Mert annak igazinak kellett lennie. Elmentem, sorba álltam. Két sor volt, elment az egyik sor, kérdeztem, miért mennek el innen. „Jaj, oda nem szabad beállni, mert az a jegyző egy ronda alak, és mindenkit kirúg.” De nekem azt mondta: „maga jöjjön be hozzám”. Na, bementem. Kérdezte, mi van. Mondtam, én Dunaharasztiból jöttem, a nagynénémmel együtt, ő megsebesült, se élelmiszer, se semmi, és azt mondták, hogy itt ezt meg lehet kapni. Azt mondja, menjen csak el ide meg ide, ott van a dunaharaszti jegyző, ott magát biztosan ismerik, és majd kiadják az igazolványt. Mondtam, én itt nem vagyok ismerős. Akkor egy férfi azt mondta, „Ne tessék már elküldeni ezt a szegény kislányt, hát eltéved Budapesten”. Azt mondja ez az utálatos jegyző erre „Na, kislány, mi történt Dunaharasztin mikor maguk eljöttek?” „Jaj, ne tessék mondani, bombatalálat érte a pályaudvart, ledőlt a szobor”… Ott ült mellette egy férfi, és mondja: „Te, jegyző, ez a kislány tényleg onnan jött, mert én tudom, hogy ez történt.” Mire a jegyző a legnagyobb megdöbbenésemre kiállította az igazolványt. Máig emlékszem, mikor kimentem, nekidőltem az épületnek, és elkezdtem röhögni. De gondolom, sírni akartam.