Tökéletesen ködös fogalmaink voltak a Nyugatról. Az ember úgy képzelte el, mint egy ideális Magyarországot. Minden úgy van, mint Magyarországon, csak éppen minden rossz jóra van fordítva. Nemcsak kolbászból van fonva a kerítés, hanem amit mondanak, az mind igaz. Mivel otthon minden hamis volt, itt ennek is az ellentettje van. Volt a reklám, hogy „OMO lave plus blanc”, tehát az OMO fehérebbre mos, akkor ez igaz, és akkor Anna OMO-t vett, és azzal mosott. De az otthoniakban is hasonló hamis kép volt Nyugatról, és arról is, hogy mi hogy élünk itt. Volt, aki például Leica fényképezőgépet kért tőlünk, vagy a Bechstein zongorájába egy teljes belsőt. Miközben mi nagyon szűkösen éltünk. Gyuritól hivatalosan kevés fizetést kaptam, és ez volt az egyetlen referenciám. Így amikor itt Párizsban dolgozni kezdtem és a fizetésről kérdeztek, nagyon alacsony összeget kértem. Ennek ők nagyon örültek, és hosszú ideig tartott, míg rájöttem, mi az oka, és aztán tisztességesen fizettek. De ezt a szegénységet nem éltük meg teherként.

Tehát a XIX. kerületben laktunk, egy proli környéken. Szomszédságunkban volt a Quartier de la Goutte-d’Or, az Aranycsepp Negyede, ahol arabok laktak. Akkor dúlt az algériai háború, sokan nem mertek odamenni. De soha semmi felfordulást nem tapasztaltunk. Tökéletes rend és csend volt. A házban többnyire nyugalmazott proli házaspárok laktak, akik egyébként éles szemmel figyeltek bennünket. Horgolt függönyeik voltak, lyukakkal, amelyeken a nénik állandóan kikémleltek az utcára. Én ezt a lakást nagyon szerettem. Az első saját lakásunk volt. Anna viszont nagyon egyedül érezte magát. Tulajdonképpen csak a családdal volt kapcsolata, na meg Bálint Bandival. A család Anna nagynénjét és nagybátyját jelentette, akik még legálisan jöttek ki, és a két unokatestvérét: Balkányi Jucit, aki agysebész volt, és Balkányi Zsuzsit, aki grafikus volt és rézmetsző. Nekem pedig Czitrom Pali unokatestvérem élt itt a szüleivel, akikhez nagyon gyakran jártunk, Anna meg sok időt töltött a nagynénjénél. De egyébként nagyon kevés kapcsolatunk volt. Van egy régi mondás: az emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a baráti kör gyakran nem választás eredménye, hanem attól függ, hogy kik emigráltak ugyanakkor és ugyanoda. Az ötvenhatos emigrációban mi rengeteg embert ismertünk, de francia kapcsolatunk alig volt.

Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás. Úgyhogy a postásnak egy szavát sem értettük, és ő sem értett bennünket. A franciával én jól boldogultam, a szaknyelvet meg hamar elsajátítottam. Anna egy hangot nem beszélt franciául, úgyhogy ő beiratkozott az Alliance Française-ba, ahol arra vannak specializálva, hogy külföldieket tanítsanak franciául. Oda járt néhány hónapig, az alapot megkapta, aztán a többit fölszedte.

Ville-d’Avray-ben, Párizs egyik peremvárosában vettünk ki két albérleti szobát. Én hétvégenként jártam fel Saarbrückenből. Anna beiratkozott az Alliance Française-ba, hogy megtanuljon franciául. Anna egyik unokatestvére, Balkányi Zsuzsi, aki rézmetsző volt, a XIX. kerületben, Párizs északi határán élt egy házban, ahol több lakás is volt. Zsuzsi megkérte a tulajdonosnőt, ha valamelyik kiürül, akkor azt adja nekünk. Ez azért volt fontos segítség, mert Párizsban már akkor is borzasztó rossz volt a lakáshelyzet. Ez a ház valamikor postaállomás volt, méter vastag falakkal. Gyönyörű régi tölgyfa hajópadló. A lakás, amit kaptunk, két szobából állt, a második vagy harmadik emeleten tán. Az ember rögtön az első szobába lépett be, amelyet piros kőpadló borított, ezt itt úgy hívják, hogy tomette, égetett kerámia, hatszögletű lapokból állt. És abból nyílt a szoba. Előttünk egy rongyszedő néni lakott ott, akinek a rongyokat fajta szerint kellett osztályozni, és valamennyire ki kellett lötykölni a kosztól. És aztán felakasztani, megszárítani. Ehhez szárítózsinegek kellettek, úgyhogy a fal tele volt szeggel, mert ott húzta ki ezeket a spárgákat. Én akkor még Saarbrückenben dolgoztam, Anna már itt volt, és ott lakott a peremvárosi lakásban. És onnan járt be rendbe hozni ezt a lakást. Bálint Bandi, aki már akkor kint volt, és Epinay-ben élt, nagyon kedvesen segített benne, gipszelt, tapétát vakart, mindent, amit kellett. Én meg hétvégenként feljártam, és csináltuk együtt. Ez 59 elején volt.

Saarbrückenben marginális helyzetben voltunk. Saarbrücken egyetemi város, és van opera és minden nyavalya, szóval bizonyára lehetett volna kapcsolatokat szerezni. De Gyurinak sem voltak baráti kapcsolatai, neki csak üzleti kapcsolatai voltak. Ezért is voltam én olyan fontos a számára. Mi pedig ezt teljesen átmeneti szituációnak tartottuk, és nem is próbáltunk semmiféle kapcsolatot szerezni. Teljesen elszigetelten éltünk. Aztán egyre feszültebbek lettünk. Anna állandóan el akart jönni, és nem tudtuk, hogyan szabaduljunk ki ebből a helyzetből tisztességesen úton. Lelkileg nagyon sokat segített nekünk Anna egyik unokatestvére, Balkányi Sári: pszichoanalitikus volt, és akkor már Londonban élt. Többször átjött, és Anna is többször átment Londonba Péter bátyjához és az anyjához. Gabi, Anna másik bátyja Amerikában élt, hívott bennünket, de oda nem akaródzott mennünk. Párizs volt a cél, főleg Annának. Nekem ebben kevésbé voltak preferenciáim. Bár nekem is volt itt családi kapcsolatom, Czitrom Pali unokatestvérem. Végül Anna felköltözködött Párizsba.

Honvágyam nem volt soha. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy visszajöjjek ide. Nosztalgia az volt, persze

Azok, akik valamilyen diplomát szereztek, sokkal könnyebben találtak maguknak fórumot, életformát, egzisztenciát. A kétkezi munkások vagy műszaki emberek esetében ez már nehezebben ment. Ők jellemzően nem tudtak tökéletesen megtanulni franciául, tehát nem is igazán fogadták el őket. A francia nagyon furcsa nép. Aki nem beszél tökéletesen – nem jól, hanem tökéletesen – franciául, azt kicsit lesajnálják. Persze, ha világhírű vagy, az más. Ellenkező esetben annyira kell tudni, hogy még a kiejtésén se vegyék észre, hogy külföldről jött. Nekem még húsz év után is összesúgtak a hátam mögött, hogy ez valami jugoszláv… Mert az, hogy magyar valaki, végképp fölfoghatatlan volt a számukra. Nekem előnyömre szolgált, hogy a feleségem francia volt. Tehát a baráti kör eleve franciákból tevődött össze, így olyan hétköznapi szokásokat, hagyományokat, életmódot ismertem meg, amit magyarkodva biztosan nem tapasztalhattam volna meg. Nagy szerencsém volt abban is, hogy többször váltottam munkakört, különböző dolgokkal foglalkoztam, a filmen túl az optikával, aztán a kereskedelemmel, így egy csomó szaknyelvet is megtanultam. Nekem sikerült beilleszkednem, de hangsúlyozom: azért, mert a feleségem francia volt. De azért, mert külföldi voltam, fenntartásokkal viseltettek irántam. Még meg is sajnáltak. Sőt segítettek is. Mindaddig, ameddig el nem jutottam arra a társadalmi szintre, ahol ők voltak. Na, akkor már kezdtek furcsán nézni rám. És ha netán föléjük emelkedtem, azt már nem tudták elviselni.

Én úgy látom, hogy elsősorban azoknak sikerült beilleszkedniük, akik diákként kerültek ki 56-ban. Mégpedig azért, mert a különböző nemzetközi szervezetek segítségével folytathatták a tanulmányaikat, következésképpen szereztek francia diplomát, és ezzel automatikusan bekerültek az establishmentbe, abba a környezetbe, ahol egyébként Magyarországon is megvetették volna a lábukat. És ez anyagilag is egy kaszttal följebb emelte őket az átlagembernél. Sőt messzire följebb, ami persze segítette a beilleszkedésüket.

nagy jelentőséggel bírt a Magyar Nyelv és Kultúra Franciaországi Baráti Köre. Ez egy fórum volt, különböző írókat, költőket, művészeket hívtunk meg, illetve szerepeltettünk havonta egyszer, pontosan azért, hogy ápoljuk a magyar nyelvet és kultúrát a magyar diaszpórában. Hiszen Párizsban és környékén több ezer magyar élt. Ezt egy háború előtti emigráns, Kemény Mihály szervezte. Victor Vasarely és Cziffra György mellett patronáló alapító tagja volt Michel Gyarmathy, aki még a háború előtt megvette a Folies Bergère mulatót. A Magyar Nyelv és Kultúra Körének lettem aztán később, a hetvenes évek vége felé a titkára. Ott ismerkedtem meg Kende Péterrel, Márton Lászlóval, Fejtő Ferenccel és még sok más emberrel. De azt is el kell mondani, hogy ezeken a fórumokon apránként, főleg a nyolcvanas években megjelentek a magyar konzulátus és a Magyar Intézet tagjai. Nyilván nemcsak azért, mert annyira érdekelte őket, ahogy Bánffy György elmondja a Halotti beszédet, hanem mert látni akarták, hogy mi történik ott, ki mit mond, milyen kapcsolataik vannak. Persze az a huszonöt-harminc értelmiségi, aki a prímet vitte, mindegyik társaságban benne volt. Mögöttük volt még száz-százötven vagy kétszáz másik, akik Párizs különböző fórumaiból, illetve a társadalom különböző szintjeiről jelentek meg. De mivel ezek leginkább értelmiségi rendezvények voltak, ide szökött idegenlégiósok nem igazán kopogtak be. Ők a Magyar Katolikus Misszióba jártak, vagy pedig a Magyar Házba. Ott lehetett verekedni. A lényeg az, hogy ezek a fórumok egyrészt nyitottak Magyarország felé, másfelől pedig összefogták a Párizsban élő magyar emigráció tagjait. A rendszerváltás után pedig a Magyar Intézet próbálta összehozni a magyar kulturális fórumot.