A bátyám, János tehetséges hegedűsként indult. Volt egy – ha nem is magyar, sokkal inkább orosz zsidó – tradíció, hogy a gyerek tanuljon zenét, aminek köszönhetően egy csomó fiatal hegedűs jelent meg, Hubermantól kezdve egészen Gidon Kremerig. Ez egyben a szociális felemelkedés útja is volt. Hogy ez a szüleimnél pontosan hogy volt, nem tudom. Azt sem tudom fölmérni, mennyire volt tehetséges Jancsi. Volt egy ismerős család, Bihariék, akik a lányukat szintén hegedűre akarták taníttatni, úgyhogy a szülők úgy döntöttek, mind a két gyereket fölküldik Pestre. Zathureczkynél tanultak, ő volt akkor „a nagy magyar hegedűs”, és persze tanított a Zeneakadémián. Ez előkészítő év lett volna a zeneakadémiai fölvételhez. Jancsi a nagyszüleimnél lakott, és anyám gyakran fölment hozzá. Aztán Jancsi beteg lett és visszajött, csontig fogyva, anorexiásan. Nem tudom, mi történt, mi volt olyan traumatikus, hogy ez volt az egyetlen kiút. Azt tudjuk, hogy egy hivatásos zenész hétköznapjai gyötrelmesek. Előbb azt hitték, valami szomatikus problémáról van szó, gyomorbaj, savhiány, mindenféle. Abban a korban még nem ismerték ezt a betegséget, nem tudtunk az anorexiáról semmit sem. Anyám próbálta titkon táplálni Jancsit: narancsot vett, kicsavarta, és titokban szőlőcukrot kevert bele, mert az sokkal kevésbé édes, mint a cukor. De a bátyám rájött, és botrány belőle. Rémes volt. A család élete fölé tornyosult ez a betegség. Anyám teljesen tönkrement. Én akkor nem tudatosítottam magamban, de most, visszatekintve, tulajdonképpen rossz néven vettem mindezt anyámtól is, meg Jancsitól is. Mindkettőjükkel nagyon ambivalens lett a viszonyom. Nehezteltem anyámra, hogy elhanyagol a bátyám javára. Ez a betegség rendkívül nyomasztó valami volt, az egész családi légkör megfagyott. Amilyen nagyon szeretetteljes – bár bizonyos értelemben puritán – volt addig, annyira fagyott lett.

Végül Jancsi elkezdett egy analízist, ami elég sikeresnek bizonyult, egyre jobban lett. Aztán az orvosa tanácsára elköltözött tőlünk, és éppen ezekhez a Bihariékhoz ment, akiknek a lánya szintén hegedűs volt. Folytatta a hegedülést, és nagy sakkozó volt. És ennél a baráti családnál élt egészen addig, amíg elvitték munkaszolgálatra. Itt ugrom egyet az időben: minket közben elvittek. Jancsi a háború végén az alakulatával az osztrák határon volt, és a bajtársaival hazafele indult. De az oroszok elfogták. Elkerült az Ókirályságba, a Kárpátokon túlra, Foksányba, egy nagy gyűjtőtáborba, majd onnan Sztálingrádba vitték, ahol két és fél esztendőt töltött orosz hadifogságban. Ahol nagy hasznára volt a hegedű. Mert valahonnan organizáltak, szereztek hangszereket. És volt a táborban több zenész is. És valahonnan megszerezték Richard Strauss Till Eulenspiegeljének partitúráját. És ebből kimásolták a szólamokat, mégpedig, azt hiszem, régi cementeszsákokra, mert papír egyébként nem volt. És alakult egy tábori zenekar. Úgyhogy a zsidó, szász és persze magyar, meg mit tudom én, mindenféle hadifogolyból összeszervezett tábori zenekar a Till Eulenspiegelt játszotta Sztálingrádban. És ezzel turnéztak is. Úgyhogy neki viszonylag jó dolga volt. Aztán nagyon későn került haza, mert előbb hazakerültek a magyarok, aztán a románok, de az erdélyi–magyar–román–zsidó nem volt kategória. Gondolom, Jancsi magyarnak vallotta magát, de ez valahogy nem stimmelhetett, mert nagyon későre került haza. Azt hiszem, 47-ben végén vagy 48 elején. Aztán Kolozsváron beiratozott a Bolyai Farkas Egyetem magyar–pszichológia szakára, és el is végezte. Tanársegéd lett a magyar szakon, amíg nem rúgták a származása miatt. Egy darabig tanított egy fogyatékosok számára fenntartott intézetben, aztán üzemi pszichológus volt, majd orosz fordításokat csinált. És sokat zenélt. Kolozsváron élt, megnősült, született egy fia, aki mérnök lett, most Kanadában él.

Mi zsidó középpolgári család voltunk, viszonylagos anyagi jólétben. Soha vagyonunk nem volt, de jó körülmények között éltünk. Erdély akkor még sokkal paternálisabb volt, mint Magyarország. Volt legalább fél évszázad eltolódás. Úgyhogy a klasszikus modell az volt, hogy egy polgárcsaládban a gyerekek mellé kellett egy gyereklány, egy Fräulein. Mi magunkat zsidó vallású magyaroknak tekintettük. Magyar anyanyelv, magyar könyvtár, magyar olvasás – szóval magyarok voltunk. A gyereklány pedig német, pontosabban szász. Ezek a lányok általában kispolgári családból jöttek, és idővel megtanulták, hogy kell egy háztartást vezetni, és pénzt gyűjtöttek a kelengyéjükre. Emlékszem egy Fräuleinra, egy szebeni építőmester lányára. Az apja meg az egyik bátyja karácsonyra egy gyönyörű malomjátékot fabrikáltak nekünk. Egyik oldalán malom volt, másik oldalán pedig egy másik társasjáték – ezt csak németül tudom –, Mensch ärgere Dich nicht. Most is látom magam előtt: nagyon szépen, körzővel volt kirajzolva, és három nyelven fölírva, hogy Malom – Mühle – Moară, tehát magyarul, németül, románul. Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg.

Tanultam zongorázni, és nagyon sajnálom, hogy abbahagytam. Most, öreg fejjel próbáltam volna újra elkezdeni. Megörököltem a nagy unoka elektronikus zongoráját, és gondoltam, hogy ezzel majd kezdek valamit, de nem merek igazán. A bátyám révén azonban korán szert tettem egy bizonyos passzív zenei kultúrára. Anyám tanítónőképzőt végzett, úgyhogy ex officio zongorázott és énekelnie is kellett. Apámnak nagy kedvence volt a Bajazzók és a Parasztbecsület, de ezen túl más nemigen.

 A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás. Cserépkályha volt mindenütt, és téli vasárnapokon, amikor izzó parázs volt, apámmal pirítóst csináltunk a kályha parazsán. Volt egy hosszú villa, arra egy szép karéj kenyeret föltűzött, és ő sütötte. Arra emlékszem, hogy az ölében ültem, és a szemét néztem, és azt csodáltam, hogy a pupillája sokkal kisebb, mint amit én láttam a magam szemén a tükörben. És az írisznek láttam a szálas szerkezetét, és hogy olyan szürkés-zöldes többszínű valami. Ez nagyon korai emlék lehet. Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó. A jégen meg a jól megtaposott hóban is lehet: az ember nekifut, csúszik, siklik rajta. És akkor hallani, hogy csi-csi… És ahogy a pocsolyák befagytak, nem voltak átlátszóak, de áttetszőek igen, és többé-kevésbé lehetett látni a koncentrikus körvonalakat, ahogy a víz apránként megfagyott, aztán kicsit olvadt, megint megfagyott satöbbi. És Jancsi azt mondta, hogy a jég alatt nagyon érdekes állatok élnek, de ezeket csak akkor látja az ember, ha már betöltötte a hét évet. Ezen én oly mélységesen föl voltam háborodva, hogy a mai napig is emlékszem rá.

   Egyébként emlékszem Horthy Miklós bevonulására. Az összes térre néző házban, szobában magyar tisztek voltak, nehogy valami merénylet legyen. Én is ott voltam az ablaknál, és mellettem egy nem tudom, miféle tiszt, aki kérdezte, hogy ugye, milyen boldogok vagyunk. És emlékszem, teljes őszinteséggel azt mondtam, hogy igen, de mi zsidók vagyunk. Tehát akkor már nyilvánvalóan tudtam, hogy Magyarországon vannak zsidótörvények, van diszkrimináció.

A földszinten volt Lepage Lajos könyvkereskedése. Ez egy nagyon jó könyvesbolt volt, könyv- és írószer, és valamikor kölcsönkönyvtár is. A kölcsönkönyvtári dolgot abbahagyták, de a könyvek még ott voltak. Kék csomagolópapírba voltak kötve, és volt rajtuk egy fehér vinyetta, számmal. Úgyhogy ki kellett nyitni, hogy megnézze az ember, mi is az. Emlékszem a Verne Gyula-könyvekre, a Jókaikra is. Mi bementünk a könyvesboltba, köszöntünk, fölmásztunk a létrán, és ott böngésztünk, és elhoztunk, amit szerettünk. Például a Winnetout vagy Herczeg Ferencnek a Szelek szárnyán című könyvét. Alapvetően magyarul olvastunk és németül. A román irodalmat gyakorlatilag nem olvastuk. De kora kamasz koromban volt egy pár német könyv is. Azt hiszem, egy sorozat lehetett: Reisen mit Doktor Überall, amelyik mindent megmagyaráz a technikai érdeklődésű gyereknek. A kétütemű motor, az elektromotor, ez, az, amaz. És a nagy gyermekkori élmény: a Kästner-könyvek. Emil és a detektívek vagy a Május 35, A repülő osztály.

Apám barátjával közösen vettünk egy kis házat, kerttel, a város szélén, az úgynevezett Törökvágásnál, a Hója-erdő alján, ahol volt egy csomó gyümölcsfánk. Barack, szilva, alma, minden. Ahol én remek nyarakat töltöttem, legfőképpen az eperfa tetején, mert az is volt. És gyakorlatilag egész nyáron termett. Nyaralni általában Erdélybe mentünk. Olyan helyeken voltunk, mint Szováta vagy Borszék, vagy a tordai sósfürdő. Családi panziókban laktunk, ahol ellátás volt. Az ember elment egész napra kirándulni a Szent Anna-tóhoz, az nagyon szép volt. Jéghideg volt a vize, és azt tudom, hogy egészen pici fekete békácskák voltak benne, amelyre lehetett vadászni, csak sajnos az ember nem vihette haza őket. És reggel, amikor még ott ült az ember a panzió nyitott erkélyén és reggelizett, cigányasszonyok jöttek frissen szedett szamócával, páfrányból font kosárkában árulták. Egyszer voltunk a Tátrában is, ahol egy családi találkozó volt, a budapesti család is odament. Az egyik rokonnak volt egy autója, amellyel körülvitt bennünket a szepesi városokban, Késmárkon, Lőcsén. Nagyon szép nyaralás volt.

Szerettem iskolába járni, jó tanuló is voltam. Az elemiről sok emlékem nincsen. Nagyon szerettem a tanító nénit, aki elsőtől negyedikig végigvezetett bennünket. A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva. Azt tudom, hogy nagyon sok fiatal, aki a Bariczba járt, külön büszke volt rá, hogy ők legalább olyan jók, mint a mintagimnázium.

Több jó barátom is volt. Az egyik Borza professzornak a nem tudom, hányas számú fia, rengeteg gyereke volt. A másik pedig a város tiszti főorvosának a fia, Hossu. Ezek erélyi ortodox keresztény családok voltak. Aztán Rác András, aki festő lett Pesten. Nemrég halt meg. Az apja Róth volt, és a kolozsvári zsidó kórház sebész főnöke. És az öccse, Gyuri. És volt Mandula Gyuri és Deutsch Laci…

A román iskolában mindig kötelező volt az egyenruha. Ez nem is volt rossz dolog, mert akkortájt a szociális különbségek a ruházatban kiáltóan nyilvánvalók voltak. Az elemi iskolában köpenyt kellett viselni, a gimnáziumban egyenruhát, és ezek ezt legalább elfedték. Eszembe jutott egy anekdota, amely számomra valahol fontos. Elemista koromban volt egy barátom, aki szegény környezetből jött. Nagyon jóban voltunk. Egyszer meghívott magukhoz. Akkor még csomó olyan ház volt, ahol volt egy nagy kapubejárat, aztán egy nagy udvar és körülötte földszintes lakások. Ők egy ilyenben laktak. Az udvarban játszottunk. Egyszer csak azt mondja, hogy uzsonnázzunk meg. Bement hozzájuk, és két nagy szeletet kanyarított, és megkente. Arra már nem emlékszem, hogy disznózsírral-e vagy szilvalekvárral. Mi vígan falatoztunk, amikor hazajött az anyja, és egy óriási pofont kent le a gyereknek, hogy engedély nélkül evett. Akkor fedeztem fel, hogy van ilyen is. Szegénységet persze láttam az utcán, bár koldulásra nem emlékszem. És voltak szegénynegyedek is. Például a Fellegvár – egy kis erőd egy dombtetőn –, annak az oldala mindig csuszamlott, agyagos kő volt. Az cigány negyed volt, viskókkal, ahol csatornázás nem volt, úgyhogy a szennyvíz ott folyt le az utcán. Hogy vannak ennyire szegények, ezt ott láttam. Aztán sokkal később, az ötvenes évek legelején, amikor Magyarországon katona voltam, akkor valahol a Bakonyalján láttam putriban lakó cigányokat. Nem tudtam, hogy ez még létezik, félig földbe vájt putri papundekliből, ággal letakarva.

Erdély visszacsatolása pozitívum volt, számunkra leginkább a kultúra területén. Például lett magyar könyvnap, ami nem volt a román időben. Az Operaház a román időben is jó volt, de a magyar időben ez is felújult. Volt olyan nap, amikor a leventefoglalkozás után az ember hazarohant, lezuhanyozott, aztán rohant az operába. És amikor széjjelment a függöny, az gyönyörű volt!

Egy ideig volt leventefoglalkozás a gimnáziumban. Aztán pedig a város határában, a Hója-erdő szélén egy síugró sáncot építettek, és mi, zsidó leventék ott kubikoltunk, csillaggal. Úgy hívták, hogy leventefoglalkozás, de gyakorlatilag kubikosmunka volt. Amikor először ki kellett tűzni a csillagot, amennyire visszaemlékszem, nem volt különösebben traumatizáló. Fütyültem rá. Elfogadtam a napi szituációt, anélkül, hogy különösebb foglalkoztatott volna.

A hittanoktatást szerettem, mert egy értelmes fiatal rabbi tartotta, aki bibliai szövegeket magyarázott irodalmi szempontból. A szövegek szépségét fel lehetett fedezni, de a Jóisten itt nem volt jelen, legalábbis emlékeim szerint. Volt héberoktatás is, de nekem nem fűlött a fogam hozzá. Ebben egy kicsit az is benne volt, hogy az embert a polgári neológ miliő kifejezetten hajlamossá tette rá, hogy lenézze az ortodoxokat, akik maradiak, szőrösek, szakállasak, talán még piszkosak is, szóval nem igazán civilizált lények. Ezek közül volt egy sor abszolút kiváló, briliáns eszű, akikkel nagyon jóban is voltam. Volt egy egészen kiváló történelemtanárnőnk, aki – azt hiszem, saját passzióból is – például a 48-as forradalom hadtörténetét adta elő. Vagy Bem egész erdélyi hadjáratát. Szóval voltak valóban kiváló tanárok, de az egésznek a színvonala nemhogy nem volt homogén, hanem teljesen heterogén volt. És főleg természettudományok és matematika része, hát az nulla. Nulla! De hát, Istenem, mégiscsak otthont adott az egész akkori erdélyi zsidó ifjúságnak.

Szinte mindenütt a téglagyárban volt a gyűjtőtábor. Mert ott vannak ezek a nagy, hosszú, kétoldalt nyitott színek sátortetővel, és vasúti sín is kiszolgálja őket, hiszen a téglát vagonra rakták. Úgyhogy egyrészt volt valami fedél, másrészt meg volt közvetlen vasúti kapcsolat. Emlékszem, az írisz-telepi téglagyár bejáratnál mindenkinek le kellett vennie az óráját, az ékszereit. Egy pokróc volt kiterítve, oda kellett dobni. A téglagyárban pokróccal, lepedővel, ezzel-azzal elválasztó falakat és kifelé is valami védőfalat csináltunk. Még nyár volt, nem volt hideg. Eleinte az otthonról hozott élelmiszert ettük, majd valamilyen központi konyha is alakult, ahol kondérban főztek az asszonyok. Nekem erről az időszakról nincsenek tragikus emlékeim. Minden fiatalnak osztottak feladatot a németek. Én hordágyas voltam. Latrinákat ástunk, minimális közegészségügy is volt, voltak vízcsapok. Arra is emlékszem, hogy egyszer valamilyen dombocskán ültünk és kánont énekeltünk. Mint hordágyas, ott láttam első ízben halottat: egy idős bácsi meghalt. Ott konstatáltam először, hogy milyen nehéz egy ember, ketten alig tudtuk kivinni. Nem éheztünk, mert arra emlékeznék. Aztán egyszer csak szocdem vasutasoktól jött a hír, hogy nem Kenyérmezőre viszik az embereket, hanem átmennek a lengyel határon, valahova keletre. Ez rossz hír volt, de semmi kézzelfogható nem volt mögötte. Az ember nem tudta, mit gondoljon. Vagy nem akarta tudni, mi lesz. Biztos lesz egy tábor, dolgozni kell – majd dolgozunk.

 Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől. Az autókat elvben a szövetségesek adták volna, a németek meg vállalták volna, hogy nem a nyugati fronton vetik be őket. Ez beleillik abba a képbe, hogy a németek éket akartak verni a nyugatiak és a szovjet között. Ebben az ügyben millió tárgyalás folyt Konstantinápolyban –Törökország semleges volt –, és közben elkezdődött a deportálás. Egyre fogyott a még eladható zsidók lélekszáma. Végül abban állapodtak meg, hogy lesz egy kisebb akció, mintegy árumintaként, hogy egyik és másik oldalról is bizonyítsák a goodwillt. Tehát a németek kiengednének egy csoportot Spanyolországba, hogy onnan aztán Palesztinába mehessenek. És ha ez a dolog megy, akkor gyerünk a többivel! Kasztner a zsidó tanács tagjaival összeállított egy listát. Ekkor már csak a budapesti és az erdélyi zsidók voltak Magyarországon. Mivel Kasztner kolozsvári volt, a mi gettónkból is bekerült három-négyszáz ember. Emlékszem, apám megkérdezte tőlem, mi a véleményem: alakul egy ilyen csoport, menjünk-e vagy sem. És én azt mondtam, hogy minek ilyen extra Wurst, ahol a többi meglesz, ott mi is megleszünk. Ez volt az én horizontom akkor.

Hogy mit tudtunk és mit nem, ezt nem tudom rekonstruálni. Erről beszéltem többek között Löb Lacival, aki tizenegy éves volt akkor, később germanista professzor lett Brightonban, és írt egy nagyon jó könyvet a Kasztner-vonatról (Dealing with Satan – Rezső Kasztner’s daring rescue mission). Rengeteg emberrel beszélt, de senki sem tudta az időben rögzíteni azt az időpontot, amikor már tudtuk, hogy mi történik a lágerekben. Valamit nyilván kellett hogy tudjunk. Vagy nem mertük tudni. Egyéb mulasztásaim mellett erről sem beszéltem sosem apámmal. A háború után senki nem beszélt. Mi sem, akik egy védett környezetben vészeltük át a Shoaht. De az igazi deportáltak sem beszéltek. Primo Levi írja, hogy neki rémálma volt még a táborban, hogy hazatér, és senki sem hiszi el, hogy mi volt ez az egész. És valóban hazatért, és senki nem kérdezett semmit. Ezt mindenki igyekezett elfelejteni vagy elfedni. A háború után egy új élet kezdődött, és erről igazán senki sem akart tudni, legalábbis az emberek nagy része nem.

Sajnos a nagyanyám történetét nem ismerem, ezért nem is tudom, hogy ő jött-e be a táborba, vagy valakivel küldte a dolgokat. Például élelmet. Meg kértem tőle könyvet. Azt hiszem, hogy nagyképűségből a Faustot. És ami a legfontosabb volt számomra, a nagybátyám – aki tüzérségi megfigyelő volt az első világháborúban – katonai Zeiss látcsövét. Megkaptam azt is. Ezt a kettőt magammal vittem Bergen-Belsenbe is.

 Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.

 A táborparancsnok egy kolozsvári ügyvéd, tartalékos tiszt volt. Neki és családjának külön szobája volt a barakk legvégén. És volt csicskása. A fáma azt tartotta, hogy időnként babkávé-szag jön ebből a szobából. Ezt nem hiszem, de ők nyilván jobban éltek, volt valami lefölöznivaló. Maga az a tény, hogy külön szobájuk volt és volt a csicskás, általános közutálatot keltett.

Blum Tamás hozott magával pár könyvet. Én is hoztam, de már nem emlékszem, hogy miket. Tamásnak volt egy német nyelvű Varázshegye, mégpedig olyan kiadás, amelyről ma is álmodom. Puha, szivarbarna bőrkötésben, arany széllel, és belekötve egy szalag könyvjelzőnek. Ezt Tamás kölcsönadta, mégpedig egy-egy órára. Volt egy lista, arra föl kellett iratkozni. És enyém volt a könyv mondjuk délután négy és öt között. Ez volt a nap fénypontja. Amíg jó idő volt, kint valahol leültem, amikor ősz lett, akkor pedig fölkéredzkedtem valaki olyannak az ágyára, akinek a harmadik emeleten, éppen lámpa alatt volt a fekvőhelye, és ott olvastam a Varázshegyet.

 Augusztusban egy kis csoport elment. Talán háromszázan lehettek, akiket kivittek Svájcba, ami nagy reményeket keltett mindenkiben. Hogy ez hogy volt, mint volt, nem tudom. Közben állandóan folytak a tárgyalások a németekkel Isztambulban, de ezekről mi semmit sem tudtunk. Ezt részletesen és jól leírja Löb Laci A megvásárolt életek című könyvében. Magam is elvesztem benne, annyi millió fordulat volt a tárgyalások során.

Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el. Valószínű, hogy valami melegebb holmit is vittünk magunkkal, de mindig fáztunk, és mindig éhesek voltunk. Rengeteget esett az eső. És pocsolya, meg sár. Azt sem tudom, hogy amikor az ember kint állt a Zählappellnél és bőrig ázott, hogyan tudott megszárítkozni, mert hiszen nem volt hol. És az ember cipőtalpa kilukadt. Erre egy pici kézművesipar született. A priccsdeszkákat az emberek elvették (pedig tilos volt), és cipőtalp alakú valamit vágtak belőle. A konzervdobozt föl lehetett vágni és ki lehetett kalapálni, alumíniumcsíkokat készítettek belőle. És akkor azokat valami zsineggel az ember a cipőjéhez erősítette. Ennek kialakult az ára: mondjuk fél kenyérért megcsinálta a mester. Volt egy fiatalabb házaspár, az asszony terhes volt, és apám kenyérért vett tőle cipőt, hogy az asszonynak valamivel több ennivalója legyen. Magunkkal hoztunk egy kiló mogyorót vagy mandulát, és volt mazsola is, mint kvázi vastartalék. Valami tetőgerendára föl volt akasztva egy hátizsák, abban voltak. Én legfelül laktam, legalul egy lengyel orvos, közbül apám. És éjjel ebből loptam, igaz, a miénk volt. Lopásokról egyébként én nem tudok. Löb Laci viszont azt mondja, hogy rengeteg lopás volt. És szerinte volt valami tábori rendőrség. Én erre abszolúte nem emlékszem. Annál is inkább, mert hát mivel tudtak volna büntetni?

Elég sokat énekeltünk. Mellettünk volt egy táborrész, ahova holland lányok jártak be dolgozni. Onnan tudtuk, hogy hollandok, mert a csillagjukon „jood” volt. És az ő tiszteletükre, amikor sorban álltunk a kondér leves előtt, kánonokat énekeltünk.

Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Egyre hidegebb lett, és egyre lejjebb ment a morál, kilátástalannak tűnt az egész. Emlékszem, volt egy kolozsvári ügyvéd, aki állandóan azt mondogatta, hogy „kibírni, kitartani”. Próbálta mindenkinek a lelkét erősíteni.

Nem tudtunk semmit a külvilágról. Semmi külső hír nem jutott el hozzánk. Néha a kocsison keresztül valami. Egyébként hermetikusan el voltunk zárva a világtól.

A mi táborunk több altáborral volt határos. Emlékszem, az egyik dróton túl voltak istállók, ahol egy fogoly a lovakkal foglalkozott. Jött egy SS, aki valamiért nem volt megelégedve a munkájával, és rúgta, verte ezt a szerencsétlent. Akkor első ízben – és remélem, utoljára – láttam, hogy valakit istentelenül elvernek. Egyébként nem láttunk semmi borzalmat.

A németek nagyon féltek a kiütéses tífusztól, tehát az eltetvesedéstől, hiszen a tetűn keresztül terjed. Úgyhogy körülbelül hetenként lehetett tusolni. Elvittek egy épületbe, az altábor kapuján kívül – nem tudom, százanként vagy hogy –, ahol tus volt. Egy nagy terem, fönt egy csomó cső és tusspriccelők. Volt szappanunk, kis, egészen sötétbarna darabkák, az volt rajta, hogy RJF. Amit mi úgy fordítottunk, hogy Rein Jüdisches Fett, szóval tiszta zsidó zsírból csinált valami. Utólag kiderült, hogy ez nem jó fordítás, a birodalmi zsírellátási főosztály rövidítése volt. Ezt azért mondom, mert ebből is látszik, hogy valahol tudtuk… Közben Keleten a német front összeomlott, és a lengyelországi táborokból a foglyok egy részét szörnyű körülmények között Bergen-Belsenbe szállították.

Volt egy csomó fagyási seb az ujjamon, és ezek nem gyógyultak meg. Aztán szörnyű hasmenésem támadt, már nem is tudtam kimenni Zählappellre. Azt hiszem, ottmaradtam volna, ha tovább tart ez az egész. Ez úgy novemberben lehetett. És akkor a németek svéd vöröskeresztes csomagokat osztottak ki, amelyeket már réges-rég megkaptak és tároltak. Ez volt a jele, nagyon pozitív jele annak, hogy mégsem feledkeztek meg rólunk, valami mozog. Voltak a táborban orvosok, és azok kvázi rendeltek. El lehetett menni hozzájuk. Nekem rizsnyáklevest írtak fel. Ez a recept, ami valahol még meg is van, egy pici, alig olvasható cetli. A rizsnyák olyan, mint a porridge, kicsit kocsonyás, és nagyon tápláló. Az embernek valahogy kibéleli a belét. Aztán hivatalosan híre jött, hogy megyünk. Össze kellett pakolni. Akkor már a belső fegyelem felbomlott, az ember túltette magát a különböző tilalmakon. Például ekkor már eltüzeltük a deszkákat. És tudom, hogy anyám a dobkályhán csajkában valami húst főzött is nekem. Emlékszem, indulás előtt a vöröskeresztes vitamintablettákat átdobtuk a kerítésen a szomszéd táborba, azoknak, akik még ott maradtak. Volt egy kvázi vámvizsgálat, az SS-ek átnézték a holminkat, és többek között elvették a nagybátyám katonai látcsövét, ami nagy szívfájdalmam volt. Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra. Végül a svájci határ mellett, a Boden-tó partján, Lindauban állt meg a vonatunk egy rendező pályaudvaron, ahonnan látni lehetett a tó túlsó partján a kivilágított Svájcot. Ugye, Németország töksötét volt, mindenütt elsötétítés volt. És akkor ott álltunk. És ott volt Kasztner, aki Hermann Krumeyjal még akkor ott valamit tárgyalt. Gondolom, hogy átenged – nem enged, még zsarolt egyet, nem tudom. Arra emlékszem, én Kasztnert sose láttam, de hallottam, ahogy kiáltotta: „Herr Obersturmbannführer, ich bin da!” „Ezredes úr, itt vagyok!”, mert Krumey kereste. Aztán jött egy svájci szerelvény, és mi átszálltunk. Ez a szerelvény fűtve volt, ép ablakokkal, meleg és világos. Bevittek Sankt Gallenba, ahol egy évjárat katonát mozgósítottak, hogy fogadjanak bennünket. Nem tudom, hogy kaszárnya vagy iskolaépület volt-e, ahova elhelyeztek. Kaptunk enni, már nem tudom, mit, de sokan túlzabálták magukat, úgyhogy rengeteg embernek szörnyű hasmenése volt. Sokan voltunk egy-egy hálóteremben. A katonák és katonanők mindenkit elláttak, abszolút emberi fogadtatás volt. Arra emlékszem, hogy egy kisgyereket éppen bilire ültették, és egy svájci tiszt, aki nyilván civilből ugrott be az otthon lévő egyenruhájába, előkelő mozdulattal egy csomag vécépapírt ajánlott a mamának. Megfürdettek, alaposan átnézték a hajunkat, és valami fehér porral, amit akkor ismertünk meg, DDT-vel mindenkit vastagon beszórtak. Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt. Két szállodába szállásoltak el bennünket. Volt a Regina nevű, ahol az ortodoxok voltak, mi lent, az Esplanade Hotelban, egy század végi gyönyörű épületben, egy óriási terület előtte. Nem tudom, hányan voltunk egy szobában, de azt hiszem, a mi szobánkban még egy másik család. Paradicsomi élet volt. Ágyak és matrac. Nem voltak ugyan nagyon jó állapotban, de hát más, mint a szalmazsák. Itt elvben svájci katonai őrizet alatt voltunk, tehát volt egy svájci táborparancsnok. És volt valami személyzet. Voltak katonai őrszemek, akik a légynek sem ártottak. Az elején elvben nem volt szabad kimennünk, de aztán mégis mindenkinek volt valamilyen ürügye, amivel kiment. Aztán ez legálissá vált. Egy barátommal eljártunk hegyet mászni. A Vöröskereszt osztott meleg ruhát, cipőt, mindent. Volt egy magas szárú bakancsom. Voltak olyan táborok, ahol lehetett dolgozni, és valami pénzt keresni. Voltak, akik elmentek. Én ott maradtam. Azt hiszem, azért, mert szerelmes voltam. A lány családja egy újvidéki szerb család volt, a Schossberger család, akik az újvidéki vérengzések után mentek Pestre. Két lány volt: Vera és Míra. Mi elvben már a Mexikói úton találkoztunk, de tulajdonképpen Caux-ban láttuk meg egymást. Azt hiszem, hogy úgy kerültünk össze, hogy az ebédlőtermet hetenként fölsúrolták. A közülünk lévő nőkből volt egy súroló kommandó, a fiúk hordták nekik a meleg vizet a konyhából. Én hordtam ezt a vizet, Vera pedig súrolta a padlót. Úgyhogy itt kötődött a kapcsolat.

Vera zongoristának készült. A szálloda régi báltermében volt egy jó zongora, és ő oda járt gyakorolni. Blum Tamás is járt oda zenélni, és még volt egy harmadik, egy zongorista nő.

A bálteremnek üveges ajtaja volt, ablakszemekkel. A legalsó ki volt törve, úgyhogy ott az ember féloldalasan be tudott mászni. Lefeküdtem a földre és rézsút hasmánt valahogy becsúsztam, úgy mentem be hallgatni a zenélést. Egy csomó mindennel ott ismerkedtem meg. Például az Allegro barbarót először ott hallottam Blum Tamástól. Verától a Bach Francia szviteket. A másik zongorista nőtől Chopin Forradalmi etűdjét. Egyszóval ott volt zenei élet.

Volt egy kisebb válság. A bergen-belseni táborvezetőt az emberek ugye nagyon nem szeretették. Caux-ban a svájciak először egy észak-afrikai zsidó, Hanina nevű embert neveztek ki táborparancsnoknak. De aztán általános morgás volt ellene, és akkor valami szavazás alapján Hermann Dezső lett a parancsnok.

Az elején volt ott egy svájci orvos, akinek egy velünk lévő magyar orvos, Klein segédkezett. Fiatal, nagyon kedves ember volt. Ezek ketten az egész társaságot orvosilag szűrték. Most ehhez kellett valamilyen íródeák, aki még franciául is tud, hogy tudjon fordítani. Egy ideig ezt csináltam. Úgyhogy ültem és írtam, amit mondtak. Ezt már azért is nagyon szerettem, mert a hölgyek itt félmeztelenül voltak. Vera viszont ezt nagyon nem szerette. Úgyhogy azt mondta, tessék abbahagyni. Így átmentem konyhás kuktának. A konyhában nagy, fatüzelésű sparherdek voltak. A főszakács Schwarz bácsi lett, akinek valamikor Kolozsváron vendéglője volt. És körülötte volt egy stáb, fiatalok, akik kuktáskodtak. Itt a legelső dolog az volt, hogy fát kellett aprítani. Az udvaron lévő vágott fát kellett fölhasogatnunk kisebb darabokra, és kellett külön gyújtós is, amivel aztán a kondérok alá begyújtott az ember. Nekem külön kiváltságos szerepem volt, hogy Schwarz bácsi fűtője voltam, amikor az ebédhez és vacsorához való rántást készítette. Na most, ezer emberre főzni más dolog, mint egy családra. Gyújtóst kellett készíteni, de nemcsak azért, hogy begyújtson az ember, hanem hogy a tűz erejét finoman lehessen szabályozni. Emlékszem, be kellett tennem a zsírt a kondérba, amikor elkezdett sercegni, akkor jöhetett a liszt, amelyet kavarni kellett, nehogy csomós legyen. Schwarz bácsi sasszemmel figyelt, mert keverés közben még egyszer egy kis tüzet kellett alátenni. És akkor jött a nagy pillanat, amikor azt mondta, hogy „most!” – és akkor egy vödör vizet az egészre rá kellett önteni. Mindenki nagyon tisztességesen kapott enni.

Valami minimális svájci zsoldunk is volt, úgyhogy néha lementünk moziba, Montreux-ba vagy Vevey-be. Ott láttam a Walt Disney Bambi című filmet, ami akkor óriási dolog volt! De voltak francia zenészek, például Cortot és Thibaud. Cortot zongorista, Thibaud hegedűs, akik nyilván éhkoppon éltek Franciaországban, és örültek neki, hogy Svájcban lehetett turnéjuk. Úgyhogy én ott hallottam egy Cortot–Thibaud-szonátaestet. Egyszer még Backhaust is hallottam, aki Németországból jött át. Gyöngyélet volt. Voltak, akik még nem fejezték még be az iskolát, ők lent egy francia gimnáziumban bentlakók lettek. Ádám Ottó is ott volt. Ha pénzünk lett volna, azt hiszem, akár civilnek is mehetünk, ha el tudjuk tartani magunkat.

A Vöröskereszttől öltöztettek bennünket. Nekem volt egy pepita zakóm, amire nagyon büszke voltam. És egy úgynevezett golfnadrágom, buggyos volt, térdig ért. Meleg holmit is kaptunk, meg fehérneműt is. Szóval ez rendben volt.

Caux-ban volt rádió. Az ebédlő és a közös termek be voltak hangszórózva. Hamburg Péterrel, aki nagyon jó barátom maradt azután is, valahogy kibuliztuk, hogy mi ketten egy kis helyiségből közvetítettük a zenét. De odakinn nem mindig szólt a zene. Amíg egy szép nap aztán a parancsnok bejött, és megnézte, csináltunk ott. És miután konstatálta, hogy a köz-hangszóró ki van kapcsolva, kirúgott bennünket, hogy lábunk sem érte a földet. De ez azért hosszú ideig nagyon jó dolog volt. Egy csomó zenét hallgattunk és olvastunk.

Apránként fogyott a létszám, mert voltak családi táborok, ahova a kisgyerekes családok elszivárogtak. Meg voltak, akik olyan helyre mentek el, ahol dolgozni lehetett, és pénzt keresni. Úgyhogy voltak üres szobák. És ezeket a szobákat kérésre kvázi kiutalták olyanoknak, akikre azt mondták, hogy felvételi vizsgára készülnek, tehát kell egy hely, ahol nyugodtan tudnak tanulni. Volt egy szervezet, ahonnan könyveket lehetett kérni. Mégpedig pontosan megjelölve, hogy mit, és azt készséggel kölcsönadták. Én is kértem, éppen egy kémia tankönyvet. Mert akkor már fölmerült a mesterségválasztás. Akkor a kémiával kacérkodtam. Sok angolt tanultam. Volt ott egy angoltanár, aki Kolozsváron magánórákat adott, és hozzá jártam. Nagyon szerettem, és azóta is szeretem az angol nyelvet. Közben annyira lecsökkent a számunk, hogy Caux-ból levittek bennünket Montreux-be, egy sokkal kisebb szállodába. Ott ketten voltunk kukták Kaufmann Oszival. Ott jártunk fürödni a tóra.

Lassan eljött az idő, hogy haza is lehet menni. És erre alakult egy semleges szervezet a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével. Összeállt egy transzport. Négy vagy öt busz volt a konvojban, svájci sofőrökkel. És az egészet egy svájci kapitány vezette, aki előrement, és kvázi utat nyitott nekünk. Ez nyilván le volt tárgyalva a különböző katonai hatóságokkal, mert hiszen Németország és Ausztria meg volt szállva. Elindultunk. Az első nap nem sokat mentünk. Csak arra emlékszem, hogy egy kaszárnyában helyeztek el bennünket. Ott láttunk egy francia katonanő tisztet, akinek kilőtték az egyik szemét. Másnap továbbmentünk, és azt hiszem, Welsben álltunk meg, ahol egy igazi, nagy koncentrációs tábor volt. Onnan szabadult fel egy ismerős fiú, Sebestyén Viki, és hozzánk csatlakozott. És ez a fiú este elment SS-őröket verni, akiket letartóztattak. Nem tudom, hogy ment ez, én nem láttam, csak tudom, ő mondta, hogy megy. Végtelenül rendes gyerek, de hát nem tudom, mi mindenen mehetett keresztül, amit részben így reagált le. Egy napot Salzburgban töltöttünk. Valahogy híre járt, hogy a városi autóbuszgarázsban meleg vízzel lehet tusolni. Úgyhogy mi elmentünk, és tusoltunk, de aztán az autóbusz-emberek kizavartak bennünket, ezt nem nézték jó szemmel. Megnéztük a Mozart-házat. Nem tudom, honnan volt pénzünk. Ahol lehetett, autóutakon mentük. De az összes völgyhíd fel volt robbantva. Úgyhogy az ilyen helyeken elég hajmeresztő tűkanyarokkal kellett a busznak le meg fel mennie. Emlékszem, időnként nagy tapsban törtünk ki, amikor a sofőr sikeresen vett egy-egy ilyen akadályt. Aztán az orosz megszállási terület határára értünk, ahol általános üdvrivalgás volt, hogy már kvázi otthon vagyunk. Bécsben megaludtunk, azt hiszem, valamilyen kórházban. Másnap átmentünk a határon, és megérkeztünk Pestre. Nem emlékszem, hol szálltunk meg az első éjjel, csak arra, hogy matracok voltak a földön. Onnan aztán – talán valami papírt is adtak – szélnek eresztettek bennünket. És mi elmentünk megkeresni a nagybátyámat és nagyanyámat. A nagybátyám – ahogy mondtam már – nem jött vissza a lágerből, de a nagyanyám megvolt. Pár napig nála laktunk. Vonatközlekedés nem volt, de voltak ruszki teherautók, amelyek feketén szállítottak embereket. Úgyhogy mi egy ilyen orosz teherautóval mentünk le Kolozsvárra. Ez júliusban vagy augusztusban volt.

Elindult a kolozsvári Bolyai Egyetem. A professzori kar a magyar hadsereggel kivonult, de az adjunktusok, tanársegédek ott maradtak. Tehát volt egy egész fiatal egyetem a leánynevelő intézet épületeiben. És én pályaválasztás előtt álltam. A kémiával kacérkodtam az agronómiai főiskolán, amelyik Kolozsváron volt. Ma már abszolúte nem tudom, mik voltak az indítékaim.

Még nem indult meg a tanév, de volt egy matematikai proszeminárium. Mandula Gyurival együtt és is bejártam, de szinte semmit nem értettem az ott elhangzottakból, mert harmadévesek számára volt az egész. Viszont rendkívül nagy varázsa volt. És főleg: ott fedeztem föl az alkalmazott matematikus Borbély Samu professzort, aki aztán a matematikai tanszék vezetője lett. Szóval bejártam az előadásaira, de végül kémiára iratkoztam be. A matematikusok, kémikusok, fizikusok az első évben együtt hallgatták Borbély Samu analízis-előadásait. Nagyon vérpezsdítő volt, kiváló pedagógus és kiváló ember. Például a gettózás évfordulójának napján bezárta az intézetet, és kiírta, hogy ez a nap szégyenletes…

A kémiát egy hónap alatt megutáltam, mert a szervetlen kémiát tanították, méghozzá nagyon rosszul. Lexikális tudást kellett elsajátítani. De nagyon szerettem üveget fúni. Mert akkor a kémiai laborhoz mindenféle görbe csövek kellettek, és azt az embernek magának kell csinálnia. Nagyon vicces volt. Egy fél év múltán azonban rájöttem, hogy én ezt mégsem akarom. És átiratkoztam matematika–fizika szakra, a matematika kedvéért. A fizikatanár egy idős ember volt, Gyulai Pál, kristálytannal foglalkozott. Azt mondták, fiatal korában kiváló tanárnak számított, de mire én megismertem, már halálosan unalmas volt. Még meg kell említeni Tóth Öcsit – Tóth Imrét –, aki Borbély Samu barátja volt, szintén matematikus. Specialitása a matematikatörténet, és ezen belül is a nem euklidészi geometria elődei. Érdekes figura volt.

Közben Mandula Gyuri barátommal azt gondoltuk, hogy mi is Borbély Samuk akarunk lenni, tehát alkalmazott matematikusok. Amihez nem hiszem, hogy elég tehetségesek lettünk volna. Valahogy kiderült számunkra, hogy a zürichi ETH-n, az Eidgenössische Technische Hochschulén van matematikus–mérnök-képzés. Kezünkbe került az ETH egy előző évekből való könyvecskéje. Nézegettük, mit lehet választani. Minden volt benne. A legtöbbről azt sem tudtuk, mi van mögötte. De mágikus varázsa volt. És ott láttam, hogy vannak gépészmérnöki és építőmérnöki előadások. Mind a kettő vonzott. De hamar kiderült, arról szó sincs, hogy ki tudnánk jutni Svájcba. Úgyhogy amikor az első évből letettem a kollokviumokat, akkor elkezdtem gondolkodni, hogy mit kéne csinálni. És nagy kedvem lett volna a pesti Műegyetemre menni. Ebben minden bizonnyal része volt annak is, hogy el akartam menni otthonról, ahol anyámmal nehéz volt a viszonyom.

Emlékszem, az Auditórium Maximum üvegteteje itt-ott betört, úgyhogy jéghideg volt a teremben. A nagyanyámtól megkaptam nagyapám régi, prémmel bélelt vasutasbekecsét, ami óriási kincsnek számított. Abban ültem az előadásokon. Még kalapom is volt, nem tudom, honnan örököltem. A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.

Nagyanyám lakása a Fürst Sándor – valamikor Hollán Ernő – utcában volt. A földszinten a Lloyd mozi működött. A moziteremnek síneken guruló, boltozatos teteje volt, amit szép időben esténkét kinyitottak. Az egyetemre, Lágymányosra, villamossal jártam: itt, a villamoson találkoztam Annával és Andrissal, ők a képzőművészeti főiskolára mentek. Andrist – Rác Andrást – még Kolozsvárról ismertem, barátom volt. Annát, aki később a feleségem lett, most ismertem meg, Andris mutatta be. Anna még a háború előtt gyakran lejárt Kolozsvárra a baráti családokhoz, többek között Szegő Júliához, ott találkozott Andrissal, onnan ismerték egymást. Adris apja sebész főorvos Kolozsváron, és valamikor 40-ben fölment a budapesti zsidó kórházba dolgozni. Úgyhogy Andris Pesten élt, mozaikművész lett, nemrég halt meg. Anna rövid ideig Pilinszky Jancsi felesége volt. Most erről a periódusról, ami legszigorúbban magánügy, és nem ad semmit se Jancsi, se Anna képéhez, sem én, sem ő nem fogunk beszélni. De most előreszaladtam, mert amikor találkoztunk, akkor még nem volt a felesége.

1946-ban beléptem a kommunista pártba, egy olyan egyetemi miliőben, amikor az évfolyam még nagyon reakciós volt. Három unokatestvéremről kell itt beszélnem. Az orvos nagybátyámat, Vilmos bácsit még anno Kolozsváron egy közeli barátja összehozta Luszti Annussal, aki állítólag a vármegye legszebb lányának számított, ráadásul sok pénze volt. Két fiúk és egy lányuk született. Laci építész lett, Brünnben tanult. Ugye a húszas-harmincas években Romániában is numerus clausus volt, ezért Közép-Európa fiatal, tanulni akaró zsidó diákjainak nagy része Brünnben tanult. Laci illegális kommunista lett, kirúgták Brünnből, és Olaszországban végzett. Aztán visszajött Kolozsvárra, egy ideig egy építészirodában dolgozott, majd Spanyolországba ment, ahol a nemzetközi brigádok tagjaként harcolt a polgárháborúban. A háború után Dél-Franciaországba menekült, ahol internálótáborba zárták. A német megszállás alatt ott bujkált, végül kikerült Mexikóba, az egyetlen államba, amely befogadta a spanyol republikánusokat. Úgyhogy ő ott is maradt, és ott élte le az életét mint építész. Az öccse, Pál Kolozsvárt volt medikus. Tudni kell, hogy Romániában – a török idők óta tradíció, és ma is megvan – általános a korrupció. De ez a korrupció bizonyos értelemben demokratikus: mindenki számára elérhető, vagyis a klienshez idomul. Akinek kevés pénze van, attól keveset kérnek, akinek sok pénze van, attól sokat. A húszas évek végén valamikor egy detektív értesítette Palit, hogy vigyázzon, mert le fogják tartóztatni. Ő is illegális kommunista volt. Mire Pali, azt hiszem, szintén ezen a detektíven keresztül rögtön útlevelet vett, és kijött Franciaországba, ahol tovább folytatta a medicinát Aztán a pszichiátriára ment, és cselédkönyves orvos lett Párizs egyik külvárosában, Épinay-sur-Seine-ben egy elmegyógyintézetben. Az igazgató nagyon megszerette. Amikor bejöttek a németek, azt mondta neki, ne féljen, ő bújtatja. Egy nap az igazgatónak valahova el kellett mennie, és éppen akkor volt egy razzia, úgyhogy Palit elvitték. Egyenesen Auschwitzba került, ahol a szelekciónál, tehát a rámpán az SS-tiszt mellett állt egy zsidó, gondolom, kápó, aki Pali elvtársa, talán még medikustársa is volt. Ez az ember mondta az SS-tisztnek, hogy vegyék ki Palit. Ennek köszönhetően a lágerkórházba került, a Revierenbe, mint orvos. Róla még lesz szó a későbbiekben is. A lánytestvérük, Czitrom Juci Pesten élt. A férje, Mayer Endre vegyész szintén Brünnben tanult. Ott lett kommunista, Magyarországra hazatérve meg illegális kommunista. Ő beszélt rá, hogy lépjek be a pártba. Számomra – mint a háborúból és az egész hitlerájból kikerült fiatal zsidó számára – akkor a marxizmus (már amennyit egyáltalán tudtam belőle) volt a társadalom megjavításának az útja. Nem egy lehetőség, hanem maga „a megoldás”. Ide betűznék egy történetet Juciról. Nagyon kedves és értelmes nő volt, nagyon szerettem. Szegénynek az volt a baja – amit egyenesen Vilmos bácsitól örökölt –, hogy nagyon szerette a pénzt. És a férjének, Mayer Bandinak a szemére is hányta, hogy nem keres eleget. Úgyhogy mindenféle dologba belevágtak. Foglalkoztak gyümölcstermesztéssel. Aztán taxizással. Akkoriban két taxitársaság volt: a szürke taxi – egy nagyvállalat egy csomó kocsival és alkalmazott sofőrökkel – és a kék taxi. Ez utóbbi egy federatív valami volt, itt vehettél mondjuk három taxit, és te fizetted a sofőrjeidet. Ezt is csinálták egy darabig, aztán abbahagyták, nem volt olyan jövedelmező. Aztán Mayer Bandi csinált valami teljesen illegális dolgot. Akkor már a forgalomban lévő arany holminak nagyon alacsony aranyértéke volt. Ezt az aranyat lehetett „színíteni”, magyarán, színaranyat készíteni a rossz kereskedelmi aranyból. Ezt csinálta Mayer Bandi, mégpedig otthon, a konyhában. Aztán az így készült színarany nyilván a feketepiacra ment. 

Mayer Bandin keresztül bekerültem a Nékoszba. Egy rakás parasztgyerek volt ott, viszonylag kevés munkásgyerek, de voltak jó páran jobboldali családból kikerült polgárgyerekek vagy arisztokraták is, akik bizonyos értelemben szembefordultak a szülőkkel vagy a miliővel. A Nékosznak akkor alakult egy mérnökkollégiuma, a Vásárhelyi Kollégium, amely előbb a belvárosban székelt, a régi Mérnök és Építész Egylet házában. Itt laktam én is. Aztán sokat költözködtünk. Egy jó ideig voltunk a Rózsadombon, az építész Alpár Ignác villájában, amelynek egyik érdekessége a földszinten lévő, nagyon szépen kiképzett intim sarok volt, egy emléktáblával, miszerint egyszer maga Ferenc József vendégeskedett ott. Aztán később valahol másutt is volt a kollégium Budán.

A kollégiumban nagyon jól éreztem magam. Aztán beszálltam az egyetemi politizálásba. És többet politizáltam a kelleténél, tanulni nem igazán tanultam. Pontosan emlékszem, hogy 47-ben mi is hamisan szavaztunk. Mentünk az egyik szavazókörből a másikba, mindenütt a kommunista pártra szavaztunk. Semmi skrupulusom nem volt ebben az ügyben. Jogos csalásnak éreztem, úgy véltem, ez a nép érdeke. A „reakció” ellen harcolni kellett. Mindig, mindenütt. Emlékszem, a mozielőadások előtt mindig volt Filmhíradó, aztán valamilyen műsorszám, bűvész vagy nem tudom, mi az ördög. Talán a szünetben is. Ilyen műsorszámként ment a csasztuskázás. Ez bevett dolog volt az akkori kommunista propagandában. Ilyenre emlékszem például: „Impi-limpi, impi-limpi, imperialista… tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista, hej, impi-limpi, impi-limpi, imperialista, tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista.” Az ilyesmit hívták akkor aprómunkának a pártban. Terjeszteni az Igét nap mint nap, mindent kiskanállal, adagoló szinten. Jártunk agitálni is. Egyszer valahol vidéken voltam egy másik kollégiumban lakó lánnyal. Tökéletesen felkészületlenül mentünk. Emlékszem egy parasztbácsira, akinek magyaráztuk, hogy a párt így meg úgy, ő pedig azt mondta, hát igen, igen, de neki az „ott, ahol a hatos megáll”. A hatos lista a Barankovics-párt listája volt. Tehát a mi agitációs dumánkra a bácsi ezzel a slágerrel válaszolt: hogy ő marad.

46 karácsonyára hazamentem, de szökve. Egy másik kollégistával, aki szintén erdélyi volt, és tudott egy kijárt utat. Vonattal lementünk Szentesre, és azt hiszem, Kötegyán volt a határállomás. Ugye a két baráti állam között zárt határ volt, de volt helyi csempészet. Magyarországon cukor volt, és nem volt rum, Romániában rum volt, és nem volt cukor. Úgyhogy nem tudom, hány kiló cukor volt az ára annak, hogy az embert átvigyék a határon. Egy ottani parasztbácsi vezetett át bennünket. Hó volt. A túlsó oldalon vonatra szálltam, és Kolozsvárra mentem. Visszafele elvben ugyanez volt az út. Két üveg rummal a hátizsákomban beállítottam a portára, ahonnan többedmagunkkal indultunk el. És akkor – amiről azt hittem, hogy ez csak a regényekben van – éjjel eltévedtünk. Sötét éjjel volt, és magas hó. Elmentünk egy tanya mellett, kikerültük, és hosszú idő múltán ugyanahhoz a tanyához érkeztünk vissza. Akkor már a bácsi sem tudta, mihez tartsa magát, úgyhogy bementünk a tanyára, ahol aztán kiderült, hogy már odaát vagyunk. Szóval Magyarországon. A határőrök azonban észrevettek, és a szegény bácsi, hogy mégis legyen a dologból valami, kirántotta az egyik rumosüveg dugóját, és annyit ivott belőle, amennyit csak tudott. Amit megivott, azt nem kellett odaadni a határőröknek. Amikor a határőrök látták a pesti indexemet, elengedtek. Később aztán elkészült a román útlevelem, a szüleim egy kolozsvári ügyvéd révén szereztek nekem vízumot is. Jelentkeznem kellett a KEOKH-nál, a külföldieket ellenőrző országos hatóságnál, ahol mint román állampolgár és erdélyi menekült kaptam valami papírt.

A szüleim sorsa közben úgy alakult, hogy egy régi villa alagsorában kaptak két szobát, főbérletben, ahol aztán nehéz körülmények között éltek. Apám, ahogy mondtam, a Szamosújvári Szeszgyárban maradt mint könyvelő. Anyám anno tanítónőképzőt végzett, de miután a két gyereke megszületett, nem dolgozott, háziasszony volt. A háború után sem, már csak azért sem, mert azt hiszem, akkoriban a napi élet megszervezése egy full-time job volt. Ráadásul anyám nagyon segítőkész ember volt, és sok emberen igyekezett segíteni. Később ugyanebben a villában feljutottak a földszintre egy nagyobb lakásba, ahol diáklányokat fogadtak albérletbe, akiknek ő kvázi az anyukájuk is volt. És tudom, hogy a régi osztálytársaim, akik visszajöttek az igazi deportálásból, szintén kvázi anyjuknak tekintették. Emberileg sokat adott.

Apám mosolygós, nyílt, kedves, segítőkész, nagyon érdeklődő ember volt. Szerették az emberek. Ő volt a Czitrom bácsi… Én is nagyon szerettem. Anyám tulajdonképpen semmiképpen sem érdemelte volna meg azokat a fenntartásokat, amelyekkel vele szemben viseltettem. Gyermekkoromban tegeztük a szüleinket, aztán én kamasz koromban, még a háború előtt elkezdtem őket magázni. Ma sem tudnám megmagyarázni, mi váltotta ezt ki belőlem, de nyilván valamilyen távolságtartás.

Amint már mondtam, nem tanultam jól az egyetemen. Nem használtam ki ezeket az éveket. Ezt aztán később esti munkával kellett behoznom. Később már nagyon sokat olvastam, tanultam itthon, és azt hiszem, jó szakember lettem. Aztán kollégiumi igazgató is voltam, amit szintén elég vastagon elhanyagoltam. Ott volt például a hetenkénti kollégiumi est, amelyekre sajtószemlét is kellett csinálni: összeszedni a hét Szabad Népjeiből, hogy Koreában most ez történik, másutt nem tudom, micsoda történik. Én ezt nagyon lazán csináltam, a kollégiumi társaim azonban nemigen vették rossz néven. Egyébként az igazgatóság anyagi biztonságot is jelentett, mert valami fizetést kaptam érte.

50-ben diplomáztam. Abban az időben oda kellett menni dolgozni, ahová irányították az embert, nem volt szabad választás. Engem mint párttagot és fiatal műszaki kádert elvittek katonának. Akkor szerveződött a hidegháború. 1949-ben megalakult a NATO, később, 1955-ben a Varsói Szerződés. A békeszerződésben megszabott katonai létszámot az összes keleti állam felrúgta. Föltöltötték és fejleszteni kezdték a hadsereget, a honvédséget. Egy csomó fiatalt hívtak be tiszti kiképzésre. Először néhány hónapig én is közkatona voltam Szentendrén. A lehető legelemibb kiképzést kaptuk. Nem is emlékszem, mi az ördögöt tölcséreztek belénk, gondolom, az alap katonai drillt. Később már lőni tanultunk, puskával, majd géppisztollyal is. Aztán tisztiiskolára mentünk, szintén Szentendrén. És akkor kaptam egy-két-három hónapot, hogy befejezzem a diplomatervet és leszigorlatozzam. Emlékszem, kölcsönkértem egy sötétkék öltönyt, és abban mentem végszigorlatozni. A diplomám meg az volt, hogy egy bányát kiszolgáló keskenyvágányú vasútvonalhoz kellett egy völgyhidat terveznem. Aztán visszamentem. A kiképzés végén hadnagy vagy főhadnagy lettem. És elhelyeztek Ercsibe, ahol volt egy utászezred. Ahol tulajdonképpen nemigen tudták, és én sem tudtam, hogy most akkor mit kell csinálni. Aztán az egység kapott egy szovjet pontonhidat, és azt kellett kibogarászni, hogy működik, hogy lehet összeállítani. 51 nyarán Soltra helyeztek. Arra emlékszem, hogy rengeteg szúnyog volt. Ám maradt egy jó emlékem: teljesen illegálisan, de a parancsnokunk vezetésével eljártunk egy híres halászcsárdába vacsorázni. Mégpedig halászlét, utána túrós csuszát. Ez egy komoly emlékem.

Aztán az egész egység Kalocsára ment, ahol istentelenül unatkoztam. Az Alföldet, amit Petőfi megénekelt, sivárnak és unalmasnak találtam. Semmit sem lehetett csinálni, igaz, idő sem volt rá, mert a katonaság teljesen lefoglalja az ember idejét. Röviddel utána századosnak léptettek elő. Három évet voltam katona.

Szolgáltam Pesten is, a Haditechnikai Intézetben, amely tulajdonképpen tervezőintézet volt. Arra emlékszem, hogy én rajzoltam a rohambürüt, ami egy kis hidacska valamilyen árok vagy patak fölött. Ez anno a műszaki csapatok felszereléséhez tartozott. Olyan, mint egy vasalódeszka, csak kicsit nagyobb. Amikor még a csapatnál voltam, részt vettem egy nagy hadgyakorlaton. A Tiszán kellett átkelni, mégpedig valamilyen páncélos egységnek kellett hidat verni, a pontonhidat összerakni, satöbbi, és azon átereszteni a páncélosokat. Ennek jól kellett lefolynia, mert jött a hadügyminiszter, Farkas Mihály és persze szovjet tanácsadó is. Az mindig is volt minden egységnél, de hát magasabb poszton. Ahhoz, hogy a pontonhíd valahogy a parthoz érjen, a parton cölöpöket kell leverni, és egy hídfőt csinálni. A hídfőt megcsinálni nem könnyű, és időbe telik. Úgyhogy előre kiküldtek bennünket a Tiszához. Egy kis egységet egy tapasztalt őrmesterrel és legénységgel. Én mint tiszt voltam ott. Kézi cölöpverés volt. Van egy magas cölöpverő alkotmány, mellette ott a facölöp, és fent van egy csiga nagy súllyal, amelyet vezényszóra meghúznak, és a súlyt a cölöpre ejtik. Erre általában versikék is vannak. Amikor én néztem a cölöpverést, akkor például azt énekelték: „Aki itten bámészkodik, kutya farkán támaszkodik.” És ezt ritmusra. Én ezt szépen megértettem, és eloldalogtam.

A horizontom nagymértékben Annáéknál nyílt ki. A kollégiumi miliő zárt miliő volt, szellemileg egyáltalán nem stimulált. Ellenkezőleg. A nívó alacsony volt, én meg eléggé elvakult. Anna apja, Andor bácsi viszont rendkívül értelmes és kedves ember, széles látókörű, és persze mindig hallgatta a külföldi híreket. Ezek a hírek meg a hosszú beszélgetések sokat tettek azért, hogy a lelkesedésem fokozatosan csökkent. De az UVATERV-nél az elején még egy darabig tartott ez a lelkesedés. Akkor a párttörténet volt a terítéken. A párttörténet a kommunista kiképzés alapköve. Ám az idők során folyamatosan változott, mindig átírták. Emlékszem, amikor Sztálin meghalt, egy ilyen párttörténeti szemináriumon valakivel arról beszélgettem, vajon hogy fog továbbmenni ez az egész. És én akkor azt mondtam, hogy egy biztos: a párttörténet eltűnik. Tehát akkor már tökéletesen szkeptikus voltam a párttörténet igazát illetően. De a gondolkodásomban nem tudnék egy konkrét fordulópontot találni.

Az UVATERV-et nagyon szerettem. Akkor az állványozási osztályon voltam. Az idő tájt volt nagy program a Keleti-főcsatorna, ahol épült egypár erőmű is, például a Tiszalöki Vízerőmű. Ezen a csatornán egy csomó út ment keresztül, ezért a rossz talajviszonyok miatt ívhidakat építettek rá, függesztő rudakkal, tulajdonképpen ezek tartják a pályaszerkezetet. És ezeknek az építéséhez ezt föl kellett állványozni, és az állványokat méretezni kellett, és tervezni kellett. Ebben dolgoztam. Nagyon kellemes és baráti mikroklíma volt ezen az osztályon. Remek főnökeim voltak. És nagyon sok technikai kompetencia volt. Tisztességesen kerestem, úgyhogy nem volt anyagi gondom. Annának viszont mindig volt, így őt is mindig kisegíthettem. Voltaképpen az ötvenes évek semmi negatív oldalával nem volt kapcsolatom. Persze az, hogy egy télikabátot vegyen az ember, hosszú beruházási program volt. De mindenki itt tartott, nem volt kirívó.

Abban az időben nagyon könnyen elérhető volt kultúra. A könyv kifejezetten olcsó volt. Voltak vállalati kultúrfelelősök, rajtuk keresztül lehetett könyvet és jegyet rendelni. Anna is szerzett jegyeket a Bábszínházon keresztül. Anna 1950-ben fejezte be a képzőművészeti főiskolát, és attól kezdve, amíg el nem mentünk, az Állami Bábszínház díszletműhelyében dolgozott.

Blum Tamásnak, aki jó barátunk volt, voltak operamagyarázó délutánjai. Tamás zongorázott, és ő maga énekelt, és magyarázta a műveket. Könyv nélkül tudta egy csomó opera librettóját is, meg a zenéjét is. Remekül csinálta.

Emlékszem, amikor 55-ben Németh László fordításában megjelent az Anna Karenina. Nagyon-nagyon szép fordítás. Fiatal korunkban Bonkáló Sándor fordításában voltak a Tolsztojok. Ahhoz képest a Németh László-fordítás maga volt a fölfedezés, mintha egy új regényt olvastunk volna.

A közhangulat egyre savanyodott. Volt persze a Nagy Imre-epizód. És aztán jött az Irodalmi Ujság, vérpezsdítő és abszolút meggyőző írásaival – akkor már számomra is egészen nyilvánvaló volt, hogy ez nem megy így tovább, ez nem az, aminek én hittem. És voltak a Petőfi Kör ülései. Úgy emlékszem, egyen voltam, de ezekről bőséges cikkek jelentek meg az Irodalmi Ujságban.

Aztán jött 56. Október 23-án is bent voltam az UVATERV-ben és dolgoztam. Az UVATERV a Vigadó mellett, a Vörösmarty tér és a rakpart közötti utcában volt. A rakpartról felhallatszott a tömeg morajlása. Lementünk. Mindenféle diákok és még nyilván mások is vonultak. Én is beálltam. Véletlenül találkoztam egy exkollégista építésztársammal, egy nagyon értelmes és hallatlanul kedves fiúval, egy makói kisparaszt fia volt. Az volt az érdekes, hogy ez a fiú a pártban dolgozott mint építész, és ettől az egésztől szörnyen megijedt, szemmel láthatóan elvesztette a fix pontjait. Talán akkor rendülhetett meg a hite ebben a rendszerben. A Margit hídon átmentünk Budára, a Bem-szoborhoz. Emlékszem, hogy ott Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. Onnan aztán megint a Margit hídon jöttünk vissza Pestre. Mire a Belügyminisztérium épületéhez értünk, a tömeg már azt kiabálta: „Vesszen Gerő!” A Kossuth téren összesereglett emberek Nagy Imrét hívták. Már beesteledett, és a tér világítását kikapcsolták, úgyhogy gyakorlatilag vaksötét volt. De az emberek összesodort újságpapírból fáklyákat csináltak. Fantasztikus látvány volt fentről. Közben ugyanis fölmentem Annáékhoz, akiknek az ablakából ferdén látni lehetett a Parlament előtti teret. Akkor azt gondoltam, tán mondtam is, hogy az emberek idővel éhesek lesznek, és hazamennek. Bennem legalábbis az élt – de azt hiszem, általános, közszájon forgó valami volt –, hogy ha Magyarországon valaha forradalom tör ki, akkor az a foci miatt lesz. Mint ahogy két évvel azelőtt volt a berni futball-világbajnokság, ahol az Aranycsapatnak nevezett magyar válogatott Németországgal szemben veszített, és így csak a második lett. Ez nemzeti tragédia volt. És amikor a csapat hazaindult, Bécsben vagy Hegyeshalmon leszállították őket a vonatról, mert attól féltek, ha a Nyugatiba érkeznek, akkor ott meglincselik őket. Azt hiszem, autóbuszon csempészték vissza őket Pestre. De aztán a látva Kossuth téri tüntetést, azt gondoltam, hogy ebből akár forradalom is lehet. Elindultam hazafelé a Beloiannisz utcába. Valamelyik kis utcában volt egy nyomda, mégpedig egy alagsorban. És láttam, hogy óriási tömörülés van előtte. Odamentem: diákok voltak, fiúk, lányok, a 12 pontos kiáltványt osztogatták. És talán ott hallottam azt is, hogy a Rádiónál már lövöldözés van. Úgyhogy visszamentem Annáékhoz, és mondtam, hogy itt kitört a forradalom. Én nem voltam a Rádiónál. Tán ott maradtam éjszakára Annáéknál? Nem tudom, erre már nem emlékszem.

Aztán másnap bementem az UVATERV-hez, ahol már nemigen dolgozott senki. Nem emlékszem pontosan a napokra. Viszont nagyon előttem van, hogy az utcasarkon egy nagy ládában halomra állt a pénz, így gyűjtöttek az özvegyeknek, árváknak. Volt egy nap, amikor Annáéknál voltam fent, és nagy autózúgásra lettünk figyelmesek. Kinéztünk az ablakon: az orosz családokat menekítették, a teherautókban a jégszekrénytől kezdve a szekrényig minden ott volt. És a teljesen ijedt arcok…

De azért volt ebben más is. Gyerekkori barátom, Mandula Gyuri szülei nagyon tehetős emberek voltak, és még 47-ben vagy 48-ban legálisan, útlevéllel kimentek Nyugatra. Gyuri még előtte a Műegyetemen tanult gépészmérnöknek, aztán Zürichben, az ETH-n is hallgatott egy félévet. De aztán elfogyott a pénz, és valamit csinálni kellett. Szerencsére az apja egy volt alkalmazottja, Zeller Miki, aki Romániából ment ki közvetlenül a háború után, nagy üzletember lett, valahogy belekerült a nemzetközi acélexport-acélimport világába a Saar-vidéken. Ugye ez Franciaország és Németország határán van, német lakossággal, csupa bánya és nagy kohó. Zeller Miki hívta Gyurit, hogy dolgozzon vele. Úgyhogy Gyuri letelepedett a Saar-vidéken, Saarbrückenben, és ott csinálta ezt az acélexportot. 56-ban valamilyen módon – telefonon vagy távírón – fölkutatott engem. És azt mondta, menjek ki hozzá. Ez szeget ütött a fejembe. Annának meg ettől függetlenül az volt a vágyálma, hogy Párizsba jöjjön. Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem. „Sors bona, nihil aliud.” „Jó szerencse, semmi más.” Vittem magammal mint elengedhetetlen kelléket az új élethez. Annával össze akartunk házasodni, de a sztrájk miatt az anyakönyvi hivatalok is zárva voltak.

 Első ízben Anna apjával és annak egy barátjával mentünk volna. Anna anyja épp kint volt Londonban, mert közvetlen a forradalom előtt kapott útlevelet, hogy a fiát, aki kint élt, meglátogathassa. Amikor a forradalom kitört, mindenki azt mondta neki, maradjon kint, és inkább azon kell dolgozni, hogy a család többi tagja is kimenjen. Még Budapesten csatlakoztunk egy csoporthoz, amelyet Gyuri – aki közben lement Bécsbe – szervezett nekünk. Kelenföldön kellett fölszállni egy vonatra, amely Mosonmagyaróvárra ment. Kora hajnalban kellett a pályaudvaron lenni. Mivel Andor bácsi rosszul járt, megháltunk félúton a Szalay utca és a pályaudvar között, Varga Jóska barátomnál. Azt hiszem, előzőleg telefonáltam neki, és hát virágnyelven elmondtam, miről van szó. A legnagyobb szeretettel és segítőkészséggel várt bennünket. Akkor természetes volt, hogy mindenki igyekezett segíteni mindenkin. A forradalom napjai olyan eufóriás, gyönyörű időszakot jelentenek egy nemzet életében, amikor az emberek legjobb oldala jön ki. A spontán segítség. Ugye nyitott ládákban gyűjtötték a pénzt. A betört ablakú üzletekben a kirakatba tették a telefont, egy kis dobozkával, hogy mindenki telefonálhasson. Szóval megháltunk a barátomnál, hajnalra ott voltunk Kelenföldön, és felszálltunk a vonatra. Mosonmagyaróváron leszálltunk. Ott volt valami találka, és aztán nekivágtunk a határnak. Koromsötét volt, esett az eső, minden nyavalya. A gyaloglás egyre gyötrelmesebb volt, az ember cipőjére öt kiló sár ragadt, és ezt Andor bácsi és a barátja kezdték nagyon nehezen bírni. Úgyhogy a végén bebújtunk egy szénakazalba, hogy ott megpihenünk. Reggel arra ébredtünk, hogy katonák ordítanak: „Kifele, kifele!” Úgy vélték, hogy nem kifele mentünk, hanem már befele, és hogy ez valami gyanús dolog. Hogy ezt miből gondolták, nem tudom. Tény az, hogy átadtak az oroszoknak, akik először is nagyon leszidták Annát, hogy tehette ezt ezzel a két öregemberrel. Teherautóra raktak bennünket, és elvittek az orosz táborparancsnokságra. Itt kihallgattak bennünket – valami tolmácsnak is kellett lennie –, és aztán az oroszok megnyugodtak abban, hogy mi csak derék szökevények vagyunk, és nem nyugati kémek. Úgyhogy teherautón bevittek Mosonmagyaróvárra, a rendőrlaktanyába. És aztán az egész társaságot visszazsuppolták Pestre.

Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk. Láttuk, hogy mögöttünk rakétákat lőttek fel a határőrök. Deutsch Jahrndorfban voltunk. Ott várt bennünket Gyuri, beültünk a kocsijába, és mentünk tovább Bécsbe. Azon sárosan, ahogy voltunk, Gyuri bevitt bennünket a Sacher szállodába és megvacsoráztunk. Ott is aludtunk. Tudom, hogy a végén a Sacher különdíjat számolt fel a takarításért. Gyuri eltette, és aztán ide is adta nekem a számlát, de sajnos valahol elveszett.

Ekkor jött a legcifrább része a dolognak. Gyuri és Zeller Miki, a főnöke nagyon dörzsölt emberek voltak. Rengeteg pénzt csináltak, de azt hiszem, mindig a legalitás határán billegtek. Voltak közép-amerikai kapcsolataik is. Mindketten kubai útlevéllel utaztak. Na most Gyuri várt bennünket két kubai útlevéllel, mégpedig olyannal, amely szerint én kvázi kubai állami kiküldetésben tanulmányokat végzek Európában, az európai közúti közlekedést tanulmányozom, vagy valami ilyen formula volt. Azt tudom, hogy a carretera szó, amely országutat, autópályát jelent, benne volt ebben a nagyon szép kiállítású dokumentumban. Az útlevélhez való fényképeket Gyuri úgy szerezte, hogy írt a szüleimnek Kolozsvárra, akik egy olyan képet küldtek neki, ahol mi ketten valamilyen téli tájban állunk mosolygósan. Ebből vágott ki igazolványképet. Bécsben Gyuri valamennyire felöltöztetett bennünket.

Pár nappal később egyenesen Saarbrückenbe mentünk. Gyuri jó szándékú gondolata az volt, hogy én legyek a főasszisztense, a megbízható társa. Úgy látszik, nem volt egészen nyilvánvaló, hogy a munkatárs egyben megbízható is. Rögtön be is fogott. Ez egy kis cég volt, ő volt a lelke az egésznek, volt egy német könyvelő és néhány kisasszony. És nekem ott elvben bele kellett volna tanulnom ebbe a mesterségbe: acélt venni a helyi acélművektől, aztán eladni a sachsenwaldi nem tudom, kinek. Az egészből semmit sem ismertem persze, de gondoltam, hát Istenem, ez is egy lehetséges út. Gyuriról aztán apránként kiderült, hogy valami teljesen hamis világban él, ahol az értékek teljesen eltolódtak. Gyurinak, azt hiszem, olyan ambíciói voltak, hogy annyi pénzt tudjon szórni, mint a perzsa sah. Sok pénzt is keresett, és rengeteg pénzt szórt el.

 Két évig voltunk Saarbrückenben. Anna közben elkezdett rajzolni. De nagyon rosszul érezte magát, tökéletesen légüres térben volt. Mi úgy tekintettük, hogy ez csupán átmeneti idő. Gyuri meg állandóan azt mondta, hogy majd nyit egy céget Párizsban, én fogok odamenni, és azt fogom csinálni. Hát ez a cég sosem nyílt meg. Nyilván szándékában sem volt megnyitni, de én fontos voltam neki, mint támasz, gyerekkori jó barát és valahol pszeudocsalád is. Tökéletesen rendszertelenül élt, mondjuk bejött az irodába déli tizenkettőre, viszont engem ott tartott este kilencig vagy tízig. Közben Anna meg egyedül volt egész nap. Gyuri nem élt hétköznapi módon. Nagyon gyakran el is utazott, részint üzleti útra, részint azért, hogy egy újabb nőt csípjen föl, vagy a legújabb nővel elmenjen valami különleges helyre. Nagyvonalú volt velünk. Karácsonyra vagy szilveszterre elvitt bennünket Sankt Moritzba, amely egy abszolút elegáns téli meg nyári nyaralóhely Svájcban. A fél világ nagyjai ott voltak. Emlékszem, hogy Zürichben fölszerelésként Gyuri pénzén vettem egy szmokingot, amelyik most is itt van a szekrényben.

Közben jött Fidel Castro, úgyhogy a kubai útlevél érvényét vesztette. Hosszú procedúra után kaptuk meg a menekültstátust, és az útlevelet. Ezzel már bárhova lehetett utazni, persze vízummal, kivéve azt az országot, ahonnan az ember elmenekült. Valami közigazgatási reglama miatt Saarbrückenben nem házasodhattunk össze, Bécsbe kellett mennünk. Úgyhogy mi Bécsben házasodtunk, a Schlesingerplatzon adott bennünket össze egy osztrák hivatalnok.

 Ville-d’Avray-ben, Párizs egyik peremvárosában vettünk ki két albérleti szobát. Én hétvégenként jártam fel Saarbrückenből. Anna beiratkozott az Alliance Française-ba, hogy megtanuljon franciául. Anna egyik unokatestvére, Balkányi Zsuzsi, aki rézmetsző volt, a XIX. kerületben, Párizs északi határán élt egy házban, ahol több lakás is volt. Zsuzsi megkérte a tulajdonosnőt, ha valamelyik kiürül, akkor azt adja nekünk. Ez azért volt fontos segítség, mert Párizsban már akkor is borzasztó rossz volt a lakáshelyzet. Ez a ház valamikor postaállomás volt, méter vastag falakkal. Gyönyörű régi tölgyfa hajópadló. A lakás, amit kaptunk, két szobából állt, a második vagy harmadik emeleten tán. Az ember rögtön az első szobába lépett be, amelyet piros kőpadló borított, ezt itt úgy hívják, hogy tomette, égetett kerámia, hatszögletű lapokból állt. És abból nyílt a szoba. Előttünk egy rongyszedő néni lakott ott, akinek a rongyokat fajta szerint kellett osztályozni, és valamennyire ki kellett lötykölni a kosztól. És aztán felakasztani, megszárítani. Ehhez szárítózsinegek kellettek, úgyhogy a fal tele volt szeggel, mert ott húzta ki ezeket a spárgákat. Én akkor még Saarbrückenben dolgoztam, Anna már itt volt, és ott lakott a peremvárosi lakásban. És onnan járt be rendbe hozni ezt a lakást. Bálint Bandi, aki már akkor kint volt, és Epinay-ben élt, nagyon kedvesen segített benne, gipszelt, tapétát vakart, mindent, amit kellett. Én meg hétvégenként feljártam, és csináltuk együtt. Ez 59 elején volt. Aztán a lakás elkészült, én otthagytam a Saarbrückent és Gyurit, és följöttem Párizsba. Egy reggel telefonáltak Saarbrückenből, az irodából, hogy Gyuri autóbalesetet szenvedett, s majdnem ottmaradt. Saarbrückenben volt egy kitűnő baleseti kórház, ott feküdt. Lementem, és hosszú hetekig ott maradtam. Aztán Anna is lejött egy időre, mert Gyurit folyamatosan őrizni kellett. Fatális történet: éppen akkor esett meg, amikor én, mint a támasza, otthagytam. Aztán nagyjából felépült, és én visszajöttem Párizsba.

Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás. Úgyhogy a postásnak egy szavát sem értettük, és ő sem értett bennünket. A franciával én jól boldogultam, a szaknyelvet meg hamar elsajátítottam. Anna egy hangot nem beszélt franciául, úgyhogy ő beiratkozott az Alliance Française-ba, ahol arra vannak specializálva, hogy külföldieket tanítsanak franciául. Oda járt néhány hónapig, az alapot megkapta, aztán a többit fölszedte. De ma is úgy érzi, hogy nem beszél igazán jól. A hétköznapi nyelvvel semmi probléma nincsen, de ha például Jean-Pascallal, a galériásával beszélget, mindig izgul, hogy jól mondta-e, nem mondta jól satöbbi. Az olvasásnak is vannak fokozatai. A legkönnyebben az ember a bulvársajtót olvassa. Aztán már jól fel kell kötni a gatyát ahhoz, hogy a Monde-ot olvassa. Idáig viszonylag hamar eljutottunk. Van aztán egy fontos intézménye a francia sajtónak, a Canard Enchaîné, a „leláncolt kacsa”. Ez egy vicclap, de egyben nemzeti intézmény is, olyan értelemben, hogy rengeteg korrupciót, politikai disznóságot megírnak. Ezt megérteni az olvasás felsőfoka. És van egy rovata, kétértelmű szójátékokkal, ezt még ma sem értem teljesen.

Tehát a XIX. kerületben laktunk, egy proli környéken. Szomszédságunkban volt a Quartier de la Goutte-d’Or, az Aranycsepp Negyede, ahol arabok laktak. Akkor dúlt az algériai háború, sokan nem mertek odamenni. De soha semmi felfordulást nem tapasztaltunk. Tökéletes rend és csend volt. A házban többnyire nyugalmazott proli házaspárok laktak, akik egyébként éles szemmel figyeltek bennünket. Horgolt függönyeik voltak, lyukakkal, amelyeken a nénik állandóan kikémleltek az utcára. Én ezt a lakást nagyon szerettem. Az első saját lakásunk volt. Anna viszont nagyon egyedül érezte magát. Tulajdonképpen csak a családdal volt kapcsolata, na meg Bálint Bandival. A család Anna nagynénjét és nagybátyját jelentette, akik még legálisan jöttek ki, és a két unokatestvérét: Balkányi Jucit, aki agysebész volt, és Balkányi Zsuzsit, aki grafikus volt és rézmetsző. Nekem pedig Czitrom Pali unokatestvérem élt itt a szüleivel, akikhez nagyon gyakran jártunk, Anna meg sok időt töltött a nagynénjénél. De egyébként nagyon kevés kapcsolatunk volt. Van egy régi mondás: az emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a baráti kör gyakran nem választás eredménye, hanem attól függ, hogy kik emigráltak ugyanakkor és ugyanoda. Az ötvenhatos emigrációban mi rengeteg embert ismertünk, de francia kapcsolatunk alig volt. Kivéve talán egyet, még Ville-d’Avray-ben. Azt a lakást egy idősebb házaspártól béreltük, ahol a mama tudott angolul, és istápolta Annát. Aztán Anna nagyon jó viszonyba került a nagyobbik fiúkkal, akivel aztán megismertette Bartókot például.

Ez a cég egy francia specialitásra jött létre. Franciaországban a polgári törvénykönyv szerint az építő az építtetőnek tízéves, bizonyos esetekben akár harmincéves garanciával tartozik. Ha például megreped egy fal, akkor az építő köteles kijavítani a hibát. A francia polgári törvénykönyv ezen része Napóleonig, az első császárságig, a Code Civilig megy vissza, amikor a vagyon nagy része ingatlanvagyon volt, és ezt védte a törvénykezés. Az építő felelősségének kérdése meg nagyon messzire nyúlik vissza: ma a Louvre-ban őrzik Hammurápi sztéléjét, törvényoszlopát, amelyre a babiloni törvénykönyvet vésték rá. És ezen mindenféle mesterség szabályozása megvan, többek között az építőé is. Eszerint, ha valaki épít valakinek egy házat, és a ház összedől és agyonüti a tulajdonost, akkor agyonütik az építőt. Ha a fiát üti agyon a ház, akkor az építőnek a fiát ütik agyon. Tehát megvan a tarifája annak, hogy miért mi jár.

Franciaországban az építő felelőssége nagy. Ezért az építő bebiztosítja magát egy biztosítótársaságnál, hogy ha a ház összeomlik, akkor ne ő fizessen. A biztosítótársaságok meg úgy találták, hogy túl nagy a kockázat, tehát ellenőriztetni kell, mit hogy építenek. Na én egy ilyen vállalatnál dolgoztam, amely tulajdonképpen egy gigantikus ellenőrző vállalat volt. Ellenőrzés volt az UVATERV-ben is, és mindenütt a magyar iparban. Ez volt a MEO, a Minőségellenőrzési Osztály. Ez egy elefánttemető volt nálunk, az öreg bácsikat, akiket már semmire sem lehetett használni, betették meósnak. És amikor az ember vitt hozzájuk egy tervet, akkor megdumálta őket, vagy elkezdett valami egészen másról beszélni, mígnem a meós bácsi szépen aláírta a tervet, és akkor az mehetett. Ez volt a gyakorlat Magyarországon. Ettől függetlenül volt egy nem hivatalos belső ellenőrzés is. Ha valaki valamit megcsinált, akkor azt a szomszéd asztalnál ülő átnézte, átszámolta, satöbbi. Tehát az ember a meósra nem számított.

Sok barátunk, rokonunk volt otthon, és állandóan jöttek hozzánk, laktak nálunk. Anna sokukkal levelezett, de hazamenni már csak azért sem tudtunk, mert nem voltunk francia állampolgárok. Az állampolgárságra akkor még tíz évig kellett várni. 68-ban kaptuk meg. 68-ban mentünk először vissza Pestre és Kolozsvárra, amikor itt állampolgárságot kaptunk. Nagyon ambivalens dolog volt ez a hazamenetel. Kocsin mentünk, és ahogy közeledtünk a határhoz, egyre inkább fölmerült bennünk, hogy kell ez nekünk? Ehhez tartozik, hogy van az a bizonyos úgynevezett menekült- vagy emigránsálom. Az ember azt álmodja, hogy valamilyen okból hazamegy, és nem tud visszajönni. Én nagyon sokszor álmodtam, hogy vissza kellett mennem a Műegyetemre, mert a diplomámmal kellett valamit csinálni, és aztán kiderült, hogy az ember ott ragad.

Az álomról jut eszembe: Nagyon hosszú ideig magyarul álmodtam. Az szintén egy lépés a beilleszkedés útján, amikor már franciául álmodik az ember. Viszont számolni nagyon hosszú ideig románul számoltam, román elemiben tanultam összeadni és kivonni. Az ábécét meg németül mondom, mert úgy tanultam.

De nagy örömmel készültünk rá, hogy hazamegyünk. Ebben is vannak nüanszok. Én Pestre viszonylag könnyű szívvel mentem, mert nekem a város az egyetemi éveket jelentette, és nem voltak negatív emlékeim. Anna sokkal több szorongással ment Pestre. Mikor viszont továbbmentünk Erdélybe, nekem voltak egyre rosszabb érzéseim, Anna pedig könnyű szívvel ment, mert őt kamaszkori jó emlékei fűzték Kolozsvárhoz. Ehhez az ambivalens érzéshez hozzájárult a sorompó is Hegyeshalomnál. Ugye a nyugati országok határai között a sorompó egy szimbolikus piros-fehérre festett valami volt, ami fölbillent, és az ember átment alatta. Hegyeshalomnál, a magyar határon meg egy vastag acélcső betonba befoglalva. Ez volt a vasfüggöny. És akkor fölment a sorompó, és bement az ember a karámba, mert a másik oldalon is sorompó volt. És ott vár az ember, és van őrtorony, és az embernek elviszik az útlevelét. És vár, és nem tudja, hogy hova vitték, miért vitték. És aztán idő múltán mégis visszahozzák. A határőrök egyébként, akik egyben vámosok is, fagyos udvariassággal kezelték az embert. Aztán idő múlva fölmegy a sorompó. És akkor Hegyeshalom és Győr között még nem tudom, hány járőr volt. Ahol megállítják az embert, leintik, és az árokban fekszik egy katona a kocsira irányított géppisztollyal. És akkor jön egy másik, az is megnézi a papírokat, és akkor továbbküldik az embert. A román határon, a két testvér-ország között drótkerítés volt. És még valami, aminek csak pszichológiai hatása van, de az van! A száj- és körömfájás járvány ellen az út közepén keresztben volt egy széles tócsa, hogy a kocsik gumikerekeit lemossa. És az ember nem tudta, milyen mély. Gondolhatja, hogy nem fog benne elakadni, de mégis kellemetlen érzés. A román oldalon aztán még rosszabb volt. Mindent ki kellett rakni. Nekünk volt egy egész listánk, cukortól az olajig, azokkal voltunk megrakva. Átkutattak, aztán mehettünk… Szinte még mindig előttem van az országút, még valahol Magyarországon, rajta szovjet konvoj, félig demonstratív, ponyvával félig kitakart rakéta, vagy nem tudom, mi az ördög volt. Akkor mentek be Prágába.

Állandóan küldtek nekünk könyveket, így a magyar szépirodalmat többé-kevésbé követtük. De azt, hogy mi történik Magyarországon, nem követtem figyelemmel. Az ember tulajdonképpen otthonról azt a képet és azokat a benyomásokat rögzíti, amelyek elmenetelekor benne voltak. Mivel nem él nap mint nap ebben a közegben, nem éli át a történéseket. Nagy a távolság. Az információk nagyon részlegesek, nincs összképe.

 Tehát 83-ig ennél a vállalatnál dolgoztam. 79-ben volt a második olajválság, és ennek hatására a recesszió. Többek között nőtt a munkanélküliség. A kormány akkor még azt hitte, könnyű rajta segíteni. Mégpedig többek között úgy, hogy a bizonyos koron fölülieket korai nyugdíjba küldik, és a megüresedő helyekre fiatalokat vesznek föl. Az öregeket effektíve elküldték, de a vállalatok nem vettek föl fiatalokat, hanem átszervezték az egészet, és tovább dolgoztak az idősek nélkül. Én választhattam, hogy élek-e ezzel a korai nyugdíjjal vagy sem. Az elején azt mondtam, hogy a fene egye meg őket, nem vagyok én még olyan öreg, hogy nyugdíjba menjek. Aztán jobbra-balra kérdezgettem, és végül vígan aláírtam. És jól tettem, mert utána sokkal rosszabbak lettek a körülmények.

Ekkor ott álltam ötvenhét évesen. A korai nyugdíj azzal járt, hogy az ember nem vállalhatott fizetett munkát, mert hiszen akkor mások munkaalkalmát vette volna el. Nyugdíjba küldtek azzal, hogy malmozzak otthon, de ehhez nem volt kedvem. Egy kollégám, aki a vasbeton osztályon földrengésbiztos építési problémákkal foglalkozott, kapcsolatba került Haroun Tazieff-fel. Tazieff nagyon érdekes figura volt. Orosz-lengyel származású, Belgiumban nőtt fel, agrármérnök, később geológus lett. A második világháború alatt nappal az egyetemen tanult, esténként pedig vasútvonalat robbantott, szóval az ellenállásban volt. A háború után Belga-Kongóba ment dolgozni. És ott látta többek között a Kivu-vulkán (Nyamuragira) kitörését, és ez annyira lenyűgözte, hogy visszament Belgiumba geológiát tanulni. És aztán mint geológus a vulkanológiára tért át. Bejárta a fél világot és nagy, híres filmes lett, rengeteg gyönyörű vulkánfilmet csinált. Vele kerültem szakmai kapcsolatba. 81-ben jött az első szocialista kormány Mitterrand elnökkel, és Tazieff, aki mindig baloldali volt, aktívan kampányolt Mitterrand mellett. Tazieffnek nagy fájdalma volt, hogy a tudományos életben mint tudóst nem vették igazán komolyan, bár tisztelték, mint fenegyereket. Mint szakértő szemtanúja volt egy nagy chilei földrengésnek, és akkor megtapasztalta, micsoda szörnyű pusztulással jár. Úgyhogy Tazieff a földrengésbiztos építkezés prófétája lett, s azt hirdette, hogy Franciaországban is földrengésbiztosan kell építkezni. Na most Mitterrand kvázi jutalomként létrehozta számára a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottságot, és a „déléguée aux risques majeurs”, tehát a nagy katasztrófaügyi állambiztos címet és pozíciót. Minimális költségvetése volt, de maga köré gyűjtött egy kis csoportot, általában egyetemi szakemberekből. És nem volt mérnöke. Mivel én csinálni akartam valamit, és valamit tudtam is – ráadásul nemhogy nem kerültem pénzbe, tilos is lett volna fizetni nekem –, bevett mint önkéntes munkatársat. Fiatalos lendület volt az egészben, mindenki rendkívül nagy érdeklődéssel és buzgalommal csinálta a munkáját. Nem volt még semmiféle közigazgatási szklerózis. Kezdetben ez a csoport közvetlenül a miniszterelnöktől függött. A miniszterelnökségnek millió egyéb gondja akadt, úgyhogy nekünk szabad kezünk volt abban, mit csinálunk, és hogy csináljuk. Új hivatal voltunk, tehát azon kellett gondolkozni, mit is kellene, illetve lehetne csinálni. Volt egy csomó nagyon jó ötlet. Például hogy föl kellene térképezni Franciaországban a katasztrófának kitett helyeket, és szabályozni, hogy hol szabad építeni, hol szabad csak bizonyos szabályok betartásával, hol meg egyáltalán nem szabad építeni. Én itt regisztert váltottam: ezelőtt mint mérnök, fogyasztója voltam a szabályzatoknak. Itt pedig a kerítés túlsó oldalára kerültem, oda, ahol éppen azt kell megírni, mit szabad és mit nem. És közben megismertem a magasabb közigazgatási fórumok miliőjét, a közigazgatás fogaskerekeit. És egy más világot fedeztem föl. Ebben a miliőben potenciálisan rengeteg lehetőség van, de az energia fele a belső súrlódások legyőzésére megy el. Hogy valamit keresztülvigyen az ember, ahhoz millió formai akadályt kell legyőzni. Én a magam szerény módján próbáltam ebben az útvesztőben evickélni, és mindenfélét sikerült is keresztülvinnem. Például Franciaország szeizmikus zónatérképét, amit technikailag nem én csináltam, de azt, hogy ebből végül egy törvény előírta valami lett, abban nagy részem volt. Megtanultam azt is, ha valamit az ember nagyon érvényre akar juttatni, akkor másvalaki szájába kell adni a dolgot, vagy úgy alakítani, hogy úgy tűnjön, ez az ő ötlete. Itt dolgoztam vagy tizenöt évig. Majdnem azt mondanám, hogy ez egy második karrier volt. Később aztán Tazieff kilépett ebből a csoportból, majd megalakult a környezetvédelmi minisztérium, mint új téma, ebbe mi beolvadtunk, így aztán a kivételezett státusunk is megszűnt. És egyre inkább megcsontosodott az egész. Úgyhogy nekem egyre kevesebb kedvem volt hozzá, és lassanként, szép fokozatosan kimaradtam belőle. E tizenöt év tapasztalatait azonban leírtam, és meg is jelent a földrengésügyi társulat kiadásában.

Dani orvos lett, szívgyógyász. Én örülök neki, mert rendkívül jó kapcsolata van az emberekkel. A betegei is nagyon értékelik, azt hiszem, tényleg neki való ez a pálya. Nagyon szigorú erkölcsi elvei vannak. Tehát, hogy mi a jó, mi a nem jó, mit jó csinálni, mit nem jó csinálni. Érdekes, mert hiszen nem emlékszem rá, hogy valamikor is tudatosan erre neveltük volna. A felesége is orvos, gyerek-reumatológus, autoimmun betegségben szenvedő gyerekekkel foglalkozik. A két unoka Samuel és Matthieu, a kicsi. Tizennégy és tizenegy évesek. És mi nagyon aktív nagyszülők vagyunk, kezdettől fogva. Ez fontos nekünk, és szükségünk is van rá. Amikor Sam született, Dani felesége, Séverine éppen a doktorátusát csinálta, nagyon el volt foglalva, úgyhogy Sam három hónapig gyakorlatilag itt volt, Séverine reggel hozta, este elvitte. Vele egészen kicsi kora óta állandó és folyamatos kapcsolatunk van. Nem úgy Matthieu-vel. A két fiú nagyon különböző. Samuel nagyon gondolkozó és figyelmes. Matthieu egy buldózer, neki álladó aktivitás kell.

 A gyerekek már nem tudnak magyarul, az anyjuk francia, az anyanyelv az az „anya-nyelv”. Séverine, amikor terhes volt, járt magyart tanulni. Aztán megszületett a gyerek, és erre már nem volt ideje, energiája. Ha Dani szisztematikusan csak magyarul beszélt volna a gyerekihez, akkor talán megtanulták volna a nyelvet ők is. De így nem. Nemrégiben mondták is, mennyire sajnálják, hogy nem tudnak magyarul. Szemrehányást tettek Daninak, hogy nem tanította meg őket. Mondtuk, sose késő. Persze plusz időt és energiát nem akarnak erre fordítani. Másképp meg nem megy.

Arra nem igazán tudok válaszolni, hogy minek tartom magam. Franciának nem, már csak azért sem, mert a franciák engem magyarnak tekintenek. Hosszabb ideje élek Franciaországban, mint éltem Magyarországon, de magyar vagyok, azon a nyelven, azon a kultúrán nőttem fel. Lehet, hogy úgy kéne mondani, hogy magyar, román, zsidó, erdélyi, nem tudom, még micsoda. Az, hogy européer, csak vágyálom. Ez egy értelemből és nem érzelemből fakadó osztályozás.

 

Az interjút 2014-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.

Akkor aztán, mint ahogy szinte minden családban lenni szokott, jött egy dépasse, egy elszegényedési folyamat. A dédanyámról annyit tudok, hogy a kolozsvári orvosegyetemen dolgozott a mosodában, és nagy szegénységben, özvegyen nevelt fel több gyereket a keze munkájából. Nagyapám, Fogarassy Viktor Kolozsváron nőtt fel és okos fiú lehetett, mert orvosegyetemet végzett. Családi anekdota, hogy amikor végzett, fiatal doktorként nem tudta, mihez kezdjen. Ekkor mondta valaki neki, hogy olvasott egy hirdetést: Wiener Neustadtba keresnek a felcserképzéshez egy orvosdoktor egészségtantanárt. Ő úgy nyilatkozott, hogy nemigen kedveli a katonákat, az egyenruhát meg egyenesen rühelli. Mégis rábeszélték a jó fizetéssel járó állásra, és Viktor beadta a pályázatát, pedig, mint a barátainak mondta, németül se tud. „Nem baj, majd megtanulsz” – hangoztatták a komák. Ez az Osztrák–Magyar Monarchia időszaka, és számításaim szerint dr. Fogarassy Viktor állásválasztása az 1880-as évekre eshet. Elnyerte a ’Zögerei’-beli tanárságot, és több éven át ott tanított mint civil tanár – nem volt kötelező az egyenruhát felvenni. A történet abban konkludál, hogy volt a diákok között egy gúnyneve, ő volt a „der-die-das Fogarassy”, mert a német névelőket veszettül keverte… Aztán mégis katonaorvos lett belőle, tehát felvette az egyenruhát. 1921-ben, az első világháború végén kvietált – ahogy mondták –, mint tábornagy orvos. Úgy tudom, az első világháború idején egy időben a keleti front egészségügyi főparancsnoka volt – igen kemény és szigorú ember hírében állt. Amikor a galíciai fronton vérhasjárvány tört ki, hosszú időre kérlelhetetlenül karantént rendelt el, hogy ne terjedjen a fertőzés. És valószínű, apámat, Bélát – hárman voltak fiútestvérek, ő 1899-ben született, a bátyja nála két évvel idősebb volt, az öccse meg hat évvel fiatalabb – valahogy a papának ez az egyenruhás világa ejtette meg tán kamaszkorában, és úgy mondják, hogy már egész kisfiú korától kezdve katonai pályára készült. Állítólag tombolt, amikor még csak tizenéves katonaiskolásként, 1917-ben nem engedték, hogy a harctérre menjen. A húszas években startol a katonai tanulmányok további pályáján, a Ludovikát, azt hiszem, 28-ban fejezte be. Kádár Béla évfolyamtársa volt, barátságuk ebből az időből származik. Különböző csapatszolgálatok jöttek ezután. Anyámmal a Gellért-fürdőben, egy nyári napon ismerkedtek meg 1931-ben; szerelem, házasság, két gyerek…Anyakönyve szerint apám Nagyváradon született, de – mivel a katonaorvos nagyapát hol ide, hol oda helyezték, laktak Budapesten is (a fiúk a Krisztina körútról az Attila utcai Petőfi Gimnáziumba jártak) – az iskoláit már a soproni katonai főreálban fejezte be, mert a papa ott lett katonai főorvos. A nagyapám nyugdíjba vonulás után az egész család Budapestre költözött. A szülők külön laktak; mindkét mérnök fiuknak volt egy-egy kis lakása; Béla pedig nősülését követően Pécsett szolgált. A nővérem még ott született, és amikor felvezényelték a vezérkarhoz, akkor költözött fel a családjával Budapestre. Valószínű, hogy Béla tehetséges ember lehetett, nyelveket tudott. Anyám mesélte, hogy 39 nyarán, majdnem, amikor születtem, kiment Grenoble-ba. Állítólag volt egy olyan terv, hogy finn katonai attasé lesz, és a franciatudásával ezen a grenoble-i katonai főiskolán kapott továbbképzést. De hát aztán ebből persze semmi nem lett. Visszatérve a fogságba eséséhez, Urivhoz meg az ő totális eltűnéséhez, a dolog hátteréhez hozzátartozik, hogy a vezérkarnál az úgynevezett VKF-2-nél, a katonai kémelhárításnál szolgált. Állítólag még oroszul is tudott. Valószínű, hogy az orosz kémelhárításnak is volt információja erről, és igencsak eltüntették. Most már vannak hadifogoly-listák: sehol sem szerepel a neve. Bizonyos nyomokból valószínűsíthető, hogy mint hadifogoly táborlakó halt meg valamikor az ötvenes évek elején. Jó, erőteljes szervezete volt, kibírt mintegy kemény tíz évet.

Ekkor mint orvos lépett a szabadságharcba, a hadszíntérre. Érdekes záradéka van ennek a históriának. Fiatal zirci ciszterek, novíciusok is jelentkeztek a hadseregbe (civilként-e, vagy tábori papnak, nem tudom). A fegyverletétel után hazamentek Zircre és ott rejtezkedtek. A zirci apátságban a híres műemlék-könyvtár fölött van az épületnek egy kiemelkedő része, a Vörös Torony, állítólag oda rejtette őket a ciszter főapát, és amikor a Haynau pribékjei le akarták tartóztatni őket, a kispapokat és a hozzájuk társult Makarát, vállalta, hogy majd maga bünteti meg őket… Egy évig ott dekkoltak. Dédapám később Veszprém megyei tiszti főorvos lett. Hogy miért nem tetszett neki ez a megyei rang, nem tudom. Az történt ugyanis, hogy amikor Pápán meghirdették a városi orvosi állást, megpályázta. Ott nősült meg. Az Esterházy grófoknak is a háziorvosa volt. Hosszú éveket élt meg, köztiszteletben állt – a városban (ahol később anyám lakott) még egy fél évszázad után is akadtak idősebb emberek, akik emlékeztek a Makara doktor bácsira. Három gyermeke közül a legidősebb nagyapám, Makara Lajos. Itt is az apai minta-követést gyanítom, mert ő is orvos lett. A századforduló táján a Margit-kórház sebész főorvosa, magántanári címmel. Magánrendelője, lakása a Rákóczi út elején. 1905-ben, mikor a kolozsvári egyetemen meghirdették a sebészeti klinika nyilvános, rendes professzori székét, megpályázta. Negyven éven is túl járó agglegény volt – és itt most a családi őslegendárium egy romantikus története következik. A kolozsvári társaság asszonynépe eltervelte, hogy megnősíti (nyilván akadtak pártában maradt húszon-harmincon túli hölgyek). A regény kis kulminációs pontja az, hogy a terv nem várt eredményre vezetett. Hívták ide, oda, kombináltak. Makara Lajos professzor, ez a tüskehajú, komoly ember leült a tizennyolc éves szőke, fitos, csinos Péterfi Aliz mellé, és hetekig nem tágított. Hazakísérte, várta stb. Igazi szerelem volt-e, vagy Aliz csak azért fogadta el a nálánál jóval idősebb professzor udvarlását, mert szabadulni akart rabiátus apja uralma alól? Alig telt bele fél év, Makara Lajos és Péterfi Aliz (Péterfi Zsigmond kolozsvári notabilitás három gyermeke közül a legkisebb) házasságot kötöttek 1907-ben. A Péterfi család zsidó származású volt, eredetileg Rosenbergnek hívták őket. Akiről még tudni lehet, az az ükmama: Désen élt, szegény özvegyasszony volt. Egy szem fia, a már említett Péterfi Zsigmond Svájcban tanult és vasútépítő mérnök lett az 1840-es években. Lehet, hogy a szegénység és anyja elözvegyülése később következett be. A családi emlékezet annyit tud Zsigmond fiatalkoráról, hogy ő volt az úgynevezett székely körvasút tervezője vagy vezető építésmérnöke, de amikor hazajött, tarisznyában vitte otthonról magával a szalonnát, meg a hagymát. Idővel Péterfi Zsigmondból császári és királyi vasúti főtanácsos lett, meggazdagodott, a családi ház, egy palotaszerű épület Kolozsvárott a Nefelejcs utcában ma is áll. Három gyermeke született: Tibor, István és Aliz. Állítólag szenvedélyes, nagy haragú, szigorú ember volt, a gyerekei féltek tőle. A fiúk – mihelyst egyetemet végeztek (az egyik neves élettanász professzor, a másik jogász lett, később újságíró, zenekritikus), gyorsan elmenekültek otthonról. A család nagyon liberális lehetett – igaz, megkeresztelték őket, az egyik fiú evangélikus, a másik református, nagyanyám meg katolikus lett. Péterfi Zsigmond egy időben a kolozsvári szabadkőműves páholy elnöke volt. Abszolút asszimilálódott.

Anyám, Makara Anna a Makara–Péterfi házaspár elsőszülöttje – később még két öccse született. Makara Lajos, a kolozsvári sebész 1916-ban szájrákban meghalt, a fiatal özvegy ottmaradt három gyerekkel. Szép házuk volt a Monostori úton. Mielőtt bejöttek a románok, eladták a házat, és a Dunántúlon egy nagyobb házat meg valami birtokot vettek meg belőle. Így kezdődött a háború utáni magyarországi életük. Azt hiszem, a birtokból éltek, ebből az öt-hatszáz holdból meg nagyanyám özvegyi nyugdíjából. Külsővaton volt a ház, egy kis Pápa és Celldömölk közötti községben, a Marcal-parton – nekem legkedvesebb gyerekkori helyem, ahol az unokatestvérekkel minden nyáron nyaraltunk. Idővel azonban felélték a birtokot. Anyám, mint félárva, 1921-ben, tizenhárom éves korában kikerült Angliába, Walesbe, egy igen kedves, jóságos családhoz. Két évet élt ott, és iskolába is járt. Úgy jött haza, hogy kitűnően tudott angolul. Tizennyolc éves korában, 1926-ban érettségizett. Angol–német szakra iratkozott be a Pázmány Péter Tudományegyetemre. Ekkor történt, hogy nagyanyám, Aliz, megtudta, hogy 1929-ben meg lehet pályázni egy amerikai főiskolai ösztöndíjat. Megpályázták, elnyerte – ami akkoriban ritkaság volt. Vonattal ment Hamburgig, Hamburgból hajóval New Yorkba, és onnan Georgiába. Atlantától délre, a Weslayan College-ban töltött egy évet. Hazajött, és 31–32-ben kapta meg a diplomáját. A család két- vagy többlaki életet élt, anyám Pesten járt egyetemre, de azért a legfontosabb helyszín Külsővat maradt. Anyám öccse, Makara György is – később neves biológus és botanikus lett – Budapesten élt. A legkisebb öccse elég hamar meghalt. Aztán jött a házassága apámmal.

A családban zsidó származásunk nem igazán volt téma. Anyám említette ugyan, de nem nagy hangsúllyal. A kitelepítés után (amire még majd rátérek) Pápán lett gimnáziumi tanár, és magán-nyelvtanár, orvosok, diákok jártak elsősorban hozzá. Szerette hallgatni a bécsi rádiót. És akkor ez a filoszemita-antiszemita dolog az ottani politika, az akkori osztrák kancellár kapcsán került néha elő. Anyám háborús traumájának – a férje elvesztésén túl – még egy oka volt: anyját, aki Külsővaton élt, az oda helyezett nyilas jegyző 44 decemberében vagy 45 januárjában mint zsidót vitette el a pápai gettóba, ahol egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Már nem volt idő őket bevagonírozni, közeledett a front. Nagymamánk ott a gettóban, a hidegben, a vizes padlón aludva kapott súlyos vesegyulladást. Amikor bejöttek az oroszok, valamikor március elején, negyven fokos lázban feküdt élet és halál között… Egy jó ember, aki ismerte őt, valami targoncára rakta fel a méltóságos asszonyt, bevitte Karlowitz patikusék lakására és ott valahogy kigyógyították. De csak negyed veséje maradt a súlyos vesegyulladás miatt. Ebben a betegségben halt meg 53-ban. Bár anyám és az anyja között nem volt felhőtlen a viszony, aminek az alapja talán az volt, hogy anyám – bár színes valaki volt – konfúzus, sokat beszélő, filozofáló, művészetszerető, társalgást kedvelő volt, Aliz meg realista, praktikus, házias. Nagyanyám sokszor bírálta őt: „Pannikám, itt van két gyereked, az élet alapvető dolgaival kéne törődnöd!” Anyja halála bántotta, és gyűlölte a nácikat.

41-ben anyám és mi ketten, gyerekek ott maradtunk a Krisztina körúti négyszobás bérlakásban, ami a Horváth-kerttel szemben volt, közel a Tabánhoz. A lakás ablakai a Gellérthegy utcára néztek. Szép otthon volt, bár egy idő után elég nehéz volt anyámnak egyedül fenntartani. Társbérletben az egyik nagynéném lakott ott velünk az ötvenes évek elejéig. Amikor kisgyerek voltam, cselédünk volt, szóval 45-ig normális középosztályi miliő volt köröttem. Anyám, azt hiszem, tán még 45-ben hivatalos papírt kapott róla, hogy Fogarassy Béla hősi halált halt, az eltűntek listáján szerepelt. Azt hiszem, 1945 áprilisa előtt egy darabig még jött apám fizetése. A háború alatt és után szakadt rá igazán szegény anyámra az özvegység, az anyaság, a támasz nélküli lét. Zsóka, a nővérem akkor nyolcéves, én négy-öt éves voltam. Az ostrom alatt, amit a Krisztina körúton éltük át, a pincébe költöztünk le, a szenespincébe, és majdnem két keserves hónapot töltöttünk ott. 1945. január végére ennivalónk se nagyon volt – anyám a ház asszonyaival együtt kúszott ki a Horváth-kertbe, hogy egy megfagyott lótetemből húst kanyarítson két bombatámadás között. Máig emlékszem a lópörkölt édeskés ízére. A lakásunk egy része kiégett, ki is fosztották. Előttem van a képe: ahogy a szétszórt, nedves papírokat, cigarettapapírokat sodorja a betörő téli szél, ahogy a még álló 44-es karácsonyfa alatt egy nagy – fel nem robbant – bomba- vagy aknatest hever, amit tűzszerészek szállítanak el, hatástalanítva, a vállukra véve. A városnak ez a Vár körüli része esett el – szabadult fel – legkésőbb. A németek ezt tartották a legtovább, és a házunkban volt egy parancsnoki állásuk is. Emlékszem a pincében dekkoló, harcba induló SS-katonákra, ott melegedtek. A házban moziterem is volt, ahonnan kidobálták a székeket, a magyar katonák lóistállónak rendezték be. Amikor betörtek az oroszok, anyám félt, és talán a két gyerek jelenléte mentette meg az erőszaktól. Később ebben az épületben rendezkedett be az első orosz parancsokság, és itt alakult meg a kommunista párt krisztinavárosi szervezete. Ennek is az a házmester lett a titkára, aki korábban a nyilas pártban vitt vezető szerepet. Aki aztán 1951-ben tett róla, hogy a negyedik emeletről ezt a Fogarassynét, aki egy alezredes özvegye, kitelepítsék.

1945 szeptemberében kerültem iskolába, a Krisztina-templom melletti elemibe. Aztán még sok-sok iskolába jártam – a Ferencvárosban, Hűvösvölgyben, Svájcban, majd megint hazakerülve a Fő utcában, de akkor már felső tagozatba. Nyáron mindig Külsővaton voltunk nagymamánál, az unokatestvéreim is. Remek gyermekkorom volt, sok játékkal, falusi élettel, fürdésekkel, bandázásokkal, a világ természetes részének felfedezésével. Jó népek voltak köröttünk a falusiak – még ma is jóban vagyok velük. A házban az élet a nagy konyha körül forgott, a sparherlton ebédek készültek délre. Harangszóra – akár a Marcal patakban fürödtünk, akár játszottunk, kóboroltunk – az ebédlőben kellett ülni a nagy asztal körül.

A politikával – legalábbis előttünk, gyerekek előtt – senki sem foglalkozott. Annyi volt, hogy: „Jaj, Istenem! Mi is történik?!” Csak túléljük ezt is, azt is. Tehát a politikának – legalábbis az én kisgyerekkori perspektívámban – nem volt szerepe. Mikor kitelepítettek bennünket, az nekem is, de még anyámnak is olyan volt, mint amikor valahol leszakad a plafon. Eléggé abszurd a család politikatörténeti karrierje – végül is egy asszony férjét azért viszik el a frontra, mert ő félzsidó. Aztán a következő rezsim kitelepíti, mert egy egykori horthysta vezérkari tiszt özvegye. A kitelepítés háttere ugyanakkor csupán az, hogy az ávéhás tiszt kinézte a lakást magának, és a volt nyilas párttitkárból lett kommunista párttitkár házmester ebben besegített neki a Krisztina körúton.

1946-ban a Vöröskereszt, amely akkor lényegében egy katolikus vallási szervezet volt (de lehet, hogy az Actio Catholica), a nehéz sorsú gyerekeknek három-három hónapos svájci utakat szervezett nevelőszülőkhöz. Anyám 46 szeptemberében kikísért a Keleti pályaudvarra; azt hiszem, akkor másodikos voltam. Sok-sok pesti srác a vonaton, nyakunkban egy vöröskeresztes személyazonosító cédulával, a nevünkkel, a fő adataikkal. Indul a vonat Svájcba, az ismeretlenbe, anyukák (apukák) integettek. Éjszaka mentünk keresztül Bécsen, a külvárosi pályaudvarokon át, romos házak között. Beérkeztünk Buchsba, az Ausztria–Liechtenstein–Svájc közötti határállomásra. Úgy emlékszem, csak kisfiúk jöttek, de lehet, hogy lányok is. Leszállítottak a vonatról, ahol az állomás mellett sok barakk állt. Oda tereltek bennünket; le kellett vetkőzni. Az összes ruhánkat, meg a csomagunkat – úgy emlékszem, egy kis hátizsákot vittem – elvették, és mind elment a fertőtlenítőbe, hiszen – ki tudja, milyen kelet-európai tetveket és egyéb fertőzéseket hozunk magunkkal. Minket meg betereltek egy tusolóba, és fürdőruhás, gumi úszósapkás nénik iszonyatosan csípős szappanokkal jó alaposan lecsutakoltak bennünket. Egy kisfiú persze szégyelli magát a nők előtt meztelenül. Erre a kiszolgáltatottságra emlékszem. Utána kaptunk szárító lepedőket, lehetett szárítkozni, és mire kiértünk, addigra már a csomagunk is megszáradt, nem volt fertőző. Visszaszállhattunk a vonatra. És egy magyar tetű se léphette át Svájc határát!

Voltak olyanok, akik előre tudták, melyik nevelőszülőhöz vagy vendégszülőhöz kerülnek. Én a zürichi Hauptbahnhof nagy-nagy, pamlagos várótermében üldögéltem másokkal együtt, és amire emlékszem – bár lehet, hogy nem igaz, csak valami önsajnálat torzítja így bennem –, hogy már mindenki kellett valakinek, és mindenki „elkelt a vásáron”, szinte csak én nem. És akkor egy nagyon szép néni állt meg előttem, megnézte a cédulát, és máig is emlékszem, schwitzerdütsch tájszólással azt mondta, hogy „Miklós, Miklós”. Majd kedvesen kitalálta az én ottani becenevemet, hogy én vagyok a Klajszli. Nicolaus, Klajsz, Klajszli. És mondta kedvesen, hogy: „Komm mit mir!” Persze egy kukkot sem tudtam németül. Felültünk egy vonatra, aztán egy állomáson egy biciklire, és estére megérkeztünk egy kis svájci faluba, Volketswillbe, Zürichtől olyan ötven kilométerre. Falusi család volt, idős szülők, ennek a szép, falusi, pártában maradt katolikus varrónőnek az édesapja és édesanyja. Ez az érkezés olyan volt, mintha álmodtam volna. Ott ül az esti szobában, a szép falusi házban a svájci család, és – mutogatva, kedvesen – meleg tejjel kínálnak. Kézzel-lábbal próbáltunk kommunikálni. Gyerekkoromból két szivárványos emlékem van – az egyik a külsővati nyaralások köre, a másik ez a Svájc, ahova még egyszer meghívtak. Még egyszer három hónapot töltöttem Neugartéknál Volketswillben, azt hiszem, 48 tavaszán, és csak ezt követően mondta Rákosi, hogy a magyaroknak nincs szüksége a svájciak segítségére, és lehúzták a redőnyt. De ez a kétszer három hónap számomra fantasztikus volt. Pedig végül is egy szerény életű családnál voltam. Maria Neugart akkor lehetett olyan harmincéves, nagyon szép, magas nő. Pontosabban, nem is tudom, hogy magas-e, de nekem, hát az én akkori gyerekkori perspektívámból úgy tűnt. Villanyvarrógépekkel, a ház földszintjén lévő varrószobában zürichi ruhaszalonoknak varrt bérmunkában. Amikor készen volt a ruhákkal, nagy kartondobozokba csomagolta őket, és beszállította a céghez. Egyszer én is elkísértem Zürichbe. Máriának volt gyönyörű biciklije. Ott tanultam meg biciklizni Mária gyönyörű, nikkelekkel csillogó biciklijén, igaz, néha jókorát zuhantam, a két térdem tele volt plezúrral. Volketswill voltaképpen egy pici falu volt, és ott engem, a magyar gyereket sokan ismertek. Pár hét alatt megtanultam „sviccerdüccsül”. Fantasztikus, milyen gyorsan képes nyelvet tanulni egy gyerek.

Amikor először voltam ott, nem jártam iskolába. Otthonról vittem magammal valamilyen könyvet, hogy ott kint majd olvasok. Emlékszem rá, hogy ezt a zöldkötéses könyvet egy darabig olvastam, egy idő után csak lapozgattam, nézegettem, mert egyre nehezebb volt magyarul olvasni. Ment el a magyar szókincs, pár hét alatt. Akkor már mindenkivel németül beszélgettem. Svájcban mindig banánt kellett enni, meg csokoládét. Ma sem szeretem a banánt, mindig banánnal tömtek. Hogy fel kell hizlalni a sovány magyar gyereket. Néha elmentem a boltba. Amikor csak lehetett, kerékpároztam. A családnak volt valami kaszálója, és én a papával, a „Fátival” jártam ki. Mária talán az egyetlen katolikus volt a faluban. Ott csak protestáns templom volt. Vasárnaponként Mária biciklivel ment Usterbe, a közeli városkába a tízórás misére. Engem felültetett a csomagtartóra, jól átöleltem a derekát, és egy gyönyörű erdőn, majd egy mezei úton kerekeztünk át a misére. Ilyesféle volt az első három hónap.

Másodikos voltam, amikor kiesett egy negyedév, és amikor hazajöttem a Krisztina téri iskolába, az osztálytáraim már sok mindent tanultak. Jól olvastak például, nekem meg valószínűleg újra meg kellett tanulnom a magyar nyelvet. 48 tavaszán mentem ki újra. Akkor már Maria elküldött az iskolába, beszéltem is a nyelvet, meg hogy le ne maradjak. A faluban egy összevont általános iskola volt. A gyerekek az elsőtől hatodikig egy nagy teremben ültek. A tanító engem külön ültetett, és adott egy palatáblát, amely piros csíkokkal meg volt vonalozva (akkor még gót betűket tanultak), meg egy palavesszőt. Az volt a feladatom, hogy gyakoroljam a gót betűket, írjak egy-egy sort ezekből a furcsa betűkből. Érdekes emlék az ottani falusi farsang. Fantasztikus, ijesztő szcéna volt, nagy utcai menetekkel, álarcos maszkabállal. Emlékszem az iszonyatos sárkánypofákra, meg arra, hogy féltem: engem is bekap az a sárkány. Amikor a közös vöröskeresztes vonaton hazafelé jöttem, úgy éreztem, már nagyfiú vagyok. Anyám várt a pályaudvaron és hazamentünk a Krisztinába, majd leültetett a konyhában. Azt hiszem, virslivel várt. Bizonyos szavakat már nem tudtam magyarul. Ültünk, meséltem, meg ő is. A magammal hozott ruhák például nagyon szépek, finomak voltak, amíg ki nem nőttem, hordtam őket. Családilag úgy hívtuk az egyik öltönyt, hogy az a „Sonttagsanzug”, mert azt csak vasárnap lehetett fölvenni.

Anyámra nem lehet mondani, hogy nem volt vallásos. De azt se lehet mondani, hogy nagyon vallásos lett volna. Amíg a Krisztina körúton éltünk hármasban, vasárnap misére jártunk. Elsőáldoztam. Olyasmi volt ez, mint hogy nyakkendőt kell kötni egy fogadásra. Nagyanyámnál ott laktunk a templom mellett, nyaranta a gyerekeknek kellett menni a vasárnapi nagymisére, ott ministráltam is. Nem volt ez igazi, mély vallásosság. Azt gondolom, hogy anyám életében sem játszott életalakító, vehemens szerepet. Illetőleg mégis, 49-ben, miután anyám hivatalosan is özvegy Fogarassy Béláné lett. Volt egy tanítványa, Dóczy Adorján, remek jellemű és megjelenésű fiatal gépészmérnök – s tényleg nagyon-nagyon vallásos. Nagy szerelem szövődött közöttük. Tudtuk, sejtettük ezt valahogy mi, gyerekek is – mindketten rajongtunk Adorjánért. Nekem szinte apa-élményem volt ez az anyámnál fiatalabb, nagyon kedves, gyerekekhez is értő ember. Vele megkomolyodtak, mondhatni beszigorodtak a vasárnapi misék. Anyám életének tragédiája, hogy jött a kitelepítés, és bár Adorján feleségül vette volna és szerette a két gyereket is, a házasságukat végül is Adorján anyjának ellenzése hiúsította meg.

A kitelepítés története előtt még el kell mondanom – visszanyúlva az időben és a családtörténetben – nagyanyám második házasságának történetét. Aliz nagyanyám 1916-ban, amikor özvegyen maradt, átköltözött Magyarországra. És még egyszer férjhez ment. Báró Bretfeld Egonhoz, az első világháborús, csinos osztrák repülőtiszthez – akivel a háború után társaságban ismerkedtek meg Budapesten. Később kiderült, hogy nem jó jellem, egy svihák. Ebből a második házasságból, ami nem tartott tovább másfél évnél, született egy kislányuk, anyám féltestvére, Bredfeld Adrienne. Egon gyakorlatilag felélte, elmulatta a külsővati birtokot, és jött a válás, amikor csellel és erőszakkal magával vitte a kislányt, közös gyermeküket. Akit természetesen nem apaként akart Ausztriában felnevelni, hanem elvitte Hannoverbe a nővéréhez, ahol voltak gyerekek, és Adrienne ott nevelkedett közel egy évtizeden át. Nagyanyát lekötötte a három kamaszkorú gyerek, akik közül a legkisebb beteg volt. Amikor ez a fia, Lajos fiatalon meghalt, elment Hannoverbe a sógornőjéhez, és visszahozta a lányát. Ő lett a legkedvesebb gyereke, szinte barátnője, aki vele nőtt föl tizennégy éves korától. 46–47-ben, miután ez a Krisztina körúti lakás nagy volt, és Adrienne lakását bombatalálat érte, anyám odahívta társbérlőnek a húgát, és nagyanyám, aki az év nagyobb részében Külsővaton lakott, de a téli hónapokat Budapesten töltötte, szintén oda volt bejelentve.Most érkezünk vissza 1951-hez, a kitelepítés előzményeihez. Anyám magán-nyelvtanár, nagynéném vállalati titkárnő. Ebben az időben már aggodalmas hírek terjengtek a kitelepítésekről, bizonyos családokban élt a „csengőfrász”. Hogy egy éjjel csöngetnek, és huszonnégy óra alatt el kell menni. Anyám a maga naivitásával nem gondolta, hogy őt ilyesmi érheti – voltaképpen öten laktunk a lakásban… 1951. június 13-a reggele nekem felejthetetlen, életem fordulata. Szép nyári nap volt. Én a hatodik általánost fejezem be az iskolában, úttörő is vagyok, ezek már az évzáró napjai. Korán kel a nap. Öt órakor ébredek, jön be a szobába anyám, megáll az ajtóban, egy cédulát szorongat a kezében, és azt mondja: „Kisfiam, minket kitelepítettek. Holnap hajnali ötre fejenként ötvenkilós csomaggal, a lakást üresen hagyva, egy teherautón ülünk.” Egy álmos kisfiú hallgatja ezt és nemigen érti. Nővérem, Zsóka nyolcadikos volt, nem volt otthon, az iskolaév végén Balatonra vitték, úttörő jutalomként táborozásra. Ez alatt a huszonnégy óra alatt lett gyökeresen más az életem. Hogy úgy mondjam: én voltam „a férfi a házban”. Felöltöztem, fölvettem a tréningnadrágot, a trikót, és kezdtük megtervezni a teendőket. Mit tegyünk a bútorokkal? A nagynéném későbbi férjének, Véghelyi Péternek, aki orvos, egyetemi docens volt, jó kapcsolatokkal (talán a belüggyel is), a mennyasszonyát délutánra sikerült mentesíteni a kitelepítéstől. (Mindazt a holmit, bútort, amit még nem adtunk, nem kótyavetyéltünk el, azt mind oda, a lakásnak abba a felébe raktuk be.) A dolog abszurditásához még valami hozzátartozott. A kitelepítési végzésen öt személy szerepelt: Fogarassy Béláné, Fogarassy Erzsébet és én, valamint Bretfeld Adrienne és nagyanyám, özv. dr. Makara Lajosné. Nyilvánvaló, hogy a – volt nyilas, akkor már kommunista – házfelügyelőnél lévő lakónyilvántartó könyv alapján született ez az. Csakhogy nagyanyámat elő se tudtuk állítani, mert nem volt jelen. A belügyi bürokratikus probléma a későbbiekben úgy oldatott meg, hogy idővel hoztak egy kiegészítő határozatot, mely szerint Makaráné úgy szenvedi el a kitelepítést, hogy ott, ahol lakik, Külsővaton jelöltetik ki a kényszerlakhelye. Megjárta a pápai gettót, a holokauszt peremére került, s most a kommunista rezsim kitelepítette – ebben a formában. Ez a döntés egyébként végzetesnek bizonyult, mivel negyed vesével a hideg téli hónapokban sem hagyhatta el rosszul fűthető, nedves vidéki házát (hogy rokonainál töltse a telet), betegsége rohamosan súlyosbodott, és 1953-ban meg is halt.

Június 14-e, reggel nyolc, kilenckor már a vonatkupéban ülünk. Termes kocsik. És ott állt a vonat, emlékezetem szerint estig. Belügyes, kerek tányérsapkás katonák járkáltak fel-alá géppisztollyal a kocsisor mellett. Rekkenő meleg volt. Voltak a kocsiban várandós, kisgyerekes anyák is, a forróságban, a zsúfoltságban. Nem volt víz, nem volt szabad leszállni a vagonból. Valamikor aztán, könyörgésre, adtak vizet. Valamikor csak elindulunk. Szolnok, Karcag, Békéscsaba, majd Orosháza felé. Úgy tűnik, mintha másfél napig mentünk volna. Ez egy extra szerelvény volt (nem menetrend szerinti), néha félreállították valami mellékvágányra. A nyári melegre, a sok egymásra préselt emberre, a jajgató öregekre meg betegekre rémlik emlékeznem. Amikor megérkeztünk Csorvásra, a szerelvényt egy rámpa mellé tolatták és ott kiszállítottak bennünket. Valahol hátul, a vagonokban voltak a holmink, de előbb-utóbb mind megkerült. Amikor megérkeztünk, megőrzésre átadtak bennünket a csorvási tanácsi, párt- és rendőri szerveknek. Nekik az volt a dolguk, hogy szigorúan bánjanak a nép ellenségeivel… Ám ettől a ponttól kezdve voltaképpen egy meglehetősen emberséges világba kerültünk. Sok mindent megtettek, hogy az állapotot orvosolják, nemcsak személyesen velünk, másokkal is. Csorváson az egyszerű nép voltaképpen szolidáris volt ezekkel az osztályellenségekkel, pedig voltak közöttük grófok, egykori magas rangú közhivatalnokok is.Csorvás Békéscsaba és Orosháza között fekszik, telepített falu (tót, német, magyar lakosság volt eredetileg), egyenes utcákkal, egy XVIII. században, a törökdúlás után kreált, szép nagy alföldi község. Óriási tanyavilág veszi körül, olyan tizenöt-húsz kilométeres körzetben, eléggé homokos talajjal. Az érkezés napján egy teherautóra rakták a dolgainkat, és elszállítottak bennünket egy a falutól elég messze eső tanyára, egy Kovács (Rohoska) György nevű hatgyerekes kulákcsalád tanyájára. Ezek is szegények voltak, mint a templom egere. Vert falú kis tanya volt ez, egy konyhával és két kisméretű szobával (illetve istállókkal). Csakhogy valami adminisztratív tévedésből adódóan, mire minket odavittek (talán már délután volt), a szállítmányból egy idős házaspárt már beköltöztettek hozzájuk. A másik szobában meg ott volt a Kovács házaspár meg a hat gyerek. A férfi bajszos, klasszikus alföldi proletár kinézetű ember volt, eredetileg uradalmi cseléd, de aztán földet kapott, és vett is hozzá, ezért kuláknak minősítették. Mivel a szobában már bent volt a kitelepített idős házaspár, nekünk nem maradt más, mint hogy a pitvarban, a gangon vackolódjunk el. Nyár volt, meleg idő; leraktuk a matracokat, és ott aludtunk, félig az Isten szabad ege alatt. Jó emberek voltak a háziak, sajnáltak bennünket: „Ezt a szegény asszonyt a két gyerekével!” De pesti öregeket is sajnálták, mert azok meg betegek voltak. Két-három nap múlva a község tanácstitkára hintóval végigjárta az elhelyezett kitelepítetteket, ellenőrizni az elhelyezkedést, áttekinteni a problémákat. Ez az ember látta, hogy ez egy lehetetlen helyzet, mert mi lesz, ha esni kezd az eső, ha jön a hűvösebb idő. A faluban volt egy jeles bognármester, Fehér Dezső, aki egy szép nagy házat tartott, nem messze a főtértől. Rávették Fehér Dezsőt meg a feleségét, Erzsike nénit, hogy fogadja be ezt a famíliát az egyik szobába, és megígérték, hogy majd a tanács fizet nekik. (A többi szállásadónak nem fizettek, azok politikai büntetésként kapták a nyakukba a kitelepítetteket.) Így történt, hogy pár nap múlva beszállítottak minket, és végül is nem tanyasi gyerek lettem. Ez a bognármester, Dezső bácsi, gyerekkorom egyik kedvence, szinte nagy tanítómestere lett. Kocsigyártó műhelyében faragta a kerekeket, a kocsikerék-agyakat, a lőcsöket gyönyörű, illatos faanyagokból. Én meg, ha volt időm, bent ültem nála, beszélgettem az öregúrral, néztem a sokféle szerszámát, az érdekes munkáját, ő meg magyarázta a fafajtákat, hogy mihez micsoda kell és hogyan. A feleségétől, Erzsike nénitől kicsit tartottunk, jószívű valaki volt, de elég szigorú.

A nyarat végigdolgoztam, de aztán eljött a szeptember, és én – iskoláskorú lévén – elkezdtem a tanévet. A hetedik osztályt. Jó iskola volt a csorvási, ott még külön osztályban voltak a lányok és a fiúk. Az osztályban volt még egy másik kitelepített fiú, Deseő Csaba. Ők – a hegedűtanár édesanya és a két fiú – velünk szemben laktak. Csabának 45 előtt vezérezredes volt az apja, aki tán börtönben volt. Deseő Csabából neves zenész lett, a klasszikus jazz egyik hazai vezető alakja. Felnőtt fejjel rájöttem, mi mindent tanultam én az életről ezekben az években. Meg egy kamaszgyerek élményei, tapasztalásai – falun meg egy bognármester műhelyében – mindig gazdagok, színesek. Nélkülük nagyon más lettem volna. Az a summája ennek és a későbbieknek is számomra, hogy elég nagyot tévedtek a Rákosiék ezzel a kitelepítéssel. Az volt ugyanis a politikai koncepció, hogy két legyet – kétfajta osztályellenséget – ütnek ezzel egy csapára. A falusiak majd jól meggyűlölik azokat a pesti úri népeket, akiket oda betesznek. Ennek az ellenkezője történt: az egyik szegény ember a másik szegény embert segítette. Tudták ugyan, hogy ezek urak voltak korábban. Mikor kiderült, hogy ez a férfi megtanul fát vágni, kapálni, állatot tenyészteni, segítették, megbecsülték őket. Életre szóló kapcsolatok és barátságok, szinte rokoni viszonyok is kialakultak. Azt is lehet mondani, hogy ez az ellenállás, a csöndes népi ellenállás egy sajátos helyi formája volt. Voltak persze különcök, érdekes figurák, különös grófi vénkisasszonyok. De még őket is annyira támogatták a fura nyomorúságukban.

Bő fél évet töltöttünk Csorváson. A rokonok küldözgettek némi pénzt, volt betevőnk, meg mi – főleg a nővérem – kerestünk is valamennyit. A nővérem Pesten fejezte be a nyolcadikat, ő ősszel is szedte a gyapotot. Azt október tájban kell szüretelni. Silány egy gyapot termett, tele volt a pártalevelek törekjével. Kazahsztánban rendesen megérik az a csomó, amiből pamutot csinálnak. Ez a gyapot-ügy olyan, mint a magyar narancs… A betakarításnál zsákokba, kötényszerűen az emberre kötött zsebekbe kellet szedni, kilóra fizették. A munkásoknak a pénzen kívül ágyneműanyagra fordítható utalványt is adtak. Hát ilyenekből éltünk, mert anyám nem tudott dolgozni, törékeny valaki volt, fizikailag nem bírta. Otthon volt, és ő, aki nem volt házias, végül is megtanult valamennyire főzni, és a gyerekeinek tudott meleg ételt csinálni. És a háztartást vezette. Csorváson kaptam életem első biciklijét – anyám stikában bement az orosházi vásárra, ott vette (nem volt szabad a falu határát elhagyni) a használt kerékpárt. Igen büszke voltam életem első biciklijére.

Miután a nagybátyám feleségének a családja Szirákon, Nógrád megye közepén lakott egy viszonylag nagy házban, anyám kérvényt küldött a Belügyminisztériumba, hogy lakhelyet változtathassunk. Hosszú idő után megadták az engedélyt, hogy kényszerlakhelyünket Csorvásról Szirákra cseréljük. Így ért véget az 1951-es év.

A Szirákra történt költözés elég szerencsétlenül ütött ki. Azt a házat, ahová költöztünk, nemsokára államosították, és nekünk magunknak kellett Szirákon lakhatást keresni (sőt a bérletét fizetni). 52-53-ban, közel másfél év alatt háromszor is költöztünk, egyik bérelt házból a másikba. A nővérem a helyi erdőgazdaságban, elsősorban a csemetekertben volt napszámos (ő volt a fő családfenntartó), én iskolába jártam és nyaranta vállaltam mezőgazdasági munkát. Némi keresethez segített, hogy jó tanuló lévén, akadt egy-egy tanítványom, akiket oroszból, számtanból korrepetáltam. Az iskolai „karrieremhez” az is hozzátartozott, hogy az úttörőmozgalomban őrs-, majd rajvezető lettem, és nyolcadikban már arról volt szó, hogy megválasztanak az iskola csapatvezetőjének (vörös nyakkendő stb.), mígnem az egyik pedagógus rájött, mégiscsak abszurdum, hogy egy osztályellenség viselje ezt a funkciót. A falusi gyerekek életét életem, galambot, nyulat, baromfit tenyésztettem, javarészt én vágtam a tűzifát, és a nővéremmel együtt a házhelyen magunk ültettük, kapáltuk a krumplinkat, kukoricánkat. Szirák érdekes nagyközség (egykor járásszékhely is volt), a Cserhát kisebb erdős hegyei veszik körül: lehetett gombászni, és a tarvágások utáni domboldalakon illatos szamócát szedni. Bár nem volt szabad a falu határát elhagyni, anyám egyszer-kétszer „felszökött” Budapestre. Néha éjjel ránk zörgetett a rendőrség, elemlámpával körbevilágították az ágyakat, ellenőrizendő, hogy megvagyunk. Ezek az évek lánytestvérem életében okoztak nagyobb törést: nem tanulhatott tovább, élte a falusi napszámosok kemény, monoton, fárasztó életét. Tán erre az időszakra még inkább áll: ezernyi hasznos, gyakorlatias dolgot megtanultam, és még tájszólásommal is beilleszkedtem palóc beszédű osztálytársaim közé. 53 júliusában, mint tudjuk, elhangzott a nevezetes Nagy Imre-beszéd az új irányról. A nevezetes rádióközvetítést mi is figyelmesen hallgattunk, és abban egyebek között – az erőszakos téeszesítés mellett – fontos belpolitikai lépés volt a kitelepítések megszüntetése. Ez nagy örömet is okozott, ugyanakkor hatalmas gondot: most hova költözzünk, mit csináljunk? Mert Budapestre nem lehetett visszaköltözni, az elvett lakást nem adták vissza. Utólag lehet tudni, a kitelepítettek, különösen, ha egy-egy férfi is volt a családban, jobbára Pest környékére szivárogtak vissza. Az volt a tipikus, hogy a férfi innen járt be Budapestre dolgozni, és aztán előbb-utóbb, pláne 56 után sikerült valahogy visszakapaszkodni a magyar szocialista főváros életébe.

Mi úgy döntöttünk, hogy átköltözünk Dunántúlra, Külsővatra, ahol nagyanyám élt, illetve azon a nyáron ott halt meg mint kitelepített. Egy nagyobb, leromlott vidéki ház volt a falu központjában, amelynek egy részét ugyan államosították, meg orvosi rendelő, iskola is működött benne, de végül is ez a megoldás mutatkozott a legjobbnak. A költözés a nyár, a kora ősz folyamán zajlott. Miután akkor fejeztem be a nyolcadikat, és mint x-es származásút nem vettek föl még ipari tanulónak se, a faluhoz közeli Pápán, az ottani gimnáziumba jelentkeztem magántanulónak, de végül is azt sem engedélyezték. Már elmúlt a szeptember, jött már az október, „mindenki” járt iskolába, én meg ott voltam falusi gyerekként – partra vetett halként. És ekkor történt valami abszolút véletlen. Anyám az egyik útja során Győrben lekésett egy vonatcsatlakozást, és a következő vonat csak órák múlva indult. Elkezdett sétálni a városban, eljutott a Széchenyi térre, és azt látta, hogy ki van írva: Bencés Gimnázium. 53 késő ősze volt. És bement Hollenda Barnabás igazgató úrhoz, aki azonnal kijelentette, hogy készségesen felvesz pótlólag. Anyám döbbenten hallgatta a megváltó szavakat. Hol fog lakni? A kollégium, az iskola internátusa telítve volt már. És akkor Hollenda behívatta a gimnázium takarítónőjét, Bartal nénit, aki kosztos diákokat tartott, ágyat, ebédet, vacsorát kaphatott a gyerek. Kiderült, hogy az ágy meg a koszt Bartal néninél ötszáz forintba fog kerülni. Ez horribilis összeg volt egy nincstelen családnak. Elkezdődött egy levelezés, és a rokonok, nagybácsik, nagynénik összeadták a keretet. Így kerültem valamikor november első napjaiban a győri Bencés Gimnáziumba, és a Bartalékhoz albérlőnek. Munkásemberek meg diákok laktak nála egy zegzugos, a Duna-parttól nem messzi ház mélyföldszinti lakásában.

    Ez egy kis internátus volt, nem is önálló épületben. A győri Széchenyi téren, a nyugati oldalon áll az eredetileg még a jezsuiták által épített nagy barokk templom, ez a bencés templom. A templom balján a gimnázium, jobbján a rendház. A rendház is XVII. századi építmény, lépcsőházában korabeli stukkókkal, freskókkal, kvadratúra udvarral. A földszinten és az első emeleten laknak a Benedek-rendi atyák, a tanáraink. Az épület második emelete volt ebben az időben a kollégium. Pontosabban annak az egyik szárnya. Itt lakott körülbelül hatvan-nyolcvan diák. A tanulók fele volt kollégista, helyi szóval internista, negyede győri gyerek, másik negyede pedig bejáró a környező falvakból. Az ginmázium „beiskolázási körzete” igen nagy volt: olyan emberek íratták be ide (meg Pannonhalmára, meg a piaristákhoz, vagy a megmaradt pár többi egyházi intézménybe) a csemetéiket, akik vállalták az ezzel járó hendikepet is. Részben azért, mert ezek jó iskoláknak számítottak, részben mert a szülők igen meggyőződésesen vallásos voltak, és ilyen nevelést óhajtottak gyermekeiknek adni. Ezek egyértelműen csak fiúiskolák voltak, lányok számára egyházi iskola Debrecenben meg Pesten, a Knézich utcában működött.

Egyfajta rivalizálás volt Pannonhalma (oda jártak a pesti elit srácok) meg a győri iskola között. A pannonhalmi színvonalhoz mértek bennünket. Elég rendes általános műveltségre, latin- és orosztudásra tettünk szert (kiváló orosztanárunk volt), de ez a győri iskola azért a „másodfokozata” lehetett a Szent Benedek-rendi iskoláknak. Itt öregebb tanárok voltak, bár akadtak kiválóak is. Az orosztanárunkat Nádasy Alfonznak hívták. Hosszú, szikár, magas, igen szigorú és ordítozó tanárember volt. Néha az asztalt verte, azzal, hogy mi Tolsztoj nyelvét nem vagyunk hajlandók tanulni. Aki nem jól felelt, kipenderítette a folyosóra. Eredetileg zenész volt, a Zeneakadémiát végezte el, Kodály-tanítványaként. Először azt gondoltam, azért tud oroszul, mert hadifogságba került, és ott tanulta meg a nyelvet. Később derült ki, hogy bár valóban fogságba került, mint tábori lelkész, de már akkor tudott oroszul. Kodály a harmincas években kiosztotta, melyik tanítványának melyik kelet-európai nyelvet kell megtanulnia, a zenei gyűjtés végett. A mi Alfonzunknak az orosz jutott. Egyébként minden szombaton vonatra ült, és följött Budapestre a Mesterhez, Kodályhoz. De ott volt például Baránszky Jób, akkoriban már hatvanéves lehetett. Kicsit joviális, csöndes szavú ember, magyartanár. A húszas-harmincas években nagyon sok gimnáziumi tankönyvet írt. A húszas évek elején a Habsburg gyerekek, tehát Ottóék házi nevelője, tanára, papja, nem tudom, milye volt. Az igazgató, Holenda Barnabás neves fizikus. Egyetlen civil volt a tanári karban: a tornatanárunk, egy 165 centiméter magas, kis mokány, bajszos tanár, izmos kis öreg sportsman: gyakran láttuk, ahogy a szkiffjével siklik a Dunán. A tanárok között volt egy igen jó atyai barátom, Csizmadia Gerő. 52-ben cserkészkedés, szervezkedés vádjával letartóztattak. 56-ig börtönben ült.

Két párhuzamos osztály volt, A és B. Mi voltunk az A, a humán, a B volt az úgynevezett reál. Nekünk kicsit több magyaróránk volt, meg latint tanultunk. Az osztálytársaim most már szinte mind nyugdíjasok, de minden évben találkoznak. Harmincvalahányan voltunk negyedikesek, de miután Győr nagyon közel esett a határhoz, 56-ban igen sokan disszidáltak, csak 14-en maradtunk. Az összes többi Nyugatra ment, ők ma már Ausztráliától kezdve Svédországig módos emberek. De nagyon sokan lettek agrármérnökök, mert a keszthelyi egyetem magyaróvári kara elég közel esett oda.

Jómagam ebben az időben ismertem meg Győr érdekes építészeti meg művészeti értékeit, mert felhívták a figyelmemet rá. Pedig akkoriban egy omladozó, eléggé leromlott vidéki város volt. Győri diákéveim alatt családunk eleinte Külsővaton élt. Pontosabban: a testvérem Veszprémben kapott állást a postánál, én Győrben voltam, úgyhogy eleinte anyánk lakhelye volt a falu. A házban hideg volt, igen rosszul lehetett fűteni. Eleinte Celldömölkre kezdett bejárni magánórákat adni. Igaz, a közlekedés nem volt könnyű, két kilométert kellett gyalogolnia a vasútállomásig. Aztán a másik közeli városban, Pápán is vállalt tanítványokat, néha egy-egy családnál ott is aludt, idővel azonban itt látszott biztosítva az egzisztenciája, és úgy 55 táján – némi trükkel, protekcióval – sikerült egy egészen kicsi, félkomfortos tanácsi bérlakást szereznie. Elég sokan jártak hozzá, a környező falvakból is. „Panni néni”, az özvegy tanárnő városszerte népszerűnek számított. A forradalom utáni években egy volt évfolyamtársa minisztériumi segítségével először Veszprémben, a Lovassy-gimnáziumban kapott angol–német szakos tanári állást. Ott egy évet tanított. Aztán visszajött Pápára, és a Petőfi Sándor Gimnáziumban, az egykor híres református iskolában tanított vagy tíz évig. Miután elérte a korhatárt, nyugdíjba ment, de még másfél-két évtizeden keresztül adott magánnyelvórákat.

56-ban voltam negyedikes. Megpróbálom hitelesen rekapitulálni, amit megéltem, egy győri diák perspektíváját felidézve. A voltaképpeni forradalmi napok október 25-én kezdődtek. Ennyi késés volt Budapesthez képest, bár a megelőző nagyon izgalmas hónapok is emlékezetesek.

Kezdem azzal, hogy a Széchenyi téren áll egy nagy, rút épület – meglehetősen zavarva e szép barokk tér összképét –, a Lloyd Palota. Azt hiszem, a húszas-harmincas években emelték és egyfajta kereskedelmi székház lehetett. Az én időmben kultúrház volt, amelynek volt egy nagyterme. Október elejétől itt tartották a politikainak nevezhető rendezvényeket. Háy Gyula – akit az Irodalmi Ujságba írt híres Kucsera-cikke tett széles körben ismertté – többször is lejött Győrbe és amolyan politikai ankétokat vezetett, amelyeken a Petőfi Körről és más fővárosi mozgalmakról esett szó. A terem mindig tömve volt; mi, diákok is jelen voltunk, hiszen ezek a programok, azt hiszem, délután zajlottak. Az emberek nagy érdeklődéssel hallgatták az írót, kérdéseket tettek föl a Petőfi Körről és a felső vezetésben zajló tendenciákról. Mi is fogtuk a légkör izgalmát, forróságát… Az én személyes perspektívámból ennek nagyon komoly jelentősége volt. Valamelyik győri osztálytársam révén néhány Irodalmi Ujsághoz is hozzájutottam. Nagy kincsnek számított.

És így köszöntött be október 25-e reggele. Úgy indult, mint egy átlagos hétköznap. Az osztálytermünk a Széchenyi térre nézett. Azt hiszem, úgy tíz- tizenegy óra tájban lehetett, amikor egyszer csak hallottuk, hogy a Vagongyár felől, a munkáskerületek irányából elkezdődik a felvonulás. Mi meg elhatároztuk, kollektívan, hogy megyünk mi is. Valamelyik tanár azt mondta, hogy nem. Mi azonban kitartottunk mellette, hogy márpedig megyünk. Az osztály egy emberként felállt, levonultunk az utcára, és mentünk a városháza elé, ami ott van az állomás előtt. Mire odaértünk, a városháza előtti nagy téren (ahol az egyes számú út is elhalad) már rengeteg ember volt. Ott láttam legelőször Szigethy Attilát, mellette állt az épület erkélyén az egyik tanárunk, Galambos Iréneusz, aki később a Dunántúli Nemzeti Tanács egyik alelnöke lett. Ez bennünket eléggé felvillanyozott: hogy egy tanárunk kvázi ott van a legfelsőbb vezetésben. Nagy demonstráció, Szigethy Attila beszél, tán röplapokat is osztanak. És itt megbomlik a kronológiám, eléggé összefolynak az események. De a képek, az emlékek nagyon intenzívek, összesen nyolc-kilenc nap történetéről van szó. Tehát én egy szubjektív tanúként szólalok meg.

Az első napi tüntetésnek két további fejleményére emlékszem. Először a városháza előtti térről a vasúti hídon átvonultunk a nádorvárosi részbe, ahol a tömeg kipakolta az ávós székházat. Az ávósok valahogy elmenekülhettek, máig is előttem van a kép, ahogy az ávós laktanyából, a parancsnokság ablakaiból röpülnek a dokumentumok. Itt, Győrben – és ez majd átvezet egy következő mozzanathoz – ezek az ávósok javarészt határvédelmi belügyesek lehettek, bár ezt se akkor, se most nem tudom pontosan.

   Az ÁVH épületétől a nép visszament ezen a vasúti hídon, azzal a céllal, hogy a politikai rabokat kiszabadítja a börtönből. Nagyon sok rab volt itt, mert a környékről disszidálók felett a győri bíróság ítélkezett (ha elkapták őket), és a győri börtön volt megtömve velük. Ez a tér, ahol a börtönépület áll, közel van a városházához, egy kis parkra néznek a rácsos cellák. A tömeg oda vonult át. Talán tíz-húszezer ember. Itt volt az egyetlen olyan szituáció, ami éles lett, és aminek, azt hiszem, halottja nem volt, de a börtönőrök elkezdték lőni a tömeget. Emlékszem, ahogy hasaltunk a parkban és arra is, ahogy pattognak a lövedékek. Azt hiszem, idővel menekültünk is (emlékszem a kiürült tér képére). Az is lehet, hogy csak a levegőbe lőttek, bár ennek ellene mond, hogy emlékeim szerint porzottak a füvön a lövések és mintha tényleg pattogtak volna. Talán csak ennyi a legelső győri nap kompendiuma bennem. Amihez hozzá kell tenni, hogy valami fantasztikus, mámoros élmény kapott el.

Úgy emlékszem, hogy e munkák szünetében beszéltünk arról: fel kellene venni a kapcsolatot például a soproni egyetemistákkal. Vagyis tudhattunk róla, hogy létezik a soproni MEFESZ, talán jött is egyszer tőlük hozzánk valaki. Meg hogy kapcsolatba kéne lépni a fehérváriakkal. És akkor valaki elindult kocsival, a Bakonyon keresztül, hogy lemegy Fehérvárra. Ennek amolyan információ-szerzési célja lehetett, alig voltak híreink a vidéki centrumokról. Azt azonban nyomatékosan mondom, hogy a dunántúli „ellenkormányról” semmit nem hallottam. Ez gyakorlatilag egy megyei vagy maximálisan észak-dunántúli regionális központ lehetett, és mivel a Szigethy Attilának nagy tekintélye volt, azt is lehetett tudni, hogy Nagy Imrével is jó kapcsolatban van. Azt hiszem, volt fönt a Parlamentben nála. Szigethynek feltétlen volt az erkölcsi tekintélye, az erkölcsi-politikai tekintélye.

Nagy Imre a körünkben nagy népszerűségnek örvendett. Akkor már újságok jelentek meg Győrben, valószínű, hogy én is olvastam őket, vártuk a híreket. Az én élelmiszer-szervezői telefonos tapasztalataim alapján mondhatom, hogy az utolsó kis község is együtt érzett a forradalommal. Egy héten–tíz napon keresztül az ország egységesnek látszott. Ezt az egységet egy kicsit mitizálták is: a budapestiek mást láttak, sokkal véresebbet, elementárisabbat. De hogy a forradalmi hevület unisono volt, az teljesen egyértelmű.

Volt a bizottságunkban egy főiskolás, konzervatorista srác, nagyon helyes, bölcs, kedves fiú. A városháza épületéből az Ifjúsági Bizottságot 31-én vagy november 1-jén átköltöztettek egy másik épületbe. Ez az épület ugyanezen a főútvonalon volt, a győri ETO-pálya felé haladva, azt hiszem, egykor DISZ-székház volt, ott kaptunk irodákat. Emlékezetem szerint ezzel a fiúval csináltattunk a bizottságunk számára pecsétet is, hiszen valamilyen iratokat is gyártottunk, és azt gondoltuk, hogy arra pecsét kell. A Győri Forradalmi Nemzeti Tanács Ifjúsági Bizottságának pecsétjét. De már csak egy-két nap lehetett 4-ig.

  November 4. Ködös, hűvös napra virradtunk – erre sokan emlékeznek: addig igen szép idő volt, szinte az egész forradalom alatt. Amikor bejöttek az oroszok, akkor szállt le a köd, ténylegesen. A lehullott sárga levelek belemaszatolódtak a mocskos tanknyomokba, és szitált a köd. Ezzel a konzervatorista zenész fiúval kimentünk még az irodába, tudtuk, hogy megszállták a várost az oroszok. Hogy miket égettünk el, nem tudom, de a jelenet rémlik. És a pecsétnyomóról sem feledkeztünk meg: a kerek pecsét gumirészét letéptük. Akkoriban a srácok vastag, felhajtott jampecnadrágot igyekeztek hordani, ebbe varrtuk be a pecsétet. Délután megállapodtunk, hogy éjjel elindulunk Nyugat elé – még visszamentem a kollégiumba, magamhoz vettem a táskám, és este elindultunk.

Anyám Pápán lakott, ez a fiú meg Szombathely felé igyekezett, Csepregen laktak a szülei. Gyalog mentünk, semmi közlekedés nem volt, úgy gondoltuk, hogy ha este elindulunk, éjjel elérünk Pápáig, és majd onnan valahogy továbbjutunk. Ménfőcsanak irányában kellett kimenni, és az éjszakai ködben, a rossz utcai világításban, a város határán ott álltak az orosz tankok. Elmentünk mellettük: két ballagó diák a sötétben. Nem szóltak semmit, később óvatosságból nem a főútvonalon mentünk, hanem egy dombsor oldalában. Éjféltájban egy kis faluban megláttunk valami fényt. Fáradtak voltunk, órák óta a töksötétben ballagtunk a köves úton. Bekopogtunk. Mondtuk, hogy győri diákok vagyunk, és megyünk a határ felé. A kis parasztházban csak egy szál petróleumlámpa világított. Megágyaztak, adtak kaját, és egy ott aludtunk ennél az ismeretlen családnál. Kora reggel továbbindultunk. Nemsokára megláttuk a pápai templomtornyokat. Anyám csodálkozott. Nagyon pici volt a lakása, de akadt egy kempingágya ennek a csepregi fiúnak. Egy-két nap telt el ott. Akkor még bennem volt, hogy jó lesz disszidálni. A közlekedés teljesen bizonytalan volt, de egyszer csak jött a hír, hogy megy egy vonat Celldömölkig, és onnan Csepregre valahogy csak eljutunk. Én azonban meggondoltam magam: nem megyek, majd meglátom. Ez a srác elment. Ahogy később hallottam, hazaért Csepregre, kiment, elvégezte a konzervatóriumot, és egy neves német zenekar vezető brácsása lett.

Eljött 57 tavasza, kora nyara, mi akkor érettségiztünk. Emlékszem a MUK-ra – a márciusban újra kezdjük jelszavára –, de akkor már féltek, lapultak az emberek. A későbbi győri szervezkedésekről mit se tudtam.

Az olvasók közt, akiknek én hordtam ki a hírlapokat – a Pesti Hírlaptól kezdve a Nyugat és a XIX. századi Borsszem Jankó halmait –, sok történész, irodalmár, kutató akadt. Velük a könyvtár folyosóján beszélgetve meg is ismerkedtem. Király Istvánnal például, aki nagyon sokat járt oda, aztán a fiatal Nemeskürty Istvánnal, aki akkor filmtörténettel foglalkozott meg más irodalmárokkal. Süvölvény voltam, akkoriban rengeteget olvastam, koncertekre, kiállításokra jártam. Olyan volt a beosztásom, hogy vagy reggel hatra kellett menni, vagy kettőre, és ha a műszakbeosztás engedte, bejártam a művészettörténetre, mint vendéghallgató. A tanszéken megengedték, hogy nem egyetemi polgár is hallgathassa az órákat. Felvettem bizonyos órákat, részben művészettörténetből, részben irodalomból, olyanokat, amelyekre el tudtam menni. A nem-felvételem még két évig elhúzódott – 57 nyara, 58 nyara és 59 nyara ugyanazzal a sikertelenséggel végződött. Szinte kazlam volt az elutasításokból. A műtörténeten Fülep Lajost, Genthon Istvánt, Zádor Annát, Vayer Lajost hallgattam, akiknek az előadása érdekes volt – vizsgáznom persze nem kellett. Irodalomból Bóka László szemináriumára, meg néha Pándi-órákra jártam – érdekes előadó volt.

Akkoriban egy baráti társaság számára írtam egy József Attila-elemzést, és odaadtam Királynak. Megdicsért, de ideológiailag megbírált, mondván, hogy a nyugati explication de texte (szövegmagyarázat) hívévé szegődtem (azt se tudtam, miről beszél), ahelyett, hogy az igaz marxista vonalat követném. De mint vendéghallgató írtam én például Kosztolányiról is szemináriumi dolgozatot. Érdekes viták folytak az egyetemen. A kvázi évfolyamtársaim, akik közül többel ma is a barátságban vagyok – Géher István, Radnóti Zsuzsa –, igen értelmesek voltak. A művészettörténészek közül Végh János lett az egyik közvetlenebb barátom. Pártfogoltak, mint outsidert, sajnáltak, hogy raktároskodom.

Igazában ebben a raktárosságban – és ezt akkor is így éreztem – sok jó is volt. A csöndesebb órákban, mielőtt visszaosztottam volna a köteteket, rengeteg mindent összeolvastam. Aztán meg ott voltak a raktáros kollégák – érdekes és színes emberek. Valamikor 59-60 táján engedték ki a börtönből a politikai elítéltek egy részét, és oda az osztályra is kerültek közülük. Kemény István, a szociológus is a könyvtárban dolgozott, vele is jóban voltam. Jó barátságban voltam ebben az időben Hankiss Elemérrel, aki szintén a Széchényiben dolgozott, a Keresztury Dezső vezette színháztörténeti osztályon. Az egyik fiatalkori atyamesteremnek tekintetem Elemért, a dolgozataimról – a Múzeumkertben föl-alá sétálva – emlékezetes dolgokat, bírálatokat mondott.

Sok érdekes egyéniség akadt az olvasók, a kollégák között, meg aztán fiatal voltam, szerelmes, valahogy – mindenek dacára – szép volt élet. Albérletben laktam és szabad voltam. Reménykedtem, hogy majd egyetemista leszek. Nem voltam elkeseredve, elég edzett voltam, és tudtam a realitásokat. Legföljebb az volt kellemetlen perspektíva, hogy elvisznek katonának, és ez majdnem két és fél év kiesést jelent majd.

Tudtam, hogy ettől még be fognak hívni katonának. A Honvédelmi Minisztérium meg a Kiegészítő Parancsnokság mit sem tud az egyetemi felvételről. Akkor viszont „csatasorba álltak” az én olvasóim. Például Pölöskei Ferenc, a történész, aki egyben a Bölcsészkar párttitkára volt. Felmentem hozzá a Jogi Kar épületébe. Megígérte, hogy a Bölcsészkar nevében telefonálnak, vagy írnak az én ügyemben a HM-be: mentesítsenek a katonai szolgálat alól. Meg állítólag más helyekről is szóltak az érdekemben. Ennek ellenére beköszöntött az a novemberi nap, amikor megjött a behívó. Elbúcsúztattak a könyvtárban. A bevonulás napján, ahogy ez szokás, a sok fiatalember előadásokat hallgat a katonai élet örömeiről, majd csoportokra osztják őket, és ki ide megy, ki oda. Tudtam, hogy én valahova Békéscsabára, a tüzérekhez lettem beosztva… A magam sete-suta módján az egyik szünetben fölmentem ennek a kiegészítő parancsnokságnak a vezetőjéhez, és elmondtam neki, mi a helyzet velem. Azt mondja: „Miért most szól?” Utasított: menjek vissza. Visszamentem. Fogyatkozott körülöttem a nép, már a békéscsabaiakat is elvitték délutánra. Egy kétrészes, Ernst Thälmann életéről szóló filmet vetítettek le nekünk, a maradéknak. Sötét volt, amikor valami magas rangú tiszt a maradék tíz-tizenkét embert egy kultúrterembe vezényelte, és azt nyilatkozta, hogy az elvtársakra a civil életben van szükség, és kiosztotta a személyazonossági igazolványokat.

Még egyszer soroztak, de akkor már csak az egyszer kirostáltak kerültek egy bizottság elé, és nekem elég volt egy gyerekkori sárgaság, hogy „csak szakszolgálatra alkalmas” minősítést nyerjek. Pár évig fizettem az úgynevezett katonai adót, azaz a fizetésem valamennyi százalékát levonták.

Feladtam művészettörténészi ambícióimat, mert 60-tól nem raktári, hanem hírlapfeldolgozói munkáim voltak, és nappal nem tudtam magam szabaddá tenni. Viszont az irodalommal annál intenzívebben kezdtem foglalkozni. 60-61-ben, a Jelenkorban kezdtem kritikákat publikálni, ugyanis Tüskés Tibor, az akkori szerkesztő szívesen foglalkoztatott fiatalokat. Az egyetemen, ha tehettem, irodalomkritikai szemináriumra jártam.

Ám az Írószövetség az Írószövetség. Az elnök Darvas József, a főtitkár Dobozy Imre, a külügyi titkár pedig Garai Gábor volt. A szervezőtitkár sok éven át Kisné, akiről később tudtam meg, hogy Kis János édesanyja. Ő volt a szervezet adminisztratív irányítója.

Nagyon sokat olvastam. Mint könyvtárosnak, átment a kezemen az akkori magyar irodalom. Azokban az években a kortársak közül, a költőknél maradva, Pilinszky, Weöres, a prózaírók közül Ottlik, Gyurkó László, Csoóri vegyesen. Írtam is, nem sokat, de viszonylagos rendszerességgel, irodalmi kritikákat, akkor már nemcsak a Jelenkorba, más lapokba is. De nemcsak a kortársak érdekeltek, hanem Babits, József Attila meg Kosztolányi is.

Ebben az időszakban történt, hogy a Bajza utca félemeletét betöltő közel kétszázezer kötetes könyvtárról egy építészeti felmérésnél kiderült, hogy a födém túlterhelt. 65-ben határozatba ment, ki kell költöztetni a könyvtárat valahova, és új födémet kell csináltatni. A vezetőség úgy határozott, hogy az átépítés másfél-két évére a három könyvtáros közül egy maradjon, afféle általános ügyeletesként. Kettőnek az Országos Széchényi Könyvtárban adtak vendégbeosztási helyet. Engem választottak, hogy maradjak helyben. Jöttek a könyvek, amelyeket be kellett leltározni, másrészt nekem kellett megszervezni az egész állomány becsomagoltatását és kiszállíttatását a vásárváros egyik üres pavilonjába. Ami hát egy nagy szervezési kihívás volt. Aztán 67-ben visszaköltöztettem a könyvtárat, azaz szerveztem az egész költöztetési hadműveletet – most már visszafelé. Ezt követően nagy állomány-revíziót kellett csinálni, ami még vagy egy évig eltartott.

Radnóti Sándor is sokat dolgozott az Új Könyveknek, amikor a Magvetőtől, majd a Gondolat Kiadótól kirúgták. Sok irodalmár barátunk, munkatársunk volt, a legkülönbözőbb területekről. Nem fizettünk komoly honoráriumot, de ez a könyv terjedelemétől is függött. Azt gondolom, hogy nemcsak az akkori magyar kritikai életben volt hiánypótló szerepe az Új Könyveknek – a lapok recenziós rovatai nem fedték le a teljes kiadványtermést. Nincs, illetőleg nem volt egyetlen más olyan forrás sem, ahol annotációs szinten meg lehetett ismerni azt, amit a könyvkiadás produkál. Az Új Könyvek felhasználói elsőrendűen a közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak voltak, nyilvános terjesztésre nem került. De megvolt a maga olvasóközönsége és a könyvtárak kéthetente megkapták ezt a viszonylag gyorsan kinyomtatott lapot. A könyvtárakban a gyarapítók és a tájékoztató könyvtárosok elolvasták, kiválasztották a rendelési példányszámot és a megrendelő jegyzéket visszaküldték.

Tulajdonképpen részben innen adódtak az akkor alakuló ellenzékkel való a kapcsolataim. Másrészt onnan, hogy amikor 68-ban elváltam, Mészöly Miklóséknál kaptam albérletet. Az ő lakásuknak volt egy külön hátsó szobája, az épület hátsó végén, ott laktam évekig. Sokan laktak előttem is, és utánam is náluk. Ideális albérlet volt, semmi összezártság, ugyanakkor viszont Miklós, amikor este jött haza, és látta, hogy ég a villanyom, feljött, és éjszakánként nagyokat beszélgettünk. Mészölyék közelében már akkoriban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején elég sok fiatal író, értelmiségi jelent meg. Magam is részt vettem az akkori irodalmi lapalapítási próbálkozásokban, amelyek különösen 68 táján szerveződtek, Horgas Béla, Levendel Júlia vezetésével (Eszmélet). Magam is tevékenyen közreműködtem, ha jól emlékszem, 69 nyarán, egy Leányfalun tartott irodalmi, szerzői találkozón, amit az ottani kempingben és a helyi könyvtárban tartottunk – az Eszmélethez kapcsolódóknak már akkora volt a köre, hogy egyszerűen nem lehetett egy lakásban elférni. A találkozó egy hétvégén zajlott, ott ismertem meg Petrit, Várady Szabolcsot. Sokan voltak jelen, például Konrád, Bojtár, Csalogh, Eörsi. A részletekre nem nagyon emlékszem, de meggyőződésem, hogy biztosan készültek róla belügyi jelentések.

Ezekben az években kerültem barátságba Kenedi Jancsival is. Ha nem is sűrűn, de elég gyakran jártam föl hozzá a Villányi útra. Ott, az ő padlásszobájában Kornis Mihály, Spiró tartott felolvasásokat. Jómagam nagyon élveztem a Kenedivel folytatott diskurzusokat, radikális, elemző észjárását.

 

Fodor Andrásról szeretnék pár szót mondani. Az ötvenes években, állást és munkát keresve, a fiatalon végzett Eötvös-kollégistaként került kapcsolatba a könyvtárakkal. Még az ötvenes évekbe elvégzett egy gyorstalpaló tanfolyamot, később az egyik könyvtárosképző iskolában irodalmat adott elő. Nem dolgozott aktív könyvtárosként, de olyan egyéniség volt, akiben sok területen volt szervező-, iskolateremtő készség. Ő volt az Új Könyveknél a szépirodalmi rovat felelőse, tehát az összes akkori magyar próza- és verseskötet recenziót ő íratta. Ezzel részben fiatal költőket, literátorokat támogatott, másrészt egyfajta csendes irodalompolitikát is sugallt. Igen szorgalmas szerkesztőségi munkatárs volt. Sokszor jöttek hozzá író, kritikus, költő barátai, Kormos Istvántól kezdve Domokos Mátyásig, sűrűn bukkantak fel fiatal költők, írók, irodalmárok, és ő a maga szerény, csöndes módján elég tudatosan szervezte munkatársait, pártfogoltjait. Az irodalmi élet is úgy tartotta, hogy egyfajta „hatalom”, hiszen nem volt mindegy, kiről ki ír és milyen recenziót. A dolgot persze a recenziók anonimitása fedte.

Nyugaton 1971-ben jártam, akkor már az OSZK-ban dolgoztam. Egy könyvtári szaktanfolyami jegyzetért kaptam ötezer forint honoráriumot. Jártam Párizsban, Dél-Franciaországban, Olaszországban, egy hónapos utazásra volt lehetőség akkoriban.

Idővel deprimálni kezdett a város, a munkatársaimmal is nehezen jöttem ki. Eleinte lendületesen kezdtem – a közel tízéves könyvtári tereket rendbe kellett tenni, szőnyegeket cserélni, leltári revíziót végigvinni, festetni… Ment a dolog, csak nem volt igazán örömöm benne, mert egy csomó minden más kapcsolódott a szakmai feladatokhoz. Arra jutottam: szégyen a futás, de hasznos, visszajöttem, de akkor már nem az Új Könyvek szerkesztőségébe kerültem, hanem az úgynevezett hálózati osztályra, amely a legkülönbözőbb könyvtári szakterületekkel foglalkozott. 75 végétől, 76 elejétől nyugdíjazásomig ezen az osztályon működtem. Foglalkoztam könyvtárstatisztikával, a közkönyvtárak tájékoztató szolgálati problematikájával, majd az egyetemi és főiskolai könyvtári fejlesztések „gazdája” lettem. Vargha Balázs után átvettem a gyerekkönyvtári ügyeket is.

Visszatérek a hetvenes évekre, nyolcvanas évek elejére, és a Múzeum utca 3-ban működő Könyvtártudományi Központ színterére. Többször is kiküldtek külföldre tanulmányútra. Eleinte a szocialista országokba – erre a kulturális csereegyezmények keretében készült minden évben terv. 1972-ben Varsóban voltam több hetet, az ottani kultuszminisztérium vendégeként. Nagy élmény volt a repülés, a minisztérium készítette program szerint az ottani nemzeti könyvtárban töltöttem el az idő egy részét, ahol a hivatalból foglalkoztató szakterületek ügyeivel ismertettek meg. Ködös ősz volt és Varsó valami rettenetesen lepusztult, még Budapestnél is nyomorultabb városnak tűnt. Nagyon helyes kollégák kalauzoltak, láttak el információkkal, de eléggé deprimáló volt az egész. Tettem egy vidéki utat is: jártam Poznańban, Szczeczinben.

Engem a 85 szeptemberében induló szemeszterre osztottak be. Mindez 83-84-ben zajlott. Az Országos Széchenyi Könyvtárban kellett kérnem egy négy hónapos fizetés nélküli szabadságot, a vízumot intéznem és hasonló dolgokat. Kenedi Jancsi, aki korábban hasonló módon volt kint, valamint Mészöly Miklós és Göncz Árpád, aki néhány évvel korábban jártak előadókörúton odakint, elláttak instrukciókkal, mondtak személyeket, akiket rájuk hivatkozva keressek meg. 85. szeptember 2-án érkeztünk meg Könczöl Csabával és Jeney Zoltán zeneszerzővel New Yorkba. Annyi volt a feladat, a kötelezettség, és ezt már itthon megmondták, hogy a félév során egyszer kell egy lecture-t tartani az egyetemen, választott témáról. Mindenki kapott lakást, ellátást, egy bizonyos utazási költségkeretet, azzal a céllal, hogy megismerjük Amerikát, kutassunk ott és azt, ami érdekel. Nem nyúlt senki sem a hónunk alá, mindenkinek azt mondták, szervezze meg a maga az életét, a programjait. Először a Könczöllel és a Jeneyékkel egy nagy brodway-i lakásban laktam, egy sokszobás szuper-lakásban, de aztán ez a hármas együttélés felbomlott. Mivel a kelet-közép-európai tanszékhez tartoztunk, ahol volt egy-egy irodaszobánk, egy ottani lengyel adminisztrátor közvetítésével és a New York-i Soros Alapítvány hozzájárulásával megkaptam egy az egyetem közelében lévő, korábban egy lengyel vendég-kutatótól üresen maradt lakást. Élveztem a nagyszerű könyvtárakat, múzeumokba jártam, akkor már befejeztem a Vermeer-könyvet és elkezdtem Rembrandttal foglalkozni. Felkészültem az egyetemi előadásomra, amely a korabeli magyar irodalom tendenciáinak, csoportosulásainak egyfajta madártávlati áttekintését adta. És elkezdtem szervezni azokat az előadásokat, amelyeket elsősorban amerikai magyar kulturális körökben tarthatok. Nyolc-tíz ilyenre kerül sor: a New York-i művészek Fészek Klubjában, Bostonban, New Brunswickban az egyetemen, Washingtonban kétféle magyar kör összejövetelén, Chicagóban, a Kaliforniai Egyetemen. Igyekeztem megismerkedni az ottani könyvtárakkal is és sok érdekes tapasztalatot szereztem. Előadásaim a magyar irodalom általános kérdéseiről szóltak, de az UCLA-n a magyar könyvtárak helyzetéről is beszéltem. New Yorkban Püskiéknél is megfordultam, akkor ez a kiadói ház a magyarok számára egyfajta missziós központnak számított.

Soros György rendszeresen adott egy-egy fogadást az éppen kint lévő vendégkutatóknak. Egy ilyen fogadáson kezdtünk el beszélgetni arról, miként látom én azokat a könyvtári projekteket, amelyek akkoriban indultak meg itthon. Látta, van véleményem a hazai könyvtáros egyesület keretein belül szervezett ajándékkönyv-programokról, ezért megbeszéltük, hogy külön is találkozunk, és részletesebben eszmét cserélünk. Akkoriban indult itthoni alapítványa, az MTA–Soros Alapítvány, és tele volt gyanakvással, hogy az itthoni rendszer rejtélyes módon „átvágja”, hogy nem jól használják fel a tőle kapott pénzforrásokat. Nyitott volt minden reformra, javaslatra.

Nem közvetlenül ezzel függ össze, de amikor visszajöttem, kénytelen-kelletlen foglalkoznom kellett a Soros Alapítvány kezdeményezte könyvtári programokkal. Ami sok mindent magával vont. A nyolcvanas évek második felében különböző amerikai alapítványi szervezetek keresték meg az Országos Széchényi Könyvtárat azzal a céllal, hogy a magyar könyvtárakat óhajtják támogatni, és a nemzeti könyvtárat mint koordináló hazai intézményt vették célba. Ezek az alapítványok elsősorban ajándék könyvekkel, tudományos szakkiadványok magyar könyvtárakba történő ingyenes szállításával ajánlkoztak. Az OSZK akkori főigazgató-helyettese, Szente Ferenc, aki korábban osztályvezetőm volt, engem szemelt ki erre a feladatra, és 86-87-re szinte észrevétlenül e külföldi alapítványi programok fő ügyintézője lettem. Ez gyakorlatilag elég sokágú szervezési és irányítási munkát jelentett. Több százezer dollár értékű könyvszállítmányok érkeztetését, raktároztatását, jegyzékeik elkészítését, elosztását kellett egy korrekt folyamatban megszerveznem. Egészen más igényekkel kellett számolni a tudományos, az orvosi és általában az egyetemi könyvtárak esetében, és más szempontokat kellett érvényesíteni az iskolai vagy a gyerekeknek való kiadványoknál. Ezeknek az amerikai ajándékkönyv-programoknak a hátterében az áll, hogy rengeteg amerikai kiadót terhel meg a remittendája, ám ha jótékonysági célra ajánlja fel, nemcsak a raktározás költségeitől szabadul meg, hanem jelentős alapítványi támogatásokat is szerezhet. Ennek következtében aztán a rendszerváltást közvetlenül megelőző és természetesen az azt követő években hatalmas mennyiségű könyv érkezett ingyenesen a közép-európai országokba. A következő évek során nekem ezekkel az alapítványokkal támadt munkakapcsolatom. Konténerszámra jöttek a könyvek. Aztán szép lassan rá tudtuk venni az adományozókat, hogy célszerű kiadványokat küldjenek. Idővel egy kis csoportot sikerült létrehoznom, beszerveztem embereket, két-három fős belső csapatot alakítottam ki, és külső munkatársakat is alkalmaztunk. Előzetes listákat kértünk az ajánlattevőktől, ezekből kiválogattuk a kért műveket, illetőleg jelöltük azt a kötetmennyiséget, amit célszerűen és haszonnal oszthatunk ki a könyvtárak között. A szállítmányok az USA-ból tengeri úton, hatalmas konténerekben érkeztek, majd vasúton jutottak el az országba. A program fizikai, raktári bázisa Törökbálinton, egy ottani raktárbázis volt, ahol elrendezték és a könyvtárakba történő kiszállításig tárolták az anyagot. Az én az Országos Széchényi Könyvtári munkámnak ez volt az utolsó korszaka. Pontosabban még valami kapcsolódott hozzá. Ebben az esetben már nem tonnányi könyvek megszervezéséről volt szó, hanem a könyvtárak alapítványi támogatásának egy ideálisabb változatáról. A kilencvenes évek elején az Anderw T. Mellon Foundation nevében a Princetoni Egyetemről megkeresett Richard E. Quant, nemzetközi hírű, magyar származású közgazdászprofesszor, azzal, hogy szeretné, ha egy magyarországi könyvtári informatikai projektben lennék a segítségére. Édesapja 45 előtt a Magyar Nemzeti Bank elnöke volt, őt – mint megtudtam – 48-ban pannonhalmi Bencés Gimnáziumból vitte ki külföldre, ott érettségizett és a Princetoni Egyetem tanára lett. A Mellon Alapítvány dollármilliók felett diszponál, és elsősorban felsőoktatást és a kutatást finanszírozza. A projektek, amelyeknek hét-nyolc éven át a hazai gazdája voltam, nagy számítógépes rendszerek kialakítását finanszírozták 93-94-től kezdve. A projektek irányítását és felelősségét az Országos Széchényi Könyvtár vállalta, és a szerződést évente megújítva összesen 100–150 ezer dollár pályázati úton történő elosztását tették lehetővé. A nagy hazai könyvtárak számítógépes fejlesztését nagyban segítette ez a Mellon Alapítvány éveken át. Ezeknek a programoknak a csúcsát az jelentette, hogy kitaláltunk egy Miskolc–Kassa–Debrecen informatikai kooperációs hálózatot: mind a három, azaz a két magyar és a szlovák város egyeteme egy közös koncepción alapuló közös pályázatot készített a nemzetközi tudományos adatbázisok együttes megrendelésére és közös használatára. Ez természetesen hatalmas számítógépes fejlesztést kívánt, amit nagyon gondosan kellett megtervezni. A számítógépek szállítóit nemzetközi tender alapján választottuk ki, nagy nemzetközi figyelem mellett, hiszen hasonló jellegű könyvtári konzorcium kialakítására Európa-szerte nemigen volt addig példa. A nagy projekt, amely nemzetközi konferenciák tárgya is lett, összesen félmillió dollár befektetést igényelt, több-kevesebb megalkuvással, de végül is sikeresen megvalósult.

A rendszerváltáskor megint inkább csak a politikai események peremén voltam. Arra pontosan emlékszem, hogy 1988-ban kaptam egy üzenetet: vegyek részt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának alakuló ülésén a Kéhli sörözőben. Jelen voltam ezen az izgalmas politikai vitán, ahol a demokratikus ellenzék különböző csoportosulásai kötöttek egymással kompromisszumot, alakítottak ki közös platformot: ez volt az SZDSZ megszületésének egyik fontos mozzanata. Nem akarok erről ironizálni, nekem ez egy szép emlék. Ezt követően még a Jurta Színházban voltam jelen három olyan rendezvényen is, amelyen gyakorlatilag az SZDSZ megalakult. Fantasztikus légkörű események voltak: több évtized után itt lehetett a politika igazi, demokratikus természetét, szabályait megismerni. Lelkes voltam és felajzott. Pár hétig volt is akkor SZDSZ-tagkönyvem, 1990-ben elmentem a Corvin moziban tartott, egyre növekvő létszámú pártrendezvényekre. Egy idő után azonban azt éreztem, hogy párttaggyűlésen vagyok, és mivel soha semmiféle párt tagja nem voltam, kiléptem. A szimpátiát ugyan vállaltam, de a tagságot nem. 

Barátkozós ember vagyok. Sok ismerősöm, barátom van. Ha a számomra legtöbb súlyt jelentő embereket keresem, azokat, akik alapvetően befolyásoltak, akkor első helyre Mészöly Miklós kerül. A hatvanas években ismertem meg, évtizedeken át jóban voltam vele, laktam is náluk. Miklós tényleg eredetien és inspiratív módon gondolkodó volt, nagy írókarakter, markáns, nagyszabású valaki. A közöttünk lévő közel húsz év korkülönbségből következően nem véletlenül volt ebben a kapcsolatban valamilyen bátyi vagy atyai jelleg, de ez sose volt kimondva. Nagyon szerette a fiatalabbakat, Nádas, Esterházy is jártak hozzá, hozták a kézirataikat. Mint esszéista és kritikus is foglalkoztam az írásaival, elég sokszor írtam róla. Ez amúgy természetesen adódott is, a Saulustól kezdve. Háttérbe volt szorítva, talán nemcsak esztétikai okokból, hanem mert nagyon politikus alkat volt. Amikor bátornak kellett lenni, és ki kellett állni bizonyos ügyekben, akkor ő azt teljes erkölcsi bátorsággal tette. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után oly népszerű lett az alakja, hogy oly sokszor hallatta a hangját. 

 

Mint említettem, bizonyos szamizdat kiadványokban én is a szerzők közé tartoztam. Részt vettem például a Napló című, három példányban születő és a szerzők között meghatározott menetrend szerint körbejáró szamizdat formáció szerzői forgalmában. Emlékszem, a nálam lévő dossziékat Balassa Péternek kellett átadnom, akit így ismertem meg, s akivel később több évig tartó barátságom alakult ki, amely a sok-sok beszélgetés során tényleges férfibarátsággá, mély szellemi-emberi kontaktussá vált. Engem ő munkára inspirált és sok ösztönzést adott: a szemléletünk, az ízlés-ítéleteink igen közel álltak akkoriban egymáshoz. Aztán valami félreértés, félremagyarázás folytán a nyolcvanas évek közepén zátonyra futott a kapcsolatunk. Nem szakadtak meg véglegesen a szálak, csak elvékonyodnak. Ő aztán az évtized végére a magyar szellemi élet meghatározó gondolkodója lett. Valahogy túljutottunk ezen a krízisen, bár a barátság nem tért vissza arra a pályára, ahol megszakadt. Egy Nádas és Esterházy „nagy könyveiről” szóló JAK-sorozatban megjelent tanulmánykötetet állított össze, a Diptichont, tőlem is kért írást.

 

Az interjút Keller Márkus készítette 2003-ban, a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.