A bátyám, János tehetséges hegedűsként indult. Volt egy – ha nem is magyar, sokkal inkább orosz zsidó – tradíció, hogy a gyerek tanuljon zenét, aminek köszönhetően egy csomó fiatal hegedűs jelent meg, Hubermantól kezdve egészen Gidon Kremerig. Ez egyben a szociális felemelkedés útja is volt. Hogy ez a szüleimnél pontosan hogy volt, nem tudom. Azt sem tudom fölmérni, mennyire volt tehetséges Jancsi. Volt egy ismerős család, Bihariék, akik a lányukat szintén hegedűre akarták taníttatni, úgyhogy a szülők úgy döntöttek, mind a két gyereket fölküldik Pestre. Zathureczkynél tanultak, ő volt akkor „a nagy magyar hegedűs”, és persze tanított a Zeneakadémián. Ez előkészítő év lett volna a zeneakadémiai fölvételhez. Jancsi a nagyszüleimnél lakott, és anyám gyakran fölment hozzá. Aztán Jancsi beteg lett és visszajött, csontig fogyva, anorexiásan. Nem tudom, mi történt, mi volt olyan traumatikus, hogy ez volt az egyetlen kiút. Azt tudjuk, hogy egy hivatásos zenész hétköznapjai gyötrelmesek. Előbb azt hitték, valami szomatikus problémáról van szó, gyomorbaj, savhiány, mindenféle. Abban a korban még nem ismerték ezt a betegséget, nem tudtunk az anorexiáról semmit sem. Anyám próbálta titkon táplálni Jancsit: narancsot vett, kicsavarta, és titokban szőlőcukrot kevert bele, mert az sokkal kevésbé édes, mint a cukor. De a bátyám rájött, és botrány belőle. Rémes volt. A család élete fölé tornyosult ez a betegség. Anyám teljesen tönkrement. Én akkor nem tudatosítottam magamban, de most, visszatekintve, tulajdonképpen rossz néven vettem mindezt anyámtól is, meg Jancsitól is. Mindkettőjükkel nagyon ambivalens lett a viszonyom. Nehezteltem anyámra, hogy elhanyagol a bátyám javára. Ez a betegség rendkívül nyomasztó valami volt, az egész családi légkör megfagyott. Amilyen nagyon szeretetteljes – bár bizonyos értelemben puritán – volt addig, annyira fagyott lett.

Végül Jancsi elkezdett egy analízist, ami elég sikeresnek bizonyult, egyre jobban lett. Aztán az orvosa tanácsára elköltözött tőlünk, és éppen ezekhez a Bihariékhoz ment, akiknek a lánya szintén hegedűs volt. Folytatta a hegedülést, és nagy sakkozó volt. És ennél a baráti családnál élt egészen addig, amíg elvitték munkaszolgálatra. Itt ugrom egyet az időben: minket közben elvittek. Jancsi a háború végén az alakulatával az osztrák határon volt, és a bajtársaival hazafele indult. De az oroszok elfogták. Elkerült az Ókirályságba, a Kárpátokon túlra, Foksányba, egy nagy gyűjtőtáborba, majd onnan Sztálingrádba vitték, ahol két és fél esztendőt töltött orosz hadifogságban. Ahol nagy hasznára volt a hegedű. Mert valahonnan organizáltak, szereztek hangszereket. És volt a táborban több zenész is. És valahonnan megszerezték Richard Strauss Till Eulenspiegeljének partitúráját. És ebből kimásolták a szólamokat, mégpedig, azt hiszem, régi cementeszsákokra, mert papír egyébként nem volt. És alakult egy tábori zenekar. Úgyhogy a zsidó, szász és persze magyar, meg mit tudom én, mindenféle hadifogolyból összeszervezett tábori zenekar a Till Eulenspiegelt játszotta Sztálingrádban. És ezzel turnéztak is. Úgyhogy neki viszonylag jó dolga volt. Aztán nagyon későn került haza, mert előbb hazakerültek a magyarok, aztán a románok, de az erdélyi–magyar–román–zsidó nem volt kategória. Gondolom, Jancsi magyarnak vallotta magát, de ez valahogy nem stimmelhetett, mert nagyon későre került haza. Azt hiszem, 47-ben végén vagy 48 elején. Aztán Kolozsváron beiratozott a Bolyai Farkas Egyetem magyar–pszichológia szakára, és el is végezte. Tanársegéd lett a magyar szakon, amíg nem rúgták a származása miatt. Egy darabig tanított egy fogyatékosok számára fenntartott intézetben, aztán üzemi pszichológus volt, majd orosz fordításokat csinált. És sokat zenélt. Kolozsváron élt, megnősült, született egy fia, aki mérnök lett, most Kanadában él.

Mi zsidó középpolgári család voltunk, viszonylagos anyagi jólétben. Soha vagyonunk nem volt, de jó körülmények között éltünk. Erdély akkor még sokkal paternálisabb volt, mint Magyarország. Volt legalább fél évszázad eltolódás. Úgyhogy a klasszikus modell az volt, hogy egy polgárcsaládban a gyerekek mellé kellett egy gyereklány, egy Fräulein. Mi magunkat zsidó vallású magyaroknak tekintettük. Magyar anyanyelv, magyar könyvtár, magyar olvasás – szóval magyarok voltunk. A gyereklány pedig német, pontosabban szász. Ezek a lányok általában kispolgári családból jöttek, és idővel megtanulták, hogy kell egy háztartást vezetni, és pénzt gyűjtöttek a kelengyéjükre. Emlékszem egy Fräuleinra, egy szebeni építőmester lányára. Az apja meg az egyik bátyja karácsonyra egy gyönyörű malomjátékot fabrikáltak nekünk. Egyik oldalán malom volt, másik oldalán pedig egy másik társasjáték – ezt csak németül tudom –, Mensch ärgere Dich nicht. Most is látom magam előtt: nagyon szépen, körzővel volt kirajzolva, és három nyelven fölírva, hogy Malom – Mühle – Moară, tehát magyarul, németül, románul. Otthon persze magyar anyanyelv volt, de a Fräuleinnal németül kezdtem el beszélni. A bátyámmal nagyon sokat beszéltünk németül. Ez valahogy intimebb volt. Abban az időben az emberek általában két, ha nem három nyelven tudtak. Apám tisztességesen megtanult románul, kellett is, hiszen a mindennapi életben a román is ugyanúgy kellett, mint a magyar. Anyám konyhai románt értett és beszélt, de azon túl nemigen ment. Én románul már az iskolában tanultam meg.

Tanultam zongorázni, és nagyon sajnálom, hogy abbahagytam. Most, öreg fejjel próbáltam volna újra elkezdeni. Megörököltem a nagy unoka elektronikus zongoráját, és gondoltam, hogy ezzel majd kezdek valamit, de nem merek igazán. A bátyám révén azonban korán szert tettem egy bizonyos passzív zenei kultúrára. Anyám tanítónőképzőt végzett, úgyhogy ex officio zongorázott és énekelnie is kellett. Apámnak nagy kedvence volt a Bajazzók és a Parasztbecsület, de ezen túl más nemigen.

 A gyerekkoromról nagyon jó emlékeim vannak. A Fő téren laktunk. Ott van a Szent Mihály-templom, és szemben vele, a tér keleti oldalán vannak a katolikus státusházak. Ezeket valamikor még Alpár Ignác építette. A földszinten volt a bank, és az emeleten volt a szolgálati lakás. A mi ebédlőnk az apám irodájából nyílt, amelyik a sarkon volt, tehát egy utcára és a nagy térre volt kilátás. Cserépkályha volt mindenütt, és téli vasárnapokon, amikor izzó parázs volt, apámmal pirítóst csináltunk a kályha parazsán. Volt egy hosszú villa, arra egy szép karéj kenyeret föltűzött, és ő sütötte. Arra emlékszem, hogy az ölében ültem, és a szemét néztem, és azt csodáltam, hogy a pupillája sokkal kisebb, mint amit én láttam a magam szemén a tükörben. És az írisznek láttam a szálas szerkezetét, és hogy olyan szürkés-zöldes többszínű valami. Ez nagyon korai emlék lehet. Egy másik emlékem: két és fél év különbség volt a bátyám és közöttem, úgyhogy amikor ő hétéves volt, én négy és fél. Autóközlekedés gyakorlatilag nem volt, úgyhogy lementünk a főtérre, ahol a Szent Mihály-templom előtt volt egy nagy térség, Mátyás király szobra, fenyőfák, padok, ez-az. És ott télen a pocsolyák befagytak. Szigorú telek voltak abban az időben. És lehetett csicsonkázni. Ez tulajdonképpen egy hangutánzó szó. A jégen meg a jól megtaposott hóban is lehet: az ember nekifut, csúszik, siklik rajta. És akkor hallani, hogy csi-csi… És ahogy a pocsolyák befagytak, nem voltak átlátszóak, de áttetszőek igen, és többé-kevésbé lehetett látni a koncentrikus körvonalakat, ahogy a víz apránként megfagyott, aztán kicsit olvadt, megint megfagyott satöbbi. És Jancsi azt mondta, hogy a jég alatt nagyon érdekes állatok élnek, de ezeket csak akkor látja az ember, ha már betöltötte a hét évet. Ezen én oly mélységesen föl voltam háborodva, hogy a mai napig is emlékszem rá.

   Egyébként emlékszem Horthy Miklós bevonulására. Az összes térre néző házban, szobában magyar tisztek voltak, nehogy valami merénylet legyen. Én is ott voltam az ablaknál, és mellettem egy nem tudom, miféle tiszt, aki kérdezte, hogy ugye, milyen boldogok vagyunk. És emlékszem, teljes őszinteséggel azt mondtam, hogy igen, de mi zsidók vagyunk. Tehát akkor már nyilvánvalóan tudtam, hogy Magyarországon vannak zsidótörvények, van diszkrimináció.

A földszinten volt Lepage Lajos könyvkereskedése. Ez egy nagyon jó könyvesbolt volt, könyv- és írószer, és valamikor kölcsönkönyvtár is. A kölcsönkönyvtári dolgot abbahagyták, de a könyvek még ott voltak. Kék csomagolópapírba voltak kötve, és volt rajtuk egy fehér vinyetta, számmal. Úgyhogy ki kellett nyitni, hogy megnézze az ember, mi is az. Emlékszem a Verne Gyula-könyvekre, a Jókaikra is. Mi bementünk a könyvesboltba, köszöntünk, fölmásztunk a létrán, és ott böngésztünk, és elhoztunk, amit szerettünk. Például a Winnetout vagy Herczeg Ferencnek a Szelek szárnyán című könyvét. Alapvetően magyarul olvastunk és németül. A román irodalmat gyakorlatilag nem olvastuk. De kora kamasz koromban volt egy pár német könyv is. Azt hiszem, egy sorozat lehetett: Reisen mit Doktor Überall, amelyik mindent megmagyaráz a technikai érdeklődésű gyereknek. A kétütemű motor, az elektromotor, ez, az, amaz. És a nagy gyermekkori élmény: a Kästner-könyvek. Emil és a detektívek vagy a Május 35, A repülő osztály.

Apám barátjával közösen vettünk egy kis házat, kerttel, a város szélén, az úgynevezett Törökvágásnál, a Hója-erdő alján, ahol volt egy csomó gyümölcsfánk. Barack, szilva, alma, minden. Ahol én remek nyarakat töltöttem, legfőképpen az eperfa tetején, mert az is volt. És gyakorlatilag egész nyáron termett. Nyaralni általában Erdélybe mentünk. Olyan helyeken voltunk, mint Szováta vagy Borszék, vagy a tordai sósfürdő. Családi panziókban laktunk, ahol ellátás volt. Az ember elment egész napra kirándulni a Szent Anna-tóhoz, az nagyon szép volt. Jéghideg volt a vize, és azt tudom, hogy egészen pici fekete békácskák voltak benne, amelyre lehetett vadászni, csak sajnos az ember nem vihette haza őket. És reggel, amikor még ott ült az ember a panzió nyitott erkélyén és reggelizett, cigányasszonyok jöttek frissen szedett szamócával, páfrányból font kosárkában árulták. Egyszer voltunk a Tátrában is, ahol egy családi találkozó volt, a budapesti család is odament. Az egyik rokonnak volt egy autója, amellyel körülvitt bennünket a szepesi városokban, Késmárkon, Lőcsén. Nagyon szép nyaralás volt.

Szerettem iskolába járni, jó tanuló is voltam. Az elemiről sok emlékem nincsen. Nagyon szerettem a tanító nénit, aki elsőtől negyedikig végigvezetett bennünket. A román gimnáziumról szintén jó emlékem van, a négy alsó osztályát végeztem itt. Három román állami gimnázium volt Kolozsváron, és köztük volt némi társadalmi különbség. A legelőkelőbb a mintagimnázium volt, itt zömében a jómódú polgári családok gyerekei tanultak. Aztán volt a Bariczról elnevezett gimnázium, ahova a kevésbé jómódú polgári családok gyerekei mentek, és volt az Anghelescu az alsóbb rétegeknek. De nívóban nem volt igazán különbség, legalábbis a Bariczhoz viszonyítva. Azt tudom, hogy nagyon sok fiatal, aki a Bariczba járt, külön büszke volt rá, hogy ők legalább olyan jók, mint a mintagimnázium.

Több jó barátom is volt. Az egyik Borza professzornak a nem tudom, hányas számú fia, rengeteg gyereke volt. A másik pedig a város tiszti főorvosának a fia, Hossu. Ezek erélyi ortodox keresztény családok voltak. Aztán Rác András, aki festő lett Pesten. Nemrég halt meg. Az apja Róth volt, és a kolozsvári zsidó kórház sebész főnöke. És az öccse, Gyuri. És volt Mandula Gyuri és Deutsch Laci…

A román iskolában mindig kötelező volt az egyenruha. Ez nem is volt rossz dolog, mert akkortájt a szociális különbségek a ruházatban kiáltóan nyilvánvalók voltak. Az elemi iskolában köpenyt kellett viselni, a gimnáziumban egyenruhát, és ezek ezt legalább elfedték. Eszembe jutott egy anekdota, amely számomra valahol fontos. Elemista koromban volt egy barátom, aki szegény környezetből jött. Nagyon jóban voltunk. Egyszer meghívott magukhoz. Akkor még csomó olyan ház volt, ahol volt egy nagy kapubejárat, aztán egy nagy udvar és körülötte földszintes lakások. Ők egy ilyenben laktak. Az udvarban játszottunk. Egyszer csak azt mondja, hogy uzsonnázzunk meg. Bement hozzájuk, és két nagy szeletet kanyarított, és megkente. Arra már nem emlékszem, hogy disznózsírral-e vagy szilvalekvárral. Mi vígan falatoztunk, amikor hazajött az anyja, és egy óriási pofont kent le a gyereknek, hogy engedély nélkül evett. Akkor fedeztem fel, hogy van ilyen is. Szegénységet persze láttam az utcán, bár koldulásra nem emlékszem. És voltak szegénynegyedek is. Például a Fellegvár – egy kis erőd egy dombtetőn –, annak az oldala mindig csuszamlott, agyagos kő volt. Az cigány negyed volt, viskókkal, ahol csatornázás nem volt, úgyhogy a szennyvíz ott folyt le az utcán. Hogy vannak ennyire szegények, ezt ott láttam. Aztán sokkal később, az ötvenes évek legelején, amikor Magyarországon katona voltam, akkor valahol a Bakonyalján láttam putriban lakó cigányokat. Nem tudtam, hogy ez még létezik, félig földbe vájt putri papundekliből, ággal letakarva.

Erdély visszacsatolása pozitívum volt, számunkra leginkább a kultúra területén. Például lett magyar könyvnap, ami nem volt a román időben. Az Operaház a román időben is jó volt, de a magyar időben ez is felújult. Volt olyan nap, amikor a leventefoglalkozás után az ember hazarohant, lezuhanyozott, aztán rohant az operába. És amikor széjjelment a függöny, az gyönyörű volt!

Egy ideig volt leventefoglalkozás a gimnáziumban. Aztán pedig a város határában, a Hója-erdő szélén egy síugró sáncot építettek, és mi, zsidó leventék ott kubikoltunk, csillaggal. Úgy hívták, hogy leventefoglalkozás, de gyakorlatilag kubikosmunka volt. Amikor először ki kellett tűzni a csillagot, amennyire visszaemlékszem, nem volt különösebben traumatizáló. Fütyültem rá. Elfogadtam a napi szituációt, anélkül, hogy különösebb foglalkoztatott volna.

A hittanoktatást szerettem, mert egy értelmes fiatal rabbi tartotta, aki bibliai szövegeket magyarázott irodalmi szempontból. A szövegek szépségét fel lehetett fedezni, de a Jóisten itt nem volt jelen, legalábbis emlékeim szerint. Volt héberoktatás is, de nekem nem fűlött a fogam hozzá. Ebben egy kicsit az is benne volt, hogy az embert a polgári neológ miliő kifejezetten hajlamossá tette rá, hogy lenézze az ortodoxokat, akik maradiak, szőrösek, szakállasak, talán még piszkosak is, szóval nem igazán civilizált lények. Ezek közül volt egy sor abszolút kiváló, briliáns eszű, akikkel nagyon jóban is voltam. Volt egy egészen kiváló történelemtanárnőnk, aki – azt hiszem, saját passzióból is – például a 48-as forradalom hadtörténetét adta elő. Vagy Bem egész erdélyi hadjáratát. Szóval voltak valóban kiváló tanárok, de az egésznek a színvonala nemhogy nem volt homogén, hanem teljesen heterogén volt. És főleg természettudományok és matematika része, hát az nulla. Nulla! De hát, Istenem, mégiscsak otthont adott az egész akkori erdélyi zsidó ifjúságnak.

Szinte mindenütt a téglagyárban volt a gyűjtőtábor. Mert ott vannak ezek a nagy, hosszú, kétoldalt nyitott színek sátortetővel, és vasúti sín is kiszolgálja őket, hiszen a téglát vagonra rakták. Úgyhogy egyrészt volt valami fedél, másrészt meg volt közvetlen vasúti kapcsolat. Emlékszem, az írisz-telepi téglagyár bejáratnál mindenkinek le kellett vennie az óráját, az ékszereit. Egy pokróc volt kiterítve, oda kellett dobni. A téglagyárban pokróccal, lepedővel, ezzel-azzal elválasztó falakat és kifelé is valami védőfalat csináltunk. Még nyár volt, nem volt hideg. Eleinte az otthonról hozott élelmiszert ettük, majd valamilyen központi konyha is alakult, ahol kondérban főztek az asszonyok. Nekem erről az időszakról nincsenek tragikus emlékeim. Minden fiatalnak osztottak feladatot a németek. Én hordágyas voltam. Latrinákat ástunk, minimális közegészségügy is volt, voltak vízcsapok. Arra is emlékszem, hogy egyszer valamilyen dombocskán ültünk és kánont énekeltünk. Mint hordágyas, ott láttam első ízben halottat: egy idős bácsi meghalt. Ott konstatáltam először, hogy milyen nehéz egy ember, ketten alig tudtuk kivinni. Nem éheztünk, mert arra emlékeznék. Aztán egyszer csak szocdem vasutasoktól jött a hír, hogy nem Kenyérmezőre viszik az embereket, hanem átmennek a lengyel határon, valahova keletre. Ez rossz hír volt, de semmi kézzelfogható nem volt mögötte. Az ember nem tudta, mit gondoljon. Vagy nem akarta tudni, mi lesz. Biztos lesz egy tábor, dolgozni kell – majd dolgozunk.

 Kasztner Rezső kolozsvári újságíró volt, rendkívül tehetséges, éles eszű, egyben fennhéjázó és kellemetlen ember. Az erdélyi cionista mozgalom vezető figurája volt. Néhány vezető (köztük Kasztner és Komoly Ottó) Pesten alakítottak egy bizottságot a mentés megszervezésére. Elvben volt egy olyan ajánlat, hogy a magyar zsidóságot, amely az utolsó nem deportált zsidóság volt ekkor, tízezer teherautó fejében megvegyék a németektől. Az autókat elvben a szövetségesek adták volna, a németek meg vállalták volna, hogy nem a nyugati fronton vetik be őket. Ez beleillik abba a képbe, hogy a németek éket akartak verni a nyugatiak és a szovjet között. Ebben az ügyben millió tárgyalás folyt Konstantinápolyban –Törökország semleges volt –, és közben elkezdődött a deportálás. Egyre fogyott a még eladható zsidók lélekszáma. Végül abban állapodtak meg, hogy lesz egy kisebb akció, mintegy árumintaként, hogy egyik és másik oldalról is bizonyítsák a goodwillt. Tehát a németek kiengednének egy csoportot Spanyolországba, hogy onnan aztán Palesztinába mehessenek. És ha ez a dolog megy, akkor gyerünk a többivel! Kasztner a zsidó tanács tagjaival összeállított egy listát. Ekkor már csak a budapesti és az erdélyi zsidók voltak Magyarországon. Mivel Kasztner kolozsvári volt, a mi gettónkból is bekerült három-négyszáz ember. Emlékszem, apám megkérdezte tőlem, mi a véleményem: alakul egy ilyen csoport, menjünk-e vagy sem. És én azt mondtam, hogy minek ilyen extra Wurst, ahol a többi meglesz, ott mi is megleszünk. Ez volt az én horizontom akkor.

Hogy mit tudtunk és mit nem, ezt nem tudom rekonstruálni. Erről beszéltem többek között Löb Lacival, aki tizenegy éves volt akkor, később germanista professzor lett Brightonban, és írt egy nagyon jó könyvet a Kasztner-vonatról (Dealing with Satan – Rezső Kasztner’s daring rescue mission). Rengeteg emberrel beszélt, de senki sem tudta az időben rögzíteni azt az időpontot, amikor már tudtuk, hogy mi történik a lágerekben. Valamit nyilván kellett hogy tudjunk. Vagy nem mertük tudni. Egyéb mulasztásaim mellett erről sem beszéltem sosem apámmal. A háború után senki nem beszélt. Mi sem, akik egy védett környezetben vészeltük át a Shoaht. De az igazi deportáltak sem beszéltek. Primo Levi írja, hogy neki rémálma volt még a táborban, hogy hazatér, és senki sem hiszi el, hogy mi volt ez az egész. És valóban hazatért, és senki nem kérdezett semmit. Ezt mindenki igyekezett elfelejteni vagy elfedni. A háború után egy új élet kezdődött, és erről igazán senki sem akart tudni, legalábbis az emberek nagy része nem.

Sajnos a nagyanyám történetét nem ismerem, ezért nem is tudom, hogy ő jött-e be a táborba, vagy valakivel küldte a dolgokat. Például élelmet. Meg kértem tőle könyvet. Azt hiszem, hogy nagyképűségből a Faustot. És ami a legfontosabb volt számomra, a nagybátyám – aki tüzérségi megfigyelő volt az első világháborúban – katonai Zeiss látcsövét. Megkaptam azt is. Ezt a kettőt magammal vittem Bergen-Belsenbe is.

 Bergen-Belsen első világháborús fogolytábornak alakult. Aztán a náci időkben szocialistákat és kommunistákat internáltak ide. És mivel ez az infrastruktúra megvolt, nagyon jó volt aztán KZ-nek, koncentrációs tábornak. Ez nem volt kivégzőtábor, nem volt gázkamra, se krematórium, és árokba gépfegyverezés sem volt. A táboron belül szögesdróttal elválasztott altáborok voltak. Mi az úgynevezett Ungarn Lager voltuk, ahol vagy a B vagy a C barakkba helyeztek bennünket. Itt kétemeletes – tehát földszint, közbülső és felső emelet – priccsek voltak. Hosszú barakkokban választófalakkal választották el – ha úgy tetszik – a szobákat. Szobánként lehetett körülbelül ötven ember. Minden szobához volt egy belső latrina is az egyik fal mentén, és ott valamilyen árkocskában folydogált valami víz. Külön voltak férfiak, külön nők, kivéve a halucoknál, akik a palesztinai kivándorlásra készülő fiatal baloldali cionisták voltak. Külön szakasza volt Teitelbaum Joelnak és teljes udvartartásának. Volt egy külön latrinaszakasz, ahol nem is tudom, hány ülőke és egy gerenda volt, mögötte árok, amelyben víz csörgedezett. Szóval valahogy elvitte a fekáliát. Bármikor ment oda az ember, Teitelbaum Joel általában ott volt, mert valahogy az volt, hogy meg kellett szabadulnia minden földi kényszertől, a testét meg kellett tisztítania, hogy a szelleme szabad legyen ezektől a földi kontingenciáktól. Volt egy mosdóhelyiség, ahol bádogvályúk fölött húzódtak a vízcsapok.

 A táborparancsnok egy kolozsvári ügyvéd, tartalékos tiszt volt. Neki és családjának külön szobája volt a barakk legvégén. És volt csicskása. A fáma azt tartotta, hogy időnként babkávé-szag jön ebből a szobából. Ezt nem hiszem, de ők nyilván jobban éltek, volt valami lefölöznivaló. Maga az a tény, hogy külön szobájuk volt és volt a csicskás, általános közutálatot keltett.

Blum Tamás hozott magával pár könyvet. Én is hoztam, de már nem emlékszem, hogy miket. Tamásnak volt egy német nyelvű Varázshegye, mégpedig olyan kiadás, amelyről ma is álmodom. Puha, szivarbarna bőrkötésben, arany széllel, és belekötve egy szalag könyvjelzőnek. Ezt Tamás kölcsönadta, mégpedig egy-egy órára. Volt egy lista, arra föl kellett iratkozni. És enyém volt a könyv mondjuk délután négy és öt között. Ez volt a nap fénypontja. Amíg jó idő volt, kint valahol leültem, amikor ősz lett, akkor pedig fölkéredzkedtem valaki olyannak az ágyára, akinek a harmadik emeleten, éppen lámpa alatt volt a fekvőhelye, és ott olvastam a Varázshegyet.

 Augusztusban egy kis csoport elment. Talán háromszázan lehettek, akiket kivittek Svájcba, ami nagy reményeket keltett mindenkiben. Hogy ez hogy volt, mint volt, nem tudom. Közben állandóan folytak a tárgyalások a németekkel Isztambulban, de ezekről mi semmit sem tudtunk. Ezt részletesen és jól leírja Löb Laci A megvásárolt életek című könyvében. Magam is elvesztem benne, annyi millió fordulat volt a tárgyalások során.

Azt hiszem, egy koffert és egy hátizsákot volt szabad magunkkal vinni. A téglagyárba mindenki ágyneművel ment be, saját párnánk is volt, és nyilván takarónk is. És ezt lényegileg magunkkal vihettük. Lehet, hogy valamit szelektálni kellett. Szóval, ami ruhaneműnk volt, az volt, amit magunkkal hoztunk. Saját ruhánkban voltunk, az asszonyok mostak is, a napra kiakasztott ruhát aztán őrizni kellett, hogy ne tűnjön el. Valószínű, hogy valami melegebb holmit is vittünk magunkkal, de mindig fáztunk, és mindig éhesek voltunk. Rengeteget esett az eső. És pocsolya, meg sár. Azt sem tudom, hogy amikor az ember kint állt a Zählappellnél és bőrig ázott, hogyan tudott megszárítkozni, mert hiszen nem volt hol. És az ember cipőtalpa kilukadt. Erre egy pici kézművesipar született. A priccsdeszkákat az emberek elvették (pedig tilos volt), és cipőtalp alakú valamit vágtak belőle. A konzervdobozt föl lehetett vágni és ki lehetett kalapálni, alumíniumcsíkokat készítettek belőle. És akkor azokat valami zsineggel az ember a cipőjéhez erősítette. Ennek kialakult az ára: mondjuk fél kenyérért megcsinálta a mester. Volt egy fiatalabb házaspár, az asszony terhes volt, és apám kenyérért vett tőle cipőt, hogy az asszonynak valamivel több ennivalója legyen. Magunkkal hoztunk egy kiló mogyorót vagy mandulát, és volt mazsola is, mint kvázi vastartalék. Valami tetőgerendára föl volt akasztva egy hátizsák, abban voltak. Én legfelül laktam, legalul egy lengyel orvos, közbül apám. És éjjel ebből loptam, igaz, a miénk volt. Lopásokról egyébként én nem tudok. Löb Laci viszont azt mondja, hogy rengeteg lopás volt. És szerinte volt valami tábori rendőrség. Én erre abszolúte nem emlékszem. Annál is inkább, mert hát mivel tudtak volna büntetni?

Elég sokat énekeltünk. Mellettünk volt egy táborrész, ahova holland lányok jártak be dolgozni. Onnan tudtuk, hogy hollandok, mert a csillagjukon „jood” volt. És az ő tiszteletükre, amikor sorban álltunk a kondér leves előtt, kánonokat énekeltünk.

Telt-múlt az idő, és nem történt semmi. Egyre hidegebb lett, és egyre lejjebb ment a morál, kilátástalannak tűnt az egész. Emlékszem, volt egy kolozsvári ügyvéd, aki állandóan azt mondogatta, hogy „kibírni, kitartani”. Próbálta mindenkinek a lelkét erősíteni.

Nem tudtunk semmit a külvilágról. Semmi külső hír nem jutott el hozzánk. Néha a kocsison keresztül valami. Egyébként hermetikusan el voltunk zárva a világtól.

A mi táborunk több altáborral volt határos. Emlékszem, az egyik dróton túl voltak istállók, ahol egy fogoly a lovakkal foglalkozott. Jött egy SS, aki valamiért nem volt megelégedve a munkájával, és rúgta, verte ezt a szerencsétlent. Akkor első ízben – és remélem, utoljára – láttam, hogy valakit istentelenül elvernek. Egyébként nem láttunk semmi borzalmat.

A németek nagyon féltek a kiütéses tífusztól, tehát az eltetvesedéstől, hiszen a tetűn keresztül terjed. Úgyhogy körülbelül hetenként lehetett tusolni. Elvittek egy épületbe, az altábor kapuján kívül – nem tudom, százanként vagy hogy –, ahol tus volt. Egy nagy terem, fönt egy csomó cső és tusspriccelők. Volt szappanunk, kis, egészen sötétbarna darabkák, az volt rajta, hogy RJF. Amit mi úgy fordítottunk, hogy Rein Jüdisches Fett, szóval tiszta zsidó zsírból csinált valami. Utólag kiderült, hogy ez nem jó fordítás, a birodalmi zsírellátási főosztály rövidítése volt. Ezt azért mondom, mert ebből is látszik, hogy valahol tudtuk… Közben Keleten a német front összeomlott, és a lengyelországi táborokból a foglyok egy részét szörnyű körülmények között Bergen-Belsenbe szállították.

Volt egy csomó fagyási seb az ujjamon, és ezek nem gyógyultak meg. Aztán szörnyű hasmenésem támadt, már nem is tudtam kimenni Zählappellre. Azt hiszem, ottmaradtam volna, ha tovább tart ez az egész. Ez úgy novemberben lehetett. És akkor a németek svéd vöröskeresztes csomagokat osztottak ki, amelyeket már réges-rég megkaptak és tároltak. Ez volt a jele, nagyon pozitív jele annak, hogy mégsem feledkeztek meg rólunk, valami mozog. Voltak a táborban orvosok, és azok kvázi rendeltek. El lehetett menni hozzájuk. Nekem rizsnyáklevest írtak fel. Ez a recept, ami valahol még meg is van, egy pici, alig olvasható cetli. A rizsnyák olyan, mint a porridge, kicsit kocsonyás, és nagyon tápláló. Az embernek valahogy kibéleli a belét. Aztán hivatalosan híre jött, hogy megyünk. Össze kellett pakolni. Akkor már a belső fegyelem felbomlott, az ember túltette magát a különböző tilalmakon. Például ekkor már eltüzeltük a deszkákat. És tudom, hogy anyám a dobkályhán csajkában valami húst főzött is nekem. Emlékszem, indulás előtt a vöröskeresztes vitamintablettákat átdobtuk a kerítésen a szomszéd táborba, azoknak, akik még ott maradtak. Volt egy kvázi vámvizsgálat, az SS-ek átnézték a holminkat, és többek között elvették a nagybátyám katonai látcsövét, ami nagy szívfájdalmam volt. Végül is december 20-a tájékán személykocsikba vagoníroztak be minket, igaz, teljesen leromlott állapotúakba. Elindultunk dél felé. Mindenkit hoztak, talán retorzióként egypár embert visszatartottak. Azt tudom, hogy Nürnbergen keresztül mentük, ahonnan rögtön ki is szaladt a vonatunk, mert ott közben légiriadó volt. És megérkeztünk egy bajorországi határállomásra. Végül a svájci határ mellett, a Boden-tó partján, Lindauban állt meg a vonatunk egy rendező pályaudvaron, ahonnan látni lehetett a tó túlsó partján a kivilágított Svájcot. Ugye, Németország töksötét volt, mindenütt elsötétítés volt. És akkor ott álltunk. És ott volt Kasztner, aki Hermann Krumeyjal még akkor ott valamit tárgyalt. Gondolom, hogy átenged – nem enged, még zsarolt egyet, nem tudom. Arra emlékszem, én Kasztnert sose láttam, de hallottam, ahogy kiáltotta: „Herr Obersturmbannführer, ich bin da!” „Ezredes úr, itt vagyok!”, mert Krumey kereste. Aztán jött egy svájci szerelvény, és mi átszálltunk. Ez a szerelvény fűtve volt, ép ablakokkal, meleg és világos. Bevittek Sankt Gallenba, ahol egy évjárat katonát mozgósítottak, hogy fogadjanak bennünket. Nem tudom, hogy kaszárnya vagy iskolaépület volt-e, ahova elhelyeztek. Kaptunk enni, már nem tudom, mit, de sokan túlzabálták magukat, úgyhogy rengeteg embernek szörnyű hasmenése volt. Sokan voltunk egy-egy hálóteremben. A katonák és katonanők mindenkit elláttak, abszolút emberi fogadtatás volt. Arra emlékszem, hogy egy kisgyereket éppen bilire ültették, és egy svájci tiszt, aki nyilván civilből ugrott be az otthon lévő egyenruhájába, előkelő mozdulattal egy csomag vécépapírt ajánlott a mamának. Megfürdettek, alaposan átnézték a hajunkat, és valami fehér porral, amit akkor ismertünk meg, DDT-vel mindenkit vastagon beszórtak. Sankt Gallenben pár napig voltunk, aztán egy tisztességes svájci személyvonaton átvittek rézsút Svájcon, a Genfi-tó partjára, Montreux-be. Itt egy ortodox zsidó küldöttség várta Teitelbaum Joel csodarabbit, akit rögtön átvettek. Mi, többiek pedig egy fogaskerekű vasútra szálltunk, amelyik fölvitt ezer méterre, egy Caux nevű helyre, amely – mint egy balkon – a Genfi-tóra néz. Gyönyörű! Egy üdülőhely volt, csomó előkelő szállodával, amelyek mind tönkrementek a háború alatt. Két szállodába szállásoltak el bennünket. Volt a Regina nevű, ahol az ortodoxok voltak, mi lent, az Esplanade Hotelban, egy század végi gyönyörű épületben, egy óriási terület előtte. Nem tudom, hányan voltunk egy szobában, de azt hiszem, a mi szobánkban még egy másik család. Paradicsomi élet volt. Ágyak és matrac. Nem voltak ugyan nagyon jó állapotban, de hát más, mint a szalmazsák. Itt elvben svájci katonai őrizet alatt voltunk, tehát volt egy svájci táborparancsnok. És volt valami személyzet. Voltak katonai őrszemek, akik a légynek sem ártottak. Az elején elvben nem volt szabad kimennünk, de aztán mégis mindenkinek volt valamilyen ürügye, amivel kiment. Aztán ez legálissá vált. Egy barátommal eljártunk hegyet mászni. A Vöröskereszt osztott meleg ruhát, cipőt, mindent. Volt egy magas szárú bakancsom. Voltak olyan táborok, ahol lehetett dolgozni, és valami pénzt keresni. Voltak, akik elmentek. Én ott maradtam. Azt hiszem, azért, mert szerelmes voltam. A lány családja egy újvidéki szerb család volt, a Schossberger család, akik az újvidéki vérengzések után mentek Pestre. Két lány volt: Vera és Míra. Mi elvben már a Mexikói úton találkoztunk, de tulajdonképpen Caux-ban láttuk meg egymást. Azt hiszem, hogy úgy kerültünk össze, hogy az ebédlőtermet hetenként fölsúrolták. A közülünk lévő nőkből volt egy súroló kommandó, a fiúk hordták nekik a meleg vizet a konyhából. Én hordtam ezt a vizet, Vera pedig súrolta a padlót. Úgyhogy itt kötődött a kapcsolat.

Vera zongoristának készült. A szálloda régi báltermében volt egy jó zongora, és ő oda járt gyakorolni. Blum Tamás is járt oda zenélni, és még volt egy harmadik, egy zongorista nő.

A bálteremnek üveges ajtaja volt, ablakszemekkel. A legalsó ki volt törve, úgyhogy ott az ember féloldalasan be tudott mászni. Lefeküdtem a földre és rézsút hasmánt valahogy becsúsztam, úgy mentem be hallgatni a zenélést. Egy csomó mindennel ott ismerkedtem meg. Például az Allegro barbarót először ott hallottam Blum Tamástól. Verától a Bach Francia szviteket. A másik zongorista nőtől Chopin Forradalmi etűdjét. Egyszóval ott volt zenei élet.

Volt egy kisebb válság. A bergen-belseni táborvezetőt az emberek ugye nagyon nem szeretették. Caux-ban a svájciak először egy észak-afrikai zsidó, Hanina nevű embert neveztek ki táborparancsnoknak. De aztán általános morgás volt ellene, és akkor valami szavazás alapján Hermann Dezső lett a parancsnok.

Az elején volt ott egy svájci orvos, akinek egy velünk lévő magyar orvos, Klein segédkezett. Fiatal, nagyon kedves ember volt. Ezek ketten az egész társaságot orvosilag szűrték. Most ehhez kellett valamilyen íródeák, aki még franciául is tud, hogy tudjon fordítani. Egy ideig ezt csináltam. Úgyhogy ültem és írtam, amit mondtak. Ezt már azért is nagyon szerettem, mert a hölgyek itt félmeztelenül voltak. Vera viszont ezt nagyon nem szerette. Úgyhogy azt mondta, tessék abbahagyni. Így átmentem konyhás kuktának. A konyhában nagy, fatüzelésű sparherdek voltak. A főszakács Schwarz bácsi lett, akinek valamikor Kolozsváron vendéglője volt. És körülötte volt egy stáb, fiatalok, akik kuktáskodtak. Itt a legelső dolog az volt, hogy fát kellett aprítani. Az udvaron lévő vágott fát kellett fölhasogatnunk kisebb darabokra, és kellett külön gyújtós is, amivel aztán a kondérok alá begyújtott az ember. Nekem külön kiváltságos szerepem volt, hogy Schwarz bácsi fűtője voltam, amikor az ebédhez és vacsorához való rántást készítette. Na most, ezer emberre főzni más dolog, mint egy családra. Gyújtóst kellett készíteni, de nemcsak azért, hogy begyújtson az ember, hanem hogy a tűz erejét finoman lehessen szabályozni. Emlékszem, be kellett tennem a zsírt a kondérba, amikor elkezdett sercegni, akkor jöhetett a liszt, amelyet kavarni kellett, nehogy csomós legyen. Schwarz bácsi sasszemmel figyelt, mert keverés közben még egyszer egy kis tüzet kellett alátenni. És akkor jött a nagy pillanat, amikor azt mondta, hogy „most!” – és akkor egy vödör vizet az egészre rá kellett önteni. Mindenki nagyon tisztességesen kapott enni.

Valami minimális svájci zsoldunk is volt, úgyhogy néha lementünk moziba, Montreux-ba vagy Vevey-be. Ott láttam a Walt Disney Bambi című filmet, ami akkor óriási dolog volt! De voltak francia zenészek, például Cortot és Thibaud. Cortot zongorista, Thibaud hegedűs, akik nyilván éhkoppon éltek Franciaországban, és örültek neki, hogy Svájcban lehetett turnéjuk. Úgyhogy én ott hallottam egy Cortot–Thibaud-szonátaestet. Egyszer még Backhaust is hallottam, aki Németországból jött át. Gyöngyélet volt. Voltak, akik még nem fejezték még be az iskolát, ők lent egy francia gimnáziumban bentlakók lettek. Ádám Ottó is ott volt. Ha pénzünk lett volna, azt hiszem, akár civilnek is mehetünk, ha el tudjuk tartani magunkat.

A Vöröskereszttől öltöztettek bennünket. Nekem volt egy pepita zakóm, amire nagyon büszke voltam. És egy úgynevezett golfnadrágom, buggyos volt, térdig ért. Meleg holmit is kaptunk, meg fehérneműt is. Szóval ez rendben volt.

Caux-ban volt rádió. Az ebédlő és a közös termek be voltak hangszórózva. Hamburg Péterrel, aki nagyon jó barátom maradt azután is, valahogy kibuliztuk, hogy mi ketten egy kis helyiségből közvetítettük a zenét. De odakinn nem mindig szólt a zene. Amíg egy szép nap aztán a parancsnok bejött, és megnézte, csináltunk ott. És miután konstatálta, hogy a köz-hangszóró ki van kapcsolva, kirúgott bennünket, hogy lábunk sem érte a földet. De ez azért hosszú ideig nagyon jó dolog volt. Egy csomó zenét hallgattunk és olvastunk.

Apránként fogyott a létszám, mert voltak családi táborok, ahova a kisgyerekes családok elszivárogtak. Meg voltak, akik olyan helyre mentek el, ahol dolgozni lehetett, és pénzt keresni. Úgyhogy voltak üres szobák. És ezeket a szobákat kérésre kvázi kiutalták olyanoknak, akikre azt mondták, hogy felvételi vizsgára készülnek, tehát kell egy hely, ahol nyugodtan tudnak tanulni. Volt egy szervezet, ahonnan könyveket lehetett kérni. Mégpedig pontosan megjelölve, hogy mit, és azt készséggel kölcsönadták. Én is kértem, éppen egy kémia tankönyvet. Mert akkor már fölmerült a mesterségválasztás. Akkor a kémiával kacérkodtam. Sok angolt tanultam. Volt ott egy angoltanár, aki Kolozsváron magánórákat adott, és hozzá jártam. Nagyon szerettem, és azóta is szeretem az angol nyelvet. Közben annyira lecsökkent a számunk, hogy Caux-ból levittek bennünket Montreux-be, egy sokkal kisebb szállodába. Ott ketten voltunk kukták Kaufmann Oszival. Ott jártunk fürödni a tóra.

Lassan eljött az idő, hogy haza is lehet menni. És erre alakult egy semleges szervezet a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével. Összeállt egy transzport. Négy vagy öt busz volt a konvojban, svájci sofőrökkel. És az egészet egy svájci kapitány vezette, aki előrement, és kvázi utat nyitott nekünk. Ez nyilván le volt tárgyalva a különböző katonai hatóságokkal, mert hiszen Németország és Ausztria meg volt szállva. Elindultunk. Az első nap nem sokat mentünk. Csak arra emlékszem, hogy egy kaszárnyában helyeztek el bennünket. Ott láttunk egy francia katonanő tisztet, akinek kilőtték az egyik szemét. Másnap továbbmentünk, és azt hiszem, Welsben álltunk meg, ahol egy igazi, nagy koncentrációs tábor volt. Onnan szabadult fel egy ismerős fiú, Sebestyén Viki, és hozzánk csatlakozott. És ez a fiú este elment SS-őröket verni, akiket letartóztattak. Nem tudom, hogy ment ez, én nem láttam, csak tudom, ő mondta, hogy megy. Végtelenül rendes gyerek, de hát nem tudom, mi mindenen mehetett keresztül, amit részben így reagált le. Egy napot Salzburgban töltöttünk. Valahogy híre járt, hogy a városi autóbuszgarázsban meleg vízzel lehet tusolni. Úgyhogy mi elmentünk, és tusoltunk, de aztán az autóbusz-emberek kizavartak bennünket, ezt nem nézték jó szemmel. Megnéztük a Mozart-házat. Nem tudom, honnan volt pénzünk. Ahol lehetett, autóutakon mentük. De az összes völgyhíd fel volt robbantva. Úgyhogy az ilyen helyeken elég hajmeresztő tűkanyarokkal kellett a busznak le meg fel mennie. Emlékszem, időnként nagy tapsban törtünk ki, amikor a sofőr sikeresen vett egy-egy ilyen akadályt. Aztán az orosz megszállási terület határára értünk, ahol általános üdvrivalgás volt, hogy már kvázi otthon vagyunk. Bécsben megaludtunk, azt hiszem, valamilyen kórházban. Másnap átmentünk a határon, és megérkeztünk Pestre. Nem emlékszem, hol szálltunk meg az első éjjel, csak arra, hogy matracok voltak a földön. Onnan aztán – talán valami papírt is adtak – szélnek eresztettek bennünket. És mi elmentünk megkeresni a nagybátyámat és nagyanyámat. A nagybátyám – ahogy mondtam már – nem jött vissza a lágerből, de a nagyanyám megvolt. Pár napig nála laktunk. Vonatközlekedés nem volt, de voltak ruszki teherautók, amelyek feketén szállítottak embereket. Úgyhogy mi egy ilyen orosz teherautóval mentünk le Kolozsvárra. Ez júliusban vagy augusztusban volt.

Elindult a kolozsvári Bolyai Egyetem. A professzori kar a magyar hadsereggel kivonult, de az adjunktusok, tanársegédek ott maradtak. Tehát volt egy egész fiatal egyetem a leánynevelő intézet épületeiben. És én pályaválasztás előtt álltam. A kémiával kacérkodtam az agronómiai főiskolán, amelyik Kolozsváron volt. Ma már abszolúte nem tudom, mik voltak az indítékaim.

Még nem indult meg a tanév, de volt egy matematikai proszeminárium. Mandula Gyurival együtt és is bejártam, de szinte semmit nem értettem az ott elhangzottakból, mert harmadévesek számára volt az egész. Viszont rendkívül nagy varázsa volt. És főleg: ott fedeztem föl az alkalmazott matematikus Borbély Samu professzort, aki aztán a matematikai tanszék vezetője lett. Szóval bejártam az előadásaira, de végül kémiára iratkoztam be. A matematikusok, kémikusok, fizikusok az első évben együtt hallgatták Borbély Samu analízis-előadásait. Nagyon vérpezsdítő volt, kiváló pedagógus és kiváló ember. Például a gettózás évfordulójának napján bezárta az intézetet, és kiírta, hogy ez a nap szégyenletes…

A kémiát egy hónap alatt megutáltam, mert a szervetlen kémiát tanították, méghozzá nagyon rosszul. Lexikális tudást kellett elsajátítani. De nagyon szerettem üveget fúni. Mert akkor a kémiai laborhoz mindenféle görbe csövek kellettek, és azt az embernek magának kell csinálnia. Nagyon vicces volt. Egy fél év múltán azonban rájöttem, hogy én ezt mégsem akarom. És átiratkoztam matematika–fizika szakra, a matematika kedvéért. A fizikatanár egy idős ember volt, Gyulai Pál, kristálytannal foglalkozott. Azt mondták, fiatal korában kiváló tanárnak számított, de mire én megismertem, már halálosan unalmas volt. Még meg kell említeni Tóth Öcsit – Tóth Imrét –, aki Borbély Samu barátja volt, szintén matematikus. Specialitása a matematikatörténet, és ezen belül is a nem euklidészi geometria elődei. Érdekes figura volt.

Közben Mandula Gyuri barátommal azt gondoltuk, hogy mi is Borbély Samuk akarunk lenni, tehát alkalmazott matematikusok. Amihez nem hiszem, hogy elég tehetségesek lettünk volna. Valahogy kiderült számunkra, hogy a zürichi ETH-n, az Eidgenössische Technische Hochschulén van matematikus–mérnök-képzés. Kezünkbe került az ETH egy előző évekből való könyvecskéje. Nézegettük, mit lehet választani. Minden volt benne. A legtöbbről azt sem tudtuk, mi van mögötte. De mágikus varázsa volt. És ott láttam, hogy vannak gépészmérnöki és építőmérnöki előadások. Mind a kettő vonzott. De hamar kiderült, arról szó sincs, hogy ki tudnánk jutni Svájcba. Úgyhogy amikor az első évből letettem a kollokviumokat, akkor elkezdtem gondolkodni, hogy mit kéne csinálni. És nagy kedvem lett volna a pesti Műegyetemre menni. Ebben minden bizonnyal része volt annak is, hogy el akartam menni otthonról, ahol anyámmal nehéz volt a viszonyom.

Emlékszem, az Auditórium Maximum üvegteteje itt-ott betört, úgyhogy jéghideg volt a teremben. A nagyanyámtól megkaptam nagyapám régi, prémmel bélelt vasutasbekecsét, ami óriási kincsnek számított. Abban ültem az előadásokon. Még kalapom is volt, nem tudom, honnan örököltem. A rajztábla mindig a hónom alatt volt, mert az első évben többek között ábrázoló geometriát is tanultunk – mi csak „Ábrisnak” hívtuk –, az ember megtanult tussal rajzolni. A legnagyobb tudomány a tuspacákat kivakarni. Ezt most is gyakorolom, ha Anna (aki a feleségem lesz és festőművész) történetesen egy pacát ejt, én vakarom le. Ezt a választást soha nem is bántam meg, a szakmámat mindig nagyon szerettem.

Nagyanyám lakása a Fürst Sándor – valamikor Hollán Ernő – utcában volt. A földszinten a Lloyd mozi működött. A moziteremnek síneken guruló, boltozatos teteje volt, amit szép időben esténkét kinyitottak. Az egyetemre, Lágymányosra, villamossal jártam: itt, a villamoson találkoztam Annával és Andrissal, ők a képzőművészeti főiskolára mentek. Andrist – Rác Andrást – még Kolozsvárról ismertem, barátom volt. Annát, aki később a feleségem lett, most ismertem meg, Andris mutatta be. Anna még a háború előtt gyakran lejárt Kolozsvárra a baráti családokhoz, többek között Szegő Júliához, ott találkozott Andrissal, onnan ismerték egymást. Adris apja sebész főorvos Kolozsváron, és valamikor 40-ben fölment a budapesti zsidó kórházba dolgozni. Úgyhogy Andris Pesten élt, mozaikművész lett, nemrég halt meg. Anna rövid ideig Pilinszky Jancsi felesége volt. Most erről a periódusról, ami legszigorúbban magánügy, és nem ad semmit se Jancsi, se Anna képéhez, sem én, sem ő nem fogunk beszélni. De most előreszaladtam, mert amikor találkoztunk, akkor még nem volt a felesége.

1946-ban beléptem a kommunista pártba, egy olyan egyetemi miliőben, amikor az évfolyam még nagyon reakciós volt. Három unokatestvéremről kell itt beszélnem. Az orvos nagybátyámat, Vilmos bácsit még anno Kolozsváron egy közeli barátja összehozta Luszti Annussal, aki állítólag a vármegye legszebb lányának számított, ráadásul sok pénze volt. Két fiúk és egy lányuk született. Laci építész lett, Brünnben tanult. Ugye a húszas-harmincas években Romániában is numerus clausus volt, ezért Közép-Európa fiatal, tanulni akaró zsidó diákjainak nagy része Brünnben tanult. Laci illegális kommunista lett, kirúgták Brünnből, és Olaszországban végzett. Aztán visszajött Kolozsvárra, egy ideig egy építészirodában dolgozott, majd Spanyolországba ment, ahol a nemzetközi brigádok tagjaként harcolt a polgárháborúban. A háború után Dél-Franciaországba menekült, ahol internálótáborba zárták. A német megszállás alatt ott bujkált, végül kikerült Mexikóba, az egyetlen államba, amely befogadta a spanyol republikánusokat. Úgyhogy ő ott is maradt, és ott élte le az életét mint építész. Az öccse, Pál Kolozsvárt volt medikus. Tudni kell, hogy Romániában – a török idők óta tradíció, és ma is megvan – általános a korrupció. De ez a korrupció bizonyos értelemben demokratikus: mindenki számára elérhető, vagyis a klienshez idomul. Akinek kevés pénze van, attól keveset kérnek, akinek sok pénze van, attól sokat. A húszas évek végén valamikor egy detektív értesítette Palit, hogy vigyázzon, mert le fogják tartóztatni. Ő is illegális kommunista volt. Mire Pali, azt hiszem, szintén ezen a detektíven keresztül rögtön útlevelet vett, és kijött Franciaországba, ahol tovább folytatta a medicinát Aztán a pszichiátriára ment, és cselédkönyves orvos lett Párizs egyik külvárosában, Épinay-sur-Seine-ben egy elmegyógyintézetben. Az igazgató nagyon megszerette. Amikor bejöttek a németek, azt mondta neki, ne féljen, ő bújtatja. Egy nap az igazgatónak valahova el kellett mennie, és éppen akkor volt egy razzia, úgyhogy Palit elvitték. Egyenesen Auschwitzba került, ahol a szelekciónál, tehát a rámpán az SS-tiszt mellett állt egy zsidó, gondolom, kápó, aki Pali elvtársa, talán még medikustársa is volt. Ez az ember mondta az SS-tisztnek, hogy vegyék ki Palit. Ennek köszönhetően a lágerkórházba került, a Revierenbe, mint orvos. Róla még lesz szó a későbbiekben is. A lánytestvérük, Czitrom Juci Pesten élt. A férje, Mayer Endre vegyész szintén Brünnben tanult. Ott lett kommunista, Magyarországra hazatérve meg illegális kommunista. Ő beszélt rá, hogy lépjek be a pártba. Számomra – mint a háborúból és az egész hitlerájból kikerült fiatal zsidó számára – akkor a marxizmus (már amennyit egyáltalán tudtam belőle) volt a társadalom megjavításának az útja. Nem egy lehetőség, hanem maga „a megoldás”. Ide betűznék egy történetet Juciról. Nagyon kedves és értelmes nő volt, nagyon szerettem. Szegénynek az volt a baja – amit egyenesen Vilmos bácsitól örökölt –, hogy nagyon szerette a pénzt. És a férjének, Mayer Bandinak a szemére is hányta, hogy nem keres eleget. Úgyhogy mindenféle dologba belevágtak. Foglalkoztak gyümölcstermesztéssel. Aztán taxizással. Akkoriban két taxitársaság volt: a szürke taxi – egy nagyvállalat egy csomó kocsival és alkalmazott sofőrökkel – és a kék taxi. Ez utóbbi egy federatív valami volt, itt vehettél mondjuk három taxit, és te fizetted a sofőrjeidet. Ezt is csinálták egy darabig, aztán abbahagyták, nem volt olyan jövedelmező. Aztán Mayer Bandi csinált valami teljesen illegális dolgot. Akkor már a forgalomban lévő arany holminak nagyon alacsony aranyértéke volt. Ezt az aranyat lehetett „színíteni”, magyarán, színaranyat készíteni a rossz kereskedelmi aranyból. Ezt csinálta Mayer Bandi, mégpedig otthon, a konyhában. Aztán az így készült színarany nyilván a feketepiacra ment. 

Mayer Bandin keresztül bekerültem a Nékoszba. Egy rakás parasztgyerek volt ott, viszonylag kevés munkásgyerek, de voltak jó páran jobboldali családból kikerült polgárgyerekek vagy arisztokraták is, akik bizonyos értelemben szembefordultak a szülőkkel vagy a miliővel. A Nékosznak akkor alakult egy mérnökkollégiuma, a Vásárhelyi Kollégium, amely előbb a belvárosban székelt, a régi Mérnök és Építész Egylet házában. Itt laktam én is. Aztán sokat költözködtünk. Egy jó ideig voltunk a Rózsadombon, az építész Alpár Ignác villájában, amelynek egyik érdekessége a földszinten lévő, nagyon szépen kiképzett intim sarok volt, egy emléktáblával, miszerint egyszer maga Ferenc József vendégeskedett ott. Aztán később valahol másutt is volt a kollégium Budán.

A kollégiumban nagyon jól éreztem magam. Aztán beszálltam az egyetemi politizálásba. És többet politizáltam a kelleténél, tanulni nem igazán tanultam. Pontosan emlékszem, hogy 47-ben mi is hamisan szavaztunk. Mentünk az egyik szavazókörből a másikba, mindenütt a kommunista pártra szavaztunk. Semmi skrupulusom nem volt ebben az ügyben. Jogos csalásnak éreztem, úgy véltem, ez a nép érdeke. A „reakció” ellen harcolni kellett. Mindig, mindenütt. Emlékszem, a mozielőadások előtt mindig volt Filmhíradó, aztán valamilyen műsorszám, bűvész vagy nem tudom, mi az ördög. Talán a szünetben is. Ilyen műsorszámként ment a csasztuskázás. Ez bevett dolog volt az akkori kommunista propagandában. Ilyenre emlékszem például: „Impi-limpi, impi-limpi, imperialista… tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista, hej, impi-limpi, impi-limpi, imperialista, tá-tá-tá-tá, győz a Népfront-lista.” Az ilyesmit hívták akkor aprómunkának a pártban. Terjeszteni az Igét nap mint nap, mindent kiskanállal, adagoló szinten. Jártunk agitálni is. Egyszer valahol vidéken voltam egy másik kollégiumban lakó lánnyal. Tökéletesen felkészületlenül mentünk. Emlékszem egy parasztbácsira, akinek magyaráztuk, hogy a párt így meg úgy, ő pedig azt mondta, hát igen, igen, de neki az „ott, ahol a hatos megáll”. A hatos lista a Barankovics-párt listája volt. Tehát a mi agitációs dumánkra a bácsi ezzel a slágerrel válaszolt: hogy ő marad.

46 karácsonyára hazamentem, de szökve. Egy másik kollégistával, aki szintén erdélyi volt, és tudott egy kijárt utat. Vonattal lementünk Szentesre, és azt hiszem, Kötegyán volt a határállomás. Ugye a két baráti állam között zárt határ volt, de volt helyi csempészet. Magyarországon cukor volt, és nem volt rum, Romániában rum volt, és nem volt cukor. Úgyhogy nem tudom, hány kiló cukor volt az ára annak, hogy az embert átvigyék a határon. Egy ottani parasztbácsi vezetett át bennünket. Hó volt. A túlsó oldalon vonatra szálltam, és Kolozsvárra mentem. Visszafele elvben ugyanez volt az út. Két üveg rummal a hátizsákomban beállítottam a portára, ahonnan többedmagunkkal indultunk el. És akkor – amiről azt hittem, hogy ez csak a regényekben van – éjjel eltévedtünk. Sötét éjjel volt, és magas hó. Elmentünk egy tanya mellett, kikerültük, és hosszú idő múltán ugyanahhoz a tanyához érkeztünk vissza. Akkor már a bácsi sem tudta, mihez tartsa magát, úgyhogy bementünk a tanyára, ahol aztán kiderült, hogy már odaát vagyunk. Szóval Magyarországon. A határőrök azonban észrevettek, és a szegény bácsi, hogy mégis legyen a dologból valami, kirántotta az egyik rumosüveg dugóját, és annyit ivott belőle, amennyit csak tudott. Amit megivott, azt nem kellett odaadni a határőröknek. Amikor a határőrök látták a pesti indexemet, elengedtek. Később aztán elkészült a román útlevelem, a szüleim egy kolozsvári ügyvéd révén szereztek nekem vízumot is. Jelentkeznem kellett a KEOKH-nál, a külföldieket ellenőrző országos hatóságnál, ahol mint román állampolgár és erdélyi menekült kaptam valami papírt.

A szüleim sorsa közben úgy alakult, hogy egy régi villa alagsorában kaptak két szobát, főbérletben, ahol aztán nehéz körülmények között éltek. Apám, ahogy mondtam, a Szamosújvári Szeszgyárban maradt mint könyvelő. Anyám anno tanítónőképzőt végzett, de miután a két gyereke megszületett, nem dolgozott, háziasszony volt. A háború után sem, már csak azért sem, mert azt hiszem, akkoriban a napi élet megszervezése egy full-time job volt. Ráadásul anyám nagyon segítőkész ember volt, és sok emberen igyekezett segíteni. Később ugyanebben a villában feljutottak a földszintre egy nagyobb lakásba, ahol diáklányokat fogadtak albérletbe, akiknek ő kvázi az anyukájuk is volt. És tudom, hogy a régi osztálytársaim, akik visszajöttek az igazi deportálásból, szintén kvázi anyjuknak tekintették. Emberileg sokat adott.

Apám mosolygós, nyílt, kedves, segítőkész, nagyon érdeklődő ember volt. Szerették az emberek. Ő volt a Czitrom bácsi… Én is nagyon szerettem. Anyám tulajdonképpen semmiképpen sem érdemelte volna meg azokat a fenntartásokat, amelyekkel vele szemben viseltettem. Gyermekkoromban tegeztük a szüleinket, aztán én kamasz koromban, még a háború előtt elkezdtem őket magázni. Ma sem tudnám megmagyarázni, mi váltotta ezt ki belőlem, de nyilván valamilyen távolságtartás.

Amint már mondtam, nem tanultam jól az egyetemen. Nem használtam ki ezeket az éveket. Ezt aztán később esti munkával kellett behoznom. Később már nagyon sokat olvastam, tanultam itthon, és azt hiszem, jó szakember lettem. Aztán kollégiumi igazgató is voltam, amit szintén elég vastagon elhanyagoltam. Ott volt például a hetenkénti kollégiumi est, amelyekre sajtószemlét is kellett csinálni: összeszedni a hét Szabad Népjeiből, hogy Koreában most ez történik, másutt nem tudom, micsoda történik. Én ezt nagyon lazán csináltam, a kollégiumi társaim azonban nemigen vették rossz néven. Egyébként az igazgatóság anyagi biztonságot is jelentett, mert valami fizetést kaptam érte.

50-ben diplomáztam. Abban az időben oda kellett menni dolgozni, ahová irányították az embert, nem volt szabad választás. Engem mint párttagot és fiatal műszaki kádert elvittek katonának. Akkor szerveződött a hidegháború. 1949-ben megalakult a NATO, később, 1955-ben a Varsói Szerződés. A békeszerződésben megszabott katonai létszámot az összes keleti állam felrúgta. Föltöltötték és fejleszteni kezdték a hadsereget, a honvédséget. Egy csomó fiatalt hívtak be tiszti kiképzésre. Először néhány hónapig én is közkatona voltam Szentendrén. A lehető legelemibb kiképzést kaptuk. Nem is emlékszem, mi az ördögöt tölcséreztek belénk, gondolom, az alap katonai drillt. Később már lőni tanultunk, puskával, majd géppisztollyal is. Aztán tisztiiskolára mentünk, szintén Szentendrén. És akkor kaptam egy-két-három hónapot, hogy befejezzem a diplomatervet és leszigorlatozzam. Emlékszem, kölcsönkértem egy sötétkék öltönyt, és abban mentem végszigorlatozni. A diplomám meg az volt, hogy egy bányát kiszolgáló keskenyvágányú vasútvonalhoz kellett egy völgyhidat terveznem. Aztán visszamentem. A kiképzés végén hadnagy vagy főhadnagy lettem. És elhelyeztek Ercsibe, ahol volt egy utászezred. Ahol tulajdonképpen nemigen tudták, és én sem tudtam, hogy most akkor mit kell csinálni. Aztán az egység kapott egy szovjet pontonhidat, és azt kellett kibogarászni, hogy működik, hogy lehet összeállítani. 51 nyarán Soltra helyeztek. Arra emlékszem, hogy rengeteg szúnyog volt. Ám maradt egy jó emlékem: teljesen illegálisan, de a parancsnokunk vezetésével eljártunk egy híres halászcsárdába vacsorázni. Mégpedig halászlét, utána túrós csuszát. Ez egy komoly emlékem.

Aztán az egész egység Kalocsára ment, ahol istentelenül unatkoztam. Az Alföldet, amit Petőfi megénekelt, sivárnak és unalmasnak találtam. Semmit sem lehetett csinálni, igaz, idő sem volt rá, mert a katonaság teljesen lefoglalja az ember idejét. Röviddel utána századosnak léptettek elő. Három évet voltam katona.

Szolgáltam Pesten is, a Haditechnikai Intézetben, amely tulajdonképpen tervezőintézet volt. Arra emlékszem, hogy én rajzoltam a rohambürüt, ami egy kis hidacska valamilyen árok vagy patak fölött. Ez anno a műszaki csapatok felszereléséhez tartozott. Olyan, mint egy vasalódeszka, csak kicsit nagyobb. Amikor még a csapatnál voltam, részt vettem egy nagy hadgyakorlaton. A Tiszán kellett átkelni, mégpedig valamilyen páncélos egységnek kellett hidat verni, a pontonhidat összerakni, satöbbi, és azon átereszteni a páncélosokat. Ennek jól kellett lefolynia, mert jött a hadügyminiszter, Farkas Mihály és persze szovjet tanácsadó is. Az mindig is volt minden egységnél, de hát magasabb poszton. Ahhoz, hogy a pontonhíd valahogy a parthoz érjen, a parton cölöpöket kell leverni, és egy hídfőt csinálni. A hídfőt megcsinálni nem könnyű, és időbe telik. Úgyhogy előre kiküldtek bennünket a Tiszához. Egy kis egységet egy tapasztalt őrmesterrel és legénységgel. Én mint tiszt voltam ott. Kézi cölöpverés volt. Van egy magas cölöpverő alkotmány, mellette ott a facölöp, és fent van egy csiga nagy súllyal, amelyet vezényszóra meghúznak, és a súlyt a cölöpre ejtik. Erre általában versikék is vannak. Amikor én néztem a cölöpverést, akkor például azt énekelték: „Aki itten bámészkodik, kutya farkán támaszkodik.” És ezt ritmusra. Én ezt szépen megértettem, és eloldalogtam.

A horizontom nagymértékben Annáéknál nyílt ki. A kollégiumi miliő zárt miliő volt, szellemileg egyáltalán nem stimulált. Ellenkezőleg. A nívó alacsony volt, én meg eléggé elvakult. Anna apja, Andor bácsi viszont rendkívül értelmes és kedves ember, széles látókörű, és persze mindig hallgatta a külföldi híreket. Ezek a hírek meg a hosszú beszélgetések sokat tettek azért, hogy a lelkesedésem fokozatosan csökkent. De az UVATERV-nél az elején még egy darabig tartott ez a lelkesedés. Akkor a párttörténet volt a terítéken. A párttörténet a kommunista kiképzés alapköve. Ám az idők során folyamatosan változott, mindig átírták. Emlékszem, amikor Sztálin meghalt, egy ilyen párttörténeti szemináriumon valakivel arról beszélgettem, vajon hogy fog továbbmenni ez az egész. És én akkor azt mondtam, hogy egy biztos: a párttörténet eltűnik. Tehát akkor már tökéletesen szkeptikus voltam a párttörténet igazát illetően. De a gondolkodásomban nem tudnék egy konkrét fordulópontot találni.

Az UVATERV-et nagyon szerettem. Akkor az állványozási osztályon voltam. Az idő tájt volt nagy program a Keleti-főcsatorna, ahol épült egypár erőmű is, például a Tiszalöki Vízerőmű. Ezen a csatornán egy csomó út ment keresztül, ezért a rossz talajviszonyok miatt ívhidakat építettek rá, függesztő rudakkal, tulajdonképpen ezek tartják a pályaszerkezetet. És ezeknek az építéséhez ezt föl kellett állványozni, és az állványokat méretezni kellett, és tervezni kellett. Ebben dolgoztam. Nagyon kellemes és baráti mikroklíma volt ezen az osztályon. Remek főnökeim voltak. És nagyon sok technikai kompetencia volt. Tisztességesen kerestem, úgyhogy nem volt anyagi gondom. Annának viszont mindig volt, így őt is mindig kisegíthettem. Voltaképpen az ötvenes évek semmi negatív oldalával nem volt kapcsolatom. Persze az, hogy egy télikabátot vegyen az ember, hosszú beruházási program volt. De mindenki itt tartott, nem volt kirívó.

Abban az időben nagyon könnyen elérhető volt kultúra. A könyv kifejezetten olcsó volt. Voltak vállalati kultúrfelelősök, rajtuk keresztül lehetett könyvet és jegyet rendelni. Anna is szerzett jegyeket a Bábszínházon keresztül. Anna 1950-ben fejezte be a képzőművészeti főiskolát, és attól kezdve, amíg el nem mentünk, az Állami Bábszínház díszletműhelyében dolgozott.

Blum Tamásnak, aki jó barátunk volt, voltak operamagyarázó délutánjai. Tamás zongorázott, és ő maga énekelt, és magyarázta a műveket. Könyv nélkül tudta egy csomó opera librettóját is, meg a zenéjét is. Remekül csinálta.

Emlékszem, amikor 55-ben Németh László fordításában megjelent az Anna Karenina. Nagyon-nagyon szép fordítás. Fiatal korunkban Bonkáló Sándor fordításában voltak a Tolsztojok. Ahhoz képest a Németh László-fordítás maga volt a fölfedezés, mintha egy új regényt olvastunk volna.

A közhangulat egyre savanyodott. Volt persze a Nagy Imre-epizód. És aztán jött az Irodalmi Ujság, vérpezsdítő és abszolút meggyőző írásaival – akkor már számomra is egészen nyilvánvaló volt, hogy ez nem megy így tovább, ez nem az, aminek én hittem. És voltak a Petőfi Kör ülései. Úgy emlékszem, egyen voltam, de ezekről bőséges cikkek jelentek meg az Irodalmi Ujságban.

Aztán jött 56. Október 23-án is bent voltam az UVATERV-ben és dolgoztam. Az UVATERV a Vigadó mellett, a Vörösmarty tér és a rakpart közötti utcában volt. A rakpartról felhallatszott a tömeg morajlása. Lementünk. Mindenféle diákok és még nyilván mások is vonultak. Én is beálltam. Véletlenül találkoztam egy exkollégista építésztársammal, egy nagyon értelmes és hallatlanul kedves fiúval, egy makói kisparaszt fia volt. Az volt az érdekes, hogy ez a fiú a pártban dolgozott mint építész, és ettől az egésztől szörnyen megijedt, szemmel láthatóan elvesztette a fix pontjait. Talán akkor rendülhetett meg a hite ebben a rendszerben. A Margit hídon átmentünk Budára, a Bem-szoborhoz. Emlékszem, hogy ott Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. Onnan aztán megint a Margit hídon jöttünk vissza Pestre. Mire a Belügyminisztérium épületéhez értünk, a tömeg már azt kiabálta: „Vesszen Gerő!” A Kossuth téren összesereglett emberek Nagy Imrét hívták. Már beesteledett, és a tér világítását kikapcsolták, úgyhogy gyakorlatilag vaksötét volt. De az emberek összesodort újságpapírból fáklyákat csináltak. Fantasztikus látvány volt fentről. Közben ugyanis fölmentem Annáékhoz, akiknek az ablakából ferdén látni lehetett a Parlament előtti teret. Akkor azt gondoltam, tán mondtam is, hogy az emberek idővel éhesek lesznek, és hazamennek. Bennem legalábbis az élt – de azt hiszem, általános, közszájon forgó valami volt –, hogy ha Magyarországon valaha forradalom tör ki, akkor az a foci miatt lesz. Mint ahogy két évvel azelőtt volt a berni futball-világbajnokság, ahol az Aranycsapatnak nevezett magyar válogatott Németországgal szemben veszített, és így csak a második lett. Ez nemzeti tragédia volt. És amikor a csapat hazaindult, Bécsben vagy Hegyeshalmon leszállították őket a vonatról, mert attól féltek, ha a Nyugatiba érkeznek, akkor ott meglincselik őket. Azt hiszem, autóbuszon csempészték vissza őket Pestre. De aztán a látva Kossuth téri tüntetést, azt gondoltam, hogy ebből akár forradalom is lehet. Elindultam hazafelé a Beloiannisz utcába. Valamelyik kis utcában volt egy nyomda, mégpedig egy alagsorban. És láttam, hogy óriási tömörülés van előtte. Odamentem: diákok voltak, fiúk, lányok, a 12 pontos kiáltványt osztogatták. És talán ott hallottam azt is, hogy a Rádiónál már lövöldözés van. Úgyhogy visszamentem Annáékhoz, és mondtam, hogy itt kitört a forradalom. Én nem voltam a Rádiónál. Tán ott maradtam éjszakára Annáéknál? Nem tudom, erre már nem emlékszem.

Aztán másnap bementem az UVATERV-hez, ahol már nemigen dolgozott senki. Nem emlékszem pontosan a napokra. Viszont nagyon előttem van, hogy az utcasarkon egy nagy ládában halomra állt a pénz, így gyűjtöttek az özvegyeknek, árváknak. Volt egy nap, amikor Annáéknál voltam fent, és nagy autózúgásra lettünk figyelmesek. Kinéztünk az ablakon: az orosz családokat menekítették, a teherautókban a jégszekrénytől kezdve a szekrényig minden ott volt. És a teljesen ijedt arcok…

De azért volt ebben más is. Gyerekkori barátom, Mandula Gyuri szülei nagyon tehetős emberek voltak, és még 47-ben vagy 48-ban legálisan, útlevéllel kimentek Nyugatra. Gyuri még előtte a Műegyetemen tanult gépészmérnöknek, aztán Zürichben, az ETH-n is hallgatott egy félévet. De aztán elfogyott a pénz, és valamit csinálni kellett. Szerencsére az apja egy volt alkalmazottja, Zeller Miki, aki Romániából ment ki közvetlenül a háború után, nagy üzletember lett, valahogy belekerült a nemzetközi acélexport-acélimport világába a Saar-vidéken. Ugye ez Franciaország és Németország határán van, német lakossággal, csupa bánya és nagy kohó. Zeller Miki hívta Gyurit, hogy dolgozzon vele. Úgyhogy Gyuri letelepedett a Saar-vidéken, Saarbrückenben, és ott csinálta ezt az acélexportot. 56-ban valamilyen módon – telefonon vagy távírón – fölkutatott engem. És azt mondta, menjek ki hozzá. Ez szeget ütött a fejembe. Annának meg ettől függetlenül az volt a vágyálma, hogy Párizsba jöjjön. Úgyhogy egy adott pillanatban elhatároztuk magunkat. Nem mértük fel, hogy ez a jó, az a jó, ezt kéne csinálni, hanem: „Gyerünk!” Azt hiszem, nagyon sokan voltak így. Összecsomagoltunk. Egy aktatáskába betettem a logarlécemet, a diplomámat, egy gatyát, egy inget, meg egy pár zoknit. Annától korábban egy metszetet kaptam ajándékba, amelyen Zengő vára volt 1664-ből. Még Zrínyi kirohanása előttről való. Én ezt nagyon szeretem. „Sors bona, nihil aliud.” „Jó szerencse, semmi más.” Vittem magammal mint elengedhetetlen kelléket az új élethez. Annával össze akartunk házasodni, de a sztrájk miatt az anyakönyvi hivatalok is zárva voltak.

 Első ízben Anna apjával és annak egy barátjával mentünk volna. Anna anyja épp kint volt Londonban, mert közvetlen a forradalom előtt kapott útlevelet, hogy a fiát, aki kint élt, meglátogathassa. Amikor a forradalom kitört, mindenki azt mondta neki, maradjon kint, és inkább azon kell dolgozni, hogy a család többi tagja is kimenjen. Még Budapesten csatlakoztunk egy csoporthoz, amelyet Gyuri – aki közben lement Bécsbe – szervezett nekünk. Kelenföldön kellett fölszállni egy vonatra, amely Mosonmagyaróvárra ment. Kora hajnalban kellett a pályaudvaron lenni. Mivel Andor bácsi rosszul járt, megháltunk félúton a Szalay utca és a pályaudvar között, Varga Jóska barátomnál. Azt hiszem, előzőleg telefonáltam neki, és hát virágnyelven elmondtam, miről van szó. A legnagyobb szeretettel és segítőkészséggel várt bennünket. Akkor természetes volt, hogy mindenki igyekezett segíteni mindenkin. A forradalom napjai olyan eufóriás, gyönyörű időszakot jelentenek egy nemzet életében, amikor az emberek legjobb oldala jön ki. A spontán segítség. Ugye nyitott ládákban gyűjtötték a pénzt. A betört ablakú üzletekben a kirakatba tették a telefont, egy kis dobozkával, hogy mindenki telefonálhasson. Szóval megháltunk a barátomnál, hajnalra ott voltunk Kelenföldön, és felszálltunk a vonatra. Mosonmagyaróváron leszálltunk. Ott volt valami találka, és aztán nekivágtunk a határnak. Koromsötét volt, esett az eső, minden nyavalya. A gyaloglás egyre gyötrelmesebb volt, az ember cipőjére öt kiló sár ragadt, és ezt Andor bácsi és a barátja kezdték nagyon nehezen bírni. Úgyhogy a végén bebújtunk egy szénakazalba, hogy ott megpihenünk. Reggel arra ébredtünk, hogy katonák ordítanak: „Kifele, kifele!” Úgy vélték, hogy nem kifele mentünk, hanem már befele, és hogy ez valami gyanús dolog. Hogy ezt miből gondolták, nem tudom. Tény az, hogy átadtak az oroszoknak, akik először is nagyon leszidták Annát, hogy tehette ezt ezzel a két öregemberrel. Teherautóra raktak bennünket, és elvittek az orosz táborparancsnokságra. Itt kihallgattak bennünket – valami tolmácsnak is kellett lennie –, és aztán az oroszok megnyugodtak abban, hogy mi csak derék szökevények vagyunk, és nem nyugati kémek. Úgyhogy teherautón bevittek Mosonmagyaróvárra, a rendőrlaktanyába. És aztán az egész társaságot visszazsuppolták Pestre.

Jött a második kísérlet. Ekkor szintén többedmagunkkal mentünk egy embercsempész vezetésével. Győrben megálltunk. Bródy Vera, Anna barátnője és főnöke a Győri Bábszínházban dolgozott ebben az időben. Úgyhogy azon az éjjelen a Bábszínház klubjában aludtunk. Másnap várni kellett a teherautóra, amellyel aztán kimentünk a határ közelébe, Győrtől északnyugatra. A határon nem volt se aknamező, se ez a drót. Valahogy átevickéltünk, és nagy örömünkre egy osztrák csendőrjárőrbe ütköztünk. Láttuk, hogy mögöttünk rakétákat lőttek fel a határőrök. Deutsch Jahrndorfban voltunk. Ott várt bennünket Gyuri, beültünk a kocsijába, és mentünk tovább Bécsbe. Azon sárosan, ahogy voltunk, Gyuri bevitt bennünket a Sacher szállodába és megvacsoráztunk. Ott is aludtunk. Tudom, hogy a végén a Sacher különdíjat számolt fel a takarításért. Gyuri eltette, és aztán ide is adta nekem a számlát, de sajnos valahol elveszett.

Ekkor jött a legcifrább része a dolognak. Gyuri és Zeller Miki, a főnöke nagyon dörzsölt emberek voltak. Rengeteg pénzt csináltak, de azt hiszem, mindig a legalitás határán billegtek. Voltak közép-amerikai kapcsolataik is. Mindketten kubai útlevéllel utaztak. Na most Gyuri várt bennünket két kubai útlevéllel, mégpedig olyannal, amely szerint én kvázi kubai állami kiküldetésben tanulmányokat végzek Európában, az európai közúti közlekedést tanulmányozom, vagy valami ilyen formula volt. Azt tudom, hogy a carretera szó, amely országutat, autópályát jelent, benne volt ebben a nagyon szép kiállítású dokumentumban. Az útlevélhez való fényképeket Gyuri úgy szerezte, hogy írt a szüleimnek Kolozsvárra, akik egy olyan képet küldtek neki, ahol mi ketten valamilyen téli tájban állunk mosolygósan. Ebből vágott ki igazolványképet. Bécsben Gyuri valamennyire felöltöztetett bennünket.

Pár nappal később egyenesen Saarbrückenbe mentünk. Gyuri jó szándékú gondolata az volt, hogy én legyek a főasszisztense, a megbízható társa. Úgy látszik, nem volt egészen nyilvánvaló, hogy a munkatárs egyben megbízható is. Rögtön be is fogott. Ez egy kis cég volt, ő volt a lelke az egésznek, volt egy német könyvelő és néhány kisasszony. És nekem ott elvben bele kellett volna tanulnom ebbe a mesterségbe: acélt venni a helyi acélművektől, aztán eladni a sachsenwaldi nem tudom, kinek. Az egészből semmit sem ismertem persze, de gondoltam, hát Istenem, ez is egy lehetséges út. Gyuriról aztán apránként kiderült, hogy valami teljesen hamis világban él, ahol az értékek teljesen eltolódtak. Gyurinak, azt hiszem, olyan ambíciói voltak, hogy annyi pénzt tudjon szórni, mint a perzsa sah. Sok pénzt is keresett, és rengeteg pénzt szórt el.

 Két évig voltunk Saarbrückenben. Anna közben elkezdett rajzolni. De nagyon rosszul érezte magát, tökéletesen légüres térben volt. Mi úgy tekintettük, hogy ez csupán átmeneti idő. Gyuri meg állandóan azt mondta, hogy majd nyit egy céget Párizsban, én fogok odamenni, és azt fogom csinálni. Hát ez a cég sosem nyílt meg. Nyilván szándékában sem volt megnyitni, de én fontos voltam neki, mint támasz, gyerekkori jó barát és valahol pszeudocsalád is. Tökéletesen rendszertelenül élt, mondjuk bejött az irodába déli tizenkettőre, viszont engem ott tartott este kilencig vagy tízig. Közben Anna meg egyedül volt egész nap. Gyuri nem élt hétköznapi módon. Nagyon gyakran el is utazott, részint üzleti útra, részint azért, hogy egy újabb nőt csípjen föl, vagy a legújabb nővel elmenjen valami különleges helyre. Nagyvonalú volt velünk. Karácsonyra vagy szilveszterre elvitt bennünket Sankt Moritzba, amely egy abszolút elegáns téli meg nyári nyaralóhely Svájcban. A fél világ nagyjai ott voltak. Emlékszem, hogy Zürichben fölszerelésként Gyuri pénzén vettem egy szmokingot, amelyik most is itt van a szekrényben.

Közben jött Fidel Castro, úgyhogy a kubai útlevél érvényét vesztette. Hosszú procedúra után kaptuk meg a menekültstátust, és az útlevelet. Ezzel már bárhova lehetett utazni, persze vízummal, kivéve azt az országot, ahonnan az ember elmenekült. Valami közigazgatási reglama miatt Saarbrückenben nem házasodhattunk össze, Bécsbe kellett mennünk. Úgyhogy mi Bécsben házasodtunk, a Schlesingerplatzon adott bennünket össze egy osztrák hivatalnok.

 Ville-d’Avray-ben, Párizs egyik peremvárosában vettünk ki két albérleti szobát. Én hétvégenként jártam fel Saarbrückenből. Anna beiratkozott az Alliance Française-ba, hogy megtanuljon franciául. Anna egyik unokatestvére, Balkányi Zsuzsi, aki rézmetsző volt, a XIX. kerületben, Párizs északi határán élt egy házban, ahol több lakás is volt. Zsuzsi megkérte a tulajdonosnőt, ha valamelyik kiürül, akkor azt adja nekünk. Ez azért volt fontos segítség, mert Párizsban már akkor is borzasztó rossz volt a lakáshelyzet. Ez a ház valamikor postaállomás volt, méter vastag falakkal. Gyönyörű régi tölgyfa hajópadló. A lakás, amit kaptunk, két szobából állt, a második vagy harmadik emeleten tán. Az ember rögtön az első szobába lépett be, amelyet piros kőpadló borított, ezt itt úgy hívják, hogy tomette, égetett kerámia, hatszögletű lapokból állt. És abból nyílt a szoba. Előttünk egy rongyszedő néni lakott ott, akinek a rongyokat fajta szerint kellett osztályozni, és valamennyire ki kellett lötykölni a kosztól. És aztán felakasztani, megszárítani. Ehhez szárítózsinegek kellettek, úgyhogy a fal tele volt szeggel, mert ott húzta ki ezeket a spárgákat. Én akkor még Saarbrückenben dolgoztam, Anna már itt volt, és ott lakott a peremvárosi lakásban. És onnan járt be rendbe hozni ezt a lakást. Bálint Bandi, aki már akkor kint volt, és Epinay-ben élt, nagyon kedvesen segített benne, gipszelt, tapétát vakart, mindent, amit kellett. Én meg hétvégenként feljártam, és csináltuk együtt. Ez 59 elején volt. Aztán a lakás elkészült, én otthagytam a Saarbrückent és Gyurit, és följöttem Párizsba. Egy reggel telefonáltak Saarbrückenből, az irodából, hogy Gyuri autóbalesetet szenvedett, s majdnem ottmaradt. Saarbrückenben volt egy kitűnő baleseti kórház, ott feküdt. Lementem, és hosszú hetekig ott maradtam. Aztán Anna is lejött egy időre, mert Gyurit folyamatosan őrizni kellett. Fatális történet: éppen akkor esett meg, amikor én, mint a támasza, otthagytam. Aztán nagyjából felépült, és én visszajöttem Párizsba.

Párizsba érkezve mindketten fellélegeztünk. Azt hiszem, az első idő minden emigránsnál rendkívül nehéz. Az egyik fő nehézség abból adódik, hogy az embernek otthon volt egy élete, egy miliője, kapcsolatai. Aztán az ember kijön, mint egy fehér papírlap. A másik nehézség az anyanyelv elvesztése, és az, hogy más nyelven kell dolgozni, létezni. Mindketten tudtunk németül, ami a Saar-vidék iskolázott miliőjében jó. De a helyi, Saar-vidéki beszéd szinte egy másik nyelvjárás. Úgyhogy a postásnak egy szavát sem értettük, és ő sem értett bennünket. A franciával én jól boldogultam, a szaknyelvet meg hamar elsajátítottam. Anna egy hangot nem beszélt franciául, úgyhogy ő beiratkozott az Alliance Française-ba, ahol arra vannak specializálva, hogy külföldieket tanítsanak franciául. Oda járt néhány hónapig, az alapot megkapta, aztán a többit fölszedte. De ma is úgy érzi, hogy nem beszél igazán jól. A hétköznapi nyelvvel semmi probléma nincsen, de ha például Jean-Pascallal, a galériásával beszélget, mindig izgul, hogy jól mondta-e, nem mondta jól satöbbi. Az olvasásnak is vannak fokozatai. A legkönnyebben az ember a bulvársajtót olvassa. Aztán már jól fel kell kötni a gatyát ahhoz, hogy a Monde-ot olvassa. Idáig viszonylag hamar eljutottunk. Van aztán egy fontos intézménye a francia sajtónak, a Canard Enchaîné, a „leláncolt kacsa”. Ez egy vicclap, de egyben nemzeti intézmény is, olyan értelemben, hogy rengeteg korrupciót, politikai disznóságot megírnak. Ezt megérteni az olvasás felsőfoka. És van egy rovata, kétértelmű szójátékokkal, ezt még ma sem értem teljesen.

Tehát a XIX. kerületben laktunk, egy proli környéken. Szomszédságunkban volt a Quartier de la Goutte-d’Or, az Aranycsepp Negyede, ahol arabok laktak. Akkor dúlt az algériai háború, sokan nem mertek odamenni. De soha semmi felfordulást nem tapasztaltunk. Tökéletes rend és csend volt. A házban többnyire nyugalmazott proli házaspárok laktak, akik egyébként éles szemmel figyeltek bennünket. Horgolt függönyeik voltak, lyukakkal, amelyeken a nénik állandóan kikémleltek az utcára. Én ezt a lakást nagyon szerettem. Az első saját lakásunk volt. Anna viszont nagyon egyedül érezte magát. Tulajdonképpen csak a családdal volt kapcsolata, na meg Bálint Bandival. A család Anna nagynénjét és nagybátyját jelentette, akik még legálisan jöttek ki, és a két unokatestvérét: Balkányi Jucit, aki agysebész volt, és Balkányi Zsuzsit, aki grafikus volt és rézmetsző. Nekem pedig Czitrom Pali unokatestvérem élt itt a szüleivel, akikhez nagyon gyakran jártunk, Anna meg sok időt töltött a nagynénjénél. De egyébként nagyon kevés kapcsolatunk volt. Van egy régi mondás: az emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a baráti kör gyakran nem választás eredménye, hanem attól függ, hogy kik emigráltak ugyanakkor és ugyanoda. Az ötvenhatos emigrációban mi rengeteg embert ismertünk, de francia kapcsolatunk alig volt. Kivéve talán egyet, még Ville-d’Avray-ben. Azt a lakást egy idősebb házaspártól béreltük, ahol a mama tudott angolul, és istápolta Annát. Aztán Anna nagyon jó viszonyba került a nagyobbik fiúkkal, akivel aztán megismertette Bartókot például.

Ez a cég egy francia specialitásra jött létre. Franciaországban a polgári törvénykönyv szerint az építő az építtetőnek tízéves, bizonyos esetekben akár harmincéves garanciával tartozik. Ha például megreped egy fal, akkor az építő köteles kijavítani a hibát. A francia polgári törvénykönyv ezen része Napóleonig, az első császárságig, a Code Civilig megy vissza, amikor a vagyon nagy része ingatlanvagyon volt, és ezt védte a törvénykezés. Az építő felelősségének kérdése meg nagyon messzire nyúlik vissza: ma a Louvre-ban őrzik Hammurápi sztéléjét, törvényoszlopát, amelyre a babiloni törvénykönyvet vésték rá. És ezen mindenféle mesterség szabályozása megvan, többek között az építőé is. Eszerint, ha valaki épít valakinek egy házat, és a ház összedől és agyonüti a tulajdonost, akkor agyonütik az építőt. Ha a fiát üti agyon a ház, akkor az építőnek a fiát ütik agyon. Tehát megvan a tarifája annak, hogy miért mi jár.

Franciaországban az építő felelőssége nagy. Ezért az építő bebiztosítja magát egy biztosítótársaságnál, hogy ha a ház összeomlik, akkor ne ő fizessen. A biztosítótársaságok meg úgy találták, hogy túl nagy a kockázat, tehát ellenőriztetni kell, mit hogy építenek. Na én egy ilyen vállalatnál dolgoztam, amely tulajdonképpen egy gigantikus ellenőrző vállalat volt. Ellenőrzés volt az UVATERV-ben is, és mindenütt a magyar iparban. Ez volt a MEO, a Minőségellenőrzési Osztály. Ez egy elefánttemető volt nálunk, az öreg bácsikat, akiket már semmire sem lehetett használni, betették meósnak. És amikor az ember vitt hozzájuk egy tervet, akkor megdumálta őket, vagy elkezdett valami egészen másról beszélni, mígnem a meós bácsi szépen aláírta a tervet, és akkor az mehetett. Ez volt a gyakorlat Magyarországon. Ettől függetlenül volt egy nem hivatalos belső ellenőrzés is. Ha valaki valamit megcsinált, akkor azt a szomszéd asztalnál ülő átnézte, átszámolta, satöbbi. Tehát az ember a meósra nem számított.

Sok barátunk, rokonunk volt otthon, és állandóan jöttek hozzánk, laktak nálunk. Anna sokukkal levelezett, de hazamenni már csak azért sem tudtunk, mert nem voltunk francia állampolgárok. Az állampolgárságra akkor még tíz évig kellett várni. 68-ban kaptuk meg. 68-ban mentünk először vissza Pestre és Kolozsvárra, amikor itt állampolgárságot kaptunk. Nagyon ambivalens dolog volt ez a hazamenetel. Kocsin mentünk, és ahogy közeledtünk a határhoz, egyre inkább fölmerült bennünk, hogy kell ez nekünk? Ehhez tartozik, hogy van az a bizonyos úgynevezett menekült- vagy emigránsálom. Az ember azt álmodja, hogy valamilyen okból hazamegy, és nem tud visszajönni. Én nagyon sokszor álmodtam, hogy vissza kellett mennem a Műegyetemre, mert a diplomámmal kellett valamit csinálni, és aztán kiderült, hogy az ember ott ragad.

Az álomról jut eszembe: Nagyon hosszú ideig magyarul álmodtam. Az szintén egy lépés a beilleszkedés útján, amikor már franciául álmodik az ember. Viszont számolni nagyon hosszú ideig románul számoltam, román elemiben tanultam összeadni és kivonni. Az ábécét meg németül mondom, mert úgy tanultam.

De nagy örömmel készültünk rá, hogy hazamegyünk. Ebben is vannak nüanszok. Én Pestre viszonylag könnyű szívvel mentem, mert nekem a város az egyetemi éveket jelentette, és nem voltak negatív emlékeim. Anna sokkal több szorongással ment Pestre. Mikor viszont továbbmentünk Erdélybe, nekem voltak egyre rosszabb érzéseim, Anna pedig könnyű szívvel ment, mert őt kamaszkori jó emlékei fűzték Kolozsvárhoz. Ehhez az ambivalens érzéshez hozzájárult a sorompó is Hegyeshalomnál. Ugye a nyugati országok határai között a sorompó egy szimbolikus piros-fehérre festett valami volt, ami fölbillent, és az ember átment alatta. Hegyeshalomnál, a magyar határon meg egy vastag acélcső betonba befoglalva. Ez volt a vasfüggöny. És akkor fölment a sorompó, és bement az ember a karámba, mert a másik oldalon is sorompó volt. És ott vár az ember, és van őrtorony, és az embernek elviszik az útlevelét. És vár, és nem tudja, hogy hova vitték, miért vitték. És aztán idő múltán mégis visszahozzák. A határőrök egyébként, akik egyben vámosok is, fagyos udvariassággal kezelték az embert. Aztán idő múlva fölmegy a sorompó. És akkor Hegyeshalom és Győr között még nem tudom, hány járőr volt. Ahol megállítják az embert, leintik, és az árokban fekszik egy katona a kocsira irányított géppisztollyal. És akkor jön egy másik, az is megnézi a papírokat, és akkor továbbküldik az embert. A román határon, a két testvér-ország között drótkerítés volt. És még valami, aminek csak pszichológiai hatása van, de az van! A száj- és körömfájás járvány ellen az út közepén keresztben volt egy széles tócsa, hogy a kocsik gumikerekeit lemossa. És az ember nem tudta, milyen mély. Gondolhatja, hogy nem fog benne elakadni, de mégis kellemetlen érzés. A román oldalon aztán még rosszabb volt. Mindent ki kellett rakni. Nekünk volt egy egész listánk, cukortól az olajig, azokkal voltunk megrakva. Átkutattak, aztán mehettünk… Szinte még mindig előttem van az országút, még valahol Magyarországon, rajta szovjet konvoj, félig demonstratív, ponyvával félig kitakart rakéta, vagy nem tudom, mi az ördög volt. Akkor mentek be Prágába.

Állandóan küldtek nekünk könyveket, így a magyar szépirodalmat többé-kevésbé követtük. De azt, hogy mi történik Magyarországon, nem követtem figyelemmel. Az ember tulajdonképpen otthonról azt a képet és azokat a benyomásokat rögzíti, amelyek elmenetelekor benne voltak. Mivel nem él nap mint nap ebben a közegben, nem éli át a történéseket. Nagy a távolság. Az információk nagyon részlegesek, nincs összképe.

 Tehát 83-ig ennél a vállalatnál dolgoztam. 79-ben volt a második olajválság, és ennek hatására a recesszió. Többek között nőtt a munkanélküliség. A kormány akkor még azt hitte, könnyű rajta segíteni. Mégpedig többek között úgy, hogy a bizonyos koron fölülieket korai nyugdíjba küldik, és a megüresedő helyekre fiatalokat vesznek föl. Az öregeket effektíve elküldték, de a vállalatok nem vettek föl fiatalokat, hanem átszervezték az egészet, és tovább dolgoztak az idősek nélkül. Én választhattam, hogy élek-e ezzel a korai nyugdíjjal vagy sem. Az elején azt mondtam, hogy a fene egye meg őket, nem vagyok én még olyan öreg, hogy nyugdíjba menjek. Aztán jobbra-balra kérdezgettem, és végül vígan aláírtam. És jól tettem, mert utána sokkal rosszabbak lettek a körülmények.

Ekkor ott álltam ötvenhét évesen. A korai nyugdíj azzal járt, hogy az ember nem vállalhatott fizetett munkát, mert hiszen akkor mások munkaalkalmát vette volna el. Nyugdíjba küldtek azzal, hogy malmozzak otthon, de ehhez nem volt kedvem. Egy kollégám, aki a vasbeton osztályon földrengésbiztos építési problémákkal foglalkozott, kapcsolatba került Haroun Tazieff-fel. Tazieff nagyon érdekes figura volt. Orosz-lengyel származású, Belgiumban nőtt fel, agrármérnök, később geológus lett. A második világháború alatt nappal az egyetemen tanult, esténként pedig vasútvonalat robbantott, szóval az ellenállásban volt. A háború után Belga-Kongóba ment dolgozni. És ott látta többek között a Kivu-vulkán (Nyamuragira) kitörését, és ez annyira lenyűgözte, hogy visszament Belgiumba geológiát tanulni. És aztán mint geológus a vulkanológiára tért át. Bejárta a fél világot és nagy, híres filmes lett, rengeteg gyönyörű vulkánfilmet csinált. Vele kerültem szakmai kapcsolatba. 81-ben jött az első szocialista kormány Mitterrand elnökkel, és Tazieff, aki mindig baloldali volt, aktívan kampányolt Mitterrand mellett. Tazieffnek nagy fájdalma volt, hogy a tudományos életben mint tudóst nem vették igazán komolyan, bár tisztelték, mint fenegyereket. Mint szakértő szemtanúja volt egy nagy chilei földrengésnek, és akkor megtapasztalta, micsoda szörnyű pusztulással jár. Úgyhogy Tazieff a földrengésbiztos építkezés prófétája lett, s azt hirdette, hogy Franciaországban is földrengésbiztosan kell építkezni. Na most Mitterrand kvázi jutalomként létrehozta számára a természeti katasztrófák megelőzésének tanulmányozására szolgáló bizottságot, és a „déléguée aux risques majeurs”, tehát a nagy katasztrófaügyi állambiztos címet és pozíciót. Minimális költségvetése volt, de maga köré gyűjtött egy kis csoportot, általában egyetemi szakemberekből. És nem volt mérnöke. Mivel én csinálni akartam valamit, és valamit tudtam is – ráadásul nemhogy nem kerültem pénzbe, tilos is lett volna fizetni nekem –, bevett mint önkéntes munkatársat. Fiatalos lendület volt az egészben, mindenki rendkívül nagy érdeklődéssel és buzgalommal csinálta a munkáját. Nem volt még semmiféle közigazgatási szklerózis. Kezdetben ez a csoport közvetlenül a miniszterelnöktől függött. A miniszterelnökségnek millió egyéb gondja akadt, úgyhogy nekünk szabad kezünk volt abban, mit csinálunk, és hogy csináljuk. Új hivatal voltunk, tehát azon kellett gondolkozni, mit is kellene, illetve lehetne csinálni. Volt egy csomó nagyon jó ötlet. Például hogy föl kellene térképezni Franciaországban a katasztrófának kitett helyeket, és szabályozni, hogy hol szabad építeni, hol szabad csak bizonyos szabályok betartásával, hol meg egyáltalán nem szabad építeni. Én itt regisztert váltottam: ezelőtt mint mérnök, fogyasztója voltam a szabályzatoknak. Itt pedig a kerítés túlsó oldalára kerültem, oda, ahol éppen azt kell megírni, mit szabad és mit nem. És közben megismertem a magasabb közigazgatási fórumok miliőjét, a közigazgatás fogaskerekeit. És egy más világot fedeztem föl. Ebben a miliőben potenciálisan rengeteg lehetőség van, de az energia fele a belső súrlódások legyőzésére megy el. Hogy valamit keresztülvigyen az ember, ahhoz millió formai akadályt kell legyőzni. Én a magam szerény módján próbáltam ebben az útvesztőben evickélni, és mindenfélét sikerült is keresztülvinnem. Például Franciaország szeizmikus zónatérképét, amit technikailag nem én csináltam, de azt, hogy ebből végül egy törvény előírta valami lett, abban nagy részem volt. Megtanultam azt is, ha valamit az ember nagyon érvényre akar juttatni, akkor másvalaki szájába kell adni a dolgot, vagy úgy alakítani, hogy úgy tűnjön, ez az ő ötlete. Itt dolgoztam vagy tizenöt évig. Majdnem azt mondanám, hogy ez egy második karrier volt. Később aztán Tazieff kilépett ebből a csoportból, majd megalakult a környezetvédelmi minisztérium, mint új téma, ebbe mi beolvadtunk, így aztán a kivételezett státusunk is megszűnt. És egyre inkább megcsontosodott az egész. Úgyhogy nekem egyre kevesebb kedvem volt hozzá, és lassanként, szép fokozatosan kimaradtam belőle. E tizenöt év tapasztalatait azonban leírtam, és meg is jelent a földrengésügyi társulat kiadásában.

Dani orvos lett, szívgyógyász. Én örülök neki, mert rendkívül jó kapcsolata van az emberekkel. A betegei is nagyon értékelik, azt hiszem, tényleg neki való ez a pálya. Nagyon szigorú erkölcsi elvei vannak. Tehát, hogy mi a jó, mi a nem jó, mit jó csinálni, mit nem jó csinálni. Érdekes, mert hiszen nem emlékszem rá, hogy valamikor is tudatosan erre neveltük volna. A felesége is orvos, gyerek-reumatológus, autoimmun betegségben szenvedő gyerekekkel foglalkozik. A két unoka Samuel és Matthieu, a kicsi. Tizennégy és tizenegy évesek. És mi nagyon aktív nagyszülők vagyunk, kezdettől fogva. Ez fontos nekünk, és szükségünk is van rá. Amikor Sam született, Dani felesége, Séverine éppen a doktorátusát csinálta, nagyon el volt foglalva, úgyhogy Sam három hónapig gyakorlatilag itt volt, Séverine reggel hozta, este elvitte. Vele egészen kicsi kora óta állandó és folyamatos kapcsolatunk van. Nem úgy Matthieu-vel. A két fiú nagyon különböző. Samuel nagyon gondolkozó és figyelmes. Matthieu egy buldózer, neki álladó aktivitás kell.

 A gyerekek már nem tudnak magyarul, az anyjuk francia, az anyanyelv az az „anya-nyelv”. Séverine, amikor terhes volt, járt magyart tanulni. Aztán megszületett a gyerek, és erre már nem volt ideje, energiája. Ha Dani szisztematikusan csak magyarul beszélt volna a gyerekihez, akkor talán megtanulták volna a nyelvet ők is. De így nem. Nemrégiben mondták is, mennyire sajnálják, hogy nem tudnak magyarul. Szemrehányást tettek Daninak, hogy nem tanította meg őket. Mondtuk, sose késő. Persze plusz időt és energiát nem akarnak erre fordítani. Másképp meg nem megy.

Arra nem igazán tudok válaszolni, hogy minek tartom magam. Franciának nem, már csak azért sem, mert a franciák engem magyarnak tekintenek. Hosszabb ideje élek Franciaországban, mint éltem Magyarországon, de magyar vagyok, azon a nyelven, azon a kultúrán nőttem fel. Lehet, hogy úgy kéne mondani, hogy magyar, román, zsidó, erdélyi, nem tudom, még micsoda. Az, hogy européer, csak vágyálom. Ez egy értelemből és nem érzelemből fakadó osztályozás.

 

Az interjút 2014-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.

Nyíracsádon születtem, 1919-ben. A szüleim a Kupferstein-uradalomban dolgoztak. Apám, Rosenzweig János sáfár volt, ez olyan kulcsárféle megbízatás, édesanyám, Schwarz Berta pedig a gazdasszony mellett volt cseléd. Apám két elemit végzett, anyám analfabéta volt, minden hivatalos iratra két keresztet rajzolt a neve helyett. Két év után elköltöztek egy Újléta melletti tanyára, ahol kibéreltek egy kis birtokot. Hat hold homok volt és három hold szőlő. Azért döntöttek így, mert a gazdasszony meghalt, és ők megunták, hogy mindig más kutyái legyenek. Parasztemberek voltak, ez nagyon ritka a zsidó családoknál. Volt három nagynéném, akik félanalfabétán kivándoroltak az Egyesült Államokba, s New Yorkban telepedtek le. Anyám és apám is nagyon hamar árvaságra jutott, gyerekkoromban semmit nem meséltek a szüleikről.
A legkorábbi emlékem a libapásztorkodás. A gyerekeket már hat-hét éves korban minden paraszti portán befogták dolgozni, és nekem is libát kellett őrizni. Olyan keserves volt ez nekem, utáltam a libákat! Ennek ellenére azt mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt. Hasznunkra vált, hogy nem kényeztettek el bennünket. Nagyon kemény életet éltünk, de egész nap kint voltunk a napon, a levegőn, ez a csontunkat is megerősítette. Egész gyerekkoromban hozzáedződtem a kemény élethez, és ez tartott meg. A szüleim nagyon puritánok voltak, hazudni borzasztó bűn volt. Anyám azt mondta, ha valami zsiványságot elkövettél, valld be, megkapod érte a magadét, de utána nyugodt szívvel és könnyebben lélegezhetsz. Egész életemen végigkísért ez az intelem.
Két bátyám volt. A nagyobbik, Lajos és énközöttem tizenhárom év volt a korkülönbség, András és énközöttem tizenegy év. András paraszti munkát végzett. Apám nem viselt se szakállat, se pajeszt, nem voltak vakbuzgók, de megtartották a vallást. Nálunk kóser háztartás folyt. Lassan aztán kezdett fellazulni az ortodoxia, mert a tanyán nem lehet annyira betartani minden szabályt. Anyám elhatározta, hogy mivel olyan nehezen élünk – az a föld, amit apám bérelt, vacak homok, hol az aszály vitte el a termést, hol kifagyott –, próbáljunk meg disznóhízlalásba kezdeni. Apám óriási méregbe gurult és nagyon komolyan összezördültek, pedig soha hangos szó nem volt a házunkban. Végül anyám győzött, s apám azt mondta, hogy ő a kezét rá nem teszi ezekre a kárhozatos állatokra. Anyám meg a bátyám is vállalta a gondozásukat, de nem lett vége a kóser háztartásnak.
Lajos bátyám úrnak készült. Nagy dolog volt, hogy a tanyáról valaki elkerül Budapestre inasnak, s ő cipőfelsőrész-készítő inas lett, azután segéd. Rendszerint csak akkor jött haza, amikor sztrájk volt Pesten, és munka nélkül volt. Ragadt ránk tőle egy kis civilizáció is, mert betéve tudta az összes slágert, amit Budapesten hallott. Tánciskolába is járt, azt hiszem, a szakszervezetben. Sokat mesélt a budapesti életről, s megtanított bennünket charlestone-ozni. Amikor hazajött, két-három nap múlva megjelentek a csendőrök nálunk. Mindig azt kérdezték, mi újság Budapesten? S akkor a bátyám a szakszervezetről sosem, hanem moziról meg slágerekről beszélt nekik.
Gyerekkoromban soha nem éreztem, hogy valaki katolikus, a másik református, a harmadik zsidó. Az iskolában sem, ez nem volt téma soha. Olyan nem volt, hogy azzal csúfoltuk volna egymást, hogy te zsidó, vagy te ilyen vagy, te olyan vagy. Zsidók csak mi voltunk a tanya környékén, azonban Újlétán több zsidó család élt, bádogosok voltak, rőfösök, terménykereskedők. Ott nem volt sok becsülete a családunknak. Egyszer hosszúnapkor – zsidó újévkor –, a böjt alkalmából bent voltunk a faluban, elmentünk az imaházba, és hallottam, hogy az apámról beszéltek, és azt mondják, ha egy zsidó marha, akkor az már nagy marha, mert hogy nem vitte semmire, paraszt maradt.  Ez nagyon bántott, de elengedtem a fülem mellett és nem is mondtam a szüleimnek. Apám nem vitte jól a gazdaság ügyeit, nem is nagyon értett hozzá. Az igazi gazda a bátyám volt, szántott, vetett, aratott. Az öreg intézte a gazdaság különböző dolgait, ő nem nagyon vett részt a gazdálkodásban. Az édesanyám igen. A tengeritörést is mi csináltuk, meg a kapálást, a konyhakertet, anyám kenyeret sütött.
Református iskolába jártam, és ettől borzasztó érzéseim támadtak, mert mi az Újszövetséget tanultuk az iskolában. Református templomba is jártam, a zsoltárokat kívülről fújtam, imádtam a Dávid-zsoltárokat. Apám pedig megtanított héberül olvasni. Amikor a Dávid-zsoltárokat énekeltem, mindig furdalt a lelkiismeret, hogy most hűtlen lettem őseim hitéhez. Mikor a héber szövegeket olvastam, ilyen érzésem nem volt, mert nem értettem belőle semmit. Ez így ment tizenhat éves koromig, amikor mindkettőt abbahagytam.
Osztatlan osztályba jártam, hat osztály volt együtt. A tanító nagyon szeretett, mert jó tanuló voltam. Ott is nagyon puritán nevelés folyt, bizony jól elfenekelték a gyerekeket, ha nem figyeltek vagy nem készítették el a házi feladatot, s a szülők nem mentek reklamálni, sőt mondták a tanítónak, hogy csak nagyon szigorúan fogja a gyereket. Az iskola három kilométerre volt a házunktól, s ezt minden reggel megtettük. Édesanyám mindig megfőzött egy tojást, azt vittem uzsonnára. Sok kenyeret ettünk, mindent kenyérrel kellett enni. Még ki se tálalta anyám a levest, már mondta: kenyérrel edd, mert anélkül rögtön éhesek lettünk volna a leves után.
A házunk egy kicsi házikó volt, két szoba és a konyha. Kintről a konyhába kellett lépni, az egyik oldalon az egyik, másik oldalon a másik szoba volt. Vályogház volt, döngölt földű. Télen csak egy szoba volt meleg, ahol a kemence állt. Nem volt se víz, se villany. Petróleumlámpát égettünk, és a fúrt kútból húztuk a vizet.
Én olyan családból származom, ahol a felmenőknek műveltségük nem volt. Mindig a fizikai lét fenntartásával voltak elfoglalva, és soha egy könyvet el nem olvastak. De bennem volt valami tanulási vágy mindig. Szerettem olvasni meg tanulni. Édesanyám is mindig azt mondta, hogy Irénke, neked tanulni kell. Mondjuk azt megtanultam a szüleimtől, nem mindegy, hogyan élek, például, hogy ne legyen adósságom, hogy legyen rendes munkám, hogy ne legyen piszkos a lakásom, hogy megszervezzem az életemet, hogy fizikailag rendben legyen körülöttem minden. Ezt örököltem a szüleimtől, és ez egy nagyon jó örökség.
Újságot nem vett édesapám soha, híreket nagyon ritkán hallottunk. Nem emlékszem, hogy lett volna rádiója bárkinek. Politika nem volt a mi családunkban. Az apám azzal volt elfoglalva, hogy a rituálék be legyenek tartva otthon. A szomszédok sem politizáltak. Mondjuk szidták a bankokat meg az adót, de hogy ki a miniszterelnök, szerintem nem tudták.
Tízéves voltam, amikor 1929-ben megkezdődött a nagy gazdasági világválság, és ez elég tragikusan hatott az én életemre is. A házunkat bérbe adó asszony egy debreceni középtisztviselőnek lehetett a felesége, aki özvegyi nyugdíját akarta kiegészíteni, hogy kiadta bérbe azt a tanyát. Abban az évben aszály volt, majd minden szőlőnk kifagyott, és semmi terményünk nem maradt. Sose tudtuk igazán kifizetni az évi bérletet. Egyszer-kétszer elnézte, de mivel ő is a piacról élt, elárvereztek bennünket. Borzasztó élmény volt, amikor kijöttek a végrehajtók, és dobra vertek mindent. Nekünk hagytak egy tehenet meg a szobabútort. A Kónya szomszédtól kaptunk kölcsön egy szekeret, arra raktuk fel a motyónkat, és mentünk Debrecenbe 1929 borzasztó hideg telén. Debrecen külvárosába költöztünk, a Nyilastelepre. .

 

Az 1930-as nyár rettenetesen meleg volt, és rengeteg dinnyét ettünk, mert olcsó volt, két fillérért lehetett kapni egy kiló dinnyét. Vettünk ötöt-hatot és kenyérrel ettük vacsorára, sokszor ebédre is. Akkor Debrecenben nagy tífuszjárvány volt, és édesanyámmal hastífuszt kaptunk. Nem volt biztosításunk, viszont orvosi kezelésre szükség volt. Máshoz nem tudtunk nyúlni, édesapám eladta egyetlen kincsünket, a tehenet, és az mind gyógyszerbe és a Dobler doktor úr zsebébe vándorolt. Egy hónapig feküdtünk, de édesanyám meghalt, nem tudott felépülni. Én akkor tizenegy éves voltam. Ez egy borzasztó trauma volt az életemben.
Rám hárultak a gazdasszonyi teendők. Paprikás krumplit, bablevest, köménymagos levest tudtam főzni, és meg tudtam főzni egy tésztát. Nagyon nehezen éltünk. A Dénes-kocsmába, ahol a bátyám dolgozott, útkaparók meg kemény fizikai munkát végző emberek jártak. A bátyám a kedvencük volt. Nagyon szerették, mert jópofa volt, tudott velük beszélgetni, és állandóan fizettek neki, hol egy kisüstit, hol egy rumot. És András szépen, lassanként rászokott az alkoholra, mindig berúgva jött haza.
Hamarosan elköltöztünk a Nyilastelepről – tehenünk már nem volt, minek fizessünk az istállóért? –, és beköltöztünk a Nyíl utca 83. számú házba. Az is elég kültelki volt, de már egy rendezettebb hely. Egy fakereskedő háza volt, a tulajdonos az utcai lakásban lakott, és a miénken kívül volt még két lakás. Az egyikben egy kefegyári munkás lakott meg a felesége, a másikban pedig egy nyugdíjas vasutas özvegye, aki az unokáját nevelte – zabigyerek volt, az anyja valahol Budapesten cselédeskedett, és ideküldte a gyereket. Nagyon sokat szomszédoltam. Akkor történt, hogy apám újra megnősült. Bennem egy világ omlott össze. Egész nap sírtam, hosszú ideig nem tudtam túllenni ezen a traumán. De kivédhetetlen volt a dolog, apám elvette a debreceni főrabbi cselédjét, egy szomorú szájú, negyven körüli vénlányt. Én nagyon nem szerettem őt, pedig semmi okom nem volt rá. Csak akkor változtam meg, amikor megszületett a húgom. Őt nagyon szerettem. Egy aranyos, helyes kislány volt, közel éreztem magamhoz. Akkor egy kicsit közelebb kerültem a mostohaanyámhoz is.
Az anyagi helyzetünk viszont nem nagyon változott. Nagy szegénységben éltünk, és főleg az volt az életem megrontója, hogy a lakbért nem tudtuk minden hónapban rendesen kifizetni. Ha elmaradtunk, a háztulajdonos belenézett a fazekunkba, megnézte, mit eszünk. Akkor elhatároztam, hogy ha én egyszer keresethez jutok, nem engedem, hogy az apámat ilyen szégyen érje.
Eközben a Pesten élő Lajos bátyám lassan elszakadt tőlünk. Még levelet se igen írt. Bekerült a szakszervezeti mozgalomba, és hol volt munkája, hol nem. Nem tudtunk róla semmit. Amikor anyám meghalt, a családunk széthullott.
Debrecenben polgári iskolába kerültem, zsidó vallású gyerekek jártak ide. Az volt a neve, hogy Izraelita Polgári Leányiskola. Nem éreztem magam hátrányos helyzetűnek, mert liberális szellemű iskola volt. Beilleszkedtem, főleg azért, mert tornában nagyon jó voltam, és nem voltam rossz tanuló sem. Volt tanítványom is, egy vasutas család lánya. Mondtam az anyukájának: „Karsai néni, ne tessék nekem kifizetni havonként a négy pengőt, hanem tessék összegyűjteni és év végére tessék nekem ideadni.” Elhatároztam, hogy tovább fogok tanulni. Élt bennem a vágy, hogy ki kell kerülni ebből a rettenetes nyomorúságból. Akkor volt divatban a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. A kereskedelmi iskolát is ezért választottam. Mikor apámnak elmondtam, kétségbeesett. Arra gondolt, hogy a család tartóoszlopa leszek majd. Azt mondta, míderesnek, fűzőkészítőnek tanuljak, mert azzal nagyon jól lehet keresni. De én éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a társadalomnak, és ki akartam kerülni onnan mindenképpen.
Karsai néni szépen összegyűjtötte nekem a pénzt, és év végén összegyűlt negyven pengőm. Éppen annyi volt a beiratkozási pénzt a kereskedelmibe. Egyedül mentem beiratkozni. Mikor bekerültem az irodába, az igazgató azt kérdezte: „Hol vannak a szülei?” Mondtam, hogy „édesapám nem ér rá, mert dolgozik”. „Mit dolgozik?” Mondtam, hogy segít a nagyságáknak kosarat cipelni. Döbbenten nézett rám. „Miből akar tanulni? Van pénzük erre?” Mondtam: „Igen, nekem van pénzem, mert tanítottam, és van negyven pengőm a beiratkozásra.” „De hát hogy fogja fizetni a tandíjat?” „Arra gondoltam, hogy nem tizenhat pengő húsz fillért fizetek (annyi volt a tandíj), csak négy pengőt, annyit ki tudnék fizetni.” Azt mondja: „Még alkudozik is velem? Gondolja végig, a kereskedelmibe nagyon drága füzeteket kell venni. Miből fogja maga ezt fizetni?” Mondom: „Ha nekem csak ez lenne a gondom… De nekem tanítással pénzt is kell keresni, mert édesapámnak megígértem, hogy a lakbért én fogom kifizetni.” „Mennyi lakbért fizetnek?” „Húsz pengőt.” Akkor elkezdett nevetni, ilyen gyerekkel nem nagyon találkozhatott, és arra gondolhatott, hogy talán meg kell adni nekem ezt a lehetőséget. „Jó, hát akkor megegyeztünk, a mi diákunk lesz!” Így történt a beiratkozásom.
Ott már más társaság volt, mint a polgári leányiskolában. A Debreceni Kereskedő Társulat iskolája lévén nagyon sok gazdag gyerek járt ide – jól menő iparosok, kereskedők, orvosok, ügyvédek, magas rangú hivatalnokok gyerekei, sőt még egy arisztokrata lány is –, a legdrágább iskolák egyike volt. Tizenhat pengő húsz fillér óriási nagy pénznek számított akkor. Én voltam a legszegényebb. Kutyául éreztem magam, mert sehova se tartoztam. Ott már vegyesen voltak zsidók és keresztények. Negyvenen voltunk az osztályban, és talán tizenöt zsidó származású gyerek lehetett. Én az első padba ültem, mellém egy aranyos lány került, Boriskának hívták. Az édesapja festékkereskedő volt, két üzlete volt meg egy óriási bérháza Debrecenben, meg a Bethlen utcán egy kertes családi házuk. Látta, hogy soha nem viszek uzsonnát. Mindig ideadta nekem az uzsonnája felét. Jó barátságba kerültünk, az olvasmányaink is közösek voltak.
Mindenekelőtt tanítványok után kellett néznem, és volt öt tanítványom. Mindegyik gazdag gyerek, és mint egy kis polihisztor járkáltam az egyik fényes lakásból a másikba, hol németet, hol franciát tanítottam, azonban sok helyen nem láttam az igazi boldogságot meg harmóniát, amiről a ponyvákban olvastam, főképp Courths-Mahler könyveiben. S akkor lassanként abbamaradtak ezek az olvasmányok, és a kereskedelmiben felfedeztem magamnak Adyt.

 

A Déri Múzeum körüli sétatéren mutattak be nekem egy fiút, akivel nagyon jó barátságban kerültünk. Az apja akkor a Fonciere Biztosító Társaság egyik magas rangú tisztviselője volt, ő pedig a zsidó gimnáziumba járt. Eggyel feljebb járt, mint én. Helyes, magas, gesztenyebarna hajú, kék szemű s nagyon jólelkű ember volt. Jártunk ki a Nagyerdőre sétálni, de egy-egy csóknál több nem történt. Elkezdtük tervezgetni a jövőnket. Az érettségi után azonban már a numerus clausus érvényesült, és a szülei Brnóba küldték, vegyészmérnöknek készült. Sokat leveleztünk, és elhatároztuk, hogy majd összeházasodunk. Ő vitt közelebb a munkásmozgalomhoz, őt talán a fasizmus erősödése, a fajüldözés vitte oda, mint nagyon sok más zsidó értelmiségit.
Lacinak volt egy barátja, aki elkezdte sorolni, milyen gondok vannak a társadalomban. Mondom, hiába beszélnek maguk akármit, ha nem csinálnak semmit, akkor nem ér az egész semmit. Azt mondja: „Maga ezen tud változtatni, ha eljön a munkásotthonba.” Így tettem be a lábamat a debreceni munkásotthonba, ahol mindjárt beosztottak egy munkacsoportba. Először csak irodalmat, közgazdasági témájú munkákat tanultunk, azután kezünkbe került a Kommunista Kiáltvány, azt elemeztük. Marx Tőkéjének volt egy népszerű kiadványa, a Schönstein-füzetek. Emberi nyelvre lefordítva így Marx Tőkéjét tanulmányoztuk és Lenintől az Állam és forradalmat. Gyorsan rájöttem, hogy mi itt legális környezetben tiltott dolgokkal foglalkozunk. Aztán a Népszavára kellett előfizetőket szerezni, szociáldemokrata tagokat beszervezni. 1938-ban voltunk már akkor. A szociáldemokrata párt debreceni szervezetének vezetősége nagyon jól tudta, hogy mi itt nemcsak szociáldemokrata témákkal foglalkozunk, de falaztak nekünk. Ennek ellenére is hatott ránk a sztálini tétel, hogy a szociáldemokraták a burzsoázia ügynökei, mert lassanként kommunisták lettünk. Hittünk egy csodálatos szép világban, ahol minden ember egyenlő, ahol nem lesz sem fajüldözés, sem osztályüldözés, hanem szabadság lesz. Mi ezért dolgoztunk. Nem kaptuk meg az információkat, hogy a Szovjetunióban milyen borzalmak történnek, illetve a magyar sajtónak semmit nem hittünk el, amit a Szovjetunióról írtak. A koncepciós perekről, a Gulagról fogalmunk sem volt. Meg voltunk róla győződve, hogy minden hír, amelyik a Szovjetuniót bírálta, hazugság. Az iskolában nem vertük nagydobra, hogy a munkásotthonba járunk, de azért sejthettek valamit, mert sok mindent nyíltan kritizáltunk. Miután én bekerültem a munkásmozgalomba, Boriskát is beszerveztem, amit a szülei megtudtak, és rendszerint összepofozták. Mindhiába persze, mert Boriska vállalta az összes következményét annak, amit ott tanult.
A bevonulás a Felvidékre óriási propagandával járt és nagy lelkesedéssel fogadták, akárcsak később Erdélyt meg a Délvidéket.

 

 

Mi megbeszéltük akkor, hogy ezért majd nagy árat kell majd fizetnünk, de ezt csak a Népszava merte megírni, az is csak a sorok között. Mi megtanultunk a sorok között olvasni.
Továbbra is készültünk az érettségire, de 38-ban már háborús szelek fújtak. Az érettségi jól sikerült, csak számtanból volt kettesem. Mindenféle remény nélkül, de mindketten tovább akartunk tanulni. Azután elvált a sorsunk, mert Boriska, hogy megszabaduljon az otthoni balhéktól, elment Désre, Erdélybe, ahol rokonai voltak, és férjhez ment egy fogorvoshoz.
Érettségi után állásba mentem, egy redőnyüzem tulajdonosa vett fel. Klein Miksa nagyon adott a külsejére. Reggel, mikor bementem dolgozni, mindig bajuszkötő volt rajta, mert nem volt megelégedve a férfiúi díszével. Felgörgethető rolettákat gyártott, és volt vagy tizenöt ügynöke, akik járták az országot és adták el a rolettákat. Én reggeltől délutánig szállítóleveleket írtam, negyven pengő volt a fizetésem, nagyon kevés, de fix pont volt, hogy apámnak a húsz pengőt ki tudtam fizetni a lakbérért. Tanítványaim is voltak. A földszinti irodában dolgozgattunk. Egyszer csak Klein úr elkezdi mondani, hogy ő milyen boldogtalan, és ő nagyon szívesen adna nekem pénzt, hogy a szüleimet tudjam támogatni, de ennek az lenne a feltétele, hogy időnként eleget tennék az ő vágyainak. Felháborodva mondtam neki, hogy holnap már be sem jövök dolgozni. Azt mondja Klein úr:„Az elődje nem volt ilyen finnyás.” Azt, hogy otthagyom a munkahelyem, sokkal könnyebb volt elhatározni, meg odavágni mindent, mint megint ott maradni pénz nélkül. Akkor megint elkezdtem több tanítványt keresni magamnak, pénzre volt szükségem.
Arra gondoltam, hogy megpróbálok Párizsba menni. Akkor már nem lehetett útlevelet kapni, de a fejembe vettem, hogy kihallgatást kérek a rendőrfőkapitánytól. Valószínűleg megdöbbent egy ilyen szemtelenségen, de fogadott. Fölmentem, bár már a lépcsőn is a torkomban volt a szívem. Mondtam, hogy önök nem engedik, hogy tanuljak az egyetemen, és azért szeretnék útlevelet kapni, hogy kimehessek Franciaországba, hogy ott tanulhassak a Sorbonne-on. Végignézett rajtam, nem szólt egy szót sem, elővett egy cédulát, ráírta, hogy az útlevél kiadható. Madarat lehetett volna velem fogatni, ám mégsem tudtam utazni. A nyugati hatalmak látták a fasiszta veszélyt és látták, hogy itt milyen faji üldöztetésnek vannak kitéve a zsidó emberek, mégsem kaptam vízumot. Volt száz pengőm, fogtam magam, felmentem Budapestre a bátyámhoz. Gondoltam, hogy ott majd csak találok valami munkát.
Lajos bátyám az Izabella utcában lakott, egy nagy bérházban, egy Ausztriából idevándorolt asszony lakásában, egy udvari, lichthofra néző, kétszer három méteres cselédszobában. A berendezés egy szekrény volt, egy asztal és egy ágy. Kitörő örömmel éppen nem fogadott, de befogadott. A háziasszony behozott még egy vaságyat. Egy ágy tizenöt pengőbe került havonta, s a háziasszony – igazi pesti hiéna – kikötötte, hogy csak este hat óra után mehetek haza. Nem tudtam, hogy miért. Szeptember volt már, és én róttam a Körutat, majd leszakadt a lábam a fáradtságtól. Olvastam az újsághirdetéseket, mert el akartam helyezkedni, de mint kereskedelmi levelezőnek semmiféle reményem nem volt. Minden újsághirdetés azzal kezdődött, hogy őskeresztény munkatársat keresünk, és én ennek nem feleltem meg. Egyszer mégiscsak korábban mentem haza, dél körül. Be volt zárva az ajtó, és akkor jöttem rá, hogy ez a nő egy rókáról húsz bőrt nyúzott le, mert nappal kiadta a szobát alkalmi légyottokra.
Végül elhelyezkedtem egy kötő-szövő üzemben, ahol pulóvereket kellett összevarrni. Mivel én kétbalkezes voltam, ha ott maradok, a hideg vízre valót sem keresem meg. Úgyhogy ezt rövid úton otthagytam. Egy újsághirdetésre elhelyezkedtem egy pipakészítő üzemben a Révai utcában. Ott is egy Klein nevű főnököm volt. Pipákat készítettünk, Bruyer, Jondoluc pipákat, külföldről hozatták a nyersanyagot. Dolgozott ott tizennyolc segéd, s hárman voltunk, akik kikészítettük a pipákat. Semmiféle elszívó berendezés nem volt, ezek a segédek a csiszolástól úgy néztek ki, mint egy-egy óriási szürke egér. A főnök nagyon szerette az érettségizett lányokat, mert azoknak könnyű kezük volt, és csíkozás nélkül tudtunk lakkozni. Ezt nagyon szerettem csinálni, meg is tanultam a politúrozást.
Egyszer az utcán és összetalálkoztam egy volt osztálytársnőmmel, akivel együtt jártam a polgáriba, Sugár Irénnek hívták. Elmeséltem, micsoda szörnyű körülmények között lakom. Azt mondta, költözz hozzánk, s én hozzájuk is költöztem a Kertész utcába. Az öreg Sugár bácsi szabómester volt, a fiával együtt dolgozott. A felesége meghalt, két lánya volt, Irén és Magda. Mindkettő részt vett a mozgalomban.  Budapesten addig még nem kerestem meg a szociáldemokrata pártot, gondoltam, előbb legyen valami állásom. Irén mondta, hogy menjek vele a VI. kerületbe, s ott mindjárt bekapcsoltak a szociáldemokrata mozgalomba.
Hétvégeken a mozgalom volt vagy kirándulás, vagy valami más elfoglaltság. Részt vettünk röpcédulázásban is, meg az éjszakai illegális munkában. Eléggé nagy volt a kockázat, mert járőrök voltak, és voltak besúgói a rendőrségnek.
Debrecenben maradt édesapámmal, a feleségével meg a kislányukkal tartottam a kapcsolatot, segítettem őket anyagilag, a lakbért mindig kifizettem – tudtam, hogy másképp kilakoltatják őket –, noha nagyon keveset kerestem ebben a pipaüzemben, körülbelül ötven-hatvan pengőt, de mindig segített, hogy gépelnivalót kaptam. Például Vértes György színdarabját gépeltem munkaidő után. Mindig volt valami külön keresetem.
 Goldmann György, a csoportvezetőnk egyszer azzal állított elém, arra gondoltak, javasolnak az Országos Ifjúsági Bizottságba. Ez a szociáldemokrata párt keretein belül működő ifjúsági mozgalom volt, Ságvári Endre – akkor már az illegális kommunista párt tagja – vezette. Azt mondta, ez nagy megtiszteltetés, fogadjam el. Elfogadtam, s beállítottam a Conti utcába. Ságvári Endre éppen az Almássy térről jött, nagyon kedves fickónak láttam. Bevontak a munkába, de én semmihez nem értettem, alig néhány hónapja kerültem fel Debrecenből Budapestre. Azt mondták, foglalkozzam a kerületi ifjúsági csoportokkal. Azt sem tudtam, milyen problémái vannak a VI. kerületieknek, teljesen alkalmatlan voltam erre a feladatra. Ezt a közösséget is összekovácsolta a bajtársiasság meg a szolidaritás. Például, ha az egyiknek nem volt munkája, akkor összedobtunk egy kis pénzt, hogy legyen ebédrevalója.
Nem kötődtem senkihez Budapesten. Gellért Laci, a barátom, udvarlóm Debrecenben volt, időnként eljött meglátogatni. Aztán lecsukták az egész debreceni társaságot, a Margit Munkásotthonba járókat. Amikor hat hét vizsgálati fogság után elítélték őket, három év börtönbüntetést kaptak. Ez már 40 tavaszán volt. Gellért Lászlót büntetőszázadba küldték, és Ukrajnában fejezte be az életét mint aknaszedő. Óriási szerencsém volt, mert ha Debrecenben vagyok, engem is lebuktatnak. Amikor híre jött egy-egy lebukásnak, mindig megrettentünk. Belénk nevelték, hogy nem szabad köpni, ne legyél gyáva, és ne árulj be senkit. Ez volt az etikai kódexünk.
1940-ben egyszer Ságvári azt mondta, mit szólnál hozzá, ha megint visszamennél Debrecenbe, és a lebukások után újraszerveznéd az ifjúsági mozgalmat? Mondtam, hogy én erre eddig nem gondoltam, de ha ti kifejezetten kéritek, akkor hazamegyek. Pedig nem szívesen tettem eleget a kérésnek, mert már éppen kezdtem gyökeret verni Budapesten. Ságvári Endre három délutánt szánt rám, hogy elmondja, milyen feladataim vannak: „Újjászervezed az ifjúsági csoportot, mégpedig a nemzeti összefogás szellemében, mert most a fasizmus leverése a legfontosabb, és a szociáldemokratákkal jó kapcsolatot kell kiépítened. Neked biztos fog sikerülni, mert téged még a Pajor is szeret.” Pajor Rudolf a szociáldemokrata párt központjának egyik titkára volt. Sok kommunistát nem fogadtak el, mert voltak köztük amolyan véresszájú alakok, akiket nem szerettek, tudták róluk, hogy ultrabalosok. Ezek nagyon nagy kárt is okoztak. Azt mondta Ságvári: „Úgy kell dolgoznod, hogy beválasszanak a debreceni szociáldemokrata párt végrehajtó bizottságába, és téged bízzanak meg az ifjúsági mozgalom szervezésével és vezetésével.” Ezzel az útravalóval indultam haza.
 Otthon nagy boldogsággal fogadtak, különösen a kislány féltestvérem, Gizella. Egy kis megtakarított pénzem is volt, azt odaadtam apámnak, hogy legalább egy ideig, amíg nem lesz valami keresetem, ne szaporítsam a gondjait. A bátyám otthagyta a csaposságot, valamit javult is az alkoholizmusa, és egy uradalomban helyezkedett el, kulcsárfélének. Haza is adott valamennyi pénzt nagy ritkán. A szüleim ott laktak, ahol azelőtt. 1940 őszén hideg, nyirkos, esős idő volt, és egyetlen helyiséget, a konyhát fűtöttük, ott is főztünk. Én azonnal elmentem az iskolába, és a volt osztályfőnökömet kértem, ajánljon tanítványokat, mindjárt lett három tanítványom. Egy kicsit fel is lélegeztem, és utána beállítottam a szociáldemokrata pártba. Kovács János fogadott. Mondtam, hazajöttem és úgy gondoltam, ha Kovács elvtársnak szüksége van segítségre, én tudok gépírni, gyorsírni, segíthetek az adminisztrációban. Éppen erre van szüksége, mondta, de egy fillért se tudnak fizetni. „Nem azért jöttem, hogy fizessen, segíteni akarok.” Így másnap reggel már meg is jelentem ott. Összesen két-három helyiségük volt, összezsúfolva, abban volt az asztalosok, a szabók, a bőrösök szakszervezete. Summa summárum, lassanként elhelyezkedtem az irodában, sőt Kovács János elővette a tagsági kartotékokat, és odaadta, nézzem át, ki van elmaradva a tagdíjjal. Akkortól azzal voltunk elfoglalva, hogy végiglátogattuk az elmaradt tagdíjasokat. Engem vidékre küldtek, Balmazújvárosba, történetesen éppen Veres Péterhez. A kartotékrendszerből világosan lehetett látni, mennyien voltak úgynevezett pártoló tagok. Voltak olyanok, még nagykereskedők, sőt magas rangú állami tisztviselők is, akik komoly összegeket fizettek a szociáldemokrata pártnak. Voltak még iparosok, kereskedők. Mindössze öt képviselőjük volt a parlamentben, köztük Kéthly Anna, Peyer Károly és Buchinger Manó. A kartotékokból kiderült az is, ki az igazi szociáldemokrata és ki az, aki balra áll a szociáldemokratáktól. Akkoriban a fejemben volt az egész debreceni párttagság. Ez egy nagy-nagy bizalom volt, és nem is éltem vele vissza.
Megszaporodtak a gyűlések, értekezletek, összejövetelek, a szakszervezetek aktivizálódtak, és én arra is fizettem rá. A vezetőség annyira elismerte a munkámat, hogy valóban bevettek a végrehajtó bizottságba és megbíztak az ifjúsági mozgalom vezetésével. Akkor elkezdtünk szervezkedni azokkal, akiket nem csuktak le. Volt egy fegyvertényünk, 1942. március 15-én. A Történelmi Emlékbizottság példájára mi is meg akartuk ünnepelni március 15-ét, saját zsebből összeadtunk egy koszorúra valót, és este megkoszorúztuk az Aranybikával szemben lévő Kossuth-szobrot. Ságvári Endre adott egy nemzetiszín szalagot, és saját kezűleg festette rá: Magyar fiatalok a magyar szabadságért. A hatalom még ezt a szerény kis megemlékezést sem tűrte, másnap eltüntették a koszorút, úgyhogy a debreceni közönség nem is látta.
Az ifjúsági csoportból volt egy udvarlóm, Németi Józsefnek hívták. Először a testvérét, Jánost ismertem meg, aki korábban került a csoportba. Szűcssegéd volt. Egyszer odajött hozzám és azt mondta: „Irénke, van egy bátyám, de nem lehet vele szót érteni, mert csak szórakozni jár a barátaival, nem érdekli a mozgalom, pedig egy értelmes ember.” Ő egy aranykoszorús mesternél volt segéd, szabász. Mondom, hozd el egyszer a csoportba. Elhozta, megismerkedtünk, s valahogy mindig hozzám csapódott. Kért könyveket, az első verseskötetet én adtam neki. Munkáscsaládból származtak, az apjuk kövezősegéd volt. Debrecen külvárosában laktak, Csapókertben, egyszoba-konyhás lakásban, kertes házban. Azután nagyon megváltozott, részt vett a csoport munkájában, s ebből egy szerelem lett. A családja is befogadott, jártam hozzájuk. Nagyon szerettek engem.
 A bátyámat – aki egy uradalomban dolgozott – behívták munkaszolgálatra. De ő nem bírta a munkaszolgálatos dresszúrát, a fegyelmet, s megszökött. A piacon felismerte egy ismerőse, becsalta egy kocsmába, hogy fizet neki valamit, közben a felesége értesítette a katonaságot, azonnal megfogták és bevitték a Péterfia utcai laktanyába. Egyszer ebéd után egyedül voltam otthon, és megjelent egy rendőr. Kérdezte, itt laknak-e a bátyám szülei. Mondtam, én vagyok a testvére. Azt mondta, akkor este hat órakor jöjjön a Péterfia utcai laktanyába, a siralomházba, mert a bátyját mint katonaszökevényt agyon fogják lőni. A siralomház. egy cella volt, asztallal, székkel, egy üveg bor és egy pohár volt az asztalon. Mikor benyitottam, nem tudtunk megszólalni. A bátyám arcán láttam, hogy most már minden mindegy, nem kell beszélni. Nem szóltunk egy árva szót sem, csak akkor kezdtünk el rettenetesen sírni, amikor egymás nyakába borultunk és elbúcsúztunk egymástól. Este egyedül mentem el a temetésére, szétlőtt teste egy gyalulatlan koporsóban volt. Apámnak nem bírtam megmondani. Úgy halt meg, hogy nem tudta, mi történt a fiával.
Elég jó idegrendszert örököltem. Ha nem így van, lehet, hogy nem úszom meg ép ésszel, ami velem történt. Debrecenben a Libakertben laktam, egy kicsi szobában, egy idős vénlány lakójaként. Egyik reggel éppen fésülködtem, amikor beállított hozzám egy elegáns úr. Magas volt, szép kabát, bársonygallér, fekete keménykalap, fekete kesztyű, fekete ernyő. A következőt mondta: „Hivatalos személy vagyok és felszólítom, hogy számoljon be nekünk mindarról, amit a szociáldemokrata pártban tapasztalt.” Megijedtem, de azt mondtam: „Uram, mi legális párt vagyunk, nekünk képviselőink vannak a parlamentben. Mi csak olyan dolgokat csinálunk, ami megengedett. Egyébként is, Czerovszky úr, a Politikai Osztály vezetője állandóan kijár a munkásotthonba, és Kovács János, a párttitkárunk mindenről beszámol neki.” „Látom, hogy maga fanatikus, és azt is tudjuk, hogy kapcsolata van Ságvári Endrével. Két hét múlva visszajövök, akkorra döntse el…” „Semmit nem tudok mondani, amit önök nem tudnak.” „Mi majd eldöntjük, hogy fontos dolgot mond-e vagy sem. Tudja, mi román módszerekkel vallatunk…” Ezzel otthagyott. Így, ezzel a tudattal éltem másfél évig, hogy a kémelhárítás be akar szervezni. Mindig vártam, mikor fog kopogtatni, és mikor csuknak le. Úgyhogy amikor a rendőrség izgatásért letartóztatott, megkönnyebbültem, hogy csak erről van szó.
Aktivizálódott a társaság, és a bőrösök összejöttek egy szakszervezeti gyűlésre. A végrehajtó bizottság engem és Holló Jánost küldött ki, hogy szólaljunk fel. Ott volt valaki a rendőrségtől is, aki végighallgatta a gyűlést. Holló János egy szélesebb horizontú külpolitikai tájékoztatást tartott, én pedig arról beszéltem, milyen rettenetes a háború –akkor már jegyre adtak mindent, drágaság volt, és ez a munkásokat sújtotta elsősorban –, s hogy nekünk semmi keresnivalónk nincs Voronyezsnél. Akkor a rendőrségi küldött feloszlatta a gyűlést. 1944. február 5-én irtózatosan fájt a fogam, bementem a munkahelyemre, és mondtam a titkárnak, hogy megyek az OTI-ba, mert elviselhetetlenül fáj. Egyszer csak megérinti a vállam valaki. Hátranézek: hát a ragyás képű Derecskei volt, a Politikai Osztály egyik detektívje. Azt mondja, kövessem. Bevitt a rendőrségre, és letartóztattak. Holló Jánost is letartóztatták, de vele nem találkozhattam. Este – csak járkáltam vég nélkül a cellámban – adták be a zuppát, a köménymagos levest. Hozzá sem nyúltam. Másnap reggel egy kihallgatóhoz vittek föl, egy tagbaszakadt, kigyúrt, birkózóbajnok külsejű pasashoz. Azzal kezdte: „Na, jó volt a leves? Voltak itt már nagyobb urak is, mint te vagy.” Ez engem vérig sértett, meg az is, hogy letegezett. Elfogott a méreg, és azt mondtam neki: „Még lesznek is.” Erre minden, ami trágár kifejezés, az elhangzott. „Képviselő akarsz lenni a Szovjet-Magyarországon?” És ütött, ahol ért. Nekiestem a falnak, rettenetes volt, de semmit nem vallottam be. Mit vallhattam volna be? A rendőrtiszt hallgatta a felszólalásomat. Másnap már lefoglalták a szociáldemokrata párt tagnyilvántartását, a kartotékokat, s elkezdtek vallatni, hogy ez kicsoda, meg az kicsoda, az miért fizet többet, az miért kevesebbet? Elhatároztam, akármi történik, én senkit nem fogok lebuktatni. Meg fogom mutatni, ki az igazi kommunista. Ez tartotta bennem a lelket. Akármit csináltak, én csak azt mondtam, hogy mi csupán legális munkát végzünk. Belőlem semmit nem húztak ki. Mondtam magamnak, ha ezt kibírtam, akkor mindent ki fogok bírni. Gyalog kísértek át az ügyészségre, az emberek jól megnéztek az utcán, mert mögöttem jött a smasszer, puskával. Ott is magánzárkába raktak. Még a legrondább időben is volt mód emberségre. Két foglárnő volt. Az egyik egy vadorzó, durva ember, s ahol csak lehetett, megkeserítette az életemet. A másik rendes nő volt. Meleg vizet hozott, behozta az újságot, könyvet, hogy olvassak. Borzasztó rossz volt abban a cellában, és piszokul hideg, mert nem fűtöttek jól. Egyszer kinyitja a cellaajtót, és nevetve mondja, ide figyeljen, mondja meg a Németi úrnak, ha magának máskor krémest hoz, ne a krémesbe tegye a levelet, mert majd beletört a fogam. Odaadom én ezt magának anélkül is. Borzasztóan megörültem, míg a levél tartalmát meg nem ismertem. Az volt benne, hogy a németek 1944. március 19-én megszállták az országot. Másnap volt a tárgyalásom.
Azt kérdezték, amit a rendőrségen is kérdeztek, és én mindent tagadtam. Azt mondtam, legális módon vettem részt egy ilyen gyűlésen. Izgatás miatt folyt ellenem az eljárás, ez enyhébb fokozat, mint a kommunista szervezkedés Lehívatott az ügyész, azt kérdezte, mit gondolok, mennyit fog adni. Mondtam, úgy gondolom, semmit, mert nem csináltam semmi olyat, ami törvénybe ütköző, felmentenek, vagy maximum három hónapra gondolok. Mondta, akármennyit adok, maga fellebbezze meg, és én a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezem. A nyilvános tárgyalás délután három órára volt kitűzve, és ott volt a társaság. Az ügyész egy olyan vádbeszédet tartott, hogy azt hittem, ezután már csak az akasztás jöhet – hogy az ilyeneket ki kell irtani a társadalomból, meg ehhez hasonlókat –, de a legnagyobb megdöbbenésemre a Kúria ítéletéig szabadlábra helyezett. Még aznap szabad is lettem. Gyönyörű, napsütéses tavasz volt, és Németi Jóska várt a börtönkapuban. Mondta, hogy haza ne menjek, mert kerestek a lakásomon és a szüleimnél, egyrészt a Gestapo, másrészt a „def”, a defenzív osztály. Úgyhogy a szüleihez vitt haza. A konyhában volt egy vaságy, én ott táboroztam le, a család többi tagja pedig bent aludt a szobában.
Néhány nap múlva azt mondta nekem Jóska édesanyja, lelkem, én itt hagynám magát, akár a világ végéig is, de fel fognak jelenteni az utcában, nincs biztonságban. Akkor Jóska keresett nekem egy másik helyet. Az új lakhely Béres András kőművesnél volt, akit a defenzív alosztály éppen lecsukott. A felesége otthon sírdogált szegény. Gondolták, hogy éppen ott nem fognak keresni. Engem borzasztóan bántott, hogy bajt hozok arra, aki befogad. Négy nap múlva Jóska nagybátyja, egy kövezőmester fogadott be, Deák Józsefnek hívták. Nagy szociáldemokrata volt, vagy tizenöt-húsz segéddel dolgozott. Ott biztonságban éreztem magam, fellélegeztem.
Megtudtam, hogy az édesapámat, a családomat, a kishúgomat is gettóba zárták. A kefegyári házaspár az udvarból el akarta kérni a kishúgomat a szüleimtől, falura viszik, hogy ne kerüljön a gettóba. De azt mondta az apám, hogy amit az Isten rendel, annak kell történnie, és Gizella velünk jön. Ha ma élne, akkor körülbelül hatvan év körül lenne, és lenne egy lánytestvérem.
Németi Jóska megint keresett egy másik helyet. Egy cipészsegéd lakásába vitt el, akinek gyerekük nem volt, a felesége a kefegyárban dolgozott. Ők reggel elmentek dolgozni, és rám zárták az ajtót. Egy napon megjelentek a detektívek, benyomták az ajtót, és bevittek a rendőrségre. Németit is lecsukták, elinternálták Garanyba. Lehet, hogy valakinek elmondta, hol rejteget.
Autóba tuszkoltak, és úgy vittek be, végig a Péterfián. Szép május vége volt, s ugyanoda kerültem, ahol már egyszer voltam. Becsuktak huszonöt hivatásszerűen prostitúcióval foglalkozó nő közé. Én ettől irtóztam, rosszul éreztem magam. Szerencsém volt, mert a rendőrségen volt egy kapitányi rangban lévő ember, akinek valami zsidó beütés lehetett a családjában, s leváltották magas beosztásából. Most tyúkperekben ítélkezett, s nem volt gépírónője. Úgyhogy feljártam hozzá gépírni. A külvilágról némi ismereteim keletkeztek ott. A detektívek valamelyest szolidarizáltak velünk, mert németek randalíroztak Debrecenben, és ezek önérzetét is bántotta, hogy másodrendű emberek lettek a németek mellett. Megkérdezték, van-e valamilyen kívánságom? Mondom, tessenek egy másik cellába vinni, mert nagyon szenvedek ezektől a hölgyektől. Megtették, egy magánzárkába csuktak, onnan mentem fel naponta dolgozni a kapitány úrhoz. Örültem, hogy ott vagyok a rendőrség óvó keze között, azt gondoltam, milyen jó, itt kihúzom a háború végéig. De nem húzhattam ki, mert jött egy olyan rendelet, hogy azokat, akiknek nincs hivatalos ítéletük, internálni kell. Így elvittek Sárvárra, ami nem is internálótábor volt, hanem gettó, egy Auschwitz-előkészítő. Talán mert zsidó voltam, nem Garanyba vittek, ahol a keresztény politikai foglyok voltak, hanem bevágtak Sárvárra, a gettóba.
Mindenféle ember volt a gettóban, nyomorék, beteg, egészséges, halkereskedő, ékszerkereskedő, egyszóval az egész társadalom. Én mindjárt barátságot kötöttem egy korombeli lánnyal, Hacker Magdának hívták, egy szombathelyi orvos lánya volt, és zongoraművésznek készült. Milyen naivak és tudatlanok voltunk: fogalmunk nem volt róla, mi vár ránk. A többiek sem voltak rá felkészülve. Én még ezzel az élettel is kiegyeztem. Sütött a nap, csodálatos levegőn voltunk, és élveztem, hogy szabadon mászkálhatok, legalább a táborban.
Június közepe lehetett, reggel óriási ordítozás volt: jönnek a csendőrök. Mindenki szedelőzködjön, csomagolja össze a motyóját, mert indulunk az állomásra. Aki beteg volt, azt az egészségesek hurcolták, csecsemőt, beteget, rokkantat és bénát, mindenkinek útra kellett eredni. Az utcán nagyon sok lesütött szemű embert láttam, akik nem néztek ránk. Volt olyan is, akinek a gyűlölettől eltorzult az arca. Gondolták, végre megszabadulunk tőletek. Azután bevagoníroztak bennünket egy tehervagonba – mintha egy forró skatulyába zártak volna be nyolcvan embert. Nem lehetett leülni, és csak akkor jutottunk egy kicsi lélegzethez, amikor elindult a vonat, és egy kis huzat keletkezett. Így hurcoltak bennünket étlen-szomjan. Nem vettek tudomást az emberi szükségletekről sem. Egy nap és egy éjszaka után állt meg a vonat, akkor adtak egy kis vizet, s lehetővé tették tíz-tizenöt percre, hogy kitakarítsuk a szerelvényt. Mellém szegődött egy fiatalember. Kérdezem, hova megyünk. Azt mondja: Auschwitzba. Mondom, mi az az Auschwitz? Koncentrációs tábor. Miféle tábor? Megsemmisítő tábor. Ezt nem mertem senkinek se elmondani útközben, mert gondoltam, nem csinálok pánikot. Megérkeztünk, a rámpákat leszedték, a vasrudak csörgését lehetett hallani és óriási ordítozást, hogy mindent ott kell hagyni a vagonban, majd jön egy autó, és az elviszi a málhát.

 

 

Négyes sorokban érkeztünk a láger kapujához, ahol egy SS-tiszt volt. Honnan tudtuk volna akkor, hogy ő Mengele? Egy sétapálca volt a kezében, és mutatta, hogy ki megy jobbra és ki balra. Nem derült ki, hogy miért válogatja szét az embereket. Mögöttem jött egy nő az édesanyjával, s amikor Mengeléhez ért, az mondta neki, hogy a mama arra menjen. Majd autó jön érte, és elviszi. A nő belenyugodott, és mentünk tovább. Láttuk a feliratot, hogy Arbeit macht frei. Bementünk egy óriási fürdőhelyiségbe, csupa tusoló volt. A német tisztek nézték, ahogy levetkőzünk. Ez borzasztó élmény volt, és akkor mindenkit szőrtelenítettek. Levágták a hajamat kopaszra. Ettől kiborultam, megállíthatatlanul zokogni kezdtem. Mit tudtam én, hogy még több sírnivaló is lesz? Azután megfürödtünk, és mindenféle kacatokat adtak. Nekem egy szoknya, egy pizsamakabát jutott meg egy klumpa. Mikor kijöttünk, ott már volt a Sonderkommando, így hívták a különleges kommandót. Ezek lengyelek voltak, csíkos rabruhában. Akkor azt mondja a nő, aki elvált az anyjától, hogy mikor hozzák már az édesanyámat? „Ő már fent van, füst lett belőle!” – mondta valaki. Azt hittük, megbolondult, és még mindig nem sejtettünk semmit. Elmondta, hogy van krematórium is, odaviszik az öregeket és a betegeket, a gyerekeket. Ott ugyanolyan tusolóhoz hasonló rózsák voltak, csak abból nem víz, hanem gáz jött. De ezt csak később tudtuk meg. Akkor elvittek bennünket egy fából ácsolt blokkba. Én a 31-es blokkba kerültem. Egy óriási fabarakk volt, emeletes priccsekkel, két vagy három emelet. Én a földszintre kerültem, és mint egy liszteszsák, elterültem, és elaludtam, mint akit agyonvertek. Hajnalban óriási ordítozásra ébredtem, hogy: „los, schnell”, gyorsan, s elindították a társaságot az Appelplatzra, tehát a díszszemlére, mi így hívtuk. Háromezer nő volt ott. Volt egy foglyokból kiválasztott nő, a Lageraltester, szlovák volt, ő kommandírozott bennünket, hogy kell állni, amikor jönnek a németek. S akkor hajnali két órától tíz óráig kellett ott álldogálni, étlen-szomjan, megvárni, amíg a Lagerführer meg az Aufseherin, a német felügyelőnő megszámolta ezt a szerencsétlen társaságot. Azután hozták az ennivalót: két deci feketekávét, cukor nélkül és egy darab fekete kenyeret. Ez volt a reggelink. Utána szélnek eresztettek bennünket, mindenki azt csinált, amit akart. Mászkáltak, sokan bementek a barakkba. Én nem, én élveztem a levegőt. Mindig mászkáltam, amikor lehetett, és Ady-, Petőfi-, József Attila-verset mondtam magamban.
Július elején egyszer kiállítottak bennünket megint az Appelplatzra, és elkezdték szelektálni az embereket. Akit megérintettek egy bottal, annak előre kellett lépni. Megtudtuk, hogy aki előrelépett, azt munkára fogják vinni. Én is közéjük kerültem, mert még elég jó húsban voltam, még nem mentem tönkre. Akkor kitört a botrány, mert akik ott maradtak, elkezdtek sírni, hogy ők is jönnének dolgozni. Rettenetesen megrémültek, hogy aki nem alkalmas munkára, azt biztosan elviszik a gázkamrába. Bevagoníroztak és elvittek bennünket Gleiwitzbe (Gliwice). Ebben a lengyel városban volt a Farben Industrie egyik leányvállalata, ahol hadianyagot gyártottak.
Auschwitz után paradicsomi állapotba kerültünk, mindenkinek külön ágya volt, fehér lepedővel letakarva, elvágólag beágyazva. Kaptunk fehérneműt, csíkos lágerruhát. Este hoztak lágerkaját: két deci feketekávét meg egy darab fekete kenyeret. Reggel öt órakor volt ébresztő, bevittek bennünket az üzembe. Ez egy puskaporgyártó üzem volt, nekem például az volt a dolgom, hogy odaállítottak egy trichter, egy kavaró mellé, s a huszonöt kilós szénporos zsákot bele kellett öntsem a trichterbe, és jobb kézzel le kellett kavarnom. Ezt kellett tizenkét órán keresztül csinálni. Az egész arra ment ki, hogy ameddig bírja a társaság, bírja, aki már kidőlt, azt szelektálják, viszik vissza Auschwitzba vagy a gázkamrába, és hoznak friss munkaerőt. Borzasztó nehéz meló volt. Az elején arra gondoltam, hogy talán egy fél évig kibírom, de rájöttem, ha nem kapok segítséget, akkor talán még egy hónapig sem..
A francia hadifoglyok a városban voltak, ők szabadabban mozoghattak, vásárolhattak, és hadifoglyoknak kijáró kosztot kaptak. Jöttek az üzembe dolgozni, egynéhányan kifogtak valakit, és mindig a zsebükbe csúsztattak valami ennivalót. Egy helyes, jóképű francia fiú, csak annyit tudok róla, hogy Jacques-nak hívták, nekem is a mindennap a zsebembe csúsztatott két szelet kenyeret, közöttük valami felvágottal. Megettem, s valahogy így bírtam ki ezt a munkát. Ez eltartott nyártól 1945 februárjáig.
A szobatársaim lengyelek, franciák és csehek voltak. Magyar talán egy vagy kettő volt közöttük. A kápó egy lengyel nő volt, és méltó tanítványa volt a németeknek.
Egyszer megint őrületes ordításra lettünk figyelmesek. Mindenki szedje a cuccát, a raktárt kiürítették. Megint szerencsém volt, egy lengyel fiatalember osztogatta a raktárban felhalmozott ruhákat. Kaptam egy jó télikabátot, egy bakancsot és egy remek sínadrágot. Megint bevagonírozták a társaságot, nyolcvanan vagy kilencvenen összezsúfolva, és elindították. Azt mondták, Drezdába megyünk, ott fogjuk folytatni ezt a munkát. Így hurcoltak bennünket napokig, étlen-szomjan. Egyszer megállt a vonat. A prágai vasútállomásra érkeztünk, egy tüntetés kellős közepébe. A cseheket szívembe zártam, mert azt kiabálták: „Tartsatok ki, már nem sokáig tart!” Almát dobáltak meg kenyeret, és az SS-ek nem mertek közéjük lőni, mert akkor már a háború vége felé tartottunk. Ez egy olyan tett volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
Egyszer az a gondolat született meg néhányunkban, hogy ki kell ugrani a vonatból. A tehervagonnak van egy lépcsője, olyan, mint egy nagy szemétlapát. Kimásztam oda, nagy lendülettel beleugrottam az árokba, s belehengeredtem. Két lövés dördült utánam, de egyik se talált. Szerencsésen megúsztam, nem tört el semmim, s elkezdtem bolyongani. Egyszer egy falu tűnt fel előttem. Később tudtam meg, hogy ez Prágától húsz kilométerre van, Benešov. Bekopogtam egy családi házba, kijött egy férfi, rámutattam a lágerszámomra. Azt mondja: „El foglak rejteni, de itt nincs elég hely nálunk, elviszlek az anyámhoz.” S akkor elindultunk, megálltunk egy kapu előtt. „Várj meg, megbeszélem a családdal.” Egy SS-pasassal lépett ki, gyorsan elcsíptek, bevittek a rendőrségre. Már ott láttam a társaimat. Az egyiknek eltört a lába, nem mindenkinek sikerült az ugrás. Nyomorult társaság volt, ellátatlanul. Mikor a németek elmentek, a cseh rendőrök végtelenül rendesek voltak. Meleg vizet hoztak, valahonnan kenyeret, kávét szereztek, s akit tudtak, elláttak.
Másnap reggel teherautóra raktak, és elvittek bennünket Prágába, a Pankrácba, a hírhedt börtönbe, s ott a falhoz állítottak. Aki nem tudott állni, letérdeltették. Golyószórós SS-katonák voltak mögöttünk, és egyenként kihallgattak bennünket. Akkor már nem végeztek ki a németek. Azután Theresienstadtba, a Kleine Festungba vittek, amelyet a Gestapo börtönnek rendezett be. Be se írtak, senki nem törődött velünk. Két vaskapu között lévő cellába raktak, ahol csak egy szalmazsák volt, egy angol vécé és egy vízcsap. Végigfeküdtem a szalmazsákon, és elaludtam. Egy vagy két nap múlva fölébredek, és kérdem a mellettem lévőtől – egy francia lány volt, Madeline-nek hívták –, hogy mikor kapunk enni. Semmikor, mondja. Ma vasárnap van, hungertag, tehát éhezési nap. Rájöttünk, hogy büntetésből halálra akarnak éheztetni. Vasárnap hungertag volt, hétfőn két deci feketekávé és egy kis darab kenyér, szerdán csak répaleves. Pénteken hungertag, szombaton megint leves. Ez így ment, csak minden második nap kaptunk enni. Az emberi szolidaritás azért megmentett bennünket, mert voltak ott kommunisták, baloldali érzelmű emberek, és valószínűleg lepénzelhették a kommandantét, aki az ennivalót szállította nekünk. Mindegyik levágott egy kis darab kenyeret a sajátjából és nekünk adta. Minden morzsát elosztottunk, így éltünk négy hónapig. Tizenketten maradtunk életben. Harmincnyolc kiló voltam, amikor szabadultunk. Ez olyan volt, mint a mesében. 45. május 5-én egy kerek képű, mosolygós vöröskeresztes cseh orvos jelent meg, és azt mondta: „Lányok, mehettek haza.” Persze csehül. Kinyílt a börtönajtó. Nem lehet elmondani, mit jelentett ez. Egy orgonával felvirágozott autóbuszra ültettek, így vittek be bennünket Prágába, egy szállodába. Én egy szobába kerültem, egyedül.
Nagyon kellett vigyázni az evéssel. Sokan azért haltak meg, mert nem bírtak mértékletesek lenni. Én ösztönösen vigyáztam az ennivalóval, és nagyon lassanként kezdtem el enni. Egy kicsit föltápláltak ott bennünket. Egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy nem jövök haza, pedig lett volna lehetőségem. Madeline, aki a börtönben mellettem feküdt a szalmazsákon, hívott: „Gyere velem Párizsba, mi minden segítséget megadunk neked. Beiratkozhatsz a Sorbonne-ra, és minden nagyon jó lesz.” Az apja a Wagon Lits vezérigazgatója volt. Mondtam neki, hogy nem megyek. „Miért? Mi köt téged Magyarországhoz?” „Tudod, Madeline, vannak olyan szavak, amelyeket én csak magyarul tudok megérteni.”
Azután elindultam haza, gyalog az országúton, ahelyett, hogy csatlakoztam volna valamelyik fogolycsoporthoz. Semmi félelem nem volt bennem, pedig még puskaropogást is hallatszott. A bakancs kezdte feltörni a lábam, és leállítottam egy teherautót, egy szovjet katona ült benne. Intett, hogy üljek be mellé. Elkezdett volna beszélgetni, de én egy szót sem tudtam oroszul. Talán annyit, hogy köszönöm. Megmutattam neki a lágerszámomat. Amikor lerakott, adott egy darab kenyeret meg egy nagy darab szalámit az útra. S akkor bandukoltam tovább az országúton. Észre sem vettem, mikor léptem át a magyar határt. Megérkeztem Sopronba, felültem a vonatra. Egy büdös fillérem nem volt, de ki törődött akkor a pénzzel? Mindenki úgy utazott, ahogy tudott.
Mikor megérkeztem Budapestre, a Nyugati pályaudvarhoz, földbe gyökerezett a lábam: mindenütt romok… Elkeseredtem, lesz itt egyáltalán élet? Egy falon azt olvastam, hogy MADISZ, de fogalmam sem volt róla, mit jelent. Gyalog mentem a Nyugatitól a Kertész utcáig, ahol Sugár bácsiéknál laktam. A ház állt, de a lakói mind elpusztultak. Csak a két lány maradt életben, Irén és Magda. Sugár bácsi meg a fia Auschwitzban pusztultak el. Hova menjek? Fogtam magam és felmentem a MADISZ-ba – megtudtam, hogy az a Demokratikus Ifjúsági Szövetség, és járnak Debrecenbe is. Egy kicsi cédulát írtam Németi Józsefnek, hogy ha még érdemes, hazamegyek. Nem akartam, hogy lekötelezve érezze magát. Egy pár nap múlva már kaptam is az üzenetet, hogy siessek haza!. Úgyhogy szépen elindultam Debrecenbe.
Az állomáson a vőlegényem édesanyja várt. Igazi munkásasszony volt, aki osztotta a fiai elveit, egy aranyos, rendes asszony, anyám helyett anyám. Nagyon szerettem. „Lelkem – mondta nekem –, Jóska nem tudott jönni, valami gyűlésre kellett neki menni.” Csak később találkoztunk otthon.
Amerre a szem ellát, mindenütt csak romok voltak, még a Nagytemplom is erősen megsérült. Nem volt kenyér, cukor, olaj, azt is jegyre adták. Az udvarban, ahol a vőlegényem lakott, összeszaladt az egész társaság és nagy ovációval fogadtak. Ki egy pár szem kockacukrot hozott, ki egy kis szalonnát. Ők már tudták, amit én még nem, hogy az egész családomat kiirtották. Az egyik bátyámat mint munkaszolgálatos szökevényt agyonlőtték, a másik Ukrajnában pusztult el aknaszedés közben. Az apámat, a mostohaanyámat, a kishúgomat elvitték Auschwitzba, s onnan nem tértek vissza. Senkim a világon nem maradt a vőlegényem családján kívül.
45 júniusában házasodtunk össze, ahogy hazajöttem. Éppen el tudott jönni valamilyen értekezletről, két tanút fogtunk, elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, Németi mama főzött valamit, megebédeltünk és mindenki ment a dolgára. Két mozgalmi feladat között házasodtunk össze, s ezt teljesen természetesnek tartottuk.
Apám lakásában semmi sem maradt meg, az én lakásomból, a Libakertből is mind széthordták a könyveimet, egyetlen bútordarabom nem maradt. Úgyhogy Németiéknél a konyhában egy vaságyon foglaltam el a helyem. Pár nap múlva elmentem a városházára és megkerestem a polgármestert, Végh Dezső bácsit, aki kiutalt nekem a Péterfia utcán egy kétszobás, félig romos lakást, ami üresen állt, az elhagyott javak kormánybiztosa pedig kiutalt egy ágyat és két fotelt. Ez lett a lakásom. Néhány nap múlva azon vettem észre magam, hogy nyakig vagyok az országépítésben.
A férjem a MADISZ-ban dolgozott, szervezőmunkát végzett. Én is rögtön bekapcsolódtam a mozgalmi munkába. Legelőször is elmentem egy szakszervezeti gyűlésre. Ott mindenkivel találkoztam, Kovács Jánossal is. Rögtön feltették a kérdést, hova fogok beiratkozni. Mondtam, hogy a kommunista pártba, de a barátság azért köztünk megmarad. Ott volt a kommunista területi titkár is. Nagyon örülök, hogy hazajöttél – mondta nekem –, a városi pártbizottságon fogsz dolgozni, kádervezető leszel. Nekem halvány fogalmam sem volt róla, mi az a kádervezető, azt sem tudtam, mi a káder. Mondom: „Én tanulni szeretnék, az orvosi egyetemre szeretnék menni.” – „Mi az? Meg akarsz szökni az osztályharc elől?” S ezt olyan hangsúllyal és mimikával közölte, hogy még el is szégyelltem magam. Ha mindenképpen ezt akarják, mondtam, elvállalom. Azután elváltunk, és végigsírtam az Arany János utcát, ott volt akkor a városi pártbizottság, s ott valahogy elmúlt a szorongásom. Egy nyüzsgő, nagyon kedves társaságot találtam.
 A párttitkárt Balogh Elemérnek hívták, magyar szakos tanár volt, és nagyon megörült nekem. Először is gyűlésekre kell járnod – mondta a nekem –, meg cukrot, olajat kell szerezni a nyilastelepi embereknek. Akkor mindenkinek szociális munkát kellett végezni, vagy a romeltakarítást segíteni. Nagyon tetszett, hogy volt ugyan egy titkárnő, de nem volt bejelentkezés, ott mindenki jött-ment, Elemér állandóan intézkedett, jegyzetelt. Hallom, mondta, hogy férjhez mentél. Hol laktok? Mondom, hogy egy romos házban, a Péterfián. A fenébe! Gyertek hozzánk, nekünk van egy háromszobás lakásunk a Sas utcában, de mi a fenének kell nekünk három szoba? Elférünk mi ott négyen is. A felesége Kutrucz Gizella, egy olvasott, művelt parasztlány volt, a Szabad Szónak dolgozott. – Biztos, hogy Gizellával nagyon jól ki fogtok jönni – mondta Elemér.
Ez egy főúri lakás volt, amelynek elmenekült a gazdája. A táncteremnek is beillő nagy szoba lett a mienk, az övéké a másik kettő. A konyha, a fürdőszoba közös volt, de nem volt magányszükségletünk, mindig sülve-főve együtt voltunk. Állandóan gyűlésekre jártunk. Gyűlésről ki, gyűlésre be. Magyaráztuk az embereknek, hogy lesz magyar újjászületés.
Azt gondoltuk, hogy a 45-ös választásokon Debrecenben nagyon mi fogunk győzni. A kommunista párt gyűlésein mindig rengetegen voltak, és nagy volt a lelkesedés. Ám a debreceni kommunista párt elég rosszul szerepelt, a kisgazdák több mint negyven százalékot kaptak, a kommunista párt tizennégy százalékot. De mi nem törődtünk különösebben ezzel. Mert mit vesztettünk mi? Semmiféle hatalmunk nem volt. Végeztük továbbra is, főleg a szociális munkát meg az agitációt. Ha nem volt olaj, akkor nekünk sem volt. Emlékszem rá, hogy fél liter olajjal majdnem egy hónapig főztem.
Akkor jelöltek országgyűlési képviselőnek. Ebből azután szerencsére nem lett semmi. Akkor már megyei nőfelelős voltam, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének az elnöke Debrecenben. Ebbe a munkába is belevetettem magam.
Aztán az MNDSZ-t ott kellett hagynom, mert a férjemet megválasztották a debreceni pártbizottság városi agitprop-felelősének, azután párttitkárának. Ez összeférhetetlen volt, és más beosztást kellett, hogy kapjak. Az Aranybikában a 47-es választások előtt volt egy gyűlés, ahol én is felszólaltam. Másnap kaptam egy táviratot, hogy menjek föl a pártközpontba. Révai Józsefnéhez kerültem, ő volt a párt nőbizottságának az elnöke. Hallotta a felszólalásomat, mondta, és azt javasolta, hogy legyek én a nőinstruktor. Ez a nőinstruktorság egy elmebaj volt. Azt jelentette, hogy öt megyébe kellett utazgatnom, állandóan úton voltam. Az életem nagy részét szállodában és a vonaton töltöttem.
1948-ban aztán eljöttünk Debrecenből. A férjemet áthelyezték Berettyóújfaluba, Bihar megye első titkára lett. Engem három hónapos pártiskolára Szegedre küldtek. Délelőttönként előadásokat hallgattunk, este nyolcig szemináriumok voltak. Tanultunk magyar történelmet is, általában Andics Erzsébet műveiből. 45 után még nem volt értelmisége a pártnak, gyorstalpaló módon kellett értelmiséget nevelni. Túzottnak és hamisnak tartottam azonban, ahogy a kommunista párt szerepét beállították. Én, aki átéltem a Horthy-időket mint illegális párttag, pontosan tudtam, hogy nem voltak olyan tömegkapcsolatai a kommunista pártnak, mint ahogy ott beállították. De ennek akkor nem lehetett hangot adni. Nagyon kemény kaszárnyaszellem volt, és még a vasárnapunk is le volt foglalva, mert akkor Szabad Nép agitációra kellett menni. Vittek bennünket színházba, moziba is. Hadrendben felsorakoztunk és mozgalmi dalokat énekelve vonultunk végig Szeged utcáin. A szegediek nem nagyon örültek ennek a látványnak. Három hónapig nem lehetett hazamenni. Nagyon kemény élet volt, ennivalóval sem nagyon kényeztettek el bennünket. Akkor volt másfél éves a kisfiam. Sárika, egy balmazújvárosi leányzó vezette a berettyóújfalui háztartásunkat, gondozta a kisfiamat. Alig vártam, hogy vége legyen az iskolának, és mehessek haza. Egyszer csak azt mondták, hogy jó tanulmányi eredményem elismeréseként pártiskolai tanárnak neveznek ki a három hónapos iskolára. Pártiskolai tanár lettem. A családom Berettyóújfaluban lakott, és én Debrecenben egész héten ott voltam a pártiskolán, és ugyanazt csináltam, amit velünk csináltak, tehát reggel hattól este tízig történelmet tanítottam. Úgy lett vége az iskolának, hogy a férjemet áthelyezték Bajára. Bács-Bodrog megye első titkára lett, s akkor mi elköltöztünk Bajára.

 

Baján nem sok sót ettünk meg, talán egy évig voltunk ott. 1950-ben Kecskemétre, az új megyeszékhelyre kellett költözni. Ekkor alakították ki Bács-Kiskun megyét. Szőlős megye volt, ez volt a tragédiája: a szőlő után ugyanis ötszörös begyűjtési kvótát kellett teljesíteni. A parasztoknak jóformán semmi nem maradt, még vetőmagra sem. Szörnyű helyzet volt. Egyszer Rákosi lejött Kecskemétre, és a férjem kérte a munkatársait, hogy szerezzenek egy darab kenyeret Bácskából; a híres búzatermő vidék kenyere már korpával meg répával volt keverve. Meg akarta mutatni Rákosinak, hogy egy kicsit lazítson ezen a présen. Gyanútlanul elmondta, hogy Rákosi elvtárs, kellene valamit segíteni, mert ezt nem bírják a parasztok, még vetnivalójuk sincs.

 

 

Rákosi hallgatta, hallgatta, elsötétült a tekintete, és a maga joviális modorában azt mondta: „Tudja, barátocskám, nálunk a Szovjetunióban azok az elvtársak, akik az ellenséges rádiót hivatalból hallgatták, nagyon derék elvtársak, de akár akarták, akár nem, az ellenség befolyása alá kerültek, és időnként le kellett őket váltani. No, Isten megáldja!” Még megveregette a vállát is ennek a megdöbbent embernek. Ilyen idők voltak. Akkor még nem lett következménye, ellenben nagyon odafigyeltek a Jugoszláviával határos Bács-Kiskun megyére. 52-ben, a Központi Bizottság határozatában ki is jelentették, hogy Németi József, Bács-Kiskun megye első titkára elmulasztotta a kötelező éberséget.
Kecskeméten tehát a hathetes pártiskola igazgatója lettem, majd piárosként kezdtem dolgozni. Akkor már tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. Akkor már üresek voltak a boltok, nem lehetett kapni semmit, még krumpli is csak alig volt. Mi is ugyanúgy éltünk, mint más, nem voltunk kivételezettek. Ha nem volt hús, nekünk sem volt, ha nem volt liszt, nekünk sem volt. 25-ére már rendszerint elfogyott a pénzünk, pedig nagyon puritán életet éltünk. A gyerek mellé felvettünk egy másik lányt – a régi férjhez ment –, mert én reggeltől estig odavoltam, és szegény kisfiam állandóan otthon volt egyedül. Az egészben az a rémes, hogy mi ezt nem is tartottuk természetellenesnek. Azt dumálták a fejünkbe, hogy ez átmeneti állapot, ki kell bírni, aztán jön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Honnan tudtuk volna, hogy ment végbe a kolhozosítás a Szovjetunióban? El voltunk zárva a világtól. A tekintetünk mindig a jövőt szemlélte, és nem láttuk a jelent. Azt tudtuk, hogy pokoli rossz a hangulat, de ezt is csak átmeneti jelenségnek tekintettük.

 

 

Sztálin örökké él, dokumentumfilm 
Filmhíradó különkiadás (1953) 
 

 

Én Nógrádi Sándornál dolgoztam, és akkor már forrt az egész párt. Állítom, hogy 56 a pártból indult ki, mert hol mertek volna ujjat húzni a párt vezéreivel azok, akik nem a pártban voltak? Egyszer bementem az öreghez, referáltam, hogy miket olvasok, és azt mondtam: tudja, Nógrádi elvtárs, én nem tudom elképzelni, hogy tiszta lappal el lehet indulni akár Gerő Ernővel, akár Rákosi Mátyással. Nem tudom, nem emiatt küldtek-e megint pártiskolára. A hároméves pártiskola a Dózsa György úton volt, 56 szeptemberében kezdtem el. Mint egy méhkas, olyan volt a pártiskola, vitatkoztunk éjjel és nappal. Nagy vita volt azon is, menjünk-e mi is tüntetni október 23-án vagy ne menjünk. Végül úgy döntöttünk, hogy mi is kimegyünk. Akkor már láttuk, hogy itt nagyon-nagy bajok lesznek. A Bem téren voltam egy pártiskolai barátnőmmel, s akkor már lyukas zászlók alatt vonultak az emberek.

 

Otthon voltam, amikor egyszer csak cseng a telefon, Pálffy György segédtisztje jelentkezett, hogy ez az ő lakása volt, kotródjunk el innen, mert géppisztollyal jön ki. Mondtam neki, uram, mi már nem tudom, hányadik lakók vagyunk, nekünk semmi közünk ahhoz, hogy maga mikor lakott itt. Akkor elmentünk Kukucska Jánosékhoz, aki az MDP Központi Vezetőség munkatársa volt, és a lakásába költöztünk. Sárika, a háztartási alkalmazottunk ott maradt, intézkedett a lakással. Egyszer egy éjszaka megjelentek a fegyveresek. Kukucska valószínűleg rajta volt a listájukon, s mondták, hogy a férfiak öltözzenek föl, viszik őket. Nem tudom, honnan a fenéből jutott eszembe, mondom nekik: „Mi nem voltunk se vérbírák, se ávéhás főnökök, mi pártmunkások voltunk, és ha maga ezt nem hiszi, menjen föl egy emelettel feljebb, és kérdezze meg Molnár Zoltánt, aki most az Írószövetség titkára.” Fölmentek, és Molnár Zoltán igazolta, hogy mi nem vagyunk se vérbírák, se semmi. Szóval neki köszönhetjük, hogy nem vittek el bennünket. Akkor jött az ágyúzás november 4-én, és gondoltuk, hogy most már csak hazamegyünk.
A férjem hazajött Moszkvából, és egész magas beosztást kapott. Ő lett az MSZMP KB káderese. Minket úgy tartottak számon, mint akik reformerek voltak. Hamar kitelt az ideje, mert Marosán, Kádár, a vezetők közelében élt, és látta, mi történik. Hogy egymás után hozzák a különböző rendeleteket anélkül, hogy a párttagsággal megbeszélték volna. Ő úgy képzelte, hogy most demokrácia lesz a pártban. Szégyenpadra kerültem én is meg minden jóérzésű párttag, hogy letartóztatnak meg kivégeznek embereket, és nekünk halvány fogalmunk sincs, mi mindent csinálnak még a mi megkérdezésünk nélkül. Rákosi óta nagyon érzékenyek voltunk a pártdemokráciára. A férjem látta, hogy megint a régi módon kezdik hozni a határozatokat, megmérgelődött, fogta a munkakönyvét, bement Marosánhoz, levágta az asztalra, azt mondta: „Ide hallgasson, maguk csinálhatják, de nélkülem!” Otthagyta őket és hazajött. Úgy döntött a grémium, mert Kádár ilyet nem bocsátott meg, hogy menjen vissza a pártiskolára, Moszkvába, hogy az öntudata növekedjék. Ez 58–59-ben volt. A férjem így másodszor is kikerült Moszkvába, pártiskolára, „rossz magaviselete” jutalmául, hogy most már végre legyen belőle rendes elvtárs. Ez a második moszkvai tartózkodás nagymértékben hozzájárult a házasságunk végéhez. El is váltunk később, 1963-ban. A válásért megfizettem, többek között a fiam halálával, akit kamaszkorában ért ez a trauma, és soha nem tudta kiheverni. Már nős volt, az Árpád gimnázium tanára, mikor 25 évesen beült Kháron ladikjába, és meghalt. De ez később, 1972-ben történt.
 56 után teljesen kiborultam. Már nem akartam visszamenni a pártiskolára, és elegem volt mindenféle ilyen megbízatásból. Egyezkedni kezdtem egy ktsz-szel, hogy ismét elmegyek munkásnak, politúrozó leszek. Gondoltam, hogy a politúrozáshoz nem szükséges semmiféle ideológia, politúrozni mindenféle nézettel lehet. Egyszer értem küldött a pártközpontból Cservenka Ferencné. Cservenkánét nagyon szerettem, ő is a reformerek közé tartozott. Felvilágosult, értelmes és tisztességes ember volt. Behívott a pártközpontba, és azt mondta, menjek el a Nők Lapjához. Azt is mondta, most lehet majd egy „emberarcú” szocializmust építeni. Leszámolunk a párt régi bűneivel, és segítsük a konszolidációt. Így lettem a Nők Lapja főszerkesztő-helyettese 59 végén.
A Nők Lapja 56 előtt sematikus volt, sztahanovisták, traktoros lányok voltak a fedőlapon, eleget tett azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ötvenes években megköveteltek a magyar sajtótól. De 56 után megváltozott a lap hangja, bátor, kritikus volt, az egész magyar sajtóban kitűnt bátor hangjával. Sokkal kritikusabb volt, mint amilyet Szirmai István vagy az agitprop osztály el tudott volna viselni. Kovács Judit volt a főszerkesztő. A Nők Lapjánál nem fogadtak valami kitörő lelkesedéssel. Azt gondolták, ideküldtek a pártközpontból egy korlátolt pártbürokratát pártcsendőrnek, aki majd állandóan fegyelmezni fog bennünket, és mindenbe bele fog pofázni. Kiutáltak, átnéztek a fejem felett, sőt talán még nem is köszöntek. Gondoltam, hogy én innen nagyon hamar meg fogok lépni. De a hiúságomat bántotta, hogy megfutamodom, és elkezdtem beszélgetni a munkatársakkal, elkezdtem velük járni riportokra. A legjobb riporterekkel mentem.

 

  Lassan megismertük egymást, kiderült, hogy mégsem vagyok olyan agyalágyult, begyepesedett bürokrata, mint ahogyan azt ők elképzelték, és lassacskán elfogadtak és elkezdtek szakmailag is segíteni. Eltelt hat-nyolc hónap, mire túljutottam ezen a helyzeten, elkezdtem írni. Először egy acsai parasztasszonyról írtam, azután Tolsztoj unokájáról. Időnként ki lehetett menni, amikor a férjem kint volt, meglátogatni, és akkor egy pár riportot is írtam. s kiderült, hogy megütöm azt a színvonalat, amit a legjobb riporterek. Még Gyenes István is teljesen el volt képedve, Galsai Poncrác is, mondták, hogy nincsenek rosszul megírva. Egyszer éppen Moszkvában voltam, amikor Kovács Judit, a főszerkesztő felhívott: nagyszerű lehetősége van, a Nőtanács beosztotta egy delegációba és megy Kínába. Maradj még egy pár napig, mondta, azután menj haza, s vedd át a lap szerkesztését. Nekem sok vitám volt Kovács Judittal. Nem szépítem a dolgot, engem azért küldtek oda, hogy a lap hangját hozzászelídítsem a konszolidáció követelményeihez, és meg kell vallanom, én egyetértettem ezzel. Engem az állított szembe a forradalommal, ami az utcán történt: a lincselések, meg a Köztársaság tér. Meg attól féltem, hogy visszatér a Horthy-korszak. Ezért igenis egyetértettem a konszolidációval. Azt akartam, hogy egy becsületes, tisztességes, demokratikus, emberarcú szocializmus legyen ebben az országban, ami sokkal több jót ad az embereknek, mint bármelyik jóléti társadalom.

Hazajöttem Moszkvából, és alig hozták el a szerkesztői példányt a nyomdából, azonnal csengett a K-vonal. Azt mondja az instruktor: Amit maguk művelnek, az tarthatatlan. Mit műveltünk? Olvasta maga Szemes Piroska meg Fedor Ágnes riportját? A botrány azért tört ki – ez a tsz-szervezés kellős közepén volt – mert Szemes Piroska elment Sokorópátkára. Az asszonyok fogadták. Kérdezi, hol vannak a férfiak? Felmentek a hegyekbe. Minek mentek a hegyekbe? Megszöktek a népnevelők elől, akik lyukat beszélnek a hasukba. Kolbászt, szalonnát, pár demizson bort felvittek, és ott mulatják magukat. Ebből nem lett volna még semmi baj, hanem a Szabad Európa Rádió elemezte a riportot, és az volt a konklúzió, hogy ez a magyar parasztság megnyomorításának megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka. Ebből tört ki a botrány, ez volt az egyik cikk. A másik Fedor Ágnes cikke. Róla tudni kell, hogy báró Wesselényi Miklósnak volt a felesége. Fedor Ági írt egy cikket egy leányzóról, akinek az édesapja szabómester, nem dolgozik semmit, utálja a vasalógőzt, és egyébként is rühelli az egészet. Próbáltam menteni a menthetőt, de letorkolltak. Ez csak ürügy volt rá, hogy Kovács Juditot leváltsák, mert Szirmaival rühellték egymást.
Mi pedig ott álltunk megfürödve és nem tudtuk, hogy ki jön, ki megy, mi történik. Egyszer csak hívott a Fehér Házból Darvasi István, a sajtóalosztály vezetője. Mondta, hogy kineveznének megbízott főszerkesztőnek. Nekem még nincs elég tapasztalatom ehhez, adjatok legalább egy hetet, hogy gondolkodjam rajta. Felbolydult méhkas volt a szerkesztőség, hogy mi lesz. De úgy látszik, kiszivárgott (nem tőlem), hogy engem akarnak megbízni. A határidő lejárta előtt egy nappal Galsai és a Gyenes beállított hozzám. Azt mondják. fogadjam el a főszerkesztőséget, nem baj, ha nincs elég tapasztalatom, megbeszélték a többiekkel is, ők is segíteni fognak, mi is segítünk magának. Mondom, ugye, attól félnek, hogy nálam is rosszabbat fognak kapni? Erre elkezdtek nevetni, és Galsai azt mondja, maga azt úgyis tudja... És tényleg segítettek. Úgyhogy így lettem a Nők Lapja főszerkesztője. A feladat az volt, hogy a konszolidációt segítsük. Ez nem pártlap volt, egy tömeglapot kellett szerkeszteni, annak az elképzelésnek a jegyében, hogy itt egy élhető rendszer legyen, ahol az emberek megbékélnek, és végre nyugodtan szeretnének élni. Ahhoz egy olyan lapot kellett csinálni, hogy az olvasók elfogadják, amit írunk.

 

Rédner Márta különös teremtés volt. Nagyon jó fotókat csinált, főleg az írókról. Ő volt a főbeolvasóm. Állandóan bírált, és sokszor elfogadtam, amit mondott, de nagyon sokat vitatkoztam is vele. Nagyon szerettem őt.
Korniss Péter fotóművész is nálunk dolgozott, most már Kossuth-díjas. Az utcáról jött be, megnéztem a képeit és láttam, hogy ez a fickó nagyon tehetséges, s fölvettem. Egyszer csak jön be letörve, hogy el van tiltva a fotózástól. Mondom, miért, Péter? Volt egy 56-os ügye, joghallgató volt, s eltanácsolták az egyetemről, talán be is kasztlizták egy rövid időre. Mondom neki: ne keseredjen el, ha egy év múlva letelik a szilencium, akkor visszaveszem. Vissza is vettem, és nagyon szépen dolgozott nekünk. Amikor Korniss Pétert kényszerűen el kellett küldeni, keresnem kellett másik fotóst. Nagyon kedves, szőke kisfiúként jött be a szerkesztőségbe valaki, és nagyon jó fotókat csinált. A fotózásnál nem az a fontos, hogy technikailag tudja az ember kezelni a gépet, hanem hogy mit lát meg. Láttam, hogy egy nagyon intelligens és tehetséges fickó, azért vettem föl Nádas Pétert is. Csak mikor letelt az egy év, nem akartam megváltoztatni az ígéretemet, s Korniss Pétert visszavettem a laphoz. Mondtam Nádasnak, hogy nagyon sajnálom, de nem tudok státuszt szerezni. Csinálhat nekünk anyagokat továbbra is, de státuszba nem tudom venni. Talán jót is tettem vele, mert azután elkezdett írni. A felesége, Salamon Magda is ott dolgozott nálunk.

 

  A mi szerkesztőségünk arról volt híres, hogy tőlünk nem ment el senki a harminc év alatt, míg én ott voltam. Demokratikusan vezetni nagyon nehéz, nagy kínlódással jár. De csak így érdemes, mert másképp nem lehet eredményt elérni egy újság készítésénél. Talán az, hogy a Nők Lapja így fel tudott cseperedni, ennek a szabad szellemiségnek volt köszönhető.

Több rovata volt a Nők Lapjának. Volt a külpolitikai rovat, a rovatvezetőt Tarján Imrének hívták. Négy nyelven beszélt, remekült írt, csak szerette az alkoholt. Volt egy belpolitikai rovat, Zsigmondi Mária gondozta. Volt pedagógiai rovat, azt Bozóky Éva, Donáth Ferenc felesége. Az irodalommal általában Földes Anna foglalkozott. Rengeteg interjút csinált írókkal Dérytől, Németh Lászlóig, Illyésig, a kortárs magyar írók zöme hozzákapcsolódott a laphoz. Volt háztartási és levelezési rovat, ami egyike volt a legfontosabbaknak. Nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. Egy év alatt huszonötezer levél érkezett a szerkesztőségbe. Legtöbbször azt írták, hogy ők azért szeretik a Nők Lapját, mert nem politizál. A fenét, dehogynem politizáltunk! Úgy adtuk elő a dolgokat, hogy az emberek elfogadják, de nem lesipuskáztunk.
A munkatársak, egy-kettő kivételével, magukénak érezték a lapot. Azt mondtam nekik: ne azt mondjátok az értekezleten, amiről úgy gondoljátok, nekem tetszik, mondjátok azt, amit gondoltok, s én vagy egyetértek, vagy nem. De legyen őszinteség, retorziók nélkül.  

  Egyszer nagyon megbíráltak bennünket, hogy a divat rovat nem a dolgozó nőket öltözteti. Elmondtam az értekezleten, és akkor elszürkült a divat-rovat, nagyon pocsék lett. Osváth Katalin volt a divat rovat vezetője. Egyszer mondom neki az értekezleten, hogy miért kell ilyen ronda, szürke dolgokat leadni? Azt mondja: hát ezt akartátok! Kérdezem, ki az a simaagyú, aki ilyeneket akar? Te voltál! – mondta. Nézd, Kati – mondtam, azóta már fejlődtem. Erre mindenki elkezdett röhögni, és tudtam, hogy most a tekintélymentés tekintélyvesztéssel jár, de elfogadtam a bírálatát. Egy jó közösség alakult ki ott. Mindenkinek fel kellett készülni négy-öt ötlettel, azt elmondták az értekezleten, ők maguk is megvitatták, és én döntöttem, hogy mit fogadjunk el, mit nem.

 

   A felső vezetőkkel nem volt semmi bajom, mert azok értették, hogy mit csinálunk. A Kádár-korszakban már nem volt, hogy direktben presszionáltak, hogy bizonyos témát írjunk meg, hanem a főszerkesztői értekezleten elmondták, hogy milyen problémák előtt áll a párt, mit szeretne végrehajtani, és hogy ennek értelmében írjunk. A legtöbb bajom a funkcionárius olvasókkal volt, a pártközpontban. A sajtóalosztály tagjai hivatásszerűen olvasták a lapokat. Kipécézték, hogy ez ilyen, ez olyan, ez nem segíti a konszolidációt, ez káros irányultságú stb., ennek a főszerkesztői értekezleteken hangot is adtak. Ők azt szerették volna, ha az embert úgy ábrázoljuk, hogy mindig boldogságban él, a kormány jótékony munkájának következtében mindenki megelégedett. Ezt nem tudtuk produkálni, és nem is akartuk, mert hiteltelen lett volna a lap. S én azt akartam, hogy az emberek szabadon éljenek és dolgozzanak. Soha nem bíztam meg senkit olyan feladattal, amivel tudtam, hogy nem ért egyet, mert az írás olyan, mint a tükör.

Engem ezek a középkáderek ki nem állhattak, de nem tudtak belém kötni, mert védett a lap népszerűsége, az, hogy 1981-re felvittük a lapot egymillió példányig. A lap eltartotta magát, 52 millió forint tiszta haszon volt rajta, a felét az Országos Nőtanács kapta, fele pártunk és kormányunk kasszájába ment. És mindehhez a fizetésünk elég pocsék volt. A lapgazda formálisan a Magyar Nők Országos Tanácsa volt, és a főszerkesztői tisztemből adódóan én is tagja voltam. Általában egy értelmes testület volt. Nagyon sok dolgot kicsikart a hatalomból, okosan, például a gyermekgondozási segélyt a Nőtanács harcolta ki a lappal egyetemben, s ezt nagyra értékelték még a nyugati nőmozgalmak is.
De meg is kellett harcolnom velük, mert ők úgy képzelték, hogy egy nőkről nőknek szóló orgánumot csinálunk. Mondtam, hogy ez nem kivihető, akkor elszigetelődünk, családi lapot kell csinálni, amelyben a család minden tagja, a gyerek, a nagypapa, a nagymama, a férj, a feleség megtalálja az őt érdeklő olvasmányt.
Arra gondoltam, hogy az élő magyar irodalom tagjait hozzá kell kötni a laphoz, és ebben nagy segítséget adott egyrészt Földes Anna, másrészt Galsai Pongrác. A lap körül egész komoly írói gárda sorakozott fel. Déry Tibor, Tamási Áron, Tersánszky-Józsi Jenő, Berda József. Nagyon jó kapcsolatunk volt Illyés Gyulával, Veres Péter hozott írásokat, de állandó bírálónk is volt.
Ekkoriban előttem is kitárult a világ, azelőtt soha nem utaztam külföldre. Bejártam a nyugati országokat, és rengeteget utaztam Kínától Kubáig, Franciaországtól Németországig. A Nőtanácsnak voltak kapcsolatai, és engem mindig beosztottak egy delegációba. Akkor én dupla munkát végeztem, mint újságíró is dolgoztam, írtam a riportsorozataimat és mint delegált is felszólaltam. 1961-ben volt az első úgynevezett nyugati utam, egy afroázsiai nőkonferencián vettem részt. Indiában is jártam, Indira Gandhival is csináltam egy interjút. Csodálatos nő, nagyszerű politikus volt, nagyon művelt és emberi. Nagy dolog volt, hogy egyáltalán szóba állt velem. 1963-ban egy latin-amerikai nőkonferenciára jutottam el.

 

        Bejártam a világot, és ez nagyon jó volt a lap számára, mert tágult a látóköröm. Sok olyan ötletet adott, ami korábban eszembe se jutott volna. Bátorságot is adott. Fél évig volt egy óriási vita a Nők Lapjában a népesedéspolitikáról. 1970-ben indítottam útjára. Az egyik folyóiratban megjelent Fekete Gyula egy cikke, amelyben a népesedési problémákról írt. Felhívtam: mi lenne, ha maga indítana egy komoly vitasorozatot a Nők Lapjában a népesedésről? Rögtön felcsillant a szeme, s elindított egy vitát. Az volt a címe, hogy Élünk magunknak? Provokatív vitaindítója után nagy levéláradat Indult. Fél év alatt, míg a vita tartott, kétezer-ötszázan szóltak hozzá. Fekete össze is állított egy könyvet belőle 1972-ben.

Majdhogynem abból élt a lap, hogy rengeteg levelet kaptunk, nagyon jó kapcsolatunk volt az olvasókkal. A levelezési rovatban nyolcan dolgoztak és minden levélre válaszoltak. Egy ilyen levél nyomán született például a kismamák problémáiról szóló vitánk.
Rendszeresen vettünk át nyugati újságokból cikkeket – tulajdonképpen loptunk őket –, de az utazásaink – mert nemcsak én utaztam – tapasztalataiból megírt cikkekkel is ablakot nyitottunk a világa. A külpolitikai rovatvezető ezekből a lapokból képes szemléket állított össze és átigazította a magyar olvasók számára. A hatvanas évek végétől, hetvenes évek elejétől a szexuális forradalom meg a feminizmus is beáramlott hozzánk. Hírt adtunk róla. A hetilapok közül mi vezettük be először a társkeresőt, s dőltek a hirdetési kérelmek a laphoz. 1967-ben elértük a félmilliós példányszámot, aztán a nyolcszázezret meg az egymilliót, s mi lettünk a legnagyobb példányszám lap a sajtópiacon.
A volt férjemmel a válás után megszakítottuk a kapcsolatot. Nyolc évig egyedül éltem, és mikor a fiam megnősült, akkor gondolkodtam el komolyan azon, hogy nem maradok egyedül. Egy törökországi úton összeakadtam egy férfival, aki jogász volt, egy nagy építőipari vállalat vezető jogtanácsosa. Agglegény volt, ötvenéves, gyereke nem volt. Összeházasodtunk. Egy más világba csöppentem bele, a keresztény úri középosztályba. Az az érdekes, hogy a családja befogadott. A férjem egész más nevelést kapott, mint én. Őt a szülői ház és a cserkészet nevelte. Náluk nem volt divat a politizálás, sokszor összecsapunk, de soha ez nem ment az összetartozásunk rovására.
Hatvanhat éves koromban lassan az utódlásról kezdtem gondolkodni. Az utódomat azonban – Révai Valériát – rosszul választottam ki, az agitprop osztály mást akart. Együtt dolgoztunk vagy másfél évig. 87-ben mentem hivatalosan nyugdíjba.
Már Révai Valéria idejében Kocsis L. Mihály lett a főszerkesztő-helyettes, és olyan cikkeket írt a lapban, hogy egészen elájultam. Vezércikkeket írt a rendszerváltozás mellett, de ilyen ócska, primitív kommunistázás volt. A mi olvasóink ehhez nem voltak hozzászokva, és lassan kezdett olvadni a példányszám. Erre Kocsis L. Mihály írt egy cikket a Magyar Sajtóban, hogy a Nők Lapja olvasói konzervatívok. Azután írt egy cikket az Új Időkben, amelyben engem kifaragott, hogy elvtársnő vagyok, aki nercbundában jár, meg a Rózsadombon lakik. Vártam, hogy Révai Valéria felhív, és azt mondja, nem azonosulok vele. Egy szót nem szólt, sőt ráébredtem, hogy ezek az információk tőle származnak. Azután nem álltam szóba vele. Ezzel meg is szűnt a kapcsolatom a Nők Lapjával. Lassan, szépen olvadt a példányszám, volt úgy, hogy kb. kétszázezerrel ment le.

 

Most javult meg a lappal a kapcsolatom, mióta Molnár Gabriella szerkeszti. 2004 nyarán felhívott, és mondta, szeretne velem egy interjút készíteni. Még abban az évben megjelent egy a reprezentatív kiadvány a Nők Lapja régi számaiból. Ebben együtt vagyunk lefotózva a főszerkesztővel. A Várszínházban rendeztek egy nagy ünnepséget, ahol bemutatták kiadványt. Nők Lapja Nosztalgia a címe. Tömve volt a Várszínház. Molnár Gabriella üdvözölte a megjelenteket, és akkor engem külön is kért, hogy álljak fel és forduljak a közönség felé, és akkor egy nagy tapsot kaptam. Minden munkatársam ott volt. Én ennek borzasztóan örültem, elégtétel volt.
Amit el tudtam az életemről mondani, azt már elmondtam, és úgy érzem, több kötelességem nincs, most már csak nyugodtan akarok élni. Nyolcvanöt éves vagyok, kertészkedem, van egy operabérletünk is, és egyáltalán, jól megvagyunk itthon. Nagyon szeretném, ha ez az ország jó irányba menne, és nem térnénk vissza a Horthy-rendszer ideológiájához, frazeológiájához, módszereihez. Én elég komoly veszélyét látom ennek.
 
Az interjút készítette Markovits Ferenc 2004-ben, a visszaemlékezést szerkesztette Topits Judit.