A másik történet ennél talán érdekesebb, tanulságosabb. 1973-ban egyszer Mészöly Miklós azt mondja nekem, menjek el vele az Erzsébet sörözőbe, mert itt van egy barátja az újvidéki Híd című irodalmi folyóirat szerkesztőségéből, Ács Károly. Ács Miklóstól kért kéziratokat, ő elég rendszeresen publikált a folyóiratban. Tőlem is megkérdezte, nem írnék-e nekik. Mondtam, szívesen írnék egy Petri-tanulmányt (akkoriban jelent meg az első kötete). Ez valamikor nyáron volt, és én szeptemberben készültem Jugoszláviába. Megírtam az esszét Petriről, amelynek az volt a címe: Közép-európai költő versei 1968-ból. Valahogy elterjedt a baráti körben, hogy Újvidékre készülők. Vezér Erzsébet, aki a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozott, megkérdezte, nem mennék-e Szabadkára bizonyos Kosztolányi-dokumentumokat gyűjteni, irodalmi interjúkat készíteni? Kapok a múzeumtól magnót, kazettákat. A Kosztolányi-rokonságból alig találtam még élő embereket. Igazából ebből az interjúzásból igen sovány eredmény született, csupán Kosztolányi Árpád özvegyével vettem fel egy anyagot. Szabadkáról mentem Újvidékre. A saját kéziratomon kívül pár Petri-vers és Lengyel Péter egyik regényének kézirata volt velem. Ott ismerkedtem meg a Tolnai Ottóékkal, ottani kötőkkel, írókkal, festőkkel. Nagyon izgalmas és lelkesítő volt számomra az Új Symposion szerkesztősége, munkatársai. Ezt követően lementem először Dubrovnikba, aztán később Hvar szigetére, ahol nagyon kellemes időket töltöttem. Odajött Ajtony Árpád nevű író barátom is, aki írószövetségi ösztöndíjasként Szlovéniában volt. Splitből vonatoztam vissza, akkor már ősz volt, ismét megálltam Szabadkán, és Váradi Tibornál töltöttem pár éjszakát. Írásom, a Petri-versek kíséretében megjelent a Híd októberi számában. Télen, Városmajor utcai címemre idézés érkezett a Maros utcai rendőrségre, indokolás nélkül. Nem értettem: közlekedési kihágás? Elmentem, felirányítottak a harmadik emeletre. Egy kisméretű helység íróasztalánál két civil ült. A kihallgatás reggeltől délután kettő-háromig tartott. Tárgya – vagy inkább ürügye –, amit viszonylag hamar előhoztak, a Hídban megjelent tanulmányom volt. És hogy én azt engedély nélkül jutattam ki külföldre. Kiderült, hogy tulajdonképpen előre elkészítettek egy legépelt jegyzőkönyvet erről a szabálysértésről. A kihallgatáson azt mondtam – és mindvégig ez volt a stratégiám –, hogy jugoszláviai utam során, felkérésre ott írtam, és ott adtam át az esszét. Tudtam ugyanis, hogy itthonról jogszerűen csak a szerzői jogvédőn keresztül lehetett volna kijuttatni – noha ezt nagyon lazán kezelték, sokan publikáltak a délvidéki folyóiratokban: Sükösd Mihálytól Déry Tiborig, és nem csináltak ügyet belőle. Itt Petri neve és személye volt a kulcsmozzanat, meg talán a tanulmány provokatív címe, meg maguk a versek, amelyek politikai élük miatt itthon aligha jelenhettek volna meg a legális nyilvánosságban. S gondolom, engem hittek a „gyenge láncszemnek”. Érdekes, és azt hiszem, jellemző a két ember jellege, szerepe. Az egyik egy fiatal, húsz-harminc éves szemüveges, a másik egy korosabb kihallgatótiszt. Egymás mellett ültek, és egymást váltva kérdeztek, beszéltek. Ha beélesedett a diskurzus, a szerepeket is váltogatták. Időnként, mikor nagyon villogott a fiatalember szemüvege, fenyegető kérdéseket tett föl nekem, az öreg vette át a szót, egyfajta álbölcsességgel. Amikor vele nem jutottunk előre, akkor a „kiszes” jellegű figura – félig-meddig kortársam – vette át a szót, egyfajta bizalmaskodó tónussal. Eleinte az volt a vita tárgya, illegálisan vittem-e ki az írásomat. Ezt tagadtam, s hozzátettem, nem tudom, Petri versei hogy kerültek ki a Hídhoz. Elővették és felolvasták a gépelt jegyzőkönyvet, és felszólítottak, hogy írjam alá. Mondtam: nem írom alá, illetőleg pótjegyzőkönyv felvételét kértem a tényállásról, a kihallgatáson elhangzottak szerint. Kora délutánra végül is a fiatalember kiment és készített egy kézírásos pótjegyzőkönyvet. Emlékszem, a kihallgatás alatt sokat vigyorogtam, nem jókedvemből vagy valami hősiesség okán – inkább ideges voltam –, hanem a dolog abszurditása miatt. Elfogadtam a kézzel írott jegyzőkönyvet, majd bejött a kisasszony és legépelte. Tehát az ő korábbi változatukat úgy írtam alá, hogy a mellékelt és az általam aláírt jegyzőkönyvi kiegészítéssel együtt fogadom el. Mielőtt azonban erre sor került volna, lassan kiderült, hogy nem a szerzői jogszabály megsértése itt a tét, igazi céljuk voltaképpen egy ajánlat volt, fenyegető dogokkal körítve. Mi lesz, ha ezt a munkahelyén megtudják? Mi lesz, ha nem kapok útlevelet? Ha megtudják, megtudják, ha nem kapok, nem kapok. Személyekre, ismerőseimre, barátaimra terelték a szót, hogy ezzel meg azzal, jóban vagyok, Bencével, Kenedivel… Itt bukkant fel a beszervezési ajánlat: ezt az ügyet félreteszik, ha időnként fehér asztalnál találkozgatnánk, és elmondanám nekik, amit a barátaimról tudok. Elutasítottam. Állták a szavukat: valóban évekig nem kaptam még a szocialista országokba szóló úgynevezett piros útlevelet sem. Természetesen a belügyi vonal értesítette az Országos Széchényi Könyvtárat, ahol egyfajta fejmosó kihallgatáson kellett az intézményi vezetők előtt megjelennem. Született egy körirat, amelyben mindenkit felszólítottak, hogy igazgatói jóváhagyás nélkül senki sem publikálhat külföldön. Ennyi volt a Híd-ügy utórezgése, és három-négy évig nem utazhattam.

Én a hatvanas évek elejétől, több-kevesebb rendszerességgel irodalomkritikákat írtam. Itt jön egy-egy olyan mozzanat, amit szeretnék ebben a kontextusban elmondani. Az egyik eset még tulajdonképpen korábbi történet, a hatvanas évek közepéről. Barátom, Csalogh Zsolt Nyugaton járt, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Megfordult Belgiumban is, a Leuveni Katolikus Egyetemen, ahol találkozott egy magyar professzorral, akinek csak a vezetéknevére emlékszem (Muzslai). Tőle hozta Zsolt azt az üzenetet, hogy fiatal magyar értelmiségieknek lehetősége nyílna ösztöndíjas időt tölteni a Leuveni Egyetemen, ha meg tudják oldani a kijövetelt, azaz az útlevél megszerzését. Gyermekünk még nem volt, így akkori feleségemmel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk. Ő gyógypedagógus volt. Dórával együtt beadtunk egy útlevélkérelmet. Egy idő után a Rudas László utcai útlevélrészlegbe hivatott be a belügy. Egy civil ruhás fiatalember fogadott, bemutatkozott egy (nyilván ál-) néven, és azt ajánlotta, hogy ne ott, a hivatali szobában, hanem egy eszpresszóban beszélgessünk. Leültünk valahol a Szondi utca táján. Kávét rendelt és elmondta, hogy az útlevélkérelem kapcsán érdeklődik. Hová, miért akarunk utazni. Bár én az egész belgiumi tervet tagadtam, nyilvánvalóvá vált, hogy neki bizonyos információi vannak erről „a Muzslai-ügyről”. Bizonyára telefonlehallgatásokból adódóan. Kért egy következő találkozót. Ez a kis belügyes egyfajta „irodalomspecialista” lehetett, mert nevekkel dobálódzott, bennfentességével kérkedett. Az ambícióimat firtatta, tudta, hogy kritikus is vagyok. Az érvényesülésről beszélt, szavaiban egyfajta csábdallamok bukkantak fel. Mivel én ezeket elhárítottam, és az útlevél-dologban se nyilatkoztam másként, egy idő után elég ideges lett. Előhozta a Muzslai nevet. Azzal kecsegtetett, hogy megkapjuk az útlevet bizonyos szolgálatok fejében megkapjuk az útlevet. Elhárítottam, és sok évig nem is kaptam – igaz, nem is kértem – útlevelet.

Leendő apósom, Anna apja, Márkus Andor korábban az Angol-Magyar Bank egyik igazgatója volt. Ekkor már persze nem, fordításokból éldegélt. Egy nap elkapták az utcán: ment a járdán, egy autó sivítva lefékez mellette, ajtó ki, őt be az autóba, majd az ÁVH-ra. És beszervezték. Öngyilkos akart lenni, aztán egy pszichiáter kezelésbe vette, és azt mondta, nix öngyilkosság, ezt a játszmát játszani kell, mégpedig úgy, hogy olyan jelentéseket kell írni, amelyekben semmi nincs. A beszervezés során aztán összeértek a szálak, és kiderült, hogy én az ő lányának udvarolok. És ez szolgálati szálakon keresztül eljutott a hadseregen belüli kémelhárításhoz. Úgyhogy behívtak, és szépen leszereltek. Még ma is kopogom az asztalt, hogy nem gyártottak belőle egy koncepciós pert. Szerencsére nem történt semmi. És hogy miért is szereltek le, azt csak 56 után tudtam meg, amikor Anna apja Londonban elmondta a történetét. Szerencsém volt abban is, hogy ekkor már Pesten szolgáltam, tehát pesti lakosként szereltem le, és civilként ott is maradhattam. Ebben az időben külön engedély kellett ahhoz, ha valaki a fővárosban akart letelepedni.

Én osztályvezető voltam ’67-től és később lettem főosztályvezető és pénzügyi igazgató. Az én vonalamon mindig hiányzott pénzügyi szakember. Ott tulajdonképpen nem volt politikai beleszólás. Magasabb szinten egy külkervállalatnál egy árosztályvezető vagy főosztályvezetőnél feltétlenül politikai kívánalmak voltak. Zömében párttagok voltak, de nem mindenki, voltak párton kívüliek is. Szét kell választani a funkciókat: azokra, akik külföldiekkel érintkeztek, és azokat, akik nem. Akik külföldiekkel érintkeztek, azoknak abszolút megbízhatóknak kellett lenniük. Egyes hírek szerint minden kiküldött be volt szervezve, tehát jelentési kötelezettségeik voltak. Az útijelentések olyanok voltak, hogy egy külker utazásnál előbb utazási tervet kellett csinálni, hogy kivel fogok tárgyalni, és volt az a bizonyos TÜK – titkos ügyiratkezelés -, amikor én kivittem a cégtől a szerződést vagy valamit, akkor ott volt egy hölgy, és akkor beszámozta, becsomagolta, átkötötte és úgy vihettem ki a határon. Nemzeti színű szalaggal átkötötte, lepecsételte.  Nálunk a Medimpexnél volt egy ilyen TÜK. Mindent a TÜK-be kellett leadni. Volt, hogy nagyon vastag anyagot adtam le, mert vittem mérlegeket stb. Azt nekem a határon ki kellett bontanom, mert addig a vámkezelésnél nem mehettem ki, amíg a TÜK-papíromat és a devizapapíromat nem ellenőrizték. Kiviteli engedélyem volt. Mondtam, hogy az utazáshoz keret kellett, és a Nemzeti Banknál igényeltük a pénzt, és azt odaadták készpénzben. Annak is volt egy kiviteli engedélye. Azt kellett bemutatni, és a TÜK papírt. És akkor az egyik felét elvitték a listának, a másik nálam maradt. Mikor átléptem a határt, akkor leszedtem róla, mert Németországban nem kell látni, hogy be van csomagolva. Az országból kivinni ezeket az iratokat, ami nem volt biztos, hogy bizalmas volt, csak nálunk a vállalatnál bizalmasnak tekintett iratokat vittünk ki. Tehát feladattervvel mentünk ki, azt a főnök aláírta. Mikor visszafele jöttem, a feladatterven volt ez meg az, és megírtam, hogy azt végrehajtottam vagy nem. Ez volt az 1. számú útijelentés. Ha volt valami olyan, hogy megkíséreltek engem külföldön beszervezni, vagy nyomon követtek, akkor 2. számú útijelentést kellett írni. Soha nem kellett nekem 2. számút írnom. Visszautalnék erre a bizonyos goodwillre meg szavahihetőségre. Soha nem volt fogás rajtam se bel- se külföldön, hogy valamiért beszerveztek volna. Nagyon jó családi életem volt. Ez nagyon érzékeny pont, mert pl. egy kolléganőmet azért szervezték be, mert szeretője volt. Rajtam nem volt fogás. Lehetett a külföldiek által megvesztegetett üzletkötő, volt ilyen. Akkor voltak olyanok, hogy nekünk nem volt szabad külföldivel elmenni szórakozni vagy színházba, stb. de mindig elvittek minket vacsorázni. Az útijelentésbe ilyeneket nem kellett beírni. Nem egy és nem két ember tette fel nekem ezt a kérdést, hogy beszerveztek-e vagy sem. Még egy oka lehetett, mert én nem a kereskedelemben dolgoztam, bár összekerültem rengeteg ügyféllel. Nekem pénzügyi vezetőként soha nem kellett „blőd kádereket” alkalmaznom. A személyzeti munkában volt 3 fő: a vezérigazgató, a párt és a szakszervezet, a kemény mag, és abban én soha nem voltam. A magasabb személyi ügyekben ők döntöttek. A kiküldötteket keményen lekáderezték. Aztán volt egy összekötő. Nem is egy, volt egy honvédelmi és egy belügyi összekötő. Volt egy összekötőnk, aki mindig az aktuális főkönyvelő, gazdasági igazgató volt a ’70-es évektől. Ezek az összekötők a vezérigazgatóval és a gazdasági igazgatóval voltak kapcsolatban. Hogy miért velük, azt gondolom, hogy egy időben, szintén a ’80-as években ilyen embargós cikkeket kellett behozni. Kisebb laboratóriumi dolgok voltak, amik a COCOM-listán voltak, Svájcban szerezték be. Úgy kerültem bele, hogy az utolsó előtti vezérigazgató, Laczai Béla ott gazdasági igazgató volt. Ez az összekötő őhozzá járkált. Mikor a Béla vezérigazgató lett, nagyon rühellte, hogy ez a pasi jár hozzá. A gazdasági igazgatót ő nem nagyon szerette, és egy hanyag mozdulattal rám sózta ezt az összekötőt. Mondta, úgyis te intézed a pénzügyeket, s így beesett hozzám ez a jóember, és akkor rajtam keresztül hordták oda a pénzt. Megvette a svájci vállalat, ő kifizette, és ezek elhozták onnan valahogy. Kiszedték a pénzt a belügytől, és elhozták nekem készpénzben. Így kerültem bele a dologba. Nem nagy összegek voltak, 10-20 ezer svájci frank. Ezek voltak. Ezek a belügyi meg honvédségi összekötők, nyilván a menetrend az volt, hogy miután valaki kiküldetésbe került, ezeknél jelentkeznie kellett. Hogy mi volt a beszélgetés lényege, beszervezték őket vagy nem, nem tudom. Pályafutásom alatt egy valaki készült Amerikába. Tanítottam őt is, még ma is felkészítek külföldi kiküldetésekre. Ő járt be hozzám, apróságokat is megbeszéltünk, hogy személyes holmit mennyit lehet kivinni, ment volna mondjuk szombaton, és bejött hozzám azon a hétfőn, kisírt szemekkel – férfi volt – hogy őt nem engedik ki. Ő nem akarta elvállalni, hogy besúgó lesz. Soha nem tudtam meg, hogy mi volt az igazság. Egy héttel a kiküldetés előtt nem engedték el. Nem is ment el. Az amerikai vállalat vezetője lett volna. Az amerikai vállalat nagyon kis jelentőségű vállalat volt. Megvan, egy kis forgalmú vállalat, de mégis jelen vagyunk Amerikában, később gyártási együttműködési szerződések lettek belőle, 20 évvel később. Ez egy nagy dumás fiú volt, állítólag, ezt hallottam később, hogy Dél-Afrikában élt a testvére, és ezt nem írta be az önéletrajzába. De soha nem tudtam meg. Az összes többi kiküldöttek rendben el

Amikor Miskolcon útlevelet kértem, a rendőrségen nagyon akartak velem beszélgetni arról, hogy kikkel megyek. Mondtam, hogy ők pontosan tudják. És hogy majd meséljek. Mondtam, jó, elmondom az úti programot, ha érdekli őket, majd jöjjenek ki a munkahelyemre. Egy pasit kiosztottak rám, ő eljött a várba, és én elmeséltem, hogy miket láttunk. Arról nem szóltam, hogy mit hallottam a nagy özvegyektől, és nem beszéltem Andrássy Katinkáról sem. Aztán elunták, és leszálltak rólam.

Közben a kutatási eredményeimet nagyon szívesen fogadták már a kiadók, úgyhogy amikor egy-egy külföldi kongresszusra mentem, akkor ott találkoztam is az emberekkel – németekkel, osztrákokkal vagy svédekkel. Jó kapcsolatot ápoltam így az európai festékkutatásban. Ez a cég szempontjából jelentős lett volna, de ők ezzel csak a III/III-as szintjéig törődtek, azaz az számított, hogy én kint hol vagyok, meg mit csinálok. Az ávéhás igazgató a múltam miatt próbált akadályozni, próbálta késleltetni például a cikkek engedélyezését is. Hogyha egy kéziratot beadtam hozzá, elfektette a fiókjában. Általában az volt a rend, hogy a megjelentetendő cikkeket először a festékgyár műszaki igazgatója olvasta el, aztán a kombinát műszaki igazgatójához kellett vinni. Az első a festékgyár igazgatósága volt, a második lépcső pedig a kombinát igazgatósága. Ott a műszaki igazgató egy abszolút lojális és kitűnő szakember volt műszaki dolgokban, nem pont a festékekben. Nagyvonalúan intézett dolgokat, és hogy valami jó vagy rossz, azt fel tudta ismerni. Aláírta, ment tovább. Tőle ment a cikk a Nehézipari Minisztériumba, a miniszterhelyettes pecsétjének és engedélyezési aláírásának rajta kellett lenni az engedélyen. Ha ez megjött, akkor küldhettem vagy vihettem ki külföldre a saját kéziratomat.

Volt azonban egy olyan eset is, hogy egy nap csengett a telefon az íróasztalomon, és egy hang megkért, jöjjek ki a városba, mert beszélni akar velem. Bemutatkozott, mondta, X. Y. alezredes. Le is ültünk beszélgetni, először teljesen semmitmondó dolgokról, hogy szép az idő, meg kevés az eső, meg süt a nap, meg jól hozott a búza, hallgattam, hogy mikor tér rá a lényegre, mert azt tudtam nagyon jól, hogy ez egyik se lényeges. És akkor váratlanul áttért németre. Németül kérdezett, én németül válaszoltam, így folytattuk a beszélgetést. Félóra múlva azt mondta nekem: „Uram, én teszek magának egy ajánlatot! Maga kitűnően beszél németül! – Hát – mondom – nézze, én szégyellném magam, hogy ha nem tanultam volna meg öt év alatt!” Tényleg akcentusmentesen beszéltem. Azt mondta: „Nézze! Magának van felesége,gyerekei. . Kapnak mindannyiankiutazási engedélyt, maga is kimegy. Kint biztosított önnek az állás egy vegyipari üzemben, kap lakást, egy gépkocsit, és a családjával együtt élhet.” Az alezredesnek rövid választ adtam, magyarul: „Felejtse el ezt az egészet! Nem azért jöttem haza, hogy énnekem a lelkiismeretem sérüljön, hogy ne tudjak aludni, és hírszerző legyek az ellen az állam ellen, amelyik engem befogadott, és öt évig menedéket adott. Másodsorban pedig van egy tisztes diplomám, úgy hívják, hogy okleveles vegyész. Vagy meg tudom keresni azzal a pénzemet, hogy a családomat eltartsam, vagy az történik velem, amit ön akar, mert én azzal tisztában vagyok, hogy a hatalom teljesen az ön oldalán áll!” Fölállt, meghajtotta a fejét és azt mondta: „A viszontlátásra!” Nem próbáltak többé beszervezni, de megfigyeltek. Volt egy fiatal mérnök mellettem. Vittem magammal a kongresszusokra. Segítettem neki kontrollálni a cikkeit, amelyek megjelentetését szakmailag forszírozta. Ez az ember beépült a III/III-ba, állandóan jelentést adott rólam, mint utólag megtudtam. A másik ilyen besúgóm a titkárnőm volt. Mind a kettő kitűnő munkaerő volt, hozzá kell tennem! A titkárnőmről úgy tudtam meg, hogy a feleségem is ott dolgozott a Tiszai Vegyi Kombinátnál, és amikor titkárnőm lelkiismerete már nem tudta elviselni, hogy állandóan besúgjon rólam, bevallotta a feleségemnek.

Debrecenben anyósomék egy nagy szobát átadtak nekünk a villa földszintjén. Ott mindenünket kipakoltuk, szétpakoltuk, elrendeztük, és elkezdtem az életemet Debrecenben. Másnap reggel nyolc órakor már a főkapitányságon voltam. A bejáratnál várt a III/III-as tiszt. Egy asztal, egy kancsó víz pohárral, egy szék, amire leülhettem. Egy halom papír, toll. A tiszt csak annyit mondott: „Most írja le, hogy mit élt át odaát! Itt a papír! Délben jövök magáért!” Mindent jól átgondoltam, és teljes őszinteséggel, de vigyázva a stílusra, leírtam, hogy merre jártam, hol dolgoztam, mit csináltam, mi volt a foglalkozásom. Délben harangoztak a templomban. Nyílt az ajtó, tényleg pontosan jött. Megnézte a papírt, azt mondta: „Holnap reggel megint várjuk!” „És – mondom – körülbelül hányszor fognak így várni?” „Legalább négyszer.” Másnap, mikor mentem, megint ugyanez volt a feladat. Ugyanazt kellett leírnom másnap, meg harmadnap, meg negyednap. Az volt a lényeg, hogy nem lehetett eltérni alapvető dolgokban. Én annyira egyforma beszámolókat írtam, hogy négy alkalom után nem hívtak vissza többet, de nem hagyhattam el a várost.

Gördültem lassan át a magyar oldalra. Fönt csónak az autó tetején, a csomagok bent a kocsiban, nyolc koffer, aktatáska, fényképezőgép, minden. Azt hitték, hogy német vadász vagyok, aki hétvégére jött, mert akkor ez már divat volt, 61-ben, hogy jöttek a németek vadászni. Eszerint fogadott a határőr: „Parancsoljon! Itt az irodában a rövid adminisztrációt el lehet intézni.” Elővettem a rövid adminisztrációt, odaadtam a tisztnek az irodában. Elkomorult. Azt mondta: „Maga egy disszidens? „Igen – mondom –, 56-ban disszidáltam, és most ezzel az engedéllyel, amit a Belügyminisztérium állított ki, jövök haza a családomhoz!” Megnyomott egy csengőt, bejött egy őrmester géppisztollyal, elkísértek. Tíz perc múlva ott voltunk a parancsnokságon. Ott elkérték a slusszkulcsot, odaadtam, a másik slusszkulcs a zsebemben volt, és nem tudták, hogy két slusszkulcs van minden kocsihoz. Az ügyeletes tiszt megmutatta, hogy hol kell várnom. Azt mondta: „Most maga ide bemegy!” Kétszer három méteres helyiség volt, ablak nélkül. Oda bezárt. Éjfélkor jött a vámparancsnok: „Vámolás!” Kiraktam egy öt méter hosszú asztalra egymás mellé a csomagjaimat, meg azok tartalmát. Egy bajuszos, igen jóarcú magyar parasztember benyomását keltette bennem az a vámos. Átnézte a csomagjaimat, rám nézett… Mindaddig, amíg a kísérő tiszt velem volt, egy szót sem szólt. Külön kellett tennem, ami fénykép, film, papírholmi, térkép, levél – még a vécépapírt is le kellett adnom! Mindent! A zsebeimet is kiürítették. Hoztak két nagy jutazsákot – lakattal voltak zárhatók –, abba a könyveket, papírokat, válogatás nélkül szinte mindent bedobáltak és lezárták. Hétfőn, miután egyeztetett a Belügyminisztériummal, a határőrtiszt minden papíromat visszaadta, és azt mondta: „Itt van egy útvonalengedély, de ez Hegyeshalom–Budapest–Debrecen vonalra szól, nem állhat meg útközben, csak Budapesten, ha dolga van, és holnap reggel, kedden nyolc órakor a Debreceni Rendőr-főkapitányságon a III/III ügyosztálynál jelentkeznie kell!”

Félórát várakoztattak a folyosón. Aztán egy civil ruhás rendőr behívott. Leültetett. Volt előtte egy telefonkönyv vastagságú dosszié, amit lassan lapozgatott. „Visszajöttünk, visszajöttünk? Ugye, én mondtam magának, hogy disszidálni fog!” – jegyezte meg. Molnár felügyelő volt, akit ismertem a falfestő balhéim miatt. Elkezdett kérdezgetni. „Merre járt? Mit csinált? Kivel találkozott? Hogy volt, mint volt?” A végén már tele volt a sapkám. Amikor mondtam neki, hogy francia állampolgárként, vízummal jöttem, és bármikor vissza is mehetek, megfenyegetett. „Csak lassan, lassan! Maga, ahogy átlépte a magyar határt, magyar állampolgár és a magyar törvények vonatkoznak magára! Nagyon vigyázzon, hogy mit mond!” Kitöltöttem a bejelentőlapot, és menni akartam. „Hagyja csak itt az útlevelét, majd mi megnézzük, hogy jó-e vagy sem!” Felvilágosítottam, hogy nem hagyhatom itt, ugyanis bele van írva öt nyelven, hogy ez nem az én tulajdonom, hanem a francia államé. Visszavettem. Utána nem szólt semmit. De ez elég volt ahhoz, hogy a tervezett két hét helyett csak pár napot maradjak. Persze, találkoztam régi ismerősökkel, barátokkal, és ez jó volt, de aztán egészen 81-ig vagy 82-ig nem is jöttünk.