Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott. Kért könyveket, az első verseskötetet én adtam neki. Munkáscsaládból származtak, az apjuk kövezősegéd volt. Debrecen külvárosában laktak, Csapókertben, egyszoba-konyhás lakásban, kertes házban. Azután nagyon megváltozott, részt vett a csoport munkájában, s ebből egy szerelem lett.

A Déri Múzeum körüli sétatéren mutattak be nekem egy fiút, akivel nagyon jó barátságban kerültünk. Az apja akkor a Fonciere Biztosító Társaság egyik magas rangú tisztviselője volt, ő pedig a zsidó gimnáziumba járt. Eggyel feljebb járt, mint én. Helyes, magas, gesztenyebarna hajú, kék szemű s nagyon jólelkű ember volt. Jártunk ki a Nagyerdőre sétálni, de egy-egy csóknál több nem történt. Elkezdtük tervezgetni a jövőnket. Az érettségi után azonban már a numerus clausus érvényesült, és a szülei Brnóba küldték, vegyészmérnöknek készült. Sokat leveleztünk, és elhatároztuk, hogy majd összeházasodunk. Ő vitt közelebb a munkásmozgalomhoz, őt talán a fasizmus erősödése, a fajüldözés vitte oda, mint nagyon sok más zsidó értelmiségit.

A szeredai, kézdivásárhelyi, gyergyóalfalui élet és a moldvai utak után az én legényéletem is véget ért. 1935. március 5-én vettem el Antal Andor kézdivásárhelyi vendéglős leányát, Máriát. Hogy mitől házasodik meg az ember, az gyakran a véletleneken múlik. Az én történetem is ilyen. Amikor Majláth közbenjárására elhelyeztek Kézdivásárhelyre tanárnak, én is ott kosztoztam Szőcs Lajos tanártársammal a tanári étkezőben. Lehettünk tizenöten. Mi, fiatalok az asztal végére kerültünk. A fő helyen ült az igazgató, a gimnázium és a képző igazgatója, s azok helyettesei, s úgy lassacskán a többiek, s legvégén Szőcs Lajos és Domokos Pál Péter. Jöttek a tálak és az edények, mind tele étellel, gyönyörűen szervírozva. Az emberek vettek és vettek, s mire a tál hozzánk érkezett, már csak a csontok és kevésbé élvezhető darabok maradtak benne. Egy darabig tűrtük türelemmel, de egy szép napon mégis odahagytuk az igazgató asztalát. Ez nagy merészség volt akkoriban, mert ez bírálatot is jelentett. Ekkor mentünk el Szőcs Lajival Antal Andor vendéglőjébe, s ott ismerkedtem meg Máriával.

Megismerkedtem valakivel, aki a Móra Kiadónál szerkesztő, tehát szakmabeli. A Móra Kiadónál működött egy Kozmosz nevű részleg, amely felnőtt fiatalok számára adott ki könyveket. Ő évtizedekig ennél a részlegnél dolgozott. Minthogy magyar–olasz szakon végzett, olasz fordításokba kezdett és a legismertebb olasz fordítók közé tartozik. Székely Éva néven fordít. Neki is volt már egy házassága, és nekem is. Megvolt ugyan a honnan jöttség különbsége, de ez mégsem jelentett akkora feszültséget, mint az első házasságomban.

A magánéletemben örvendetes változás állt be: 1955-ben összeházasodtam a kockacukros Sugár Rózsával; ő akkor még egyetemi hallgató volt. Szerencsétlen dolog, ha egy fiú meg egy lány diákszerelemből házasodik össze úgy, hogy az együttélésről nincsenek tapasztalatai, szexuálisan zöldfülűnek számítanak, és a kölcsönös türelem is hiányzik. Ez mind jellemezte a mi házasságunkat. Egy belső bizonytalanság, jól tesszük-e, hogy összeházasodunk, egymáshoz valók vagyunk-e egyáltalán

Negyedéves koromban a magyar tanszék könyvtárában egy szőke, copfos, mozgalmi blúzos és szoknyás elsőéves lánynak, aki egy pillanatra elhagyta a helyét, az asztalon lévő egy szem kockacukrát huncutságból elloptam és bekaptam, s mire visszajött, látta, hogy ropogtatom a fogam között. Az első szerelmi kapcsolatom ezzel a leánnyal kezdődött, Sugár Rózsának hívták. 24 éves voltam, és elég öreg fiú hozzá, hogy ezt nevezzem első együtt járásos szerelmi kapcsolatomnak, de sajnos így volt. A szülei pestiek voltak, így közelebbről megismerkedtem egy pesti családdal is, de a kettők között kialakult érzelmi kapcsolat mindkettőnk számára azt jelentette, hogy egymás iránti vonzalomból elkezdhetünk valamit tanulni. Ezen nem a szó végső értelmében vett szexuális kapcsolatot kell érteni, hiszen mindketten úgy gondoltuk, hogy csak a házasságkötés után kezdődhet közöttünk az, amiről mi magunk se tudtuk pontosan, hogy micsoda és hogyan is történik. Lehet, hogy én csak a mulyák rezervátumából ki nem látva képzeltem úgy, hogy bűnnek számít a házasságon kívüli szexuális kapcsolat.

Ha összehasonlítom azokat az élményeket, amiket Hervével éltem át, azokkal, amiket a halála óta, érdekes dolog kerekedik ki. Közel ötven évvel ezelőtt egy hónapot töltöttünk Velencében. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lettem volna ott. New Yorkban egy évvel ezelőtt voltam, de nem tudnék neked egy utcanevet se elmondani, vagy hogy mit láttam ott, fogalmam sincs. Azt mondhatnám, hogy én nem szűrtem le ebből semmi gazdagító elemet se intellektuálisan, se morálisan. Amit Hervé halála óta láttam, az ilyen zagyva, kevert lekvárrá alakult a fejemben. Ennek két okát látom. Az egyik, hogy az ember egy bizonyos kor után nem elég felvevőképes már. Nem hülyültem el, azt hiszem, de érzem, hogy már nincs kapacitásom új benyomásokat feldolgozni, és új dolgokat megérteni. Amikor Hervével bárhol voltam, akkor ő annyira felkeltette az érdeklődésemet a dolgok iránt! Mindent elmagyarázott, vagy elmondott. Amit én tanultam huszonegy éves korom óta, az tőle jön. Nemcsak kizárólag tőle, de általa. Hervé annyira lelkesedett a művészetért, a szépért, az építészetért, és azt olyan érdekesen és egyszerűen tudta elmondani. Csúfolódva szokta mondani, amikor az emberek nagyképűen előadtak valamit, hogy ez Sorbonne-duma. Ő ennek az ellentéte volt. Akárhova mentünk, ő mindig talált valamit, ami érdekes, és észrevette azt, amit én észre se vettem volna nélküle.

Soha nem volt pénzünk. Hervé betartotta a szabályokat, nekünk magántulajdonunk, se lakásunk, se vidéki házunk nem volt. De meg kell mondanom, hogy én soha nem szenvedtem, nem éreztem úgy, hogy jaj, mi szegények vagyunk, jaj, minekünk csak egy szobánk van. Persze olyan volt bennünk, hogy de jó volna ezt csinálni vagy azt csinálni, ha lenne pénzünk. Mint ahogy ma azt mondom, de jó volna még egyszer hatvanévesnek lenni! Ez csak egy vágyálom. De nem mondhatom, hogy valaha is éreztük, hogy valami hiányzik. Ha nem lett volna a tragédia a fiam életében és halálával, akkor azt mondhatnám, hogy abszolút kiegyensúlyozott életünk volt. Ötvenhét évig voltunk házasok, és három évig ismertük egymást előtte. Összesen hatvan év.

A csodák csodája volt, ahogy én megismertem Hervét. Ő a nagybátyámnak volt ismerőse, de nem közeli barátja, és akkor már nem látták egymást hét éve. Összetalálkoztak az utcán, és a nagybátyám meghívta őt. És Hervé eljött. Én nagyon vártam ezt az ismeretlen személyt, mert azt mondták, hogy festőművész. (Akkor ő valóban festett.) Párizsban festőművész az én fantáziámban… Nagyon romantikus! Plusz azt is tudtam róla, hogy kommunista volt, és az ellenállásban volt. Csupa érdekes dolog! Nem volt első látásra szerelem. Szimpátia volt részemről, érdeklődés. Én nem hiszem, hogy túlzottan érdekeltem őt. Nagyon szép kislány voltam, de őt zavarta, hogy én egy finom, jól nevelt úrilány vagyok. Csak jóval később tudtam visszavágni, hogy tulajdonképpen ő a jól nevelt úrifiú, hiszen ő nagypolgári környezetben nőtt fel. Igaz, abban nem akart élni, ezért jött el otthonról.

Aztán Kolozsváron volt egy nagy szerelmem! Ő román férfi volt, az egyetemen tanárom volt. Viharos szerelem volt, de azzal a tudattal bennem, hogy én úgyse akarok vele együtt élni. Ez volt 45-46-ban, 47 elején, amikor kijöttünk, maradt abba. Két kultúra találkozott ebben a szerelemben. Ő egy nagyon szegény román családból származott, én pedig egy magyar zsidó középosztálybeli családban éltem elég jólétben. Fantasztikus világot nyitott meg előttem. Nagyon sokat tanultam tőle. De ő is tőlem, hiszen ő még magyar zsidó emberrel addig nem találkozott. Aztán a Ceauseşcu-érában börtönben volt, de miután kijött, volt egy sikeres periódusa, előadták egy színdarabját.