1933. május 28-án Kaszaházán születtem, amit három nap múlva hozzákapcsoltak Zalaegerszeghez. Közvetlenül a Zala partján, a Zala hídnál laktunk. Az apámnak kereskedelmi érettségije volt és ezen a területen akart elhelyezkedni.

 

Azonban Trianon után ott hömpölyögtek munka nélkül a fiatalok, így elhatározta, hogy elmegy katonának. Akkor azért lehetett már az Antant ellenére egy kis katonaság Magyarországon. Édesapám nagyon okos, tehetséges ember volt, a céllövészetben is rangelső, végül tiszti iskolát végzett. Az anyám árva lány volt, a nővére nevelte, hozomány semmi, ezért férjhez akarták adni egy gazdag ügyvédhez. Azt mondták, egy árva lány nem válogathat, aki viszi, hát viszi. Gazdag, jól menő ügyvéd volt a kérő, de azt mondta anyám, aki nagyon csökönyös volt, hogy azt aztán nem! Klebelsberg Kunó akkor indította el a védőnői oktatást, Stefánia Szövetség néven, és ő az első évfolyamba jelentkezett, ott végzett, és védőnő lett.

              
A Horthy korszaknak volt egy iszonyatos nagy bűne, a rangkórság, ami rengeteg bajt okozott. Akkor azt mondták, hogy csak akkor nősülhet egy katonatiszt, ha a szíve hölgyének megvan a hatvanezer forintos kauciója. Az egy akkora összeg volt, öt-hat családi ház ára. Azt mondták, ha egy tiszt úr kártyaadósságba keveredik, akkor a feleségnek jót kell állni és ki kell fizetnie a tartozást. Ha nem tudja kifizetni, akkor a férje erkölcsi hulla, akkor egy katonatisztnek öngyilkosnak kell lenni. Tíz évig vártak egymásra. Apám felmérte: ez egy szegény árva lány, semmije nincs. Mit tegyek? Lemondok a tiszti rangomról, akkor is elveszem! Különben ő azonnal főhadnagyként jött ki, de ezt a rangot elvesztette, mert egy csórót vett el. Így lett karpaszományos őrmester. Ez azt jelentette, hogy majd szépen lépeget fölfelé a ranglétrán, három vagy öt évenként volt a lépcsőfok. Anyunak pedig húszezer pengővel beszámították, hogy védőnő. Valamennyit a nővére is adott, hogy össze tudjanak házasodni. Ilyen keserves kínok között indultak. Apu így soha nem szolgált hadseregnél, de fizikát, meg morzét és híradást tanított a szombathelyi katonaságnál, később meg a katonai kiegészítő és nyilvántartó hivatalban volt először beosztott, aztán meg a hivatal vezetője. Sorban jöttek a gyerekek, volt egy nővérem, meg lett egy öcsém.

 

                 

Az elsőt és a másodikat Tapolcán jártam, mert apámat odahelyezték. Egyre följebb, nagyobb irodákba ment. A végén Nagykanizsán dolgozott, az már egy nagy központ volt. Tapolcán az Irgalmas Nővérek tartottak fönn iskolát, ott nem volt állami iskola, így elsőben rögtön egyházi iskolába kerültem, ahol apácák tanítottak. Ott nem volt megkülönböztetés, hogy ez szegény gyerek, vagy gazdag, mindenkivel egyformán foglalkoztak. Jó volt ott lenni, mintaiskola volt. Kipróbáltak már akkor valami extra, nagyobb tudást biztosító módszert. Délelőtt voltak a nehéz tantárgyak, délután az ének, kézimunka, torna, rajz. Már elsőben százig tanultunk számolni, százig megtanultuk a szorzótáblát, a mértékegységeket.

1941-ben, második után helyezték aput Nagykanizsára, ahol bekerültem egy állami iskolába. Kanizsa nagyváros volt, szolgabírókkal, táblabírókkal, orvosokkal, ügyvédekkel, a felső kaszttal, és mindig ők voltak az okosok, a jók, a szépek. A gyerekeknek se kellett sokat tenni, mégis kitűnők voltak. A tanítónő már az elején nagyon megharagudott rám, mert én harmadikban már ezerig tudtam számolni, a szorzótáblát, a mértékegységeket röhögve tudtam már. Odavolt, hogy én nem az ő tanítványa voltam és mégis hogy merek villogni. Nem voltam egy hülye gyerek, ha tudtam valamit, jelentkeztem, és láttam, hogy nagyon haragszik rám. Nem is lettem kitűnő. És akkor elérkezett a negyedik osztály, amikor megkérdezték, hogy ki hova akar menni tanulni. Mondtam, hogy én gimnáziumba akarok szeretnék. – Te? – kérdezte a tanítónő csodálkozva annak ellenére, hogy a legjobb tanuló voltam az osztályban. – Te? – Hát persze! – Nem mehetsz, mert oda az orvosok, az ügyvédek, meg a legfelső kasztbeliek gyerekei mennek. Te pedig csak egy főtörzsőrmester lánya vagy!  Mondtam neki, hogy az apám azért nem egy utolsó ember, és különben is, a nővérem már ott van, miért nem mehetnék én is? De csak mondta, hogy azt csak nem képzeled! Félévkor azt hittem elájulok: kinyitom a bizonyítványomat, a fele jeles, a fele meg csak jó. Hát mit tettek velem? Én mindent úgy csináltam, ahogy eddig, ha senki meg nem szólalt, én még akkor is válaszoltam. Nagyon el voltam keseredve! Jött a tanév vége, és azt gondoltam, hát én ezt nem hagyom, kiverekszem valahogy a gimnáziumba jutást.
És az Isten küldött nekem egy Litauszki nevű tanfelügyelőt a Zalaegerszegi Megyei Oktatási Központból, aki jött ellenőrizni ezt a tanítónőt. Azt mondta a tanító néninek, hogy tessék csak félreállni, én majd beszélgetek a gyerekekkel. A tanfelügyelő föltette az első kérdést. Senki nem jelentkezett, hát nem tudja senki! Akkor én is jelentkeztem. Mindjárt válaszoltam is. – Jó van! – megdicsért nagyon, hogy a többi is azért már merjen válaszolni, de akármit kérdezett, csak ültek, mint a sült hal. Nem tudja senki? Mondom, én tudom! És ez így ment egész délelőtt. Mindegy, hogy milyen tárgy volt, ők csak ültek ott. – Na, valaki tudja? Nem? Aztán én jelentkeztem és megmondtam. Az utolsó óra nekem nagyon emlékezetes volt, földrajzóra. Kint volt a nagy Magyarország térkép, s próbálta a többieket is kérdezgetni, hogy ne csak én villogjak. Már szégyelltem, hogy mindig úgy néz ki, hogy én tolom magam előre, hát nem jelentkeztem. Miután senkiből nem tudott választ kihúzni, azt mondta: te biztos tudod! – Hát persze, hogy tudom! – Akkor miért nem jelentkeztél? – Szégyelltem magam – válaszoltam. Akkor kérte, hogy valaki jöjjön a térképhez és mutassa meg, hogy melyik hazánk legnagyobb folyója, milyen a folyás iránya, hol az alsó, a felső szakasz, melyik a jobb part, bal part stb. Mindenki behúzta magát, mintha ott sem volna, és akkor kérdezte tőlem, hogy kijövök-e a térképhez? – Persze, kimegyek. Kimentem és elmagyaráztam, hogy ez a folyásirány, ezek a szakaszok stb. Közben azért a szemem meg a fülem ott volt, mert vele egy sorban volt a tanári asztal, rajta a naplóval és ez a férfi lapozott benne, hogy ki is ez a kislány? És hallom, hogy mondja a tanítónőmnek, hogy ez a kislány fele egyes, fele kettes. Az volt a két jó jegy. Azt mondja, ez a gyerek derékkal kilóg a többi közül, hogyhogy minden fontos tárgyból ketteseket adott és nem egyest? Sarkallni akartam őt – mondta a tanítónő –, akkor ki tudja, mire lesz még képes! De kérem, maga tollal lezárta véglegesre ezt a kislányt! A tanítónő erre már csak makogott össze-vissza. Azt mondta, ne haragudjon, én ezt így nem hagyom! Áthúzom, kijavítom pirossal, mert ez így nem maradhat! Hát nézze meg, talál még egy ilyen tehetséget ebben az osztályban? Így történt, hogy végül tiszta kitűnő bizonyítványom lett, de ha nem jön ez a tanfelügyelő, engem nem tudtak volna fölvenni gimnáziumba. Így kerültem be a Notre Dame-ba.
A nagykanizsai Notre Dame Gimnáziumot a Notre Dame Rend tartotta fenn, amelynek az anyaháza Pécsen volt, de Kanizsán és Zalaegerszegen is működtettek gimnáziumot. Néhány apáca is tanított, de nálunk főleg világi tanárok voltak, hihetetlen emberségesek. Nekem ez akkora újdonság volt, pláne az után a tanítónő után! Akkor kapcsolták vissza Muraközt Magyarországhoz, és Csáktornyáról meg a Muraközből vagy tizenkét kislányt hoztak be az internátusba. Magyar internátusbeli volt még nyolc-tíz, környékbeli gazdagabb, vidéki kislány. Így nagy osztálylétszám lett, a mi osztályunk ötvenhármas létszámmal indult. Mindenki azt mondta, nem lehet ennyit fölvenni, de az igazgató nem így gondolta. – A rajztermet feláldozzuk, az ötvenhármat oda betesszük, és akkor majd szanálunk. Lesz legalább lehetőség válogatni! Ez az 1943-44-es tanév volt.
Nagyon kellett tanulni, és nagyon kellett tudni. Mi elsőben németet tanultunk, és harmadikban jött be a latin. Ötödikbe jött hozzá a francia, és hatodikban kezdtük a görögöt. A matematika és a német volt a szanáló tantárgy első gimnáziumban. Fantasztikus tanárnőnk volt, jóban lettünk később, akkor volt fiatal pedagógus, a Sorbonne-on végzett, latin-német-francia szakos tanárnő volt, ő tanította nekünk a németet. 53-an voltunk, minden órán háromszor lefeleltetett mindenkit, de tíz perc alatt, nem ám úgy, hogy ráment az óra. Rábökött valakire, hogy például: igeragozás, der, die, das, múlt idő stb. Ha valaki nem tudta azonnal, állva maradt. A Muraközből jött egy Fesztl Aranka nevű kislány volt, azzal voltunk versenyben. Mi szoktunk ülni, a többi állt.

 

Akkor negyedévenként volt intő, rovó osztás, az első negyedévi értékeléskor az osztály zokogott, az osztály háromnegyede intőt kapott meg rovót a rossz tanulmányi eredményért. Végül alig tudtak belőlünk szelektálni, mert mindenki nagyon elkezdett tanulni. Az első gimnáziumi év nagyon zűrös volt, mert 43 szeptemberében kezdtünk és 44 márciusában volt tanév vége, és jött a bombázás, borzasztó időszak volt. Most el se lehet képzelni, hogy ezek a nagy négymotoros amerikai bombázók, a liberátorok minden reggel jöttek. Fél 8 körül bekapcsoltuk a rádiót és hallottuk: Légiveszély, Kanizsa-Zala! Jelezték, hogy az olaszok felől jönnek: Kanizsa– Balaton vonalán föl Pestig, és bombázták a gyárakat. Két-háromszázas kötegben repültek, és mint a darazsak, szálltak, döngött a levegő, hozták a bombákat. Így mire beértünk az iskolába, már légiriadó volt, ember nem járhatott az utcán. Mit csinálhattak ezek a szegény apácák? A teniszpályát – mert volt nagyon szép teniszpálya az udvaron –, fölszámolták, hogy két nagy betonhenger ássanak le, és abba kellett bemenni. Ez volt az óvóhely, ahová minden diák befért, és a kettő között volt egy átjáró, hogy ha az egyikben mégis baj lenne, át tudjunk menni a másikba, tudjunk menekülni. Abból nyílt egy vészkijárat meg fürdő. Ki voltunk tanítva, hogy mit kell csinálni, ha baj van. Azt mondta az igazgató, hogy mindenki tartsa az óráját úgy, mintha fönt lenne, így a tanárok a légópincében tanultak velünk, hogy ne maradjanak el az órák. A 44/45-ös tanévet már úgy kezdtük, hogy szinte az óvóhelyen éltünk, de nem tudtunk mást tenni, ott kuksoltunk meg tanultunk. Két óra körül mehettünk hazafelé, amikor már le volt fújva a riadó. Egyszer azt történt, hogy az egyik kislányt, aki a temető közelében lakott egy tisztviselőtelepen, egy kóbor amerikai repülőgép agyonlőtte az utcán. Amikor másnap megtudta ezt az iskolaigazgató, azt mondta, hogy bezárjuk az iskolát, mert hiszen ez a kislány az iskolából ment haza, és én ezt a felelősséget nem tudom a szívemre venni. Nem lesz többet tanítás. Ez 1944 őszén volt.

 

Akkor már minket a kiegészítő parancsnokság, apuval együtt Zalaegerszegre menekített, mert az oroszok már átjöttek a határon. Ez 44 karácsonyán volt, és ott voltunk 45. március végéig. Akkor a kiegészítő parancsnokság úgy rendelkezett, hogy ki kell menni nyugatra, és ki kell menteni minden adatot, hogy az emberekről ne lehessen tudni semmit, ne lehessen felhasználni semmit ellenük. A hivatalban megvolt, hogy ki mikor született, milyen iskolázottsága van. Apu szokta emlegetni, hogy amikor a Don-kanyarba vitték ki az embereket, először a börtönbe mentek, és azt mondták, hogy aki úgy akarja lekvittelni a büntetését, hogy kimegy és harcol, azt kiengedik a börtönből és mehet harcolni. Ha élve marad, letudta a büntetést. Ha nem volt elég a bevonuló, akkor az analfabéták jöttek, utánuk pedig az egy-két osztályt végzettek. Csúnya volt, hogy így válogattak, de az volt a szempont, hogyha vége van a háborúnak, és ez az iskolázatlan réteg marad élve, azzal az ország nem áll talpra. Tehát a javát, a tanultat kell menteni, mert csak azok tudnak majd valamit kezdeni ebben a nyomorúságban.
Rengeteg adat volt ott, a Dunántúl összes katonai papírja. Apu akkor már főtörzsőrmester volt, és ő volt az irodavezető. De a főnöke egy tökéletlen ezredes úr volt, aki semmire sem volt jó. Azt javasolta apám, hogy azonnal égessék el az iratokat a kályhában. – Nem, ezt ki kell vinni Ausztriába – mondta a főnöke. Húsvét előtt volt, amikor elérkeztek Egerszeg határáig az oroszok, az iratok pedig még mindig ott voltak, de nem volt mivel szállítani, már régen nem volt autója senkinek. Akkoriban parasztkocsik voltak, lovakkal, azzal vittek mindent, nem volt más. Apu vidéken nőtt fel, és nagyon szerette, becsülte az egyszerű parasztembereket, és látta, hogy mit művel a főnöke. Arra ment egy idős bácsi egy hosszú stráfkocsival, fel volt rakva hét-nyolc zsák megőrölt gabona, hogy viszi haza a malomból a családnak, hiszen jönnek az oroszok, ki tudja mi lesz. Megállították Zalaegerszeg főterén, hogy azonnal rakja le az összes zsákot, mert kell a kocsi. Pisztollyal fenyegetőztek, végül kínjában azt mondta: jó, a határig elviszem ezeket az iratokat, de csak a határig. Lepakoltatták vele a zsákokat Egerszeg főterén, és az öreget kötelezték az iratok szállítására. Családostul kerekedtünk fel. A többi munkatárs is vitte a családot, nemcsak mi mentünk. Vonultunk a határ felé, de nagyon okosan mindig küldtek előre futárt, hogy nézzék meg, hogy át tudunk-e menni. Tudták, hogy a fenekünkben vannak az oroszok. A lovas futár jelentette, hogy Muraszombatnál még szabad a határ, arra rohantunk, de a másik hírvivő jött vissza, hogy már benn vannak ott is. Végül azt mondták, hogy Csendlaknál valamit fölszabadítottak, arra még ki lehet menni talán az utolsó pillanatban.
Felmentünk egy hegyre, lehet, hogy inkább domb volt, de gyerek voltam, nekem akkor hegynek tűnt. Mi, tíz éves kortól fölfelé nem ülhettünk fel a kocsira. Gyalogolnunk kellett, és nem lehetett felülni, mert a lovak nem fogják bírni. Vitték ezt a sok hülye papírt is. Közben az orosz páncélosokat már hallottuk, hogy csörögnek lent a műúton, jöttek arrafelé. Mi meg egy hegyi úton, a fák között bujkáltunk. Akkor leboríttatta az ezredes úr az iratköteg halmazt, és azt mondta, hogy meg kell gyújtani. Azt mondta apám: – Nem lesz az úgy jó, hogy itt ég a tűz, hiszen lent meg megy a páncélos, látni fogják, hogy itt valami mozgás van. Különben sem fog elégni, mert nagyon sok. Én napok óta mondom, hogy égessük el – mondta apám. – Most kell elégetni – hangzott a parancs. Szerencsére nem lehetett elégetni, mert jött a futárunk vissza, hogy ha két-három perc alatt nem leszünk ott, akkor nem tudunk átmenni a határon. Így elvonultunk. Mindenféle oltásokkal be voltunk biztosítva, tífusz, influenza, ami létezett fertőző betegség, mert nem engedték be az osztrák határon azt, aki nem volt védett. Akartuk mutatni az oltási papírjainkat a határon. Emlékszem, ilyen kis fiatal, hitlerjugendes fiúk álltak ott, hogy nem kell az igazolás, csak gyorsan, gyorsan menjenek, mert a fenekünkbe lőnek az oroszok. Így jutottunk át Ausztriába az utolsó pillanatban, a csendlaki Mura hídnál.
45 májusában a weißensteini táborba kerültünk, Karinthiába, Villach mellé, az angol zónába, tehát angol hadifoglyok lettünk. A tábor a Dráva partján, kétezer méteres hegyek oldalában volt. Azt mondták, nehogy lemenjünk a Drávához, mert nagyon sebes ott a folyása, és hogy itt a hegyoldal, 1700 méter magasan, itt lehet lakni. Ez volt az eligazítás. Adtak mindenkinek négy-öt négyzetméter kátránypapírt, hogy mindenki kezdjen vele, amit tud, meg ott az erdő, építsünk hajlékot. A hadsereg meg kapott egy icipici kis ellátmányt. Fél évig kenyeret sem láttunk Ausztriában, ott is hatalmas volt az éhezés, és jegyre adtak mindent. Pl. húsz éves szárított babból főztek, az volt az ebéd. Vízben főtt bab, ami sosem főtt meg. Hiába volt gulyáságyú, meg bele lett téve a szódabikarbóna, akkor is kőkemény maradt. Hitler fölvásárolta már húsz évvel azelőtt az összes babot, hogy a háború alatt legyen elég. Volt is, de olyan kőkemény volt, hogy nem lehetett megenni, azt kaptuk ebédre, só és minden nélkül. Ha olyan nap volt, hogy valamelyik ló elkezdett támolyogni, gyorsan lelőtték, akkor volt egy-két kocka hús is a levesbe. Hat vagy nyolcezer ember volt ebben a táborban, csak magyarok. Így éltünk. Nem lehetett fegyver senkinél, de apunak volt egy kis fejszéje, mindig magával cipelte és azt mondta, hogy ha muszáj, ezzel még védekezni is tudunk. Azzal a fejszével vágta ki a fákat, hogy valami hajlékot tákoljon össze nekünk. Épített egy kis favityillót. Az emberek végigvágták a fa kérgét, azt maguk fölé terítették, tetőnek, rátették a kátránypapírt, próbáltak valamit építeni. 
Ezután Weißensteinből Unterpremstättenbe vittek minket, ami Graz mellett van. Ott egy megrázó élmény történt velem. Apunak mondták, hogy menjen és dolgozzon, amit tud, így a molnárnál zsákolt. Egy kis pénzt keresett és kérte, menjek el és vegyek krumplit. Pötyögtem németül, elmentem a piacra és mondtam egy osztráknak, hogy szeretnék krumplit venni. Rám nézett, mondta, hogy cigány, Heraus! A nővérem és az öcsém szőke volt, azonban én barna, cigánynak nézett. Mondtam, itt van a pénz, kifizetem, de így sem akart adni, hát mentem haza sírva. Mondtam, menjen el a nővérem, őt biztos nem fogják lecigányozni. Elment, simán vett is krumplit. Ilyen jó alakok voltak az osztrákok, örökre megmaradt ez a „heraus” bennem.
Aztán mondták, hogy most már Magyarországon is rendeződnek a viszonyok, haza lehet jönni. Hegyeshalomnál jöttünk át, és ott engem, mint gyereket, olyan csalódás ért, hogy azt elmondani nem lehet. Azt hittük, hogy majd a határon örömmel fogadnak. Hát nem így történt. – Férfiak ide, nők oda, gyerekek oda – utasítgattak. – Férfiak, le az inget! Derékig levetkőzni, föl a kezeket! – Nézték, hogy nincs-e rajtuk vércsoport jelzés. Onnan tudták, hogy ki volt SS-tag, mert az SS-ben mindenkinek a vércsoportját a hónaljába betetoválták. Magyarországon a Szálasi időkben, 16-18 éves gyerekeknek szerveztek un. Hunyady-hadosztályt meg Szent László-hadosztályt, akik az oroszok ellen védekeztek. És a hunyadysoknak is tetoválták a vércsoportot. Ott a határon volt egy csinos 18 év körüli fiú, négykézláb, összeláncolva, mint a kutya, nyakában lánc, és egzecíroztatták a katonák: Hunyady, hozd ide ezt, hozd ide azt. Négykézláb kellett mennie, összeláncolva, és a szájában kellett vinni az újságot és a mindenfélét, mert ha nem csinálta, verték. Hát hova jöttünk mi haza?– képedtünk el. Ez volt az első benyomásom Magyarországon.
Amikor hazakerültünk, aput rögtön azzal fogadták a pártok, hogy neki már alezredesnek kellene lenni, azonnal megadják neki az alezredesi rangot. Azonban apu azt mondta: így nem akarja. Majd ha a hadügyminisztérium kiállítja hivatalosan, hogy neki ez már járt volna, és itt a rang, akkor elfogadja. De így, hogy valamelyik párt azt mondja, hát azt nem akarja. Azt mondták róla, hogy egy olyan ember, aki az igazoló bizottságba jó lesz, mert ő ismerte a viszonyokat, az embereket, személyzetisféle volt a katonai kiegészítő hivatalban. Minden 18 éven felüli férfinek meg kellett jelenni a helyi igazoló bizottságnál, mert ott igazolták le, hogy ő egy olyan személy, aki a háború időszakában politikai magatartásával nem sértette a magyar nép érdekeit. Ha ez a papírja valakinek nem volt meg, nem mehetett munkát vállalni. Tehát ez egy nagyon fontos hely volt. Apu mindig nagyon becsületes, korrekt ember volt. Mesélte, hogy egy három elemis fajtiszta cigánygyerek volt az igazoló bizottság vezetője. Századosi rangban volt, de írni-olvasni nem tudott. Jöttek sorba az emberek, egy kis asztal volt, apu leültette őket, elbeszélgetett velük. A százados meg ordított: – Mi az, hogy leülteti? Nem kell őket leültetni, állva kell kikérdezni! – Apu erre oda se figyelt, továbbra is leültette őket, beszélgetett az emberekkel. Jött valaki az igazoló bizottsághoz, akivel együtt dolgoztak a kiegészítő parancsnokságon, Zalaegerszegen, nagyon megörültek egymásnak. A százados rögtön elkezdett ordítani: – Kivel áll szóba, hiszen ez egy fasiszta állat! Apu oda se figyelt, beszélgettek, a százados meg őrjöngött. Azt mondta: – Most jövök a kistarcsai internáló táborból, most szabadultam. Itt a szabaduló papírom, énellenem nincs semmi kifogás, és kellene az igazoló bizottság papírja, hogy én is dolgozhassak. – Persze, megadom – mondta apám. – Nem lehet mindenkit leigazolni! – ordított a százados. Apám persze leigazolta, és elbúcsúztak egymástól. Egyszer csak látja, hogy az egyik kocsis, aki a mi kocsinkat hajtotta, amikor Ausztriába menekültünk, az ablak sarkából les befelé a földszintes irodába. Apu intett neki, hogy jöjjön be gyorsan. – Ha tudtam volna, már rég itt volnék! – örvendezett. A komámmal az egerszegi dombok között már egy hete bujkálunk, nagyon félünk. Én is hazajöttem Ausztriából, és lehet, hogy internálnak, de az is lehet, hogy agyonvernek, mégis azt mondtam, el kell jönni, mert egyébként nincs papírunk, akkor meg azért vernek agyon. Mondtam a komámnak, hogy én eljövök és megpróbálom. – Üljön le – mondta apám, majd szépen elbeszélgettek, és leigazolta. – Megyek és megmondom a komámnak, hogy föltétlenül jöjjön ő is! – Hamar jöjjön – válaszolta apu –, mert én már csak egy hétig vagyok itt, akkor engem felmentenek. Apu így mindössze egy hónapot volt az igazoló bizottságban.
Nyugdíjazták, pedig csak 47 éves volt. Két hónapja volt nyugdíjas, amikor kapott egy levelet, hogy amíg nem éri el a nyugdíjkorhatárt, addig nem kap nyugdíjat. Ott volt fizetés, nyugdíj, pénz nélkül, hát el kell mennie dolgozni. Persze sehova nem vették fel, végül sok küzdelem után egy hulladéktelepen tudott elhelyezkedni, büdös bőröket válogatott. Az otthonunkból semmi nem maradt. Nagyon szép, háromszobás lakásunk volt, polgári berendezésű, stilbútorral, herendi készlettel. Anyu ebbe betegedett bele, haláláig sírt, ha eszébe jutott, nagyon odavolt, hogy a mi szép kis otthonunk elveszett. Albérletben kucorogtunk, egy szoba volt, nagy ablakkal, de benn egy udvarban, így nap nélküli volt, de onnan is el kellett jönni, mert tovább nem adták ki. És akkor apu szegény futott erre-arra és valami ismerős mondta, hogy Nagykanizsán lenne egy házmesterlakás, menjünk oda. Nagy előnye volt, hogy állami lakás volt, tehát nem lehetett egyik napról a másikra kidobni minket onnan. Anyut is alkalmazták Kanizsán védőnőként. Olyan házmesterlakás volt, hogy csak egy konyha, ahol benn volt egy falikút, de a villany ki volt kapcsolva, vissza kellett kapcsoltatnunk, és volt egy szép nagy szoba, parkettos, nagy ablakkal. Benn a házak tömegében volt egy nap nélküli lakás, a közös WC pedig a harmadik udvarban. Így éltünk, ott laktunk, onnan jártam a gimnáziumba, onnan is érettségiztem. Az egész tágabb család is le volt nullázva. Korábban a nagybácsim a Nemzeti Bankban és a Leszámítoló Bankban volt igazgató, a Dorottya utca 6-ban, és Budán, a Donát utcában lakott. Ő is le volt nullázva, házát egy bombatalálat megsemmisítette, a bankból pedig elbocsájtották. Balatoni szőlőjében élt, a harmadik faluba járt matekot tanítani.

.
Az érettségim jelesre sikerült a Notre Dame Gimnázium államosított utódjában, de úgy kezdődött, hogy meg akart buktatni az érettségi elnök. Zalaegerszegről jött, párttag volt, ő volt a Zala megyei Oktatási Osztály vezetője. Az én káderlapomon föl volt írva, hogy apu ki volt, mi volt, és hogy most segédmunkás. Rögtön kipécézett engem. Amikor húztam a tételt, az első volt a történelem. Jókat nevettem, mert mindkét tételt nagyon tudtam. Világtörténelemből is kellett felelnünk, munkásmozgalmi tételek voltak, Komintern meg mindenféle, és magyar történelem. Nagyon örültem, mert mindent tudtam, szép, összeszedett vázlatot írtam. Az elnök rögtön azzal indított, hogy, adjam oda, amit írtam. Belenézett a papírba, majd így szólt: – Látom, ezt tudja, akkor ezt nem is kérdezem. Akkor elkezdett faggatózni, hol erről, hol arról, végigzongoráztuk az összes tételt. Szerencsém volt, mert a nagybácsim meg apu már évek óta ott szidták konyhaasztalnál az egész kommunista rendszert, így én mindent tudtam tényszerűen, hogy régebben hogy volt, meg most hogy van. Gyerek voltam, de minden érdekelt, mindent megjegyeztem, és így tisztában voltam sok mindennel. Szidták akkoriban a jaltai egyezményt, hogy az milyen titokban ment, és senki nem tudta, hogy már akkor eladtak minket az amerikaiak meg etettek minket azzal, hogy nem kerülünk a szovjet zónába, hanem majd itt angol megszállás lesz. Az érettségi elnök elkezdett kérdezgetni a jaltai meg a potsdami egyezményről. Szegény tanárok mögötte ültek és integettek, hogy mondj akármit, csak mondd! Nem tudták, hogy nem kell idegeskedniük. Amikor ez a pasi látta, hogy nem boldogul velem, mert el tudom mondani, hogy melyik egyezményben mi volt, akkor megkérdezdte, hogy mi volt a Nietzsche elmélet meg a fajelmélet, meg hány emberfaj van, szegény tanárok meg csak hápogtak mögötte. Én meg nem voltam szívbajos, mondtam. Olvasott is voltam, meg nyitott is, mindent meghallgattam, és így nem tudott megcsapni, pedig meg akart. Másfél órát feleltem történelemből, végül jót kaptam. A magyar feleletembe már nem is szólt bele, a történelemnél akart kinyírni. Mivel nem ment a dolog, a többi már nem is érdekelte. A latin tanárnőm el volt készülve, hogy most egy olyan latin érettségit fognak hallani, hogy na, és azt tervezte, hogy én majd fordítok, meg nyelvtani sajátosságokon csemegézünk, de az elnök azt mondta: nem érdekel, haladjunk tovább. A tanárnő teljesen odavolt, mert tudta, hogy a többiből nem tud ennyit kicsiholni. A matektanár is így járt, a fizikával is ez történt. Így jeles lettem, mert csak történelemből voltam jó.
Mérnök szerettem volna lenni, de a tanáraim nem merték megmondani, hogy mivel X kategóriás vagyok, nekem ez reménytelen. – Menj el tanárnak, te odavaló vagy – tanácsolták! Én a gimnázium alatt annyit tanítottam pénzért és szeretetből is, hogy nem akartam. Végül a Veszprémi Nehézvegyipari Egyetemre jelentkeztem. Ez egy két éve működő egyetem volt, nem volt nagy múltja, alig találtak hallgatót. A tanáraim azt gondolták, hogy ott talán van esélyem, jelöljem meg azt, másodiknak meg a matek-fizika tanárit, Pécsen. Így tettem. Nagyon jól szerepeltem az egyetemi felvételin Veszprémben, percek alatt végeztünk. Volt egy kanizsai fiú, aki már ötödéves volt, DISZ-vezető, ott ült a bizottságban. Az mondta nekem utána, hogy magasan föl vagyok véve, nyugodjak meg. – Biztos ez? – kérdeztem. – Biztos. Ezért majdnem elájultam, amikor augusztus közepén jött egy levél Veszprémből, hogy sajnálattal közöljük, a létszám betelt, nem tudjuk fölvenni. Nagyon elkeseredtem, de aztán azt gondoltam, nem baj, a másodiknak megjelölt tanári szak majd meglesz a Pécsi Főiskolán, ott már csak nem nyírnak ki… A levélben írták is, hogy rögtön küldik a második helyre a papírjaimat, mert nagyon jó felvételim volt. Elmentem a felvételire, Pécsre, mondanom nem kell, érdemes lett volna azt magnóra venni, hogy ott milyen felvételi zajlott. Nem is voltak rám kíváncsiak, mert olyan jó véleménnyel küldték tovább a papírjaimat a Veszprémi Egyetemről. Azt írták, nagyon ajánlják, hogy vegyenek át, nem is érdemes felvételiztetni, mert olyan nagy tudású. Mondtam nekik, hogy szeretnék ide jönni, de Kanizsán laknak a szüleim, filléres fizetésekből élünk, kollégium kellene meg egy kis ösztöndíj, hogy ki tudjam fizetni az ennivalót, a megélhetést. Megszólalt egy orosz nő akcentussal: – A maga apja horthysta katonatiszt volt, az ilyen örüljön, hogy él, és örüljön, ha felvesszük! Mindezt alig tudta elmondani magyarul. Kollégium? Majd lakik, ahol tud, eszik, ahol tud, nem érdekel minket. És majd ha maga a DISZ-ben sokat dolgozik, egy-egy lépcsőfokot majd előreléphet, de először ehhez magának ezeket a lépcsőfokokat teljesítenie kell –. Akkor világos lett, hogy ide se jöhetek, mert mint halálos ellenséget fogadtak a pécsiek. Nem tudtam, hogy most mit tegyek.
Mikor hazamentem, találkoztam egy osztálytársnőmmel, és kérdezte, mi történt. Sajnálkozott, végül azt mondja, az olajiparhoz most vesznek fel kollektorokat, geológus technikusokat. Ilyen státusz nem volt eddig az olajnál, tipikus orosz munkakör volt, és ez annak volt „köszönhető”, hogy az oroszok átvették a magyar olajipart, és MASZOLAJ-já alakult a régi, amerikai tulajdonú MAORT. Azt mondtam, akárki is ez a kollektor, én megyek. Azt mondta, a munka három műszakos, kinn a fúrótoronynál, éjjel-nappal, mindig, és térdig sárban, a Mura árterületén, embertelen körülmények között kell dolgozni, kb. egy-két kilométerre van a jugoszláv határ, fölgereblyézve, amire nem lehet rálépni, mert lelőnek. Határsáv igazolvánnyal lehet csak bemenni.
Amikor meghallották a velem együtt érettségiző lányok, hogy hová készülök, mondták, hogy ők is jelentkeznek, így voltunk vagy 6-an, 7-en. A végén, sok viszontagság után, mert apám katonai múltja megint megnehezített mindent, de kettőnket végül felvettek. Adott a rendőrség határsáv igazolványt, így másnap egy bányamérnök jött értem, hogy kivigyen Újfalura, a leendő munkahelyemre. Buda Ernő nekem azért emlékezetes, mert egy nagyon udvarias mérnökember volt, aki barátságosan szóba elegyedett velem. – Most végeztem? – kérdezte. – Igen, most érettségiztem. – Gimnáziumban? – Ott. – Szabad nekem kérdezgetni? – Mert sose lehet tudni, hogy egy tyúk erre esetleg azt mondja: aztán ne inzultáljon ám, ráadásul hagyjon engem békét a matekkal! – Kérdezgethetek? – fordult tehát hozzám udvariasan. – Persze, ha tudok, válaszolok. Az első kérdése az volt, hogy mondjam meg a konjugált komplex szám trigonometrikus alapját. Nyilván el volt arra készülve, hogy fölsikoltok: uramisten, ne káromkodjon már! Én meg kapásból mondtam neki a választ. Hátranézett és majdnem az árokban kötöttünk ki, nem győzött visszakormányozni. Nafene, ez a kis hülyeforma kapásból tudja a választ? – csodálkozott. – Ne haragudjon, szabad még kérdeznem? – folytatta. – Persze, elbeszélgetünk, nem tartom megalázónak, ha ilyeneket kérdez. – Latinos osztályba járt? – kérdi. – Odajártam. És akkor átmenet nélkül szavalta: – Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra? Hát válaszoltam neki, hogy: – Quem ad finem sese effrenata iactabit audacia?– Ez Cicero nagyon híres beszéde volt. Akkor beszélt németül. Mondtam neki, nem akarok dadogni, én magyarul válaszolok. – Jó? – Jó. –Franciát? – Azt is, de magyarul fogok válaszolni. Akkor belementünk a Bartók-művekbe. Mondtam, hogy nem szeretem Bartókot. Kodályt igen, de Bartókot nem. Erről is beszélgettünk. Meg arról, hogy nem szeretem a Wagner műveket, mert annyira trombitálnak, hogy szétmegy az agyam a fanfároktól. Akkor feleúton megálltunk és azt mondta: – Ne haragudjon, én magát visszaviszem Kanizsára. – Meg ne tegye, az Isten áldja meg! – Magát ilyen helyre nem viszem. Tudja, hogy hova megy? – Nem tudom, nem érdekel. Az a lényeg, hogy valami állásom legyen. Azt mondta: nem jó ötlet, higgyem el. Mondom, most magának elmondom a döntő érvet: – Nem azért megyek oda, mert a pocsolyába vágyom, hanem van egy nővérem, aki otthon van két éve munka nélkül, nem tanulhat, és nem kap állást. És én is otthon üljek? Elgondolkodott, hogy hát maga tudja, igaza van, de mégsem jó ötlet. Majdnem eljutottunk Tornyiszentmiklósig, mert ott elágazott az út. Balra volt Jujjfalu, ugye Jujjfalunak hívták ezt az Újfalut, mert borzasztó munkakörülmények voltak, és jobbra Lovászi. Azt mondja: – Jöjjön el hozzám a fúrómesteri iskolába, és tanítson ott matekot énhelyettem, mert én azt már úgyis nagyon unom. – Ide figyeljen, nagyon jó az ajánlata, de a főnökömet még nem is láttam. Hogy állítsak oda hozzá, hogy igaz, hogy én itt magánál kollektor leszek, de hétfőn, szerdán és pénteken a fúrómesteri iskolán fogok tanítani. Nem úgy van az, hogy én odaállok és követelőzök. – Azt mondja, persze, igaza van, de mégis... – Mondom, azt sem tudom, hová megyek, hogy osztanak be, és már szélhámoskodjak, nekem ez nem tetszik. Így aztán fájó szívvel elbúcsúztunk egymástól, így kerültem ki Újfaluba, az első munkahelyemre. Szepesházy Kálmán geológus lett a főnököm.
Kiderült, hogy a kollektori munka egy nagy nulla volt. Ki kell menni a fúrótoronyhoz, ott van egy iszaposfiú, akinek volt egy munkaállása a toronynál. Ez az iszaposfiú méterenként meg kellett, hogy verje kalapáccsal a rudat, én ott rögtön megnéztem az órát a bódéban, beírtam, hogy hány perc alatt fúrtak le egy méter. Ez a szám a kőzet keménységét jelezte. Ha márgában ment, volt, hogy két órát ment a fúró, amíg egy métert lejjebb fúrt. Volt, hogy két órát csak darált, és nem bírt menni, mert olyan kemény volt a márga. Ha beleért egy homokrétegbe, zutty, megindult, és négy-öt perc volt egy méter. Abból már rögtön tudták, hogy ott esetleg lehet olajrétegre számítani, mert olajat csak homokból lehetett kivenni, márgából nem. Írnunk kellett az órát, a percet, a métert, mindent. A fúrónál lyukak voltak, ott szétterült a benyomott az iszap, az mosta ki a furadékot, hogy nehogy besüljön a fúró. Ez az iszap nyomta fel a homokot, a törmeléket, és volt egy kifolyócső, ott folyt ki a törmelék az iszappal együtt. Az iszaposfiú pedig egy tésztaszedő kanállal odament és odatartotta, az belefolyt és kivette, vízsugárral kimosta, hogy tiszta legyen, ne legyen iszapos. Aztán kigurította, volt egy állvány, arra ki kellett rakni, rátenni a cédulát, hogy hány méternél találták ezt a kőzetet. Aztán éter mintavételt kellett végezni. Ha olajnyomot sejtettünk a homokban, akkor rögtön ott volt kint éter meg aceton, hogy vizsgáljuk meg, tényleg van-e olajnyom. Külön vettek magot is, magfúrással, amikor egy csőszerű fúróval fúrtak, és mintát vettek az összes talajrétegből. Geológus technikusok voltunk, de iszaposlányoknak hívtak minket gúnyból a gépíró pipik, akik 8 osztállyal ott dolgoztak az irodában. Hát ezért jöttem ide? – kérdezgettem sokszor magamtól. Nekünk, kollektoroknak persze nem járt munkásszálló, nem volt semmi, azt mondták, keressünk lakást, ahogy tudunk, éljünk, ahogy tudunk, de senkit nem érdekelt, hogy hogyan.

 

Rákosi Mátyás látogatása a lispei olajvidéken
Mafirt Krónika 1947. június
Filmhíradók Online

Szepesházy Kálmán főgeológus mellé hamarosan fiatal geológusok érkeztek, hogy beletanuljanak mellette az olajiparba. A MAORT-per után nem volt elég geológus, volt, aki eltűnt, volt, aki disszidált vagy elítélték. Ezért akik akkor Pesten végeztek a geológián, ötöt kijelöltek, hogy ők mennek az olajiparba dolgozni. Az egyikük, Vörös Zoltán hamarosan a főnököm lett. Vörös Zoltán nagyon vallásos ember volt, egy talpig becsületes, olyan ember, aki akkor is járt a templomba, amikor senki más nem mert. Megkörnyékezték, hogy legyen párttag, de azt felelte, majd ha majd annyira fölfejlődtem a marxizmusban, jelentkezem, de még nem vagyok annyira képzett. Ilyen szempontból célkereszt volt. A diplomások között szinte az egyetlen pártonkívüli volt.
Egyszer egészen véletlenül a kollektoroknál töltötte a szabad délutánját. A kollégák, a mérnöki kar úgynevezett „passiójárásra” készült, végigmentek a szőlőhegyen, betértek a pincékbe, iddogáltak, jól kirúgtak a hámból. Vörös Zoltán pedig antialkoholista volt, kilógott közülük. Akkor bejött hozzánk a szobába beszélgetni. Előjött a szó, hogy ki hol született. Később kiderült: ezen múlott az én jövőm. Azt mondta, hogy ő Gyöngyösszőlősön született. – Hát, hiszen azt tudom, hol van! – Nem hiszem, azt nem tudja senki. – Mondom, én tudom, Szombathely külvárosa. Anyám Kámonban volt védőnő, és mindig emlegette, hogy az ő körzete Kámon, Gyöngyöshermán, Gyöngyösszőlős, ezért tudom, hogy hol van. A másik is elmondta, a harmadik, végül odajutottunk, hogy én hol születtem. Mondtam neki, hogy én Kaszaházán, de nincs rajta a térképen, mert 33. május 28-án születtem, és június 1-jével kapcsolták hivatalosan Egerszeghez. Addig ez a Kaszaháza a ságodi jegyzőséghez tartozott. Ságod egy eldugott hely volt, volt ott Nekeresdpuszta meg egy cigánytelep, azok között kellett menni Ságodra minden hivatalos iratért. Ha ezt a három napot elsumákolják, akkor Egerszegen föl lehetett volna venni az iratokat. De apám azt mondta, hogy ő törvénytisztelő ember, tehát bejelentett és így papíron Kaszaházán születtem. Vörös Zoltán szemben ült, és megszólalt: – Én tudom ám, hol van az. Tényleg? Ismeri a helyet? – csodálkoztam.  Mondja, hogyne, ott szokott korcsolyázni a Zala befagyott jegén, pont az egerszegi hídnál van. – Én azt hittem, hogy maga kanizsai lány… – nyögte ki, aztán meg csak ott ült, mint akit fejbe vágtak, nem tudtuk, mi ütött belé.
Ezután sokszor jött beszélgetni, hamarosan sok mindent megtudtam róla. Érdekes módon a szülei szinte úgy kezdték a közös életüket, ahogy az én szüleim. Papi szemináriuma járt a papa, Mindszenty a tanára volt, Kőszegen. Azonban felszentelés előtt otthagyta őket, mert azt mondta, hogy egy jövőbeli családról nem tud lemondani. Ekkor helyezkedett el a rendőrségnél. Aztán számvevő volt, pénzügyi területen dolgozott, a felesége egy jegyző lánya volt. Zoltán koraszülött volt, nem volt egészen hat hónapos, amikor született, sokat küzdöttek az életéért. Nagyon jó eszű volt, kiváló logikai képességekkel. Karakán, becsületes, nagyon vallásos emberré vált. Egerszegen végezte az elemit, a Zrínyi Miklós gimnáziumban tanult tovább. Amikor nyolcadikos lett, 1944-ben, akkor történt, hogy a leventéket kiviszik Ausztriába, és besorozzák a Hitlerjugendbe. A németeknek nem volt több utánpótlása, jöttek a magyar leventék. A gimnázium utolsó osztályait kivitték, az öccsét is, egészen a nyugati frontig, hogy ott kell majd a páncélosokat egy szál páncélököllel megállítani ezeknek a magyar leventéknek, akik nem is voltak katonák. Akkor összebeszéltek, hogy nem vagyunk mi hülyék, hát minket akarnak majd a vágóhídra küldeni az első vonalba, hogy ott eltapossuk a páncélosokat?  És elhatározták, hogy lelépnek. Ez sok viszontagság, hadifogság és életveszély után sikerült is nekik.
Amint hazajöttek Magyarországra, azonnal érettségizni kellett, mert vagy másfél évig kinn tartották őket, amerikai hadifogságban. Érettségi után azonnal be akarták vonultatni őket a hadseregbe, de neki addigra már mindenféle hadseregből elege volt. Jelentkezett az egyetemre, mindig villamosmérnök akart lenni. Nagyon jó kézügyessége volt, szerelt, vizet bontott, lúgkövet csinált az anyjának, hogy tudjon mosni. A Műegyetemen azonban azt mondták: elkésett, már nyár közepén betelt a létszám. Hát hol van hely? Körülnéztek, és mondták, hogy az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetemen, a geológia szakon van még egy-két hely. Azt sem tudta, mi az, hogy geológia, de nem akart bevonulni a hadseregbe, így jelentkezett geológusnak. Vadász Elemérnél felvételizett, aki professzor volt meg tanszékvezető. – Geológiára csak gazdag gyerek mehet ám, azt tudja? – figyelmeztette. – Oda nagyon sok pénz kell. Nem tudta, de úgy gondolta, majd valahogy csak megoldja. Mindenesetre felvették. Kiderült, hogy a társai tényleg mind gazdagok voltak, jó helyről származók, csak ő volt egy kis csóró köztük, de jó tanuló. Ezt Vadász Elemér is tudta, mert egy idő után úgy tartották őt számon, hogy ő lesz majd Vadász Elemér utóda a tanszéken. Az öccsét is akkor vették fel jogásznak az ELTÉ-re, akkor még Pázmány Péter Tudományegyetemre, de hát nem volt hol lakniuk Budapesten. Akkor az apósom, aki mint kiugrott pap, félig-meddig mindig papszívű maradt, Mindszentyvel is nagyon jóban volt, felkereste őt, hogy itt van a két gyerekem, nem veszik őket föl kollégiumba, nem tudna segíteni? Akkor indultak a Mindszenty-kollégiumok. Amikor ő hercegprímás lett, ami pénze volt az egyháznak, sérült házakat vett rajta Pesten, mert potom áron árulta a város. Ezeket kezdte Mindszenty följavítani, és kollégiumnak megcsinálni. Mindszenty biztosította, hogy fedél volt a fejük fölött, meg annyi kis ösztöndíjat kaptak, hogy menzán tudjanak enni. Így kerültek a Veres Pálné utca 14. szám alatt egy romlakásba. Ott éltek, de 49-ben jött a Mindszenty-per, és az egyetemen nyaggatták őket, hogy írják alá a Mindszentyt elítélő nyilatkozatot. Zoltán egyedüliként tagadta ezt meg. Azt mondta: én olyan embernek az elítélésében nem veszek részt, akinek csak köszönhetek valamit. Meg is lett a nagy retorziója.
A DISZ, a Demokratikus Ifjúsági Szövetség elkezdett fenyegetőzni, hogy kiteszik az egyetemről. – De hiszen nem is vagyok DISZ-tag – mondta ő. – Mi az, hogy nem DISZ-tag? Mindenki az! De ő nem az. Na, majd ők kinyírják, fenyegették, és akkor minden DISZ-gyűlésen ő volt a téma, hogy van egy ilyen hallgató, aki nem írt alá, és még mindig itt van. Ráadásul mindig kitűnőre vizsgázott, mert annyira tudta az anyagot. Akkor úgy döntöttek, hogy anyagilag fogják kinyírni. Tudták, hogy a lét meg a nemlét határán van a két fiú, és felemelték a legnagyobb tandíjra őket, ami akkor létezett. Ő meg röhögött rajta, elvonult, és egész nyáron két műszakban dolgozott Egerben meg a Kossuth téren, a metróépítkezésen, keszonban. Fát is rakott ki a Rákosrendezőn, borzasztó sokat dolgozott. Októberben visszament az egyetemre, addigra lett meg a pénz. Ez volt az utolsó tortúra ellene az egyetemen, utána ő volt a példakép. Azt mondták: – Ugye, lehet ebben a demokráciában ellenállni. Itt van a Vörös Zoltán, tessék. Kidobtuk? Nem dobtuk ki. Itt van, és most végez. – Amikor meglett a diplomája, azonnal beállt dolgozni, mert kellett a pénz. Így került Lovásziba, az olajiparhoz.
Már az egyetem utolsó évében próbált nézelődni, hogy társat találjon, de olyan ócska lányok voltak akkor az egyetemen, hogy nem talált senkit. Ittak is, ő ugye antialkoholista volt, és nem is bírta, ha egy nő iszik. Akkor valami felsőbbrendű sugallata jött, hogy neki egerszegi deklasszált lányt kell keresni, és akkor elkezdte keresni az egerszegi deklasszált lányt, még írt is Egerszegre, a régi lányoknak, hogy kiből mi lett, de nem tetszettek neki a válaszaik. Ekkor jött szembe a munkahelyén ez a kis hülye egerszegi lány, egy deklasszált elem, aki én voltam. Egy percig nem gondolkodott tovább, úgy érezte, hogy az úr küldött engem neki, én vagyok az ő kijelöltje. Nagyon hamar megkérte a kezem, én pedig próbáltam feldolgozni, hogy ő lesz az én jelöltöm.
Közben szépen beletanultam a munkámba, amikor szóltak, hogy kollektor tanfolyamra kell menni. Azt mondták, hogy aki a legjobb lesz, azt a vállalat kitaníttatja mint munkáskádert, teljes fizetéssel, ösztöndíjjal geológusnak. Hű, mondom, itt a lehetőség a továbbtanulásra! A tanfolyamon földtani ismereteket meg matekot tanultunk, géptant, őslénytant, ilyesféléket. Úgy gondoltam, hogy ez nekem simán sikerülhet. A szakmai tárgyakat Szepesházy Kálmán tanította az elején, de aztán átadott minket Vörös Zoltánnak. Ő készített fel minket a vizsgára, és nagyon izgult, hogy tudjunk mindent. Végül az egész csapatnak jól sikerült a vizsga, és összeült a bizottság. Egy hosszú asztal volt, mindenki ott ült, a minisztériumtól az atyaúristenig mindenki. Aztán megjött a döntés, és közölték, hogy végighallgatták a feleleteket, és egyöntetűen, ellenszavazat nélkül arra jutottak, hogy az enyém az első hely.

 

Dévényi Magda, aki a Nehézipari Minisztérium vizsgabiztosa volt, azt mondta, hogy itt van az igazolás, alá van írva, föl vagyok véve az ELTÉ-re, geológusnak. Mondtam, hogy én nagyon örülök, hogy ilyen szépen minősítettek, de ha lehet, akkor én csak holnap reggel mondom meg a választ. – Jó – mondta, de tovább nem lehet játszani, az ajánlat holnap reggelig él. Nagy kínban voltam, hogy Jézusom, egy hónappal ezelőtt kért feleségül Vörös Zoltán, most mit tegyek...
Felmértem, hogy ez öt év egyetem Pesten, miközben ő a déli a határsávban, 400 kilométerre tőlem a sarat dagasztja, egyedül. Hát én ezt rögtön végiggondoltam, ezért is nem mertem Dévényi Magdának semmit mondani, csak hogy majd holnap megválaszolom. Tetszett nekem ez az ember, nagyon rendes, nagyon becsületes gyerek volt, ilyennel még nem találkoztam. Viszont itt lenne a lehetőség a vágyott továbbtanulásra. Amikor hazakerültem, mondtam neki a hírt. Nagyon örült, hogy ilyen jól szerepelt a csapat és az én sikeremnek is. Nagyon elhatárolódott a választástól, azt mondta, hogy ezt magamnak kell eldönteni, és majd holnap megmondhatom a Dévényi Magdának, telefonba a döntésemet. Meg is voltam kicsit bántódva, és egész éjjel gondolkodtam. Végül arra jutottam, hogy ilyen férfival még nem találkoztam, ő olyan, hogy vele egy egész életet le lehet élni, becsületes, megbízható, nem kötözködik, szóval olyan, amilyet elképzeltem. Szinte egymás komplementerei voltunk. Hajnalra úgy döntöttem, hogy ez az ember ér annyit, hogy fütyülök az egyetemre. Másnap reggel se szóltam semmit, és amikor ő a jelentést leadta, átadta a telefonkagylót. Nem is tudta, hogy mit döntöttem, csak hátul fülelt. Mondtam, hogy nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, de most nem tudom elfogadni az ajánlatot, és kérem, hogy az utánam következőnek adják oda. Zoltán később bevallotta, hogy nagy kínban volt, mert tudta, hogy nagyon szerettem volna tanulni. Minden álmom az volt, hogy kimásszak a gödörből, és okos legyek, értelmes legyek, és most itt lenne a lehetőség. Másrészről viszont, ha a tanulást választom, akkor mi lesz velünk? Máig áldom az eszemet, hogy így döntöttem!
A polgári esküvőnk 1952. július 31-én volt, és azért kellett gyorsan összeesküdnünk, mert két hét múlva adtak át Lovásziban egy frissen felépült társasházat, egy pontházat, amiben lakást csak nős ember kaphatott. Ezért nekünk lóhalálában, diszpenzációval kellett esküdnünk a kútfeji tanácson. Kútfej Lovászihoz tartozott, és mindenki ott intézte az ügyeit. A régi jegyző megígérte, hogy elintéz mindent, de jelezte, hogy az esküvőt már nem ő celebrálja, mert addigra már őt kiszanálják, jön helyette egy új jegyző. Hát egy külön szám volt a mi esküvőnk a kútfeji tanácson… Az öcsém jöhetett el egyedül a családból az esküvőmre, mert ő 14 éven aluli volt, és beléphetett határsáv-igazolvány nélkül. Így a szüleim vele küldtek egy kis Pick szalámit, hogy meg tudjam kínálni a násznépet valamivel, meg egy kis abroszt, hogy az is legyen nekünk. Az új anyakönyvvezető egy pár elemis szerencsétlen nő volt, jó szándékú, de annyira buta, hogy eszméletlen, az első napja volt ebben a munkakörben. A régi jegyző egy kis cédulára három-négy mondatot legépelt neki, hogy ezt kell felolvasni majd, hogy valamit mégis mondjon ezeknek az ifjaknak. Remegett a keze, meg a papír is, amikor beszélt. Végül ki kellett volna töltenünk az anyakönyvet. Ő most nem tudja beírni – mondta, mert annyira remeg a keze. Ott voltak a tanúk is, mi is, most mi legyen? Kérte, hogy hagyjuk ott az anyakönyvi kivonatainkat, és ő esküszik, hogy amikor maga lesz, amikor nem lesz ekkora népség itt, majd magában nyugodtan kitölti, és másnap menjünk az igazolványainkért. Mi és a tanúk is üres jegyzőkönyvet írtunk alá. Valóban megírta, de mondanom sem kell: az írása szörnyű volt, a nevek el voltak írva, de a lényeg az, hogy összeházasodtunk.

 

A közös élet úgy kezdődött, hogy másnap Zoltánnak be kellett vonulnia két hónapra katonának. Minden főnöke azt mondta, csak menj be, mert meg kell jelenni, de mindenki megkapta a vállalatnál a felmentést, te is meg fogod. Akkor volt a „Titó a láncos kutya”-ügy. Egyedül ő nem kapott felmentést. Elvitték Böhönyére, ott volt egy kiképzőtábor, és mivel a férjem tanult ember volt, berakták rádiósnak. Elvitték őket egyszer Hévízre fürdeni, és ott egy tavirózsát szedett nekem. Egyszer csak kaptam egy kis dobozkát, postán. Kinyitottam, vizes vattába volt belerakva a tavirózsa, azt írta: nagy szeretettel ezt tudja onnan küldeni, és én nem tudtam hova lenni a boldogságtól. Egy örök lovag volt. Két hónap múlva, október elején megérkezett a férjem, és akkor utaztunk rögtön tovább. Mentünk Pestre, a Lehel térre, az egyházi esküvőnkre.
Azért azt meg kell mondani, nálunk semmi nem ment simán. Mintha minket a sors üldözött volna, Lovásziban, egy olyan helyen, ahol jön föl a gáz, és minden lakás gázfűtéses volt, átadtak egy kétemeletes épületet úgy, hogy abban nem terveztek gázfűtést. Volt benne fafűtéses fürdőszoba kályha meg cserépkályhák a szobában, de gáz sehol. Hát el lehet képzelni, hogy valahol, ahol nincs TÜZÉP, mert minden gázzal ment, ott volt ez a lakás, átadva, augusztus 15-én, és még november nem tudom hányadikán is ott fáztunk, mert nem volt fűtés. A munkásigazgató terveztette ezt a házat is, ilyen hülyén, meg se nézte, mit csinálnak. Aztán végre karácsony előtt begyulladt a gázláng nálunk is, élveztük a fürdőszobát és a meleget. Nagyon nagy dolog volt nekünk.
52. decemberig még kollektorként dolgoztam, de terhes lettem, amit nagyon rosszul viseltem. Éjjel-nappal hánytam, lefogytam vagy tíz kilót, hálni járt belém a lélek. Azt mondta a nővérem, aki védőnő volt: – Már régen kiírhattak volna veszélyeztetett terhesnek, ahogy te kinézel. A férjem is azt mondta: – Dehogy mész dolgozni, kínlódsz, a pottyantós WC-vel Újfaluban? Szó sem lehet róla, otthagyod, legyél itthon. – Én kemény ember vagyok, sok mindent végig kellett csinálnom, de az első terhességem nagyon megkínzott. Így azonban kiesett egy kereset.
Lovásziban laktunk, egy pontházban, és a közelben volt a campnek nevezett nagy lakótelep, amit még az amerikaiak építettek a MAORT (Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság) idejében, a 40-es években. Nagyon elegáns házak voltak, meg kell mondani, sok szobás mérnöklakások. De mi nem ezekben laktunk, hanem a közösben. A nagyságok laktak az amerikai házakban. Rosszindulatúak voltak a camp-ben, azt mondták, hogy a Vörös Zoli azért vette el azt az iszaposlányt – mert én az voltam, tenyeres-talpas iszaposlány – mert már útban van a gyerek. Mondtam apámnak is, én el nem megyek bemutatkozni, hiába van itt ilyen szokás, hogy az új házasnak el kell menni körbe, látogatóba. Azt mondta: – Ilyet nem lehet csinálni. – Mondom, dehogynem, engem iszaposlánynak meg mindennek elmondanak, miért menjek? Mindig kilógtunk közülük, mert engem az ő kis vizitjeik, az ő kis névnapjaik, amire minket is agitáltak, nem hoz lázba. Mindig mondták: – Most Ferenc nap van, most József nap van, és akkor buli a lakásban. – És az miből áll? – Hát hogy veszünk ötven liter bort, meg nem tudom én mennyi süteményt meg húst. Kérdem: – És ez mennyibe kerül? – Hát, egyre nehezebb, mert amikor még amerikai fizetések voltak, a MAORT kifizette a számlákat, de aztán jött a MASZOLAJ meg a szocializmus, a fizetés ment lefelé, és ezt már nem lehetett csinálni –. Végül mégiscsak el kellett mennem bemutatkozó látogatásra, és megdöbbentek, hogy ez milyen egy furcsa iszaposlány! És lassan kezdtek elfogadni. 52. július 31-én esküdtünk, és Zsuzsink következő év július 27-én született, tehát egy évre rá. Akkor végre mindenki megnyugodott és elült a csatazaj.
Tomor János főgeológus volt a férjem főnöke, egy nagyon rendes ember. Mindig azt mondta: – Gyerekek, a geológia becsületét vissza kell szereznetek! Minket a jelenlegi hatalom lenullázott, és a MAORT-per után elvették a doktori címünket –. Geológus nem lehetett doktor, de azért persze meg kellett írni a doktorit. A geológus egy büntetett állatfaj volt. Azt mondta, szerezzétek vissza a geológia becsületét mindenhogyan, mert minket lenulláznak még ezek a mérnökök is, csak leugatnak mindenhol. Ugye a geológus az, aki lassítja a munkafolyamatokat. A mérnökök és a fúrósok hajszolják a métereket, teljesíteni akarják a tervet, a geológusok meg csak szöszölnek. Persze szerintem nem az lenne a lényeg, hogy kidobjunk több millió forintot és ne legyen információnk, mert ugyan keresztülfúrtuk a réteget, de nem értünk rá megnézni. Hát ez egy őrült hülyeség volt.
Amikor Zoli odakerült Lovásziba, a mérnöki kar rögtön ezzel a „tréfával” fogadta: – Na, ki a geológus? Zöld mezőben, fehér kalapácsos alak, aki hazudik. A férjem sem volt rest, visszakérdezett. – És ki a mérnöki kar? Aki ezt a hazugságot elhiszi –. Ezzel megadták az alaphangot. A férjem számtalan alkalommal megrendezte őket. Például nem volt szabad úgy kutatófúrást fenntartani, hogy ott ne lehessen időt mérni. Az órának kint kellett lenni, mert fontos volt, hogy hány perc alatt megy el a méter. Onnan tudták csak, hogy milyen kőzeten megy át a fúró, hogy kemény vagy laza a talaj. A férjem fiatal geológus volt, kiment Bázakerettyére a fúráshoz, ahol egy mérnök volt a fúrásért felelős, neki a geológiai részét kellett vinni. Kimegy, és mit lát? Nincs óra. Mondja a fúrómesternek –Hát maguk mit csinálnak itt, óra nélkül fúrnak? Azt mondja – Nem adtak órát. – És akkor hogy mérik a métereket? – Hát úgy érzésre… Azt mondta, ilyen nincs.  – Ha nem lesz holnap itt óra, akkor beírom ide a műszaknaplóba, hogy leállítom a fúrást. Enélkül nem lehet fúrni –. Persze röhögtek rajta, de másnap tényleg beírta a műszaknaplóba, ami egy hivatalos dokumentum volt, hogy leállítja a fúrást, amennyiben nem lesz ott az óra. Persze másnap ott volt az óra, de a mérnök elment Tomor János főgeológushoz panaszkodni, hogy mit képzel ez a kölök, hogy őket így lejáratja a fúrósok előtt, beír a műszaknaplóba, mikor ő az atyaúristen, a geológus meg egy nulla. Annyira megrázta őt, hogy ilyet csinál vele egy geológus, hogy vártuk, hogy mi lesz. De aztán nem lett semmi, mert Tomor egy nagyon karakán ember volt, és jó szakember, lerendezte a konfliktust, és a férjemnek csak azt mondta, hogy Zoli, egy kicsit finomabban kommunikálj… Szóval a mérnökökkel nem volt felhőtlen a viszony.
Az 50-es években ész és értelem nélküli teljesítményhajszában éltünk, egyre többet és többet próbáltak kivenni az iparból. Állandó normaemelés volt. De nem csak ez a normaemelés volt borzasztó, hanem például a békekölcsön. Önként kellett felajánlani egy havi bért, békekölcsönre, mert nekünk a szocializmust meg kell védeni. Egyesek azt terjesztették, hogy az ÁVÓ fizetése ez, ezzel fedezik, de nem tudom, hogy igaz volt-e. Minden augusztusban összeszűkült gyomorral vártuk, hogy szól a személyzetis, és önként kell fölajánlani. Ez az önként még külön pofátlanság volt. Azt hiszem, 55-ben történt, hogy már nem egy havi bért, hanem két havi bért kellett volna jegyezni. Én akkor már a gyerekekkel otthon voltam. Zsuzsa 53-ban született, 55-ben Zolink és majd csak 56 szeptemberében Katicánk. Senki a száját nem merte kinyitni, de mindenki odavolt, hogy már kéthavi bért akarnak. És akkor a férjem, aki egy demokratikus és jószívű ember volt, és nagyon szerették a dolgozók, mert mindig szóba állt velük, holott a mérnökök nem szoktak, elkezdtek neki panaszkodni: nem bírjuk a normát, mert állandóan emelik, ráadásul most kéthavi bérüket akarják elvenni. A faluban nem lehet tejet venni, mert mindent a begyűjtőbe visznek be, a tojást be kell szolgáltatni, ha disznót vágnak, annak a nem tudom hányadrészét is be kellett szolgáltatni. Régen volt egy pici kis kertjük, ugye ezek parasztemberek voltak, de beálltak az iparba dolgozni, hogy legyen egy kis pénz. Nem engedték, hogy a földjüket műveljék, ki volt adva, hogy aratás és szüret idején nem mehetnek szabadságra. Szegények panaszkodtak a férjemnek, hogy ezt már nem bírjuk ki, nekimegyünk a Murának, elirtjuk magunkat. Szegény férjem mindig mondta nekik: ide figyeljenek, emberek, ki kell bírni. Mondja meg, mit tud csinálni? Most itt elkezd maga hőzöngeni, nekimegy valaminek, magát agyonütik. Szépen, nyugodtan végig kell csinálni, de nem lehet szembe menni, mert megölik. A dolgozók nagyon szerették őt, és neki mondták el a problémáikat, és ő, amit lehetett emberileg megtett. Volt olyan is, hogy hazarohant délelőtt. Megy a ruhásszekrényhez, válogat az ingek között, pedig soha hozzá nem nyúlt. Kérdem, mi baj van? Mondja, az egyik fúrós gyereke 16 éves és annyira beteg, hogy szinte a halálán van, és nincs egy tisztességes ruhája, amit föladhatnának rá, és nem tudják az orvoshoz elvinni. Panaszkodott a fúrós, hogy szégyenkezik, hogy rongyokba vigyék a gyerekét az orvoshoz. Vitt inget, alsónadrágot, nadrágot, minden. Hát ilyen ember volt.

 

Amikor a kéthavi bért kellett békekölcsönben jegyezni, abból lett a nagy baj. A férjem megmakacsolta magát és azt mondta, hogy nem jegyzi. Persze jelentették a munkásigazgatónak Kanizsára, hogy itt van ez a geológus, akivel mindig baj van, de a dolgozók imádják, mert mindig segít és szóba áll velük, de most megmakacsolta magát. Erre kijött a munkásigazgató, Sáros elvtárs, és egy irodában elbeszélgetett vele, hogy miért is nem akar kéthavit jegyezni. A férjem elmondta neki, hogy ne haragudjon, én ott vagyok az emberek között, nem tudnak már élni, nincs pénz, pattanásig feszült a húr. Most még egy havi bér követelnek? Én sem fogom kifizetni. Egyet kifizetek, eddig is kifizettem, de kéthavit már nem. Két gyerekes vagyok, nem futja. És akkor elkezdte agitálni a Sáros elvtárs, hogy mi igazán megértjük, de ez egy központi utasítás, mosakodott. De a férjem azt mondta, hogy nagyon sajnálom, én tiltakozom, és nem jegyzem, vegyék tudomásul. Másképp nem veszik észre, szóban hiába mondom, de ha írásba adom, akkor látják, hogy van olyan hülye, aki megteszi. És legyen szíves jelentse fölfelé, hogy itt, a végeken az emberek a végső kínokat állják ki, és robbanás lesz ebből. Én ezt hivatalosan, maguk felé jelentem. A férjem egy naiv lélek volt, azt hitte, hogy Sáros ezt majd jelenti fölfelé, azonban ő bizonyára nagyon jól tudta, hogy a rosszhír-vívőt lelövik. És ha valaki ezt jelenti, meg fogják tőle kérdezni: elvtárs, hát maga hogy dolgozott ezen a területen? Hát hogy juthatott a munkásság idáig? Meg kell nevelni őket, meg kell magyarázni, hogy rosszul gondolják. És ki lesz a bűnös? A párttitkár, aki nem tudta ezt végrehajtani. Akkor ez a Sáros azt mondta: – Úgy csodálkozom magán, Vörös elvtárs, hogy pont maga csinálja ezt, aki munkáskádert, egy iszaposlányt vett feleségül! Hát csak ez kellett a férjemnek. – Pont maga mondja ezt, és nem dicséretképpen? Pont maga, a munkásigazgató szólja le a feleségemet, azért, mert az munkás? Erre észbe kapott a Sáros, hogy micsoda hülye választ adott. – De a legjobb munkaerőnket vitte el! – Én, az iszaposlány, mint a legjobb munkaerő, ha-ha-ha! A férjem nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Akkor azt mondta: nézze, Vörös elvtárs, jegyezze meg azt a második havit is, és én azt magának prémiumban vissza fogom fizetni. Erre mit mondott a férjem? – Ne haragudjon, de mi lesz a többi emberrel? Én szégyenkezzem, hogy kikuncsorogtam azt az egyhavi jogtalanul elvett pénzt? Hát szemközt köpnek és jogosan. Most engem sakk-mattra állított, mert ha ezek után aláírom, nem vagyok hű a döntésemhez, de ha nem írom alá, akkor maga azt mondja, hogy egy rosszindulatú, sötét alak vagyok, mert maga mindent megtett, hogy meggyőzzön. Végül azt mondta, hogy nem tud mit tenni, ezek után csak aláírni tudja, hogy vigyék a kéthavi bérét, de azt nem írja alá, hogy mások ellenében, titokban, mutyiban ő azért ezt visszakapja. Azonban akárhogyan is akarta vagy nem akarta, négy hónap múlva a jó munkájáért olyan összegben kapott prémiumot, mint a második havi békekölcsön. Akkor már mit tudott csinálni? Semmit.
Így érkeztünk el 1956 októberéhez, amikorra pattanásig feszült minden. Október 23-án bekapcsoltuk a férjemmel a rádiót, hogy meghallgatjuk azért ezt az ütődött Gerőt, hogy mit magyaráz. Úgyis tudtuk, de hátha mégis mond valamit, ne legyünk mégis teljesen hülyék. És a beszéd eleje után valamikor lekapcsoltuk, mert pont olyan hülye dumája volt, ami eddig is. Lekapcsoltuk a rádiót és az igazak álmát aludtuk. A férjem másnap reggel elment dolgozni, én pedig bekapcsoltam a rádiót, ahol az Egmont nyitány ment. Amikor még két óra múlva is az Egmont nyitány ment, leszaladtam az egyik mérnökfeleséghez, akinek két akkora gyereke volt, mint nekünk. – Te, miért van ez, hogy a rádióban csak az Egmont nyitányt hallom? – Te nem tudod? – Mit kellene tudnom? – Hallgattuk a Gerő beszédet. Mondom: – Ti így büntettétek magatokat, hogy azt hallgattátok? – Igen, hogy aztán mi lesz belőle. És hogy ők hallottak valami kattanást, és mintha géppuskaropogás is lett volna a rádióban, és utána csönd, és azóta megy az Egmont nyitány. Hát, mondom, akkor itt valami igen nagy baj van. A vidék ugye el volt zárva. Volt egy K-vonal, ami a központból csak a párttitkároknak ment, de a köznépre semmi se tartozott, csak a pártra. Azok már nyilván tudták, hogy Pesten baj van.
1954 körül a fúrási üzemhez kineveztek egy munkásigazgatót, hogy az lesz itt az üzemvezető, Berze Jánosak hívták. Ajka-Csingervölgyből került Lovásziba. Nem volt buta, de az az igazi munkáskáder volt, aki mondta a kommunista szöveget, aki a pártiskoláról jött, és akit a kevés tudásával üzemvezetőnek neveztek ki. A férjem mesélte, hogy a gyomra forgott, amikor látta, hogy a mérnökök rögtön körbedongták őt, hogy legyünk puszipajtások, tegeződjünk, szeressük egymást, és mindenhová cipelték… Ő meg tartotta a távolságot, Berze elvtársnak szólította továbbra is, ahogyan elő volt írva… Ez a Berze elvtárs október 24-én már biztos tudta a K-vonalon, hogy Pesten baj van. Amikor aznap jött haza a férjem az üzemből, már alkonyodott. Összetalálkozott az üzem kapujában Berze elvtárssal, aki mondta, hogy Vörös elvtárs, én csak annyit mondok, nem ajánlom, hogy ilyen szürkületben még egyszer találkozzunk, mert a nadrágzsebemben lévő pisztoly még elsül. Erre azt mondja a férjem: – Ide figyeljen, Berze elvtárs, ne éntőlem féljen. Egyet jegyezzen meg: maga a barátaitól féljen, a mérnököktől, és ne éntőlem –. Erre nem mert semmit a Berze szólni, legfeljebb csak elcsodálkozott.
A férjem október 26-án bement rendesen 7-re az üzembe, ahogy szokott, végig kellett mindent járnia, tornyokat leellenőrizni. Fél 10 körül morajt hallottam. Otthon voltam a gyerekekkel, és az anyósom is ott volt segíteni, mert egy hónapja született Katink. Mi ez a moraj? A második emeleten laktunk, és a lakásunk ablaka pont az útra nézett. Kinéztem. Ott volt a camp, az egyik oldalán építették talán két évvel azelőtt a kultúrházat. Szentatyám, én ilyen gyönyörű felvonulást az életben nem láttam! Egy nemzeti zászlót vittek az elején, ami nagy szó volt, mert az üzemben nem volt, csak piros zászló. Ment elöl valaki és a nemzeti dalt szavalták négyes sorokba rendeződve, és mondták, mondták a refrént. Gyönyörű volt. Az anyósom meglátta és rögtön azt mondta: fiam, közöttük a helyem, én nem maradok itt bent! Fölkapta a kabátját, és lerohant, velük együtt tüntetni a kultúrházhoz. Odamentek, hogy ott lesz a gyűlés, de már akkor parasztemberek is csatlakoztak, hogy megdöntjük a kommunizmust. Ha a munkások mennek, mi is megyünk. A Rákosi-rendszer őket is állandóan gyötörte, behajtottak, lesöpörtek minden padlást. Istenem, mondom, de gyönyörű menet volt, csak mi lesz ennek a vége, rossz rágondolni. Egy negyed óra múlva zörögnek az ajtónkon. Kinyitottam az ajtót, és bejött négy vagy öt ifjúmunkás. Azt mondják: – A Zoli bácsit keressük –. 22–25 év közöttiek voltak, a férjem meg akkor volt 29. Mindig meg akarták adni neki a tiszteletet, de a férjem kitanította őket: doktor urat nehogy mondjanak. A geológust mindig doktor úrnak szólították a dolgozók, tudták a régi világból, hogy azt úgy kell, amíg nem vették el a doktori címüket, a Papp Simon per után. Addig a geológust doktor úrnak szólították, és mérnök úrnak, aki mérnök volt. – De akkor mit mondjunk? – Mindegy, de doktor urat ne mondjanak. Kitalálták, hogy legyen Zoli bácsi, az közvetlen és tiszteletet is kifejez, hiába volt alig idősebb náluk. Azt kérdik: – Hol van a Zoli bácsi? Érte jöttünk, mert meg van választva. – Kicsoda? Az én férjem? – Igen. – Minek van megválasztva? – Hát munkástanács-tagnak. Nincs itthon? – Nincs. Áldja meg magukat az Isten, álljanak már meg, ne ezt a szegényt válasszák meg! Nézzék meg, ő három gyerekes ember, inkább nőtlent keressenek, aki ezt végigcsinálhatja. – De Zoli bácsi már meg van választva. Tényleg nincs itthon? – Nincs, elment dolgozni. –Jó, akkor megkeressük, majd előszedjük a fúrótornyoktól.
Aztán kiderült, hogy tényleg megválasztották a távollétében a Lovászi üzem munkástanács tagjának. Szegény ment, bár ilyenbe bele se akart avatkozni. Mondott rögtön egy beszédet és nyugalomra intette az embereket. Két részlegből állt ez az üzem, volt a fúrás és kutatási részleg, valamint a termelő vállalat. A mérnökök nagyon hamar kifundálták, hogy külön szerveznének egy termelési munkástanácsot, Farkas Béla vezetésével, és legyen külön egy fúrási munkástanács, aminek a férjem lesz a vezetője. A mérnök-geológus harc itt is működött. Farkas Béla a visszaemlékezéseiben később olyanokat írt, hogy ő éjjel munkában volt és aludt, és csak azt hallotta, hogy a kultúrháznál valami zsivalygás van, és alkoholmámorban ordítoznak az emberek. Akkor odament, és rendet  tett. Nagyon felkavaró volt utólag olvasni a „hőbörgő geológus”-ról, meg a „hőbörgő csapatá”-ról. Úgy írt, mintha a kutatóvállalatnak nem is lett volna munkástanácsa. A két munkástanácsról azt mondta a férjem, hála Istennek, hogy így alakult, nekem bőven elég ez, tartani az embereket, nehogy valami elszabaduljon. Az volt a fő szempont, hogy itt egy pofon el ne csattanjon, az üzemben kár ne legyen, nehogy az üzemet ez majd sújtsa, hogy elvesznek dolgok esetleg vagy kár keletkezik, szóval nagyon észnél volt.
Másnap reggel bementek a dolgozók az üzembe, és meglátták Berze „elvtársat”. Nekik ő volt a hatalom megtestesítője, akik véghezviszi ezeket a nagy igazságtalanságokat. – Takarodjon, tűnjön el, agyonütjük – hördültek fel. A nagy rumliban már a férjem is beért, nyugalomra intette őket, és Berze elvtársat behívta az irodába. Mint kiderült, a forradalom hírére ő a mérnökökhöz, a haverokhoz futott, hogy csináljanak már valamit, védjék meg őt. Azonban a mérnökök csak azt mondták gúnyosan egymásnak: – Ki ez az ember? Mit ugrál? Ismered? Mert én nem –. Benne is nyilván volt önérzet, úgy érezte, mintha leforrázták volna. Azt látta, hogy addig együtt ittak, puszipajtások voltak, most meg gúnyolódnak vele. Mondta a férjem: – Ide figyeljen, látja, hogy milyen a hangulat, menjen haza, én kiírom szabadságra. Pár nap, amíg leüllepedik minden, addig ne jöjjön ide a saját érdekében, legyen csak otthon szabadságon. Aztán majd meglátjuk, hogy hogyan tovább –. Ezt megfogadta ez a Berze, mert az egyetlen ember a férjem volt, aki emberi hangon szót szólt hozzá. Azt is mérlegelte a férjem, hogy öt kiskorú gyereke volt.
A férjemnek az volt a véleménye, hogy nem az ő dolguk az ítélkezés, hagyják azt csak a bíróságra. Egy-két hét múlva el is vitte Berze lakására a munkabérét azzal, hogy még mindig ne jöjjön be, még mindig zűrös a helyzet. Akkor azt mondta neki Berze „elvtárs”:  – Én gondolkodtam, és én egy félrevezetett szerencsétlen hülye vagyok. Engem úgy félrevezettek a pártiskolán, hogy elhittem, valaki vagyok, okos vagyok, kitanított, de rájöttem, hogy munkásigazgatóként, egy vállalat élén egy nulla vagyok, és most belém rúgtak, kiröhögtek. Én otthon, Ajkán vájár voltam, nekem ott becsületem volt, itt meg mindenki köp, aki csak meglát. Gondolkodtam, én visszamegyek vájárnak, és soha többet a párt közelébe nem megyek, nagyon nagy tanulópénz volt ez nekem –. Akkor mindjárt mondta a férjem: – Nézze, mi visszavisszük oda, ingyen. Magát ingyen hozták ide, akkor a tisztesség azt kívánja, ha letelt az ideje, akkor ingyen vigyük vissza oda, ahonnan eltágították. Meg is szervezte az ő és a családja útját vissza, Berze „elvtárs” majdhogynem sírva búcsúzott el tőle.
Egyszer megjelent az irodában két ávós tiszt, hogy föloszlatták a határőrséget, ávót, és ők most munka nélkül vannak, és hogy ők szeretnének itt dolgozni, hogy legyen keresetük. Az egyiket ismertük, mert abban a házban laktak, ahol mi. Két gyereke volt mindkettőnek. Mindjárt mondta a férjem, hogy biztos tudják, hogy létszámstop van, nem szabad senkit fölvenni ebben a nagy zűrzavarban. De talán szerződéssel valamelyik munkásrészlegbe, fizikai munkára be lehet őket suszterolni helyettesíteni, ha pl. ott hiányzik valaki. Milyen végzettségük van? Kiderült, hogy az egyik eredetileg motorszerelő volt, ami fúrásnál kiváló szakma. Mondta a férjem, hivatalosan nem veheti fel, de a motorszerelő brigádba, átmenetileg el tudná helyezni, aztán később majd rendeződik a státusza. A másik festő-mázoló szakmunkás volt, akit a karbantartó részleghez tett be átmenetileg. Nagyon köszönték, örültek ennek is. Mondanom se kell, amikor megtudták a dolgozók, hogy ezt a két ávós tisztet a férjem fölvette, berohantak hozzá. Jöttek az ifjúmunkások, nagy hévvel: – Mit csinálsz, Zoli bácsi? Mi nem ezért választottunk meg, hogy ávós tiszteket fölvegyél! Mondta a férjem nekik: maradjanak nyugodtan ebben a zűrzavarban. – Nem tudjuk, hogy mit csináltak. Maguk tudják, hogy mit csináltak? Nem? Magukat bántották ezek valahol, valaha? Nem? Ha most azt mondjuk, hogy takarodjanak, beléjük rúgunk, mert azt beszélik, hogy biztos csináltak valamit, különbek vagyunk-e, mint ezek? Ezek kérdezés nélkül pofon vágtak, kiirtottak, és ha mi is ezt tennénk, akkor ugyanazt csinálnánk, ami ellen küzdünk. Különben is, nem a mi dolgunk kideríteni, hogy csináltak-e valamit vagy nem. Nézzék, tételezzük fel, nagyon félek, hogy nem, de tételezzük fel, hogy sikerül ez a nagy megmozdulás, és lesz eredmény, és kicsit megkönnyebbedünk, akkor a bíróság majd utánanéz, hogy ezek mit műveltek. De ez rájuk tartozik, nem ránk. Ráadásul ott van két gyerek ellátatlanul mindkét helyen –. Csak nagy nehezen tudta lelohasztani őket. Gondolom később biztos áldották őt, hogy így gondolkodott, mert a forradalom után a fúrástól senkit el nem vittek. Ő azt mondta, hogy ő senkinek a nevét meg nem mondja, pedig tudta, hogy kik voltak az ifjúmunkások, akik nagy hévvel mindig akartak valamit.
1956. október 30-án, Nagykanizsán volt a Dunántúli Kőolajipari Vállalatok Összevont Munkástanácsának a gyűlése. Én nem voltam ott, csak elmesélésből tudom, hogy mi történt. A férjemnek volt egy felszólalása ezen a gyűlésen, hogy ő a Lovászi Fúrási Üzem Munkástanácsa nevében van itt ezzel a pár emberrel, és azt kérik, hogy Sáros Géza munkásigazgató mondjon le, vagy váltsák le, de jöjjön helyette más, mert őnekik ebből elég volt.  A férjem ennél többet nem mondott, választékos ember volt. Volt vele egy fúrómester is, aki munkástanács tag volt, és amikor Sáros elvtársról volt szó, földühödött és odaordított: – Ha nem megy el magától, majd bemegyünk az irodájába és pajszerral verjük ki –. Később ezt a beszólást a férjemnek tulajdonították, és a későbbi perben téma volt. A gyűlésen ott volt Majerszky Béla főmérnök is, akinek ott sem kellett volna lennie, mert nem volt semminek megválasztva. Mindenki kérdezte, hogy mit keres itt ez a Majerszky? Azért kell hogy itt legyen – válaszolta – , mert ő a főmérnök, és őneki tudnia kell mindenről, ami itt történik. A sors iróniája, hogy később a nagy 56-os olajos per Majerszky-per néven futott. Ezen a gyűlésen Farkas Bélát választották a Központi Olajos Munkástanács vezetőjének, és Korim Kálmán lett az összekötő a Budapesti Munkástanáccsal.
November 4-e után, mikor látszott, hogy nagyon nagy baj lesz, és már az oroszok jöttek be, páncélosok, akkor ezek az ifjúmunkások megint megjelentek. – Zoli bácsi, nekünk igen nagy ötletünk van, hogy az oroszok ide be ne jöjjenek. Mi ezeket a futóárkokat dugig megtöltjük olajjal, és ha jön az orosz tank, begyújtjuk, lángolni fognak, azon az orosz tank nem tud átjönni, mert felrobban –. A férjem a fejét fogta az ötletüktől. – Ide figyeljenek, gondolkodjunk egy picit – mondta a férjem. – Nagyon jó ötlet, nekem eszembe nem jutott volna, hogy ilyet kitaláljak, és ehhez még pénz se kell, mert olajunk az van. De most képzeljék el, mondjuk nem tud bejönni a tank, ahogy maguk gondolják, de szerintem azért be tud ám jönni, mert bebombázzák az árkot. Mondjuk ezt megússzuk, de gondoljanak bele, nincs ellátásunk, nem jön be se ennivaló, se gyógyszer, se semmi, mert karanténban leszünk. Mit tudunk csinálni? Egy-két hétig mondjuk vegetálunk, és akkor kiirtanak minket –. Azt mondják az ifjúmunkások: – Jaj, erre nem is gondoltunk, Zoli bácsi, ugye pedig milyen jó ötlet volt?
A forradalom leverése után a dolgok lassan visszaálltak az eredeti kerékvágásba, és megindult ismét az üzem termelése. 57. február elején a férjem unokatestvére telefonált, hogy az édesapját, aki a Heves megyei Nemzeti Bizottmány alelnöke volt a forradalom napjaiban, majd visszament Sótonyba, a szülőhelyére, éjjel az ÁVÓ elvitte Sárvárra. – Azonnal megyek – mondta a férjem. Könyörögtem, hogy ne menjen, de hajthatatlan volt. – Megyek és megkeresem, nem hagyom az apámat! Ha három nap alatt nem tudom az apám ügyét kideríteni, három nap múlva hazajövök –. Eltelt a három nap és sehol nem volt. Aztán négy nap, öt nap, egy hét. Akkor elkezdte suttogni a lovászi suttogó propaganda, hogy hát igen, biztos megunta ezt a prolilányt, akit elvett, meg ott van a három gyerek, biztos átlépett a jugoszláv határon, köd előttem, köd utánam. Fölhívtam a kanizsai olajos központot, hogy igen nagy probléma van, és az a kérésem, hogy legyenek szívesek, mint vállalat kideríteni, hogy a férjemmel mi történt, hol van. Ha maguk szólnának, hogy napi jelentéses munkája van, akkor tudnának úgy érdeklődni utána, hogy állítsunk-e be helyette valakit? Az üzemvezető elzárkózott ez elől, hogy ők nem és nem, és fölháborodott, hogy sokkal fontosabb dolgok zajlanak most az olajiparban, mint az én férjem eltűnése, és letette a telefont. Egy világ dőlt össze bennem. Ha legalább egy részvétmondat kiejtett volna a száján, vagy azt mondta volna, hogy majd megpróbálunk valamit… De egyedül hagytak. Jézus Mária, most mit csináljak!
Nem volt jogi tanácsadóm, de elkezdtem gondolkodni. Mondom, Zala megyében vagyunk, hát akkor elmegyek a Zala megyei Politikai Rendőrségre Zalaegerszegre, magyarul az ÁVÓ-ra. Egerszegi lány voltam, tudtam, hogy a zsinagógával szemben van, a Mártírok útján. 57. március 13-a volt. Azért tudom pontosan, mert meg voltak őrülve Egerszegen, akkor volt a MUK, a „Márciusban Újra Kezdjük”-mozgalom, félt a hatalom, hogy megint kitör a forradalom. Mentem a Mártírok útján végig, meg a Kossuth utcán, és ha két embert együtt láttak, már odamentek, hogy „nem csoportosulunk”! Egyesével lehetett a járdán menni, én pedig mentem ártatlan pofával az ÁVÓ-ra, hogy be akarok menni… Volt ott egy nagy mameluk, egyik kezében egy hatalmas fegyverrel, telefonnal a másik kezében. – Mit akar? – kérdezi. – A férjem után szeretnék érdeklődni, Vörös Zoltán. Beordított: – Itt van a Vörös Géza felesége!  – Nem Géza, az Isten áldja meg, hanem Vörös Zoltán – replikáztam, de meg sem hallotta. Aztán mondta, hogy nincs itt, és nem lehet bemenni. Jézusom, mondom, látom, hogy pánikhangulat van, egyesével lehet az embereknek is menni a járdán, ezek meg vannak őrülve a MUK miatt. Hazamegyek és később próbálkozom, ha lecseng a MUK.
Rá egy hétre, másfélre, mondom, én megint elmegyek és megpróbálom kideríteni, hogy hol van ez a szegény. Szendrődi Karcsi mérnök felesége azt mondta, hogy ő is eljön velem, mert két hónapja házkutatás volt náluk, és azt mondták a férjének, hogy be kell menni a jegyzőkönyvet aláírni a helyi ÁVÓ-ra. Karcsi pedig egy papucsban, pizsamában és egy viharkabátban elment, és azóta sem lett meg. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen létezik. Mindig azt hiszik, hogy én vagyok az izgága, de hát nekem volt lezárva a férjem. Mondom, most valami hazugságot ki kell találnunk, mert nem fognak minket beengedni. Nincs itt, mondják majd, és nem mondhatom nekik, hogy de tudom, hogy itt van! Valami indokot kellene kitalálni, ami miatt muszáj, hogy beengedjenek. Ő nagyon vígan volt, mert már kitalálta, hogy azt fogja mondani: éhen halnak, a férje már nem dolgozik két hónapja, nincs kereset, ott vannak a gyerekek, ezért el akar adni egy darabot a szőlőből, és ehhez kell a Karcsi hozzájárulása. Ez egy jó ürügy volt, de nekünk nincs szőlőnk, mit találjak ki helyette? Komoly fejfájást kaptam ebben a tortúrában.
Egerszegre ért a vicinális, és azt hittem, szétmegy a fejem, de mielőtt leszálltunk, isteni szikrám támadt. Hiszen én dolgoztam a gyerekek születése előtt, van munkakönyvem, és azt fogom mondani, hogy nem találom a munkakönyvemet! Ott vagyok három gyerekkel és nem tudok elhelyezkedni anélkül. Ez jó ötlet, micsoda jó ötlet! És ezzel odaállítottunk az egerszegi ÁVÓ-ra. Ugyanaz a hülye őr volt ott, aki másfél héttel ezelőtt. Megint fölemelte a telefont: – Itt van két asszoooony, a férjét keresiiiik… – énekelte. Ekkor ellépett a kaputól, mi meg mellette besurrantunk. Szemben volt egy nagy lépcsősor, fölrohantunk az emeletre, nem tudtuk, hogy hova, de rohantunk, hogy nehogy ez a hülye visszalökjön minket az utcára. Csak annyit hallottunk, hogy „nem tudtam őket föltartani, már a lépcsőn rohannak föl”. Bementünk egy szobába, egy hosszú asztal volt, fiatal ávósokkal. Ránézésre nem olyan brutális állatok voltak, mint a kapunál lévő őr. Kérdezték, hogy mit akarunk, rihegtek-röhögtek rajtunk, mi meg elmondtuk a meséinket. Meg azt, hogy nem megyünk ki addig, amíg nem tudunk velük beszélni. – El tudja képzelni, hányan mennének ki innen? – kérdezte az egyik. – Na, látja, ezt elhiszem, hogy nagyon sokan szeretnének innen kiszabadulni, de mi most inkább be szeretnék jutni. Mi addig innen el nem megyünk, amíg nem tudjuk tisztázni a dolgainkat. A férjem itt van, tudom –. Nem tudtam persze, hogy ott van, csak azt mondtam. Akkor elkezdtek hangoskodni, hogy kidobatjuk, most már elég ám, emelték a hangot. Mi meg mondtuk, hogy ha kidobatnak minket, végigordítjuk az egész utcát. Szerencsére ők ettől nagyon féltek, még mindig március volt. Azt mondtuk: úgy fogunk ordítani, hogy összecsődül mindenki, hogy mi folyik itt. Erre, egy kis benyíló ajtóból kiszólt valaki: – Mit mérgelődnek, mit kiabálnak itt? És kilépett az ajtón egy vékony, nem rossz kinézetű fiatalember civilben. – Tudom, hogy itt van a férjem, láttam, és nekem nagyon fontos lenne vele találkoznom, és előadtam neki a munkakönyves mesét. Margit meg: én meg nem tudom eladni a földet, ha a Karcsi nem járul hozzá. Ezek a fiatal tisztek azt mondják: – De Dóra elvtárs, a Vörös Zoltán nincs itt –. Ez meg: – Ugyan, hát persze, hogy itt van. Mondom: – Látja, hát letagadnak ezek mindent –. Ekkor előhúzott egy gépelt névsort, amelybe utólag, kézzel volt beleírva a férjem neve. – Üljenek le – mondta, és várjanak. Na, mondjuk, lesz valami!  Elment és tíz perc múlva visszajött. – Szendrődiné, jöjjön! Azt mondta Margit ijedten: – Figyeld csak, szétválasztanak minket! – Hát mondom, mit csináljunk, menjél! Aztán engem is bevittek egy irodába. Behozták Zolit, és Isten bizony majdnem hátrahőköltem, majdnem azt mondtam, hogy nem az én férjemet hozták. Hatalmas Sztálin bajusza volt, a nadrágján nem volt öv, a cipőjében nem volt fűző. Szemüveg nem volt rajta, pedig rövidlátó volt, kicsit pislogott is, amikor fölhozták a pincéből. Hófehér volt, mintha lemeszelték volna, ugye nem volt levegőn egy ideje. Büdös dohszag áradt belőle, és minden lógott rajta. Kiderült, hogy a pincében tartották fogva, ahol víz állt éjjel-nappal a betonon, amitől minden nedves lett.
Akkor Dóra „elvtárs” azt mondta: – Üljenek le, beszéljék meg, ami szükséges. És ő is leült mellénk. Nem mertem semmi mást mondani, rögtön a munkakönyvre tértem, hisz ott ül mellettem ez a Dóra elvtárs. Hát, egy férfi olyan nagyon ügyetlen tud lenni, pedig ő egy nagyon okos ember volt, de nem volt benne semmi ravaszság. Álrémülten meséltem: – Nem találom a munkakönyvemet, nem tudok elmenni dolgozni. Mondjuk tényleg nem volt pénzünk, pénzért varrtam, meg tojásokat adtam el, tojtak a tyúkok nekem a pincében, ebből léteztünk. – Nem emlékszel, hogy hova tetted? – kérdeztem. – Hát, mindig te rakodtál – mondta naiv pofával. – De hát mégis, nem találom… És közben rugdaltam a lábát az asztal alatt, de még mindig nem értette. Egy férfi, ha megrémül attól, hogy éhen hal a családja, az nem tud koncentrálni, hogy én miért rugdalom. A Dóra meg ott röhögött, hogy én a pad alatt rugdalódok, mert ő persze rögtön megértette. De az a szegény férj még mindig nem fogta föl, hogy ez egy kamu. Csak azt hajtogatta, hogy mindig te raktad el, én nem tudom. Végül mondom jó, akkor most hazamegyek és megnézem, ott, ahol mondtad. Erre a Dóra fölállt, somolygott és kiszólt: – Bagi elvtárs, gyere be légy szíves –. Ez volt a találkozásunk, amiből a legfontosabb kiderült: él a férjem és Egerszegen van! Miután a férjemet visszavitték a pincébe, ez a Bagi nekem azt mondta, hogy a férjem el lesz engedve, mert nekik semmi kifogásuk nincs ellene. Akár már holnap is mehetne, de meg kell lenni a hat hétnek, azelőtt nem lehet elengedni, annyi a nyomozási idő. Mondom, ha ma este elengednék, és nem holnap, együtt mehetnénk esetleg haza. Spekulált, de aztán azt mondta, hogy nem, nem lehet. Mondom jó, de be ne csapjon! Nagyon csúnya játék lenne, hogy ilyennel hiteget és közben jókat nevet rajtam. Hát hogy képzelem – háborodott föl, meg volt sértődve. Mit tesz Isten, hazaértem, de se élő, se holt nem voltam. Megint rámtört a fejfájás, leroskadtam otthon. Este kilenc óra körül csöngetnek. Hát ki áll a kapuban? A férjem. Atyaisten, én annyira örültem, hogy azt elmondani nem lehet! A fejfájásom elmúlott, rögtön meggyógyultam a nagy örömbe, hogy ki tudtam valahogy verekedni, hogy ő hazakerült.
Három napig dolgozott az üzemben, az emberek boldogan fogadták, hogy megjött. A harmadik nap jöttek, hogy fegyelmi eljárás van ellene. Nem szabadult még senki a forradalom után az ÁVÓ-tól, és nem tudták, hogy milyen módszerrel kell a vállalatnál ezekkel szemben eljárni. Ő volt az első, és három napig spekuláltak a módszeren. Alighogy ez lezajlott, 57. április 9-én lett fegyelmivel elbocsájtva a vállalattól, mert munkástanács vezetőként működött a forradalom napjaiban.
Három hét múlva, egy április végi napon éjfélkor megint megjelent nálunk az ÁVÓ. Ott volt a három apró gyerek, és fölverték őt, hogy öltözzön, mert le kell jönni, aláírni a házkutatási jegyzőkönyvet a helyi ÁVÓ-ra. A férjem mindjárt mondta: biztos nem látjuk egymást egy darabig. Mondanom sem kell, hogy nem jött. Nem jött aznap se, másnap se. Dühbe gurultam, hogy eddig kétszer voltam önszántamból az ÁVÓ-n, és mindig fölháborodva és nem besúgni mentem, hanem rájuk támadtam. Hát, akkor most lesz a harmadik alkalom. Lementem és kérdeztem az ottani ÁVÓ-s főnököt, hogy hol van a férjem. Ő elkezdett ilyen brossúra szövegeket szavalni nekem, de végül kinyögte, hogy ő most preventív őrizetbe van véve. Kérdem: – Miért, meddig, hogyan? Azt mondja: – A Horthy-rendszerben, ami maguknak nagyon jó volt, preventív őrizetbe vették az ilyen megbízhatatlan alakokat a nagy munkásmozgalmi gyűlések előtt. És most jön május elseje és az ilyen alakokat most mi zárjuk be preventív őrizetbe, hogy ő ne legyen ott, amikor a munkások tüntetnek. – De miért kellett ezt ilyen titokban csinálni és éjfélkor elvinni? Ha nekem megmondja, mondjuk délután, hogy elvisszük, de visszahozzuk pár nap múlva, akkor én nem jövök ide és nem cirkuszolok itt magával, de micsoda eljárás ez? Jönnek éjfélkor és a gyerekeket fölverik, hogy őt preventív őrizetbe vigyék. Kíváncsi leszek, mikor engedik ki, de idejövök ordítani, ha nem szabadul –. Aznap estére otthon volt a férjem, de akkor már mondta, hogy Lovásziból feltétlenül elköltözünk. Akkor kerültünk a Balaton partra, Balatonfenyvesre, pontosabban Máriára. Azért oda, mert a nagybácsim ott tudott szerezni egy lakatlan, és eléggé leputtyadt nyaralót, hogy egyáltalán fedél legyen a fejünk fölött. Ez egy olyan hely volt, ahol nem volt se vízvezeték, se villany, bár Rákosi már évekkel ezelőtt bejelentette, hogy az utolsó tanyán is kigyulladt a villany, és mi csak nevettünk, hogy Balatonmária és Balatonfenyves között volt egy 10 kilométeres partszakasz, tehát nem a világvégén valahol, hanem a Balaton parton, és nem volt még oszlop se, nemhogy vezeték. Szénnel vasalgattam, mert nem volt áram.

Persze nem tudtunk elhelyezkedni, még segédmunkás állásunk sem volt. Akkor az volt a módi, hogy aki nem dolgozik, az nem kap családi pótlékot se. El lehet képzelni, ott voltunk három gyerekkel, egyikünket se alkalmazták, és családi pótlék se volt. Mit lehetett tenni? A nagybácsim ismerte ott az embereket, és favágóknak, akik nagy nyárfákat döntöttek ki, a férjem segített, meg kendert nyűttünk, nádat aratott, cukorrépát szedtünk, amit lehetett, mindent megpróbáltunk, amit napidíjban valahogy kifizettek, de nem volt se SZTK, se semmi. Mi ilyen társadalmon kívül élők voltunk, ez volt az igazság. Amikor Balatonmáriára kerültünk, Zsuzsink 4 éves volt, Zolink két évvel kisebb, a Katink meg egy évvel, olyan kis orgonasípok voltak. És persze ők ott nagyon jól érezték magukat, mert volt szőlő, gyümölcsös, ahol tettek-vettek, kert és Balaton, de nekünk nagyon nehéz volt az élet. A tüzelés különösen nehéz, hogy valamennyire meleg legyen a házban.
58. január 2-án kaptunk egy csomagot. Nézzük, Nagy valaki küldte, Lovásziból, ennyi volt a feladó. A férjem emlékezett rá, hogy egy beosztott munkása volt. Egy megpucolt nagy liba volt benne. Nagyon megható volt ez az ajándék és nagyon jól is jött, de hogy nehogy bajba keverjük a feladót, nem tudtunk mást csinálni, mint boldog új évet kívántunk neki egy képeslapon, ebből tudhatta, hogy megkaptuk a csomagot. Így próbáltuk tudatni, hogy nagyon örülünk neki, és mi is hasonló jókat kívánunk. Szóval ilyen meglepetés is ért minket, ilyen szolidaritásra nem is számítottunk.

Zoli akkor már protekcióval a fenékpusztai kendertörőben dolgozott, ami a keszthelyi kastélynak volt az egykori lovardája. Rabmunkahely volt, rendőri őrizettel törték a kendert a munkások. Kemény munka volt, de ott kapott állást. Megjelentek nála egy délelőtt civil ruhás rendőrök, kocsival, hogy menni kell tanúskodni Egerszegre, az olajosok perében. Nem kaptunk értesítést, hogy tárgyalás lesz. A férjem azt kérte a főnökétől, ha ő nem tudna ide visszajönni a „tanúskodás” után, akkor legyenek szívesek, a feleségét valahogy alkalmazzák, hogy a kenyérre valót meg a családi pótlékot meg tudja kapni. Hazajött tíz órakor, kérdem: – Te hogy kerülsz ide? Csak délután négy-öt óra körül szokott hazaérni. – Fel kell öltöznöm ünnepi ruhába, mert így, munkásruhában nem mehetek tanúskodni. Persze tudom, ha tényleg csak tanúskodni kellene, akkor nem autóval jönnek értem, hanem behívnak hivatalosan, és nem így.

Szegény átöltözött és elköszöntünk, mondta, hogyha nem jönnék haza, menj el a kendertörőbe, föl fognak venni helyettem. Na, mondom, megint kezdődik a tortúra. És hát persze nem jött haza egy nap, két nap, három nap, hát mondom, már megint lefogták. Egy-két hét múlva rettenetes méreg fogott el. Arra jutottam, hogy levelet írok az egerszegi ÁVÓ-nak. Nem tudok bemenni innen Egerszegre, a három gyerek itt van a nyakamon, és írtam egy nagyon kemény hangú levelet, hogy megint elvitték, pedig mikor elengedték őt, 57 márciusában, kijelentették, hogy nincs önöknek semmiféle kifogása ellene, és megint így, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül elviszik. Ráadásul kötelezik, hogy szép ruhában menjen. Nagyon dühös voltam, és beleírtam a levélbe: egy ünnepi ruháját önöknél már tönkretették, a pincében, ahol elrothadt meg büdös lett, most már az utolsó legszebb öltönyét fölvetették vele megint, és az maguknál megint el fog rohadni. Úgyhogy legyenek szívesek nekem engedélyezzenek egy látogatást, viszek én oda egy egyszerű ruhát, ami abban a pincében elrohadhat, ahol szokták tartani. Apám szörnyülködött: – Szent ég, ezt így megírtad? – Meg hát, nem vártam meg, hogy áldást adjon rá –. Félt, hogy mi lesz a három gyerekkel, ha ezt is elkapják? És akkor kérdezte: – Mt vársz ettől a levéltől? – Azt, hogy majd csak reagálnak rá –. És mit tesz Isten, nem telt el egy hét, jött a válasz, hogy asszonyom, engedélyezzük ekkor és ekkor a látogatást, de ne hozzon magával öltönyt, mert a férje átöltözött, a ruhája be van akasztva a szekrénybe, és őrizzük, nem fog tönkremenni. Leesett az állam, nem számítottam erre. Gyorsan sütöttem, viszek azért szegénynek valamit, hátha engedik. Egy egészen új palival találkoztam, és kiderült, hogy az ügyészség kérte az ő újra letartóztatását és ügyének kivizsgálását. Esküdöztek: – Asszonyom, én itt magának kijelentem: a maga férje ellen most sincs semmi vádpont, és ugyanúgy el fogjuk engedni, mint múltkor. – Hát engedjék most el! – Nem lehet, a hat hetet most itt ott kell tartani. Nem lehet kiengedni, mert most már az ügyészségnek kell átadjuk, mert az ügyészség rendelte el az őrizetbe vételét.
A látogatás előtt történt, hogy a nővérem, aki védőnő volt Egerszegen, összetalálkozott egy óvodavezetővel, aki félrehívta és azt mondta, hogy Boriska, én a férjem üzenetét továbbítom. Az én férjem rendőr százados, a zalaegerszegi ÁVÓ-nál, és azt üzeni a maga nővérének, hogy amikor megy a beszélőre, mondja meg a férjének, hogy Majerszky Béla főmérnökkel nagyon vigyázzon, mert a vallomásaiban üti-vágja őt, ahol éri. Mindent ráken, amit nem is ő csinált, nagyon vigyázzon vele! Mentem a beszélőre, ahol van egy méter rács, mögötte a fogoly, mindenki kiabál, az őr jár, fülel, hallgatózik. Vajon hogyan tudom megmondani az üzenetet? Egy alkalmas pillanatban csak sikerült. Ő erre csak azt felelte: – Ne törődj, vele, ne idegeskedj, minden rendben van! Teljesen kivoltam, hogy ennek az okos embernek nem tudtam megmagyarázni, hogy milyen veszélyben van. Utólag tudtam meg, hogy mi történt pontosan. Majerszky Béla valóban terhelő vallomást tett róla, neki tulajdonította a munkástanács gyűlésen elhangzott fenyegetést, hogy ha Sáros munkásigazgató nem távozik saját akaratából, akkor pajszerral fogják az üzemből kiverni. Amikor a férjem tanúvallomást tett, a bíró földühödött, és elkezdett vele ordítani: – Maga hülye? Hát azt hiszi, nem veszem észre, hogy ami a vádlottakra pozitív, arra emlékszik, és ami a vádlottakra nem jó, arra nem emlékszik?–  Ez kellett csak az én férjemnek, lehülyézi ez a bíró? Azt mondta: – Tisztelt bíró úr! Én a bíróságnak megadtam a megfelelő tiszteletet és azt magammal szemben is elvárom. Én most itt pillanatnyilag a tanú vagyok, és a legjobb tudásom szerint tudom elmondani, amit tudok. Lehet, hogy ha az ajtón kimegyek, ott már le leszek fogva, de most itt még szabad ember vagyok és kikérem magamnak ezt a hangnemet! – Mindenki meg volt dermedve, az olajosok azt mondták, értük ilyen vallomást még senki nem tett, és kezdtek szégyenkezni. „Vörös úr”, így beszélt ezután vele a bíró. Ő meg „tisztelt bíró úr”-nak szólította.  És valóban, amint kiért az ajtón, már le volt tartóztatva. Utána a vádlott társai elkapták Majerszkyt és leteremtették, hogy mit csináltál? Miért keverted bele ezt a szerencsétlent? Ilyen vallomást senki nem tett értünk, és most ő is le van tartóztatva. Később bocsánatot kért Majerszky tőle. Azt mondta, hogy amit tud, emberileg megtesz érte, de hiába, akkor már be le volt tartóztatva, és ezért lett később büntetett előéletű. Azt mondta a férjem, hogy amit ő tett, azt elvállalja, nem fogja letagadni, csak többet ne mondjon, mint amit csinált. Hát én mindezt nem tudtam a beszélőn.
Végül egy összevont tárgyalást rendeztek, sok olajost összetereltek egy perbe, hogy legyen valami peranyag, de őellene semmit nem tudtak felhozni. Nem volt senki, aki elmondta volna, hogy ezt vagy azt tette velem Vörös Zoltán, még párttag se. Háromnapos volt a tárgyalás, és végül ő szabadlábon védekezhetett. Akkor én mindig mentem vele, megaludtunk egy ismerősnél és minden nap mentünk a bíróságra. Első nap szépen leültem a folyosón és vártam. Reggel nyolctól délután négyig huzakodtak. Jöttek a tanúk és a sose látott emberek, akikkel összecsapták egy perbe. Második nap reggel kijön a teremből a gépírónő, és azt kérdezi: – Ugye ön Vörös Zoltán felesége? – Igen, én vagyok. – A bíró úr azt üzeni, hogy maga egyedül bejöhet a zárt tárgyalásra –. Hát nem voltam észnél ettől, de nagyon örültem neki. Így a második, harmadik napon tudom, hogy mi zajlott, mert bent voltam. A harmadik napon volt szó a férjem tetteiről. Majerszky Béla vallomására voltam kíváncsi, mert ő volt a koronatanú. Ugyanaz a bíró volt, akivel a férjem korábban összeveszett a hangnem miatt. A bíró ott pöffeszkedett, hogy nem baj, ha senki nem vall ellene, de majd jön Majerszky, a koronatanú, aki úgyis Vörös Zoltán ellen vall. Beszélgettem a védőügyvédünkkel, hogy hát nincs senki, aki ellene vallana, így nincs vád, jól állunk. Azt mondja az ügyvéd: – Asszonyom, ha nincs semmi, az öt év. Ha van valami, az tíz év, így gondolkodjon –. Nagyon kedvemet szegte. És akkor jött Majerszky vallomása, és nem tudtam elképzelni, hogy hogy lehet kimászni abból a töménytelen hazugságból, amit előzőleg elmondott. Akkor azt mondta Majerszky: – Barabás itt volt, ott volt, ilyen gyűlésen, olyan gyűlésen. Kérdi a bíró: – Kicsoda? Hát a Barabás. – De hát eddig róla nem beszélt. – Pedig a Barabás csinálta ezt, csinálta azt –. Mint kiderült, Barabás mérnök volt a vállalatnál, aki Majerszky feleségét kilakoltatta lakásból a férje letartóztatása után, mert ő akart beköltözni a szép mérnöklakásba. Majerszky pedig bosszúból be akarta emelni a perbe vádlottnak, hogy majd így fizet vissza neki. – És a Vörös Zoltán? – kérdezte a bíró, hiszen eddig róla beszélt! – Hosszan gondolkodtam – mondta Majerszky, de ő ott se volt a munkástanács gyűlésen–. A férjem pedig ettől fogta a fejét, mert azt ő már elvállalta, hogy ott volt, de ebbe a vallomásba nem szólhatott bele. Akkor a bíró egyszer csak látta, hogy itt nem lesz anyag Vörös Zoltán ellen, mert a koronatanú azt mondja, hogy korábban rosszul emlékezett. Végül kihoztak egy év szabadságvesztést, anélkül, hogy lett volna tanú ellene és 500 Ft vagyonelkobzást. Mivel nem volt semmink, csórók voltunk, fiatal házasok, így nem volt mit elkobozni.
Egy fiatal, ügyes kis ügyvédünk volt.  Ő már a füleit mindenhol kinyitotta, és hallotta, hogy 59. április 4-én Kádár amnesztiát akar hirdetni, és hogy a két évig terjedő börtönöket majd így elengedik. Azt javasolta, hogy adjunk be egy kérvényt, hogy mi ott vagyunk a Balaton parton egy nyaralóban három gyerekkel, ahol se fűtés, se villany, se víz nincs, és erre való hivatkozással kérjünk halasztást, hogy csak 59 tavaszán kelljen megkezdeni a szabadságvesztést.

Így is történt, és ily módon a férjem csak pár hetet töltött a börtönben, mert beszámították neki a sok vizsgálati fogságot. Viszont rendőri felügyeletet írtak elő neki. Minden vasárnap 10 órakor Fonyódon, a rendőrségen le kell jelentkezni. Ezt bevésték a személyijébe is. Így minden vasárnap Fonyódra ment biciklivel, ahol mindig nagyon durvák voltak vele. A forradalom után az apósomat is lecsukták, mint régi kisgazdát és a Heves megyei Nemzeti Bizottmány alelnökét. Volt Sárváron, Vácon meg Márianosztrán is. A váci börtönben megtudta, mert ment ott a radiátoron a jelzés, hogy a fia Egerszegen előzetesben van. Anyósom, amikor meglátogatta az öregfiút, megkérdezte apósom, hogy mi van a fiával, mert a radiátorhírekből úgy tudja, hogy előzetesben van. Anyósom úgy tett, mint aki semmi ilyesmiről nem tud. Rátámadt az apósom, hogy ne hazudozz itt össze-vissza, mert nekem megmondták a foglyok, jöttek be olajosok, hogy a mi fiunk is le van fogva. Az anyósom meg esküdött, hogy nem így van. Falazott, mellébeszélt: csak elköltöztek, csak sokat dolgozik, a gyerekek miatt nem jön. Az apósomat sokat kínozták a börtönben, a fogait is kiverték, anyósom kímélni akarta a rossz hírektől. Amikor a következő látogatásra ment, apósom azt mondta: – Ide figyelj, én még egyszer leinformálódtam, és mindenki állítja, hogy Zolit lefogták. Az öreg aztán ravasz volt, azt találta ki, hogy ez az öregasszony engem nem vág át, és a következő látogatási jegyet el fogom küldeni a fiamnak és a feleségének, majd akkor kiderül az igazság. És valóban nekünk küldte. Csakhogy volt egy probléma: a férjem rendőri felügyelet alatt állt, ki se tehette engedély nélkül a lábát Balatonmáriáról. Engedélyt kellett valahogy szerezni, hogy elhagyjuk a körletet. Mondom: én nem engedem, hogy te menj a rendőrségre, és szórakozzanak veled, majd én elmegyek, és én fogom elintézni, te csak őrizd itt a gyerekeket. Elmentem és szerencsém volt, egy fiatal rendőrrel találkoztam, a fiatalok nem voltak olyan állatok. Mondom neki, hogy miről van szó, itt a látogatási jegy és a férjem hetente jön ide, mert refes. Az apjával nem látták egymást lassan 3 éve. Soha nem szegte meg a felügyelet szabályait, engedje el hozzá. Odahozta a rendőr a dobozt, a kartotékokat, kétszer-háromszor végignézte, és azt mondta: – Itt ilyen nincs, hogy Vörös Zoltán. – Hiszen minden vasárnap biciklivel jön magukhoz, mert vonat nincs akkor, amikor neki jelentkeznie kell! Nézze meg a papírt, itt van minden hétről a pecsét meg az aláírás! Mondja: – Nem értem, miért kell neki jelentkezni, hisz nincs a listámon. – Azzal engedték el Egerszegen, hogy jelentkezzen. Elhiszi maga, hogy szórakozásból idejár? – Akkor nem kell jönni? – Nem kell, nyugodtan menjen el Vácra, látogassa meg az édesapját és nem kell többet jelentkezni –. Majdnem futottam hazáig az állomásról, hogy elmondjam az örömhírt. Mondom, nemcsak hogy Vácra mehetünk, hanem nem kell többet jelentkezned! Ilyen kis örömök is voltak az életünkben. Így tudtunk börtöntúrára indulni. Papa alig hitt a szemének, amikor a fia besétált a beszélőre: – Fiam! Már annyi mindent beszéltek itt! Azt hittem, Te is… De jó téged látni! – Mi meg nagyokat hallgattunk, nehogy még nagyobb terhet rakjunk a kisöreg vállaira, elég a saját gondja-baja! Így lett vége a rendőri felügyeletnek.

Tomor János főgeológus tudta, hogy a férjem nem egy átlagos képességű geológus, és mindig próbálta menteni, ahol csak tudta. Akkor jött ki, hogy a két évig terjedők amnesztiában részesülnek. A férjem pedig csak egy évre volt elítélve. Tomor János rögtön írt, hogy Zoli, pályázatot írt ki az olajipar, az Alföldön, ahol nem ismernek, az új kőolajkutatásokhoz geológust keresnek. Megpróbállak oda benyomni. Mondta nekik, hogy van neki itt egy embere, de sáros egy kicsit, azonban amnesztiával szabadult, büntetlen előéletűnek minősül, és jól járnak vele, mert jó szakember. Némi rábeszélésre fel is vették, de a lehető legkisebb fizetéssel, ami létezett. A kezdő fizetés alatt vették föl. Hamarosan Jánoshalmára költöztünk, ami Baja közelében volt, és a környéken volt a kutatás. Az volt az elképzelés, hogy a Duna-Tisza közén jövünk majd északi irányba, az lesz a kutatási irány. Így is lett, egy évet voltunk Jánoshalmán, majd egy évet Kerekegyházán, végül Örkénybe költöztünk.
A férjemmel mindig éreztették a munkahelyeken, hogy ő 56-os, hogy hátrányos helyzetű. Dolgozhatott, de nem kapott fizetésemelést, nem kapott jutalmat. Meg mindig mondták, hogy „Zoli, neked ezt se köll csinálni meg azt se”. Azt mondta, jó, akkor élem a magam világát, dolgozott meg csinálta a maga kis tudományos dolgait. Ebben az időszakban határozta el, hogy doktorálni fog. A MAORT-per után az egyetemi végzéskor a geológusok nem kaphattak doktori címet, de azt mondták, ha külön doktorál valaki, akkor megszerezheti. Azt mondta, megpróbálja. Írt egy komoly dolgozatot a Pannon tenger helyzete és kialakulása témaköréből, és elcipelt engem is magával Vadász Elemérhez, aki az egyetemi évek alatt a tanszékvezetőjük volt. Annak idején jól megértették egymást, mert mindig a férjem volt, aki „fordított” a társaknak, hogy Vadász Elemér ezt akarta mondani meg azt. Beadta a dolgozatot, Vadász Elemér átnézte, és ráírta a hátuljára, hogy ez egy kandidátusi szintű dolgozat, ezért én nem ajánlom doktori szintre, holott az lejjebb volt. És ezzel visszaadta: „fiam, ezt át kell dolgozni, hetenként gyere ide, majd átírjuk”. Csak azt tűrte meg, amit ő írt. Az volt a fő baj, hogy a geológián két irányzat volt, az egyik a „lupé meg íróasztal”-vonal, ami mellé leülsz és gondolkodsz és nézed az őslényeket. A férjem mániája meg a talajmechanika volt, hogy igen komoly erők vannak a föld mélyében, és azokat a fizikai erőket számításba kell venni. „Hiszen te egy „Schmidtligi” vagy! – ismerte fel Vadász Elemér. Volt egy Schmidt Eligius Róbert nevű geológus, aki azt az irányt követte, ami a férjemnek is a bogara volt, a fizikai törvények hangsúlyozása, hogy azok emelik meg, nyomják a kőzeteket. Az ilyen alapon vizsgálódókat „schmidtigli”-nek csúfolták. Vadász Elemér nem osztotta ezt a nézetet, ő az a régi vágású, lupés típus volt: „csak egy lupé, fiam, meg gondolkodni kell.” A lényeg az, hogy nem engedte, hogy doktoráljon. El volt keseredve. Kérdem: – Használni fogod te ezt a doktori címet? – Dehogyis! Én nem akarok ezzel villogni, ezt én tudományos fokozatnak szerettem volna, de nem fogom használni. – Hát akkor meg mit törődsz velük? Fütyülj rájuk! Hát ezért fogsz tönkremenni? – Végül belátta és beletörődött ebbe a kudarcba.
Kínomban, mivel alig volt pénzünk, a gyerekek pedig nőttek, fizetésemelést nem kapott, valamit nekem is ki kellett találnom. Azt gondoltam: mezőgazdaság mindenhol van, téeszek mindenhol vannak, beiratkozom mezőgazdasági technikumba, és valami mezőgazdász-féle leszek, hát az is egy kereset. Jártam is másfél évet, el is végeztem, Örkényben. Éppen végeztem, amikor a tanárok azt kérdezik, miért nem jövök oda tanítani? De hát én nem vagyok tanár! – mondom.  Nekem csak egy gimnáziumi érettségim van. Pedig kellene, mert kevés a pedagógus. Kérdeztem: csak úgy be lehet jönni tanítani? Igen, ha valaki vállalja, hogy öt évig helyben marad, és ha beiratkozik levelezőn és elvégzi majd az tanárképzőt vagy tanítóképzőt. Először azt hitték, hogy tanító néni akarok lenni, de később mondták, hogy lehet ám a felsőbe is. Igen? Akkor oda megyek, az való nekem. Ez 63-ban volt. Zsuzsi akkor volt negyedikes. Így vonultam be az örkényi iskolába, hogy matematikát, fizikát tanítsak.

Még Márián nyaraltam a gyerekeinkkel, a félig kész nyaralónkban, amikor jött egy expressz levél, hogy azonnal menjek Budakeszire, ott van az előkészítő azoknak a tanároknak, akik képesítés nélkül akarnak dolgozni az év folyamán. Akkor ott végighallgattam a tanfolyamot, egynek-kettőnek azt mondták, hogy próbáljon órát tartani ebből meg ebből, és akkor kritizáljuk meg. Volt egy szakfelügyelő is, aki ezt irányította. Meg segítettek, hogy tanuljunk meg tanmenetet írni meg óravázlatot, mutogatták, hogy majd körülbelül mit várnak el tőlünk. Így szeptember 1-jén bevágódtam az örkényi iskolába. Ott egy nagyon karakán igazgatóhelyettes volt, azt mondta: – Neked mára nem is terveztünk órarendet, mert te mindig majd valakivel mész és nézed, hogy mit csinál, hogy tanít. Ezt a mai napot arra szánjuk, hogy az iskolát megismerd –. Nyugodtan vártam, hogy majd jön valaki, szól, hogy most megyünk órára. Ehelyett egyszer csak azt mondja az igazgatóhelyettes, hogy itt van a 7/b. Jól emlékszem, a legrosszabb osztály volt az iskolában ez a 7/b. Meg volt egy 5/a is, ez a kettő szörnyeteg osztály volt. Azt mondja: – Úgyis fizika órájuk lenne, menj be és tartsd meg –. Én nem voltam se élő, se halott, mondtam, nekem nem szólt senki, hogy ma tanítok, nem készültem fel. Végül azt gondoltam, hogy én annyit tanítottam diákkoromban, meg rengeteget olvastam matematikai és fizikai ismeretterjesztő irodalmat, csak meg tudok tartani egy fizikaórát általános iskolában. Azt mondta az igazgató-helyettes: majd résnyire hagyom az ajtót, hogyha nagy lesz a rumli és nem bírsz velük, akkor bemegyek. Jól néznénk ki, ha már mindjárt segíteni kellene – gondoltam. Aztán valahogy minden eszembe jutott: a zölden világító villanykapcsolótól kezdve a lidércfényig, a napfogyatkozásig stb. Érdekes módon egy hang nem volt, egy pisszenés se, csak néztek, figyeltek. Kijöttem, azt mondja az igazgató helyettes: – Jól ment, nem volt semmi probléma, végighallgattam én is, mert tetszett. Azt mondja: tudod mit? Nem kell senkivel se menned, menj be a következő órára is –. Úgy telt az első nap, hogy most ide menjél, aztán oda. Lement az öt óra, és azt mondták, nem is kell nekem segíteni. Ennyi volt az eligazítás.
Egy hét múlva jött a megyei szakfelügyelő Pestről, aki egy fogalom volt, mindenki rettegett tőle, azt mondták, hogy egy vérszívó. Délutános voltam. Szegény Zsuzsi lányomat ugrasztották, menj azonnal haza, mondd anyukádnak, hogy minden segédeszközt hozzon magával, mert itt van a szakfelügyelő. Az aznapi óravázlatot meg tanmenetet már megírtam. A szakfelügyelő megnézte, majd bejött egy órámra. Utána kértem, hogy mondja el a véleményét. „Nem lesz itt semmi baj” – ennyi volt az vélemény. Volt az iskolában egy idősebb kolléganő, elismert matfizes, azt mondja: – Te nem tudod, hogy most hogy megdicsért téged! – Aztán kiderült, hogy az igazgatómnak azt mondta: – El ne engedjék erről a pályáról, mert ez ide született. Ha Pestre akar menni, ott én biztosítok neki helyet –. Így kezdődött a pedagógusi pályám.
Örkény a csirkefogók társasága volt. A lakosság harminc százaléka hihetetlenül értelmes ember, volt, többnyire Pestre jártak dolgozni, tanult emberek voltak. A gyerekeik is szuperek voltak, jól lehetett velük dolgozni. 30 százalék tót volt, akik már délelőtt tízkor tökrészegek voltak. 30 százalék meg echte cigány, de olyan üregi, földben lakó cigányok. El lehet képzelni, hogy milyen volt, amikor ilyen összetételű gyerekekből egy-egy osztályt összecsaptak. Volt, aki akart tanulni, volt, aki nem akart, volt, aki büdös volt, volt, aki tiszta volt, egy hihetetlen egyveleg jött össze. Ha egy tanár ott meg tudott állni a lábán, utána bárhol meg tudott állni. Borzalmas iskola volt, nagyon jó tanulóidő, egy pedagógus ott mindent megtanulhatott.
Amikor az Alföldre kerültünk, az olajkutatáshoz, azt mondták: természetes, hogy kapunk lakást. De teltek az évek, és csak nem kaptunk. Mondta a férjem, hogy ne haragudjatok, de a nagyobbik lányom most már negyedikes lesz, stabil hely kéne. Zsuzsi az első osztályt három iskolában járta. Balatonmárián kezdte, aztán Nagykanizsán, a szüleimnél volt addig, amíg költöztünk, aztán Jánoshalmán járt egy évet, majd Kerekegyházán egy másik évet, végül Örkényben két évet húzott ki. Persze albérleteztünk, lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyeken, és a férjem azt mondta, most már ennyi év után megérdemelnék egy lakást, ha már egyszer megígérték. Szegeden lett volna a beígért lakás, akkor épült ott valami olajos ház, és azt mondták: abban fogsz kapni. Végül az utolsó pillanatban visszakoztak: – Jajj, hát mégse jutott – mondták. Ekkor szakadt el a cérna a férjemnél, ismét felkereste Tomor Jánost, és elmondta, hogy ez történt, én itt nem tudok élni, mert mindenhol keresztbetesznek, ahol csak lehet, és ígéretük ellenére nem adnak lakást, ezért szeretnék átmenni a Bauxitkutatóhoz a Dunántúlra, ahol egy idő után adnak. Mondta, hogy semmi probléma, el tudja intézni, mert az ő egyik jó haverja, a Bauxitkutató vezérigazgatója, egy geológus. És akkor Tomor János elintézte, hogy átkerüljön. Így kerültünk Óhídra, egy pici Veszprém megyei faluba. Ez egy teljesen más közeg volt. Annyira más volt a falu is és a gyerekek is, Örkényhez viszonyítva, mintha nem is egy országban lettek volna. Közben jártam a főiskolára. Eredetileg Szegedre jelentkeztem, oda is iratkoztam be, mert ott voltunk a Duna-Tisza közén. Azonban a 1964 nyara végén, amikor átmentünk a Dunántúlra, akkor kérvényeztem, hogy átjelentkezhessek Pécsre.

 

Óhíd egy régi, hagyományos Veszprém megyei falu volt, becsületben megőszült falusi emberekkel, akik kényszerből, mert elvették a földjüket, eljártak Uzsabányára meg a környékre követ bányászni. Ők mesélték, hogy 32 millió forint adóssága volt a TSZ-nek. Hát az egy akkora szám volt akkor, amikor 3 Ft volt 1 kiló kenyér. Panaszkodtak. Sok szempontból középkori viszonyok voltak. Például a gyerekeket délutánra csak úgy berendelték, hogy gyerünk, gesztenyét kell szedni, legyen ott mindenki. Meg aztán most fásítunk, hoztak valami csemetéket, amit el kell ültetni. Szóval dolgoztatták a gyerekeket, ingyen és bérmentve.  Én épp tanulmányi szabadságon voltam a főiskola miatt, amikor Zsuzsi lányunktól hallottam, hogy kirendelték az ötödik-hatodikosokat, mert el kell ültetni 10 ezer facsemetét, amit Veszprémből hoztak. Mondja pár nap múlva Zsuzsi, hogy áll a bál, mert kiderült: elveszett ezer darab csemete. Mindjárt azt mondták: az ötödik-hatodik csinálta, nekik kell kifizetni. Azt mondja Zsuzsi, annyira bíznak benned, mert már mondták, hogy amíg az osztályfőnökünk meg nem jön, nem beszélünk erről senkivel. Alig várták, hogy megjöjjek, én pedig tájékozódtam. – Ki volt ott kinn veletek? Melyik tanár? – kérdeztem. Ővelük nem volt senki. – Agronómus? – Az se volt. Na, akkor előkaptam a rosszabbik énemet és megkérdeztem az igazgatótól: – Ki volt kinn a gyerekekkel? Hogy akarnak tőlük pénzt követelni, amikor egyedül hagyták őket? Hát ki sem lehetett volna engedni őket egészségügyi doboz nélkül. Baleset esetén ki vállalja a felelősséget? Ilyen viszonyok között a TSZ egy forintot nem követelhet, örüljön neki, ha nem jelentjük föl. Ingyen dolgoztatja a gyerekeket, úgy, hogy nincs velük kinn felnőtt –. Akkor behúzták a nyakukat, nem tudtak mit tenni. Ilyen harcokat kellett megvívni. Akkor jött a krumpliszedés. A miniszter húsz napot engedélyezett évente mezőgazdasági munkára. Szerintem már ez is rabszolgavilág. Azért, mert az a szerencsétlen gyerek faluhelyen él, azért húsz napot ingyen kellett dolgoznia a TSZ-nek. Felháborodtam. Ráadásul iskola helyett. A kollégák győzködtek, mi is kimegyünk, mert kapunk érte ötven forintot. Mondtam, hogy nem megyek, nem kell az ötven forintjuk, tisztességtelen dolognak tartom, amit csinálnak. Amikor letelt a húsz nap, és örültem, hogy végre megérkeznek, és rendesen kezdődik a tanulás, új probléma adódott. – Nem lehet – mondták – még kinn a krumpli. – Engem nem érdekel, hogy kinn a krumpli – válaszoltam –, én most már tanítást akarok. Odavolt a diri, mert nagyon akart volna még egy kis plusz pénzt keresni, én meg keresztbe tettem neki. Mondtam: – Engem nem érdekel, hogy maguk mit csinálnak, de én hamis dolgokat nem írok a naplóba és megtartom az órát. Végül úgy tanítottunk, hogy a hét-nyolccal az első két órában megtanítottam aznapra, ami esedékes volt, aztán elvonultak nagy puffogva, utána pedig az öt-hattal kellett valamit kezdeni. Ezt a miniszteri engedély fölött csinálták, pedig tilos volt.
Óhídon könnyebb volt tanítani, mint Örkényben. A gyerekek azt mondták, amit én kérek, mindent megtesznek, tanulnak. Volt egy nagyon egyszerű, ötgyerekes család. A kőfejtőbe járt a papa, a mama meg kapált a TSZ-ben, de a kislányuk nagyon jóeszű volt. Azt gondoltam, hogy ezt a kislányt ki kell ebből a faluból emelni, nem arra való az élete, hogy a TSZ-ben kapáljon. Nagyon jó számtanista volt, de éjjel-nappal dolgoztatták otthon, kellett a pénz. Mondtam, hogy ezt nem engedhetem. Nem én voltam az osztályfőnöke, hanem egy férfi. Kértem tőle, hogy járjon el az érdekében, nem szabad hagyni, hogy elvesszen. – Ó, tanár néni, hát ebbe nem lehet beleszólni – válaszolta. Kérdem: – Nem intézi el? Nem? Majd akkor én elintézem. Ugyan nem vagyok osztályfőnök, de elmegyek a szülőkhöz és beszélek velük –. – Oda ne menjen tanár néni, mert meg is fogja verni a kislány részeg apja! Hát mondom, legalább lesz pedagógus áldozat is! A férjem azt mondta, mit lehet tudni, hátha tényleg beiszik a papa, ő eljön velem. Megbeszéltük, hogy vasárnap délután három órakor elmegyünk és megbeszéljük, hogy ezt a kislányt engedjék tanulni. Megérkeztünk, és nagy tisztelettel fogadtak. A papa tényleg nem volt egy észlény, de a mamán látszott, hogy ő is jóeszű ember. A papa elmondta, hogy ő a bánya csillése. Akkor a férjem mindjárt le is rohanta: – Maga bányász, igaz? Hát a bányász ilyet nem csinál, hogy a gyerekét nem engedi tanulni, milyen ember maga? Én is bányász vagyok, én is taníttatom a gyerekemet –. – Én igazán nem is tudom, de nem bánom, legyen úgy... Ha már annyira mondják, elengedjük a lányt. Így simán be tudtuk vinni a kislányt a sümegi gimnáziumba. Négy év múlva jött a meghívó a ballagásra, a kislány küldött szép fényképes meghívót. Utána Egészségügyi Főiskolára ment és ápolónő lett, később ő lett a sümegi kórház főápolónője. Annyira fölbátorodott a család a tanítványom példáján, hogy amikor a nővére, aki Pesten kalauznőként dolgozott, megtudta, hogy a húga gimnazista lett, ő is követte a példáját, és leérettségizett. Az öccse Zsuzsi lányunkkal járt egy osztályba, ő is továbbtanult Nagykanizsán, a Kőolajipari Technikumban. A tehetségekért való küzdelem másik példája Géza tanítványom volt, a legjobb eszű fiú volt a faluban. Kitűnőre zártam le év végén, mire az igazgató nagy dérrel-dúrral letámadott, hogy tudja, hogy ennek a gyereknek ki az apja? – Nem tudom, de miért fontos ez? – Mert ő nem lehet kitűnő. – De hát mit csináljak, mégis kitűnő, ő a legokosabb gyerek a faluban. – De harangozó az apja, jó annak a négyes is. – Szó sincs róla, ezt én nem hagyom –. Nem is hagytam, végül ő is a Kőolajipari Technikumban végzett. Szóval sokat kellett ám küzdeni a vidéki intelligenciával. Mit törődtek ők az értelmes kis falusi gyerekekkel!
A férjem a Bauxitkutatóban végezte a geológusok szokásos munkáját, rengeteg feladata volt. Ő kinn szeretett dolgozni a terepen, azonban előfordult, hogy ha valami komoly probléma volt, behívták, hogy segítsen megoldani. Történt egyszer, hogy az úgynevezett kamerális osztály nem tudta összerakni az éves mérleget, és kérték, hogy segítsen, mert tudták róla, hogy matematikai gondolkodású. Tiltakozott, hogy őneki mi köze van hozzá, nem is gazdasági ember. Végül egy technikus fiúval, aki nem is volt diplomás, egy hét alatt megcsinálták az éves mérleget. Örült neki a főnökség, és ezzel el volt intézve. A férjem munkájával mindig meg voltak elégedve, de ez azért nem jelentette azt, hogy kapott volna magasabb beosztást vagy több fizetést, legfeljebb megköszönték, ha valamit megoldott. Szegény még mindig azt nyögte, hogy 56-os volt. Egyszer csak jönnek rémülten, hogy eltűnt a készletből öt millió tonna bauxit. Nagy futkozás volt, aztán elült a csatazaj vagy két évig. Mindig ment a minisztérium felé a jelentés, hogy ugyan mindig nem tudjuk, de majd kiderítjük az okát. Egyszer csak odarontottak, hogy Zoli, prémiumfeladatod lenne: találd meg, hogy ez az öt millió tonna bauxit hol van. Ő a szokásos alapos módján állt a feladathoz. Elővette a talajmechanika könyvet, és megnézte a kőzetek viselkedését, hogy száradáskor mi történik velük. Arra jutott, azért lett kevesebb a bauxit, mert száradáskor csökkent a térfogata, a súlya. Precízen, levezette, kísérlettel alátámasztotta, és pont az 5% jött ki neki is, mint amennyi hiányzott a kitermelési adatok alapján. Meglett az öt millió tonna bauxit. Prémiumfeladatként adták neki ezt a kérdést, persze nem fizettek érte, eltették a jelentését a fiókba. Két-három év múlva egy alkalommal bement az irodába, ahol ezek okoskodtak. Nagy purparlé volt éppen, mert a minisztériumból jött valami főgeológus, hogy az eltűnt a bauxitról kérdezzen. Már ott tartott az ügy, hogy itt szabotázs folyik, itt eltüntetik a bauxitot, és ezért valaki majd ülni fog. Azt mondja neki a férjem: én ezt két vagy három évvel ezelőtt prémiumfeladatként kidolgoztam, leadtam, és kimutattam, hogy hol van az öt millió tonna bauxit. Kérdezi a minisztériumi pali: – És én erről miért nem tudok? – Pedig itt ül a főnököm, ő adta ki prémiumfeladatnak, őneki adtam le a jelentést. – Tényleg ott van nálad? – kérdezi a főgeológus. – Igen, itt van. – Vedd akkor elő! Elővette, az mindjárt kinyitotta a jelentést, és nézi, hogy itt hivatkozik a talajmechanikára és megnézte, hogy tudományosan mennyire alátámasztott. Mikor átnézte, kijelentette, hogy megoldottnak tekinti a kérdést, és elvonult boldogan. Hát ilyen főnökség volt a Bauxitkutatónál!  A férjem az uránosoknak is segített, mert bauxitkutatás közben térképen jelezte nekik, hogy hol van a bauxit egy részében urán. Ha látta a kőzeten, hogy van urán is, szólt az uránosoknak, hogy erre is kutassanak. Meg akarták fogadni, hogy segítsen nekik az uránkutatásban, másodállásban alkalmaznák. Elmentek a főnökséghez, de persze nem engedélyezték számára.

 

A férjem azzal a feltétellel ment az olajiparból a Bauxitkutatóhoz, hogy hamarosan lakást kapunk. A főgeológus rendes volt és azt mondta: ez természetes, most épül Almádiban egy társasház, és majd ott kapunk lakást. Arról volt szó, hogy egy éven belül megkapjuk, de majdnem három évig vártunk rá, mert hiába állt az épület, kiloptak belőle egy csomó anyagot, és nem haladt az építkezés. Végül 1966-ban költöztünk Balatonalmádiba, és 66 szeptemberében kezdtem tanítani a 2-es számú, Váczi Mihály Általános Iskolában. Pont akkor készült el az iskola, amikor odaköltöztünk. Még nevettem is, amikor az újságban láttam, hogy épül egy iskola Almádiban. Mondom: nézzétek, ezt nekem építik! Hát nem pont ott kezdtem tanítani? Akkoriban a Balaton parton állást kapni nagyon nehéz volt. Akkor voltam negyedéves a pécsi főiskolán, és nem azért, hogy fölvágjak, de négyes-ötösökre vizsgáztam. Én nem egy bukdácsoló valaki voltam, de a Balaton parton mégsem volt állás, még ipari iskolában sem. Akkor olyan szerencsém volt, hogy az egyik tanár néni gyesre ment, és szeptembertől decemberig matek-fizika tanárt kerestek helyettesítésre. Aztán ott fogtak. Irtózatosan nehéz általános iskola volt, közvetlen mellette volt a fiú nevelőotthon, a lakói 80%-a cigányok voltak. – Ó, azokat már ismerem Örkényből – gondoltam. 
Én fölsőben tanítottam, de ha egyszer nem volt tanító néni és véletlenül volt az embernek egy lukasórája, beküldték oda helyettesíteni. Egyszer bedobtak így harmadikba, de mondták, hogy vigyázzak velük, mert ez nagyon nehéz osztály. Már én is hallottam róla, hogy hetenként szöknek el innen a tanító nénik. Vettek föl mindig újat, ott volt egy hétig, aztán azt mondta, köszönöm, ebből ennyi elég is volt. Így hol volt tanító nénijük, hol nem, negyvenvalahányan voltak. Bementem én is, mondom, alsóba megyek, viszem magammal Fekete István: Vuk-ját. Gondoltam meglátom, hogy mit lehet velük kezdeni. Hát, tényleg volt minden ebben az osztályban, tejeszacskót húztak a fejükre a nevelős gyerekek, szórakozásból. Aztán lebújtak a pad alá, és onnan ugattak, mint a kutyák, hol egyik, hol másik helyen harsant fel a kutyaugatás. Mondom, ennek fele se tréfa… – Hagyjátok abba – kértem –, mert nagyon nagy baj lesz! Hitték is meg nem is, mert mindig megszöktek a tanító nénik, nem véletlenül. Megnéztem, hogy melyik a fő disznó, és láttam, hogy int a szemével erre-arra, ő vezényelt. Elkaptam a kölök nyakát, hogy itt fojtalak meg, mit képzelsz? Na, mondom, aki erre mer nézni, meg te is hátra, majd meglátod mi lesz. Nem mert. Csak ült, csönd volt. Mondom, ha tisztességesen megcsináljátok a feladatokat, akkor óra végén, a tízórai szünetben olvasok nektek. Ez meglepte őket, és akkor elkezdtem nekik a Vukot olvasni, nagyon tetszett nekik. Harmadikosok voltak, de az életben nem olvastak még nekik föl. Aztán ahányszor odakerültem, már ha megláttak kiabáltak: – Tanár néni, itt a Vuk? Tessék olvasni! – Itt van, de tudjátok: ha nincs kész a feladat, nincs olvasás. – Mi mindent megcsinálunk, mindent! – ígérték. És tényleg: tudtam náluk tanítani. Nagyon különböző színvonalú gyerekek voltak, és próbáltuk úgy összeállítani az osztályokat, hogy a javát valahogy mentsük. Én mindig a rohadt almákat kaptam meg, mert „hogy te azokkal bírsz”.Három ilyen osztályt vittem, válogatott csirkefogókat, öttől nyolcig. Akkor a sors megszánt, és kaptam kinti gyerekekkel egy jó osztályt, hát össze sem lehetett hasonlítani a munkavégzést.
Mindeközben a férjem Halimbán meg Nyírádon dolgozott, ott volt a Bauxit fő kutatási területe. A bányák feltárását és beindítását végezte. Jelezte, hogy igen nagy baj lesz, mert annyira vizesedik a bauxitbánya, hogy záporesőben dolgoznak az emberek, derékig vízben, és állandóan szivattyúzták be a Balatonba a vizet. Örvényesnél volt egy kis árok, és azon keresztül nyomták bele a drága karsztvizet a Balatonba. Azt javasolta, hogy más telephelyet kell keresni, mert nem szabad lejjebb menni a rétegbe. Ha lejjebb megyünk, még több vizet kell kiszívni, és a hévízi tó szintje is egyre csökken. – Ó, messze van az a Hévíz, nem kell vele foglalkozni – hangzott a válasz. – A sümegi hegyen – válaszolta a férjem – ezekkel az egyszerű emberekkel, akiknek ott szőlőjük van, beszélgettem és panaszkodtak, hogy már két éve nincs a kútban víz, nem tudnak permetezni, mert elszívja bánya. Már a Tapolcai tavasbarlangban sem lehet csónakázni, mert annyira csökken a vízszint. Később már azt jelezte, hogy Hévízen már azért fúrtak kutat, hogy pótolják az elveszett vizet a tóban, de az hideg víz volt. Várható volt, hogy hamarosan vége lesz a Hévízi tónak. Akkor azt találták ki, hogy egy betonkerítést építenek a föld alá, hogy a víz azon ne jöjjön át. Azt mondta a férjem: – Ezt hogy képzelitek? Az óriási hidrosztatikai nyomással szemben, ha ti odatesztek egy kis betonfalat, a víz azt úgy ellöki, mint a semmit –. Akkor történt, hogy a sok stressztől szegény infarktust kapott, így kényszerült 1973-ban, 46 évesen rokkantnyugdíjba. A bauxitkutatás szempontjából pedig az lett a vége a történetnek, hogy amikor már nem lehetett eltussolni a jeleket, akkor kezdték pedzegetni, hogy be kell szüntetni a bauxitbányászatot Halimbán, mert igen nagy kár lesz a Hévízi tóban és a földalatti vizekben. Aztán a rendszerváltáskor ez meg is történt. Tapolcán működött még egy darabig egy bányászati központ, de csak irodák. Így lett vége a bauxitkutatásnak és kitermelésnek Halimba és Nyírád térségében.
Amikor Almádiba kerültünk, Zsuzsa lányunk az 1-es iskolában lett nyolcadikos, és a két kisebb is oda járt. Zsuzsi a Lovassyba jelentkezett, az egy nagyon jó gimnázium volt Veszprémben. Akkor indult ott egy speciális matek tagozat, és onnantól aztán kétévente egy-egy Vörös gyerek beesett a specmatra. Mindhárman ott érettségiztek. Zsuzsink az érettségi után számítástechnika szakra akart jelentkezni, ami a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán indult, de aztán a hiúság győzött: az osztálytársai nagy része egyetemre ment, és presztízsveszteség volt, hogy ő, aki az egyik legjobb volt, csak főiskolára. Végül villamosmérnöknek jelentkezett a Műszaki Egyetemre, műszer szakra, digitális berendezés ágazatra, ami nemcsak számítástechnikával foglalkozott, hanem orvosi műszerekkel és minden egyébbel. Így rengeteg kitérővel, és sok más diplomával a számítástechnika lett az élete nagy része. Zolink vegyészmérnöknek ment a Veszprémi Egyetemre, de munka mellett elvégezte a matematika szakot is Szegeden majd Debrecenben. Hiába kémikus, de a matematika a fő irányvonala, mindenféle sejtéseket próbál megoldani. Katink szintén matematikai beállítottságú, ő is a Veszprémi Egyetemre ment továbbtanulni, egy félreértés folytán először a vegyész szakot végezte el, aztán a számítástechnikát is. A vegyészmérnöki oklevelét nem használja, számítástechnikával foglalkozik.
Amióta pedagógus lettem, sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne az oktatást megjavítani. Annyira tönkre volt téve, alapjaiban volt beteg. Szerintem ez egyszerűen azért van, mert nincs számonkérés. Fontosnak találtam, hogy a törzsanyagot mindenki megtanulja, mert anélkül nem tud továbblépni. Gondolkodtam, hogy hogyan lehetne megoldani, hogy a diákok tudása mindig, minden nap számon legyen kérve, mert az, hogy egyet-egyet olykor feleltetek, az esetleges visszajelzés. Olyan módszer kellene, ami nem esetleges. Ezt úgy értem el, hogy minden óra elején volt egy írásbeli beszámoló. Két csoportnak 2-2 példa, amire kaptak öt percet. Ezt én minden nap kijavítottam, lepontoztam. Összeadtam a pontokat, összesen ennyi a megszerezhető, ennyi az elért, ennyi százalék. Mindig oda volt írva, hogy hány százalék volt a teljesítménye. Ugyanez a szóbelinél, és a diák mindig tudta, most ilyent kapott, olyant kapott, nem titokban ment, és a végén összeadtam. 90% volt az ötös szint, 75% a négyes, 30% körül volt a kettes szint. Ez így minden órán felelést biztosított mindenkinek és egyforma anyagból, nem az volt, hogy „tőlem milyen nehezet kérdezett, tetőled meg a könnyűt”, szóval az anyag is egységes volt és ismétlő rész is volt benne. Nagyon jó eredményeket értem el, a diákjaim amikor továbbtanultak, kettes matematika és fizika jeggyel mentek és félévkor ötösöket kaptak az új iskolában. Mindenki javított inkább, mint hogy rontott volna. Az igazgatóm, aki szintén matfizes volt, biztatott, hogy ezt meg kell írni. Meg is írtam „A fizikatanítás módszertana” című havi szakmai kiadványnak, és meg is jelent. Öt-hat tanár jelentkezett nálam az ország különböző pontjairól, hogy őket érdekelné a módszerem, és küldjem el az anyagot, mert szeretnék kipróbálni, többek között az almádi 1-es iskolából is egy tanár. A kollégái, amikor ezt megtudták, ódzkodtak tőle. – Milyen módszer? Azt, amit a Zsuzsa dolgozott ki? – Azt mondták, ha tőlünk ilyet kívánnak, holnap már itt se vagyunk. – Ennyi pénzért? Túl sok munka lenne –. Szóval a pedagógusok nagyon lusták ám.

Aztán a kontraszelekció is nagy problémát jelentett, sokszor akinek kettes érettségije volt, és nem jutott eszébe jobb, elment tanító néninek, mert oda még fölvették. Egyszer eljöttek hozzám a kollégák panaszkodni, hogy Zsuzsa néni, az újonnan felvett tanító nénik nem is köszönnek nekünk. Bejöttek a tanáriba, lepakoltak, és egy szót se szóltak. – De hát miért énnekem szóltok? – kérdeztem. Mondjuk minden miatt nekem szóltak... Gondoltam, megfigyelem őket. Másnap tényleg jönnek be, kicsapják az ajtót, rakodnak, annyit se mondanak, hogy jó napot, hát tényleg nem köszönnek. Valahogyan mégis meg kéne őket nevelni, de hogyan? Másnap ismét beléptek tanáriba köszönés nélkül, erre nagy hangon mondtam: – Jó reggelt kívánok mindenkinek, ugye szép időnk van, stb. – Jajj, Zsuzsa néni, észre sem vettünk – szabadkoztak. Onnantól nem volt többet probléma, de ha nem szólok, szerintem máig se köszönnek.
Bár sok szempontból nem voltunk egy platformon, de nagyon becsültem Pozsgay Imrét, 1980-82-ben ő volt az oktatási miniszter. Ő verekedte ki, hogy mivel a pedagógus is ember, neki is lehessen minden második szombatja szabad. Már a takarítónőnek is volt szabad szombatja, de a pedagógusnak még mindig nem. Ezt a kedvezményt óriási viták árán érte el. Aztán még valamiben képviselte az érdekeinket. Rengeteg fölösleges, nem pedagógiai munkát sóztak a tanárokra, kezdeményezte, hogy ezeket mind le kell onnan vagdalni, és mindjárt nem lesznek túlterheltek a pedagógusok. Például nekünk kellett az orvosi rendelőnek az oltási lapokat kitölteni, hogyha megy az osztály, minden adat ki legyen töltve, a rendelőben csak az oltást kelljen beadniuk. Sok munka volt, holott pont erre volt a védőnő. Aztán a takarékbélyeg. Az OTP azt kérte: áruljuk az ő bélyegjeiket, hogy szoktassuk takarékosságra a gyerekeket. Hát azt ki csinálja? A pedagógus. Akkor a személyi igazolványt hetedikben a pedagógus intézte. Töltsön ki mindent, készen vigye oda, aztán majd ők aláírják. Nem tudom megmondani hirtelen, hogy még hány ilyet lőcsöltek ránk, amihez semmi közünk nem volt. Pozsgay akkor azt mondta, hogy ezeket igenis vegyék át azok a szervek, akikre tartozik, és máris könnyítettünk a pedagógusok munkáján, rögtön nem lesznek annyira túlterhelve. Nagyon örültünk ennek. A mi iskolánk eléggé lázadó volt, tekintve hogy ott voltam. Ment az igazgatónőnk a Veszprém megyei igazgatói értekezletre, amit Pap János, Veszprém megyei főtitkár tartott. Egy lehetetlen, sötét alak volt, ő végeztette ki 1958-ban Brusznyai Árpádot is. Mindenki félt tőle, mert ha valaki vitatkozni akart vele, benyúlt a zsebébe, és odatette a pisztolyt az asztalra. Ez az érvem – mondta. Pozsgay nyilatkozata után Pap János összehívta az iskolaigazgatókat, hogy megkérdezze: mi a véleményük Pozsgay állásfoglalásáról. Azt mondja a mi igazgatónk: a miniszter is azt mondta, és mi is úgy döntöttünk, nem a mi dolgunk ezeket a munkákat elvégezni. Az igazgatónk nagyon elkeseredve jött haza, és elmesélte, hogy a sok kis begyulladós igazgató viszont beijedt, és úgy döntöttek, hogy majd mégis megoldják ezeket a feladatokat. A fejemet fogtam, hogy Jézusom, már megint itt tartunk! Azt mondta: képzeld, mi vagyunk a fekete bárány. Kapott Pap Jánostól hideget-meleget, hogy érdekes, a megye minden iskolája meg tudja oldani ezeket a feladatokat, egyedül ez az iskola nem, ez förtelem! És akkor most mi lesz? – kérdeztem.  – Kénytelenek leszünk ezeket mégis mi megoldani – mondta. – Ne haragudj, de ebben rám ne számíts. Ha a miniszter egyszer azt mondta, hogy nem vagyok köteles, akkor nem vagyok köteles!– Volt egy kommunista jelölt tanító néni, aki azt mondta: – Én azért a bélyegeket vállalom –. A másik hülye is megszólalt: – Én meg az oltási íveket fogom kitölteni –. Szóval szépen elosztották, ki ezt csinálja, ki azt, ki amazt. Aztán a vesztes én maradtam, mert azt mondták, hogy a személyi igazolványok íveinek kitöltését hetedikben, azt csináljam én. Amúgy is én vagyok az ifjúságvédelmi felelős, mert én vívok meg a szülőkkel, meg mindenkivel, ha kell. Így a végén mégis az a nyakamban maradt a személyi igazolvány intézése, de azért mondtam nekik: rajtatok nem lehet segíteni. A miniszter könnyíteni akarta a munkátokat, ti pedig cserbenhagytátok, mert nem voltatok képesek kiállni saját magatokért.
Akkoriban próbálták az eocén programot elindítani, ami a hazai szénvagyon minél szélesebb körű felhasználását jelentette. Ez új bányák és erőművek nyitásával járt volna. A férjem benne volt a közepéig körülbelül. Amikor befejezték, ő már régen rokkantnyugdíjas volt. Egyszer csak kap egy meghívót, hogy menjen Veszprémbe, az eocén programmal kapcsolatban. Kiderült, hogy jutalmat adnak.

 

Felterjesztették azokat, akik az eocén programban részt vettek, azonban eredetileg őt kifelejtették a listáról, valószínűleg azért, mert már rokkantnyugdíjban volt. Azonban valaki, máig se tudjuk, hogy ki, kifogásolta, hogy hol van Vörös Zoltán neve? Amikor hazaért a férjem, kivett a zsebéből egy kis piros bársony tokot, hát egy arany nyakláncot vett nekem, ami pont 10 ezer forint volt, amit jutalomként kapott a tevékenykedéséért. Ez körülbelül öthavi fizetése volt. Örök lovag volt, változatlanul. A mi életünkben az volt a fantasztikus, hogy akármit csinálhattak velünk, az életünket nem tudták tönkretenni, mert olyan komplementerei voltunk egymásnak, és olyan szépen éltünk, hogy minden kárpótolva van, minden disznóság, amit ki kellett bírni, elviselni, mert érdemes volt. Az ilyen ember olyan ritka, mint a fehér holló.
A férjemnek hosszú nyugdíjas évei voltak, mert nagyon korán kényszerült rokkantnyugdíjba. Olykor dolgozott tudományos munkákon, ha valami megragadta, olvasott, adatot gyűjtött hozzá, kísérleteket végzett otthon. Balatonmárián van egy 400 négyszögöles telkünk, és a nyugdíjas éveiben az volt a fő tevékenysége, hogy azon megtermelte a család gyümölcs- és zölsdégszükségletét.

 

Ősszel mindig volt egy családi összejövetel, ahol összeszámolta, hogy hány mázsa akármi termett. És akkor olyan jó zalaian sorolta: 1 „mózsa” eper, két „mózsa” krumpli, és nagyon büszke volt, mert volt olyan év, amikor 28-29 mázsa termény jött össze. Rengeteget szitkozódott, mert nem volt kocsija senkinek a családban, így postán küldte az ellátmányt, almát, körtét, zöldséget, dobozokban. Kati Dunaújvárosban lakott, Zsuzsi Kazincbarcikán, Zoli Székesfehérváron, és meg kellett címezni a csomagokat. Mindig bosszankodott: – Miért nem tudtok ti Érden lakni –? Azonban télre is kellett találni valamit neki, és akkor azt találtuk ki, hogy a Győri Kötöttárugyárban eladták a rosszul sikerült kötésdarabokat géptörlő rongynak, amit nagyon olcsón meg lehetett venni. Ő azokat felbontotta, majd megkötötte síkkötőgéppel az egyszerű részeket, én meg a flancosabb részeket. Így a családból karácsonyra minden gyerek, vő, meny, unoka gyönyörű pulóvereket kapott. Akkor valahogy megelégedett az életével. Meg nyáron lent voltak a gyerekek a Balatonon, az unokák két hónapot, és ott apaszerepben volt, főleg Zsuzsinál, mert négy fiú mellé nem volt apa. Próbált pótapa szerepben lenni: biciklit szerelni, vinni őket fürdeni a Balatonra, felelősségtudatos nagypapa volt. Meg kell mondjam, nagyon szerették az unokák.
A 80-as évek második felében történt, politikailag már enyhébb szelek fújdogáltak, amikor Pestről, a magas minisztériumból lejött hozzánk egy úriember. Mondták, hogy a pont 2-es iskolába akar jönni. Borzasztó hírünk volt, hogy az egy ellenálló iskola, mindig okoskodnak, mindig valami újat akarnak. Megérkezett és előadta, hogy azért jött, hogy meghallgasson minden panaszt, változtatási javaslatot. Ott ült a sok pedagógus, de mindenki hallgatott, mint a csuka. Mondom, annyi panaszom van, hogy nem igaz, ha nem meri senki, én majd elkezdtem. És akkor megkérdeztem: hallott maga már arról, ahogy valakinek kétféle átlagbére legyen? Azt mondja, ilyen nincs. Mondom: nyugodjon meg, van. Mondom, mindig úgy számolnak a pedagógusnak, ami őrá nézve hátrányos. Amikor tanítási időszak van, ez idő alatt van túlóra, helyettesítés, jönnek plusz pénzek, és ugye akkor a havi bére magasabb a tanárnak, mint az átlagbére. Ez megy 10 hónapig. Utána nyáron nincs túlóra, semmi, csak az alapfizetést kapja a pedagógus és mást nem. És képzelje el, ilyen alapon kétféle bért számolnak nekünk. A táppénzt mindig az alapbér után számolják, amikor alacsony a bér, ami önöknek jó, de ha a menzadíjat kell számolni, meg a gyerek kollégiumi díját, akkor a tényleges kifizetést veszik alapul. Ez pedig egy tisztességtelen dolog. Erre a pedagógusok szája is kinyílott, hogy igaza van a Zsuzsának és én is a gyerekem után… – kezdték mondani a példákat. Mindent följegyzek, és mindennek utána járok – mondta. De mondom: – Tudok ám még sok mindent mondani, ami biztos meglepi. Itt van például a menza.  A pedagógus nem vihet haza ennivalót a menzáról, éthordóban. Kérdem, miért? Mert hátha többet tesz bele a konyhás néni abba az éthordóba, mintha tenne esetleg egy tányérra. Én azt hallottam, hogy a Pesten dolgozó gyári munkások akár vacsorát is rendelhetnek ily módon. Mégis egy kis könnyebbség az életében, hogy a családnak ne kelljen minden nap főzni, nálunk meg még a saját kosztját sem viheti haza. Azt mondja, ő ilyet még nem hallott. Vagy a következő: az iskolaorvos. Minden szerdán fél 8-tól 8-ig rendel, gyerekeknek. Vannak kollégák, akik szednek valamilyen gyógyszert, itt kiírhatnák nekik, de az iskolaorvos nem írhat nekik receptet. El kell menni a rendelőbe, ahol százával állnak délután. Az csak írt, írt, és mondta, hogy mindezeknek utána fogok járni. Soha nem láttuk többet, úgy elmenekült, mintha ott sem járt volna.
Én sosem ijedtem meg, és mindig kinyitottam a számat. Talán azért is történhetett meg a következő eset. A férjem mindig eljött elém az iskolába.  A kollégáim így ismerték őt, és nagyon megszerették. Akkor volt új módi, hogy az iskola belülről választhat igazgatót, mert addig kijelölt igazgató volt, „tetszik, nem tetszik, ez van” alapon. Mondták a kolléganőim neki: – Zoli bácsi, nekünk megvan, hogy kit választanánk. – Tényleg? Csodálkozott, mert látta a készletet, nehéz lett volna ott alkalmas jelöltet találni. Kérdezi: – És kit választottatok? – Hát a Zsuzsa nénit. – Mármint az én feleségemet? – Igen. – Ez eszetekbe ne jusson, mert úgysem vállalja el –. Amikor megtudtam, mondtam neki, hogy jó, hogy időben lebeszélted őket, mert el nem vállaltam volna, semmiért. Szerintem nem szabad saját tantestületből választani, mert a választott annyi stiklit ismer, minden szennyet. Ha kívülről jön, nem is tudja a sok évre visszamenő történeteket, és nem kell ilyenekre tekintettel lennie.
A rendszerváltás után, 91-ben volt valamikor, kapott is 56-os emléklapot. A veszprémi megyeházán volt egy 56-os megemlékezés, és érdekes volt, mert őt, mint Almádi 56-ost ünnepelték, mivel Almádi lakosok voltunk. Hárman voltak mindössze Almádiból, hogy ők az 56-os hősök. Egy vörösberényi orvos, még valaki, akiről sosem hallottam és a férjem. Azt nevettük, hogy mindenki később keveredett Almádiba, mégis azt mondták róluk, hogy ők az Almádi hősök. Nem mondom, nagyon megadták a módját az emléklap átadásnak, és azért ez is valamiféle rehabilitáció volt.
Zsuzsinknak négy fia van, a legidősebb állatorvos, zoológus és jogász végzettségű, ő most a magyarországi élelmiszerlaborok engedélyezését végző hivatali részleg vezetője és az összes magyarországi referencialabor vezetője. A felesége közgazdász, van egy fiuk meg egy lányuk, alsóba járnak. A második fiú, csillagász, jelenleg a KFKI-ban PhD hallgató, átlandolt fizikusnak. A harmadik fiúnak informatikus-közgazdász végzettsége lenne, de csak abszolutóriuma van, és kijelentette, hogy ő farmer lesz, úgyhogy most teljes mellszélességgel tanulja a biokertészet. Csallóközi lányt vett feleségül, úgyhogy Szlovákiában laknak. Tanító néni a felesége, most várják a babát. A legkisebb fiúnak még érettségije sincs, melléjárt az iskolának, számítógép szerelői meg biztonságtechnikai szakmája van, Bicskén dolgozik elektronika szerelőként. Özvegyasszonyt vett el, aki hozott egy fiút, és van még két kislányuk. Katinknál is három gyerek van, van két kislány meg egy fiú. Ugye ő Németországban dolgozott informatikusként sok évig. A férje földmérő, ő itthon tartotta a frontot, és a fiú nem is volt hajlandó kint egyetemre járni, vad magyar. Német nyelven végezte a Műegyetemet, de Magyarországon dolgozik. A két kislány, akik kint végeztek, német fiúkhoz mentek férjhez. Végig kitűnő tanulók voltak, nagyon csinosak. Az egyiknél két kislány van, Frankfurt mellett laknak, a másik Münchenben lakik, ott két kislány van, meg egy fiú. Így ugye már két unokám elveszett…

 

Zolink gyerekei közül az egyik sajnos megint elveszett a részünkre. Fizikusként végzett az ELTE-n, és utána doktorandusz volt a KFKI-ban. Egy amerikai versenyt nyert, nagyon nagy fej. A Gyurcsány-érában egyszer csak közölték vele, hogy holnaptól kezdve egy fillér ösztöndíjat nem kap. Járhat a KFKI-ba, dolgozhat ott, évi hatmillió forint az ára. A fiunk is egy jobboldali érzelmű ember, ezért történhetett ez vele. Erre rögtön visszaírt Amerikába, hogy menne, így egy évig kinn tanult a Pittsburgi Egyetemen, kint is végzett. Utána két helyre adta a be a pályázatát, az egyik az ausztriai Innsbrucki Egyetem, a másik meg a londoni Cambridge volt. Mindkét helyről kapott ajánlatot, hogy fölvennék tanítani. Megnézte a Cambridge-t, nem csúnya, de annyira zárt meg a gyerekeknek nem lenne jó. Így Innsbuckot választotta. Neki kellett megszervezni a lézerfakultánst és a laboratóriumot, és tanított is. Aztán elment egy vállalathoz, kutatónak, Kufstein mellé, ma is ott dolgozik. Zolink másik fia most egyetemista, az ELTE-n tanul, másodéves kémikus hallgató.

 

88-ban mentem nyugdíjba, és a férjem 2005-ben, 79 éves korában halt meg. Ma is Balatonalmádiban élek, de ha jön a tavasz, rohanok Máriára, a nyaralóba. Ott a kiskert, ahol dolgozgatok és a kis nyaralónk. Én ott mindig egyedül vagyok, szokták kérdezni, hogy nem félek-e? De nem, én nem vagyok félős. Pedig ameddig a szem ellát, magam vagyok, lenn a Balaton, szemben a vasútvonal és senki sehol. És ez olyan jó! Úgy csinálok, mintha embergyűlölő volnék, de jól érzem magam, hogy nem kárálnak a szomszédok. November közepe körül szoktam beköltözni, a telet meg az Almádi lakásban töltöm. A szomszédban van minden, a hentestől a piacig, annyira a közepén lakunk, nagyon jó helyen. Télen ideális, mert télen Márián a madár se jár.

 

Az interjút 2016-17-ben készítette, valamint a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.