt! Hervé Attilával nagyon jóban volt. Később közte és köztem egy külön barátság alakult ki, mert akkor nekem nagyon nagy szükségem volt Daniról megbeszélni dolgokat valakivel, aki elég objektíven, de szeretettel tudta megítélni. Mert az én legjobb barátnőm, aki gyerekkori barátnőm, akivel Brátkán együtt nyaraltunk a nagyanyámnál, Ullmann Ágnes nem állt mellettem úgy, ahogy nekem szükségem lett volna rá. Ági nagyon jó nevű, a szakmájában világszerte elismert biológus. Nobel-díjasok mellett dolgozott a Pasteur Intézetben. Egy évvel fiatalabb nálam, és még most is mindennap bemegy az intézetbe. A szakmája az élete. És Ági pont az ellentétem. Ő egy tudományos koponya, neki az érzelmi világa rejtett. Úgyhogy vele nem lehetett Daniról és a betegségéről beszélni. Ági egy időben kifejezetten haragudott Danira. Miért? Ági nagyon szeret engem, és nem bírta elviselni, hogy én szenvedek. Nem tudta magát túltenni ezen, nem érezte, hogy fontosabb, hogy mellettem álljon, és hogy ne mutassa, hogy haragszik Danira. Ez nekem nagyon fájt. Attila nagyon-nagyon megértő és szeretetteljes volt. Neki intimebben el tudtam mondani az összes problémáimat, Danival kapcsolatban főleg.
Hervé kapcsolata a művészethez nagyon szenvedélyes volt. Nem győzött eleget kapni, és beszélni róla, és nézni. Állandóan tanult, rengeteget olvasott. Amikor megismertem, akkor már nem olvasott regényeket – azt mondta, erre nincs ideje –, helyette nagyon sok tanulmányt az építészetről. Ezen a téren nem voltak nagy ismeretei. Ő ugye belecsöppent a legnagyobb építészek közé. Úgyhogy rengeteg építészeti, művészettörténeti könyvet olvasott, és filozófiát is vele paralel.
Úgy érzem, hogy a fiam halála az én életemben nagyobb tragédia volt, mint a deportáció. Persze az, hogy a deportációhoz fűződik a családom halála és édesapám halála, az borzasztó. De akkor én tizennyolc és tizenkilenc éves voltam. Nekem az volt a szerencsém, hogy anyámmal maradtam, és benne mindig hihetetlen életösztön és életerő volt. A koromnál fogva már nincs sok időm erről beszélni, de azt szeretném, ha valahol megmaradna, hogy az életem konklúziójaként azt kell mondanom, hogy egy mérhetetlen seb van bennem, de nem a személyes sérülés miatt. Hanem a fájdalom azok miatt, akiket szerettem, és eltűntek, meghaltak. Az ő hiányuk a legnagyobb seb.
Nagy Bálint 1949. május 24-én született Szegeden. Édesapja, Nagy István 1947–1953 között (1949-ig a Nemzeti Parasztpárt tagjaként) Csongrád megye országgyűlési képviselője volt. 1950-től Szeged tanácselnök-helyettese, majd a mezőgazdasági osztály vezetője, 1957-től a Hazafias Népfront szegedi titkára volt. 1963-ban megválasztották a Szentmihályi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet elnökévé. Édesanyja, Diósszilágyi Éva egy makói nagypolgári családban született, középiskolai tanárnak tanult, első férje Erdei Ferenc volt.
Bálint a középiskola elvégzése után Debrecenben, majd Budapesten tanult felsőfokú építőipari technikumban; 1976-ban az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskola Építőipari Karán végzett. 1972-től az IPARTERV munkatársa, 1977-ben a LAKÓTERV-ben Virág Csaba mellett dolgozott, akit máig mesterének tekint, egy évvel később pedig Schneller István munkatársa lett a VÁTI-ban. 1979-ben ellenzéki tevékenysége miatt szerződését nem hosszabbították meg. Az elkövetkező csaknem tíz évben ácsként dolgozott. Építészeti tevékenységére erős szociális érzékenység jellemző, tervezői munkájába számos esetben társadalomtudósokat is bevon. Építészeti stílusa sokrétű, tervrajzainak grafikus megoldása és színezése, a hegyes, erősen visszametszett formák, éles szögek alkalmazása és a tér folyamatos megtörése expresszív hatást kelt, épületei pedig – a modern építészet formaelemeinek felhasználása mellett – eklektikus hatásúak.
1980-ban a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) alapító tagja, 1981–1984 között a Beszélő című szamizdat folyóirat alapító szerkesztője.
1983–1984-ben a Károlyi Mihály Emlékalapítvány ösztöndíjasaként Vence-ben (Franciaország) dolgozott. 1987–1990 között az Atlantic Research and Publications meghívására az USA-ban ösztöndíjas. 1991-ben saját építészirodát alapított (N&n – Nagy Bálint és tsa). 2001-ben létrehozta az N&n Galériát. 2009 óta a Fuga Budapesti Építészeti Központ vezetője. 2002-ben Ybl Miklós-díjjal, 2021-ben Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát. Hét gyermek édesapja. 2022. február 4-én meghalt.
Úgy jött Amerika, hogy sokan elkezdtek kijárni Soros György jóvoltából. Úgy működött a Soros Ösztöndíj, hogy valamilyen egyetemhez telepítette a pénzt, és akkor azok az egyetemek meghívták az illetőt. De én nem így kerültem ki. Hárman voltunk, de csak két névre emlékszem, az enyémre és a Mészölyére. Rekreációs ösztöndíjnak hívtuk, és engem az Atlantic Research and Publications, Király Béla intézménye hívott meg. A Soros adta hozzá a pénzt, egy fél évre. 86 őszén mentem ki. Én azt gondolom, hogy azzal a szándékkal engedtek ki – vagyis hogy útlevelet adtak –, hogy majd csak oda fogunk menni, vissza nem. De mindenki visszajött. Abban az időben csináltam a Broadway-n Clark Ági lakásában olyan házibulit, amelyik lehetett volna Budapesten, mert harminc budapesti ellenzéki volt ott. Először is volt előbb egy konfliktus, mert ugye én kiszálltam a Beszélőből, és ezért Demszky azt mondta, hogy nekem ez nem jár, és ha egy kis tartásom lenne, akkor visszautasítanám ezt az ösztöndíjat. Úgyhogy volt is köztünk némi mosolyszünet. De úgy látszik, azóta ezt elfelejtette. Ennek dacára kimentem, és eleve azzal mentem ki, hogy tovább maradok. És minden módon ráhajtottam arra, hogy munkát szerezzek. És akkor két évig voltam úgy kint, hogy befizettem az ösztöndíjat a Király Bélának, és akkor abból ő meghosszabbította a meghívást. De a harmadik évben már illegálisan voltam kint, mert akkor már nem hosszabbították meg. De ez nem zavart, mert miután jogosítványom volt, bankkártyám volt, a kutyát nem érdekelte, hogy legálisan vagy illegálisan vagyok kint.
Amatőr film Vígh Szabolcs és testvéreinek gyermekkoráról
Czeglédy Ilona 1937-ben született Budapesten. Szülei a kereskedelemben dolgoztak. 1955–1959 között az ELTE történelem–könyvtár, majd történelem–régész szakos hallgatója volt. Az egyetem elvégzése után gyakornokként dolgozott a Budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Múzeumban és az MTA Régészeti Kutatócsoportja ásatásain. 1961–1968 között az Országos Műemléki Felügyelőség régészeként részt vett a sümegi, az egri és a siklósi vár feltárásában, számos középkori templom feltárását végezte önállóan. Legjelentősebb munkája a diósgyőri vár és műemlék-együttes feltárása és tudományos feldolgozása. 1968-ban a Diósgyőri Vármúzeum – Miskolci Galéria – Miskolci Képtár igazgatója lett. Az intézmény 1974-es szervezeti átalakítása után visszaköltözött Budapestre. 1981-ig a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ osztályvezetőjeként többek között a múzeumi gyűjteménykezelők képzésében, múzeumi kiadványok szerkesztésében, illetve a Tájak – Korok – Múzeumok sorozat létrehozásában volt jelentős szerepe. 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett a diósgyőri vár feltárásának eredményeit összegző dolgozatával, amely A diósgyőri vár címmel 1988-ban könyv alakban is megjelent. 1982-től 1992-es nyugdíjazásáig a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos főmunkatársaként az adattári osztály helyettes vezetője és a Sárospataki Vármúzeum szakfelügyelője volt. Eközben, majd ezt követően is önkéntesként segítette a Sárospataki Katolikus Egyházi Gyűjtemény munkáját. 1989-től rendszeres karitatív munkát végez a Conditio Humana Alapítványban, a Máltai Szeretetszolgálatnál, valamint az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatnál. Aktív tagja a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak, alapító tagja a Pulszky Társaságnak. 2012-ben szakmai életútja és tudományos tevékenysége elismeréseként Pulszky Ferenc-díjjal tüntették ki. 2022. július 23-án Budapesten meghalt.
Nagyapám egy ideig Hajdúböszörményben volt gazdatiszt, aztán visszamentek Tarcalra, és ott egy hatalmas szőlőbirtoknak, a Nagyszőlőnek lett a gazdatisztje. Egy jó darabig kint laktak a Nagyszőlőben, amelyik egy szuper hely, ahová aztán engem is gyakran elvittek. Bennem mély nyomokat hagyott Tokaj-Tarcal és a különböző nagynénik. Kivittek magukkal a szőlőbe, kicsiként láttam, hogyan csinálják a szőlőkötözést, mi is részt vettünk benne a csomó unokatestvérrel, meg azok unokatestvéreivel. Húszéves koromig minden nyarat Tarcalon töltöttem. Apám húga, keresztanyám, szintén Czeglédy Ilona, annak a környéknek, ahol éppen lakott, az "apostolnője" lett. Saját gyereke nem született, örökbe fogadtak egy rokon gyereket, a Jancsikát, és rengeteget járt a testvérei gyerekeihez, engem is istápolt. Kilencvenhárom éves korában halt meg, az utolsó négy-öt évben, miután megözvegyült, nagyon sokat volt újra velem.
44 áprilisában, amikor gyújtóbombát kapott a házunk, keresztmama eljött értünk, és nagymamával, nagypapával együtt levitt Ceglédre. Mi ott vészeltük át 1944-et. Aztán úgy kerültünk vissza Pestre, hogy a papámat leszerelték. 44 tavaszán egy légitámadáskor megsérült a veséje, kórházba került, és ennek kapcsán ősszel leszerelték. Utána a közellátásban dolgozott, a Millenáris pálya mellett. 44 őszén kiutaltak nekünk egy lakást a Szűz utca 5–7-ben, ahonnan a lakók a gettóba kerültek, és a papám keresztmamáékkal együtt felmenekített bennünket a fővárosba. Öt testvér lakott abban a lakásban, és csak egy jött vissza közülük, Malvin néni. Mi úgy használtuk a lakást, hogy az egyik szobában össze voltak tolva a korábbi lakók bútorai, és mi a másikban laktunk. Később abban a házban egy második emeleti lakásba költöztünk. Az első emlékeim a Szűz utca 5–7-ből 44 késő ősze és karácsonya. A szüleim, főleg a papám, amíg volt valami kis élelmiszer-ellátás, dolgoztak. Arra emlékszem, hogy rögtön a háború után hoztak élelmiszert – hogy ahhoz hogy jutottak, azt nem tudom –, és a földszinten, a mi a konyhaajtónkban rakták ki egy asztalra, a szüleim pedig – mint szakmabeliek – szétosztották. Ez egy hatalmas ház volt, négyzetes udvarral, az utcai szárny és az egyik belső szárny alatt is nagyméretű pincével. Ott volt a nagy óvóhely, ahová gyakran leparancsoltak. A jobb oldali szárny megmaradt fáspincének, ott vécét is kialakítottak, meszes, pottyantós rendszerrel. Sok ember volt ott lent. Biztosan volt harminc lakás, és mindenütt lakott valaki. Mi, gyerekek talán azért nem éreztük nagyon félelmetesnek, mert Ember Maya néni, a mi közvetlen szomszédunk szeretettel foglalkozott a házbeli gyerekekkel. Az oroszok január 13-án foglalták el Pestnek azt a részét. Jól emlékszem a bejövetelükre, ami nálunk több fázisban történt. Akik először jöttek, barátságosabbak voltak, tangóharmonikáztak, csokoládét adtak a gyerekeknek. Aztán jött egy másik csapat, amelyik egyáltalán nem volt ilyen barátságos. És ez a második hulláma az oroszoknak, egészen más arcberendezésű volt, olyan mongolos. Az egyik jobb külsejű nénit kiszólították, a markába nyomtak egy koffert, és elkezdték begyűjteni az embereken lévő karikagyűrűket, órákat. Ami látható ékszer volt, azt mind szépen leszedték.
Az iskolák államosításakor nemcsak a tanárokat, hanem a diákokat is szétszórták. Ekkor lett osztálytársam többek között Sztrilich Vilma, akinek a nagynénje Csapody Vera néni volt, a Sophianum igazgatónője és matektanára. Becsukták az iskolát, Vera néni nem taníthatott tovább, de gyönyörűen rajzolt, és elment Jávorka Sándor mellé növényhatározót illusztrálni. A nővérénél lakott, akinek a hat gyerekhez jól jött a segítség. Vilma apja fogorvos volt. A Sztrilich szülők szerintem nagyon jól csinálták, talán az iskolai közeget ellensúlyozandó, meg hát növögettünk is, „szalonokat” rendeztek náluk, a Baross utca 4-ben. Volt tea, zsíros kenyér, zenehallgatás, mindenféle előadás, különösebb ideológiai program nélkül. Több pár keveredett ki ebből a közegből. Mi is Sztrilichéknél ismerkedtünk meg Attilával. Én akkor könyvtár szakra készültem, és a Sztrilichék mondták, hogy menjek el Vilmikével Csaba bácsihoz az Akadémiára. És akkor én elmentem Vilmikével együtt a nagybátyjához, Csapodi Csaba bácsihoz, aki ott volt könyvtáros. Akkor voltam életemben először a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában.
Attila bátyja, Laci igen tehetséges villamosmérnök, nagyon jó szakember volt, piarista diák, és ezt komolyan is vette. Erős jezsuita kapcsolatokat ápolt, olyannyira, hogy már végzett mérnökként "zugjezsuita" lett. Három fiatal mérnök – Szűcs László, Kaffka Károly és Szeleczky Szilárd – összeszövetkezett, és 1959-ben zugjezsuita noviciátust létesített Kaffka Karcsi lakásán, a Szabolcska Mihály utcában. Hogy ne haljanak éhen, Berta nénit, az anyósom húgát – aki özvegyasszony volt, a lányáék meg 56-ban kivándoroltak Amerikába – berakták a kisszobába, ő lett a gazdasszony, aki évekig gondoskodott a három felnőtt fiúról. Ezek a fiúk közösen gazdálkodtak, közös társaságuk volt. A társaságukba tartozott Rózsa Elemér jezsuita szerzetes is, akit a hatvanas évek közepén nyolcévi börtönnel „jutalmaztak” a tevékenységéért. Aztán a szervek 1962-ben csak észrevették, hogy összejárnak ezek a fiatalok, és házkutatást tartottak a lakásban. Éppen egy rendezvény lett volna, de szerencsére még előtte érkeztek a házkutatást végzők, és mivel a Szabolcska utca rövid, két fiú leállt az utca két végén, és informálta az oda igyekvőket. Így nem kapták rajta őket, de a sógoromékat elbocsátották az egyetemről, és feloszlott a társaság. 57-ben Attila révén bekerültem egy közösségbe, amelyhez számos fiatal tartozott a sógorom tanítványai és az én évfolyamtársaim közül is. Havonta egyszer-kétszer szombatonként találkoztunk. Tulajdonképpen a magunk szakállára folytattuk azt, amit a sógoroméknál láttunk. Kulturális, értelmiségi, vallási dolgokról beszélgettünk, kirándultunk. Misék nem voltak, mert a legkülönbözőbb felekezetekhez tartoztak a fiatalok, de mégis egy idealista világnézetet képviselő társaságot alkottunk.
Reformátusként nőttem föl, de egyetemista koromban sokkal több volt körülöttem a katolikus gyakorlat, ezért ebbe az irányba fordultam. Eseményekre kezdtem járni, nem titkos szemináriumokra, hanem liturgikus eseményekre. Például nagyheti szertartásra a piaristákhoz, ami minden szempontból érdekes volt, művelődéstörténetileg is. Az én személyes életemben pedig változást eredményezett, mert húszéves koromban, 57. december 8-án katolizáltam. Saját, önálló elhatározásból, apám nem nagy örömére. Nem helyeselte, nem örült az ügynek, de nem is akadályozott meg. A reformátusoktól ki kellett jelentkeznem. Nem örültek ők sem, de önálló, felnőtt ember, ha így gondolja, akkor így gondolja. Nem kezdtek el lebeszélni, talán annyit mondtak, hogy gondoljam meg jól. A katolikusoknál egy hitvallást kellett elmondani, gyónni és első áldozni kellett, mert az nem volt korábban. Attila is befolyásolt ebben, de csak indirekt módon, nem várta el, de örült neki. Nekem a reformátusokról a kisiskolás időszakból jó emlékeim voltak, a későbbiekből viszont nem annyira. Jó volt a kis vasárnapi iskola, a karácsonyi ünnepségek szervezése, és az is, amikor a feldíszített karácsonyfát elvittük az egyik nagyon szegény osztálytársunkhoz. A későbbi években viszont már zavart, hogy túl sok olyan személyes és furcsa elvárást támasztottak, amelyeknek én nem tudtam vagy nem akartam volna megfelelni. Meg akkorra az ideológiai háború is elkezdődött. Az egyetemen tanultunk filozófiatörténetet, polgazdot, de én láttam bennük hiányosságokat, és amit nem értettem, azt kezdtem megbeszélni, hol ezzel, hol azzal, hol a későbbi sógorommal, vagy éppen azzal az aktuális pappal, akit ismertem. Tehát világnézeti változás zajlott le bennem, és választottam.
Diósgyőrben 1963-ban kezdtem ásni. A várban 1934–36-ban már folyt tudományos igényű feltárás, de a rom konzerválása csak később kezdődött meg. 1955 és 1961 között több méter magas feltöltést hordtak ki a várból, és újabb feltárást is végeztek, Komáromy József és Lócsy Erzsébet is ásott előttem. 1962-ben az Országos Műemléki Felügyelőség vette át a feltárás irányítását, és engem, mint OMF-es régészt bízott meg a további feltárással. Először is a belső várban kellett megnézni a szintviszonyokat. Lócsy Erzsivel megbeszéltük, hogy az udvaron belül hol kezdjek ásni. Hamarosan előkerültek a korábbi Ernye vár falai, amely köré és amelyre építették a második várat. A külső vár területén még nem történt feltárás, a palotafal és a külső várfal közötti szorosoknál egyáltalán nem ástak korábban, tehát ott tíz–húsz méteres rétegeket kellett lebontani, amíg a megfelelő szinteket meg nem találtuk. Dolgozni csak márciustól október végéig lehetett, addig el kellett végezni az arra az évre beütemezett munkát. A rondellánál, a Miskolc felőli falszorossal kezdtünk, azt őszre nagyjából le kellett zárni, és az előkerült leleteknek is megfelelő védelmet kellett biztosítani. Én voltam a feltáró régész, és Ferenczy Károly – Carlo – építész volt a tervező. Ő akkor már gyakorlott, öreg műemlékesnek számított. Korábban az építészettörténeti tanszéken dolgozott Rados Jenőnél. A kivitelezést a helyiek végezték, Koroly József munkavezetésével. Ő intézte a munkások felvételét és kifizetését is. Nyáron felvettünk egyetemistákat és középiskolás diákokat is. Amikor az ásatás produkált egy csomó leletet, azt meg kellett mosni, elcsomagolni, beszámozni. A téli periódusban pedig megterveztük a következő munkamenetet. Ez a nagyon intenzív szakasz – az orgonabokrokkal borított dombból a csupasz falak kibányászása – 1966 végéig tartott. Megtaláltuk a vizesárkon keresztülvezető fahidat is. Ott alszik ma is az árok fenekén, és valószínűleg, soha ki nem jön onnan, mert nem valószínű, hogy meg lehetne menteni. Dokumentáltuk és visszatemettük. Carlo eleinte nem is sokat fordult meg ott, mert mire én odakerültem, a rondellát már helyreállították. Közben gondolkozni kellett azon is, hogy mi lesz a töméntelen mennyiségű lelettel. Először a szomszédos iskolaépületben kaptunk helyet, hogy ott egy kicsit rakosgassuk a cuccainkat, meg sátorban és valami felvonulási épületszerűségben helyeztük el, de el kellett kezdeni gondolkodni a jövőjükön. A megyei múzeum igazgatója, Komáromy Jóska bácsi pecsétes papírt adott, hogy a megyei múzeum azt a mennyiséget nem tudja befogadni. Ferenczy ekkor kezdett odafigyelni, hogy úristen, ez egy nagyléptékű dolog. Rengeteg ötlet született a bemutatásra. Akkoriban az volt a nemzetközi koncepció, hogy csak az eredetit bemutatni, és értelmező módon. Amikor híre kelt, hogy mi minden került elő, több külföldi műemlékes is eljött megnézni. Így került ide egy nápolyi építészprofesszor, Roberto di Stefano, aki teljesen odavolt, mert a vár édestestvérei Nápoly környékén találhatók, nagyon tetszett neki. A minisztérium múzeumi főosztálya támogatta a fejlesztést. Vita a tervtanáccsal volt. Az egyik elképzelés szerint az egész várat le akarták fedni műanyaggal, de az ilyen típusú elvi rekonstrukcióknak nem volt semmiféle realitása. A realitás afelé hajlott, hogy a várnak ez vagy az a sarka leomlik, vagy nem omlik le, vagy hova kell tenni az elválasztó csíkot, hogy lehessen tudni, a fal addig eredeti, onnan kiegészítés. Ez a dolog máig sincs lezárva, hiszen Diósgyőr most is rom, és az utóbbi évtizedben is történtek javaslatok a rom felépítésére, lezárására. Ami Magyarországon másképpen valósult meg, az a Budai Vár, azt fel is építették, és Visegrádon történt még komolyabb helyreállítás, beépítés. Minden más rom maradt. Végül a szakmai felügyelet, a minisztérium és a város összefogásának eredményeként elkészült a terv a helyreállításra és a vár múzeummá alakítására. A terv tartalmazta, hogy 68-ra meddig fogjuk felépíteni, a várat körbe lehet járni a gyilokjárókon, a zárt kiállítások pedig a már meglévő rondellában, illetve a tornyok belsejében lesznek. Töméntelen mennyiségű kályhacsempe, edénytöredék és minden egyéb került elő, többek között a vár kútjából, ezek közül csak a jelentős tárgyakat egészítettünk ki, a többségét töredékes formában mutattunk be, úgynevezett tanulmányi raktárban.
Amikor még nem dőlt el, hogy ki lesz a gazdája a diósgyőri várnak, a megyei tanácselnök helyettese, Vargáné Zalán Irén, aki a vár környékén lakott, kihozta a városi testületet egy kihelyezett testületi ülésre a várba. Szóltak, hogy valaki vezesse körbe őket. Én voltam a valaki, overállban. Bemutatkoztam és elkezdtem a vezetést. Mentünk, mentünk fölfelé. Irénkét ismertem, de a többieket nem. Volt köztük egy vékony, magas férfi, aki állandóan beszélt ezzel, azzal, amazzal. Én ezt eluntam, és amikor felértünk az északi torony tetejére, azt mondtam, hogy most a vezetéstől függetlenül lenne egy-két mondatom. Ők megkértek engem a vár bemutatására, én szívesen teszek eleget a kérésnek, de úgy látom, hogy az egyik kollégának más a véleménye, többet vagy mást tud erről a dologról. Két lehetőség van, megkérem, hogy legyen szíves átvenni a vezetést, vagy várja meg, amíg befejezem. Elhallgattak, lejöttünk, majd lent a földszinten az illető magas, vékony odajött hozzám, összevágta a bokáját, majdnem kezet csókolt, és azt mondta: „Dr. Fekete László vagyok, a városi tanács elnöke. Mit segíthetünk, kislány?” Mondtam, hogy ezt, ezt, ezt. Na jó, akkor: „Pista, ti megcsináljátok a hidat, Jóska, te mozgósítod a katonákat!” Ahhoz, hogy 68. augusztusra át lehessen adni a várat a közönségnek, kellett a segítség. Küldtek egy század katonát is Lillafüred környékéről, akik készségesen segítettek. A miskolci művészek közül is többen felajánlották a segítségüket. Seres János, Varga Miklós, Kunt Ernő és Feledy Gyula is többször megfordult a várban. Seres hozta a tanítványait, ők is segítettek. Tehát beindult a szellemi pezsgés.
Az én személyes életemben a fordulat kezdete a 72-es nyár volt, amikor már lehetett tudni, hogy egyre inkább bele fognak piszkálni abba, amit csinálok. Akkor járt le Zádor Tibornak, a megyei múzeum igazgatójának a mandátuma, és pályázatot írtak ki az új igazgatói állásra. Akkor több elképzelés is felmerült, és egyre inkább afelé hajlott a dolog, hogy Diósgyőrt vissza kell adni a megyének. Vargáné Zalán Irén 72 nyarán behívatott, és azt mondta, hogy ő személyesen örülne, ha én lennék a megyei igazgató, pályázzak, de ugye tudom, hogy annak volna feltétele. Kis piros könyvecske – a párttagság – formájában. Látta az arcomon a grimaszt, és azt mondta: „Tudtam, hogy ezt fogod reagálni. Akkor keress magadnak állást Budapesten!” Azon a nyáron volt a görögországi kirándulásunk, amikor is a véletlen érdekes útitársakkal hozott össze, köztük Mérei Ferenccel és a feleségével. Azon az úton sok mindenről gondolkodtam. Az olimpiai fűszerkereskedésben odamentem Mérei tanár úrhoz, és azt mondtam neki: „Úgy gondolom, hogy az egészet elszúrtam.” „Nem vagy te olyan tehetséges, nem megy az egyszerre”– válaszolta. Aztán azt tanácsolta, hogy csináljam meg az aspirantúrát, úgy jöjjek el Miskolcról, hogy szakmailag továbblépek. Ez jó megoldásnak tűnt. Beadtam az Akadémiára az aspirantúrakérelmet, és megkaptam. Akkor készült A diósgyőri vár című könyvem. 1974. január 1-jével jöttem el Miskolcról, amikor megtörtént az egyesülés a megyei múzeummal.
Két évig a Máltai Szeretetszolgálat békásmegyeri nyugdíjas foglalkoztatójában szociális munkásként ténykedtem. Télen dolgoztam a máltaiaknál, nyáron Sárospatakra jártam, és részt vettem a táboroztatásban. Az is előfordult, hogy a békásmegyeri nyugdíjas otthonból vittem fiatalokat a táborba, mert az otthonba nemcsak nyugdíjasok, hanem sérültek is bekerülhettek. Ebben a húsz évben jelentős a különbség az első tíz évem és a második tízes között. Az ember szervezete használódik, és 2000 táján az egyik szememen retinaleválás történt. Összevissza operálták, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Azt ajánlották, hogy mérsékeljem a fizikai megterhelést. És akkor váltottam, elmentem egy telefonos lelki elsősegély-szolgálathoz. Találtam egy hirdetést az újságban az Élet Alapítvány másfél éves tanfolyamáról. Pszichológiai előadásokat hallgattunk, a krízisről például, gyakorlati foglalkozásokon pedig feldolgoztuk az előadások anyagát, és önismereti képzést is kaptunk. A tanfolyam után tíz évig tevékenykedtem az Élet Alapítvány Lelki Elsősegély Telefonszolgálatánál. Egy darabig az irodában is dolgoztam valami kevés pénzért. A lelkisegély-szolgálati munka viszont ingyenes.
Gúth Zoltán 1929. november 1-jén született Maglódon. Apja felső kereskedelmit végzett, anyja titkárnő volt. Édesanyja korán meghalt, apja 1935-ben újra megnősült. A család a harmincas évek végén Vecsésre költözött. Az elemi és a polgári iskola elvégzése után kereskedelmi iskolába járt Budapesten, azt azonban már nem fejezte be. A második világháború végén mozgósították, légvédelmisként szolgált. 1948-ban Szibériába került kényszermunkára, két évet töltött a gulagon, majd négy és fél évet száműzetésben. Szibériában házasságot kötött, két gyermeke született, családja hazatérése után követte őt Magyarországra. 1955-ben munka közbeni lázításért négy hónap börtönbüntetésre ítélték – akkor a pécsi István bányában dolgozott. A forradalom idején a felkelők oldalán vett részt a harcokban. Családja 1956 után visszatért a Szovjetunióba. Megpróbálta követni őket, kétszer kísérelte meg átlépni a szovjet határt, mindkétszer elfogták, és elítélték. Szabadulása után Borsod megyét jelölték ki számára lakhelyként, Tiszaszederkényben (Leninváros, majd Tiszaújváros) telepedett le. Szovjet feleségétől elvált, újra megnősült, második házasságából három gyermeke született. Festőként dolgozott a városban, illetve szerte az országban. 1989-ben nyugdíjba vonult.
Ekkor már a háború egyre hevesebben érintette Magyarországot is… visszatért a Délvidék ugye, először a Felvidék, aztán a Délvidék. Apámat mindig behívták két-három hónapra katonának, meg négyre. Utána jött Erdély, akkor megint behívták. Akkor jött a nagy háború, akkor megint behívták. Nem vitték fegyveres szolgálatra, mert ő mint volt kommunista – ez volt a szerencsénk – nem volt alkalmas fegyveres szolgálatra. Lóápoló volt. A beteg lovakat, a Lóvásár téren, Pesten, ahol van a Mester utca, ott, az iskolánk közelében volt. Nagy, hatalmas tér, ma is megvan, ott a Fradi-pálya mögött volt. Egy hatalmas nagy terület, ott lovak voltak mindig. Ott volt a lókórház, volt néha 200-300 ló is. Így amelyik lesántult vagy megbetegedett, az mindegyik ott volt. A háborúból gyerekként is érzékeltünk sok mindent. Apám majdnem mindig odavolt. Meg volt például a Ferencvárosi pályaudvar, a legelső bombatámadás, nem akarom mondani azt az egy-két kisebb bombatámadást, ami ’42–43-ban volt, az nem volt érdekes. Azokat is elmentem megnézni, azokat a nagy bombatölcséreket, akkora volt némelyik, mint két ilyen szoba. Akkor én már bejártam iskolába, és Ferencvárosba jártam iskolába. A legelső nagy bombatámadás volt április 3-án, ’44-ben. Csepel, Ferencváros. Olyan ötmázsás, tízmázsás bombák voltak ott leszórva, hogy volt, akinek a bele, tüdeje, mindene kiszakadt belőle. Ilyen kockagránát átvitte, rendőr volt az illető, és a három méterrel arrébb lógott az akácfán. Másnap is olyan büdös volt, mint a fene. Mindennap volt bombatámadás akkor, éjjel-nappal. Nappal volt egy-kettő, délután is. Éjjel megint. Akkor gyúlt ki a Fanto, a Soroksári utat végigbombázták. Aztán szinte majdnem mindennap volt bombázás. Hát fönnakadás annyiban volt az még életben, hogy elkezdett bejönni a jegyrendszer, és már ’42-től napi húsz deka kenyeret lehetett kapni. Húsz deka kenyér járt egy diáknak. ’43-tól már csak tizenhat, ’44-től már csak tíz. ’44 végétől már csak nyolc deka. Hát az probléma volt. Nem volt zsír, nem volt semmi, jegyre adtak mindent. Adták azt a margarint zsír helyett. Szóval nagy probléma volt. Nagy bombázást kapott Vecsés ’44. augusztus elején, augusztus, azt hiszem, 12. volt, vasárnap. Akkor a Ferihegyi repülőteret nagyon megbombázták, ott van másfél kilométerre, ugye, és egy csomó bomba Vecsésre is átszóródott. Én akkor éppen Budán voltam, mert vízicserkész voltam, és ott volt egy ilyen terepünk nekünk, egy vízicserkész telep, egy cserkésztelep. Voltak hegyek, a sziklamászást gyakoroltuk stb., és onnan néztük végig Budapest bombázását, Csepel meg stb. Onnan néztük az egész bombázást. Potyogtak ránk a légvédelmi repeszek, olyan iszonyú valami jött lefelé, hogy azt hittem, bennünket végiggyilkol. Volt, akit így megölt. Egy lánynak itt ment be a repesz, aztán itt jött ki, meg is halt azonnal. A kereskedelmi iskolában túlságosan már nem érdekelt, amit tanultunk, az érdekelt, amikor tízjegyű logaritmussal számoltunk például. Tehát éngem érdekelt, csak akkor már én ilyen alkalmi munkákat dolgoztam: kertet ástam, segítettem a szomszédoknak, fát fűrészeltem. Volt olyan, hogy szobafestőnek egész délután fát fűrészeltem, mert a saját pénzemen jártam iskolába. És már amikor elvégeztem – az elsőt abbahagytuk, mert jöttek a bombázások –, abbamaradt az iskola.
Akkor tizennégy évesen elmentem, kiváltottam a munkakönyvet, és elmentem dolgozni. Apám is tudott róla. Elmentem a Braun Likőrgyárba, az Üllői úton, és ott lettem segédmunkás. Ott van a laktanyától egy megálló, szemben a Tátra mozi. Odamentem a Braun Likőrgyárba segédmunkásnak, és már a harmadik hónaptól tizenkét óráztam. Mindent hazaadtam, az utolsó fillérig hazaadtam a pénzt mindig. Hát, a likőrgyárban több volt a mellékes, nem volt már csak a fizetésem. Én az ecetgyári részlegnél dolgoztam eleinte. Amikor aztán már nem volt alkohol, az ecetet alkoholból csinálják, akkor átettek a többi helyre, mert már nem volt alkohol, amiből csinálják a dolgokat. Tehát nem kellettem ott már. És akkor a spanyolviaszt meg kellett olvasztani, rá a spanyolviasz-lapra, majd vették le a pecsétet a vízjegyhez. Az üveg nyaka meg mindene, hogy nincs megsértve a dugó, lehetett róla látni, ha meghúzom, akkor széttörik a pecsét. És a fináncok, hát, ismerősök voltak, ugye, bent – a likőrgyár úgy volt, hogy itt be lehetett menni az irodába, körülmenni és ott kimenni az irodából, megkerülve a kijáratot. És mondja nekem a finánc, hogy: „Szemlész úr! Azt az ötliteres demizsont – új demizsont, úgy jöttek százával a demizsonok –, ezt és ezt!" Mert mindig mentek Egerbe, Tokajba. A konyakokat a legjobb borokból csinálják, nem akármiből azért, hülyeség, hogy szar borokból csinálják, a legjobb borokból, és akkor hozták hatalmas német Opel Blitzekkel, hadiüzem volt a likőrgyár. A tömegcikkek többségét a német hadseregnek küldték. Nagyjából havi ötezer hektót adott a likőrgyár a német hadseregnek. Már az állam pénzén. Hozomra. Majd a győzelem után megfizetik. Persze elúszott az is. Zsidó volt a tulajdonosa egyébként, Belatini Braun Rudolf. Úgy ismerkedtem meg például ezzel a Zwack Péterrel, tizenhét éves volt, én tizennégy, hogy mintákat kellett átvinni a Zwack gyárba. Mi voltunk az Üllői úton, ők a Soroksári úton. Átvittem, és úgy megismerkedtünk. Néha mentem velük, vittek teniszezni, vittek mindig labdaszedőnek, kaptam húsz fillért. És hát a legjobb borokból, menjek és tegyek le a portán kívülre. Ő megírta a papírokat, mindent. Persze fiktív papír volt az egész. Én meg mentem, akkor ott főleg nők voltak, elvettem, letettem. Rájöttem én egy hét múlva, hogy vihetek én kettőt is, de nem mertem. Lapos üvegek voltak, kétdecisek. Zsebben elment, de ez már csak akkor, amikor mentünk este, én mindig túlóráztam, mert heten voltunk az ecetgyárban. A végén ketten maradtunk. Katonának ment, katonának ment, katonának ment. Akkor jött Szeged meg a többi, hát jött a szovjet hadsereg, nem tudtak már visszajönni, akik ott dolgoztak, hetente jártak haza. Egyre kevesebben voltunk, munka meg volt – ha kevesebb is volt már munka, mert nem volt áru. Nekem csak két-három ember helyett kellett dolgoznom, és akkor túlóráznom kelletett, mert ugye a hordókat áztatni kelletett. Tehát ha olyan munkát csináltam, akkor az összes hordót, ami másnapra ment, be kellett áztatni előre. Ott voltam, beleslagoltam. Készült az ecet, ott fölforrósodott a víz, és a meleg vizet engedtük a hordóba bele. Át kell rakni, át kell rakni, ugye húsz-harminc hordót. Két-három óra hossza. Tehát ha ötig volt a munkaidő, este nyolc-kilencig ott kelletett maradni. Néha fél tízig is, épphogy elértem a tízes vonatot hazafelé. Akkor már jobban kerestem a mellékjövedelemmel tulajdonképpen, 4-500 pengőt egy hónapban, a fizetésem volt 200. Apám 4-500-at kapott ekkor, a családi pótlékkal együtt, mert gyerekenként kapott, akkor már kevesebbet, mert bátyám már akkor inas volt, és húsz pengő volt a családi pótlék, negyven pengő volt a feleség után a pénz. Hát így összejött valamennyi.
Gúth Zoltán festménye
1944Kuklay Antal 1932-ben született Csapon. Apja kántortanító volt. Középiskolai tanulmányait a sátoraljaújhelyi piarista, illetve a sárospataki református gimnáziumban végezte. 1950-ben érettségizett. Hejcén, Egerben, 1953-tól pedig Budapesten, a központi szemináriumban tanult. 1955-ben szentelték pappá. Az 1956-os forradalom kitörése után társaival együtt a házi őrizetből kiszabadult Mindszenty Józsefhez fordultak, hogy tájékoztassák őt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) tevékenységéről. 1956. november 3-án Turchányi Egon, Mindszenty titkára vezetésével részt vett az ÁEH iratainak lefoglalásában. A november 4-i szovjet beavatkozás után segítséget nyújtott az ELTE joghallgatóinak a menekülésben. Részt vett egy sokszorosított brosúra elkészítésében, amely a vidéki papságot tájékoztatta az eseményekről. Decemberben Abaújszántóra, majd 1957 elején Szikszóra helyezték káplánnak. 1957 májusában letartóztatták, 1958-ban a Turchányi Egon és társai perében tíz év börtönbüntetésre ítélték, Budapesten és Márianosztrán raboskodott. 1963-ban szabadult. Sárospatakra költözött a szüleihez. Az Állami Egyházügyi Hivatal eltiltotta a papi tevékenységtől. A sátoraljaújhelyi lemezgyárban, majd a sárospataki cserépkályhagyárban dolgozott segédmunkásként. Később az ÁEH engedélyezte, hogy tudományos munkát végezzen, így – mint a plébánia könyvtárosa – bekapcsolódott a sárospataki katolikus templommal kapcsolatos feltáró munkába. Közben elvégezte az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosképző tanfolyamát, s szívós gyűjtőmunkával létrehozta a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjteményt. 1968-ban engedték először a szószékre. 1973-tól Köröm község plébánosa, 2011-től, nyugdíjazásától plébániai adminisztrátora. 1985-ben művészettörténész oklevelet szerzett. 1987-ben a sárospataki egyházi gyűjtemény kiadásában jelent meg tanulmánykötete: A Kráter peremén. Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez. 1991 óta a sárospataki egyházi gyűjtemény vezetője. Címei: 1998-tól címzetes kanonok, 2006-tól csudányi prépost, 2009-től egri kanonok. 2008-ban Fraknói Vilmos-díjjal, 2009-ben a Hit Pajzsa-díjjal, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2014-ben Magyar Örökség Díjjal tüntették ki.
Nálunk tulajdonképpen a brosúrakészítés volt a fő bűncselekmény, körülbelül tíz kispapot tartóztattak le ebben az ügyben. Az ÁEH lefoglalása a Turchányinak volt a fő vétke. Turchányi disszidálni akart, de a határon elfogták, és letartóztatták. Ezt a két ügyet egyesítették, és mi, kispapok voltunk a töltelék. Turchányit tulajdonképpen Mindszenty helyett ítélték el, életfogytiglant kapott. Ez volt 56-nak a reprezentatív klerikális pere. Összesen tizenhatan voltunk, javarészt kispapok és néhány civil is, hozzátartozók. A húgom is – aki a brosúrából elvitt egy példányt a nagybátyámékhoz Szlovákiába – előzetes letartóztatásba került, de még a tárgyalás előtt kiengedték. Azt hiszem, nagyobb problémát nem jelentett számukra a nyomozás, mert több helyen is előkerült a brosúra. Inkább csak összeigazították a vallomásokat, vagy egy-egy részlet után kutattak. A kihallgatóm, Kacsanovszki nem volt durva, de időnként szigorú hangot használt. A Fő utcán nem vertek, ott presztizskérdés volt, hogy a nyomozás érdekében nem használnak fizikai erőszakot. Újra és újra leíratták, hogyan történt, egyeztették a többiek vallomásával, majd jöttek, hogy írjam tovább. A vizsgálat néhány hétig tartott. Sajnos, a dátumokra nem emlékszem, mert én tudat alatt igyekeztem ezt elfelejteni. Szándékosan hagytam összemosódni a részleteket, hogy tehermentesítsem az érzelmeimet. Amikor lezárták, átvittek a Markóba, ott volt az első fokú tárgyalás. A fő vádpont a tájékoztató készítése, terjesztése, az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalása és a nemzetőrökkel való kapcsolat volt. Az első rendű vádlott Turchányi Egon, a másodrendű Lieszkovszky Pál volt, a harmadrendű pedig én. A kispapok közül engem tettek meg vezetőnek. Én voltam a legidősebb, többet is tevékenykedtem, mint a többiek, és Marosfalvy Laci, aki elindította az ÁEH lefoglalását, disszidált. A bíró B. Tóth Matild, munkásszármazású, meggyőződéses, veterán kommunista érzelmekkel átitatott ember volt. Az egyik vádlott-társam kőfaragó édesapja meghalt. A bírónő bizonyosfajta részvétet tanúsított munkásszármazása és özvegy édesanyja iránt. Engem viszont makacsnak minősített, mert vitatkoztam vele. Hivatkoztam például az SZKP XX. kongresszusára, a vallásszabadságra, a forradalmat nem ismertem el ellenforradalomnak, és nem tanúsítottam megbánást. Ezért is kaptam súlyos ítéletet, tíz évet. Arra vigyáztak, hogy az ügyünket úgy tüntessék fel, hogy az nem az egyház ellen irányult, sőt a mi tevékenységünket minősítették egyházellenesnek. BHÖ 1/2-vel, az állam elleni szervezkedésben való tevékeny részvétellel ítéltek el. Az volt az elképzelésem, hogy nem fogjuk leülni. Irreálisnak, politikai színjátéknak tartottam. A tíz évet tényleg nem ültem le, csak hatot. Az első fokú tárgyalás után átvittek a Gyűjtőbe, aztán amikor felállították a márianosztrai osztályidegen börtönt, az összes papot odavitték. A börtönön belül is elkülönítve tartottak bennünket. Egy ilyen börtönben a papok a legveszélyesebbek, akik még az osztályidegeneket is megfertőzhetik. Sorstársak között voltam, tudomásul vettem. Rosszabb helyzetben voltak a családosok, rájuk nagyobb pszichikai teher nehezedett. Az igazi nagy probléma a kisközösségben való együttélés volt, ami nagyon sokban függött az egyéni alkattól is. A papoknak ez könnyebben ment. Márianosztrán az első időben nem dolgozhattunk, ezzel külön büntették a papokat. A legsúlyosabb az volt, hogy több mint egy éven keresztül semmiféle betűhöz nem juthattunk hozzá. Nem olvashattunk, még a börtönkönyvtárat sem használhattuk. Később, amikor Hruscsov veje, Adzsubej ellátogatott a Vatikánba, javult a kapcsolat az állam és az egyház között. Akkor már kaphattunk breviáriumot, Szentírást is engedtek be, és dolgoztunk. Hogy a tétlenség kinek mennyire elviselhető, az karakter kérdése. Nekem ez jól jött. Sok időnk volt arra, hogy beszélgessünk, rendszeresen tornásztunk, jógagyakorlatokat végeztünk, vizeskannával súlyzóztunk. Ott voltam a legjobb fizikai kondícióban. Az összes börtön közül Márianosztrán volt a legjobb a koszt, mert viszonylag kevesen voltunk, és ehhez képest ott elég nagy gazdaság működött. A szigorúság a fegyőrökre is vonatkozott, és ennek következtében nem lopták el az élelmet. Ráadásul jó szakácsok is voltak. Hosszabb ideig voltunk négyen egy zárkában: Juhász Miklós piarista, hittan- és történelemtanár, Kozányi György, egri egyházmegyés paptársam, a harmadik nevét elfelejtettem, és én. Mi, négyen ki tudtunk alakítani egy kis szerzetesrendet, saját napirenddel, imádsággal, elmélkedéssel, valamiféle nyelvtanulással és titokban misézéssel. Valóságos misézéssel. Kenyeret kaptunk, a bor volt a nehezebb. A hozzátartozók szilvalekvárba kevertek mazsolát, lekváros tekercset sütöttek belőle, és azt küldték be. Három-négy szem mazsolát vízbe tettünk, az megduzzadt, és a tartalmát kinyomtuk egy kanálba, így lett néhány csepp must – nem fontos, hogy kierjedjen –, vagyis természetes szőlőlé. Ha bejött az őr, nem látott mást, csak egy darab kenyeret és egy kanalat. A miseszöveget fejből tudtuk. Később rájöttek, és büntették. Arra viszont kényesen vigyáztak, hogy ne tűnjenek egyházellenesnek, sohasem a misézés miatt büntettek meg, mindig találtak valamilyen ürügyet. A börtönőrök között lelki alkat szerint nagy különbségek voltak. A régiek, akiknek már a Horthy rendszerben is ez volt a foglalkozásuk, sok mindenen keresztülmentek, és az utasításokat nem szenvedélyesen hajtották végre. Némelyik fegyőr viszont élvezte, hogy kiélheti szadista hajlamát, és látszott rajta, hogy hiszi az osztályharcos ideológiát. Voltak emberséges fegyőrök is, akik a lehetőségeket kihasználva igyekeztek könnyíteni a helyzetünkön, vagy elnéztek bizonyos dolgokat. Akadt olyan is, aki jelezte, hogy az új zárkatárs besúgó.
Vigh Szabolcs 1934. november 19-én Budapesten született. Középiskolai tanulmányait a Piarista Gimnáziumban kezdte, az államosítást követően a Fazekas-, majd az Eötvös-gimnáziumban tanult. A gimnáziumi évek alatt illegális katolikus ifjúsági bázisközösség tagja volt. 1953-ban a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián folytatta tanulmányait. 1956. november 3-án részt vett az Állami Egyházügyi Hivatal iratainak lefoglalásában, hogy azok tartalmát kívülállók ne használhassák fel.
A forradalom leverése után családja Hollandiába disszidált, ő itthon maradt. 1957 júniusában letartóztatták, de nyugati közbenjárásra nem ítélték el. 1958-ban pappá szentelték. Tizenhét évig lelkipásztorként működött. Alkalmazkodott a törvényes keretekhez, de nem lett kollaboráns ´békepap´. Állandóan megfigyelték, de nem tartóztatatták le. A konszolidáció ellenére sem utazhatott Hollandiába menekült szüleihez. Többször próbálták ügynöknek beszervezni, de ezt mindig megtagadta.
1971-ben a Budapesti Római Katolikus Hittudományi Akadémián doktorált a születésszabályozás témájáról. A születésszabályozásra és a hitoktatásra vonatkozó egyházi gyakorlat megújításán dolgozott. Munkájában a Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal nyomására egyházi elöljárói állandóan akadályozták, majd leállították.
1976-ban Hollandiába emigrált. Felmentést kért a cölibátus alól és megnősült, fia született. Hollandiában először a tilburgi egyetemen folytatott kutatást a családtervezés módszereinek erkölcsi megítéléséről a fejlődő országokban, majd a teológiai fakultás könyvtárában végzett dokumentációs munkát. Nyugdíjazása óta egy holland SOS-telefonszolgálat önkéntes munkatársa. 2006 óta főleg magyarországi napi- és hetilapokban, folyóiratokban, valamint tanulmánykötetekben jelentek meg visszaemlékezései, illetve a születésszabályozás erkölcsi megítéléséről szóló időszerű írásai. 2019. június 16-án elhunyt.
A Bartók Béla útra jártam elemi iskolába. Községi iskola volt. Két éve még el is látogattam oda a fiammal és a feleségemmel. Lényegében ugyanaz az épület. Emlékszem a tanító nénire, Zaháry Eszterre, és a hitoktató nénire, Weinek Dalmára. És Asztalos Gyuszira, akinek a papája festő volt, és ott lakott a művészházban, srégen szemben velünk. Ő jó barátom volt. Ami mélyen megmaradt, hogy nagyon pontosan föl voltunk készítve arra, hogy ha jön a légiriadó, akkor a hátsó kapun kell távozni, és hogy ki milyen útvonalon megy haza.
Olyan apróságokra emlékszem, hogy Asztalos Gyuszi barátommal titokban vettünk egy képes újságot, egy Signalt, amelyben tengeralattjárók voltak. Ezt az apám tiltotta, nem volt szabad ilyet vennünk. A másik, amit vettünk, az a Magyar Futár volt, ahol emlékeim szerint az volt a címlapon, hogy „nézzétek, hogy bánnak az oroszok a hadifoglyokkal. Föl van tűzve fogpiszkálóval a szemük”. Hát ezért nem engedte apám, hogy ilyen újságokat vegyünk! Nem akarta, hogy ilyen háborús dolgokat nézzünk – ugye, kisgyerekek voltunk, nyolcévesek… Gyerekkori, apró élmény volt, amikor a németek mentek Jugoszláviába, átvonultak Budapesten, és ott mentek el a Gellért téren. A papámmal voltam ott, álltunk a sarkon és néztük a tankot meg a páncélos hernyótalpast – nagyon élveztem. A játékaim egy része is ágyú meg tank volt, meg ólomkatonák voltak – úgyhogy erre is nagyon emlékszem. Később észrevettem, hogy apám az angol rádiót, a BBC-t hallgatja. Tulajdonképpen nekem azt nem volt szabad tudnom, hogy ő a BBC magyar nyelvű adását hallgatja. Talán egyszer „rajtakaptam” őt, és akkor azt mondta, hogy menjek el, és erről ne beszéljek mások előtt. Azt tudom, hogy amikor az utolsó évben, körülbelül 44 tavaszától 45-ig Balatonfüreden voltunk, volt elemes rádiónk – mert már az összes rádiót begyűjtötték –, és akkor már nekem szabad volt tudnom, hogy ő hallgatja. Apámnak tulajdonképpen elég nagy gondja volt az, hogy átlavírozza négy gyerekkel a háborút. Hogy ő hogy úszta meg, hogy nem vonult be, arról soha nem mesélt. De ennek az eleje az volt, hogy levitt minket Balatonfüredre, mert volt egy ügyfele, aki régi épületekből szállodát, éttermet és strandot épített ott. És ezt az ügyet apám kezelte mint jogtanácsos. Ott volt egy gondnoki lakás, ami még nem volt teljesen befejezve. Az is az életnek a szerencséje, hogy az iskolák bezártak március 31-én, mi pedig április 3-án reggel, amikor elkezdődött az igazi pesti bombázás, 44-ben, az utolsó vonattal még lementünk Balatonfüredre. Apám azzal a tudattal tette ezt, hogy a felesége és a négy gyerek legyenek védettebb helyen. Ő visszajött Budapestre, mert dolgozott. Karácsony előtt már fenyegetett Pestnek a bekerítése, és úgy mesélte, hogy az utolsó autóval tudott kijutni, mielőtt a gyűrű bezárult. És akkor aztán ott volt velünk, amíg március 25-én be nem jöttek az oroszok. Amint mondtam, gondnoki lakásban laktunk, ami a Szívkórház közelében volt. Az épületbe ideiglenesen beköltözött a Földtani Intézet is. Volt egy udvar, és odajöttek a német rádiósok. Apám velük beszélgetve egyszer csak jön be a lakásba, és mondja, hogy most már tényleg vége mindennek, mert a rádiósok megtudták, hogy a balatoni csata is összeomlott, a németek mindent összecsomagoltak, és mennek, mert jönnek az oroszok. Akkor én már eléggé figyeltem az eseményeket. Tudtam például a Horthy-féle proklamációról, és nemcsak utólag tudtam, átéltem mint tízéves gyerek, „hogy na most – hogy úgy mondjam – megszabadulunk mindentől”. Aztán mégse sikerült. Csak mint hírek jutottak el hozzám ezek, és én – idézőjelben – úgy „politizáltam” a felnőttekkel, hogy itt-ott beleszóltam a beszélgetésükbe. Sok mindent fölszedtem, sok mindenhez hozzászóltam, de ezek nem nagyon voltak véleménynyilvánító megjegyzések. Úgy értem, hogy a tárgyra vonatkozólag. De mit tudom én, ha jöttem, hogy „ezt hallottam Pali bácsitól, hogy így vagy úgy…”, akkor kaptam azért egy kiigazító megjegyzést, hogy „Pali bácsi túloz”, vagy „Pali bácsi nagyon egyoldalú”. Szóval nagyon finoman és nagyon tapintatosan próbáltak eligazítani, nem a mai, holland módon, hogy „mindenről nyíltan kell beszélni”, mert tudták, hogy ezt nem lehet. A háború szörnyűségei nem nagyon jutottak el hozzám. Ugye, tudtam azt, hogy légiriadó, és légi veszély Ungváron, és néztük, amikor a Balaton fölött mentek a bombázók Pest felé. És tudtam a normandiai partraszállásról… És voltam annyira – hogy mondjam? – okos, hogy amikor bejöttek az oroszok, akkor az összes német repülőgépfényképet és folyóiratot eltéptem és eldobtam, hogy „ezt nem szabad az oroszoknak látni”. Ilyen szempontból én azt hiszem, nem annyira nyíltan és verbálisan, de nagyon jól követtem azt, hogy most itt valami nagy változás lesz.
Az elnyomás 49 tavaszától egyre fokozódott. De az élet haladt tovább, mi jártunk iskolába meg a földalatti csoportba. 51-ben elvitték a szerzeteseket. Akkor Ördögh János magánlakásba költözött, és onnan szervezte tovább a csoportmunkát. Később visszakerült a rendbe, először Pesten volt, majd Kecskemétre helyezték. Ekkor mi, fiatalok vettük át a vezetést. Úgyhogy egy piramisszerű szervezet jött létre: volt a három felső tagozat egy-egy csoporttal, és aztán voltak alattunk csoportok, akiket mi vezettünk. Én egy nyáron elmentem kétszer két hétig hátizsákos táborba, egyszer mentem a saját csoportommal, egyszer meg vittem fiatalabbakat, tizennégy éveseket. Sas őrsnek neveztük a mi csoportunkat. Alföldy Géza volt az egyik legjobb barátom. Úgy emlékszem magunkra, hogy rendszeresen együtt mentünk hazafelé, és mint kamaszgyerekek, panaszkodtunk. Arra már nem is emlékszem, hogy mivel nem voltunk megelégedve. Csak azt tudom, hogy rám szóltak, amikor hazaérkeztem, hogy „hol voltál ilyen sokáig?” Hát Gézával csavarogtam a Váci utcában, és dumáltam. Később aztán egy őrsben voltunk, és a táborokban is nagyon jól megértettük egymást. Aztán később már történelmi kérdésekről, politikáról vitáztunk.
Volt egy nálam három évvel idősebb vezetőnk, akivel nagyon jó barátságba kerültem. Ő volt tulajdonképpen az én igazi eszményképem. Loskay Rudolfnak hívták. Papnak készült. Ő talpraesett, hozzám közelebb álló és gyakorlati valaki volt. Például összeállított egy brosúrát a keresztény világnézetről, az elméletéről és a keresztény világnézet helyzetéről, és ez engem sokkal jobban érdekelt, mint a megújított liturgia és az igazi papi dolgok. Úgy mondanám, hogy engem igazán a világnézeti kérdések lelkesítettek, mert a teológia már egy leszűkített valami. És abban az időben alakult ki bennem, hogy az ifjúsági munkának a világnézeti célja a legfontosabb az ember számára. Ez olyan cél, amit én szívesen átadnék másoknak. Azért is akartam az utolsó két évben latint tanulni, hogy a teológiára mehessek, és pap lehessek. Ezt anyám hallgatólagosan pozitívan tűrte. Apám egyrészt nagyon megértő volt, ilyeneket mondott, hogy „én is író akartam lenni”, sőt volt olyan megjegyzése, hogy „én is lelkész akartam lenni”. Viszont tett olyan megjegyzéseket, hogy „veled nem voltam elég határozott. Majd a többi gyerekekkel inkább az leszek, hogy nehogy ők is hasonló, értelmetlen választásokat csináljanak.” „Nemcsak a vallásosságod gyakorlása által vagy diszkriminálva, hanem azon felül még ezt a foglalkozást is választod. Nem gondolod, hogy ezzel az egész családra veszélyt hozol?” Ugye, anyám minket mindig beíratott hittanra, és sokszor szóba került otthon, hogy ez is rossz pont, és hogy apámnak ez ellen is kellett lavíroznia. Tehát az én választásom még mindennek a tetejébe jött, illetve jönne.
Miért akartam pap lenni? Jó barátommal, Loskay Rudolffal, aki szintén pap lett, nagyon sokszor átbeszéltem ezt a vívódást, hogy akarok-e pap lenni. Ő elmondott nekem sok minden negatívumot is az egyházról, a papokról. Nem kendőzte el, hogy van fekete vagy sötét, vagy nem annyira arany oldala az egyháznak, a keresztény világnak. Kimondta, hogy vannak olyan papok, akik nőznek. Tehát hogy a hivatalos egyház sem hibátlan. És pontosan ebben érlelődött meg az én kamaszkori idealizmusom: ha van Isten, és a kereszténység egy igaz valami, akkor jó az egész társadalmat eszerint fölépíteni. És a Loskay Rudolf barátomtól hallottak erősítettek meg abban, hogy ha ezt mások felemás, nyárspolgári módon csinálják, én majd megmutatom, hogy kell ezt csinálni. Illetve majd mi megmutatjuk, majd mi másképp csináljuk, hiszen nemcsak én voltam, hanem ebben támogattuk egymást. Ez lelkesített. Ha én azt választom, amiről azt gondolom, hogy a legfontosabb, és azt akarom az embereknek adni, akkor ez a legjobb foglalkozás, amit el lehet képzelni.
Az az érdekes, hogy erről az időszakról nincs túl sok emlékem. Sokkal jobban visszaemlékszem a Magyar Futárra, mint hogy hogyan is volt az első évem a szemináriumban. Ne haragudjon, de nekem eredetibb, hogyha itt most vicces kifejezéseket használok. Mi egymás között úgy neveztük: a „hurkatöltő”. Oda bepréselnek, ott megvannak a szabályok, hogy hogyan kell viselkedni, és a végén kijön az eredmény. Szóval nagyon katonás intézmény volt a pesti Központi Szeminárium. Ébresztővel, napi programmal, a folyosói szilenciummal, az ebédlői, a tanulótermi és a hálószobai szabályokkal. Például a hálószobába csak azok mehetnek be, akik ott laknak, mások nem. Vagy a városba egyedül nem mehetsz ki, csak a sétaidő alatt, kettesével vagy hármasával; egy héten egyszer van nagyséta, akkor kimehetsz a hegyekbe, de akkor se egyedül. Még kamasz koromban volt egy romantikus álmom, hogy én jezsuita szeretnék lenni. Az pedig ismert, hogy a jezsuiták nagyon katonás rend. Nekem volt erre adottságom. Elfogadtam a rendet és a szigorú életet, és ezt próbáltam a lehető legjobban csinálni. Nagyon jól tudtuk önmagunkat gúnyolni, és talán ezáltal relativizálni azokat az ellentmondásokat, amelyekről mi is láttuk, hogy nem egészen jók. Úgy éltünk, hogy a cél érdekében ezt mi vállaljuk. Engem annyira lelkesített az, hogy pap akarok lenni, hogy elfogadtam, hogy ennek ez az ára. De ha az ember már benne van, akkor ott is van humor, ott is van érdekesség. Voltak, akik futballoztak és biliárdoztak. Számomra inkább az volt a fontos, hogy jól tudjak vitatkozni, ezért olyanokat kerestem, akikkel jól lehetett vitázni valamilyen témáról. Most kisarkítom: „van-e Isten vagy nincs?”, vagy hogy „mi a természettudomány és a teremtéstörténet összefüggése?” És szívesen kerestem olyan társat, mondjuk, sétára, akivel ilyen témákról tudtunk beszélni. A mi kiképzésünkben az volt nagyon jó, hogy a tanárok minden tételt megkérdőjeleztek. Ez volt a módszer. Például: „Mi az ember lelke?” És akkor Kant erről ezt mondta, Nietzsche erről azt mondta, Szókratész erről azt mondta. Kisarkítva: „Miért van igaza Kantnak?” Vagy: „Miért nincs igaza Kantnak?” Tehát így megtanítottak bennünket kritikusan gondolkozni és mérlegelni. Így került szóba az is, hogy van-e Isten. Isten léte a bibliai kinyilatkoztatás nélkül is föltételezhető. Tehát akkor is, ha nem vagy katolikus vagy hindu, vagy református, gondolati következtetések alapján eljuthatsz oda, hogy Isten léte lehetséges. Ezért volt az alapképzésben a filozófia az első, és csak utána jött a teológia. Például nagyon jó alapozó tanár volt Kecskés Pál, úgy a filozófiában, mint a társadalomelméletben. Írt is egy könyvet, ami már a harmincas években megjelent. Minden, ami az ötvenes években számunkra jó volt, az a harmincas években született. Minden úgynevezett ’régi’ volt az, amit még sikerült megtartani. Kecskés úttörő volt a keresztény társadalomelméletben. Ő nagyon jó benyomást tett rám. A világos fogalmazása, a logikus fölépítése, az érthető előadásmódja és a kritikus gondolkodásra való tanítása. Meg Szörényi Andor, aki az újszövetségi szentírásnak volt az oktatója. Ő is kritikusan tudta a témákat fölvetni. És nem félt az ellenvéleményeket elmondani. Sokszor nagyon harcosan védte vagy támadta az ellenvéleményeket. De szerintem abból is nagyon sokat tanult az ember. Én olyan világban nőttem fel, ahol már a középiskolában az volt a fő téma, hogy van-e Isten? „Butaság hinni vagy nem hinni?” Végeredményben erről szóltak az említett diákönképzések is. Az iskolában azt mondták, hogy „nincs”, és hogy „ez hülyeség”, és hogy „ez reakció”, a másik oldalon meg, hogy „ez elhivatottság”. Például volt egy tanár, Takács József. A dogmatikában volt ő nagyon éles eszű kritikus, és szintén provokatív, gondolkozásra serkentő valaki. Nagyon-nagyon elvárta, hogy kérdezzünk, és szinte agresszívan provokált bennünket. Ezáltal nagyon jó dialógusok, viták, kritikus mérlegelések kerültek szóba. A társaim a szemináriumban többnyire vidékről jöttek. Érdekes társaság volt. Jó néhány parasztszülő gyereke járt velem. Ez úgy működött, hogy minden egyházmegyében nézték azt, hogy kinek van olyan veleszületett adottsága, hogy érdemes elküldeni őt a pesti Hittudományi Akadémiára – tehát volt pozitív szelekció. Jó néhányan viszont iparos- vagy kereskedőcsaládból származtak. És voltunk páran, akik hasonló értelmiségi körökből jöttünk. De én kicsit kilógtam. A régi csoportmunkás társakkal jobban összeillettünk, jobban otthon éreztem magamat közöttük. Itt pedig éreztem azt, hogy akármennyire is megvan a jóindulat és a közös cél, valahogy még sincs az a láthatatlan összehangoltság. Ebben benne volt az, hogy mi a Gellérthegy oldalában laktunk, és hogy 45 után fontos volt, hogy én három nyelvet tanuljak. Ők pedig egészen más, számomra ugyancsak különösen érdekes értékeket tudtak nyújtani. De mégse voltunk azonos hullámhosszon… Nyáron meg dolgoztam a Kőbányai Sörgyárban a hordótisztítóban. Nagy öntudattal töltött el, hogy én ilyen munkát is tudok végezni. És keresek zsebpénzt. Vagy dolgoztam az Erzsébet híd roncskiemelésénél, a búvárok mellett mint segédfullajtár. Túráztam a régi Pilisbeli barátaimmal, és közben persze tudtam sok mindent a politikáról, de úgy éreztem, hogy ezek közt a keretek között kell megtanulni jól, ügyesen lavírozni. Akkor már annyira rá voltam állva arra, hogy nekem itt a helyem. „A világ forog, de én itt biztos ponton állok. Nekem most tanulnom kell, és ez untig elég. A többi pedig nem érdekel.” Ha hallottam is Rajk temetéséről, hidegen hagyott.
Ebben az időben újabb krízisbe kerültem: akarok-e pap lenni vagy sem. Ez akkoriban nagyon foglalkoztatott. A börtönben kezdődött, és a szabadulás után erősödött. Ennek a krízisnek azt hiszem, ugyanaz volt a gyökere, mint az első tépelődésnél, hogy akarok-e cölibátusban élni vagy nem akarok? Az életben sok mindent láttam, és kezdett kérdőjellé válni, hogy alkalmas vagyok-e rá, vagy sem. Akkoriban ez volt számomra a központi kérdés, mint ahogy aztán ez a gyakorlatban is megmutatkozott. Minket hősökként fogadtak a szemináriumban: hurrá, ezek a nagyfiúk! Elmondtuk a többieknek a történteket. És hogy hogyan tudtunk ott mint papok pasztorációs munkát végezni. Ez a munkáspapság ideálja. Szóval, nem hierarchikus trónusról hirdetni az igét, hanem az emberek között lenni. Erről meséltünk, és ez mindenkinek nagyon tetszett. És ha az ember olyasmit mesél, amivel egyetért, és azt szívesen hallgatják, akkor az lelkesíti. Végeredményben ezzel telt az én első pár hónapom – december, január, február. Meg itt volt a papszentelés. A papszentelés három lépcsőben történik, az első a szubdiakonátus, amikor az ember fogadalmat tesz a cölibátusra. A többiek nagy lelkesen készültek erre, én meg tépelődtem, hogy akarom-e vállalni vagy sem. Ezért elhalasztottam, nem tudtam véglegesen eldönteni. Az avatások fix időponthoz vannak kötve, szentelés nincs akármikor. Azzal, hogy halasztást kértem, egy lépcsővel lemaradtam az osztálytársaimtól. A második fokozat a diakonátus. Azt én akkor kaptam, amikor a többieket már papokká szentelték. A harmadik fokozat a pappá szentelés, ami az én esetemben 1958. november 2-án volt. Elég körültekintően próbáltam a kételyeimet feloldani. Ez a tépelődés lelki vezetőkkel, orvossal való beszélgetéseket is jelentett. Az életet eléggé sokrétűen megláttam a börtönben, és akkor fölmerült a kérdés, hogy akarom-e mindazokat a következményeket, amelyek a cölibátussal járnak. Lényegében arról volt szó, hogy alkalmas vagyok-e rá? Végül is meg tudtam nyugtatni magam, hogy ha nehéz is, de nem lehetetlen, és ha már nem lehetetlen, akkor most miért a tépelődés? Akkor most miért vagyok itt? Akkor hülye vagyok, hogy itt maradtam, és mégsem leszek pap. Nem lettem volna fanatikusan pap, hogyha meggyőződtem volna arról, hogy én erre abszolút nem vagyok alkalmas. De miután megnyugtattak, hogy nem vagyok rá alkalmatlan, tehát amikor a tépelődésen már túl voltam, akkor teljes gőzzel a papszentelésre koncentráltam.
A diákmisével kapcsolatos tevékenységem nemcsak 1974-ben, de még 1978-ban is szerepel egy-egy rólunk szóló titkos ügynöki jelentésben, pedig akkor már két éve Hollandiában éltem. Még szomorúbb az, hogy Pauka László, aki aktív résztvevője volt a csoportnak, és személyes jó barátom is volt, a kivándorlásom után, 77. február elején úgymond ’öngyilkos’ lett. 76 elején vándoroltam ki, így azt már csak könyvekből tudom, hogy ebben az évben megint volt egy ÁEH-s nyomás a püspökökre, hogy járjanak el azokkal a papokkal szemben, akik az ifjúsággal aktívan foglalkoznak, vagyis ismét megindult a bázisközösségek elleni hajsza. Paukát a Krisztinavárosból elhelyezték, egyre nehezebb helyekre került. Többszörös kérése ellenére sem fogadta őt Lékai érsek, aztán ezt és ki tudja, még mi minden mást nem bírta tovább. Tragikus halála mélyen érintett. Mi egy ’nyitottabb, türelmesebb és szolidárisabb egyházra gondoltunk’.
Történetemből nem iktatható ki, bár ez már nagyon személyes, hogy diákkori barátom, Géza 65-ben kiment Nyugat-Németországba, és ott újból megnősült. Az első felesége, Éva itt maradt két kisgyerekkel, és én mint régi jó barát és lelkipásztor a kapcsolatot továbbra is fönntartottam a családdal. 73-ban fölébredt bennem a szerelem, beleszerettem Évába. De nem mertem elmondani, küszködtem magammal. Mit csináljak? Pap vagyok, nem akarok a nőtlenségi fogadalmam ellen tenni, és kilépni sem akarok. Nem akarok alkalmat adni arra, hogy zsarolhassanak, és beépítsenek. Önmagammal vívódtam. Tulajdonképpen ezt a vívódást tettem mérlegre. Arra gondoltam, ha találok még célkitűzést és támogatást arra, hogy én mint pap tovább tudjak dolgozni, akkor előbb-utóbb a szerelem is elmúlik. De nem kaptam támogatást a papi munkámhoz. És akkor kimondtam Évának, hogy szeretem. Viszont mindjárt hozzá is tettem, hogy „én Magyarországon nem akarok megnősülni, még ha ki is lépek, mert azokkal a terhekkel, amelyeket egy kommunista rendszerben az ember nyakába tudnak rakni, nem akarok egy egész családot megterhelni. Tehát én csak úgy tudok veled továbbmenni – ha téged is érdekel –, hogyha megpróbálunk kivándorolni, és kint folytathatjuk közösen az életet.” És ő igent mondott. Ez volt 74 végén, és 75-ben kértem kivándorló útlevelet.
Hollandiai életem nagyon gyorsan kezdődött, mert a velem sokat törődő családom több mindent is előkészített. A legfiatalabb öcsém fölfedezte, hogy van egy intézmény, ahol a nősülni szándékozó papoknak adnak tanácsot, segítik őket – mert abban az időben az én esetem Hollandiában eléggé széles körben műsoron volt. Földerítette azt is, hogy van Dél-Hollandiában egy bázisközösség, ahol a tébolygó és utat vesztett emberek, akik szeretik a közösségi életet, együtt lakhatnak. Ezt egy hölgy vezette, és volt ott egy jezsuita páter is. És ugyanebben a faluban volt egy szociális munkahely, ahol én Szent Bernát iratainak és egyéb középkori latin szövegeknek kartotékos földolgozását csinálhattam. Ez egy óriási telitalálat volt! Úgyhogy én két héten belül Bergeykben voltam, egy olyan helyen, ahol nyugodtan gondolkodhattam arról, hogy hogyan tovább. Tehát megérkeztem Rotterdamba, és március közepén már Dél-Hollandiában voltam. Volt munkám, fölvettek a közösségbe. És persze nagyszerűen, mások között tudtam nyelvet tanulni. A problémámmal nem voltam egyedül, több pap és apáca volt, aki válságba jutott a hivatásában, és egy átmeneti időre odament, hogy eldöntse, mit akar tenni. Ez minden szempontból nagyszerű volt. Több parasztházat modernizáltak úgy, hogy a padláson voltak az egyéni szobák. De engem olyan megértéssel fogadtak, hogy az elején nem a közösségben laktam, hanem egy a faluban élő, a közösséghez tartozó családnál kaptam szobát – ahol gyerekek is voltak –, hogy még közelebbről ismerjem meg a holland családi életet, a nyelvet. Ez a közösség ötven és száz fő között volt. Az én helyzetemben lévők lehettek körülbelül húszan. A közösségben tartottak nyilvános vasárnapi miséket, hogy bárki lejöhessen az akkori Hollandiában modern és előremutató szertartásra. Voltak meghirdetett heti programok is. Ha közöttük akartál élni, akkor azzal kellett kezdeni, hogy egy három hónapos exodus-programot – „kivonulást a társadalomból” – kellett végigcsinálni. Én is részt vettem egy ilyenen. Azon keresztül aztán sok minden szóba került, ami az ember múltjával, problémáival, döntéseivel összefüggött. A mi szemünkkel félig szerzetesi életformájuk volt, tehát közös imádság reggel, és közös étterem, ahol beosztás szerint kellett dolgoznunk vagy rendet tartanunk. Ugyanakkor egy jó részüknek közönséges munkája is volt a faluban. A nyelvtanulás elég gyorsan és jól. Először, azt hiszem, édesanyámtól kaptam egy kazettát, de a gyakorlat által is sokat tanultam, úgyhogy elég hamar olvastam már újságokat. Először ebben a faluban latin szövegeket elemeztem. Aztán néhány hónap elteltével azt kérdezték tőlem, hogy lenne-e kedvem a tilburgi teológiai fakultáson dolgozni. Tehát kihelyeztek az egyetemre –bár továbbra is a szociális munkahelytől kaptam a fizetést –, ahol előálltam a disszertációmmal.