Pali elmondta, ha nem Nagy Imre a miniszterelnök, mi nem házasodhattunk volna össze. Bata honvédelmi miniszter behívatta és kérdőre vonta, hogy az a hír járja, valami szörnyű kádert akar feleségül venni, és nahát, nahát! Pali azt válaszolta: ugyanolyan káder, mint én, mert az unokahúgom! Azt hiszem, Bata, aki alacsony ember volt, ki nem állhatta Palit. Egyszer behívatta, és parancsba adta – a miniszter egy ezredesnek –, hogy ritkíttassa a haját. Talán azért, mert akkor pár centivel alacsonyabbnak látszott volna.  Balatonfüredre, a tiszti üdülőbe mentünk nászútra. Egy hetet töltöttünk ott. Hogy Pali hogy intézte el, nem tudom, de már lenn megmondta, hogy Kuthy Dezső evangélikus püspök lakásán lesz az egyházi esküvőnk. Se apámnak, se anyámnak, se a testvéreknek nem volt szabad megmondani, nehogy véletlenül elszólják magukat, abból halálos botrány lett volna. Kispestre mentünk, Kuthy Dezső lakására. Az egyik szobában kis oltár előtt adott össze minket. A két tanú Kuthy Dezső lánya és az ő vőlegénye volt.

A Mindszenty-per idején történt az, amiért nagyon nagyra becsülöm az akkori osztálytársaimat. Egyszer csak néhányan bejöttek az osztályba, és mondták, hogy a kerülettől, a párttól és a DISZ-től jöttek. Valami bevezető után kiderült, a Mindszenty-perrel kapcsolatban, hogy mi is mélységesen elítéljük Mindszenty tevékenységét, és azt az aláírásunkkal is bizonyítjuk. Letettek az első padba egy lapot azzal a szöveggel, hogy elítéljük Mindszentyt. Az első sorban ülő Ádám Éva valószínű azt gondolta, hogy ez rá nem vonatkozik, mert ő zsidó, hátraadta a papírt üresen. És ez a lap így ment végig harminckét kézen. Nem, harmincegyen, mert az egyik osztálytársam, ráadásul egy református pap lánya, aláírta. Egy ember, senki más! Attól az egytől megkérdeztük, hogy miért írta alá, azt válaszolta, hogy az édesapja miatt, nehogy baja legyen, belőle.

Nem sokkal az áthelyezésem után hívatnak, a Minisztertanácstól volt ott egy káderező. Én megszoktam a káderezést, most is elmondtam szépen, ki vagyok. Elmondtam az apám negyven disznóját is. Firtatták, hogy egy egyszerű apának hogyan kerül annyi pénze, hogy negyven disznót hizlal. Elmondtam azt is, hogy a feleségem apja a vagongyárban főmérnök, Szlovákiából vannak, egy elszegényedett dzsentri család. Aztán még azt is megkérdezte tőlem, járok-e templomba. Mondom, nem járok, de ha néhanapján édesapám azt kéri, hogy fiam, gyere el a templomba, elmegyek vele. Ezzel vége is lett a káderezésnek. Három hét múlva jön egy papír, Markó behívat, hogy nézzem meg: amit mondtam, az mind ki volt forgatva. A feleségemből, az egyszerű dzsentriből arisztokrata lett, apja, a főmérnök földbirtokos. Apám évenként negyven disznót hizlalt, én klerikális beállítottságú vagyok, és rendszeresen templomba járok. A megyei tanács elnökét fölhívták, hogy egy hónapon belül jelentse, elbocsátott. Markó nem szólt semmit a levélre, összehajtotta, eltette és kimentem. Eltelik pár hét, a titkárnőt kérdtem, hogy nem hívott az elnök, mi történt? Azt mondja, a válasz már elment, és igen rövid volt: „A vádakat kivizsgáltam, azok nem felelnek meg a valóságnak. Amennyiben dr. Tóth Istvánt el kell bocsátanom, magam is lemondok." Így nem is lett semmi az egész elbocsátásból. Azt gondolom, az egész országban én voltam az egyetlen kizárt párttag egy megyei tanács titkárságán.

Amikor 53-ban Nagy Imre lett a miniszterelnök, bevallom, nincs olyan emlékem, hogy lényeges változást vártam volna tőle. Számomra teljesen idegen és közömbös volt, ami a magas pártkörökben zajlott, amit az elvtársak egymás között csináltak. Ebbe beleesik még a szerencsétlen Rajk-per is. Úgy emlékszem, nem hittem el azokat a primitív baromságokat, amelyeket a Szabad Nép és a rádió sulykolt. A belső ügyüknek tartottam, és talán nem éreztem át eléggé a mögötte rejlő rettenetes tragikumot.

Néhány nap múlva láttam, micsoda tésztába kerültem. Szörnyű hely volt. Minden reggel Szabad Nép-félóra. Fél nyolckor belihegtünk, hónunk alatt az újsággal. Aztán nyolc órakor mentünk dolgozni. A munkám az volt, hogy tárgyaljak az egyetemi intézetek vezetőivel és néhány kórházi főorvossal, akik valamilyen tudományos munkában vettek részt. 1949-ben, amikor az Akadémia még nem parírozott a pártideológiának, létrehozták a Minisztertanács mellé rendelt Magyar Tudományos Tanácsot. Ennek volt egy költségvetési kerete, amit előirányzat szerint szétosztottak. Én a tanács és a kutatók között egyeztettem, elsősorban a műszerbeszerzésekről. A profokkal nagyon jó viszonyban voltam. Elmondták, mi a kutatás tematikája, mire van szükségük, nekem pedig referálnom kellett róla a főnökömnek. Elég sok pénz volt, gyakorlatilag minden igényt kielégítettük. Itt is szóba került a párttagság, de csakúgy, mint Pécsett, azzal hárítottam el, hogy nem érzem rá alkalmasnak magam. A főnököm dicséretére legyen mondva, nem forszírozta tovább, és politikai feladatot sem bízott rám.

Az egyik folyóiratban megjelent Fekete Gyula egy cikke, amelyben a népesedési problémákról írt. Felhívtam: mi lenne, ha maga indítana egy komoly vitasorozatot a Nők Lapjában a népesedésről? Rögtön felcsillant a szeme, s elindított egy vitát. Az volt a címe, hogy Élünk magunknak? Provokatív vitaindítója után nagy levéláradat Indult. Fél év alatt, míg a vita tartott, kétezer-ötszázan szóltak hozzá.

1951-ben letartóztatták Kádárt, de egy szót sem hittem el abból, amit róla állítottak, ugyanis Kádárt nagyon jól ismertem még a VI. kerületi ifjúsági csoportból, s kizárt dolognak tartottam, hogy besúgó lett volna. Azután én is megtapasztaltam ezt a vádat. 1951 nyarán Budapestre, „fejtágítóra” kellett jönni. Egyszer feljön a férjem, s mondja, Kiss Károly, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke hívta föl, elébe tett egy jegyzőkönyvet, és azt mondta neki, váljon el a feleségétől, mert rendőrbesúgó volt. Ledöbbent, és azt mondta: kizárt dolognak tartom. A férjem tudott a háború előtti sikertelen beszervezési kísérletről. Hetekig tartott a procedúra. Önéletrajzot írattak velem. Nem ettem, nem ittam, leültem, és elkezdtem írni, a bölcsőmtől a koporsómig, minden nappal elszámoltam, hogy mikor mit csináltam, mikor mit gondoltam. Annak köszönhetem, hogy megúsztam a dolgot, hogy végül megbizonyosodtak róla: a debreceni lebukások idején én már Budapesten éltem. De Bárd András, a KEB elnökhelyettese csak annyit mondott, hogy napirendre térnek a kérdés felett. Nem azt, hogy maga ártatlan, meg meghurcoltuk.

Ehhez kapcsolódik még, hogy Lakatos Dezsővel, a megyei párttitkárral konfliktusom támadt. Tudjuk jól, hogy ezek az emberek élet-halál urai lettek egy megyében. Elvárták, hogy az elvtárs mindenhez szóljon hozzá, de a negatív hozzászólást kevésbé tudták elviselni. Lakatos Dezső egyszer azt mondta, hogy fitogtatom a marxista tudásomat – sok mindent összeolvastam, tudtam idézni is –, aminek az lett a következménye, hogy utána egyetlenegyszer sem szóltam hozzá. Ott voltam, meghallgattam, amit mondtak, de nem szóltam hozzá. És volt még egy ügy, amire azt mondták, hogy Pócspetrihez hasonló. Pócspetriben az egyházi iskola államosítása miatt lett konfliktus, és a községi jegyzőt koncepciós eljárás során felakasztották. Dokumentumfilm is készült róla. Engem tulajdonképpen azért helyeztek Zalába, mert nem voltam hívő, és velem akarták erősíteni az antiklerikális megyei vezetést. A katolikusság igen erős volt Zalában. Az iskolák állomosítása során egy kisközségben valamilyen inzultus történt, és emiatt fegyelmi eljárás indult a községi főjegyző ellen. Nekem osztották ki az ügyet. Szokásom szerint alaposan megvizsgáltam a dolgokat, tanúkihallgatás, jegyzőkönyv, és olyan határozatot hoztam, hogy a főjegyzőt megrovásban részesítem, mert nem biztosította kellőképpen a rendet. A klerikális reakciót nem láttam megalapozva a tanúk által, és legjobb lelkiismeretem szerint a megrovást, tehát a legenyhébb határozatot hoztam. Később kiderült, hogy a megyei vezetés elbocsátást várt volna el. Végül a megyei pártbizottság a távollétemben úgy döntött, hogy az általam hozott határozatot meg kell semmisíteni. Azt a szerencsétlent elbocsátották, engem pedig kizártak a pártból. Nem sokat gondolkoztak, a bizottsági meghallgatás után azonnal meghozták ellenem a határozatot: osztályidegen, kizárni! Lehívtak az alispánhoz, ahol a megyei közigazgatási felelős, Horváth László közölte a döntést, és felszólított, hogy adjam át az MDP-igazolványomat. Az előzmények után nem is ért annyira váratlanul. Szó nélkül átadtam, nem tiltakoztam. Fellebbezésnek nem láttam volna értelmét. Az MDP-hez nekem tulajdonképpen semmi közöm nem volt. Az MKP-hoz igen, abba önként mentem be, és addig hittem is benne, amíg meg nem szűnt. A vége felé kevésbé, de az elején még hittem, hogy új utat vág a magyar politika történetében. Hát új utat vágott, nem vitás, de nem olyat, amire én vágytam volna. Aludtam rá egyet, majd bejelentettem az alispánnak, hogy szabadságot vennék ki, mert át kell gondolnom a dolgot. Nem ellenkezett, megadta az engedélyt. Ami szabadság még járt nekem abban az évben, azt mind kivettem, és hazautaztam Gyulaváriba. Először még a szüleimnek se szóltam, mert gondolkoztam, hogy mit csináljak, mi a jobb: bevárni, míg kirúgnak, vagy előzzem meg? Végül beadtam a felmondásomat, 1948. december 31-vel felmondtam az államigazgatásnak. Nem is tartottam már igényt a hátralévő felmondási időre. Elfogadták, lehet, hogy még örültek is neki, hogy nincs velem probléma. Vissza se mentem Zalaegerszegre. Csalódás volt bennem, 1945 óta táplált illúzióim odalettek.

Gyulán még nem vettem észre semmit. Egy rakomány dicsérő irománnyal érkeztem Zalába. A változás a Szociáldemokrata Párt beolvasztásával kezdődött, de akkor aztán nagy iramban. Beidéztek egy bizottság elé, amelyikben benne volt Németh Károly, Horváth László, a közigazgatási felelős, aki rosszul viszonyult hozzám és Lakatos Dezső, a megyei párttitkár. Ezzel tulajdonképpen meg is lett pecsételve a sorsom. Annál is inkább, mert nem hazudoztam. Akkoriban kezdődött a kulákozási kampány. Olyan kategóriák voltak, hogy kulák, középparaszt és szegényparaszt. A kulák ellenség, pók, vámpír, pióca. A középparaszt ingadozó, közülük, akit meg lehetett nyerni, be kellett vonni a téeszbe, akit nem, azt a kulákkal kellett egy kalap alá venni. Előbb a korlátozás, aztán a kiszorítás, utána a felszámolás – ez volt a menetrend. Érintve voltam én is, apám földje révén, és láttam, hogy csak ideig-óráig maradhatok, korábbi érdemeim abszolút nem számítanak. Ezt sok-sok ember tudja tanúsítani. Ellenállók, akiknek ilyen meg olyan nagy érdemeik voltak, nem olyan kicsik, mint nekem, börtönben, bitófán végezték. Akkor kezdődtek a hírhedt ötvenes évek.

Ellenséget mindig keresett az egyetem pártszervezete, a tanulmányi osztály, elsősorban a nyugati idegen nyelv szakokon. Ily módon került állandó gyanúba például a magyar–angol szakos Abody Béla, aki évfolyamtársam volt. Déry Felelet-vitája idején is belekeveredett a bajba. Akkor már Bóka László volt az évfolyamfelelős tanárunk, és egy szemináriumot vezetett, ahol meg kellett vitatnunk a Feleletet is, annak a jegyében, hogy a szeminárium is ítélje el Déryt, mivel ilyen messzire eltévelyedett a szocialista realizmus és a kommunista pártosság követelményeitől. Bóka László volt annyira óvatos, hogy nem tartott bevezetőt. Az előadó Révai vitacikkének szellemében, friss olvasmányélményeivel dúsítva kezdte elmondani, hogy Köpe Bálint valóban túlságosan későn találkozik a párttal, de neki nem imponált igazán ez az összejövetel. A polgári származású professzor, a regény másik főszereplője, túlságosan extravagáns. A Corvin-láncot megkapja, de WC-ben tartja egy szögön. Ez egy ellenállási gesztus, de különben minden ízében átlagpolgár figura. A korreferensek helyeseltek, amikor félve szót kért Abody Béla, aki akkor már atyai barátjának tekintette Déry Tibort, majd Eörsi István, aki ugyancsak Déry atyai baráti köréhez tartozott. Abody körmönfontabban és több bocsánatkéréssel, de mentségeket találva Déry Feleletére vitatkozott Révaival, a szeminárium előadójával és korreferensével. Eörsi pedig karakánabbul kelt védelmére a Feleletnek. Bóka úgy próbálta megmenteni a helyzetet, hogy a végén szót kért, és tekintettel óriási retorikai képességére, úgy utasította vissza Abody mentségkeresését és Eörsi karakánságát, hogy mégsem a Révai-féle leegyszerűsítés kategóriáival dolgozott. Az én fejemben meg se fordultak ezek a kritikai szempontok, én ezeket nem találtam bűnnek, hanem úgy képzeltem, hogy Déry írt egy regényt, megvitatható, és ha valakinek hiányérzete van, akkor ezt miért ne adhatná elő.